Melissa

7 évvel korábban

A tükör előtt állva fésülök egy utolsót fekete hajamon. Leteszem a komódra fésűmet, majd egy utolsó pillantást vetek magamra. Szomorú ábrázattal mérem végig magam, majd simítok egyet sötét blúzomon. Sosem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap. A szüleim temetésének napja. Sóhajtok. Próbálom cikázó gondoltaimat rendbe szedni és nem az előttem álló napra gondolni. Telefonomra pillantok, ami kilenc óra egy percet mutat. Lassan el kellene indulnom, hogy odaérjek a temetésre. De hogyan lehetne felkészülni erre? A saját szüleid utolsó utjára? Megrázom magam, aztán erőt veszek magamon, majd elindulok.

Kora nyári idő van, így nem fázok, amint kilépek a parkolóban hagyott autómból. Lassú léptekkel indulok meg a templom felé. Össze kell szednem magam. Nem lehetek egy roncs. Ma nem. Belépek az ajtón, majd egyenesen az első sor felé veszem az irányt. Már jó páran elfoglalták helyüket, akik mind felém fordulva bámulnak engem, amíg oda nem érek kipécézett helyemre. Nem, nem akarom. Felnézek, ahol megpillantom szüleim mosolygós képét. Milyen boldogok voltak azon a napon. Ez jár a fejemben, egy kis erőt adva.

Bejön a pap egy kis oldalsó ajtón, ezért mindenki feláll. Köztük én is. Telt ház van. Tudtam, hogy sokan leszünk, hiszen szüleim jó emberek voltak. Elkezdődik a szertartás és könnyek gördülnek le arcomon. Erős próbálok maradni, de nem megy. Életem legrosszabb napja.

Jelen

– Viszontlátásra! – mondom mosollyal utolsó ügyfelemnek. Ránézek némán rezgő telefonomra, és mikor meglátom a kijelzett nevet, görcsbe rándul a gyomrom. Luke.

Úgy teszek, mint aki észre se vette volna az előbbi hívást és elkezdek pakolászni asztalomon. Szépen rendbe teszem az iratokat, majd berakom a jobb oldalon lévő irattartóba. Sóhajtok egyet, majd kikapcsolom a gépemet is.

Mielőtt bármit is csinálhatnék, újra rezeg a készülékem. Éppen hogy csak rápillantok, de meglepetésemre főnököm küldött egy SMS-t.

“ Szia Melissa! Kérnék egy szívességet! Brittany helyére holnap jön egy új munkaerő, legyél szíves betanítani, elmondani neki mindent. Köszönöm, John”

Szeretem a munkámat, így izgatottan nézek neki egy új kihívásnak. Brit távozásának az oka egyszerűen az volt, hogy terhes lett. Örültem neki, mikor megtudtam, hiszen már egy éve próbálkoztak párjával. Boldogan állok fel asztalomtól, vállamra kapom a táskámat, majd elhagyom irodámat. A folyosón végighaladva köszönök el mindenkitől, és lépek ki az irodaházból.

Kellemes őszi idő köszönt a szabadban, így pulóveremben lépek oda autómhoz. Hiába a munka iránti szeretetem, akkor is gondterhelten indítom be a járművet. Már zsigereimben érzem, hogy otthon lesz. Otthon lesz és ki fog készíteni. Megint. Legszívesebben fognám magam és elmennék világgá, de ez nem ilyen egyszerű. Nincs hova mennem. Ez a világ legnyomorultabb érzése számomra. Nincs kiút ebből a pokolból, akármennyire is szeretném.

Rosszkedvűen hajtok fel a feljárónkra és konstatálom, hogy igazam volt. Luke itthon van. Ezt honnan tudom? Az ablakok és az egész házunk dübörög a hangos elektronikus zenétől. Egy pillanatra lehajtom fejemet a kormányt tartó kezeimre. Muszáj még egy pillanatot magamnak szentelnem. Amint belépek majd a házba, újra csak szolga leszek. Az ő saját rabszolgája.

Luke

Újabb égető korty gurul le torkomon, ami jóleső érzéseket vált ki belőlem. Lábam ütemre mozog, miközben egy utolsó slukkot szívok a cigimből. Elszédülök. Azt hiszem jól beálltam. Felkászálódok a székemből, majd elnyomom a csikket a dohányzóasztalon található hamutálcába. Miközben azon gondolkozom, mit kéne ennem, meglátom az átlátszó hátsó üvegajtón keresztül, hogy Mel hazaért. Rögtön jobb kedvre derülök. Az én drága angyalom. Néha elgondolkodom rajta, hogy egyáltalán megérdemlem-e őt. Minden szarságomat elviseli, pedig más már rég kihajított volna, mint macskát szarni.

Egy kis mosoly terül szét ajkaimon, mert első dolga, miután levette cipőjét, hogy lekapcsolja a zenét. Sosem fogja megérteni, hogy milyen jó érzés, amikor a basszus dübörög a ház falain.

A bejárat felé veszem az irányt. Kissé támolygok az elfogyasztott szesz és fű hatására, de ez sem tántorít el attól, hogy kezeim köze szorítsam őt.

– Szia, kicsim – suttogom a hajába. —

— Szia – mondja, majd kibújik ölelésemből. – Büdös vagy, megint. – Ez azt jelenti, lebuktam. Nem csoda, hiszen idáig kint szívtam a füves cigit.

Számtalanszor a tudtomra adta már, hogy nem tetszik neki az életvitelem. Sokszor veszekszünk emiatt, de mindig kibékülünk és egy nagyon jót szeretkezünk. Már a gondolatától is feláll a farkam. Elkezdem simogatni az arcát, viszont próbálja elhúzni, így megragadom mindkét karját. Barna íriszeimmel az ő kékjeibe bámulva csókolom meg. Nyelvemet erőszakosan dugom át ajkain, és jobb kezemmel a mellét kezdem izgatni. A balommal pedig ruháján keresztül érek legérzékenyebb pontjához. Pár másodperccel később ellenállása kezd enyhülni, így felkapom két combjánál fogva, és a szobába cipelem.

Melissa

Sosem fogom megérteni, hogy miért csinálom ezt. Fekszem az ágyban Luke mellett, aki elfordulva horkol. Rá sem nézve menekülök a fürdőszobába, hogy lemossam magamról az érintései helyén nyomott mocskot. Az évek során rájöttem, hogyha megadom magam neki, akkor hamarabb szabadulok. Ez a legjobb taktika. Megeresztem a vizet, majd beállok a zuhany alá. Mikor végzek, frissen lépek ki a fürdőszobából. Lemegyek a nappaliba, ahol egy disznóól vár. Poharak és koszos tányérok mindenhol, amiket sebtében összeszedek. Kezdődik egy újabb takarítással teli este.

Másnap reggel megsemmisülten szállok be az autómba, hogy elmenekülhessek dolgozni. Már csak ez a mentsváram maradt. Luke néha elmegy dolgozni, de azt a kis kevéske pénzt is elissza, meg elszívja, amit haza hozna. Még szerencse, hogy én keresek annyit, hogy el tudjam tartani kettőnket. Mikor kislány voltam, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sorsot akar nekem az Ég. Igazság szerint, nem vagyok vallásos, viszont hiszek benne, hogy egy erő irányít mindent. Én egy szőke hercegre vártam fehér lovon, aki a tenyerén hordoz és szeret. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy látom Luke-on, hogy szeret, de nekem ez nem elég. Nem érzem a biztonságot, nem érzem, hogyha bármi bajom lenne és hozza bújnék, akkor elmúlna minden bajom. Mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ő okozza őket.

Belépek az irodába, és a recepciónál álló férfihez megyek. Ha nem lennék lelki sérült, még azt is mondanám, hogy igazán jóképű. Odasétálok hozzá és mosolyogva köszöntöm.

– Szia! Melissa Hill vagyok, üdvözöllek minálunk!

– Derek Wright.

„In the end, it doesn’t

matter whether you’re

a youkai or human…

All that really counts is that

they’re important to you.”

– Natsume Yuujinchou

A csicsergő madarak dallamos szólama hitet adott az áthűlt szívekbe a korareggeli, borús napon. A pázsit színtelen takaróját már messze vitte a langyos szellő, az élénkzöld között a frissen ébredő virágok színes pompája tündökölt, illatukkal odacsábítva a döngicsélő népséget.

Egy kipihent szürkemókus szaladgált üdén otthona és a finomságokat sejtető talaj között, néhol párjával kergetőzve és élvezve a gyenge harmatos füvet, amint az hasukat cirógatta a lágy légmozgás karmesteri játékát követve.

A Nap hiába bújt el az éltető esőt ígérő felhők homályába, a természet nyüzsgését elriasztani nem tudta. A távolban az ég zörömbölését a figyelmesebbek már meghallhatták, de a munkájukba siető felnőttek nem törődtek a morajlással. Egy-kettő volt tán, aki esernyőt rejtett táskájába, hogy megelőzvén a bajt, felkészülten várja.

A szeszélyes időjárás mégis könnyedséggel töltötte el a legelkeseredettebb lelket is, mert az élet illatát vitte szárnyain. A tavasz megérkezett, és íme, egy év a végéhez ért, hogy ismét elkezdje örökké tartó táncát, dacolva bármivel, mely útjába áll.

Hana nem hagyta el a várost, hetente többször visszalátogatott a kedvenc kávézójába, járta az utcákat. Nem ismerte fel, mi marasztalta, azonban teste motorja helyén ólomsúlynyi nehézséget érzett, mely szorongatta, kedvét szegte. Gyengébb volt, mint valaha. Érezte, és kedves barátai is tudták, hogy hamarosan távoznia kell.

Kinoko mellette ült a padon, egy elhagyatottabb részén a parknak találták azt. Reggelente mindig szabad volt, és délután is nagy ritkán tévedt ide egy-egy pár. A kis gombácska sok időt töltött vele, és amióta kijött a jó idő, teljesen megfiatalodott, élénk árnyalatokban tündökölt, ezt a ragyogását kedve is tükrözte.

Egy dallamot dudorászott mellette, amit az erdőben fogócskázó gyerekektől tanult el, miközben lábát ütemesen lóbálta a levegőben. Nem rég fejezte be az idős árustól elcsent fagylaltját, akinek fel sem tűnt a megüresedett helye a hűsítő nyalánkságnak, vevői is szenilisségét okolták figyelmetlenségéért.

A szellemlány türelmesen várta az emberbarátai jelentkezését a kérésével kapcsolatban. Úgy vélte, felesleges siettetnie őket, mivel ellenszolgáltatást nem nyújthat, s biztosan akad egyéb gondjuk is. Valamint nem egyszerű valakit megkeresni, aki már nem él, és nem emlékszik semmire sem. Tervei szerint, ha nem lesz megoldás, még mindig visszatérhet jövőre, hogy megérdeklődje a fejleményeket. Ideje annyi már, mint a tenger.

Ujjai szaporán jártak a billentyűzet felett, érezte, munkája végénél tart. Nem tudja, miért fontos számára, hogy befejezze irományát, de ha találgatnia kellene, első ötlete a múltjához köthető lenne.

– Meddig kell még várnom, míg befejezed? – Jött a vékonyka hang, amihez Hana annyira hozzászokott, és már nehezen tudná napjait elképzelni nélküle.

– Nem soká’, Kinoko, nem soká’ – nyugtatta kedvesen a lány. Amint az ujjbegyek megérintettek egy-egy gombot, apró kristály-gyöngyöcskék gurultak és olvadtak el azonnal, csilingeléssel jelezvén rövid életüket. Az aprócska youkai megszerette a dallamát.

Egy nagyobb égi robaj szakította ki önfeledt gondolataiból a párost, és siettette őket egy fedezék keresésére.

– Gyere, Kinoko. – Az említett érdeklődve kapta fejecskéjét a lányra. – Van egy hely, amit szerettem volna neked megmutatni.

Lassan összeszedelőzködtek és elindultak a Hana által már jól ismert kávézó irányába.

***

Dazai unottan nézett a mai délelőtt folyamán a legalább huszadjára sóhajtó ifjú kollégájára. Várta, mikor hozza fel frusztrációjának okát.

– Dazai-san…

– Na, talán majd most.

– Nem hiszem, hogy jó ez így – kezdte a fiú. – Úgy értem, Hana nem véletlenül kért fel minket, mégiscsak illő lenne tudatnunk vele, hogy…

– Hogy? – A barnafürtös minden bizonnyal élvezte a másik kínlódását, ezt a széles mosoly támasztotta alá.

– Hogy találtunk valamit.

– Találtunk? Mit találtunk Atsushi-kun?

Egy kisebb csend következett.

– Dazai-san – próbálkozott ismételten a tanonc –, nem fontos neked Hana-san?

Atsushi vékony jégen táncolt, sejtette, és a barna íriszek is ezt sugallták neki. Kimondatlan szabálynak tűnt az irodában, hogy Dazai érzéseit és gondolatait firtatni nem szabad. A válasz hiánya is ezt erősítette.

Mielőtt azonban újból a szóra nyitott ajkain egy árva hangot is kipréselhetett volna, a csokoládé gömbök figyelmeztették:

– Veszélyes vizekre eveztél, Atsushi.

Az embertigris nyelt egyet.

– Hana-san el fog jönni – szólalt meg végül a magas férfi, kissé hátrébb dőlve székén.

– És ha nem?

– Túl pesszimista vagy, Atsushi-kun. ­– Nicsak, kibeszél.

– De ha nem? – Az erélyesebb kérdés kissé meglepte a kötszerest. Mióta volt alárendeltje ennyire akaratos?

– Akkor elmész hozzá, megkeresed.

Mintha ez lett volna a megfelelő utasítás, a kantáros fiú nyugodtabb lelkiismerettel fordult vissza munkájához, hogy folytassa mentora helyett a papírozást.

Dazai a gondolataiba mélyedt. Tegnap este összefutott az idegesítő expartnerével, aki számon kérte rajta, hogy miért nem történt előrehaladás. Nem félt az alacsonyabb férfitól, de füleit annál inkább óvta, nem volt szüksége beutalóra egy hallásvizsgálathoz a tartós csengés miatt. Miután egy kisebb összezördülés után elfelejtették a témát, megunva a vitatkozást, a kalapos ember inkább ott hagyta őt az éjszakában.

Nyugtot viszont nem talált, mivel nem sokkal később a másik maffiózóval is összesodorta a balszerencséje, aki csak szúrósan bámult rá. Valószínűleg egyazon okból, mint felettese, így megelégelve a zargatást, Dazai faképnél hagyta volt tanítványát és elindult a legközelebbi bárba egy feledtető szaké reményében.

Atushi volt 12 órán belül a harmadik személy, aki megkérdőjelezte döntését, és a többi ügynökkel eddig nem volt eszmecseréje.

Szemeit az ablak felé mozdítva, kitekintett az elkomorodott világra. A szürke árnyalatokból a nyílni készülő cseresznyefák rózsaszín apró foltjai kitűntek, elkápráztatva az éppen arra járókat, és szusszanásra ösztönözve a fiatalembert. Pedig ő tényleg bízott ez egyszer a jobb fejleményekben. Miért volt még mindig titokban naiv?

Elmélkedéséből a telefon csengetése zavarta fel, amit asszisztense gyorsan orvosolva, felvett. A hangokból ítélve Tanizaki volt, aki az eltévedt Ranpot segítette vissza az irodába. Egy munka?

Dazai nem lottózott, de ha ilyen profin eltalálná azt a pár számot, ahogy most a beszélgetés tárgyát, már gazdagnak számítana, igaz Fritzgeraldét nem haladná meg vagyona. Kár, hogy az életben nem volt rá szüksége, mert mielőbb tervezte itt hagyni ezt a világot. Egyedül Hana megjelenése volt, ami visszatartotta ebben kissé. Még ő sem vélte felfedezni a titok nyitját, de feltűnt neki, hogy a merényletei megfogyatkoztak a találkozásuk óta. Pedig már egy év eltelt.

Atsushi az ajtóból kérdőn nézett rá. Hoppá, megint elkalandozott, figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló eseményeket. Felpattanva helyéről sietett társához, mert Kunikida beteget jelentett két napja, és addig ideiglenesen az őszes hajú vette át a szemüveges pozícióját. Szerencsére a zivatar elvonult.

***

Minoru csendben hallgatta a többi youkai izgatott beszélgetését, a közelgő, napokon belül esedékes cseresznyevirág-nézést taglalva, előre megtervezve minden apróbb mozzanatát az akkorra szervezett fesztiválnak. A legfinomabb szaké fajtáknál tartottak, amikor kisebb vita kerekedett afelől, hogy kiket hívjanak az árusok közé, színesebbé téve az eseményt.

A bozótos alól halk zörej volt észlelhető, amit nem sokra rá egy gombakalapocska követett. Jobban megvizsgálva láthatóvá vált annak árnyékában megbújó yukatás alak is.

A bikaszerű istenség enyhe bólintással üdvözölte a legkésőbb megjelenőt, aki hamarost becsatlakozott a beszélgetésbe.

– Kinoko – támadta le egyszerre a küklopsz és egy színes, virágmintás kimonót viselő csinos nő.

– Kuchihige-san legyen az italoknál?

– Enkou legyen a szaké-felelős?

A hirtelen lerohant youkai csak zavartan forgatta fejét a két barátja között, majd gyorsan véget vetett a vitának egy egyszerű kérdéssel.

– Miért nem lehet mindkettő? – A problémázók felvilágosult arccal néztek össze, és helyeseltek, nem találtak kivetnivalót az ötletben.

– Hana is jönni fog, ugye? – kérdezte a gombától a védőszellem.

– Még nem tudja, hogy lesz karnevál.

– A Yuki-onna ne jöjjön, a fajtája csak minden mulatságot elront! – vágott közbe valaki a többiek közül, amire páran helyeseltek.

Az ismételt zűrzavar láttán Minoru csak belélegzett egy mélyebbet a levegőből. Eközben a színes ruháján igazított egyet az ébenfekete hajú hölgy, gondosan összetűzött kontyából a díszek zizegtek minden kisebb mozdulatára.

– Ayano, te mit gondolsz? – fordult felé az egyszemű.

– Hn? – A nő egy mélyet szippantott a finom dohánnyal bélelt szipkájából, majd lassan fújta ki az ég felé. – Nem mindegy? Úgyis Minoru-san fog dönteni, hogy részt vehet-e rajta. Nem mintha a lány eddig is sok gondot okozott volna.

Unott, szürkéskék szemeit az előtte ülőkre szegezte. A zajos társaság megint szóváltásba keveredett, de Ayano véleménye sokakra átragadt.

– Micsoda befolyásolható, ostoba csürhe – gondolta az emberalakot öltő youkai. ­– Nem is értem, miért lógok velük.

Aztán eszébe jutott a tengu, aki néha csatlakozik hozzájuk, de gyorsan elhessegette az ötletet. Próbált újra a csevej tárgyára összpontosítani, majd mikor felvette a fonalat, néha becsatlakozott egy-egy kommentár erejéig, közben nagyokat pöfékelve a levegőbe.

Kinoko este még felkereste a hóasszonyt a szentélynél, amit egészen kisajátított magának, mindenféle talált csecsebecsével kicsinosítva ideiglenes otthonát. A gombácska segített neki odaadással, nagy örömet lelt mindig is a tárgyak kicsinosításában, és a lány is elismerte tehetségét, mivel öltözékét is neki köszönhette. Igaz, egyszerű fehér ruhadarabok voltak, azonban kellő figyelemmel válogatta össze a hozzávalókat az aprócska lény, és a legfinomabb anyagok felhasználásával varrta meg őket.

Hasonló rutinnal dolgozott a kissé lepukkant építmény kikupálásán, és meg kell hagyni, valóban remek munkát végzett, mert a fiatal női lélek szívesebben tartózkodott így már a barátságos környezetben.

Hanát most itt találta, a verandán ücsörgött egy takarót magára tekerve, mélyen az írott világba feledkezett. Ujjai még mindig szaporán járták táncukat, kevesebb szünetet tartottak, mint eleinte. Az utolsó fejezeteket pötyögte, bár tudása sokkal kisebb volt, mint a történetének kezdete elején hitte. Minél inkább megismerte ezt a világot, annál inkább alakult ki benne a felismerés a tájékozottsága kis mértéke iránt. Sokkal összetettebb és nagyobb, mint képzelte valaha is.

– Hana – üdvözölte barátját a frissen érkező.

– Szia Kinoko! – A lány kedvesen mosolygott rá, mindig lelkesen fogadta őt. – Mi járatban erre?

– Most fogjuk a héten ünnepelni a cseresznyevirágzást. – A kis alak felmászott a három lépcsőfokon, majd lehuppant Hana mellett, kissé bebújva a pokróc alá. Még mindig hűvösek voltak az esték, főleg a lány társaságában, ezért kellett valami, ami melegen tartja. – Tavaszköszöntő fesztivált tartunk, és arra gondoltunk Minoru-samával, hogy te is eljöhetnél rá. Még úgysem láttál sosem ilyesmit.

A Yuki-onna megszeppenten nézett a rávigyorgó fiúcskára, ami ritka alkalom volt. A kedves gesztus meghatotta, nem hitte volna, hogy szívesen látnák köreikben. Ahogy egymást váltották a gondolatfoszlányok, úgy esett egyre nagyobb pánikba.

– M-még sose voltam ilyen helyen – kezdte. – A cseresznyefákra sem emlékszem nagyon, elnyílottak, mire ideköltöztem. Mit vegyek fel? Nincs semmi másom… Illik valamit vinni? Mi van, ha valami ostobaságot követek el, és megfagyasztok valakit? És ha­–

– Hana! – vágott közbe barátja. – Ne aggódj, ott leszünk mi is, nem történhet semmi tragikus. Élvezni fogod, higgy nekem!

A lány gyorsan elmorzsolta a kiszökni próbáló könnycseppeket, és kissé remegő hanggal, de vidáman egyezett bele a meghívásba.

***

Akutagawa szó nélkül követte kalapos felettesét az Ügynökséghez. Csak akkor lassított és állt meg, amikor az előtte haladó fiatal megtorpant. A maffia kóbor kutyája érdeklődve szemlélte a férfit, majd tekintetét tovább vezette a tájon, de az hamar megakadt egy ismerős alakon, aki mint legutóbb is, arcát megint a kirakatüvegnek nyomta. Valahogy mindig szokatlan helyzetekben fedezik fel jelenlétét.

– Hé, miss – caplatott hozzá a vörös hajkoronájú. – Beszélnünk kell.

A ragyogó kék gömbök érdeklődéstől csillantak meg a déli napfényben, ahogy gazdájuk az irányukba fordult.

– Nahát! – kiáltott fel boldogan a lány, majd visszafordult a butik felé. – Mit gondoltok, melyik felelne meg leginkább egy ünnepséghez?

Chuuya mellésétált, végignézett a kiállított ruhadarabokon és rábökött találomra az egyikre.

– Miss – kezdte megint, de a szellem a rá se hederített. A hátrébb álló fekete férfi szórakozottan követte az eseményeket, ám ezt semmi pénzért be nem vallotta volna.

– Igazad lehet, a piros minták melegebbnek tűnnek, és jobban mennének a fesztiválhoz. Mégis úgy érzem, a pasztellvirágos jobban tetszene…. De az egyszerűbb, fehér inkább passzol hozzám. – A töprengő alak el is felejtette a másik két jelenlétet, és fejét átnyomta az őt és a boltot elválasztó rétegen.

A duó meglepetten rezzent meg, az eléggé morbidnak tűnő jelenet még az ő köreikben sem volt mindennapi. Az idősebbik úgy érezte a szívroham kerülgeti egy pillanatra, ahogy a lány kalimpált a végtagjaival, majd azok is követték a legfelső testrészt, és ennek hangot adva felszisszent. Mire reagált volna, hogy a nő után siessen, addigra már vissza is tért a lány az utcára, valamit motyogva az orra alatt.

– Amúgy sincs pénzem – hallatszott a végszó, miközben odalibegett hozzájuk. – Miről akartál beszélni?

A kíváncsi gömbök szikráztak, az ellenfényt megtörve a kékjük még élénkebbnek tűnt, ezeregy árnyalatra osztva a lumineszcencia illúzióját. Chuuya zavarban volt, de ezt igyekezett legyűrni, és örült a ténynek, hogy Dazai nem látja most.

Akutagawa végül átvette főnökétől a szót.

– Az Ügynökség nem keresett téged? – A Yuki-onna megilletődöttségét felismerve, már bánta a helyzetet, amibe a vörös belerángatta. Dazainak igaza volt, nincs közük ehhez. – Jó lenne, ha meglátogatnád őket. Menjünk, Nakahara-san.

­– Hana – szólalt meg kis vártatva az alacsony végrehajtó –, ideje lenne élned.

A dokkmaffia tagja választ nem várva fordult meg és indult el, hogy a következő sarkon befordulva elnyelje alakját a sikátor sötétsége, majd bekebelezze társát is. Hana továbbra is a forgatag közepén lebegett, maga elé meredve és emésztve a hallottakat.

***

Atsushi egy hetet adott Hanának, hogy megjelenjen, és eldöntötte, ha nem teszi, maga fogja felkeresni. A napok azonban teltek, de hiába. A szoba hőmérséklete nem hűlt le egyszer sem, ellentétesen, hője inkább emelkedett, tagadva a Yuki-onna érkezését.

Dazaival végül sikerült kidolgozniuk a részleteket, amit az Ügynökség többi tagja is jóváhagyott. Szerette volna megosztani a végeredményt a számára is fontossá vált szellemmel, de mintha a kísértet elkerülte volna őket, messziről. A fiú lehet, hogy nem találkozott vele oly’ módon, mint felettese, mégis vonzotta valami hozzá, és ha utoljára is, szeretett volna ott lenni, mikor átadják a híreket. Aztán nagy valószínűséggel búcsút intenek, ez a végkimenetel túlzottan egyértelművé vált számára is, ahogy múlt az idő.

Kezei unottan matattak íróasztalán, és ahogy rendezgette az iratokat, az egyik köteg közül egy brossurának tűnő szórólap esett ki. A bizonytalan vonalakon nehezen sikerült kiigazodnia, a tussal felvázolt szöveg egy ünnepséget sejtetett, ami a hanamihoz volt köthető, azonban a régies nyelvezet még értelmezhetetlenebbé tette a kiolvasását a karaktereknek. Hogy került ez az asztalára?

Forgatás közben az összehajtott papírocska közül egy ema pottyant ki, jellegzetes koppanása hívta fel magára zargatója figyelmét. Atsushi óvatosan felemelte a fatáblácskát, hogy megvizsgálja. Egyik oldalán egy embléma volt, talán egy szentélyhez tartozhatott, amíg a másikon egy ecsettel felírt kívánság: Higgy és láss.

Dazai felfigyelt kollégája csendességére, így válla fölé hajolva szemlélte meg ő is az apró tárgyat.

– Ó, ez ahhoz a kihalt szentélyhez tartozik, innen nyugatra van egy erdő, ott van valamerre, azt hiszem – elmélkedett a göndör fürtös, miközben próbált visszaemlékezni. – Gyerekként jártam egyszer ott, de már akkor sem tartották karban. Valószínűleg azóta vagy lerombolták, vagy a természet vette vissza.

– Hogy jutok el oda?

– Heh? – A férfi meglepődve nézett társára. – Miért akarsz te odamenni? Még hideg van a hegyekben a kiránduláshoz. És honnan van ez neked?

Atsushi visszanézett a szorongatott tárgyra, ami felé a kecses ujjak mutattak, majd egy megérzés által vezérelve mosolyogva válaszolt.

– Egy kedves ismerős adta nekem.

Az idősebb fiú rövid ideig tanulmányozta munkatársa arcát, majd lemondóan sóhajtott egyet.

– Atsushi-kun, jobb, ha vigyázol az efféle kedves ismerősökkel, mert hamar faképnél hagynak…

– Dazai-san! – A Jinko zavartan kiáltott mentorára, arcán a pír rózsái bimbóztak a gazdája érzéseit elsuttogva a világnak.

Ranpo elégedetten rágta tovább a sós perecét, amit Yosano hozott neki nemrég, amíg a többiek más-más elfoglaltsággal ütötték el az eseménytelen délutánt. Kunikida csalódottan fordult vissza a monitorja elé, nem volt elég energiája és ideje, hogy lusta partnerét fegyelmezze meg, ismételten.

Atsushi tekintete tele volt elhatározással, szíve egy kicsit könnyebbé vált.

***

Hana kerülte a várost, leginkább pedig az irodát a két ijesztő alak szavai óta. Félt, hogyha megtudja az igazságot, akkor nem lesz többé itt maradása, és a hallottak annyira fogják befolyásolni döntéseit, hogy többé már nem lehet ugyanaz, aki most.

Kinoko óvatosan követte a lány minden mozdulatát.

– Az emberek ostobák – gondolta. De mégis, most az egyszer reménykedett, hogy a hátrahagyott üzenetét megértik. – És én még ostobább vagyok.

Hetekkel ezelőtt már, hogy titkon járt az Ügynökségnél, és találomra az egyik asztalra helyezte a küldeményt. Pontosabban nem ő, hanem egy kis segítséget kért a szőrös behemóttól, hogy legyen a fuvarja, mert az emberi világ túlságosan hatalmas számára. Az óriás örömmel beleegyezett, cserébe kapott a szakéból, amit Minoru-sama ajándékozott neki egyik jeles alkalommal, amire már nem emlékezett. De azt tudta, hogy ideiglenes maszkos partnere egyik kedvenc időtöltése az italozgatás, így könnyű volt meggyőznie a kaland felől, és még csak nem is faggatózott a másik, hogy mit csinálnak. Csak megtette, amit kért, majd visszatérve elvonult a kedvenc sziklájára, hogy hódoljon hobbijának új szerzeményével.

Ennyi idő nem sok Kinoko számára, és nem is érzékelte eddig, azonban most mégis az aggodalom magja kezdett csírát bontani benne, amit a kétely táplált. Közeledett a tavaszköszöntő, és a probléma egyre sürgetőbbé vált. Ugyan sikerült Hana figyelmét lekötni a fesztiválra való készüléssel, de amikor a lány azt hitte, egyedül van, és belemerült az írógépével történő játékába, Kinoko látta a melankóliát és a bánatot, ami lassan emésztette fel a szellemet.

Ez pedig nem sok jót sugallt. Köztudott tényként volt jelen a youkaiok között, hogy a Yuki-onnák a negatív érzelmek rabjaiként válnak veszedelmes ayakashikká, haragjukat zúdítva minden útjukat keresztezőre a legfélelmetesebb módon. Sajnos ezen terület pedig már volt színtere ilyen horrorjátéknak, amit nem szeretne egy itt lakó sem megismételni.

Kinoko sem akarta elveszíteni barátját, de tudta, hazardírozás az, amit jelenleg művel, mert ha nem megfelelő múlttal állnak elő a kóbor kutyák, akkor csak nagyobb lendülettel indítják le a lejtőn az eseményeket. Ezért hát ostobán ugyan, de reménykedett.

A reggeli zümmögést a déli pihenő nesztelensége váltotta fel, és Kinokót elnyomta a teraszon az álom. Hana nem akarta felzargatni, így elindult egymaga a fák sűrűjébe egy kis bogyógyűjtésre.

Talán ez is egy kami csintalanságának volt köszönhető, de ez az elhatározás vezetett az ezüsthajú fiú elkerüléséhez, és így a youkai tudatlanul dudorászva haladt tovább nem rég felfedezett szürethelyéhez. Ott a legédesebb a termés.

Atsushi boldogságtól sugárzó tekintettel nézett fel az elé tornyosuló építményre, ami nem tűnt annyira elnyűttnek, mint amilyennek Dazai felvázolta a képzeletbeli képet. Egy mély levegő vétellel tette meg az első lépéseit a szentély felé, majd az időközben meggyarapodott bátorságával megszaporázta azokat.

Az erdőben valóigaz, hogy hűs volt, de az épület egy fákkal övezett, apró tisztáson helyezkedett el, így a fák ágai közül odaszűrődő fény melegebbé varázsolta a levegőt.

A fiú érdeklődve pásztázta végig a területet, majd megtalálva a többi emat is, visszahelyezte a hozzákerült elveszett példányt. Körútját folytatva, ahogy be akart nyitni az épületbe, egy cetlit vélt felfedezni a két shoji-fél közé ékelődve. Atsushi óvatosan megmozdította az egyik ajtófélt, majd mutató és középső ujja közé szorítva kiemelte onnan, ügyelve, nehogy megszakítsa az anyagot.

Megtetted, így megadatik. Szerencse.

– Egy omikuji. De ki hagyta itt? – Atsushi kissé ijedten forgatta körbe a fejét, de egy fűszál se rezdült. Rémülten ugrott beljebb a szentélybe azonban, amint a gondolatát befejezve a szél hatalmas erővel feltámadt. Egy erőteljes jelenlétet érzett maga előtt, a fák ágai nyikorogtak a tehertől, amit ráaggatott a légmozgás, síró hangot hallatva kérlelték a nyomás enyhítését. A gyengébb törzsek meggörbültek, páran meghajoltak a földig, szinte alázkodva a hatalmas súly előtt. A zsengébbek halkan tűrték szenvedésüket, amíg idősebb, korhadtabb társaik jajgatták recsegő kínjaikat az égnek, hátha lesz, ki megszánja őket, és elviszi fájdalmukat.

A légnyomás annyira megemelkedett, hogy a fiú fülei pattogtak, amíg szemei előtt a szikrák keringőztek. A légörvény beljebb lökte a szobába, mintha egy láthatatlan erő taszítana rajta, próbálva elriasztani a környékről.

Az ellensége ugyan szemei előtt nem mutatkozott, de többi érzékszervével fogta, látta. Már számtalan alkalommal kellett veszélyes helyzetekben helytállnia, olyan élet-halál harcokat vívnia, melynek kimenetele mindig bizonytalan volt. Sokszor még napokkal a küzdelem után is a puszta gondolatától nyirkossá vált a bőre, pulzusa szaporábbá, ahogy az adrenalint pumpálta az ereiben szervezete. De ez most teljesen más volt. Rettegett, olyannyira, hogy a légzés fontosságáról is megfeledkezett, s egy ösztön felülbírálva az eddigit, így próbálta menekíteni.

– Túlélni. – Volt az első és egyetlen gondolata. – Túl kell élnem.

Milyen kár. Milyen nagyon kár, hogy végtagjai nem engedelmeskedtek.

Kinoko nézte a félelemtől megbéklyózott fiút, majd a szörnyet, amely fölé tornyosult. Mushikui. Rejtély, hogy szabadult be ide, de valószínűleg az emberszag vezette a szentélyhez a hatalmasra nőtt ayakashit. Ha nem vigyáz, ő lesz a következő fogása. Ezt megelőzvén jobban behúzódott a cserjék tövébe.

A bozontos korábban felriasztotta álmából, mert látott egy emberfiút erre bóklászni, miközben a sziklapartjához tartott. A leírás alapján az egyik nyomozó lehetett, tehát segített neki a cédulát az ajtónál szemmagasságban elhelyezni. Ekkor érzékelte a rosszindulatú szellemet az iszákos lény, ezért szaladt el Hanaért, hogy húzza ki őket a pácból. Kinoko nagyon mélyen remélte, hogy barátja nem messzire ment, bár a hátra hagyott kofferből erre következtetett.

A levegő rezgett körülöttük, ahogy az ayakashi közeledett Atsushi felé, miközben mély, búgó dörmögéssel közölte vele, hogyan fogja kettéroppantani gerincét és bekebelezni egészben, nem foglalkozva azzal, érti-e a célzott alak a szavait. A fekete képződmény, mely testéül szolgált, áldozata fölé tornyosult, a félelem szaga csak gyarapította termetét, apró szemei az éhségtől szikráztak. Hatalmas szája a semmiből formálódott ki, eltátva azt a rothadó, görbe agyarairól az emésztőnedv csöpögött az alatta reszkető emberre. A lilagömbök gazdája bénultan várta végzetét beteljesedni.

Hana aggodalomtól remegve bukott ki a bokrok árnyékából, az ágak tépték ruháját, visszatartva barátjától. Egyik kezével az anyagot ráncigálva sietett volna tovább, amíg a másikkal jéghullámot küldött az ayakashi felé, aki döbbenten fordult támadójához, de a harag újabb lendülettel árasztotta el legkisebb porcikáját is.

– Yuki-onna! – bődült el megiramodva felé. – Hogy merészeled?! Téged téplek szét először szemtelenségedért!

A karmos kezekből metamorf árnyak nyúltak minden irányba, és zúzták kíméletlenül össze, mi útjukba akadt, recsegésükkel a csontig hatoló fájdalmukat adták hírül. A karok végül megragadták a lány apró termetét, és vonszolni kezdték a tajtékzó szörnyeteg gyomra kapujához.

Egy hirtelen villanás szakította meg a látottakat, amit fülsiketítő csengés és morajlás követett, a zajba egy halálsikolyszerű visítás veszett el.

Atsushi előtt egy férfialak jelent meg, hosszú, lila hakamája áramlott a széllel, repegetve annak széleit. Ében, derékig érő hajából a legtöbb tincs elkóborolva szabadult ki a fogságát jelentő copfból. Vörös tekintetét csak egy pillanatra emelte az embertigris felé, majd visszafordult a küzdő bestia irányába.

– Menekülj! – parancsolta, miközben próbálta túlharsogni a környezetét. – Menj, ezt itt elrendezem!

A tépett, most már kócos frizurájú mégsem engedelmeskedett a felhívásnak, és továbbra is ledermedve figyelte az eseményeket, amire az alak csak csettintett egyet nyelvével.

– A francba – mordult fel az orra alól –, ez hiányzott nekem.

Övéből egy újabb cédulát kapott elő, amit két ujja közé szorítva maga elé tartott, és gyors suttogással adta annak tudtára feladatát, amit a mögötte lecövekelt fiatal nem értett. A papír fekete mintái aranyszínűen kezdtek izzani, lassan vakító fényt kibocsátva. A porban a fiatalember a lábával centrikusan, az előzőhöz hasonló alakzatokat rajzolt, de szemeit végig az előtte vergődő bestián tartotta, amelynek kiáltásai az egész környéket betöltötték. Nem sokáig tarthatja vissza.

Hana fuldoklott, halvány emlékfoszlányokat juttatva eszébe, ahogy az apró szikrapöttyök megjelentek látása előtt. A tüdeje sipákolt a friss oxigén után. Csak ezt ne, ne ismét.

A bűbáj gyengülni látszott, mivel a rosszindulatú szellem megindult feléjük, igaz olyan nehézkes ütemben, hogy a bűvölőnek volt ideje egy aprócska üveget előkapnia, és Atsushi kezébe hajítania, aki ujjai között táncoltatva tudta csak megfogni.

– Ha szólok – hívta fel magára a figyelmét a sápadt ember –, szorítsd olyan erősen, amennyire csak tudod, és tartsd egyenesen elénk.

A fiatal nyomozó bólintott egyet, bele se mert gondolni, hogy fogja látni azt, ami ellen küzdenie kell, de lehet, jobban járt ezzel a lehetőséggel.

Az átok végül megtört és az ayakashi feléjük rontott, és amint a lábaknak látszó nyúlványait behelyezte a körbe, Atsushi előtt felsejlettek ormótlan formái. A szél kissé zabolátlanabb lett, centruma a vonalak keresztmetszetén volt, akörül tajtékzott, mint egy sebes tájfun, mi lerombolna mindent, ha az az útjába kerül.

– Ördögűző – sziszegte riadtan Kinoko, félelme fokozódott, amint az ájult lányra tekintett. – Mi lesz vele..?

Az exorcista a cédulát a Mushikui felé hajította, ami a levegőt kettéhasítva vágódott a megcélzott testre, feltapadva arra és fényárba borítva. A szavak megjelentek körülötte, a világ tudtára adva a parancsot, felfedve azt az embertigris előtt is. Örvénylő fergetegként zúdult az apró tégely irányába, és a fiúnak minden erejét össze kellett szednie, hogy helyén tudja tartani, nehogy elbillenjen, megszakítva a ceremóniát.

– Jól van. – Az ördögűző oldalról támasztotta meg őt, miközben tovább mormolta a halandzsának tűnő szöveget. – Jól csinálod.

Egy szempillantás alatt fejeződött be az egész, néma űrt hagyva maga után. A szelet, mintha elvágták volna; a fák sírásai is elcsendesültek. A kör közepén Hana feküdt eszméletlenül.

A férfi ledugózta a palackot gyorsan, majd a törmelékek közül felszedte a szétszórt bűvölőcédulákat. Miután végzett, övéhez nyúlt, azonban egy vékonyka hang félbeszakította mozdulatait. Szemeit a földre irányítva fedezte fel a tulajdonosát, aki kitárt karokkal állt az ájult, fehér nő előtt.

– Ne bántsd! – kiáltotta kétségbe esetten. – Ő nem ártott senkinek, segíteni akart!

A hadaró gombácskát lábával félresodorva haladt tovább, hogy befejezze, amit elkezdett, a síró youkaira rá se hederítve.

– V-várj! – Ezúttal Atsushi akadályozta meg, siető léptekkel igyekezett ő is hozzájuk. – Tényleg nem bántott, meg akart menteni engem!

– Tényleg azt hiszed, hogy ez az ayakashi jót akar neked, fiú? Ne légy ostoba. – Egy újabb mázolt üvegcsét véve elő megkezdte a következő imáját.

– Ne tedd, kérlek! – A fiatal ügynök meglökte a férfit, hogy kizökkentse, aki bosszúsan csettintett ismételten a nyelvével. Milyen bosszantó. – Nagyra értékelem, hogy segítettél, de ez a lány hívott ide, kért fel engem és az irodámat egy nyomozásra. Nem hagyhatom, hogy elzárd.

A 18 évesnek teljesen új és idegen terület volt az ördögűzés, azonban tudta, hogy Hanának nem kedvező kilátásai vannak, ha lepecsételik.

– Naiv vagy, ha azt hiszed, léteznek jóakaratú, jámbor youkaiok, gyermek. A világ teljesen más felépítésű, mint ahogy te azt hiszed. Ez – bökött a szendergő test irányába – rászedett téged, átvert. Elcsalt, hogy aztán felfalhasson. Mind ezt teszik.

Atsushi riadalmában észre se vette, ahogy egyik keze felveszi a tigrisek mancsára jellemző formát. Kinokora nézett, aki sírva remegett a földön, színes ruhácskája a portól és könnyektől összeragadt. Sáros kezeivel a kalap alól kilátszó arcocskáját összemaszatolta.

A fiú nem tágított, oldaltáskáját szorongatta emberi kezével, amiben a becses mappa lapult. Ő és Dazai sokat dolgozott rajta, nem hagyhatja, hogy így végződjenek az események. Észbe kapva kotorta elő, és nyújtotta a férfi felé, aki elvette tőle és belelapozott.

– Ez mind jó, azonban nem változtat a tényen, hogy átejtettek titeket. Jól ismerem a ti „Hanátokat” és a hozzá hasonlatos többi hóasszonyt is. Felismertem egyből az arcát. Ő is a Maeda klán tagja volt egykoron, mint én.

Atsushi próbálta feldolgozni a hirtelen jött új információkat, szája kiszáradt, torka kapart, azonban a férfi nem fejezte még be.

– Ez a lány itt régen egy oldalon állt velem, nagyon ígéretes volt. – Amíg beszélt, felvette a földről a tégelyt, majd egy jól irányzott mozdulattal a ruhaujjából egy másik cetlit hajított a mozdulatlan testre, ami engedelmeskedve az utasításnak, az üvegbe záródott egy szempillantás alatt. Atsushinak ideje sem volt ellenkezni. – Azonban megszállottan üldözte a Yuki-onna legendáját, ami elragadta tőle édesanyját. Nem fogadott szót a mesterének, és makacs viselkedésének a következménye, hogy legjobb barátját is elvesztette, egyazon faj miatt. A gyász annyira megviselte, hogy elutazott, és felhagyott az ördögűzéssel, Akina-san befejezetlen dolgozatának szentelve minden idejét. Barátját is vonzotta a japán folklór, amíg élt. Titkolta előle a családunk feladatát, hogy biztonságban tartsa, de mégis ez lett a veszte.

Maeda-san odalépett a lepecsételt edényhez és felvette onnan.

– Ne aggódj, nem hall semmit jelenleg.

– M-mi lesz vele? – A fiatal nehezen találta meg a hangját. Zavaros volt.

– Hn? – A mély, búgó orgánum kedvetlenül szakította meg a rövid csendet. – Ami a többi hasonlóval is, ott marad örökre. Az emberek békéje érdekében, de ezt te is biztosan megérted.

Az ördögűző rápillantott a bal karra, ami inkább egy vadállat karmaihoz volt hasonlatos.

– Detektív úr. Ha nem tévedek, ugyebár, a pletykák gyorsan terjednek. Nagyon messze elkóboroltál a pórázon tartóidtól – mosolyodott el sejtelmesen az alak, finom vonásai lágyítottak csak viselkedésén.

– Ugyan-ugyan – lépett ki a fák árnyékából egy másik férfi. – Nem szabadna így beszélnie azzal, aki szintén az életét kockáztatja másokért, Maeda-san.

– Dazai-san! – A lila gömbök elhomályosodtak a boldogság könnycseppjeitől. – Hogy kerülsz ide?

– Az Ügynökség úgy döntött, nem árt egy kis kikapcsolódás nekünk se, így meglátogattuk a közeli onsent.

– Remek választás volt – szólt közbe az exorcista –, a régióban az a legjobb. Ha most megbocsátanak…

– Ó-ó, ne olyan hevesen – szakította félbe a barna. – Azt hiszem, Hana-san hozzánk tartozik, kérjük vissza.

A lila hakamás az ellenkezést nem tűrő, kinyújtott kezekre pillantott.

– Attól tartok ez nem lehetséges. Egy azon ügyért harcolunk, ezt nektek kellene a legjobban tudnotok.

– Nos, sajnos nem ismersz minket eléggé. – Dazai a kabátja zsebéből egy pisztolyt vett elő, amit azonnal élesített és a férfira szegezte. Szemei ridegen villantak meg a déli napsütésben. – Ha valamit a fejünkbe veszünk, abból nem fogunk engedni. Satoru-san, add át Hanat.

A felszólított vonakodva felemelte csuklóit, majd megindult Atsushi felé, hogy átnyújtsa az üveget.

– Nagyon rosszul döntöttetek, nyomozók – nézett rájuk, miközben a Jinko földhöz vágta a cserépedényt, ami éles csattanással esett darabjaira, kiengedve fogságából a legyengült youkait. – Nem tudjátok, milyen szörnyet engedtetek szabadon.

– Hogy beszélhetsz így egy rokonodról?! – A legfiatalabb nem tudta tovább türtőztetni felháborodását a szenvtelen szavak hallatán.

– A Yuki-onna már nem a klánunk tagja, megbukott, mikor felhagyott az évszázadokon át művelt mesterségünkkel. Gyerekként még én is felnéztem rá, azonban mára csak a megvetés maradt. A klán vezetőjeként az én feladatom ismét felvirágoztatni a hírnevünket. Egy családtagból lett youkai csak rontana ezen.

Atsushi nem hitt a füleinek, izmai remegtek a gyűlölettől, amit az előtte álló férfi iránt érzett; Dazai saját indulatait sokkal jobban elrejtette a kíváncsiskodó szemek elől.

Eközben Kinoko közelebb kúszott a még mindig szendergő nőhöz, és kissé megrázta vállát, hogy felébressze. Arcocskáján még mindig folytak a könnyek. Ezért utálta az embereket.

– A ti szerintetek ismert „Hana” nem létezik, csak egy illúzió. Mit gondoltok, ha elmondjátok neki az általatok koholt múltját, mit fog tenni? Békében él tovább? Néha betér teára? Az ayakashik nem ilyen teremtmények. Ha tombolásba kezd, a ti felelősségetek lesz a sok felkoncolt test utáni zűr eltakarítása.

– Hana nem­–

– Nem mi? – vágott közbe a zengő hang. – Milyen is pontosan? Ismeritek, tudtok róla bármit? Még én sem, pedig egy azon vérből valók voltunk. De mint ember, már nem létezik, ha valóban nem emlékszik senkire és semmire, akkor ki ő valójában?

– A… a barátunk… – Atsushi bizonytalanul adta ki magából a szavakat, a férfi érvelése megingatta hitében. Aztán eszébe jutott a zsebében lapuló omikuji, amiből bátorságot gyűjtött. – A barátunk.

Az ismételt szó hallatán Satoruból kitört egy erőteljesebb kacaj, ami szokatlan volt még ismerősei körében is.

– Azt mondod, a barátotok? Ó kami, hiszékenyebb vagy, mint sejtettem! – A nevető férfi elindult az erdő sűrűje felé, jobb karjával intett egyet. – Még látjuk egymást.

A két nyomozó hosszan bámult még arra a helyre, ahol a Maeda klán vezetője eltűnt, de felocsúdva gondolataikból az ébredező youkaihoz siettek.

– Jobb lesz, ha mentek – szólalt meg keserűen Kinoko. – Elég bajt okozott már itt a fajotok.

A duó is jobbnak látta megfogadni a kisebb szellem tanácsát, így is nehéz szívvel tudtak csak a nőre tekinteni. Idő kellett nekik. Dazai vezetésével megindultak a fák által övezett útjukon, de egy magas hang még marasztalta őket pár pillanat erejéig.

– Tigrisfiú – Kinoko egy keveset hezitált –, köszönöm, hogy eljöttél.

Az említett enyhén bólintott, majd követte társát a forrás irányába.

Mikor megérkeztek, Kunikida meglepődött a megtépázott őszes hajú láttán, amíg Dazait leszidta eltűnése miatt. Atsushi akkor döbbent meg igazán, amikor szembetalálkozott az egyik ajtón kilépő két dokkmaffia taggal, akiket az utóbbi időben saját bevallása szerint túl sűrűn látott.

– Nem is vártam kevesebbet, Jinko – jegyezte meg epésen a fekete. – Látom, sikerült megint jól összeveretned magad.

A célzást magára sem véve sietett tovább a sértett a folyosón, meg sem magyarázva helyzetét, hogy a puszta szél és energia is képes ilyen károkat ejteni rajta. Szerette volna mielőbb kipihenni a napot, pedig még csak koradélután volt. A friss élmények mégis olyan nyomasztó súllyal nehezedtek vállaira, hogy a fáradtsága ellenére se hitte volna, hogy nyugodtan fog tudni lepihenni.

Végül Dazai volt az, aki a forró vízben áztatva magát elmesélte a történteket, amiket alárendeltje itt-ott egészített ki. A többiek érdeklődéssel hallgatták a mesét, aminek vége után mindenki csendben bámult maga elé, elmélkedve hogy hogyan tovább. Atsushi kisebb szünet után kérdezett rá, hogy miért töltik a hétvégéjüket az ellenségeik is itt, amire egy vállvonás volt a válasz a véletlen egybeesést okolva.

Kunikida hamarosan kiparancsolta kollégáit a vízből, hogy felkészülhessenek a környéken tartott fesztiválra, ami a cseresznyevirágzást hivatott ünnepelni.

***

Minoru sóhajtott egyet Kinoko panaszáradatát követően, és megnyugtatta, hogy nem fogja semmi sem meg zavarni őket az éjszaka folyamán, sem ember, sem Maeda Satoru.

A kis gombácskát hogy megnyugtassák, elmondták neki, hogy Ayano segített Hanának felkészülni az estére, nehogy kellemetlenül érezze magát a lány a megrongálódott ruhája miatt. Így, amit a tengu hozott a szomszédos faluból kimonót, adta rá. A küklopsz virágokat szedett, amivel feldíszítették a Yuki-onna öltözékét. A csinos nő szépen fonott kontyba fogta a szőkés tincseket, és egy új, piros szalaggal tette még különlegesebbé. Mivel fülükbe jutott, hogy nem messze tőlük az emberek is ünnepséget tartanak, ezért nehogy bekeveredjen egy eltévedt szerencsétlen közéjük, egy szépen formált, fehér maszkot is összekészítettek a szett mellé.

A kimonó a levendula árnyalataiból váltott át a csípő felé haladva fehérbe, az aljától kézzel festett halványrózsaszín és babakék virágok bimbóztak egészen a derékig, amit feketeszínű obi fogott össze aranyszegéllyel. Az ujjakon hasonló minták gazdagították az összképet.

Hana nagyszerűen érezte magát a barátaitól kapott ruhájában, végre nem tűnt ki hófehér mivoltával a tömegből. Zafírkék szemei az örömtől sokkal ragyogóbbak voltak, benne az enyhén türkiz pöttyök szikráztak az esti fényekben. Kinoko elégedetten szemlélte a lányt, a haszontalan bagázs végre valami elfogadhatót is csinált.

A hóasszony nyugodtan ült szentélye alsó lépcsősorán, mélyen gondolataiba mélyedve. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Mellette a dosszié feküdt, bal kezét rajta nyugtatva. Szíve megkönnyebbülten zakatolhatott végre, és a nő most már megértette az életében eddig átláthatatlan összefüggéseket. Azt hitte, halála óta nem élt igazán, tagadta szíve dobogó ritmusát, tüdeje kapálózó mozgását, hogy a friss levegő átjárhassa ereit. De mindent megértett, keze alatt a mappával. Nem kellett ahhoz elolvasnia, hogy eldöntse, ki ő.

Kinoko a távolból szemlélte minden mozzanatát, reménykedve annak ellentétében, amit Maeda-san felvázolt, és amiről neki is titkon rémálmai voltak az utóbbi éjjeleken.

Óvatosan odasomfordált a lányhoz, megrángatva kissé a virágos anyag alját, hogy felhívja jelenlétére a lány figyelmét, aki eleget téve a kérésnek, felé fordította kedvesen mosolygó tekintetét.

– Lassan itt az idő – szakította meg a csendet kis barátja. – Indulnunk kellene.

A hóasszony bólintott egyet, és kissé megmozdította lábait, hogy bejárassa őket a kisebb sétára.

– Hana. – Kinoko bizonytalan hangjára összevonta szépen ívelt szemöldökét. – Elolvastad?

Az egy-két másodperces némaságot követően végül a szellem megválaszolta a kérdést, aminek következtében a csöppnyi ajkak megremegtek.

– El.

– És? – nyelt egyet a kalapos youkai, de a csomó nem szűnt meg a torkában.

– Szeretnék neked adni valamit.

Hana kecsesen felállt, amit a szorosan illeszkedő kimonó nem tett könnyen teljesíthető feladattá. Apró, de gyors lépésekkel közelítette meg a szentély bejáratát, majd ugyanolyan lendülettel tért is vissza, kezeiben a jól ismert, kopottas bőrönddel.

– Tessék – nyújtotta a barna poggyászt Kinokonak. – Ez a tiéd.

A megszeppent parányi társa csak nézte az ajándékát. Nehezen dolgozta fel a lány tetteit, aki megunva a várakozást, elé tette egy nehéz puffanással a koffert.

– Be-befejezted?

– Igen – mosolygott rá a szőke, ami gyorsan lehervadt arcáról. – Sajnálom, hogy ilyen sok gondot okoztam, és ennyit várnod kellett rá…

– Ostoba emberszellem. – Az elcsukló hang hallatán csak még szomorúbbá vált Hana. – Hát szabad ilyet mondani egy barátnak?

A kérdés szinte késként vágta ketté az elkeseredett légkört, megkönnyítve mindkét youkai hangulatát, feledtetve az elmúlt nehézkes eseményeket.

– Köszönöm…

És Kinoko csak mosolygott.

***

A fehér hajú fiú nem számított rá, hogy Satoru ilyen hamar betartja ígéretét, azonban az ördögűző ott állt nyugodtan a párolt tintahalas állványnál, arcán egy enyhe vigyorral. Atsushi kezéből kiesett a fagylalt, szerencséje volt, hogy a szürke yukatája nem kóstolt a csokoládé ízbe bele. Kollégái szétszóródtak, és valamilyen abszurd módon vetélytársával keveredett össze a tömegben.

Akutagawa gyorsan felismerte a klán vezetőt a pontos leírás alapján, aki feléjük pillantva gyorsan mondott valamit az árusnak, és elsietett az emberfal takarásában. Chuuya kis vártatva szegődött melléjük, vizsgálva a komor pillantásokat arcukon, amire csak sóhajtott egyet, közben megmarkolva a piros anyagot magán. A szálló tulaja ragaszkodott ahhoz, hogy mindnyájuknak a yukata-készletéből adjon kölcsön egyet-egyet. Ezért is igazgathatta a rajta elterülő vörös vásznat, hogy a halványabb színű csíkozás párhuzamosan haladjon a föld felé.

A két rivális szinte egyszerre indult meg a tumultusban, átvágva azon, hogy mielőbb utolérjék a gyanús férfit. A vörös igyekezett lépést tartani mögöttük, felhívva magukra egy barnaszempár figyelmét.

A fiatalabbak nem vették észre, mikor értek be a sötét erdőbe, csak a mögöttük caplató, szitkozódó maffiózó, akinek bosszúságát fokozta a mellé szegődő kötszerpazarló is egy zuwaitent majszolva. A fesztivál zaja elhalkulóban volt mögöttük, amikor előttük megint erősödni kezdett.

– Körbementünk volna? – morfondírozott a legalacsonyabb, de olyan halkan tette fel a kérdést, hogy a többiek nem hallhatták. Valószínűleg ők is ezen agyalhattak, mert lépéseiket szaporázták, ám ami az ágak közül átszűrődött, megdöbbentette őket, miután a szemük hozzászokott a hirtelen fényárhoz.

– Barátaim? – A kedves hang nem sokkal tőlük balról jött. – Nem szabadna itt lennetek.

Hanát, mintha a cserjéken átszűrődő fény bearanyozta volna, egy koszorút fonva kerete köré. Lágy jellemzői még finomabbá váltak a meleg megvilágításban, amiből mélykék gömbjei még ragyogóbban kitűntek. A Minorutól kapott hajdíszén a csengettyűk minden apróbb mozdulatára csilingelni kezdtek. Kezeivel az arcát eltakaró porcelánmaszkot kissé elmozdította, jobban felfedve vonásait, és hogy megfigyelhesse az idetoppanó embereket.

– Eltévedtünk, miközben kerestük Maeda-sant.

– Atsushiii – sziszegte felé Dazai, figyelmeztetve hibájára, hogy többet ne követhesse el azt. Azonban a lány már meghallotta.

– Maeda-san?

– Talán érdemesebb lett volna felvilágosítani a kisasszonyt személyemről – szakította félbe a társaságot egy kettejüknek már ismerős orgánum. – És akkor esélyt adhattatok volna neki.

– Satoru. – Az embertigris torkából felszabaduló levegő morgásként tört elő, amire az említett kissé megrezzent.

– Ne aggódjatok – emelte fel kezeit –, nem vagyok annyira őrült, hogy négy veszedelmes férfi ellen kiálljak, pláne, hogy fegyvertelen vagyok rátok nézve.

– Akkor miért vagy itt? – Akutagawa úgy döntött, hogy kissé felgyorsítja a beszélgetést, az alak puszta látványa is irritálta, meglepően jobban, mint a Jinkoé. A kígyójellegű természettel rendelkező személyeket még inkább megvetette, mint a balján álló fiút.

Egy kisebb szellő rázta fel a társaságot, a levelek zizegése pedig egy újonnan érkezőre figyelmeztette őket.

– Maeda-san az én beleegyezésemmel van jelen, mivelhogy az én kérésem volt, hogy jöjjön el. – A mély dörmögést a Yuki-onna azonnal felismerte.

– Minoru-san!

– Hana, késtél – köszöntötte őt a védőisten, majd visszafordult az emberekhez. – Kérlek titeket, ne okozzatok problémát a békésen mulatni vágyóknak. A ti ünnepetek is most zajlik, ne vegyétek el a barátaimét is.

– Minoru-sama felkért engem, hogy vigyázzak a békére a fesztivál ideje alatt, hogy ne ismétlődhessen meg a tavalyi rendetlenség. Munkaügyben vagyok itt, hivatalosan.

Hana zavartan állt, nem látta az összefüggéseket, honnan ismerik egymást itt az egybegyűltek.

– Hana, később csatlakozz hozzánk, Kinoko már aggódik érted. – A hatalmas bikaszellem körbenézett, majd továbbállt, miután felmérte az ártalmatlan körülményeket. A hátramaradt youkai megkésve ugyan, de biccentett egyet elnyújtottan.

– Hana-sannak nem kell aggódnia – törte meg kisvártatva a csendet az ördögűző –, Minoru-sama kezességet vállalt érte, amíg itt tartózkodik. Tisztázta, de egyezséget kötöttünk. Bizonyára már elmondta neked.

– Igen. – A hóasszony magabiztos válaszával meglepte a yokohamai férfiakat.

– Nagyszerű – folytatta Satoru –, akkor én mennék is tovább, hosszú még az este, sok dolgom van.

Mielőtt végleg elveszett volna a zsúfolt forgatagban, még visszafordult egyszer. Atsushi meg volt róla győződve, hogy a férfi szereti a drámai kilépőket.

– Ó, és még mindig úgy gondolom, hogy egy oldalon állunk. – Egy kis szünetet tartott, majd ismét megszólalt. – Csak a youkaiok kevésbé veszélyesek. A ti ellenségeitek sokkalta veszedelmesebbek.

Maeda nem várta meg, mit reagálnak rá a hátrahagyottak, sose érdekelte mások viszont-véleménye, pozíciója nem tette lehetővé annak megfontolását, kötődni pedig nem szeretett.

– Barátaim – intézte szavait Hana a többiekhez –, szeretném megköszönni mindazt, amit értem tettetek.

A kissé meghajolt alkata még inkább a derékszög ívét vette fel, zavarba hozva társait.

– U-ugyan, Hana-san, ez–

– Ez szükséges – vágott közbe a lány. – Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, Minoru-san nagyjából felvázolta a helyzetet. Mielőtt elmegyek, ezt mindenképp szerettem volna elmondani. Fizetséget, azt… azzal nem szolgálhatok. De hálával annál inkább, ha segítségre szorultok, akkor minden tőlem telh­–

– Hana-san, elmész?! – Chuuya legszívesebben lecsapta volna a fiatalabb ügynök fejét, hogy állandóan közbekotyog. Főszereplő-szindrómája van, vagy mi a fene?

– Mint láthatjátok, itt a tavasz ­– mosolyodott el a gyönyörű youkai. – Azt ünnepeljük. De ez nekem nem kedvez, és én sem az időnek; ahogy erősödöm, úgy venném el a nyaratokat, ezt pedig nem szeretném. Ellátogatok más tájakra, hogy elvigyem oda is a telet, fagyot. Igazán forró napokon pedig a hegyekbe költözöm.

Hana az ég felé emelte tekintetét, a mai nap folyamán tett felfedezésétől mintha bölcsebbé vált volna, és a Hold fényétől csillogó tekintete is ezt tükrözte. Gondolatban ott járt, azokon a helyeken, ahova szíve súgta, hogy menjen.

– Talán még látjuk egymást – fordult vissza feléjük, haja meglibbent az éjszakai szellőben, friss hó és virág kevert illatát szitálva a környéken tartózkodóknak. – Köszönök, mindent.

Dazai nehéz szívvel nézte a boldog lányt, aki kissé a melankólia megtestesítője is volt. Aznap, amikor találkoztak abban az apró, kávéillattal körbelengett kávézóban, már tudta, elválásuk nem lesz vidám, örömkönnyekkel teli. Megmagyarázhatatlan még számára is, de amint tekintete akkortájt találkozott a ragyogó kék íriszek gazdájáéval, érezte, az izmai apró rezgései jelezték neki. Különleges, szokatlan, gyönyörű… és megfoghatatlan.

A férfi, ha nem lettek volna mások körülötte, most talán magába zuhant volna, és lehet, az éjszaka folyamán a magány társaságában ezt meg is teszi, hogy gyászát elbúsulja valaki vállán. A szaké ilyenkor mindig hűen helytállt mellette, de gyomra felfordult még csak annak gondolatára is most, hogy a bánat övezte elválásukat italba fojtsa.

Chuuya óvatosan pillantott expartnere felé, és eszébe jutottak azon est emlékei, amikor volt barátja szokatlanabbul reagált rá, mint egyébként. Aggodalma már akkor kialakult, hogy belülről mardossa, de ez most fokozódott. Az elkövetkezendő események nem sok nyugalommal kecsegtettek, és egy lelki törött Dazaival az oldalukon felvenni a harcot a kiismerhetetlen ellenség ellen… Nem volt túl szerencsés előjel. Ennyit a pihentető szabadságról, amit kiharcolt Morinál.

Amíg a vörös a barnát szidta magában ismételten, mellette a mindig komor férfi jobban szemügyre vette a lányt, mint legelőször. Sokkal kifinomultabbnak tűnt, arcán pedig igaz, ott voltak a szomorúság apró jelei is, de a derű inkább átvette az uralmat felette. A megszokott táska nem volt oldalán, és a fehér öltözéke sem sápasztotta jobban, bár Akutagawa szerint az fejezte ki igazán a lány mivoltát. A teljes ellentétét neki, azt a tisztaságot, ami benne sosem volt és sose lesz jelen. Mint a hó.

Az est fátyla alatt zajló vidám események hangulata nem mindenkire ragadtak át, ám az elválás sosem volt egyszerű. Mégis a mostani, mintha lavinaként sújtotta volna az érintetteket. Atsushiék miután újból összefutottak a többi kollégájukkal, együtt várták meg a tűzijátékot, és eresztették égnek a lampionjaikat.

Hana sosem látott még ennyire megigézőt életében, az előzőre nem emlékezvén sokkal jobban értékelte az első együtt töltött alkalmat barátaival. Minden pillanatát kihasználta, hogy együtt lehet velük, és meleg nyugalomként ölelte körbe a tudat, hogy visszavárják maguk közé. Ahogy tekintetével követte a rózsaszín virágokkal övezett tájat elhagyó lámpását, amibe kívánságát felhelyezte, észrevette a távolból felsejlő apró fénypöttyök hadát, amik szintén a sötét bársonyt világították be, együtt keringőzve azokkal, amiket a szellemvilág lakói engedtek útjukra. A Yuki-onna mosolygott. Mintha az élet elevenedne meg előtte, azt üzenve, hogy minden ennyire egyszerű, és a szabályok, amelyeket létrehoztak, ily’ vékonyan vannak jelen életükben.

Amikor visszatért szentélyébe, felfigyelt az oszlophoz kötözött táblácskára, ami a hasonló fadarabocskákhoz képest nem volt annyira megkopott. Odalépett hozzá, és ujjait végigsimította rajta, mintha tudná, ki helyezte fel oda, a helyére. Nem messze tőle az apró kívánságcédula is az őt lengedeztető szellőbe suttogta önön tartalmát, hogy valóra válthassa azt egy istenség. A lány ezt már nem vette észre, boldogsága így is teljes volt.

Némán állt a volt otthona kapujában, és onnan figyelte a napfelkeltét, ami beragyogta a virágillatú, rózsaszín erdőt, mely mindig kedves lesz számára. Amikor a Nap első sugarai megtörtek a harmatcseppecskéken, Hana útnak indult.

Kinoko egy cserje tövéből figyelte kedves barátjának távozó alakját, mellette a kopott, barna bőrönd, benne az elhasználódott írógéppel. Elmosolyodott.

***

Atsushi egy darabig nézte a sírkövön a nevet, majd letette rá a szépen becsomagolt könyvet.

Yukimura Akina: Amit szabad szemmel nem láthatunk…

Youkaiokról, személyesen

A fiú még egyszer visszanézett a „Y. A.” feliratra, majd tekintete tudat alatt is továbbsodródott a következő sírra, szemei kissé elkerekedtek, de ajkai azonnal mosolyra húzódtak. Nem rég járt itt valaki, a frissen szedett hóvirág és liliom még mindig ott tündökölt a napfényben.

– Mit nézel Atsushi-kun? – A vidám hang hirtelensége kissé megijesztette a fiatalt, de gyorsan mentorához sietve elindultak vissza Yokohamába. – Semmit, Dazai-san, semmit… Mit gondolsz, Hana-san miért mondta neked legelőször, hogy itt tanulta meg a japán nyelvet?

– Átvitt értelemben, Atsushi-kun, nézz a sörök mögé. – A barna gömbök visszatekintettek oda, ahol az előbb álldogált az embertigris, majd mindent tudóan elmosolyodott ő is.

Maeda H. – volt alig olvashatóan a felirat, a moha már benőtte ugyan, de látni lehetett, hogy nemrégiben valaki igyekezett megtisztogatni azt.

***

Ahogy a fehér hajú detektív elhelyezte a letisztázott és kinyomtatott iratot végleges helyén nem sokkal hivatalos megjelenése után, egy boldog lélek megkönnyebbülten szabadult fel az élővilágban ott tartó bilincsek súlya alól. Végre szabad, most már megbékélhet.

„If there’s someone

you wish to see,

then you are no longer alone”

(Natsume Yuujinchou)

Vége.

Késik. Nem keveset. Kinoko aggódott, nem tudta az ostoba barátja merre kóválygott, de ha épségben előkerül, akkor lekapja a tíz körméről. Már ha van neki, mert a Yuki-onnáknál ez sem biztos.

A kis gombaszellem az ég felé fordította fejét, és jobban bebugyolálta magát a pokrócba, amit a kappa adott neki, mivel a tél nem tartozott a számára előnyös évszakok közé. Amióta Hana megérkezett, keményebb volt ez a zimankós szezon, és bizton tudta, a lánynak köze van hozzá.

– Kinoko – szipogott mellette egy ismerős hang.

– Hát te hol jártál? – Bár kérdőre akarta vonni társát, azonban mikor felpillantott a fiatal hóasszonyra, megesett rajta a szíve. – Nem tudtam, hogy a te fajtád is meg tud betegedni…

Hanának, ha le kellett volna írnia a baját, akkor a bánatot választotta volna, mivel ő sem gondolná, hogy egy Yuki-onna megfázhat. Ezt a gondolatot azonnal megváltoztatta, amint egy tüsszentést engedett szabadjára sajgó tüdejéből, minek következtében apró barátja csak egy újabbat sóhajtott. A küklopsz és a rókalány már elmesélték, merre volt előző éjjel a szőke hajú; itt mindig akad legalább egyvalaki, aki látja, tudja, kivel mi történik. Igazán sajnálta Hanát, de eleinte se tartotta jó ötletnek azt, amit az erdő védőistensége tanácsolt, és ez most sem változott.

Az emberek és a szellemvilág között nem lehet kapcsolat, és valóban akadnak, akik az előbbiek közül látják az utóbbiakat, az sosem vezetett jóhoz. A két faj között mindig is háború dúlt, amit az exorcisták kiváltképp magasan űztek. Ugyan Kinokonak még nem volt balszerencséje egyhez sem, de nem kíván ezen változtatni.

Márpedig, ha valaki youkaiként közeli kapcsolatot ápol egy emberrel, ott nem sokára megjelenik egy ördögűző is, és annak sosincs jó vége. Hana még fiatal, keveset látott, hallott, ezt nem tudhatja. Minoru biztosan tisztában volt ezzel, de így sem érti, miért kockáztatja az erdő békéjét egy elfeledett múlt miatt, ami már ebben az életben egyáltalán nem számít.

Azonban Hanát megkedvelte, és nem vak, hogy lássa, mennyire megviselte a lányt, hogy nem halad előre, mert a volt énje megakadályozza abban. Ezért nyűg mindegyik emberből lett youkai.

– Sajnálom – szakította ki gondolataiból annak központi alakja. – Nem akartalak megváratni, és szólnom kellett volna, mire készülök.

Kinoko egy darabig csendben figyelte a lányt, majd leeresztve vállait, egy adag levegőt fújt ki.

– Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz. Ez a világ nem így működik, hogy figyelünk a másikra, mit tesz-vesz, hol van épp. – Utált hazudni, ezt tényként kezelte, viszont zavarban volt. Hibázott akkor, amikor megkedvelte a hóasszonyt, holott veszélyes volt a tejfehér szellem, makacs és csak egy dolog érdekelte. Ráadásul a táskát is elhagyta. Várjunk– Hol a bőrönd?!

Hana meglepetten nézett az apróságra.

– Uh, ott felejtettem… – Már nem tudta visszatartani könnyeit. – Bocsánat, én, én visszamegyek érte.

– Ne fáradj, majd én elhozom, de vissza már nem kapod!

– El se bírod, Kinoko-san…

– Most már szemtelen is vagy?!

***

Atsushi kudarccal telten hajtotta fejét előre az íróasztalára. Csalódott önmagában. Miután Hana eltűnt, úgy döntöttek, hogy ma folytatják a megbeszélést, ha már kipihentek. Persze, ez hiú ábránd volt mindnyájuknak, mivel Ranpon kívül mindenkit megviseltek a tapasztaltak, így fáradtabban kelve és beérve az épületbe ültek a helyükön.

Dazai kifaggatta természetesen arról, hogy mit tud, és naivan elmesélte, hogy ezt a nőt láthatta anno a parkban, amikor Akutagawával találkoztak. A barna üstökűnek nem kellett ennél több, felkapta mobilját, és a tárcsázott másik fél kiabálásából Atsushi arra következtetett, hogy a kalapos férfit hívta és ugrasztotta. Így történt az a szörnyű eset, ami az albínó napját még rosszabbá tette: fél órán belül a fekete-fehér hajú fiatal belépett az iroda ajtaján.

Szürke szemeiben a rajongás jelei voltak felfedezhetőek, amint volt mentorára pillantott. Tudat alatt is örült a ténynek, hogy segíthet a férfinek, aki hiába keserítette meg élete egy jelentősebb szakaszát, ő mégis felnézett rá.

Atsushi tehát visszavágta a fejét az asztalra, és mélabúsan nyögött egyet. Yosano, egy csinos kolléganője, ezt a pillanatot látta jónak a személyes kis rendelőjéből való kilépésre, és félreértelmezve az embertigris állapotát, visszasietett oda. Kisvártatva ismét megjelent, ezúttal egy pohár vízzel és feltehetőleg aszpirinnel a kezében, vidáman megközelítve őt.

Nagyszerű, rajta kívül mindenkinek jó napja van. Ezek szerint itt normálisnak számít, ha hirtelen kiderül, hogy szellemek mégsem csak a mesékben vannak, hanem léteznek is? Mi lesz a következő, földönkívüliek és a fekete ruhások?

– Atsushi-kun, feltűnően rosszul festesz, hosszú volt az éjszaka? ­– kérdezte a nő hozzálépve. – Ne aggódj, van tapasztalatom bőven, átsegítelek a macskajajodon.

Ez a nő tényleg szadista volt, de legalább élvezte szegény fiú helyzetét.

– Ne aggódj Yosano-sensei, csupán csak álmatlanság.

– Hát miért nem ezzel kezdted? Arra pedig van egy kis ita­–

– Yosano-san – csatlakozott egy újabb hang a beszélgetéshez –, kérlek, mellőzd az efféle segítséget az irodában, és ne molesztáld Atsushit.

– Jézusom, Kunikida-kun… Pedig még inkább rád férne, mint rá!

A szobába belépő férfi meglepte a már benntartózkodókat. Nem csak hogy késett, de kialvatlannak is tűnt, mint aki az egész éjjelt rettegésben töltötte, haja rendezetlen, arca sápadt, ruhája gyűrött. Kezében a nagyra becsült könyve fordítva helyezkedett el, pedig olvasásra készen, oldalai nyitottan várták feladatuk beteljesedését.

Atsushi elszégyellte magát. Visszagondolt arra, ahogy nemrégiben azt kívánta, a többieket is viselje meg kissé jobban az elmúlt este. Teljesen kiment a fejéből, hogy Kunikida pánikol még csak a szellemek gondolatától is.

Dazai szuszogása töltötte be egyedül az irodát hanggal, de senkinek sem tűnt fel, hogy a titokzatos ember elaludt, egytől egyig a gondolataikba mélyedtek.

Akutagawa még mindig ugyanott, az ajtónál toporgott, csak a szemüveges férfi érkezésénél lépett arrébb. Most kihasználva az alkalmat, az egyik legközelebbi ablakhoz sétált, és ott folytatta a visszaemlékezést a kisebb végrehajtó szavaira.

Eleinte nehezen hitte el a hallottakat, ám Chuuya nem szokott füllenteni, bár ez már azt a kategóriát messze meghaladta. Tudta, hogy a gyömbérhajú túl van terhelve, de a maffiában ez mindenkire jellemző, nem a pihenésről híres ez a szakma. A 22 éves fiatal pedig hozzászokott a hosszú évek alatt a nyomáshoz, így indokolatlan lenne azt feltételeznie, hogy becsavarodott.

Szemeit óvatosan végigjáratva a fáradtságtól nyomott szobán, majd Dazaion megpihentetve, rá kellett jönnie, hogy az igazság, akármennyire is hihetetlennek tűnik, sajnos egyszerűbb, kézenfekvőbb a vártnál. Ő is látta a szemeivel, csak akkor még nem tudta, hogy a valóság, amit annak vél, közel sem annyira egyértelmű, és az csak az első lépés valami nagyobb felé.

Habár ebben az univerzumban ott vannak a képességek – és a Rashomon önmagában is elég félelmetes, veszélyessé és sötétté téve a világot, amiben élnek –, az, hogy a gyerekkorából ismert históriák, amikkel rémisztgették őt és kortársait, valósak, nem tette könnyebbé a helyzetet.

Furcsa irányt vettek a történések, és nem lenne jó, ha Dosztojevszkij és patkányai tudomást szereznének erről a fejleményről, mert akkor komolyabb és baljóslatúbb jövőnek néznének elébe, mint elképzelni is merték valaha. Ez egy jóval nagyobb katasztrófa lenne, mint az eddigi előrelátások, pedig azok sem kecsegtettek sok kellemes élménnyel.

Számtalanszor nem értett egyet Mori utasításaival, ugyan egyszer sem mondott ellent, hisz’ ki ő, hogy megkérdőjelezze gazdája akaratát, és belemar befogadója kezébe, de most mindenképp látta a szükségességét annak, amit elrendelt. Még ha undorodik a gondolattól is, hogy együttműködjön a Nyomozó Ügynökséggel és kiváltképp a Jinkoval, ez esetben szükség törvényt bont.

Tegnap Chuuya sikertelenül járt az alkuval, azonban ennek hála, hogy ma már más szögből is ráláttak a paklira, kiforrottabb elgondolással állhatnak a kormány kutyái elé egy parti erejéig.

Atsushi állt fel először helyéről, és lépett a magányos poggyászhoz, hogy megvizsgálja jobban azt és tartalmát. Ranpo egy fagylaltot élvezve követte tekintetével, majd elégedetten elvigyorodott.

– Nahát, Atsushi-kun, elég bátorságot gyűjtöttél? – A fűzöld íriszek csintalanul villantak az ablakokon átszűrődő fényben. – Vagy győzött a kíváncsiság?

– Ranpo-san, szerinted igazat beszélt Hana-san?

– Hn? – A fekete hajú férfi érdeklődve nézett fiatalabb kollégájára. – Ki tudja…

Az őszes, aszimmetrikus frizurája kissé megingott a levegőben, ahogy enyhén megrázta lemondóan fejét a levendulagömbök tulajdonosa. Mi másra számított? Ranpo mindig is szeretett rejtvényekben beszélni, valószínűleg már most tudja a megoldást.

Visszatérve feladatához, felnyitotta az elnyűtt koffert, mint egy régész a frissen talált kincses ládát, és nagy gonddal kiemelte az elhasználódott szerkentyűt. Kora ellenére is szépen karban volt tartva, a kopáson kívül nem sok hibája volt, értékes darabnak tűnt. A gépbe egy megkezdett oldal volt bennfelejtve, alatta pedig egy bőrtokban ott lapultak a már megsárgult dolgozat lapjai.

Atsushi nem igazodott ki a papírhalom sorrendjén, így elsődleges feladatának gondolta annak rendbe szedését, hátha többet megtudhat a titokzatos nőről. Bár nem reménykedett sok új információban, mivel az irományon ott voltak a keresgélés jelei, miképp valaki naphosszat, többször is elővéve forgatta azokat.

Akutagawa egy darabig nézte, ahogy az embertigris matat a halom alatt, majd megelégelve volt főnöke szendergését és a semmittevést, ő is odalépett az asztalhoz. Minél előbb végére érnek az ügynek, annál előbb szabadulhat meg a detektívektől, és térhet vissza előző tevékenységeihez.

– Fogd be. – Gyorsan vágott a másik ki nem mondott szavaiba, mielőtt még hangot adhatott volna ellensége nemtetszésének. – Nem akarom hallani. Minél előbb fejezzük ezt be, rosszul vagyok még a látványotoktól is.

És valóban nem hazudott, a bőre egyre inkább viszketett ittléte óta. Haza akart menni, most.

– Szörnyű nap – motyogta az orra alatt Atsushi, amit akaratlanul is meghallott újdonsült kutatópartnere. Szürke szemei tele voltak gyűlölettel és nehezményezéssel, de nem tagadta az elhangoztatott állítást.

Dazai fél óra múlva ébredt meg, szokása szerint nyújtózott egyet, amit az ásítással tett még józanítóbbá. Körbekémlelve a szobát, megtalálta az ifjoncát és volt alárendeltjét egyazon bútor felett. Annyira beletemetkeztek a munkába, hogy észre sem vették, ahogy magához tért. Olyan nyugodt légkör lengte körbe a teret, ami kifejezetten szokatlan volt tőlük. Az állandó rivalizálásukra minden körülmény között sort kerítettek a környezet legnagyobb bánatára. A csokoládéfürtösnek kedve lett volna megörökíteni a pillanatot, ám ennyire nem volt szentimentális hangulatban.

Lassan felkecmergett a kanapéról egy újabb frissítő torna közben, hogy elgémberedett végtagjait bejárassa, majd megindult az ajtó felé.

– Dazai-san? – Tevékenységében Atsushi hangja akadályozta meg, aki kérdőn tekintett a lusta férfira. Hiszen ő ismerte személyesen Hanat, nem érdekli, mi lesz a lánnyal?

– Dolgom van – intett végül a drapp kabátját magára kapva, azonban eszébe jutott a zord időjárás, így az elhanyagolt sálját és sapkáját magára bugyolálva sietett ki az irodából. Éppen időben tudott megszökni, a csapódó nyílászáró mellett még kihallotta az ideges pápaszemes kiáltását.

– DAZAI! – Kunikida boldogtalanul vágtatott át a főnöküktől, hogy az állandóan munkakerülő barátját nyakon csíphesse. Nem lóghatott meg előle! Lekapva kabátját a fogasról rohant partnere után.

A két legfiatalabb némán nézte a jelenetet, miközben Ranpo csámcsogott egy csokoládéfalaton.

– Tudjátok – vonta magára a figyelmet –, Dazai egész éjjel azokat a holmikat tanulmányozta. Nem aludt semmit. Oh, Kenji-kun! Hozz nekem még GariGari cukorkát, elfogyott!

A közben megérkező szőke fiatal meglepetten nézett a zseni detektívre, aki nyafogott, hogy kifogyott egyik kedvenc harapnivalójából, de kinn túl hideg van. Megszánva a kedves munkatársát, elmosolyodott és boldogan egyezett bele új feladatába.

– Hé, ti ketten – szakította meg ismételten Ranpo a duót. – Menjetek ti is, a szünet is hasznos időtöltés tud lenni.

Akutagawa legszívesebben a Rashomonnal mutatta volna meg a férfinak, mennyire nem ért egyet viselkedésével, azonban Atsushi egy mély levegő vétellel felállt, követve Kenjit a kijárat felé. A maffiatag nem teljesen értette az ügynökök között fűződő kapcsolatrendszert, de annyi információja volt Edogawa Ranporól, hogy szuperintelligenciája messze a leghíresebb a környéken, ami megfontolandóvá tette, hogy kövesse tanácsait.

Kiérve az épületből az embertigris a dokkmaffia Diablójához fordult, Kenji érdeklődve várta a csevej kimenetelét.

– Nem kell velünk jönnöd, Akutagawa.

– Valószínűleg jó okkal küldött minket ki vásárolni – utalt Ranpo szavaira a fekete alak. Emellett reménykedett benne, hogy találkoznak az öngyilkosság-mániákussal.

***

Dazai régi kedvenc bárjában ült, mellette egy sápadt, szemüveges férfi foglalt helyet egy aktatáskával. Visszaemlékezett a tinédzserkorára, ami sötétebb volt, mint a legtöbb vele egykorúé, ám sosem panaszkodott miatta. Eszébe jutott kedves barátja, és a hiányérzetet egy whiskyvel próbálta elmosni, azonban agyában hallotta a figyelmeztető hangját, hogy ehhez még fiatal. Mintha foglalkozott volna valaha ilyen apróságokkal, mikor mindennapjait jelentették az életek kioltását képező sürgető feladatok. Ez ahhoz viszonyítva elenyésző szabályszegés volt, most pedig már erre sem kellett vigyáznia.

– Tehát – törte meg a jazz-háttérzajt a jobbra ülő, mára már idegennek számító figura. Áruló. – Mi volt olyan fontos, hogy találkozni akartál, Dazai-kun?

– Ott van a táskádban. – A kérdezett nem nézett fel italából, az ismerős, égető íz a melankólia foszlányait idézte fel benne. Mutatóujja az említett tárgy irányába bökött.

– Még mindig nem látom szükségességét, hogy kora reggel emiatt ugrassz engem. Csak egy átlagos polgár volt.

– Semmi közöd hozzá, hogy mihez kell az információ. Nem mérvadó számodra, ahogy mondod.

Dazai selymes orgánuma most érzelemmentes volt, mélyebb a megszokottnál, azonban Ango már hozzászokott ehhez.

– Túl sokat kérsz, Dazai-kun.

– Sosem eleget – jött a nyers válasz. A pápaszemes nem lesz képes ebben az életben megváltani a bocsánatát, elhatározta. De az életét megkeseríti.

– Te voltál, igaz?

– Hn?

– Az autó.

– Ja, hogy az! – A kötszerekkel borított fiatalember most fordult először beszélgetőpartnere felé. – De hisz’ ismersz engem, nem? Akkor minek kérdezed?

A mézédes hanghordozás még riasztóbb volt, s a bipoláris változás tette annál is inkább ijesztővé Ango számára, mert a múlt árnyait idézte meg vele. Azt a kort, amikor sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb volt a balján ülő férfi.

Dazai végül az indulás mellett döntött, így felpattanva kényelmes bárszékéből megragadta a mappát, és szó nélkül távozott, volt barátját maga mögött hagyva. Kezéből ki nem eresztette volna az értékes bizonyítékát annak, hogy a lány mégis volt valaki. Igaz, nem nemzetvédelmi kérdéseket taglaltak az ott rejlő sorok, azonban a férfi kíváncsiságát most legalább annyira fontos volt elapasztani önbevallása szerint. Az pedig korántsem izgatta, hogy Ango miképp derített fényt a halott nő kilétére a kevéske adatmennyiség ellenére is.

A kormányzatügynök maga elé meredt, majd a kihűlt székre maga mellett, az asztalon ott árválkodott a pohár az itallal, amiből talán egy korty, ha hiányzott. A jéggömb már szinte teljesen elolvadt, régi formájára már csak pár görbület adott sejtető segítséget.

– Hol rontottam el? – búsult a férfi. A megoldást tudta, elméjében sokkal összetettebb láncolat tartozott a problémakörhöz, amit megfogalmazni sem volt képes.

Válasz azonban nem érkezett, hiába várta. Képzeletében pedig ott ült mellette a sötétvörös, rendezetlen tincsű férfi, aki borostás állát vakarva végül szintén csak hallgatott, majd megveregette vállát. Vagyis, tenné, ha még élne. Ha nem rontotta volna el. De hol is?

***

Dazai nem tudta, pontosan mi vezérelte lábait, de betért az eldugott kávézóba, ahol elkezdődött minden. Leült a szokásos helyére, és kiterítette maga elé a mappa tartalmát. Nem emlékezett rá, mikor rendelt kávét, ahogy a második és harmadik csészére sem, csak a sorokat fürkészte, és próbált rájönni a megoldásra, amihez életében először kevésnek érezte magát.

Szemei a kirakaton kívül elhelyezkedő világra bámultak, amit az elmúlt éjjeli beszélgetés alapjaiban változtatott meg. Dolgok, amikről azt hitte, nem léteznek. Mert nem látja őket. Mert úgy szemlélte a környezetét, mintha vak lenne. Mert… fontos egyáltalán a „mert”? Nem lett volna jobb tudatlannak lenni ezen a téren? Dehogynem. Nagyon is. Dazai szomorú volt. Elkeseredett.

Feleszmélve, hogy nem foglalkozik a feladatával, ismételten visszatért ahhoz, erőltetve agytekervényeit, hátha kidob egy értelmes megoldást. Nem akarta Ranpo segítségét kérni, az egója nem engedte. Ráadásul élvezte azt a felvillanyozó állapotot, amikor minden a helyére kerül, az utolsó porszemnek is feladatot talál a bonyolult képletben, olyankor mintha a világot is megválthatná, annyira energikus, együtt működve a nagy gépezettel, amit életnek hívnak, és összetettebb bárminél.

Kivéve a mostani 4 oldalt, ami Hana életével foglalkozik, pontosabban annak körítésével, mert a szellemlányról nem sok információ található ott. Egyszerű, mintapolgár, fiatal, tragikus halál egy téli napon, hóviharral. Az időt pontosan nem lehet megállapítani, a talált test annyira meg volt fagyva, hogy konzerválta a dértömeg, így a bomlásos folyamatok még nem indulhattak be. Jégüvegbe zárt Hófehérke, csak az álma örökké tart, és alma helyett a hókristályok okozták vesztét egy nagyobb zuhatag formájában. Tragédia, egy ilyen kedves teremtés…

– Megfulladt.

A férfi órákig bámulta a papírokat, nézte a halál nemét és közben gyászolt, olvasta az eddig elért eredményeket és sajnálkozott, lyukat égetett szemeivel a névre, amely gúnyosan kacsingatott vissza rá. A Hana tényleg szebb és jobb választás volt.

Végtére, nincs több, amin változtathatna. Adott a lánynak egy új nevet, így egy új személy lehet, emlékek nélkül, maga mögött hagyva a múltat. Ő mi mindent megtenne egy ilyen lehetőségért… tiszta lappal kezdeni. Csak az énképe, pont az, ami a youkaiból kiveszett, akadályozza meg. Még nem álmodozhat erről, ígéretet tett Odasakunak, vezekelnie kell.

A Nap már lemenőben volt, mikor fizetett és távozott a kávézóból, a dossziét szorosan a hóna alá fogva. Elhaladt az ismerős park mellett, ahol a két növendéke, pontosabban egy, megpillantotta először a kedves szellemet. Erről jutott eszébe, hogy vissza kell juttatniuk a becses írógépet, mert fontosnak tűnt a lány számára.

Megtorpant. Meglepődve kémlelte az alakot, aki nem sokkal előtte álldogált egy fa alatt, tenyerét felemelve, mintha valakinek egy hosszú monológot adna elő, és a férfi elmélkedésének központi alakja volt az imént. Dazai kissé mosolygott a jeleneten. Nem tudta a valós okát, miért hitték el minden szavát a gyönyörű nőnek, más normális ember inkább bevont volna egy szakorvost a történésekbe, hogy vizsgálja ki az alany épelméjűségét. Lehet, a magyarázat abban rejlik, hogy ők sem tartoztak a normális kategóriába, ámbár Yosano véleményét kikérni sosem késő. Nem mintha a nő teljesen egészséges lenne mentálisan, ha csak a gyógyítási stratégiáját veszi alapul a kötszeres nyomozó.

– Dazai-san – vette észre Hana a leszobrozott barátját. – Nem szabadna ilyen hidegben itt kinn lenned, megfázol.

– Kíváncsi vagyok, kinek lehet köze ehhez a dermesztő időjáráshoz… – motyogta a megszólított kissé keserűbben, mint szerette volna. Azonban az alacsony hőfok tényleg szörnyű volt, a mostanában tomboló hóviharokról nem beszélve!

– Sajnálom. – A Yuki-onna zavartan fordította oldalra tekintetét, habár nem tudta, hogyan befolyásolta a telet egyelőre.

– Hana – szólította meg a tenyeréből egy apró figura –, a bőrönd.

– Igazad van Kinoko, köszönöm. – Egy kedves mosolyt küldött cserébe a bebugyolált társának a segítségéért, majd a fiatalember felé lépett. – Dazai-san, ha nem nagy probléma… Szeretném visszakérni a kofferemet. Dazai-san?

Az elmélázott férfi a nő kezeire bámult, mintha a szuggerálás következtében olyat is képes lenne meglátni, amit egyébként soha. Megugrott az erélyesebb hívószóra.

– Bocsi, mit mondtál?

– A bőröndömet szeretném visszakapni.

– Semmi akadálya, menjünk – hezitált egy keveset, majd folytatta –, gyertek.

Hana kuncogott, majd lenézett a markára, talán jóváhagyásra várva.

– Kinokonak hívják – mondta végül, miközben megindultak az utcán, talpuk alatt ropogott a frissen hullott fehér takaró. A távolból gyerekzsivaj törte meg a nesztelenséget, akik hóembert építettek, vagy egy nagy háborút vívtak az újonnan szerzett, készített fegyverükkel, amelytől tenyerük pirosan izzott, átfagyva.

– Hogy néz ki? – Dazai nem tudott tenni kíváncsisága ellen, ami egyre jobban fokozódott, ahogy az apróbb társa leírta a youkait. Kissé kívánta, hogy ő is részese lehessen annak a világnak, amit a mellette bandukoló tapasztalt, de gyorsan elvetette az ötletet.

Mikor megérkeztek, már mindenki az irodában volt, Ranpo az új készletéből kettő csomaggal is elfogyasztott, Yosano a saját szobájában, Tanizaki testvérével a kanapén, mellettük Kenji bóbiskolt a karfára dőlve. A két rivális a bejáratott asztalra dőlve aludt, amíg Kunikida a papírokat rendezte a fejük felett, átolvasva azokat. Egész nap nem fért hozzájuk, mert a bajos kettős nem engedte ki a kezük közül, ebből is versenyt csinálva. Szerencse, hogy a kinti fagyról a melegbe toppanás annyira elbágyasztotta őket, hogy elszundítottak, mert nem volt keret az épület javítási költségeire is.

– Kunikida-kun! – Dazai vidáman lépett a túlzsúfolt bútorhoz, felébresztve a két fiatalt, akik álmosan pislogtak fel a friss illatot behozó alakra. – Szükségünk van ezekre, így ha nem haragszol…

A szemüveges férfi döbbenten bámult az üres tenyerére, ahonnan szempillantás alatt idegesítő partnere kikapta a dokumentumokat, és rekordsebességgel összegyűjtve a többi holmival, a zavartan álldogáló nő kezébe nyomta, akinek jelenléte csak ekkor tűnt fel a többieknek.

Dazai nem törődve a figyelemmel, ledobta az asztalra a dossziét, azonban az ismerős idegen nagyobb érdeklődést váltott ki, mint az elhajított tárgy, így az magányosan várt az tölgyfafelületen a következő szerephez jutásig.

Kinoko csendesen nevetett az emberek ostoba reakcióin, és a bamba arcokon, amik a youkai szerint teljesen kifejezték a faj értékeit. Hana rosszalló tekintetére hagyta csak abba mulatsága kinyilvánítását, nem mintha a Yuki-onnán kívül más is hallhatta volna, kizökkentve azt gondolataiból.

– És ők segítenek neked, amikor megszólalni sem képesek? – kérdezte maró gúnytól csöpögő hangon a gombácska. – Hol hagytad az eszedet, Hana?

– Kinoko, pszt – csitította a lány, elnyújtva a szótagokat, hogy jobban megértesse bosszússágát a másikkal.

Dazai szórakozottan figyelte a jelenetet, és próbálta elképzelni, hogy a kalapos csöppség miket mondhat, ami így felpaprikázza a lány kedélyállapotát.

– Hana – nyögte végül elhaló hangon Kinoko –, fázom. Ne csináld ezt.

Az említett gyorsan körbenézett a helyiségen, és aggódva tapasztalta, hogy a padló, ahol a talpának kellene lennie, teljesen jégpáncél által borított volt, ami centrálisan kezdett eljutni a szoba különböző pontjaira, végigkúszva a bútorok lábain, a falakon. A függönyök csengő hangot hallattak, az ablaküvegeken hatalmas jégvirágok kezdtek burjánzani, szirmaikat bontogatva törtek a magasba.

A pára, amit kilélegeztek az ott tartózkodok, apró zimankófelhőkké alakultak, s lassacskán hópelyheket eresztettek ki magukból, még nagyobb meglepetést okozva.

– Mi a… – kezdte a szemüveges férfi, akinek optikáját elfedték az apró, cikkcakkos motívumok, megtagadva tőle a további szemlélődés esélyét.

Yosano dermedten állt a küszöbén, nem akarta elhinni, amit az érzékszervei közöltek agyával, hiába mesélték el a kollégái korábban, mibe csöppentek megint.

– S-sajnálom! – Hana kétségbe esetten kiáltott fel, gyorsan eloszlatva az irodában kialakuló téli állapotokat.

A termen kissé a megzavarodott hangulat és kapkodás lett úrrá, ahogy a friss hólé elborította a talajt, bokáig áztatva el mindent. A fiatalabbak gyorsan moppot és vödröt ragadva próbálták megszűntetni a kaotikus helyzetet, amíg Yosano forró italokat készített, az elsőt mindjárt Akutagawa elé téve, aki fájó tüdejét igyekezett megnyugtatni, amit a hideg levegő csak irritált és ingerelt, köhögésre késztetve.

Atsushi mentette a menthetőt, minél kevesebb papír és adat vesszen kárba, akinek Hana sietett segítségére, hogy a saját lelkiismeretét megvigasztalja. Dazai pedig csak ült a kanapén, jókat szórakozva a többiek riadalmán.

– Hana-san – szólította meg a fehér, tépett frizurájú miután végeztek a takarítással –, minden rendben?

– Igen… én csak… tényleg sajnálom a történteket.

– Ami megtörtént, megtörtént – vigasztalta kedvesen a fiú. – Ne aggódj miatta.

– Hana – szakította félbe őket egy elégedetlen nyomozó, nevét elnyújtottan harsogva. – Olvaszd ki a cukorkámat is, így ehetetlen! Azt akarod, hogy kitörjenek a fogaim?

Kinoko egyedül figyelte az eseményeket, a nyúzott poggyászon ücsörgött, és várta az est végét. A lány nagyon boldognak látszott az emberek között, és a kis gombaszellem féltékeny volt, hogy a youkaiok társaságában nem volt ennyire önfeledt az öröme. Szomorúan sóhajtott, és előre sajnálta barátját, hogy hamarosan meg kell válnia a nyomozó iroda és a maffia tagoktól, de ez hozzátartozott az életükhöz. Mire Hana észbe kap, annyi emberöltő eltelt a Földön, hogy ez a generáció addigra már sehol sem lesz. És jobb most búcsút inteni, mint később szembesülni a halandóság rövid időtartamával.

Óvatosan lemászott a kisajátított eszközről és annak burkolatáról, majd megközelítette a halványodni látszó alakot.

– Ideje indulni – ráncigálta meg a hófehér kimonót.

A ruha tulajdonosa letekintett rá, majd jóváhagyta a burkolt kérését, és elköszönt a társaságtól, mielőtt eltűnhetett volna. Napról napra erősebbé vált, de még mindig nagyon kifárasztotta, ha huzamosabb ideig felfedte jelenlétét.

Az ügynökségben tartózkodók pár percig csendben voltak, miután Hana eltűnt bőröndjével, mintha vártak volna egy jelre, ami végérvényesen jelzi távozását. Atsushi eszmélt fel legelőször, majd megpillantva az asztalon árválkodó mappát, odasétált, és felnyitotta azt. Kevéske ideig kellett böngésznie, hogy rájöjjön, miről szólnak a papírok.

– Dazai-san, ez – kezdte a fiatal fiú mentorára pillantva, azonban a barna gyorsan reagálva félbeszakította.

– Igen. Az Hana múltja. – Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ami megijesztette az előtte álló lila gömbök gazdáját.

Egy kis ideig csendben volt, amíg összeszedte gondolatait, kereste a választ elméjében, valamit, ami megmagyarázza társa információ-visszatartását. De hiába, nem talált semmit, és ahogy böngészte a rideg arcot, csak még inkább adta át magát az irritációnak.

– Akkor miért nem mondtad el nekünk?! – csapta le végül a dokumentumot a fafelületre, amely éles csattanással fojtotta bele a reakciót a nézőközönségbe. Tudták, hogy az embertigris nehezen tartja vissza érzelmeit, azonban hangereje még mindig meglepő erővel bírt. – Miért nem mondtad el neki?!

A kétség halovány szikrája futott át a barna íriszeken, de ez nem tűnt fel a haragtól elvakult ifjúnak.

Akutagawa nem szakította őket félbe. Ő is bosszús volt, hogy exfőnöke szokásához mérten megint eltitkolta előlük a tényeket, azonban ismerte már annyira, hogy tudja, megvan a nyomós indoka rá.

– Atsushi-kun. – A máskor annyira meleg hang most fagyos volt, mintha egy Yuki-onna lehelete átkozta volna meg. – Vannak dolgok, amiknek nem kell napvilágot látniuk, jobb az édes tudatlanság.

– De – vágott közbe kollégája – joga van–

– Mihez? – Dazai ilyenkor volt a legrémisztőbb, mikor pengeéllel rendelkező válaszokat adott érzéktelenül, megtörhetetlen türelemmel. – Elvennéd a reményeit és vágyait? Lehetőségeit, hogy milyen nagyszerű ember lehetett?

Atsushi hallgatott, hosszabb idő óta először. Legalábbis neki úgy tűnt a sajgó torka miatt, ami megviselten jelezte, hogy a túlzott hangerő nem kedvez egészségének.

– Jogod van hozzá, Atsushi-kun?

– Jogom van hozzá ..?

Az irodára csend nehezedett, de a talált információk és azok következményének súlya még inkább nyomta terhét a jelenlévők vállára. Senki sem merte megszakítani többet az este folyamán, mintha a téli éjszakák némasága előtt tisztelegnének, talán még egyszer, utoljára.

***

A távolban egy szentély poros padlóján egy finom, vékonyka alkat fordult másik oldalára; álmai végre nem magányosak, hanem színekkel és szereplőkkel gazdagítottak voltak.

„I thought people were

 usually searching.

They’re always searching

 for something,

forgetting things.

 People are so weird.”

– Natsume Yuujinchou

A vörös hajú férfi jobban összehúzta magán kabátját, lépteit megszaporázta célállomása felé, mielőbb be akart jutni a meleget ígérő irodába. Egy szokásos délutánon semmi kedve sem lett volna az ügynökséghez és különösképp Dazaihoz, azonban a szükség törvényt bont, és jelenleg az enyhébb hőmérséklet gondolatán kívül semmi más nem volt fontosabb. Most értette meg igazán, hogy Rimbaud mit érezhetett állandó vacogása alatt, aztán eszébe jutottak a hidegtűrésükről híres szibériai férfiak, akik még csak most éreznék igazán magukat elevennek. Vagyis a pletykák alapján ezt sejtette, mivel még nem beszélt konkrétan erről egy orosszal sem, de ha végre nyakon csípik ezt a Dosztojevszkij figurát, ez lesz az első, amit megkérdez tőle, hogy a yokohamai tél milyennek számít a ruszkihoz képest.

– Micsoda szélsőséges gondolatok! – A fiatalember jobban összeszorította ajkait, nehogy vacogó fogai elárulják gyengeségét.

– Chuuuya! – A barnafürtök utált gazdája megvető mosollyal tárta ki irodája ajtaját az említett férfi előtt, aki bárminemű válasz nélkül félrelökte útonállóját, és berobogott a szobába. Egy enyhe sóhaj tört fel belőle, ahogy a kellemes meleg körbeölelte.

– No lám, valaki nem számított a télre!

– Dazai-san – szakította félbe egy albínófiú –, te sem készültél fel rá, átfagyva estél be 20 perccel ezelőtt, hogy nincs szörnyűbb a fagyhalálnál.

– Badarság, Atsushi-kun – hessegette el az előtörő rossz emlékeket a magas férfi.

– Mi szél hozott ide, garnéla?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, te átkozott makréla! – A kérdezett nagy gonddal akasztotta kalapját a fogasra, fejét a nassolnivalót ropogtató nyomozó felé fordította. – Te tűnsz itt a legértelmesebbnek.

– Jó szemed van, hogy meg tudod állapítani, ki a legnagyobb detektív. – Ranpo résnyire nyitotta ragyogó zöld szemeit, amelyben a szikra feltehetőleg azt jelezte, mindenről tud.

– Itt van a főnökötök? Ajánlatot hoztam.

A szobára hirtelen komor hangulat ereszkedett, bár Atsushi arca tükrözte a legtöbb érzelmet, amelyet leginkább a harag uralt.

Hana csendben figyelt, miközben néhány centire lebegett az ablaktól. Visszaemlékezett a pár perccel ezelőtti találkozásra, igaz, annak sem mondhatná igazán, mivel a másik fél nem észlelte őt.

Csendben haladt az utcán. Egy vagy két hét telt el a Minoruval való találkozása óta, és ígéretéhez hűen gyakorolt, feszegetve határait. Ugyan ő nem látta az összefüggést, de ahogy erősödött, úgy köszöntött be a fagy a környékre, meglepve az ott élőket. A hideg csak magabiztosabbá tette, szinte kicsattant a hószerű bőréből, annyi energiát érzett magában.

Ma reggel, ahogy leesett az első színtelen réteg, hiába volt még csak október vége, úgy döntött, ellátogat újra a városba és szerencsét próbál. A kirakatok előtt bolyongva, miközben a hűs szellő kísérte nyomait, visszariasztva meleg otthonukba a lakókat, pillantotta meg az ismerős, siető alakot. Az élénkvörös hajat, ami kikacsingatott a kalap alól, nem tudta elfelejteni, és összekeverni senkiével sem.

Felbátorodva indult meg a férfi után, aki nem értette, hogy miért hűl át egyre jobban ruházata, mintha a szél őt követte volna, hogy megfagyassza, de gyorsan visszatért előző gondolataihoz. Hana egy darabig szemlélte, majd megelégelte, hogy levegőnek nézik, próbálta magára vonni Chuuya tekintetét, ám mind hiába.

Ugrált, táncot járt a pelyhekkel, énekelt, kiabált, sírt, de az ember rá se hederített. A fiatal youkai elkeseredett. Kis vártatva úgy döntött végül, nem adja fel, elkíséri útján a hirtelentermészetű alakot, hátha találkozik azzal az emberrel, aki korábban észrevette őt.

A tejfelszőke haja libegett a levegővel együtt, keringőt járva, miközben arcát nekiszorította az ablaknak. Ekkor tűnt fel neki, hogy egy szempár kitágult pupillákkal mered felé. A lila-sárgagömbök gazdája tátogott, mint egy frissen kifogott keszeg, amit a lány nagyon mulatságosnak talált. Kisvártatva döbbent csak rá, hogy a fiatal láthatja őt, így izgatottan magára bökött, amire egy bólintást kapott megerősítésül. Eufória. Bizony, annak kellett lennie, mert ekkora örömöt sose érzett, mióta eszét tudta, vagyis az emlékei hiánya óta.

Meglepődve sikkantott fel, ahogy a kemény ellennyomás megszűnt homlokával szemben, és begurult a zárt ablakon keresztül.

Atsushi elsápadt. A szoba hőmérséklete hirtelen lehűlt. Kunikida a szomszédos helyiségből rontott be, hogy lehetséges, tönkre ment a fűtés. A többi ott tartózkodó viszont a lassan ájulni készülő fiút bámulta, válaszra sem méltatva a szemüveges figurát. Végül Dazai törte meg a csendet.

– Atsushi-kun – kezdte óvatosan –, jól érzed magad? Mintha szellemet láttál volna.

Hana felhorkant a helyzet abszurditásán, majd hirtelen bukott ki belőle a lágy kacaj.

– Hana-san… – Az előbb felszólaló fiatalember döbbenten meredt a nevető nőre, akinek lábai nem látszódtak ki hófehér kimonója alól, mégis a férfi tudta, hogy abnormálisnak mondható, hogy nem érintkezik a talajjal, hanem nagyjából három centire afelett lebeg.

Legutóbbi találkozásuk óta a lány haloványabbnak tűnt, haja még mindig szőke árnyalataiban pompázott, ám alakja a mész nüanszaiban tündökölt. Kék égiszei ragyogtak egyedül még egészénél is jobban, de azok fényei is hidegséget okoztak szívében. Betegesen sápadtnak tűnt, még ifjú kollégájánál is jobban, aggódott egészsége miatt, ám szokatlan betoppanása hamar feledtette féltését.

– Ah, Dazai-san, rég láttuk egymást. – Hana arcára leírhatatlan boldogság ült, és ahogy lágy tekintetét végigvezette a szobán, ez csak jobban fokozódott a sok szempárnak köszönhetően, amik mind felé néztek.

A lány ekkor tanult meg még valami fontosat új élete során: a szellemek is sírhatnak. Ennél szebb napot álmaiban sem képzelhetett volna el; felfigyeltek rá, így segíthettek neki akár, és a rég elfeledett érzésekkel gazdagították mindeközben személyét.

– Sajnálom – kezdte zavartan. Bőre kissé sajgott a hatalmas mosolytól, amit nem tudott megakadályozni. Kisebb kuncogás tört ki ismételten ajkai közül, majd észrevéve helyzetét, gyorsan maszatolta el a cseppeket a könnyáztatta arcán. – El sem hiszitek, mennyire boldog vagyok!

– Khm. – A copfos férfi megigazította szemüvegét, amíg végigmérte a furcsa jövevényt. – Esetleg, ha felvilágosítanál minket…

– Kunikida-kun – vágott közbe a most már cukorkát majszoló nyomozó –, esetleg, ha nem ijesztenéd el…

– Legyen; ülj le, oda – mutatott a leszidott ember egy kanapé irányába –, amíg hozok teát. Bizonyára átfagytál.

A társaság nem tudta, mi volt olyan vicces az ügynökség robbanékony tagjának szavaiban, de a szokatlan vendég egy újabb kacarászásba kezdett, kecses hangját a harangjátékokhoz lehetett volna hasonlítani, vagy a száncsengők szimfóniájához.

– Köszönöm a kedvességet, de egyszerűbb így tisztáznom a helyzetet, mielőtt kifutnánk az időből. – Monológja alatt a kezeiben hirtelen megjelent egy pár embernek már ismerős bőrönd, amit óvatosan lehelyezett az egyik asztalra. – Elsőként bocsánatkéréssel tartozom az időjárás miatt: sajnálom, amiért lehűtöttem a levegőt.

A zavarodott társaság még mindig nem jutott szóhoz, így folytatta a felvezetett meséjét.

– Nem ihatok teát. – A rövid, tömör mondatra Kunikida összevonta szemöldökét, már most problémásnak ígérkezett a szituáció, és valóban kifut az időkeretéből, a menetrendjét márpedig tartania kell.

– Nem probléma, akkor hozok–

– És semmi mást sem – szakította félbe a kékszemű egy intéssel kísérve kijelentését. – Nem tehetem meg, már nem. Emiatt vagyok itt, és mekkora szerencsém van!

– Hana-san, attól tartok, hogy nem tudjuk felvenni a fonalat. – Dazai kissé türelmetlennek érezte magát, ami nem gyakran fordul elő, azonban ebben a lányban volt valami szokatlan, és félt, hogy olyan eseményeket indít be, aminek nem happy end lesz a végkimenetele.

Chuuya csendben figyelte expartnerét, lassan kezdte összerakni az eseményeket a kávézóban tapasztaltakkal.

– Eleinte én sem értettem, vagyis nem fogadtam el, aztán találkoztam veled, Dazai-san… Reményt keltettél bennem, egy olyan vágyálom iránt, amin most sem igazodom ki teljesen. De Minoru-san, akivel az erdőben ismerkedtem meg, rávilágított! És olyan szerencsés vagyok, hiszen nyomozók vagytok!

Hana várt egy keveset, próbált megnyugodni. Ha még élne, biztosan érezné zakatoló szívverését, légzése szapora és egyenetlen lenne, arca kipirult. De izgalmát egyedül hangja árulta el, és erre ráébredve vett egy mély levegőt, amit lassan fújt ki, ügyelve a begyakorolt technikára. A kihömpölygő pára kristályokként szikrázott a szobában, amik részletes mintákká alakultak, mint az ablakra fagyott jégvirág. Tekintete követte a formákat, s szinte szíve hangját hallhatta viszont a csilingeléssel, amit okoztak.

– Kérlek – törte meg a csendet végül, elvonva a többiek figyelmét a látottakról –, derítsétek ki, hogy ki voltam, mielőtt meghaltam!

A libegő alakja meghajolt a levegőben, reménnyel telve szorította össze ajkait, és ahogy teltek a másodpercek, érezte a kétségbeesés hullámait, amit az a néhány könnycsepp jelenített meg, amik árván hulltak alá, engedelmeskedve a fizika törvényeinek.

Atsushi érzékelve a lány bánatát, szinte átérezte a fájdalmát. Ha tényleg igazat beszél, az megmagyarázná a korábban tapasztaltakat, és talán ezt a szenvedést, amit érzékelt a nő felől, és átélt most vele. Ez a lány okozta?

Szemeit gyorsan körbejáratta az összegyűlteken, ám egyik arckifejezésből sem tudta kiolvasni a többiek gondolatait. Egyet ismert fel, a döbbenetet, ami lehetett akár a sajátja, és ő vetítette ki azt a másikak arcára. Mivel nem érkezett reakció, jónak látta, ha ő töri meg a jeget, ami a feszültség megtestesülése lehetett.

– Hana-san, ha nem tévedek… – A kérdezett mosolya egyből eloszlatta kétségeit, és nagyobb bátorsággal folytatta volna összeszedetlen gondolatait, azonban félbeszakították.

– Igazság szerint nem tudom, hogy tévedsz-e. Én… nem emlékszem arra, ki vagyok és honnan jöttem, milyen életet éltem. Csak azt, amivé lettem. Nem… emberi. – Csüggedten szegezte tekintetét a földre, enyhe szégyenérzet kerítette hatalmába, és kissé bánta, hogy felkereste ezeket a személyeket. Azonban töprengésének és negatív nézetének gyorsan véget vetve vidáman nézett fel. – De ne aggódj, már megbékéltem vele, azzal, amivé váltam. Csak szeretném tudni, hogy mi van mögöttem, hogy tisztábban lássam az irányt, merre tovább.

Nem sok másodperc volt, amíg szünetet tartott, de bőven elég, hogy szavai lesüllyedjenek a célzottak elméjében, és feldolgozzák azokat.

– Őszintén szólva én sem hittem, hogy valaha még beszélhetek emberekkel, de Minoru-san reményt és bátorságot adott nekem. Azt mondta, Yuki-onnaként képesnek kell rá lennem, mert az erősebb youkaioknak sikerül. Készültem, ahogy tanácsolta, és hittem benne, hogy újra látni fog engem Dazai-san és a sötét, ijesztő ember. Aztán, amikor mentem az utcán, és az alacsony, mérges férfit láttam, olyan boldog voltam! Bíztam benne, hogy elvezet oda, ahol segíthetnek nekem, és–

– Yuki-onna?! – Atsushi kiáltása átszelte a szobát, pillanatnyi fülcsengést okozva a mellette álló Kunikidának. A fiúnál csak Chuuya hangja volt élesebb, aki a múltkor bizonyított erőteljes orgánumát most még magasabb szintre emelte.

– Alacsony?!

A lány zavartan nézett a két kiborult alak felé, majd felismerve hibáját, zavartan megdörzsölte nyakát. Odalebegett a vörös hajú férfihoz, és megérintette egy pillanatra a kezét, aminek tulajdonosa felismerve a kimondatlan kérést, felemelte azokat, hogy a lány köré tehesse sajátjait, amik oly’ apróak voltak, hogy majdnem megérintette megint a fiatalemberét. Hana kedvesen elmosolyodott rá.

– Sajnálom, nem akarom, hogy halálra fagyj. Azt beszélik, az emberek nem bírják az érintésem… Elnézést, nem akartalak megbántani. – Mivel nem szeretné, hogy a maffiózó még kellemetlenebbül érezze magát, kissé lejjebb ereszkedett, így épp szemmagasságba kerültek. – Hálával tartozom neked, mert ugyan nem láttál, de segítettél nekem, idevezettél. Köszönöm.

Lassan eltávolodott a megszeppent férfitól, akinek arca még mindig pirosas árnyalatú volt, de a többiek a haragra fogták, míg önmaga a hideg levegőre. Dazai ismerte eléggé annyira, hogy tudja, zavarban van a lány cselekedeteitől, ám a barna hajú is irritált volt valami megmagyarázhatatlan okból, így nem törődött ezzel a megállapítással. Majd később.

Ranpo frusztráltan csettintett egyet a nyelvével, részben a kiürült cukorkás zacskó, részben Hana története miatt.

– Hana-san, azt hiszem, érdemesebb lenne az elejétől kezdened a mesédet, hogy minden részlet a helyére kerüljön.

Az említett nő is egyetértett ezzel a megállapítással, így odalebegett a korábban ott felejtett asztalhoz és kibontotta a kézipoggyásza fogságából a számára oly’ kedves írógépét.

– Ez – simított végig szelíden a készüléken – mindenem, ami maradt. Hóvihar, amire emlékszem, melyben vándoroltam. Olyan volt, mint egy téli álom, nem éreztem a hideget, csak azt, ami a magányból és ismeretlenből származott. Féltem.

Hana alakja megremegett, ahogy visszaemlékezett születésére. Próbálta elfelejteni, eleinte, mikor felébredt, gyűlölte a havat, a jeget, mindent, amit a télhez köthetett.

– Karácsony volt – folytatta.– Emlékszem a színes, díszes fákra, amelyeket kidobtak az útra, vissza az erdőbe, ahol magamhoz tértem. Amikor követtem a nyomokat, amik visszavezettek egy kis városba, próbáltam segítséget kérni, de nem figyeltek rám. Mintha nem látnának engem. És nem láttak. Ekkor bontottam ki a bőröndöm, és találtam meg ezt a gépet, pár üres lappal és a dolgozattal, ami a youkaiokról szólt. Bolyongtam, válaszokat akartam, mi történik velem. Visszatértem az erdőbe, ahol megpillantottam életemben először őket, nagyon ijesztő és kétségbe ejtő volt.

A fiatalok mind közelebb gyűltek Hanához, hogy jobban hallják a históriát, mint unokák a nagymama körül, aki régi mítoszokkal szórakoztatta őket a gyertyafény mellett. És a lány csak mesélt és mesélt.

Elmondta, hogy milyen szomorú volt eleinte, majd hogyan szórakoztatta őt, ahogy az emberek nem veszik észre, és bármit megtehet előttük, velük. Ekkor még nem tudta bántani őket, érintése nem volt veszélyes.

Elregélte, hogyan járta Japánt, és ismerte meg jobban a mitológiát, ami régen is biztosan foglalkoztatta, hiszen a papírjai erről szóltak; azt, hogy mennyire unalmas volt egy idő után, és kezdte érdekelni, vajon ő milyen ember lehetett? Szorgalmas? Undok? Kedves? Bátor?

Tavasz volt, amikor Yokohama környékére ért, és pár napra rá, hogy felfedezte az apró kávézót. Napi rutinná vált számára, hogy betért oda, figyelte az odatévedőket, hallgatta a napi eseményeiket. Vágyakozott a kávé iránt, ám pénz híján nem engedhette meg magának, és amúgy sem szolgálták volna ki. Aztán nem telt bele kis idő, és találkozott Dazaival.

Elmondta, mennyi színt vitt a szürke hétköznapjaiba, hogy milyen boldog volt, szinte úgy mesélt, mint egy keveset megélt unoka, aki a vidámparkos élményeit adja elő, ahova nagyon régóta elvágyott, a nagyapjának.

Hana lelkesedése ekkor nagyon gyermeki és ártatlan volt, kedves vonásai és vidám hangja beragyogta a kis helyiséget, életet lehelt oda.

Mire befejezte rövid életének bemutatását, végszónak két új barátját hagyta, nem kellett tovább győzködnie az ügynökség tagjait kérése miatt. Chuuya is csak némán hallgatott, tanulmányozta a lányt, mely szava árulja el őt, és buktatja le hazugságait.

A szőke fénye tompább volt, mint felbukkanása idején, hangja bágyadtabbnak tűnt, fáradtsága kiült alkatára, szemei nem villogtak olyan lelkes fénnyel, ahogyan eleinte.

– Oh, ne… – Elfáradt, érezte. Ugyan története végéhez ért, elmondott mindent, amit tudott, de még oly’ sok minden volt, amit megbeszélt volna hallgatótársaival! A melankólia magával ragadta, ahogy halványodni kezdtek vonalai. – Attól tartok, mennem kell. Én szeretném, ha–

Hangja hirtelen szűnt meg a teremben, a fülsiketítő csend őrjítő volt a dallamos meleg után, még ha a szobát le is hűtötte. A férfiak nem néztek egymásra, töprengtek, a nesztelenséget végül Ranpo újabb ropogtatnivalójának felbontása zavarta meg.

Hana elkeseredetten nézte őket. Hittek neki? Vajon segíteni fognak, vagy elfelejtik ezt a késő délutánt? A bőröndre pillantott, amely ott árválkodott a kopott szerkentyű mellett az asztalon. Nem vitte magával, visszajön érte másnap. Nem akart semmit se, ami emlékeztetné a múltra és jelenre. Nem szeretne semmi mást, csak megpihenni végre.

Hátat fordítva elindult a közben besötétedett távolba, az éjszakán át, amely körülfonta, mint egy hatalmas takaró, azonban most nem melegítette fel. Letekintve az utcára egy ismerős, sötét alakot vett ki a bejáratnál, amely a lámpafény alól minél inkább behúzódott az árnyak közé, kabátját jobban magához ölelve.

Hana azt már nem látta, de nem sokkal később egy vörös fürtös férfi csatlakozott hozzá, és együtt indultak haza ők is, csendben.

Ahogy a téli éjszaka alatt minden nesztelenül álomba szenderült, a szokatlan eseményektől elfáradt utazók is elpihentek, bár útjuk még csak most kezdődött meg, ami a nem is oly’ távoli jövőben véget ér. Minden halad tovább, ahogy rendeltetve van.

„If there’s someone

 you wish to see,

then you are

no longer alone.”

– Natsume Yuujinchou

 A sötét alak jobban behúzódott a fák által nyújtott árnyékok kecsegtető hűvösségébe. Ruhája koromfekete anyagból készült, cakkozott végei kissé libbentek csak meg mozdulataira, s viselője átkozta a percet, amiért a mai nap melege nem csökkent egy keveset sem az ősz beköszönte ellenére sem. Kívánta, hogy reggel ne kellett volna felkelnie és a főnöke utasításait végrehajtania, s maradhatott volna inkább a hűs lakás falai között, amelyek nem csak a hőség, de a kíváncsi pillantások elől is védelmet biztosítottak.

Néha elgondolkodott azon, ruhatárát miért nem cserélte le ilyenkor világosabb árnyalatokra, ám praktikus oldala mindig meggyőzte, hogy a többnyire éjszakai feladatokat ellátó életviteléhez jobban illik ez, és mivel nem tervezi a közeljövőben a saját halálát megsiettetni, mint amire egykori mentora még most is vágyik, ezért inkább maradt a ruhaválasztéka. Mostani bánatára.

Sajnos a kellemetlen időjárás, amit sokan mégis élveznek, nem csak a nyirokrendszerét serkenti működésre, de a párás levegőtartalom légzésének sem kedvez. Két köhécselés, amit megenged magának a tenyerébe, majd mintha elszégyellné semmittevését, az órájára pillant. Alig múlt negyed tizenkettő, mégis a forróság elviselhetetlen, amit a kabócák bosszantó zizegése tesz még irritálóbbá számára.

– Csak még egy kicsit – biztatja magát. – És sietek tovább.

Ekkor figyel fel egy nem szokványos hangra, kattogásra, ami az agyában megszólaltatja a vészcsengőket. Keresve annak forrását, nem sokkal messzebb felfedez egy bokros terület árnyékában gubbasztó alakot. Apró termetéből következtetve nőnek ítéli meg az illetőt, aki ülőalkalmatosságnak egy termetesebb követ választott. A jelenet szokatlanságát a közelben árválkodó üres padok fokozzák, bár a messziről is réginek látszó írógép vetekszik ezzel.

– Szóval innen a hang – gondolja.

Pár perc megfigyelés után nyugtázza magában a nő ártalmatlanságát, gyenge alkata és figyelmetlensége nem teszi lehetővé, hogy veszélyforrássá váljon számára. Bár a fiatalabb Dazai-san biztosan megleckéztetné óvatlansága miatt, amiért alábecsüli a másikat.

Tudat alatt is összerezzen a régi fájó emlékeken, amelyek stigmáit a mai napig testén viseli, így szemeit gyorsan körbevezeti a tájon, hátha láthat valami fenyegető létformát. Azonban kettőjükön kívül senki sem tartózkodik már a parkban, a hőség elriasztotta a többi szabadba vágyót. Újra szemlélni kezdi a lányt.

Szőke haja kissé kócosan imbolygott, amint fejét megrázta, talán egy-egy rosszabb ötlet, vagy elrontott sor után. Esetleg a bogarak, amik biztosan utat találnak hozzá, ha ennyire közel ül a földhöz. A nő csak pár méterre van tőle, mégsem veszi észre szúrós bámulását. Mit írhat, amibe ennyire belemerül?

A sápadt férfit más esetben ridegen hagyná, ám a jelenlegi helyzetben jobb elfoglaltsága nem lévén, nem zavartatja magát a további vizsgálódás miatt. Kíváncsi természetét eddig is mindig jól elrejtette, ámbár a mostani feltűnő viselkedése még önmagát is kissé zavarba ejtette.

A lány hirtelen abbahagyta a pötyögést, és oldalra nézve a földön figyelt valamit. Akutagawa innen nem láthatta azt, amit a szőke szépség, de minden bizonnyal érdekes lehet, ha a kizökkenthetetlennek tűnő állapotából sikerült felzargatni. A mélykék íriszek ekkor a talaj felől a fiú irányába fordultak, és szürke szemeivel keresztezték egymást. A hollóhajú pupillái kitágultak, amikor rádöbbent hibájára, azonban a nő kedves mosolya megakadályozta, hogy hosszabban rosszul érezze magát miatta. Nem reagált. Sosem szokott az ilyen apró társadalmi interakciókra, szociálisan egyszer sem érezte magát otthon ezekben a külcsínes szokásokban.

Hana arcán lassan a grimasz jelei jelentek meg, amit a zavar, majd a komorság váltott fel. Ismételten a naiv oldala győzedelmeskedett, és ha egy veszélyesnek látszó figura is, de azt hitte, észrevette őt. A Dazaival való találkozása óta többször tévesztette meg magát saját butasága végett, holott tisztában volt a helyzetével. Az alábbi sem különbözött, ezt bizonyítja, hogy a másik fél nem reagált rá. Óvatosabbnak kellene lennie.

Az apró ayakashi biztosan tévedett, hogy a sötétruhás fiú őt nézi lassan 10 perce.

– Köszönöm – fordult a csöppnyi teremtmény felé –, de azt hiszem nem lát engem.

– Ti emberek olyan furcsák vagytok! – Az éles, vékonyka hang meglepte Hanat, még tiltakozni se tudott. – Ha valamire vágytok, akkor csak sóvárogtok, de nem tesztek érte, sosem vagytok elégedettek! Azonban, ha mégis teljesül a kívánságotok, akkor nem veszitek észre és tagadjátok. Sosem foglak megérteni titeket.

– Én már nem vagyok – kezdte a megszeppent lány, ám az alakocska leintette, miközben parányi kezeivel a fehér ruhácskáját igazgatta.

– Az nem számít. A tulajdonságaid a régiek maradtak, és le sem tagadhatod, hogy ember voltál. Még évszázadoknak kell eltelnie, mire elkopnak, és felismered az igazi értékét annak, amit kaptál – nézett fel a kék szemekre. Legalábbis Hana ezt találgatta, mivel a gombajellegű kalapocska árnyékot vetett beszélgetőpartnere arcára, tekintetét elrejtve előle.

– Talán – kezdte a szőke – igazad van… Én mindig csak reméltem, és most kételkedem, hezitálok és­–

– Persze, hogy igazam van! Mindig igazam van! Csak azaz ostoba kappa nem hiszi ezt el nekem sose!

– Jól van, jól van, ne kiabálj. Én hiszek neked – nyugtatta a fiatalabb a gomba-youkait.

– Akkor menj, és beszélj vele, amíg el nem­– Oh. V-várj, elment! Hova ment? – Az aprócska szellemlény zavarodottan szaladgált a földön, fejecskéjét jobbra-balra forgatva, hátha látja az ijesztő embert. – Látod, addig halogattad, amíg elszalasztottad az esélyed. Pedig ritka, ha egy ember lát minket.

– Igen, tudom. Sajnálom, pedig te mindent megtettél.

– Nos, mindegy. Jobb lenne amúgy is lemondanod arról a világról, és ideje elfogadnod, hogy már nem oda tartozol. Ezt a masinát is elhagyhatnád, majd én gondját viselem. – A kalapot helyrebillentve a fején, az árnyékok mögül kisebb csillanás volt látható, ami a huncutság lehetett a szemeiben. De Hana nem volt biztos benne, hogy nem a déli napfény űz vele tréfát.

– Azt nem tehetem, még szükségem van rá. Ha majd már nem lesz, neked adom.

– Ígéred?

– Ígérem. – És a lány valóban így is gondolta, egy nehéz írógépet neki sem volt kedve mindig magával cipelni, és tudta, hogy a youkaiok között az ígéret mindennél fontosabb. Ez az aprócska teremtmény pedig kedves volt vele, ezért nem látta okát, megtagadni tőle ezt a kérését. – Hana vagyok.

– Milyen furcsa neved van, ilyet is csak az emberek adhatnak egymásnak!

A fiatal csendben hallgatta társa fecsegését, és kedvesen mosolygott közben, élvezte, hogy van, aki beszélget vele. Emberből lett szellemként a többi ayakashi elkerülte, így még magányosabb volt, mint valaha. Emlékek nélkül azt hitte, többé nem érezhet, de az egyedüllét megtanította rá, hogy nem kell emberi test ahhoz, hogy boldog vagy éppen szomorú legyen.

Csak ez az írógép – ez, ami maradt a régi életéből. A hó minden mást magával ragadott, amikor új életét megkezdte, de most már, mint szellem. Ha sikerülne lezárnia a múltat, végre békét lelhet és megpihenhet. Addig pedig bolyong, megismeri a világ egy olyan oldalát, amit eddig csak a mesékből és legendákból hallott. Japán élőként is elbűvölte, de most, hogy saját szemeivel is megtapasztalhatja a mitológia valóját, olyan izgalmat érez, amit csak kisgyerekként utoljára. A lelke még tényleg nagyon fiatal, és ahogy ez a kedves kis gomba is mondta, van még mit tanulnia. Közben pedig lehet, hogy az előző élete történetét is felfedezi, emlékei visszatérnek.

– Figyelsz rám? – rángatta meg újdonsült barátja a ruháját.

– Hát persze, a szoknyámat mondtad, hogy…

– Nem tetszik! Így nem maradhatsz, gyere, keresünk neked új öltözéket, és kidíszítjük.

A nő lenézett a hosszú, khaki szoknyájára, amely derekát finoman ölelte körbe, egy fekete szíj segítségével pedig helyén tartotta azt. A ruha a bokájáig ért, áttetsző lábait a barna, fűzős csizma rejtette el a kíváncsiskodó pillantások elől. Egy fehér, egyszerű inget viselt, melynek ujjai az alsó kézszárig bővültek, a mandzsetta szépen gombolt volt. Hana ugyan kopottnak vélte együttesét, de a célnak megfelelt, és tetszetős darabok voltak. De a gombácskának igazat adott végül.

Egy kis játék beleférhet, most már nem kell aggódnia, hogy hogyan osztja be az idejét. Talán nem is olyan rossz az új élete.

***

A fehér hajú fiatal bosszúsan caplatott a barna ballonkabátos férfi után. Néha nem igazodott ki Dazaion, ahogy annak volt tanítványán sem. Igaz, kölcsönös volt a meg nem értettség.

Tekintetét a járdáról a göndör fürtök gazdájára emelte, aki vidáman fütyörészett egy már sokat hallott dallamot. Mentora mostanában nagyon hullámzó kedélyállapotú volt, igaz, az elmúlt napokban a kedve sokkal optimistább és jobb lett. Ha nem tudna eleget róla, azt mondaná rá, hogy szerelmes. Ugyan paradoxon, mivel szinte semmit se tud az előtte haladóról, annyira mégiscsak kiismerte, hogy tudja, ez nem egy romantikus kapcsolat kialakulása miatt történik.

Az ügynökségben titkon találgatták, hogy mi lehet a jókedv oka, ám Ranpo-san hallgatott mindentudóan, Kunikida meg gyorsan megelégelve, mindenkit dolgára küldött. Ezért ma elhatározta, hogy követi a másik férfit, és kideríti furcsa viselkedése okát. Sajnos Akutagawa megjelenésére nem számított, aki miatt annyira elvesztette figyelmét eredeti céljáról, hogy az meglógott, ő meg maradt utált ellenségével.

Ekkor a maffia kóbor kutyája még nem fedezte fel jelenlétét, mivel jobban lekötötte valami a távolban. Atsushi kissé megerőltette a szemeit, azonban nem látott semmit, ami ennyire vonzhatta a bokrokban a talpig feketébe öltözöttet. Hiába erőlködött, semmi. Majd egy kisebb kellemes fuvallat rázta fel a tájat, a heterokrómiás szemekbe sodorva a port, amit ujjaival próbált onnan kijuttatni. Sikerét nyugtázva, könnyes tekintettel nézett fel, s talán pont az apró cseppeknek köszönhetően, de a homályos képben egy kecses alakot vélt felfedezni. Ahogy tisztult a látása, úgy rajzolódtak ki az ismert formák mellett egy kecses nőalak vonalai is. Kissé pislogott, hogy elhessegesse a maradék folyadékot, és mint egy szellemkép, az alak eltűnt, mintha sose lett volna ott senki.

Zavartan nézett vissza a fa alatt álldogáló férfira, aki ekkor vette észre őt, és indult meg felé. Bosszúsága fokozódott, amint eszébe jutott, hogy Dazait akarta követni aggodalmai megnyugtatása érdekében, a jelenés már rég elfeledett volt számára.

Mielőtt, mint két egymásra uszított eb, összeugrottak volna, az eltűnt férfi megjelent, és megakadályozta a katasztrófát a környéken élők tudatlan örömére. Dazainak hála, ha nem is a nyugalom, de egy békésebb légkör telepedett hármójukra, amit a búcsúzás követett.

­– Atsushi-kun? – érdeklődött a barna hajú férfi.

– Akutagawa – hagyta figyelmen kívül társát a tigrisember –, mit néztél az előbb?

A kérdés meglepte a másik két fiatalt, de leginkább a feltevőjét. Hirtelen villant be neki az indulás pillanatában a látomás, és egy megérzést követve, hogy a maffiózó is azt látta, mint ő, kibukott belőle a mondat.

– Még ostobább lettél, Jinko? Ki ne bámulna meg valakit, aki egy bokor tövében egy kövön ülve ír valamit a kopott írógépén? – Akutagawa zavarában elfordult közben, hogy volt, ki rajtakapta hibáján. Kettőt köhintett, és elindult dolgára, nem foglalkozva most már az időjárás forróságával.

Dazai meglepetten figyelte a távolodó fekete figurát, ám arcára nem sokára az érzelemmentes kifejezés ült, amit egy gyors mosoly váltott fel. Ennyi neki bőven elég bizonyíték volt, hogy Hana még a városban van.

– Hallottad, Atsushi-kun – kezdte meg útját az ellenkező irányba, dudorászva, mintha az előbbi interakció meg sem történt volna. – Gyere-gyere, különben Kunikida mérges lesz!

– V-várj Dazai-san! Tudtad, hogy én–

– Sokat kell még fejlődnöd, Atsushi-kun. – A barna szemekben egy kevés rejtélyes fény keveredett a kedvesség árnyalataival. Bár Atsushi nem tudta, hogy léteznek ilyen színek, de érezte, hogy Dazai gömbjeiben a felfedezett árnyalatokat hasonlóan furcsa kifejezésekkel lehetne leírni.

Még utoljára hátrapillantott, döbbent állapota kezdett szertefoszlani, és a magas hőmérsékletet okolta a megmagyarázhatatlan történtek miatt. Pillantása újból a vidám férfin volt, aki megint szinte szárnyalt a jókedvével mellette. Végképp nem értette, hogy mi történt vele, amitől a hangulata megint az egekbe szökött, de sejtette, hogy köze lehet a nem régi eseményekhez. Ez már túl magas neki. Dazai még mindig rejtély számára, jobb nem firtatni a férfit és az őt körülvevő cselekményeket.

Atsushi töprengve sétált tovább az utcán, próbálva figyelmen kívül hagyni a meleget, ami nemcsak hogy kürölölelte, de már-már fojtogatta, és az elmúlt eseményeken agyalt. Tudta, hogy van összefüggés, csak ki kellett találnia, hogy mi. Ha Ranpo-san itt lenne, biztos seperc alatt rávilágítana a nyilvánvalóra, de sajnos a zseni nyomozó nem tartott ma vele, és az előtte szintén intelligens kollégája sem segítette megoldani a feladványt, amit önmagának talált. Úgy tűnik, minél okosabb valaki, annál titokzatosabb és magának valóbb. Vagy csak ezzel a módszerrel akarják őt is rászoktatni végre a gondolkodásra, hogy ne mindig más húzza ki a bajból.

Tulajdonképpen mindegy is volt számára, meg kellett szoknia az újdonsült helyzetet, pontosabban elfogadni, mert az ügynökség körül annyira zajlik az élet, hogy lehetetlen megbékélni egy állapottal. Valahogy mindig a legfurcsább és legérdekesebb személyiségek gyűlnek köréjük, igaz, amikor anno elfogadta az ajánlatát Dazainak, már tudta, hogy a nyugalom, amiről álmodozott gyerekként az árvaházban, az egy döntéssel lett elhessegetve.

***

Hana megszeppenten állt a hatalmas teremtmény előtt. Kinoko a vállán ült, s a fehér szövetet szorongatta, nehogy a gravitációnak engedve a föld magához rántsa.

A bikaszerű lény lélegzete felborzolta szőke haját, a forró levegő lecsapódott hófehér arcán, kissé a pír is megjelent, amit eddig nem tartott lehetségesnek önön mivolta miatt. Sötét, mély szemei tekintélyt parancsolóak voltak, ennél többet azonban nem árultak el gazdájáról. Sörénye táncolt a levegőben, amit imbolygó levendula kimonója követett.

– Miii-noru-sama! – A magas hang szinte éles katanaként szelte ketté a feszültséggel teli csendet. – Megijeszted ezt az ostoba yuki-onnát! Nézd, hogy reszket, mintha még mindig emberből lenne!

– Fogadd bocsánatkérésem fiatal gyermekszellem – szólalt meg végül a termetes lélek. – Remélem, jó szándék vezérelt erdeinkbe, nem szeretném, ha a békét megzavarná egy újabb látogató. A legutolsó hóasszony hatalmas felfordulást okozott, sok barátom odaveszett, emberekről nem is beszélve. Vajon te is ilyféle ayakashi vagy, ki bosszúból táplált szomját rajtunk akarja kitölteni?

Hana az intenzív tekintet előtt kissé megremegett, hangja mintha elhagyta volna, gondolatai nem áramlottak megfelelően.

– Értem hát. Még nem ismered a világ működését, így a kérdés mibenlétét sem értheted. Tekintsd semmisnek vádaskodásomat. Minoru vagyok, az erdő védőistene.

– Minoru-sama úgy döntött, hogy itt marad velünk és vigyáz ránk. Sok ayakashi megfordul erre, mindig zargatják a gyengébb youkaiokat. Egy tavaszi délutánon, mikor áthaladt a terület felett, észrevette, hogy egy arctalan fel akar falni mindenkit, ki útjába kerül. Megmentett minket!

– A-ah, értem…

– Kinoko, ne fáraszd szegény lányt, látszik, hogy még keresi helyét, hova is tartozik. Hogy hívnak, gyermek?

A kérdezett fiatal nő arca elkomorodott, látszott, hogy kellemetlenül érintette a kérdés.

– Én – kezdte – nem igazán tudom…

– Hogy-hogy? – kontárkodott közbe válláról a gombácska. – Hisz’ azt mondtad, Hana vagy.

– Nos, igen, de nem emlékszem az igazi nevemre. Ezt egy emberférfi adta nekem; azt mondta a tavasz jut rólam eszébe… Az írógépemen kívül, és hogy be kell fejeznem a dolgozatomat, nem maradt semmim se.

– Az a fiú látott téged?

– Igen, pedig nem hisz a létezésünkben…

– Nem csak ő, azaz ijesztő fekete ember is látta! – szólt közbe ismét a beszélgetésbe az apróság is.

– Érdekes – gondolkodott el Minoru. – Talán… meg kellene próbálnod újra beszélni egyikükkel. Ha segítenének a múltad kideríteni, megbékélnél végre.

A tanács hatására Hana elmélkedni kezdett, mérlegelni lehetőségeit, majd csüggedten fordult ismét a segítőkész istenség felé.

– De hogyan érhetném el, hogy újra lássanak? Eddig csak párszor, véletlenül fordult elő, hogy érzékelték a jelenlétem. Az istenek csúfolódnak rajtam?

– Olykor vannak unatkozó kamik, valóban – dörzsölte állát a bika –, de nem hinném, hogy fiatal korod miatt lenne rosszakaród, ki megleckéztetne téged. Az erősebb youkaiok megtehetik, hogy akaratuk szerint megmutassák magukat az embereknek. Yuki-onna vagy, te is közéjük tartozol, ahogy idősödsz, leszel képes ilyesmikre.

Hana igyekezett minden információt megjegyezni, amit az erdő védőszelleme tanított neki. Időközben az éjfátyola is leszállt, sötétebb színekbe öltöztetve környezetét. Szentjánosbogarak mutattak utat nekik a fák között, és Minoru társaságához új arcok is csatlakoztak.

– Minoru-sama, Minoru-sama! – Egy küklopsz közeledett kiabálva, kezében egy üvegcsét lengetve. – Megígérted, hogy ma éjjel csatlakozol hozzánk egy kis szakézáshoz!

– Valóban, nem felejtettem el. – A kami kedvesen fordult a lányhoz. – Hana, van kedves csatlakozni hozzánk? Az én barátaim a tieid is, szívesen látunk.

Az egyszemű érdeklődve figyelte a lányt, majd mikor feleszmélt a hófehér ruhákat fürkészve, aminek hordozója vakító jelenségként az éjfeketetájból kitűnt, sikkantott egyet.

– Yuki-onna! Kegyelmezz, irgalmazz nekünk! – Térdre ereszkedve, fejét a földhöz csapva könyörgött tovább. – Nyugodtan gyere közénk, csak ne falj fel!

– Elég legyen, gyermek! Ez a kedves teremtés nem árthat egyikőtöknek sem, nem áll szándékában, és én sem hagynám.

Hana kínosan imbolygott, a szellő körülölelte alkatát, ugyan próbált elmosolyodni, de hiába erőltette, ajkai megremegtek bánatán. Nehezen fog tudni beilleszkedni, érezte. Azonban így is eredményes napot zárt maga mögött, két új barátra is szert tett, s az idő neki kedvez, nem kell siettetnie az eseményeket.

– Minoru-san – fordult jótevője felé –, azt hiszem, ma inkább nem csatlakoznék hozzátok. Megfogadom tanácsod, és gyakorolni fogom képességeimet. Most azonban elpihennék, elfáradtam.

– Rendben van, tégy hát emígy. Még gyenge vagy, érthető, ha hamar kifáradsz. Tekintsd ezt az erdőt otthonodnak, bármely fa tövében lepihenhetsz. Ha mégis más tájra utaznál, ez a terület mindig visszavár. – A fogak feletti bőr elhúzódott, Hana szerint mosoly volt, de inkább vicsorra hasonlított. Mindenesetre értékelte a kedves gesztust, ezért viszonozta azt.

Elköszönt az összegyűltektől, miközben Kinokonak segített lejutnia a válláról, aki inkább a mulatni vágyókkal tartott. Egy meleg szaké gondolatának nehezen tudott bárki is ellenállni. Egyik kezével megragadta bőröndjét, amíg a másikkal búcsút intett, majd kissé fájó szívvel elindult egy korábban felfedezett erdei ösvény irányába. Pár nappal ezelőtt talált egy elhagyatott építményt, talán szentélyként szolgált évtizedekkel korábban, de lakója már réges-rég elhagyhatta, amikor az emberek elfordultak tőle, hitük abbamaradt. Hana itt töltötte magányos éjszakáit, ahol álmai nem szóltak semmiről, emlékek híján.

Hamar megérkezett, bár próbált lassabban haladni, kerülve a gyors „ágyba kerülést”. Hiába volt fáradt, mégis tartott az elszenderedéstől, félt, hogy álmai ismét üresek és társtalanok lesznek, bolyongva a nagy fehérségben, ami hideg, fagyos, mint egy hóvihar. Pont, mint halála után, mielőtt felébredt volna.

Azonban ma este érezte, más lesz. Melegebb, mert szívét új emlékekkel töltötték meg kedves újdonsült barátai; talán, ezentúl könnyebbek lesznek nem csak nappalai, de éjszakái is. Reménnyel telve adta át magát az édes pihenésnek, magához ölelve bőröndjét, miközben a lágy szellő megnyugtatóan simogatta, mint édesanya, ki vigasztalta síró gyermekét.

„Once you’ve been loved once

and have loved once,

you cannot forget it.”

– Natsume Yuujinchou

A tavasz hírnökének mindig a rózsaillatot libegtető szellőt tartották, ám akadnak kevesek, akik számára az idő megállt, mikor az utolsó levél is aláhullt a kopár fáknak. Ők azok, kik nem várják már se a tavaszt, se a nyarat, a körforgás megakadt. Csak elvétve találkozhatunk velük, megbújnak az árnyak között, vagy épp a tömegekben, semmivel sem másabbak a többieknél, mégis levegőnek tekintik eme kevéske réteget. – Az aprócska, fürge ujjak megálltak a régi, kopott gombok felett, hosszú szempillái meg-megremegtek, ahogy felemelte mélykék gömbjeit, tekintete a távolba révedt. Halvány barack ajkai alól egy lágy, néma sóhaj bukkant ki, tejfelszőke haját libegtetve, ezzel segítvén a kellemes fuvallatnak, amely bejárta az egész barátságos kis kávézót, az odalátogatókat elbágyasztva és még egy kávéra, vagy teára marasztalva.

A lány pupillái kitágultak, mikor egy számára halovány mozgás megzavarta a gondolatvilágában tett sétáját, és ujjai újból felvették a ritmust, gyors táncot lejtve a billentyűzetén. De az egész csupán pár percig tartott, mikor apró lopott pillantásokkal figyelte az előbbi helyszínt, s érdeklődését megint megragadta, mivel a koppanások lelassultak, majd elhaltak a helységben.

Kilátását csak egy barna, göndör fürtös férfi takarta ki néha, aki az egyik felszolgálólánnyal kacérkodott. Ám az aranyüstökűnek fel sem tűnt az előtte zajló jelenet, szinte érdeklődéstől ragyogó szemei a falon túli világra bámultak.

A pincérnő hirtelen ugrott egyet és elejtette a tálcát, amiről az ócska kínai csészék boldogan adták meg magukat a gravitációnak. A neszre a lány összerezzent, majd felfedezve ismételt hibáját, egy újabb mély lélegzetvétel kíséretében még egyszer, immár az elmúlt fél órában negyedszer látott neki munkájának. Ezt a fejezetet még ma be akarta fejezni tizenhét óra előtt, és már most délután négy múlt.

Eközben a kávézóban dolgozó is eltakarította zavarának tárgytörmelékeit, és a kalamajkát okozó férfi is visszaült eredeti helyére, s unott arccal bámult ki az ablakon, egy vidám dalt dudorászva. Próbálta kizárni a környezetét tudatából, leginkább azt a nőt, aki a régi, kopott írógép mögül legalább 30 perce szúrósan bámul rá, és néha pötyög valamit a papírjára. Ugyan, mégis ki használ manapság ilyen elavult gépet? Ez valami vicc? Így akarja egy, a múlt homályába veszett ellensége megfigyeltetni és kikészíteni? Ez nem történhet meg.

Lassan állt fel az asztal mellől, léptei oly’ simák és nesztelenek voltak, mozdulatai pedig kimértek, hogy senki sem vette észre, amint a sűrű koppanásokkal övezett furcsa lány felé igyekezett, aki teljesen beletemetkezett az előtte fekvő írott világba, néha ajkaiba harapva, amikor nem jutott eszébe egy-egy megfelelő kifejezés.

– Hmm? Pedig azt hittem, hogy a már engem dicsőítő ódáid végéhez közeledsz – jegyezte meg egy dallamos férfihang mögüle, amire kis vártatva ugrott csak meg.

– Elnézést? – Elnyújtva beszélt, óvatosan, mintha attól félne, nem neki intézték az előbbi kijelentést. Zavart kék íriszei szűkebbek lettek, az alaptalan gyanú árnyéka ott lebegett mögöttük, hogy képzelete játszik csak vele ismét.

A csokoládé gömbök tulajdonosa besiklott az előtte elhelyezkedő helyre, és kíváncsian fürkészte a lány koncentrált arcát, aki ismét a régi gépén pötyögött.

– Nem mai masina – szakította meg a férfi kisvártatva a csendet, amire a lány csak hümmögött egyet, bár olyan halk volt, hogy a fiatalember elgondolkodott rajta, vajon tényleg hallotta e, vagy csak a füle csapta be. – Miért ezt használod?

­– Ó, azt hiszem az emlékek miatt, és amúgy sincs másik. Szeretem a billentyűk érzetét, amint lenyomódnak az ujjaim alatt, és a hangja is kellemes. – Ujjai egy pillanatra megálltak a munkája felett, majd az ölébe helyezte őket, tekintetét most az előtte ülő alakra szegezte. Szokatlan férfi volt, ha fiatalabb lenne, biztosan észrevette volna, amint belépett a kávézóba, de most már csak az irományának élt. – Segíthetek?

– Nos, olyan régóta meredtél rám, gondoltam én is megkérdezem ezt tőled. Ritka, hogy egy ilyen csinos, fiatal hölgy felfigyel rám – kacsintott a lányra, aki cserébe meglepetten nézett rá. Egy pillanatig feldolgozta a hallottakat, majd egy apró kacaj buggyant ki ajkai közül, amit gyorsan elfojtott barna kesztyűs kezei mögé.

– Sajnálom, ez csak annyira… spontán. Elnézést, amiért megtévesztettem, de nem Önt néztem.

– Milyen kár, pedig már a csalfa remény bekerített a hálójába…

A lány halkan zümmögve ismét elkezdett gépelni, mozdulatait a barna szemek egy ideig követték.

– Tehát – kezdte a férfi kissé bizonytalanul, bár ezt nem vallotta volna be senkinek sem –, ha nem rólam szólnak soraid, akkor kiről és miről?

– A kíváncsiság megölte a macskát, nem igaz? – pillantott fel a lágy hang tulajdonosa. – A szakdolgozatomon dolgozom.

– Ohó, szóval egyetemista vagy? S mit tanulsz?

– Igen-igen. A japán mitológiát tanulmányozom, és egy értekezést csinálok róla.

– Japán mitológia?

– M-hm, kiváltképp a youkaiok érdekelnek. – A kijelentése után a lány ajkai sarkában egy halvány mosoly bújt meg, kisugárzása mégis melankolikussá vált, ami még inkább felkeltette beszélgető partnere tudásvágyát.

– És miért érdeklődsz, ha szabad kérdeznem, irántuk?

A szőke egy pillanatra ledermedt, majd megfontolva minden szavát, válaszolt.

– Volt egy kedves barátom, aki sokat mesélt róluk. A történetei kapcsán beleszerettem ebbe a világba.

– Ezek szerint nem idevalósi vagy?

– Nem, dehogyis, csak ideutaztam. Most Japánt járom, amíg a tanulmányt csinálgatom közben.

– Pedig nagyon szépen beszéled a nyelvet – csodálkozott el rajta a barna.

– Sajnos volt időm megtanulni, mivel már régóta itt élek. Emiatt is csúszik sokat, hogy befejezzem az iskolát. Attól tartok, ebben az életben már sosem fogom – nevetett keserűen a fiatal nő.

– Ugyan, ne mondd ezt! Amennyi energiát belefektetsz, biztosan meglesz.

A társaságra egy kisebb csend telepedett, a férfi a közben rendelt kávéját lassan kortyolgatta. Szemeit lehunyva tartotta; a lánynak igaza volt, tényleg kellemes és megnyugtató az írógép hangja.

– Dazai.

– Hm? – A lány kérdőn nézett fel.

– A nevem. Dazai Osamu.

­– Örülök, hogy megismertelek, Dazai-san.

– A hölgyben kit tisztelhetek?

– Senki, a nevem Senki. – A válasz simán érkezett, mégis enyhe vicces hangzás kiérződött rajta.

– Ó, a hölgy szereti a titokzatosságot!  Nos, akkor Hana-nak foglak hívni, mert a tavaszra emlékeztetsz. – Ez egy kijelentés volt, és a másik tudta, hogy a furcsa férfi ötletét megváltoztatni nem tudja. – Nem láttalak még itt, most vagy először erre?

– Igen.

– S ezután foglak itt látni?

– Ki tudja – jegyezte meg „Hana” sejtelmesen. – De én mindenképp örülnék neki.

A lágy mosoly, ami ajkára most először őszintén jelent meg a férfit elbűvölte, aki zavartan nézett félre, majd torkát megköszörülve enyhítette a csorbát.

– Ez természetes, ki ne szeretne egy ilyen fantasztikus emberrel ismét találkozni? – A költői kérdésre a város másik különböző pontjain két-két tüsszentés volt a válasz.

Dazai ezt látta a megfelelő pillanatnak a távozásra, így óvatosan felállt és elbúcsúzott újdonsült – őszerinte – barátjától.

– Dazai-san. – A kellemes hang marasztalta még egy kicsit. – Mit gondolsz, te látod a youkaiokat?

A szokatlan kérdéstől megilletődötten nézett a másikra a férfi, majd pár pillanattal később kibökte az általa egyértelműnek vélt választ.

– Nem, azt hiszem, nem.

– És – folytatta tétovázva a lány – szeretnéd őket látni?

– Minden bizonnyal. Bár, ez úgysem történhet meg, nem igaz? – A szavak barátságos mosollyal voltak körítve, mégis elkeserítette a nőt.

– Ez érdekes… – motyogta végül.

– Én is had’ kérdezzek valamit, Hana.

A kíváncsiság szikrája azonnal láthatóvá vált a dús pillák alatti kék íriszekben.

­– Mit szólnál egy kettős öngyilkossághoz velem? Szeretnéd velem együtt egyszerre itt hagyni ezt a világot?

Döbbent rövidke szünet következett.

– Nem, sajnálom Dazai-san, ez nem lehetséges.

– Ne kérj bocsánatot Hana-san, végtére is, tudtam, hogy ezt válaszolod.

– Meg sem kérdezed, hogy miért?

– Hiszen ez egyértelmű: mert élni szeretnél – Dazai magabiztos vigyora és hangja egy pillanatnyi tétovázás nélkül vágta át a csendet.

– Igen, valóban, igazad van.

– Hát akkor Hana-san, minden jót!

– Viszlát, Dazai-san…

A két alak közötti távolság folytonosan nőtt, ám gondolataik nem tudtak elszakadni egymástól, a furcsa mivoltuknak köszönhetően, mely’t a váratlan kérdések váltottak ki. S habár mindketten tudták előre a választ, naiv módon megtették azt, melyet ebben az esetben eszük súgta, hogy ne. S emiatt a távolság mértéke egyelőre áthághatatlan maradt.

***

A tavaszt lassan váltotta át a nyár, amely tikkadt forróságot és a kabócák víg dallamait tartogatta az emberek számára. Nemcsak a madarak, mint a meleg évszak hírnökei, de az emberek is keresték a szabadban egymás társaságát, hogy életük mindennapjait felmelegítse az idő, ami, ha meghaladta a kellemest, lehűtötték egy-egy kisebb kávézóban, fagylaltozóban.

A lány még most is szüntelenül gépelt a kedvenc szerkezetén, törzsvendégnek számított a kevésbé ismert aprócska étteremben. Jelenléte annyira észrevétlen volt, hogy a többi ügyfél tekintetét nem csak bájos alkata, de furcsa szokása sem vonzotta: sosem rendelt semmit se. Ajkait néha megharapva nedvesítette azt, ám hűsítő nedűt, vagy egy forró italt sosem kért magának, mint aki nem lenne a közegben, egy porszem, létezvén, végezve dolgát, de észrevétlen.

A látogatók közül egyedül egy személy volt eddig, ki megszólította, s e férfi hiába kereste néha végigpásztázva az asztalok sokasága között, a kecses termetét azóta sem vélte felfedezni. Mintha egy szellemmel lett volna dolga, egy látomással, ami talán meg sem történt, csak a csalóka, szeszélyes április következménye volt, amelyet a meleg szakéval vegyített. Talán ez történt, s ugyan mindig elhessegette ezt a gondolatot, mégis kételkedni kezdett saját józan eszét illetően – amit gyakran kedves barátai is alátámasztottak.

Így, ennek következménye volt, hogy lassacskán abbahagyta kedvenc kis kávézója látogatását, és nyugtázta, jobb ez így, egy kedves emlékként. Hiába találkoztak gyakran a kék gömbök az ő csokoládébarnáival, mintha fátyol került volna kettejük közé, a kapcsolat többé nem alakulhatott ki közöttük.

– Talán tényleg jobb így – gondolta akkor a szőke lány. – Az istenek furcsa játékokat űznek a világok között, amelyeknek nem szabadna megtörténniük. Kár, hogy ők ezt nem mindig tartják be.

A meleg perzselő fuvallata jelezhette egy újabb kacér gondolat megszületését, amelyet a kabócák éneke vitt volna tovább, de sajnos dalukat senki sem értette, nem figyelmeztethették az arra járókat: „Vigyázzatok, mert egy kéretlen móka megint szárnyra kél!”.

Dazai talán a sors akarataként, vagy ismételten egy isteni csíny következtében, de egy hirtelen jött szeszély által vezérelve június idusához közeledve betért a barátságos kávézóba.

Az ismételt rutin elmaradt, lehuppant a hozzá legközelebb eső asztalhoz, és a siető emberek forgatagára révedt az ablakon át. A külvilág zaja elveszni látszott a beltérben morajló beszélgetések között, amik egy monoton háttérzajt képeztek, pont tökéletesen illeszkedve a gondolatai rohanó következtetéseihez.

A közelmúltban történt események, amik kedvenc szárnysegédjét központi szereplővé avanzsálták, lehetőségek tárházát nyitották meg előtte, ám azok kaotikus végkimenetele a kamaszkora borús hangulatát idézték fel benne. Nem tetszett neki, milyen irányba haladnak a történések, aggályai pedig az idő múlásával csak növekedni látszottak.

Egy sóhaj, ennyi, mi elhagyta ajkait, ám ebbe minden negatív előrelátását igyekezett belesűríteni, hogy a tömeg zaja elnyelje, s elvigye, ki tudja merre. Iránya nem fontos, amíg így nem válik valóra.

Ujjai gyors üteme siettette őket útjukra, talán ezzel az aprócska szólóval intett nekik búcsút, vagy csak önző türelmetlensége? Még ő maga sem tudta.

Egy pillanat, mintha tekervényei között az utolsó fogaskerék is bekattant volna a helyére, kezének üteme abbamaradt, a mutatóujja megdermedt a levegőben. Szíve ritmusa azonban felvette azt a sémát, amit a monoton hangok sokasága között felfedezni vélt, bár nemsokára rádöbbent ennek abszurditására.

Eleinte csak halkan, de ott volt, és minél inkább koncentrált a leütött billentyűk ismerős hangjára, agya annál inkább kiszűrte a felesleges zajokat. Ott volt, tényleg ott.

És ekkor meglátta az emberek sokaságán át a finom alakot, a csontfehér bőrt, ami kivillant a bőrkesztyűk alól, a tejfelszőke hajat, ami oly’ gondosan volt összetűzve és a vörös szalaggal díszítve.

Hol volt eddig? Mióta van itt? Még mindig ugyanazt a dolgozatot pötyögi ennyire szorgalmasan? És miért érdekli őt ennyire? Egyszer beszéltek pár sort, nem tud róla semmit. Talán csak annyit, hogy az írógépje hangja megnyugtató, és valamiért minden gondja annyira kicsinek tűnik mellette, mintha az egészet önmaga generálta volna, és a világ nem ennyiből áll, de mégis egyszerűbb, mint eddig hitte. Tényleg megtébolyodott?

Súlyokat aggattak a lábaira, amiket nem láthat, de biztosan ott vannak, mert egy egyszerű mozdulat is nehezére esik. Egy halvány remegés haladt végig az alsó végtagjain, majd ennek hatására az utolsó erejét összekaparva felállt és egy lendülettel megtette az első lépését. Olyan óvatos, ó istenem, biztos viccet űztök odafenn belőlem. Ha most látna Kunikida, vagy ne adja az ég, Chuuya… Akutagawa előtt a maradék méltóságom is odalenne.

Hana emlékszik a találkozásra, olyan friss volt, mint a kinti levegő reggelente, élettel töltötte meg hosszú idő után először. Hogy is feledhetne el egy ilyen színpompás alakot, aki egyedi mivoltával az ő szürkeségét is megfestette? Aznap érezte a levegőt, mintha tüdejét töltötte volna fel és végre nem keresztüljár rajta, ahogy a sok pillantás tette egészen addig. Kivéve azét a csokoládétekintetű férfiét, akinek szemei a lelkéig hatoltak, majdnem minden titkát felkutatva. Persze ez csak paranoia volt felőle, és ezzel Hana is tisztában volt. Mégis tudta, hogy félelme nem alaptalan, mert ha ez az ember képes volt meglátni őt, akkor nem hétköznapi, hanem olyasvalaki, akinek élete tele van események hadával.

Ezt Hana már csak sejthette, azonban az igazságtól tényleg nem járt messze akkoriban, hiszen egy olyan illető, aki kettősöngyilkosságra sarkalja, nem terem minden fa alatt. És nem telt el nap, hogy a lány ne gondolt volna a furcsa idegenre, aki megszakította monoton létezését és megkérdezte tőle, hogy véget vetne-e vele annak. Micsoda aljas fordulata az életnek, gondolta, és teszi a mai napig. De annál is inkább foglalkoztatja a kérdés, hogy mi vesz rá egy ilyen jóképű és fiatal férfit, aki ennyire színes, hogy ilyesfajta döntést meghozzon?

Tényleg szeszélyesek az istenek, április ide, vagy oda. Ki más akarhatta volna, hogy két ennyire különböző lélek útjai egymást keresztezzék?

– Miss, szabad ez a hely? – Egy ismerős, kellemes hang, ami kiszakítja gondolataiból. Hiú ábránd lenne azt gondoln– Remélem nem zavartalak meg újból!

Ahogy a fiatal lány felemelte a tekintetét és találkozott a meleg árnyalatokkal, egy pillanatra úgy érezte, mintha a szívverése újra a régi lenne. Csupán eme tétova gondolatfoszlány, amely visszarángatta a kemény valóságba, és döbbentette rá, hogy kettejük szokatlan kalandja nem tartogathat sok ígéretes jót és hosszú jövőt.

– D-Dazai-san – kezdte, bár hangja nem követte a pontos utasítást; kissé megremegett –, örülök, hogy ismét látjuk egymást. Foglalj helyet, persze.

A férfi kisugárzása mintha még intenzívebb lett volna a kedves fogadtatás hatására, magabiztossága meglepte a lányt, pedig a másik csak teljesítette invitálását. Ujjait a billentyűzeten pihentette, néhol megemelve őket, ám mentálisan teljesen ledermedt, nem tudta története hogy folytatódott, se a papíron, se az élete vásznán.

– Ha nem haragszol Hana-san, még elragadóbb vagy, mint legutóbb.

– Dazai-san, biztosan sok minden történt veled, mióta utoljára találkoztunk. Nagy sokk érhetett, ha a jó ítélőképességedet elvesztetted közben. – Egy mosoly, ennyi, amivel a nő befejezte megjegyzését, bár, hogy magának, vagy az előtte ülő alaknak szánta, azt még önmaga sem tudta pontosan.

– Biztos vagyok benne, hogy most nem tévedek, még ha a józan eszem el is hagyott időközben.

– Mi járatban erre Dazai-san?

– Elmenekültem a meleg és az élet elől. – Hogy mi késztette az őszinte válaszra, abban Dazai sem volt biztos. Lehet, hogy a lány lágy tekintete, vagy a kedves mosolya, de ha tippelnie kellene, mert a logikája itt már nem jöhet szóba, akkor a meleg auráját, ami leginkább egy otthon képére emlékeztette, mondaná.

– Talán ilyen lehet – gondolta – hazatérni.

A férfi összerezzent, az elmefuttatása, nem annak nem nevezné, egyre irreálisabbá vált a lány megismerése óta. Amióta pedig viszontlátja, a valósággal való kapcsolata megszakadni látszik, önmagát zavarba ejtve. A nő felfelé görbülő ajkai, mintha mindent tudna, sem segítettek a helyzetén. Moly, ami a lámpa lángja felé igyekszik, hiába érzi vesztét, s tudja, menekülnie kellene.

– Néha nem rossz dolog magunk mögött hagyni a jelent, Dazai-san. Nem szabad félni megállni és szünetelni. Különben mikor élsz?

– Tényleg mindenről tud, mi? – A férfi egy mosolyt erőltetett az ajkaira, bár ezzel a mondatot, ami agyán végigfutott, inkább elárulta beszélgetőpartnere felé.

Hana ujjai közben újra elkezdtek táncolni a gombokon, és a másik kínos érzetét enyhítve, figyelmét az előtte elhelyezkedő tárgyra szegezte. Ő is megnyugodott, így ötletei szabad utat kapva ismét áramolni kezdtek.

A fiatalember kikérte szokásos italát, és lehunyt szemmel hallgatta az írógép kattogását, minden mást kizárva.

– Igen, legutóbb is csendben ültünk főleg. Akkor miért hiányzott ennyire a jelenléte? Lehet, nekem is be kell szereznem egy ilyen kütyüt. – Dazai nem tudta, hogy sóhajtson még egyet, ahogy az elmúlt nap már oly’ sokszor tette, vagy nevessen inkább saját butaságán. – Tagadhatom, bár felesleges.

– Oi, Dazai! – Egy éles hang zavarta meg békéjét az említett illetőnek, ami hatására arcán egy undorhoz hasonló fintor jelent meg. – Ne terpeszd a valagadat egész nap, zavarod a kilátást!

– Chuuya, nahát, micsoda ocsmány meglepetés! Te aztán tudod, hogy kell más napját mélypontra vinni.

– Mintha az enyém pompás lenne, miután láttam a makréla képed… Dolgunk van, gyere, az ügynökség és a főnök– Az alacsony fiatalember hangja egyre távolibbnak hatott Dazai számára, bár véleménye szerint ostoba fecsegése még mindig túl hangos volt.

Állát tenyerébe támasztotta, amint tekintetét a még mindig irományába mélyedő lányra szegezte. Vajon diszkrécióból nem reagált, vagy megtanulta ennyire figyelmen kívül hagyni a környezetét?

– Hn, és miért kellene veled mennem, garnéla?

– Most mondtam, nem figyeltél? A rohadt életbe Dazai, hova a francba bámulsz?!

A vörös hajú férfi hangja szinte túlkiabálta az egész kávézó nyüzsgését, meglepve egy-két közelebb ülő vendéget. Kis termete ellenére kiállása és hangja olyan tekintélyt parancsoló volt, nem beszélve kifinomult öltözékéről, hogy akik felfigyeltek rá, gyorsan kapták el pillantásukat, mintha tudták volna, hogy csak a baj jár azzal, ha felfigyel a hangosabbik rájuk.

A barna hajú végül egy mélyebb szippantást vett a kávéaromával telített levegőből; a mai napja tényleg nagyon stresszes.

– Sajnálom Hana-san, de attól tartok hamarabb kell búcsúznom, mint szerettem volna…

Az említett lány kis vártatva reagált csak, és emelte kék gömbjeit megszólítója felé. Kedvesen elmosolyodott, nem tudván, ezzel mit okoz a másik elméjében.

– Remélem, még látjuk egymást.

– Ne aggódj Dazai-san. Most már semmi sem lehetetlen. – És igaza volt, mindketten tudták. Bár a férfi inkább csak sejtette, hogy eddigi kalandokkal teli életében egy sokkal szokatlanabb történet veszi kezdetét.

Chuuya csendben és döbbenten állt, próbálta feldolgozni a látottakat. Hiába figyelte mindig expartnerét, a mostani viselkedése az eddigieknél is érdekesebb, de annál is inkább ijesztő volt. Némán követte Dazait ki az épületből, agyában újból és újból lejátszódott a jelenet. Így próbálta újonnan kiidegelni? Ez is az afféle Dazai-csínyek közé tartozik, amivel az általa kiszemelt áldozatait próbálja hülyére venni?

– Dazai! Ez mégis mi a fene volt? – Léptei próbálták utolérni az előtte sétáló magasabbikét.

– Miről beszélsz Chuuya?

– Pontosan te miről beszélsz Dazai? Mi volt az ott benn?

– Hn? Mégis mi? – A barna rá sem pillantott társára. – Csak próbáltam beszélgetni Hana-sannal. Élveztem a társaságát, amíg nem rontotta el az egészet egy bizonyos valaki. – A mondat utolsó felét olyan gúnnyal megfűszerezve ejtette ki, hogy más egy pillanatra elfelejtett volna levegőt venni, talán bocsánatot is kért volna, ám Chuuya már hozzászokott ehhez a hangvételhez.

Bár most ő is meghökkent. Na, persze nem a nyomatékos hangsúly volt az oka, annál is inkább a tartalom. Chuuya egyáltalán nem értette a történteket, és ezen Dazai válasza sem segített. Kezdhet érte aggódni, valószínűleg a maffiában töltött évek is nagy nyomást helyeztek a 22 éves férfira, és a mostani helyzet sem javíthat.

Meg kellene fontolnia a hosszabb szabadságot, az ügynökség sem kímélheti, és hiába a folytonos lazsálás, nekik több munkahelyi stressz jut, mint egy általános irodai munkásnak. Noha Chuuya Dazait erősen az utáltak kategóriájába sorolja, most mégis elgondolkodott azon, hogy ejt pár szót exkollégája jólétéért a küldetésük után.

– Apropó küldetés… – morrant fel a gondolatra a kalapos fiatal, akinek társa sziluettje már csak derengett az utcán a távolság miatt. Észre sem vette, hogy megállt, amíg elmerült a gondolataiban.

– A francba is, Dazai! – Chuuya frusztráltan sziszegett a fogai között. – Nem volt ott senki. Nem volt előtted senki! Milyen tréfát űzöl már megint?

Igen, mindenképpen beszélni fog a főnökeinek erről. Persze nem a makréla miatt, inkább a saját jóléte érdekében. Legalábbis ezzel győzködte magát a jó pohár vörösbor gondolata mellett.

Kár, hogy Dazai ezt már nem hallotta.

Zabuza lelke hóban fürdik

A testem… nem mozdul. A karjaim, a lábaim… Haku. Haku. Látni akarom!

Kakashi Hakuhoz vitte a megfáradt Zabuzát, kinek utolsó kívánsága volt látni a szépséges fiú arcát. Utoljára. Még egyszer… Utoljára.

A fiúét, ki oly ártatlan volt, akár a hó.

Tiszta. Örökké tiszta. És a békesség… a békesség a szívében, az is örök. Mióta Zabuzát ismeri. A fékezhetetlen bestiát. Az ördögöt.

Hol vagy, Haku? Nem látlak.

Zabuza Haku megsebzett teste mellett feküdt, ernyedten, mozdulatlanul; Kakashi továbbállt. Zabuza tekintetét Naruto sosem feledi. Mert abban a pillanatban, egy sóhajtásnyi minutum erejéig, Zabuza megbánta.

Megbánta, hogy nem mondott köszönetet Hakunak. És a hó… Haku könnyei ezernyi fehér szikraként ragyogták be a határtalan eget. Haku jó helyen van. De Haku sír.

Ne sírj, Haku. Veled megyek.

Ám Zabuza csak sötétséget látott, a fény is mintha csupán útját tárta volna fel; a gonosz felé.

Könnyed fájdalom járta át bensőjét, s tudta. Tudta, nem tarthat Hakuval.

Hakuval, a tanítványával.

Hakuval, a társával.

Hakuval, szinte fogadott fiával.

Nem… Mert a Pokol kapui már kinyíltak, sötét lények csábították lelkét.

Haku. Mindig mellettem álltál. A végén én is melletted szeretnék lenni.

Zabuza megtört arcán a keserűség mély árkokat vetett, szeméből a könny oly lassan csordogált, mint Hakuéból az érintetlen hó.

Ha tehetném, én is odamennék… ahol… te vagy.

A fiú fején Zabuza keze pihent. Zabuza… fáradt volt. Kimerült. Nagyon.

Sajnálom, Haku.

Zabuza szívét nyomta bűneinek súlya, a Pokol reá várt már. Haku elment. A fény felé. De Zabuzát a sötétség vonta keblére.

Vele mehetsz, Zabuza.

A hang Kakashié volt. S bár Zabuza lelkének egy részét már felfalta a gonosz, tiszta szeretete Haku iránt ösvényt nyitott a fény felé, s egybeolvadt a fiú könnyeivel.

Arigatou, Haku.

A levél meglapul egy hatalmas zöld táskában, és várja, hogy eljusson gazdájához, megtörve életének szürke monotonságát. Vajon az érintett érzi, hogy valami változni fog? Vagy saját érzelmei csapdájában él? Egyáltalán szabad-e az ilyesmit előre tudnia?

A nő fehér ruhájában halad a lifttel felfelé ismét a kilencedik emeletig. A felvonó belsejében a gombok melletti feliratok nem figyelmeztetnek a lélek törékenységére, annál inkább a testére. Egy csonka testet ábrázoló zöld filces rajz, melynek hiányzik a bal karja, lába és fejének egy része. Mellette a szöveg: „Vigyázz, nehogy úgy járj, mint én!”

A gép lassan kullog tovább egyetlen utasával, majd nyikorogva megáll. Már nyoma sincs az előbbi rajz okozta zavaros gondolatoknak. Az utas sóhajtva lép ki a szűk helyiségből, de a napfelkelte megállítja pár lépésre hivatásának színterétől. A következő hosszú órákban ismét álarcot kell viselnie.

Minden hónap hatodik napján reggel fél hétkor az ápolónő megáll a kilencszázhármas kórterem harmadik ágyánál pár percre. Az a pár perc saját világának purgatóriuma. Hány éve is már?

Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött, egyszer csak észrevettem a mosolyt a szád szélén. Akkor töltöttem az ápolói gyakorlatom első napját a kardiológiai osztályon. A hajnali ébredés miatt még mindig nem vérteztem fel magam félelemmel a szakmám iránt, vakmerő voltam. De azt a mosolyt, amelynek nem ott volt a helye, észrevettem. Egyszer előbukkant, egyszer eltűnt, de olyan változást hozott magával, amibe az értelmem belefájdult. Akkor még nem is sejtettem.

Először csak figyeltelek, ahogy bámulsz ki az ablakon és néha sóhajtasz egyet-egyet. A őszi szellő még libabőrt csalt karjaidra megbabonázva engem látványoddal. Tetszett, ahogy bal kezeddel tűrőd el kósza hajtincseid világod elől, ahogy sután lapozol a könyveid lapjai között a bennük lapuló titkok után. Minden mozdulatot olyan óvatossággal végeztél, mintha olyan törékenyek lennének, mint te. Egy idő után észrevettem, hogy kiválogatod az ételből az uborkát, ezért a következő alkalmakkor, már előre kivettem belőle, vagy megkértem a nővért, hogy a nélkül rendelje. Örömmel néztem, ahogy meglepődtél az ismeretlen szívességen.

Ezután a főnővértől azt kértem, hadd feleljek a te kórtermedért, hogy gyakrabban láthassalak. Az álarcom tökéletesnek tűnt, a kezem sem remegett mikor elláttalak, azonban te észrevetted vizslató tekintetem. A külvilág felé mutatott hamis mosolyod nélkül kérdezted meg egyenesen, hogy miért vagyok folyton körülötted?

Én elmondtam… Nem akartam elhinni, amit láttam, és nem akartam elhinni, amit mondtam. Tényleg megtettem? Mit tettem? De te nem mosolyogtál rám, szemed zöld színe mérgessé változott.

Természetesen kitudódott hátsó szándékom, és másik kórtermet bíztak rám, ennek ellenére a közös tevékenységekkor mindig közel merészkedtem hozzád. Nem értettem a nyilvánvalót, viszont már ott volt a keserűség a torkomban. Elvakított saját világom által keltett érzelmeim. Elmerültem.

Pár hónapig nem beszéltünk, csak a vizitekkor és az étkeztetés során láthattalak, és te folyton egyenesen rám néztél. Rettentően zavarba hoztál, de volt valami megnyugtató abban, ahogy félig ülve, két kezedben egy könyvvel a látszólag nyugodt arckifejezéseddel tekintettél rám. Éreztem, hogy különbözöl minden eddigi embertől, akivel valaha találkoztam. Szavak és érintések nélkül szerettem beléd. A lényedbe.

Egyik alkalommal, mikor a laborba rohantam a mintákkal, találkoztam veled a liftben. Csak te és én, abban a szűk helyiségben. Félve pillantottam fel rád, alig egy fejjel voltál magasabb nálam. Kezeid keresztbe téve pihentek mellkasodon. Nem tudtam levenni a szemem rólad, ajkaim maguktól mozdultak. Szeretlek.

A szívem egy ütemet sem hagyott ki, megállíthatatlanul gyorsított, míg meg nem szólaltál, és össze nem törted. Másodszorra is. Aztán hirtelen kecses ujjaiddal megemelted az állam. Hirtelen szembe találtam magam zöld szemeiddel, és egyre közeledő ajkaiddal. Viszont mielőtt az enyémekkel találkoztak volna, megszólaltál. Azt mondtad, neked nincsenek érzelmeid és az volna a legjobb, ha a feladataimra koncentrálnék. Én ebből sem értettem, sőt mint egy bolond követtelek volna bárhová.

Háromszor borultak virágba a fák, leveleik háromszor zöldültek, sárgultak, majd hulltak a talajra, de te nem változtál, és én sem. Csupán annyiban, hogy levizsgáztam, a kardiológián kezdtem el dolgozni és ismét én lettem érted felelős. A hajad kissé megnőtt, gyengéd cirógatására vetted észre. Megkértél, hogy vágjam le neked, ó, micsoda öröm volt számomra. A lehető leglassabban és legóvatosabban vágtam le minden tincset, lopva megérintettem füled hajlatát, nyakad ívét és ez nekem bőven elég volt. Részese voltam az életednek, egyszer-egyszer megpillantva, megérintve téged. Olyan voltál számomra, mint a kristály, amit ha túl erősen érintenek, azonnal összetörik. Egyszerűen védelmezni akartalak, hogy soha ne sérülj meg, és örökké az enyém legyél…

A rossz lassan és mélyrehatóan itta be magát mindkettőnkbe, eltűntetve a jót, mintha nem is létezett volna. A világ elszíntelenedett, a pipacsok feketék, az ég még szürkébb, a szívem hamu lett. Viszont ezt senki nem tudta. Csak te és én. Az állapotod minden igyekezetünk ellenére folyamatosan romlott. Az a rengeteg vizsgálat és konzultáció, amit az érdekedben tettünk hasztalan volt. Ott álltunk tehetetlenül, csak konstatáltuk, ahogy lényed gyengül, majd halványodni kezd. Hanyatlásoddal párhuzamosan az érzelemmentességed irányomban haraggá voltozott. Nem tudtam, miért, de én kitartottam melletted, bosszúságodra.

Tudtad-e hogy a gyomrom összeszorul, akárhányszor a szemeidre gondolok? Az örvénylő zöld árnyalataira melyek mintha mindent egészben és mélyen megértenének. Folyton az eget kémlelted velük, megközelíthetetlen voltál akkor, és én azt kívántam, bárcsak rám néznél így. Felém soha nem mutattál ilyen szentimentalizmust, hiszen számodra emlékeztető voltam tested betegségére. Szüntelenül vizslattalak, próbáltam magamba inni minden porcikádat. A való életet igyekeztem átírni magamban, a képzeletemben, ahol együtt lehetünk… Mikor az állad édes borostáit tapintom, az élet tűnik hamisnak. Ujjaid kecsességén pihentetve szemeim könnyesek lesznek, mert tudom, valójában nem érinthetem őket. De mindez nem számít, mert te ezekről nem tudsz semmit, és nem is tudod már meg soha.

Emlékszem, hogy mikor fordultak át érzelmeim, csak úgy, mint a tieid, skarlátvörös indulatba. Akkor már nem tudtam élesen elhatárolni a valóságot a képzeletemtől, és elhittem, hogy amit gondolok, az valóra válhat. Édes és szívmelengető volt a karodba bújni, amíg a realitás karma ki nem tépett onnan. De én újra és újra át akartam élni az epekedést a sok azt követő borzalom ellenére. Mert bonyolult és titokzatos, álom argumentumban* élő csodálód voltam én.

Állandó sértő szavaid és magatartásod nehézkesen, azonban sikerrel rombolta le törékeny szerelmem irántad. Az első kellemetlen bizonyíték a változásomra fel sem tűnt, csupán mikor kollégáim döbbent arckifejezését láttam. A műszakom előtti megbeszélésen az éjszakás nővér panaszát hallgattam rólad, amivel egyetértettem és hozzátettem, hogy a lelked is rosszul működik. Elképedésük indoka, hogy ekkorra már az egész kardiológiai osztály tudta mit érzek.

Visszagondolva, akkor tudatosult bennem először a megalázottság mély érzelmeim miatt. Hisz egyedül én éreztem, és te kinevettél, gúnyt űztél belőlem. Ennek ellenére, akkor már nem tudtalak elfelejteni, de immár szerelemmel sem szeretni. Azt kívántam, hogy tűnj el a létből és kizárólag képzeletemben maradj enyém örökre. Pokolba kívántalak…

Kimondtam azokat a félelmetes szavakat, és te nem hitted el. De én sem hittem el, porrá akartam válni és elszállni. De te tűntél el, és én még most is egy helyben állok. Itt hagytad nekem fájó, képzeletem által csinosított valódat, melyet csak én imádhatok, és törthetek össze. A keserű döntés az enyém maradt. Tisztában vagyok azzal, miszerint soha nem tudlak elfelejteni, mert az érzelmeim túlmutatnak már a személyeden, a részemmé váltak. Bennem élsz tovább, bennem öregszel meg és velem halsz meg ismét.

Hónapokon át átkoztam magam, miért vágyom arra, ami soha sem lesz az enyém? Miért hagyom, hogy saját értelmem megvezessen? Hogy vagyok képes így kínozni önmagam? A szavaid ott csengtek a fülemben, ott folytak az ereimben. Micsoda átlagos kifogások, az egyértelmű válasz helyett. Gyűlöllek. Megaláztál, érzelmeimet lekicsinyítetted és eldobtad. Azokat az érzelmeket, amelyek három éven át növekedtek bennem.

Az idő haladtával az érzelmek valóban nem múltak el, sértődöttségem elmúlásod fájdalmába menekült, és most újra felbukkansz egy levélben, melyet nem kellett volna megírnod… Ha nem szerettél, hogy írhattad meg, amire gondolsz? Ezzel csak azt bizonyítod, hogy igenis léteztél és nem csak a képzeletemben éltél… Te éltél, de már elmentél.

Kaptam egy levelet, névtelen levelet életem és fantáziám gyűlölt szerelmétől, tőled. Egy évvel a halálod után, amikor még a legfontosabb szükségletem a képzeletem, amiben még te is létezel. Megírtad, hogy sohasem szerettél, de kapaszkodni vágytál valakibe, mikor mindenki elhagyott. Én voltam a barátod, aki vigyázott rád. Még mindig utállak és szánlak és szánom magam is, hogy nem felejthetlek el. Azt írod, remegő és alaktalan, elmosódott betűiddel, hogy én a tiéd vagyok, ám te sosem leszel az enyém. Ezt akartad. Birtokolni az érzelmeitől elvakult nőt.

Birtokolsz is, örökké. De ezt neked nem kellene tudnod, így is eléggé átkozott vagyok. A lényedtől átkozott. Kesergem vakmerőségemen… A gyenge érzelmeimen, melyeket megmutattam neked, én bolond. Hallgatnom kellet volna magamra, a bensőmre, hogy elég, ha melletted lehetek. De én megaláztam és eladtam magam a rossz szavaidért, mert egy hajszálnyi reményem akkor még akadt.

Milyen élet az, ahol vártam, adtam, ám megvetést és hitetlenkedést kaptam cserébe? Miután pedig erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy elmeneküljek, elbújjak egy biztonságot adó helyre, te nem engedtél? Mert a tiéd voltam? Igen, igazad van, de már alig maradt belőlem valami. Te azt is követelted. Most már tudom, hogy ez jutott nekem. Minden érzelmem, gondolatom téves, egyedül te éreztél és ítéltél jól. Én voltam, aki rosszkor lett szerelmes a nem megfelelő személybe. Vagy, ahogy a te szavaiddal élek, képtelen érzelmeket hittem magaménak és kötöttem hozzád…

Hasztalan tovább tépelődnöm, nem változik semmi. Sötét és érzelemmentes életet élek, egyedül a képzeletem színes, mert te ott vagy. Ott te is szeretsz. Ez már elég nekem. A haragom ismét csillapodik…

Egy szobában ülök, négy ágy, négy éjjeliszekrény, négy szék, négy szekrény társaságában. Itt voltál te is három évig. De már elmentél, itt hagyva nekem emléked, léted hiányát. A könnyeim minden hónap hatodik reggelén itt csordogálnak, mikor a kórtermedbe lépek és az ágyadra nézek. Hol vagy most… Hát nem tettünk meg mindent érted? Nem tettem meg mindent érted? Nem adtam mindenem érted?!

Miért adtad fel? Miért tűntél el? Az életem is a tiéd volt. Miért nem használtál? Miért nem én feküdtem ott helyetted? Annyira hiányzol, annyira szeretlek… Meg akarom fogni a kezed…

A nő érzelmeiben fuldokolva veszi elő köpenye zsebéből a levelet, melynek utolsó lapján egyetlen mondat maradt. Pár másodpercig elállt a lélegzete, majd fájdalmasan felnevetett.

 „Mert a szerelembe nem lehet belehalni”

Szerelmed