Vannak olyan könyvek, amelyek bár nagyon jók, nem kapnak elég nyilvánosságot. Nem eléggé ismert a szerzőjük, a kiadó nem fordított túl sokat a reklámokra, vagy egyszerűen csak megbújnak a friss megjelenések áradatában. Hiszen rengeteg a könyv a piacon és egyre nehezebb kimazsolázni azokat, amelyek valamiben kitűnhetnek a megszokott olvasnivalókból. Épp ezért szeretnék egy kis segítséget nyújtani a megbújó kincseknek, hogy még több olvasó találhasson rájuk.

Az első ilyen kötet Carlos Ruiz Zafón kísértet meséje, a Marina.
Ifjúsági regény egy misztikus kalandról Barcelona utcáin, és a szerző elmondása szerint, a legkedvesebb munkája. Európa Kiadó gondozásában jelent meg magyarul 2016-ban, és többnyire csak Zafón rajongói körében ismert, pedig nagyobb olvasóközönséget is megérdemelne.

Fülszöveg:

„1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.”

Ez bizony egy kísértet mese, hiszen a főhős szellemeket és árnyakat kerget, és mindezt olyan légkörben teszi, hogy az olvasók is érezzék azt a kellemes borzongást, amit egy izgalmas cselekmény adhat. Óscar kíváncsi, kissé romantikus, szerethető figura. Könnyű megérteni, könnyű azonosulni a gondolataival és könnyű vele kalandozni elhagyatott házakban, temetőkben és kacskaringós utcákban. A történet az ő nézőpontjából meséli el az eseményeket, és ennek megvan a jó és a kevésbé jó oldala is.

Egyrészt az olvasó csak azt tudhatja a titokzatos lefátyolozott alakról, amit ő, és úgy izgulhatja végig a természetfelettitől nem mentes kalandokat, ahogy a főhős. Másrészt viszont ez a nézőpont behatárolja a cselekmény magját.

Zafón szereti a múlt eseményeit felgöngyölíteni, leporolni néhány képet a padlásról, és megfejteni a pár évtizeddel korábbi titkokat. Mindez megjelenik ebben a könyvében is, ám ezúttal valahogy mégsem sikerült teljesen kidolgoznia a múltbéli szálat. A titkok lényegére fény derül, mégis sok a homályos folt a múltbéli mesében.

Igen, ez azt jelenti, hogy a történet valójában több idősíkon fut és több dolgot mesél el egyszerre. Természetesen ezek a szálak összefutnak, ahogy a szereplők találkoznak és mindig akad egy-egy kapcsolat, ami összefűzi őket. A főszál azonban mégiscsak Óscar és az ő szerelmi élete. Tekintve, hogy ifjúsági regényről van szó, ez talán nem meglepő, sőt inkább kiszámítható, ám nem mondanám sablonosnak. A romantika klasszikus értelemben értendő és mentes minden giccstől, sőt inkább keserű, mint édes.

Ami a misztikus vonalat illeti, kellően borzongatóra sikeredett, ám mivel ez a múltbéli események hozománya, itt is felüti kicsit a fejét az a szétszórtság, amit már említettem. A varázslat mindig lenyűgöző, a mágia mindig kíváncsisággal tölti el az olvasókat, ám csak akkor, ha szépen körbe van határolva. Itt azonban néhol megszakad ez a határ és ez nem tesz jót a sejtelmességnek.

Összességében tehát nem tökéletes ez a történet, mégis annyira különleges a hangulata, olyan sok benne a kedvesség, könnyen megszerethető karakterek és szép gondolatok formájában, hogy picinyke hibái ellenére is érdemes elolvasni. Remek kalandot nyújt egy borongósabb estére és ha valakit megfog ez a spanyol varázs, akkor bizonyára szívesen tartja a polcán is.