Tragédia Faerunban
Farkas LFülszöveg:
Ez egy rövid novella a dnd karaterem háttértörténetéből.
Réges-régen, egy holdfényes, téli éjszakán kezdődik e történet. A hó nagy gombolyagokban hullott alá az éjszakában, és a fehértakarója a földnek, egészen térdig ért fel az embernek. Szokatlanul erős volt a vihar ezen az éjen, így hát, ki tehette, messzire bújt el előle. De nem mindenkinek jutott ki a szerencse, hogy meleg fedél alatt pihenhessen. Így járt az a fiatal pár is, akik egyetlen, még pólyában lévő lányukkal a karban, szorosan összehúzódva próbáltak túlélni egy szikla tövében, amely elfedte őket eléggé a széltől ahhoz, hogy tábortüzet verhessenek, és hogy túléljék a természet eme veszedelmes, pusztító oldalát. Már egy ideje úton voltak, egyik városból egy másikba akartak költözni, szerencsét próbálni. De az út túl hosszúra nyúlt, és nem sikerült a tél előtt odaérniük. De még remélték, hogy egy nap mégis célba érnek. Viszont, a természet vadvilága, egészen másképp látta terveiket. Miközben csendben, egymáshoz bújva reszkettek, és hallgatták a szél éles süvítését, ami mint holtak sikolya, úgy csengett fülükben, mély félelmet ültetve szívükbe. Hirtelen, nem is oly messziről, vérfagyasztó üvöltés szakította meg az éjszakát, amit mély csönd követett… majd meghallották a hó ropogását, amely egyre közelebbről, és közelebbről visszhangozta be, a kietlen, csupasz fákkal borított tájat. Riadtan néztek egymásra, majd körbe, de a sötétség által fefalt erdő nem sokat engedett nekik látni, és még szorosabban összebújtak. Bár volt fegyverük, egy kard, két tőr mindkettőjükön, mégsem voltak harcosok. Ők csak utazók voltak. Eleinte remélték, hogy nem rájuk támadnak, hogy más prédát találtak, de amint meglátták, fényes, sárga szemeiket világlani a sötétségből, minden reményük eloszlott. A férfi kirántotta a kardját, és lassan elindult előre, miközben felesége szorosabban fogta gyermekét bal karjában, és másik kezével egy tőrt szorongatva tartott maga elé. Ahogy a bestiák egyre közeledtek a fák közül, lassan, kimért léptekkel, még láthatóbbá vált szürke bundájuk, és éhségtől elvakult tekintetük. Vicsorogtak, habzó nyál csorgott agyaraikról, és forró leheletük fehér füstként töltötte meg a levegőt. Nyilvánvalóvá téve, hogy valakinek ma vesznie kell a másik maradásáért. Mind a két hó elf, és mind az egy tucat farkas, már csak méreggel feszült várakozással telve figyelte a túloldalt, ki fogja megtenni az első lépést. Végül egy hangos, elnyújtott üvöltés törte meg a fojtogató csendet, és a farkasok neki iramodtak a férfinak. Tépték, marták, de ő sem maradt adósuk. Éles acél pengéjével tört, hasított húst és bőrt, megölve a falka felét, de mikor már a győzelem mámora elhomályosította látását a csata hevében, felesége hangját hallotta sikítani, „Mögötted!”, majd ahogy megfordult, látta, ahogy a farkas épp a torkának mereszti éles fogait, de még időben kivédte, kardjával etetve meg a kiéhezett teremtményt. De a túlerőt nem sokáig bírta energiával, az egyetlen dolog, ami még hajtotta fáradt, egyre nehezedő tagjait, az a lelke mélyén lángoló tűz volt, amely családja védelméért égett. De ahogy felnézett, látta, hogy egyre többen jönnek elő az erdőből. Ereiben a vér megfagyott, szívéből pedig mélyről jövő, hűvös rettegés kúszott fel, amely terrorrá nőtte ki magát lelkében. Érezte, hogy egyedül kevés lesz. Ezért új tervet eszelt ki. Hátra futott, és kivett egy égő farönköt a tűzből, egyet feleségének adott, másikkal pedig a bestiáknak futott, majd felüvöltött, hangosabban, mint bármely farkas tudna, bár hangjából mégsem tudta teljesen elfojtani azt a reszketést, amelyet félelme és gyásza keltett. „Fuss, visszatartom őket, menj át a folyón, oda már nem tudnak követni. Védd a gyereket! Én… én… sajnálom… szeretlek!” Hangja egy pillanatra elcsuklott, de folytatta „Mondd meg neki helyettem is, amikor felnő, hogy apa szereti őt! És hogy sajnálom! Ennek nem szabadott volna így történnie”, majd, már vértől nedves arcáról, néhány könnycsepp csordult le, miközben farkasszemet nézett a fenevadakkal. Nem mert felesége szemeibe nézni, de fájdalma így is kristálytisztán látszódott a félhomályon át. A gyerek pedig hirtelen felsírt. Elkezdte üvölteni, lágy, kis hangján, „apa, apa, apa”. Az anya pedig fájdalomtól eltorzult arccal lenézett rá, majd vissza férjére. Tudta, hogy a csecsemővel a kezében nem tud harcolni, és nagyobb lenne az esélye is közben a gyereknek, hogy megsérül. Így kétségbeesett hangon, csak utoljára így szólt. „Gyere át te is élve! Szükségünk van rád! Kérlek, csak éld túl!”. Üvöltött teljes tüdejéből, hogy túlordítsa a csata hevét, és a szél féktelen süvöltését. Majd elindult, hátat fordítva szerelmének, aki egyetlen szörnyeteget sem engedett át menni, egészen az utolsó leheletéig.
Egyre csak rohant, amennyire csak tudott a térdig érő hótól, a befagyott folyó felé, céltudatosan, nem nézve hátra, gyermekével a balján, és egy égő faággal jobb kezében, amely melegen tartotta, és elriasztotta a lényeket, amelyek megmerték közelíteni. Mire végre eljutott a folyóhoz, mély morgást hallott meg maga mellől. Fáklyájával egyből a fején ütötte a lényt, de látván, hogy körbe vették, gyorsan, de óvatosan rá lépett, és elindult a jégen, a tűzzel tartva hátra a szörnyetegeket. Minden lépéssel hallotta, ahogy halkan, vészjóslóan megreccsen alatta a jég, de tudta, hogy nem veszítheti el a fejét. Szinte, mint ha tűkkel szurkálták volna elméjét, a rettegése hajtotta volna, hogy siessen, de a józan esze figyelmességre intette, hogy nem éri meg. Mire végre átjutott a végtelennek ható folyón, lába elcsuklott, és a fáklya a hóba hullott. Nem érezte többé végtagjait, de gyermekét így is szorosan tartotta. Még próbált haladni, de látása egyre ködösebbé vált, ő pedig egyre fáradtabbnak érezte magát. Végül, hiába minden erejét és elhivatottságát, ő sem tudott erősebb lenni a természet kíméletlen erőinél. De utolsó pillanatában is, még a gyermekét szorosan mellére ölelte, és könnyek között zuhant alá a sötétségbe.
Ahogy a Nap lassan, fáradtan emelkedett fel a horizonton, elűzve az éj, hideg sötétségét meleg, narancssárga fényével, úgy indult útra, egy bőrbe és szőrmébe burkolódzó druida. Reggelente mindig szeretett egy kisebb sétára menni, mielőtt társai felkelnek, alapanyagokat keresve, és csak úgy, élvezni a természet ébredező szépségét. De ahogy járkált, furcsa illatot érzett meg. Fémes volt és szúrós, de a hideg tompította aromáját. Ahogy egyre közeledett a szag forrása felé, egészen lebénult a látványtól. Egy férfi szétmarcangolt holttestét találta, karddal a kezében, arccal az égre nézve. Körülötte pedig megannyi állatnak levágott teste hevert szerte-széjjel. Ahogy nézelődött észrevette, hogy a hóban, bár halványan, de látszódik egy másik, kisebb, mélyebb lábnyom is. Elkezdte követni, hogy lássa, kié lehet, merre visz. Majd látta, hogy a lábnyomok eltűnnek a folyó kezdeténél, és nagyobb ember lévén, biztos volt benne, hogy a jég nem bírná el. Ezért, lévén tagja volt a hold-körnek, madárrá tudott változni, hogy könnyebben átkelhessen, és lássa, hová vezetnek a nyomok. Majd a folyó túloldalán, a szíve egészen meghasadt a látványtól. Egy nőt talált, arccal a földnek, merevre fagyva. De ahogy ment volna vissza a táborába, hogy segítséget kérjen szegény utazók eltemetésében, meghallott egy keserves sírást. Megfordult, majd letérdelt a nő mellé. Megfordította, és meglátta a gyereket. Valami csoda módján még mindig élt. Talán a több réteg ruha, bőr és szőrme, amiben volt tartotta melegen, talán anyja védelme a kíméletlen szél ellen, de túlélte. Finoman kiemelte a síró csecsemőt szegény nő elfeketedett kezeiből, és vissza vitte őt a táborba. Mindenkinek szólt arról, amit látott, és közösen, egyöntetűen elhatározták, hogy örökbe fogadják őt. Nem akarták magára hagyni szegény árvát. Mikor átnézték a hátra hagyott holmikat, találtak egy naplót, amiből kiderült a gyerek neve. Mihnárë. A hasznosabb dolgokat, és a naplót végül megtartották, a többit pedig velük temették el. Úgy gondolták, hogy a gyerek később, amikor nagyobb lesz, örülni fog, hogy lehet valamije a szüleitől, hogy emlékezhessen rájuk. Majd kicsit később vissza is mentek együtt a holttesteikhez, és egymás mellé eltemették őket, névtelen sírokba.