A zsánerben számomra legkedvesebb író példáján szeretném bemutatni a puskák és mágia keveredésének nagyszerűségét. Ha tehát valaki próbát tenne ebben az irányzatban, az Brian McClellan könyveivel tegye. Ő az az amerikai szerző, aki nem csupán David Gemmell-díjat nyert munkájával, hanem elég gyorsan megnyerte a fantasztikus irodalmat olvasók közösségének egy részét is. Engem például megvett kilóra. A Fumax Kiadó jóvoltából mindkét eddig megjelent trilógiája elérhető magyarul. Habár a két trilógiának külön története van, a szereplők összekötik őket, ezért megjelenési sorrendben javallott olvasni. Bemutató darabnak az első trilógia (A Lőpormágus-trilógia) első kötetét hoztam, a Vérrel írt ígéreteket.

Ez egy meglehetősen vaskos kötet, 550 oldal, és már a borítója is sugallja, milyen kategóriába tartozik ez a regény. Eredeti megjelenési éve egyébként 2013 és már 2014 óta olvasható magyarul. Terjedelme ellenére kényelmes kézbe venni, mert súlyra könnyű kötet igényes keménytáblás borítóval.

„Tamás tábornagy királyellenes puccsa korrupt arisztokratákat küldött a guillotine alá, és éhezőket juttatott kenyérhez. Egyúttal azonban háborút provokált a Kilenc Nemzetekkel, és belső támadásokat a királyhű fanatikusok részéről. Közben Tamás állítólagos szövetségesei, az Egyház, a munkások szakszervezete és a zsoldoscsapatok között kapzsi hatalmi harcok törnek ki.
Kifogyva a lehetőségekből, Tamás saját félelmetes lőpormágusi képességei mellett csak kevés bizalmasára támaszkodhat. Közülük leginkább saját elhidegült fiára, a megkeseredett Tánielre, aki briliáns lövész és lőpormágus, és Adamatra, egy nyugdíjazott rendőrfelügyelőre, akinek hűségét zsarolással teszik próbára.
A külső és belső ellenség szorításában vergődve, felerősödnek a rémült suttogások pusztításról és halálról, és a földre visszatérő egykori istenekről. Persze, ezek csupán babonás vén parasztok legendái – modern, tanult emberek már nem hisznek az ilyesmiben. Pedig talán jobban tennék… „

Ez a kötet egy királygyilkossággal indul, ami nagyon szépen előrevetíti, mire lehet számítani ebben a trilógiában. Forradalomra, háborúra, árulásra és egy nagy adag szépen belecsempészett mágiára. Nem szeretnék a cselekményről írni, inkább összefoglalom, mi az, ami nagyon szórakoztatóvá teszi az írói könyveit, mert ezek bizony eddig minden könyvében jelen voltak.

Brian McClellan nem egyszerűen fogta a puskás háttért, és dekorációs elemnek használta, mint több kötet teszi ezt a középkori tájleírással, hanem összefűzte a saját mágikus rendszerével. Ebben a világban ugyanis lőpormágusok élnek, vagyis olyan mágikus képességgel rendelkező emberek, akik a lőporból nyerik erejüket, gyorsaságukat, és a lőpor az, amit gondolattal irányítani tudnak. Zseniális kihasználása a zsánernek. Ráadásul nem pusztán az ötlet szuper, hanem a megvalósítás is. A szerző nagyon szépen lefekteti a mágia szabályait, meghúzza a határokat, és figyel az egyensúlyra. Remekül építkezik tehát és ugyanezt teszi a cselekménnyel is.

A történet lényegében egy hadjárat nagyon részletes leírása. A könyvben így fontos szerepet kap a hadsereg és minden, ami hozzá köthető az egyenruhától a rangjelzésekig. No, de nem kell megijedni, ez nem egy katonai értekezés, mert minden szépen van adagolva, és egyáltalán nem tűnik soknak. Kell ugyan minimális érdeklődés a háborúskodás iránt, ám ez minden, mert a történet mindenféle katonai tudás, érdeklődés nélkül is könnyen olvasható és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató.

A szerző szereti több szálon szőni a cselekményt, így minden könyvében több szereplő nézőpontjából követhetjük nyomon az eseményeket. Különböző helyzetben lévő figurákat helyez középpontba, ezért ténylegesen kiegészítik egymást a szálak, és nagyon jó nézni, ahogy fokozatosan összekapcsolódnak. A hadi megmozdulások mellett a politikai viszonyokon és a szereplők kapcsolatain, esetenként múltján is nagy hangsúly van. Az olvasó figyelme így mindig fennmarad. Azért megfigyelhető némi mintázat a szálak között: mindig van egy akcióban bővelkedő csatározós vonal, egy politikai taktikázós vonal és egy rejtélymegoldó, nyomozós vonal. Tehát nem csupán azon olvasók lehetnek elégedettek a történetvezetéssel, akik akcióra vágynak, hanem azok is, akik kedvelik a krimit, a dolgok fokozatos felfejtését.

A cselekmény és a háttérvilág felépítése mellett a karakterek kidolgozottságára sem eshet panasz. Kedvelhető és egyedi figurák vannak benne, akiknek jó drukkolni, akikért lehet izgulni, és akik helyenként nagyon humorosak. A párbeszédek szórakoztatóak, és van néhány szereplő, akinek a dumája kifejezetten kacagtató. A poénok egyszerre oldják a háborús feszültségeket és növelik is picit, mert ha az olvasó megkedvel valakit a vicces beszólásai miatt, még jobban szeretné, hogy túlélje ezeket a háborús kalandokat. Romantikus szálak is akadnak a történetben, ám csak módjával és reálisan tálalva.

Egy flintlock fantasy kötetben tehát van minden, amire a fantasztikus irodalmat kedvelő olvasó vágyik: akció, mágia, izgalom, csavarok és sok érdekes karakter. Ha pedig Brian McClellan tollából származik, akkor mindenből patikamérlegen kimérve, megfelelő elosztásban, kreatívan tálalva. Nagyon ajánlom ezt a zsánert és a szerző munkáit mindenkinek, különösen azoknak, akik valami újra vágynak a már-már hagyományosnak mondható karddal vagdalkozó fantasy kötetek tömege után. Ez egy olyan irányzat, amely megérdemelné a nagyobb figyelmet, hogy még több könyvrajongó polcán helyet kaphasson.

Japánban kifejezetten népszerű a mágikus realizmus, így nem meglepő, hogy egy japán szerző könyvét hoztam. Kavagucsi Tosikadzu első regénye, a Mielőtt a kávé kihűl 2015-ben jelent meg. A szerző a színházak világában mozog, így az sem meglepő, hogy első könyve is egy színpadi mű alapján készült, és elég gyorsan nagy sikereket ért el. A magyar olvasókhoz 2018-ban hozta el a Kossuth Kiadó.

250 oldal, így nem hosszú olvasmány. Négy fejezetre oszlik, így gyakorlatilag négy történetet mesél el, amelyek azért néhány szálon kapcsolódnak egymáshoz.

Különös ​városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

A fülszöveg jól érthetően felvázolja, hol van a mágikus tartalom ebben a könyvben. Bizony, egy kávézóban, egy bizonyos széken, ám csak addig, míg a bűvös kávé ki nem hűl. Mivel nem egyszerű fantasztikus elemről van szó, hanem mágikus realizmusról, az időutazás tényét senki sem vonja kétségbe. A könyv világa elfogadja, hogy lehetséges, sőt megjelenik a helyi hírekben is, és többen akarnak szerencsét próbálni vele. Csakhogy az utazás szabályokhoz kötött (lásd a fenti legfontosabb öt pontot a fülszövegben), és ez egy picit levon a csáberejéből.

A történetben a hangsúly nem is az időutazáson van, hanem a szereplőkön. A négy történetben megsimert emberek életét, vágyait, problémáit, érzéseit meséli el, és ehhez egy remek eszköz a visszatérés a múltba. Hiszen kiben nem merült még fel soha a gondolat, hogy mi lenne, ha visszatérhetne pár perccel, órával, nappal, héttel vagy akár évvel korábbra? Hogyan változtatná meg azt a pillanatot, hogyan cselekedne inkább, mit mondana másképp, ez mind olyan gondolat, amivel szívesen eljátszunk, főleg ha valamit már nagyon megbántunk. A történet így egy alapvető fantáziára, alapvető emberi igényre építkezik, ráadásul remekül kezeli.

Az egyik legfontosabb szabály az, hogy az időutazás nem változtat a jelenen. Vagyis hiába megyünk vissza, mondunk mást abban a múltbéli pillanatban, a jelen nem fog változni. A könyv újra és újra eltöpreng ezen, leírja, mennyire hiábavaló így az utazás, majd újra és újra bebizonyítja, hogy mégsem. Mert attól, hogy a tények változatlanok maradnak, az időutazó lelke még megkönnyebbülhet. Ha az események nem is, a hozzáállásunk még változhat.

Ezen elméleti okfejtést négy kapcsolaton át mutatja be: egy bimbózó románcon, egy hosszú házasságon, egy testvéri és egy szülő-gyerek kapcsolaton át. Mindegyik rejt magában ki nem mondott érzéseket, mindegyikben ott a másik félreértésének lehetősége, akad köztük kifejezetten szomorú történet is, ám mindegyikben ott a szeretet is. Talán nem árulok el túl nagy titkot, ha megsúgom, egyik időutazó sem bánta meg, hogy kipróbálta a bűvös szék és kávé hatalmát.

Ez tehát egy jó könyv, ami eltöpreng kicsit a „mi lett volna ha” kérdésén, ami bemutat néhány nagyon is emberi kapcsolatot, és ami kifejezetten jó kezdés a mágikus realizmus világába. Ezért bátran ajánlom azoknak, akik belekóstolnának ebbe a különleges irodalmi irányzatba, főleg ha kedvelik az emberi kapcsolatokon alapuló történeteket. Napindítónak néhány oldal ebből a könyvből a reggeli kávé mellé kifejezetten jól tud esni.

Ha tehát valaki megkérdezi tőlem, mit olvasson koronavírus közepén a karanténban, a válaszom ez a könyv.

Adam Kay egy exorvos, aki az Egyesült Királyságban elvégezte az orvosi egyetemet, majd lehúzott 6 évet fiatal orvosként. Ezen hat év alatt összesen 7 kórházban dolgozott – mert a fiatal orvosokat fél- vagy egyévente másik munkahelyre vezérli a brit orvosi rendszer -, így elég sok tapasztalatot szerzett különféle osztályokon különféle kollégákkal és páciensekkel. 2010-ben azonban szakított a pályával (aki kíváncsi ennek okára, olvassa el a könyvet), ám néhány évvel később úgy érezte, ideje leporolni egészségügyis emlékeit, és megosztani azokat a világgal. Így született meg az Ez fájni fog című könyve 2017-ben, amit az Athenaeum Kiadó szerencsére magyarul is megjelentetett 2019-ben.

304 oldalával nem egy terjedelmes könyv, mégsem ajánlott mohó módon egyszerre befalni, mert helyenként valóban fájdalmas olvasmány. Többnyire azonban rettentően szórakoztató.

„Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.)

A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat. „

A könyv tehát naplóbejegyzésekből áll, illetve a szerző kiegészítő magyarázó szövegeiből egy-egy új helyszín előtt. Utóbbiakból kiderül, miért választotta az orvosi pályát (és kifejti, hogy erre igazából nincs jó indok, a többség egyszerűen benézi 16 éves korában), és hogyan épül fel egy orvos karriere az egyetem után. Talán nem árulok el nagy titkot, ha megjegyzem, vérrel és verítékkel borított szamárlétrán felfelé és tovább, és még mindig tovább, mert a végcél valahol a sztratoszférában van. Szóval nem épp egy leányálom. Ez a könyv mégsem azért fájdalmas, mert egy kisdoktor élete nehéz, hanem azért, mert rettentően őszintén ír le mindent.

Őszintén beszél a rendszer problémáiról, a kollégák hozzáállásáról, a páciensekről és magáról az orvosi tevékenységről. Ezt a rengeteg információt pedig rövid naplóbejegyzések formájában tárja az olvasó elé nagy adag szarkazmusba csomagolva, hogy könnyebben csússzon. És bizony csúszik, mert a szerző humora zseniális. Persze csak akkor, ha az olvasó értékeli a sötét humort és a kritikus hangvételt. Egy kis ízelítő:

„A sürgősségire tartok este tizenegykor beteget vizsgálni, ránézek a Twitterre, hogy lelkierőt merítsek. Nagy hír készülődik, de egyelőre csak pletykaszinten.
– Hűha – döbbenek meg –, meghalt Michael Jackson!
Az egyik nővér sóhajtva feláll: – Hányasban? „

A könyv tehát többnyire kifejezetten szórakoztató, pedig akadnak itt cifra esetek a sürgősségiről (például jó példák arra, mit ne csináljon az ember részegen) és rengeteg hajmeresztő páciens, aki vagy túlságosan egyszerű lélek vagy szimplán rettentően hülye, mert a különféle testnyílásokba gyömöszölt tárgyakra egyszerűen nincs értelmes magyarázat. Mivel a szerző a nőgyógyászat mellett tette le a voksát, és erre szakosodott, a kötet tele van hol véres, hol vicces, hol drámai szülésekkel, amelyek jók lennének óvszer reklámnak is. Olvasás közben nagyon sokat kacagtam, rengeteget szörnyülködtem (többnyire azon, amit egyes emberek képesek magukkal tenni, és amelynek elsődleges következménye egy kiruccanás a sürgősségire) és időnként megrendültem. Mert nem minden történet végződik jól, nem minden páciens a saját hülyesége áldozata, és nem minden baba marad életben. Volt tehát néhány megrázó eset, főleg a kötet végén, ami magyarázatot is adott a szerző orvosi pályáról való távozására.

No, és hogy miért ajánlom ezt a könyvet világjárvány idején? Mert jó könyv. Mert őszinte. Mert sokkoló, ám mégis fogyasztható. Mert a valóságot mutatja. Mert úgy gondolom, hiába foglalkoznak a hírportálok állandó jelleggel az egészségüggyel, nem elég. Nem elég, hogy ismerjük a számokat (amelyek egyébként egy idő után nem mondanak semmit), nem elég, hogy tudjuk, a rendszernek vannak hibái, és nem elég, hogy néha tapsolunk az ablakban. Az egészségügyis dolgozó a lakosság nagy részének még mindig egy olyan lény, aki csak steril környezetben létezik, akitől elvárjuk, hogy segítsen, és mélységesen felháborodunk, ha várni kell erre a segítségre, vagy ha ez nem a számunkra elvárt stílusban érkezik. Egyszerűen hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az orvos/ápló/mentős stb. is ember. Vannak szükségletei (például alvás, és nem csak kávén él), vannak érzései (csak szakmából adódóan igyekszik felfüggeszteni ezeket), és van magánélete (felesége, férje, gyerekei, kutyája, akik szintén igényt tatanak a figyelmére). Ez a könyv pedig épp ezt az emberi tényezőt mutatja be. Itt az orvos nem csak orvos, hanem egy férfi, akinek van egy megterhelő munkája, egy elégedetlen barátnője, néhány szintén elégedetlen jó barátja, és szűkös anyagi kerete, hiteltartozása. Ezt az emberi tényezőt pedig jó lenne, ha mindenki észben tartaná.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és örülök, hogy most talált rám. Most, amikor mindent számokban és statisztikákban kezelnek, jó volt egy személyes hangvételt olvasni. Nem állítom, hogy soha többet nem fogok morogni több órányi várakozáskor egy orvosi rendelőben, de talán eszembe jut majd egy-egy vicces mozzanat a könyvből, amivel elszórakoztatom magam, és amitől én se leszek olyan morcos, és az orvos sem tűnik majd olyan morcosnak.

Bátran ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki nem tudja, mit olvasson ezen csodálatos 2020-as év hátralévő heteiben. Sötét humort kedvelők előnyben. Azonban ne olvasd el ezt a könyvet, ha nem vagy még nagykorú, mert tényleg véres és lelkileg megterhelő egy-egy oldala, ha gyermeket vársz, mert egy kismamának és leendő apukának sincs szüksége elrettentő szülőszobai történetekre, ha érzékeny a lelked vagy a gyomrod, mert felkavaró lehet. Aki pedig valaha kacérkodott bármilyen tárgy testnyílásba gyömöszölésével, olvassa el, de tényleg!

Oké, kicsit sarkítottam, mert a történet valóban Afganisztánban játszódik, a szerző, Khaled Hosseini pedig afgán, ám 1980-tól az USA-ban él. A Papírsárkányok volt az első regénye, ami 2003-ban jelent meg. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert, így már 2005-ben megjelent a magyar fordítása a Tercium Kiadó gondozásában. Aztán a Libri átvette, és az évek alatt újra és újra kiadta hol puha, hol kemény kötésben, illetve e-könyv formátumban is. Nagyjából 450 oldal, és a borítójáról nem maradhatott el a címben is szereplő papírsárkány, amelynek egyébként a történetben is nagy szerepe van.

„Afganisztán, ​70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. „

Ez a történet több szempontból érdekes és fontos. Egyrészt bepillantást ad Afganisztán történetébe, bemutatja az ottani életet, az afgánok gondolkodását, kultúráját, és mindezt őszintén, néhol önkritikusan, ám szeretve teszi. Másrészt egy univerzális témát, a barátságot állít a cselekmény középpontjába. Ez a barátság persze több szempontból sem szokványos vagy könnyed, mégis valóságos.

A történet cselekménye 30-40 évet ölel fel, és a főhős, Amir életét követi nyomon, aki egyben a regény narrátora is. Amir nem egy kifejezetten szimpatikus karakter, sőt az olvasó időnként kimondottan ellenszenvesnek találhatja, mert egy gyenge jellem sok-sok gyarlósággal. Csakhogy ez a könyv még egy unszimpatikus főszereplővel is érdekes és élvezetes marad. Ennek oka talán az, hogy ellentétben sok negatív főhőssel, Amir valahol érthető, valahol emberi, ezért valahol el lehet őt fogadni olyannak, amilyen. Persze senki sem állítaná példaképének, legfeljebb csupán az elrettentő fajtából, de valahol meg lehet érteni. Az ember ugyanis érti a gyávaságot, érti az árulást, érti a bűntudatot, ami a főhős sarkában jár. Ezek mindnekiben ott vannak, és talán pont azért ellenszenves nekünk Amir, mert nyíltan felvállalja, hogy önző ember és nagyon rossz barát. Vele szemben pedig ott van Hassan, a barátság másik oldala, a kitartó hűség és önzetlenség két lábon járó szobra. A könyv tehát remekül bemutatja a barátság két arcát, és ezzel könnyű azonosulni. Elég visszagondolni a gyerekkori barátságokra, a kisebb-nagyobb féltékenységekre és azokra a sérelmekre, amelyeket nekünk okoztak, illetve amelyeket mi okoztunk legjobb barátunknak. Hiszen a barátság nem állandó, változik, formálódik, vannak jobb és rosszabb időszakai, ám az igazi, szoros kapcsolat még így is megmarad időtől és távolságtól függetlenül.

A könyv nem csupán a barátság magasságaiba és mélységeibe vezeti el az olvasót, hanem Afganisztán nem épp rózsás huszadik századi történelmébe. Ez pedig a fent említett kérdéskör mellett a másik olyan téma, amivel jó ha az ember megismerkedik. A magyar olvasók nagy részének nem hiszem, hogy sok információja lenne erről az országról, legfeljebb csak annyi, amennyit a híradások nem épp vidám tudósításaiból lehet hallani, pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A történet a ’70-es években kezdődik, amikor még béke volt az országban, majd nyomon követi a kummunizmus „jótékony hatásait”, a polgárháborút, a szélsőségesek hatalomra jutását, a vallási radikalizációt, és belekóstol az amerikai beavatkozásba is. Rettentően tanulságos végigkövetni egy átagember szemszögéből. A könyv szereplői ugyanis átlagos emberek (bár van egy pszichopata szereplő, aki kivételt képez), átlagos problémákkal és vágyakkal.

No, de nem csak a problémákat mutatja be az országban, bár ezek kétségtelenül több kifejtést kaptak a könyvben, hanem a kulturális érdekességeket is. Egyrészt ott vannak a papírsárkányok, amelyeknek nagy hagyománya van Afganisztánban. Aztán ott vannak az afgán történetek, amelyeket a gyerekek olvasnak, az ételek, amelyeket megkóstolnak és az élet egyéb apróságai, mint például hogyan melegednek télen az asztalnál. Ezen kulturális finomságokat pedig csak fokozzák a magyar fordításba belecsempészett afgán kifejezések. Nekem kifejezetten tetszett, hogy egy-egy afgán szót és kifejezést felcsipegethettem olvasás közben, bár a szöveg nélkülük is kerek egész lett volna.

Apropó szöveg, az író nagyon szépen fejezi ki a gondolatait, a sorok gördülékenyek, a leírások szépek. Hangulatát tekintve azonban minden nyelvi szépség ellenére ez egy szomorkás történet. Árulással idul, háborúval folytatódik, és időnként olyan kendőzetlenül ír erőszakról, hogy nem mindig könnyű olvasni. Csakhogy attól, hogy valami nem vidám, meg ugyanolyan fontos, mert néha épp az ilyen megrázó dolgokra van szükség – mint a könyvben leírt gyermekek elleni erőszak – hogy az ember tudomást szerezzen róla, mi folyik a világban, és ez milyen hatással van az emberekre. Nyugodt európai életünkben ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világban még mindig van háború, még mindig vannak olyanok, akik elveszítik emiatt otthonukat, megélhetésüket, családjukat, és hogy a modern háború nem csupán a katonákat érinti, hanem a teljes lakosságot. Hosseini célja ezzel a könyvvel nem csupán az volt, hogy egy érdekes történettel szórakoztassa az olvasni szerető embereket, hanem hogy közvetlen hangon bemutassa szülőhazáját, és felhívja a figyelmet a problémákra. Nem meglepő hát, hogy létrehozott egy alípítványt, amely segítséget nyújt Afganisztánban a rászorulóknak.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, ahogy egy másik kötete (És a hegyek visszhangozzák) is, és kíváncsi vagyok a szerző további munkáira. Jó kilépni a komfortzónából, és megismerni más országokat egy-egy szépen megfogalmazott történet által. Kifejezetten tanulságosak tudnak lenni, mert olvasás közben az ember ráébred, hogy a főhős mindegy melyik kontinensen, féltekén él, ugyanolyan ember, ugyanolyan jó és rossz tulajdonságokkal, ugyanúgy szeret és ugyanúgy hibázik, csupán a körülmények azok, amelyek változnak.

Azoknak ajánlom, akik szeretnek nyitott szemmel járni a világban, megismerkednének más kultúrákkal, és nem félnek a valóságtól, még akkor sem, ha nem mindig kellemes. Azoknak is tudom ajánlani, akik gyerekkorukban átélték, milyen fájdalmas egy barát árulása, akár ők voltak az árulók, akár őket árulták el. Illetve a családtörténetek kedvelői is bátran vágjanak bele.

A Girl in pieces, avagy Lány darabokban című könyv nagyon sokszor szemezett velem a polcokról korábban is. Designerként nem tudok elvonatkoztatni a borítótól, számomra nagyon kiemelkedett a többi közül a maga egyszerű, letisztult formájával. Ugyan nem tudtam pontosan, mit jelképez az áthúzott cím, de a fülszöveg elolvasása előtt is sejthető volt, hogy egy olyan lány történetének sorait rejtik a lapok, akivel nem bánt kegyesen az élet.

Szótlan Sue-val – hivatalos nevén Charlie Davisszel – egy olyan központ falain belül találkozunk először, ahol olyan fiatalokat kezelnek, akik megpróbáltak/megpróbálnak ártani maguknak. Mivel távolról sem volt kapcsolatom sohasem hasonló intézménnyel, minden perc, amit ott töltöttem Sue-val, nagyon meghatározta a könyvvel való kapcsolatom, annak ellenére, hogy időben ez nem olyan nagy szelete a történetnek.

A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.
A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.
Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.

Még mielőtt bármibe is részletesebben belemennék, le kell szögeznem, hogy ez nem az a fajta könyv, ami egy kellemes, álombéli világba utaztatja az olvasót. Ez a kőkemény valóság, annak minden szépségével és borzalmával együtt. A szereplők nagyon részletesek. Mindenkinek meg vannak a saját nehézségei, a saját küzdelmei. Itt aztán tényleg valódi embereket ismerhetünk meg.

Az írónő egyik nyilatkozatában, ahol azt kérdezik, mi inspirálta a könyvet, ezzel kezdi a válaszát: Egy nap a buszon friss, vágott sebeket pillantottam meg egy lány karján, és nem szóltam neki semmit, nem mondtam, hogy „Hé, én is pont olyan vagyok, mint te, nem vagy egyedül!” Pedig kellett volna, de nem tettem. Azt hiszem, ez a kis idézet nagyon jól mutatja, miként is volt képes Kathleen Glasgow ilyen erősen és áthatóan írni az önbántalmazás témájáról.

A főszereplőnk, Charlie teljesen elveszett a könyv elején. A korábban említett központot, ami átmenetileg a stabilitást és a biztonságot jelentette a számára, el kell hagynia, és az édesanyja sem képes befogadni őt újra. Félő, hogy megint az utcára kerül, amit nem szeretne. Barátai – akik valóban segítséget nyújthatnának – nem nagyon vannak már, kivéve egy valakit: Mikey-t. Így aztán Sue, avagy Charlie Mikey-hoz indul Tucsonba. Nagyon új, nagyon más környezet, de talán egy új kezdetet jelenthet főszereplőnk számára.

Mi is a tanúi lehetünk annak, miként szerez födelet a feje fölé, miként próbál állást találni, miként igyekszik jobban megnyílni az embereknek, miként esik szerelembe, azaz hogy miként próbálja újra felépíteni összeomlott életét. És ez rendkívül nehéz.

Charlie nagyon sokat van egyedül, így aztán első kézből tapasztalhatjuk meg gondolatait. Választ kaphatunk olyan kérdésekre, amiket máskülönben nem tudnánk/nem mernénk feltenni egy hasonló szituációban lévő embernek, vagy akár saját magunknak. Megértjük az önbántalmazás mögött rejlő indokokat, láthatjuk azt, hogy főszereplőnk miként jutott idáig. Ez az út, a múltja apránként bontakozik ki az olvasó előtt. Gyakran csak emlékfoszlányokat kapunk, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy látjuk a teljes képet, és ezzel megint helyére került egy kirakós darabka Charlie borzalmas utazásában.

Maga a történet 436 oldal, amihez hozzájárul még néhány szerzői gondolat és köszönetnyilvánítás. Hosszúnak tűnhet, de egy pillanatra sem válik vontatottá. Nehéz olvasmány, de nem a szövegezése teszi azzá. A Moly.hu oldalon valaki ezt írta: „Egy jó tanács, annak aki még nem olvasta. Ha picikét is nehezebb időszakot élsz, a kezedbe ne vedd ezt a könyvet.” Nem értek ezzel egyet, ugyanis ez a könyv nem csak a borzalmakat mutatja meg, hanem reményt is ad. Reményt az újrakezdésre, reményt arra, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Sőt! Ki kell mászni! Na meg azzal is szembesít, hogy nem vagy egyedül. És ez rendkívül fontos.

Személyes véleményem szerint ez a könyv, egy nagyon jó könyv, nem csak lányoknak/nőknek! Minden embernek ajánlom. Azoknak, akik jobban meg szeretnék érteni az ilyen cselekvésre kényszerült emberek érzéseit, azoknak, akik valóban hasonló eseményeken mentek keresztül és csak szeretnék tudni, hogy nincsenek egyedül a világban, és azoknak, akik valódi történeteket akarnak olvasni.

Nem igazán kedvelem a megmondó könyveket. Itt elsősorban azokra a szerzőkre gondolok, akik úgy érzik, ők majd megváltják a világot és minden gondra megoldást tudnak. Világmegváltás helyett azonban általában csak telepakolnak jó néhány oldalt közhelyekkel és féligazságokkal. Ez a könyv első pillantásra úgy tűnhet, ebbe a számomra nem épp kedvelt kategóriába sorolható, ám megnyugtatok mindenkit, nem így van. Nem megmond, hanem említést tesz, nem tolakszik, nem akarja megváltani a világot és még csak azt sem várja el, hogy az olvasó kétkedés nélkül szemlélje. Ettől pedig sokkal közelebb áll a fent említett kategória céljához, mint bármelyik másik közhelygyár.

Ez a viszonylag kicsi könyv, csupán 252 oldal és a buddhizmus alapjait mutatja be egy macska szemszögéből. Habár a főhős a Dalai Láma macskája és eléggé hihetően tárja elénk a buddhizmus központját, természetesen fikció. Azonban annyi igazság van benne, hogy a Dalai Lámának tényleg van macskája (valószínűleg több is) és a vallás alapjai is stimmelnek. A szerző, David Michie több „komolyabb” könyvet írt már a buddhizmusról, így otthon van a témában, itt szerencsére mégsem akart megmondó lenni, csak egy kalauz azoknak, akik kíváncsiak rá, mi rejlik ebben a keleti vallásban.

A kötetet viszonylag nehéz beszerezni, mivel egy kisebb és szerintem kevésbé ismert kiadónál (Nekem ez az első olvasmányom tőlük.), a Synergie gondozásában jelent meg, legutóbb 2016-ban. Azért itt-ott még megvásárolható.

„Egy éhező és sajnálatra méltó kiscicát kimenekítenek Újdelhi sikátoraiból és egy olyan életben lesz része, amilyenről nem is álmodhatott. Egy gyönyörű, a hófödte Himalájára néző szentélyben, a dalai láma macskájaként kezd új életet.
Ez a melegszívű, bohókás de bölcs, soknevű cica bepillantást enged a dharamsalai élet zárt világába. Kis kémként tudósít Őszentsége bizalmas találkozóiról a hollywoodi hírességekkel, filantrópusokkal, önsegítő könyvek szerzőivel, és ezen keresztül megtudhatjuk, hogyan lelhetünk boldogságra ebben a rohanó, anyagias világban. „

Ugye, hogy megmondó könyvnek tűnik? A fülszöveg azonban csalóka, mert a macska, bár főhős, végig külső szemlélő marad. Mint minden cica, ő is szeret az események középpontjában lenni, ezért mindig ott van, ahol épp történik valami, álatlában a Dalai Láma fogadószobájának ablakában szundítva egy párnán. Ezzel pedig első kézből tájékoztathatja az olvasókat, mit mondott Őszentsége, mikor épp tanácsot kértek tőle. Na, és hogy erről a mondandóról mit gondolunk, az már ránk, olvasókra van bízva.

A könyv cselkménye így különféle emberek különféle problémáiból áll, amelyek természetesen így vagy úgy, de megoldódnak és a megoldás közelében nem csak egy szőrmók dorombol, hanem egy-egy buddhista gondolat is elhangzik. Ezek a gondolatok pedig rendkívül pozitívak. A fejezetek ezért rövidek és könnyen csúsznak, hiszen könnyed, kellemes dolgokról mindig szívesen olvas az ember.

A szerző szerencsére remek egyensúlyt talált a vallás alaptéziseinek bemutatása és egy macska gondolatai között. A láma soknevű cicája egyszerre igazán macskás (Például szereti jó színben feltüntetni magát, egy igazi haspók, mindig kapható a cirógatásra és közben félénk, bújós és ragaszkodik a gazdájához.) és kifejezetten emberi, mert ugyanazon hétköznapi gyarlóságok hibájába esik, mint a tanácsra váró kétlábú szereplők. A narráció így könnyen követhető és finoman szórakoztató.

Ami a buddhista tanokat illeti, senki se várjon teljes képet, mélyre ható betekintést vagy bármiféle magas röptű filozófiai értekezést. Ez a könyv elsődlegesen szórakoztatni akar néhány finoman elhelyezett pozitív gondolattal és főként a buddhizmus iránt laikus olvasóknak íródott. Ha tehát az olvasó egyáltalán nincs otthon ebben a témában, biztosan érdekesnek találja majd a belecsempészett keleti filozófiát. Ha viszont valaki már ismerősen mozog ebben a közegben, esetleg olvasott már több könyvet a témában és még több tudásra szomjazik, csalódhat. Az ő ismereteihez mérten, kevés lehet itt a vallási töltet, mert ez tényleg csupán buddhizmus kezdőknek.

Én örülök, hogy a polcomon tudhatom ezt a könyvet és bármikor levehetem onnan, ha egy kis keleti léleksimogatásra vágyom, főleg mert cicás olvasó vagyok.

Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akiknek néhány pozitív gondolatra van szükségük, akik teljesen kezdőként belekóstolnának a buddhizmus alapjaiba. Természetesen macskakedvelők előnyben, mert egy cicapárti olvasó jobban fog szórakozni a négylábú narrátor gondolatain, mint egy kutyapárti.

Mivel romantikus történetről beszélünk, nem dédelgettem magamat ábrándokba. Egy gyorsan végigpörgethető, szórakoztató könyvre vágytam. Most nem akartam túl sok mondanivalót, társadalomkritikát, vagy éppen hosszú leírásokat, ahogy a főszereplő igyekszik megküzdeni a saját érzelmeivel, csak szimpla szórakozást. Ezt mind meg is kaptam ettől a könyvtől.

Fülszöveg:

Miminek esze ágába se jutott a szerelem, amikor először meglátogatta az apját a bájos, vidéki Goosebrookban. Pedig jól tette volna, ha lelkileg felvértezi magát a veszélyre. Leszámítva az undok Henrietta nevű nőszemélyt (aki hagyta Mimit az esőben kutyagolni, és nem vitte el az autójával), a falu lakói roppant barátságosak. Különösen egy valaki extra vonzó – Cal, a karizmatikus, nyíltszívű, szexis pasi. Ahogy telnek az évek, Mimi a karrierjére koncentrál Londonban. És hiába botlanak Callal újra és újra egymásba, mert valami vagy valaki mindig közbeszól, hogy egymáséi lehessenek. De ha tényleg Cal az Igazi, akkor egyszer meg kell történnie a csodának. A kérdés csak az, milyen ára van ennek? 

Nekem ez volt az első könyv, amit olvastam Jill Manselltől, éppen ezért eléggé meglepett, mikor egy gyors netes keresés után kiderült számomra, hogy a brit írónő 1992 óta aktív, és harminc könyvet írt ez idő alatt. Fő témája a romantika. Magyaroszágon ugyan nem jelent meg az összes műve, de ami igen, azt a Lettero kiadón keresztül élvezheti a közönség.

A Most vagy soha (eredeti címén: Maybe this time) történetébe ott kapcsolódunk be, mikor Mimi Huish Goosebrookba érkezik. Az írónő annyira szemléletesen írja le a vidéki brit táj szépségét és nyugalmát, hogy hirtelen én is oda akartam menekülni budapesti lakásunkból (nyugodtan guglizz rá a városra, majd megérted, miért mondom), annak ellenére, hogy Mimi kalandja a vidéki élettel egyáltalán nem indul zökkenőmentesen.

Főhősünk az első pár percben nem igazán volt szimpatikus. Tipikus városi lánynak tűnt, aki a vidéki környezetben mindenféle közhelyes dolgot művel. Már-már azon voltam, hogy lehet, mégis rossz döntés volt ez a könyv, mikor elkezdett szépen lassan kikristályosodni, hogy milyen ember is Mimi. Szórakoztató, ambíciózus, a döntései maximálisan érthetőek, nem tudok olyan alkalmat mondani, mikor a fejemhez kaptam volna, hogy „Egy normális ember, biztosan nem csinál ilyet.”.

A Goosebrookba való érkezés után, azonnal belefutunk a másik főszereplőbe, Calba is, akinek tökéletesnek tűnő vidéki élete van egy feleséggel és egy lány gyermekkel. Romantikus történetekhez szokottak rögtön tudják, mi folyik, tudják a végkifejlettet, egy ilyen felállásnál viszont nem is ez a lényeg, sokkal inkább az út, ahogyan oda eljutunk.

A történetben viszonylag nagyok az időugrások, melyek elősegítik ugyan, hogy ne legyen vontatott a cselekmény, másrészről viszont pont ezek miatt nem tud elég jelentőségteljes lenni néhány fontosnak szánt mozzanat (vigyázat spoiler), mint a főszereplő apjának a halála.

A fő szál persze nem ez, viszont szorosan hozzájárul a későbbi események alakulásához.

A fülszövegben is említett undok Henrietta személye, számomra maximálisan kihagyható lett volna. Nem sokat tett hozzá a cselekményhez, ahogyan a karakterfejlődése sem. Mindezek mellett az összes többi lakója a falunak szerethető, és maga módján érthető karakter volt.

A végével kapcsolatban egyet kell értenem barátnőmmel, akinek kölcsön adtam a könyvet. Ő azt mondta, kicsit hamar lett elvágva, ő még szívesen olvasott volna a két főszereplőről azután is (vigyázat spoiler, vagy nem), hogy összejöttek. Mindezek mellett ajánlom azoknak a romantikus történetet kedvelőknek, akik könnyed szombat délutáni elfoglaltságot keresnek. Ha nyers akarnék lenni (márpedig akarok), pont ennyi ideig fogsz emlékezni a történetre. Ez nem az a könyv, amit évekkel később is előveszel, hogy „Ez mennyire remek volt!”.

Tekintve, hogy a Menny és pokol-trilógia valójában egy könyv három részre osztva, a magyar kiadás meg sem próbálta külön választani őket. A Jelenkor Kiadó gondosan elkészítette az összetartozó, gyönyörű borítókat, egyetlen fülszöveget írt hozzájuk és becsomagolta őket egy kupacba, hogy a magyar olvasó még véletlenül se essék gondolkodóba, hogy ez most akkor egy könyv avagy több. Zseniális megoldás! Nagyon élvezetes volt óvatosan kibontani ezt a pakkot és utána gyönyörködni ebben a csodálatos, halas és hegyes borítóban. Könyv-ínyenceknek igazi különlegesség az ilyesmi.
A magyar megjelenése egyébként friss, idén februárban került a piacra. A három kötet összesen 1122 oldalt alkot.
Jón Kalman Stefánsson izlandi szerző és talán ez az egyik legismertebb alkotása, szerintem mégsem elég ismert. Egyed Veronika remek munkát végzett a fordításával, főleg hogy a kötetek végére fordítói jegyzetekként plusz információkat adott Izlandról, így az olvasó könnyen eligazodik a történet Közép-Európától távoli világában.

” Valahol ​Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül?”

Ez a történet cseppet sem hagyományos. Nem hagyományos a narrációja és nem hagyományos a cselekménye.
A könyv két nézőpontból tevődik össze, az egyik egy külső nézőpont, ahol a holtak mesélnek az olvasónak elmúlt életükről, magányról és arról, mi mindent látnak a még élőkből. Ezek a részek tele vannak gyönyörű gondolatokkal. Gondolatokkal életről és halálról, az emberi természetről, hitről, Izland világáról, szavakról és érzésekről. A másik nézőpont maga a cselekmény, ahol az olvasó nyomon követheti a főhős sorsát. Ez hagyományosabb elbeszélési formának tűnik, mégsem az. A történetben ugyanis nincsenek párbeszédek. Kell egy kis idő, míg az olvasó hozzászokik ehhez, de aztán rájön, nincs is klasszikus párbeszédformára szükség egy ilyen gyönyörűen megfogalmazott gondolatfolyamban.

A cselekmény sem igazi cselekmény, mivel egy névtelen főhős életének egy szakaszát mutatja meg és ezáltal a környezetében élők mindennapjait is. A könyv veleje olyan, mint egy antropológiai pontossággal leírt tanulmány Izland fagyos, szeles és havas világáról és arról, hogyan küzdenek ott az emberek a túlélésért. Mert egy ilyen világ végi helyen élni bizony küzdelem, küzdelem a természettel és az emberi léttel. A leírt sorok által ezek a számunkra nagyon messze élő emberek közel kerülnek hozzánk. Közel érezzük őket magunkhoz hétköznapi vágyaik, erősségeik és gyengeségeik miatt. Az emberek ugyanis a jég hátán is emberek, hol jobbak, hol rosszabbak.

A szereplők tehát szerethetőek, még a gyarló emberek is azok, mert valóságosak, míg a főhős a legkönnyebben megkedvelhető fajtából való. Könnyű szeretni őt, mert tiszta lélek, álmodozik, remél, bár a csalódás sem kerüli el. A legvonzóbb benne az olvasó számára mégis az, hogy imádja a könyveket. A lelkesedése a papírra vetett szavak iránt és az az áhítat, amivel a megpakolt könyvespolcokra tekint, jó érzéssel tölti el a hasonló típusú olvasó lelkét. Azok a részek pedig, ahol a főhős más könyvszerető emberekkel találkozik, különösen érdekesek és kedvesek az olvasó számára.

Ami a történet hangulatát illeti, épp olyan mint Izland, legalábbis a leírások alapján. Borongós, felhős, ahol az ember sosem tudhatja biztonságban van-e, a karakterek biztonságban vannak-e. Tele van sötét hófelhőkkel, amelyek megnehezítik az utat, de még a legzordabb időben is pislákol valahol fény az emberi kedvességben, vagy lebeg egy kis remény a horizonton a tavasz ígéretével. A könyv így kissé melankolikus hangulatba ringatja az olvasót, mégis jó érzéssel tölti el. Engem legalábbis jó érzéssel töltöttek el a leírt szavak szépségei.

Apropó szavak, Jón Kalman Stefánsson gyönyörűen ír. Hosszú, hosszú mondatokban, választékosan, mégsem terjengősen. Gondolatai mindig egyértelműek, mégis mélyre hatóak. Nem közhelyeket pufogtat, hanem leírja, amit lát és gondol a világról, az olvasó meg kezdjen vele, amit akar. Épp ezért, bár a történetnek van eleje, közepe és vége (nem túl meglepő módon elosztva a három kötetre), nincs igazán lezárása. No, de nem is kell, mert ez csak egy kiragadott szelet egy életből és egy kiragadott pillanat a világból. Az idő és az élet pedig megy tovább mindenhol a maga végtelen útján, bárhol legyünk is.

Nagyon szeretem ezt a történetet, szerettem a sorait olvasni és biztosan kézbe veszek a szerzőtől még mást is. Örülök, hogy a polcomon tudhatom és nem csak azért, mert gyönyörű kötést kapott, hanem azért is, mert ez egy olyan könyv, amit jó, hogy a közelemben tudhatok.

Ajánlom mindazoknak, akik kíváncsiak Izland hegyes és jeges világára, akiket könnyen rabul ejtenek a szépen megfogalmazott gondolatok és akik kortárs szépirodalomra vágynak.

Lara Jean megírja élete első, igazi szerelmes levelét. Nem azt a búcsúzós fajtát, amiket eddig írt, és csak magának szánta őket, hanem egy valódi, érzelmei megmutatására szánt levelet. Méghozzá Peternek…

A köny hozza az előző kötet szintjét. Nagyon bájos és kedves az egész. Egyértelműen tinédzsereknek szánt könyv ez is, mint az előző, ugyanakkor túl a tinédzserkoron is nagyon szerethető és szórakoztató történetet kap az olvasó.

Fülszöveg:

Lara Jean nem számított rá, hogy valóban beleszeret Peterbe. Ők ketten csak színleltek, aztán hirtelen ez már több lett egyszerű színjátéknál. Most Lara Jean minden eddiginél jobban összezavarodott. Amikor egy újabb fiú bukkan fel a múltjából, az iránta táplált érzelmei is visszatérnek. Szerethet egy lány egyszerre két fiút?
A kirobbanóan sikeres A fiúknak, akiket valaha szerettem folytatása. Elbűvölő és őszinte történet, melyben a felejthetetlen Lara Jean szemén át láthatjuk az első szerelmet. A szerelem sosem egyszerű, de talán részben ezért is olyan elképesztő.
Add át magad a varázsának!

A fülszöveg beharangozójával ellentétben, én nem éreztem semmiféle nagy feszültséget akörül a kérdés körül, hogy szerethet-e egy lány két fiút is egyszerre. Sőt! Nem is nagyon feszegeti ezt a témát az írónő. A második kötetben is teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy Lara Jean Peterbe szerelmes, így aztán kissé félrevezető volt a fülszöveget olvasni a könyv hátulján. Nem mintha sokat számított volna számomra.

Aki látta az első részből készült filmet, annak nem lesz idegen a második rész egyik fontos konfliktusforrása, egy internetre felkerült intimebb videó Lara Jeanről és Peterről. Bizonyára nagyon sokan játszottunk már el a gondolattal, hogy mi miként cselekednénk, ha ez történne velünk, és a sorokat olvasva igazán valóságosnak tűnnek Lara Jean gondolatai és érzelmei az üggyel kapcsolatban. Bepillantást nyerhetünk abba a felfogásbeli különbözőségbe is, ami egy fiú és egy lány között húzódik egy ilyen téma kapcsán, és mindez nagyon valóságosan van ábrázolva. Az írónő most sem esik abba a hibába, hogy a főszereplőnek nincsenek hibái. Lara Jeannek igenis vannak, nem is egy, és pont emiatt nem lesz túlságosan mézes-mázas a történet. Néha fogjuk a fejünket, hogy „Ezt most miért így kellett, Lara Jean?”, máskor meg abszolút egyetértünk a döntéseivel.

Az első kötetben felsorolt fiúk közül, most végre megismerkedhetünk John Ambrose McClarennel, aki azért is különleges, mert gyerekkorukban Peter barátja volt. A két fiú néhány dologban szöges ellentétei egymásnak, míg másokban észrevehető némi hasonlóság. Ezen a vonalon azért semmi újdonságot nem hoz a történet. Mint ahogyan azt megszokhattuk a hasonló felállásokkal rendelkező könyvektől, itt sem kapunk hatalmas fordulatot a végén, nagyjából ugyanarra fut ki, mint az ilyen típusú történetek nagy része. Pozitívum azonban, hogy az írónő határozottan megkedvelteti az olvasóval John karakterét, ami miatt mi is kicsit dilemmába esünk annak ellenére, hogy egyértelmű, kihez húz Lara Jean szíve.

Sokkal több történésnek lehetünk a szemtanúi az előző könyvhöz képest. Jobban pörög a cselekmény, és több szálon mozgolódnak az események. Továbbra is foglalkozik Margot és Josh kérdésével, a koreai háttértörténettel, Kittyvel, az apjukkal, de belecsöppenünk néhány olyan újdonságba is, ami meghatározó szállá válik a második rész, és majd a harmadik rész során is.

Számomra a legélvezhetőbbek mégis azok az apróságok voltak, amelyek mindannyiunk életében ott vannak. Azok a fordulópontok, amiken mindenki átesik. Hogy miként változunk meg a tinédzserré válás folyamatában, hogyan változik meg az értékrendünk életünk ebben a nagyon fontos szakaszában, és mi befolyásolja az egykor még közeli barátok kapcsolatát úgy, hogy később szinte már idegenként tekintünk a másikra néhány év távlatából. Úgy vélem, ezekben a momentumokban mindenki magára ismerhet. Nem egyszer hagytam abba az olvasást pár percre, mert egy-egy gondolat arra késztetett, hogy önmagam is visszatekintsek a saját életemre, és párhuzamot vonjak. Vajon nálam is ez történt? Kik azok az emberek, akikkel gyerekkoromban elválaszhatatlanul összenőttem, és melyik volt az a pont, amikor már elnéztünk egymás mellett?

Mindamellett, hogy tényleg igazán bájos a történet, érdemes odafigyelni a sorok között megbújó részletekre, mert ezektől lesz igazán gazdag, és ezektől sorolható minden hibája ellenére még mindig a klisémentes kategóriába.

Ez a könyv egy igazán romantikus olvasmány. Megvan benne minden, ami a címben is hirdetett szerelmes pillanatokat különlegessé teszi.

A szerző, Catana Chetwynd azon művészek táborát erősíti, akik az internetnek köszönhetik ismertségüket. A kötetben látható képsorok magáncélra készültek, kedveskedés gyanánt szerelmének, ám amint felkerültek a világhálóra, milliók számára lettek ismertek és szeretettek. Ezeket a képkockákat ugyanis nagyon könnyű megszeretni. A Könyvmolyképző Kiadó fel is ismerte a bennük rejlő potenciált és Valentin-napra időzítve meg is jelentette hazánkban. Mutatós kemény kötést kapott, így 160 lapjával valóban egy kedves ajándék lehet.

Fülszöveg:

„Ami spontán, alkalmi firkálgatásnak indult, az igazi szenzációvá vált, amikor a barátja felrakta Catana Chetwynd rajzait az internetre.

Most a Catana Comics képregényei olvasók millióit érintik meg édes humorukkal, amivel könnyű azonosulni.

A Szerelmes pillanatok pontosan az, amire a címe utal: egy kapcsolat legjobb pillanatai.”

Nem árulok el nagy meglepetést, ha elmondom, hogy a kötetben szereplő jelenetek a szerző magánéletét mutatják be. Azonban senki se várjon bulvár értékű híreket, mert ezek a pillanatok teljesen hétköznapiak és persze rettentően aranyosak. A könyv ráadásul egy olyan párkapcsolat mindennapi rutinját mutatja be, amivel mindenki azonosulhat. Akinek volt már hosszabb vagy rövidebb távú romantikus kapcsolata, át tudja érezni a képsorokat, sőt, elég hamar magára ismerhet bennük.

A könyv elején a szerző előszavában megjegyzi, hogy azt hitte, csak vele történnek ilyen kedvesen humoros szituációk, ám amint olvasóközönsége akadt, kiderült, hogy rengeteg pár él meg napi szinten hasonlókat.

A kivitelezés egyébként egyszerű, néhol túlságosan is az. A figurák helyesek, könnyen felismerhető és egyedi stílust képviselnek, ám nem tűnnek művészi kihívásnak. A vizuális magaslatokat a szerző azonban rengeteg kreativitással kompenzálja. A jelentetek változatosak – pedig végig ugyanaz ismétlődik: az egymás iránti szeretet kimutatása – a szöveg vicces és egyszerűen cuki az egész. Annyira hétköznapi és kedves, hogy az olvasó akaratlanul is elmosolyodik a szerelmes figurák láttán.

A párkapcsolati szituációk között egy-egy képsor erejéig megjelennek a nemek közötti különbségek és azok kifogyhatatlan poénforrása. Szerencsére a szerző itt is a kedves dolgokat hangsúlyozza. Szépen bemutatja saját példáján, aranyos figurákon keresztül, hogy egy párkapcsolat két tagja épp annyira különböző, hogy passzoljanak egymáshoz. A lapokon egy kifejezetten harmonikus kapcsolatot követhet nyomon az olvasó.

Ez a könyv tehát valóban nem több, mint szerelmes pillanatok gyűjteménye. Na, és hogy miért érdemes egy ilyen gyűjteményt a polcon tudni? Mert egy romantikus pillanatban, vagy egy különleges alkalomkor összebújva valakivel, akit szeretünk, jó átlapozni ezeket a képeket. Jó felismerni magunkat vagy a párunkat egy-egy vicces szituációban, jó csak elmerengeni rajta, hogy ha nem is pont úgy, mint a könyvben, de napi szinten kimutatjuk a másik felé, mit érzünk iránta és egyszerűen jó összegezni, hogy a hétköznapokban ott rejlenek a romantikus pillanatok is. Párkapcsolatban élőknek meleg szívvel ajánlom.