Azután, hogy elbocsátották a szerkesztőségből kezdett másként tekinteni önmagára. Egy optimista ember erre valószínűleg megrázná, vagy éppen leporolná magát, mondván: kit érdekel? Ha a vezetőség úgy látta jónak, hogy nem jól végzi a munkáját ám legyen!

A férfi sápadt volt, és meglehetősen kimerült. Éjjelente volt talán a legnehezebb, amikor muszáj lett volna kicsit megnyugodnia, ellazulnia, hogy a mély alvás újra regenerálhassa egész törődött testét, és elhasznált idegrendszerét. Emberek, vagy társaságba csak igen-igen ritkán mentek feleségével. Imádott kislányával is igyekezte megértetni magát, de gyakorta előfordult, ha a gyerek játszott a földön kedvenc játékaival, és mindent össze-vissza hagyott, és nem uralkodott rend a tágasnak mondható nappaliban a férfi gyakorta kijött a béketűrésből, és zaklatott állapotában dühös, ideges haraggal valósággal ráförmedt álomszép angyalka lányára.

– Hát nézze meg az ember! Nézd meg kislányom! Szabad ezt?! Csupa rendetlenség minden! Tessék azonnal rendet tenni, ha már nincs kedved játszani!

A mécses többször is könnyedén eltörött, mint kellett volna. A lenszőkehajú kis angyalka előbb pityeregni kezdett, majd torka szakadtából üvöltve sírdogált, akár a záporeső. Az apja ilyenkor még keményebben, még erélyesebben rászólt, és meg is fenyegette, ha nem viselkedik rendesen kimossa szappannal a száját, vagy elporolja a fenekét.

– Íriszke! Hányszor mondtam el neked?! Jó párszor, az Isten áldjon meg! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi normális gyerek, akik csöndben vannak, és hagyják dolgozni a szüleiket!

Amikor felesége holtfáradtan hazatévedt, és meglátta a kisírt szemű, árva, és megriadt kislányt, aki a gyerekszobában bebújt kiságya alá, ahol apja fölbőszült haragja már nem érhette el folyamatosan kérdőre vonta szeretet férjét, aki viszont duzzogva elhallgatott, és örökösen kezdte megjátszani a sértettet.

Egyre kevesebbet foglalkozott kis családtagjaival. Szokásává lett a gyanúsítgatás, és a nyílt provokáció melletti vitatkozás, főként azokban az esetekben, amikor felesége hosszabb ideig kimaradt otthonról, vagy sürgős, felelősségteljes munkája miatt túlóráznia kellett.

– Hol voltál? – förmedt rá rendszerint akkor, amikor az asszony kinyitotta a biztonsági ajtót, mely közvetlenül a bejárati ajtajukat választotta el a külvilágtól.

– Sajnos bent kellett maradnom szívem! Tudod rengeteg a munka odabent! – szabadkozott őszintén az asszony.

– Nekem te nem fogsz hazudni! Megértetted?! – fájdalmas ostorcsattanásra hasonlított a pofon, mely az egzotikus arcot érte. Az asszony ajka rögtön felrepedt, és kisebb vér serkent rajta.

– Te normális vagy??? Hogy merészeltél kezet emelni rám, te állat?! – tajtékozott a forrongó dühtől az asszony, és legszívesebben kikaparta volna férjének a szemét.

– Nem lehet megbízni benned! Most pedig befogod a szádat, különben kaphatsz még egyet! – öklével fenyegette.
Vajon mi történhetett? Azelőtt még csak legrosszabb rémálmaiban sem gondolt rá, hogy imádott férje akárcsak őt, vagy kislányukat is bántotta volna. Most meg!

A kis családi ház, ahol éltek szinte a tunya közönyösség nyugalmával terpeszkedett. A szomszédok csupán csak annyit vehettek észre az egészből, hogy az egykori hercegnőarcú, gyönyörűséges fiatalasszony arcán egyre gyakrabban jelentek meg kék-zöld-lila stigma-zúzódások nyomai, melyeket bárhogyan is szeretett volna púderekkel, vagy kozmetikumokkal eltüntetni, hogy nyomuk se maradhasson az égő sebek pár hónap múlva is ugyanúgy virítottak, mintha mindig is ott lettek volna.

– Ne haragudjon szomszédasszonyka! Csak egy pillanatra! – szólt neki az egyik idősebb nénike, aki szívébe zárta a hatéves kislányt, és gyakorta óvoda után vigyázott is rá néhány órát. – Valami baja van kedveském? – alaposan megnézte felduzzadt, megpüffedt arcát. Hol volt már az egykori bájos angyaliság, mellyel mindenkit elkápráztatott.

– Ne tessék semmi miatt aggódni Szabó néni kérem! Mi jól vagyunk! Az arcom csak azért ilyen, mert nemrég ki kellett húzni a bölcsességfogamat, ami aztán keserves fájdalommal újra begyulladt, de már javul! – megpróbált egy mosolyféleséget kipréselni irtózatosan nagy fájdalmak árán a szájából, de valami miatt nem ment. Kislánya kisírt szemekkel édesanyja ruhájába csimpaszkodott görcsösen, akár egy megriadt kis állatka.

– Íriszke! Nahát! Te igazi nagy kislány lettél! Hogy vagy? – kérdezte a kislányt, aki egykor olyan pajkos, bájos volt, hogy nagyon szeretett beszélni, most viszont egy hang nem jött ki a torkán. Megérezte ezt az idős nénike.

– Kedves szomszédasszony! Látom, hogy sok lehet a gondja! Kérem tessen nyugodtan szólni, ha bármiben segíthetünk a férjemmel! Ne tessék szabadkozni! Rendben?!

– Köszönöm igazán kedves! – a fiatalasszony meg se várta mit felel erre a nénike úgy megindult, hogy imádott kislányát is húzta, ráncigálta maga után.

A férfi folyamatosan úgy érezze magát, mint akinek súlyos, gyomorforgató álmaiból egyszer csak hóhérkötelet tekernek nyakára, és kivégzik. Pár hónapja járt bent a kerületi bíróságon, mert mint tanút beidézték, hogy vallomást tegyen. Az idegei valósággal a plafonon voltak, hogy miért pont őt kell állandó jelleggel ilyesmikkel zaklatni. Amikor aztán hazaért a bíróságról újabb pofonosztás következett. Íriszke is kapott egy-két kiadós nyaklevest, mert sohasem szerette a spenótfőzeléket tojással.

Amikor kitombolta magát olyan volt mint egy maga elé bámuló, bamba állat, aki nem tudja, hogy hol van, és arra sem igen emlékszik, hogy hogy fordulhatott elő ilyesmi!

Barátja arcát látta, aki tőzsdézni kezdett, és egy óvatlan pillanatban, mert házát jelzálog, és egyéb kiadások terhelték Szolnok melletti kis tanyán egy pajtában felakasztotta magát. Egész testében megrázkódott, és sokáig ismételte magában a hallott szavakat, melyeket barátja felesége mondogatott neki: ”Miért nem segítettél nekünk Józsi? Miért kellett hagynod, hogy szegény Árpi igya meg mindennek a levét? Most hogy fogok egyedül gondoskodni két kislányomról?” – egész teste görcsösen megrándult, és úgy hatottak a vádló, ítélkező szavak, mint jókora, heges arculcsapások magától a valódi élettől.

”Így végzed majd te is!” – járt az agyában valami újra ismétlődő gép, vagy műszer, mely mindig ezt suttogta. Délelőtt tíz órakor ébredt csapzottan, borostásan. Mikor a fürdőszobatükörbe meglátta csapzott, hajótörött tükörképét, és megfogta a borotvát, és borotvahabbal bekente arcát, és kezdte magáról lehúzni a vastag fekete, szurok sörtét sokszor eljátszott a gondolattal: ”Hogy szeretnéd, hogy vágjam fel a torkodat?” – Egész lusta tohonyaságról árulkodó, kövér testével nem volt kibékülve. Gusztustalannak, és undorítónak találta. Pedig hajdanán húszas éveiben még volt hasizma, és nem akadt nő, aki meg ne nézte volna magának, és viszont. Elálló, hegyes fülivel sohasem volt kibékülve. Úgy érezte mindig titkolni, vagy takargatni illene. Két, komisz, ravasz, világító zöld macskaszemét apjától örökölte. Ezek a vadállat szemek képesek voltak a pillantással is gyilkolni, vagy éppen szeretni. Mikor mit hozott a rongyos élet.

Kezeit vette szemügyre. Ormótlan, nagydarab, idomtalan, parasztkezek voltak ezek. A hajszálerek kidagadtak rajtuk, és mint egy hegy-vízrajzi térkép kék vonalakkal rajzolták körbe egész kézfejét. Ez a két ütve fegyelmezett. Miért bántott annyi szívének fontos embert. Mostanában csak az erőszakossága az, mely kezeit juttatta eszébe. Pedig hajdanán ezekkel a kezekkel becézgette, simogatta kedvesét, mikor leszállt az alkony a dombok mögött, és szerelem érződött a levegőben…

Igen! Talán az volt a hiba, hogy több érzelemre lett volna szüksége szüleitől is! Nem csak állandóan a tányér tőrőgetős, családi, fékevesztett perpatvarok. Annyira jó lett volna, ha apja is ki meri mondani: ”Nagyon büszke vagyok rád édes fiam!” – szívinfarktus vitte el, és persze a temetés költségeit is nekik kellett kifizetni, mert a többi galád rokonnak ez eszébe se jutott, csupán feltűntek, majd el is mentek a temetésről.
Egyre inkább úgy bántak vele egykori munkatársai is, mintha nagybeteg volna, akinek még véletlenül sem szabad megtudnia, hogy megváltoztak a sorsfordító körülmények.

Egy kis ideig még hitegették is, hogy nemsokára újra munkába állhat, mert újra megürült egy fontos pozíció a szerkesztőségben, de később kiderült, hogy rendre más kapta a fontosabb megbízásokat. Mindenki úgy kezdett beszélni vele, hogy egyre inkább távolságot tartottak tőle, mintha fertőző lenne, vagy olyas valaki, akinek még a jelenléte is nemkívánatos. Nem csoda, ha egy kis idő után már maga is elhitte, hogy személye, és a világ körül sincsen semmi rendben. Úgy érezte becsapták, és elárulták, vagy éppen összeesküdtek ellene, és mindenki rosszat akar neki.

Íriszke az utóbbi időben már annyira megijedt tőle, hogyha egyik nap ajándékokkal megrakodva tért haza az angyalarcú kislány rögtön sírva fakadt, és nem lehetett semmivel se megvigasztalni; szinte beleivódott, részévé vált a félelemnek. A férfi is jól tudta, hogy hatalmasat hibázott. De hogyan kellene mindezt rendbe hoznia?! Egyre kevesebbet aludt, és rászokott az altatókra. Felesége visszaköltözött a szüleihez, akik – mint most is -, szerető, és gyöngéd megértéssel fogadták, és biztosították róla, hogy unokájuknak is kijár a szerető család.

A férfi minden cselekedetében – melyet valaha is mások ellen elkövetett -, önigazolást, és jogos felmentést keresett. Szaggatott, megkurtított szavakkal kommunikált többnyire. Egy kis idő múltán a házban lakók vagy nem látták, vagy nem találkoztak vele. Persze rögtön elkezdődött a szenzációhajhász találgatás, hogy vajon mi történhetett az egykori sugárzóan boldog családapával, és kis családtagjaival?

Az idősebbek máris találgatásokba kezdtek, és mindenféle bűnügyi történeteket kezdtek kitalálni arról, hogy ez az ember igazából csak egy gonosz hasonmás, aki átvette annak a másik jóravalóbbnak, és becsületesebbnek a helyét, és hogy a családját folyamatosan terrorizálta és sakkban tartotta.

Az életre egyre inkább úgy kezdett gondolni, mint valami kíméletlen, gyilkos hajszára, ahol csak az erősebbek, rafináltabbak, vagy ha tetszik a talpraesettebbek maradnak életben, ezért kicsit semmirekellő féregnek is érezte magát, mert megütötte, és felpofozta azt a felbecsülhetetlenül gyönyörű, és aranyszívű asszonyt, aki felesége volt, és aki gyermekkel ajándékozta meg! Talán önmagának is hazudott akkor, amikor szándékosan eltitkolta az igazságot legjobb barátja öngyilkosságáról.

Nyárias, roppant fülleteg, barátságtalan napok következtek. Jobbára egyedül üldögélt kedvenc foteljában, és könyveket bújt. Mivel feleségének is voltak szakkönyvei megpróbált eligazodni a pszichológia és az emberi lélektan határmezsgyéjén. Nem sokkal később már kisebb analízissel is megpróbálkozott, és mindenáron szerette volna kideríteni, hogy barátja miért vetett véget az életének?! Tollat és papírt vett magához, és szorgalmasan körmölni kezdett. Valósággal füstölt a keze alatt a papíros. Nem sokkal később két civil ruhás nyomozó jelent meg estefelé a lakásán. Először azt sem tudta, hogy valójában mit is akarnak.

Mint elmondták azért jöttek, mert bejelentést kaptak a többi lakótól, hogy már jó ideje nem mutatkozik emberek előtt, és csupán néhány kérdés erejéig szeretnének vele elbeszélgetni. Nagy nehezen beengedte őket.

A nyomozók alaposan megfigyeltek minden apró, és jelentéktelennek tűnő bagatell részletet, mely a kissé elhanyagolt szobák állapotát illette. Majd nem sokkal később rátértek a lényegre.

– Mondja csak kedves Uram? Tud esetleg valamit arról az öngyilkosságról, amiben egy férfi felakasztotta magát egy Szolnokhoz közeli pajtában, mert állítólag anyagi gondjai voltak? – kérdezte érdeklődve az egyik.

– Igen… sajnos nagyon jó barátom volt, és ismertem a családját is… – hangja kibicsaklott, és reszketőssé vált.

”Talán nem lett volna szabad ezt ennyire közvetlenül, és segítőkészen elmondania, mert a végén még börtönbe dugják, mint a legtöbb ártatlan embert, akik csupán rossz helyen voltak a legrosszabb időben.”

Ezt követően máris számos keresztkérdést intéztek hozzá felváltva. A férfi pedig egyre fáradtabb, sápadtabb, izgatottabb, és kába lett, mint akit valósággal begyógyszereztek. Végül kibukott belőle:

– Annyira sajnálom, hogy bántottam a kislányomat és a feleségemet… Nagyon sajnálom… – keservesen sírni kezdett, majd magába roskadt.
A két nyomozó felvette a vallomást, majd kissé hitetlenkedve, fejüket csóválva csöndesen távoztak a nyitva felejtett bejárati ajtón.

Súlyos, nehéz esőcseppek csöpögtek az égből. Nyár lévén ez meglehetősen szokatlannak tetszett. Csinos, elegáns harmincas hölgy sietett át az utcán, vigyázva rá, hogy legújabb ruhakollekcióját még véletlenül se érinthessék a hitvány tócsák, kisebb latyakszerű lék, melyek a széttört aszfaltrétegek üregeiben megbújtak.

Látszott rajta, hogy frusztrált, és nagyon ideges. De hát ezt egy gyilkosan maximalista, és tudatosan célorientált, felnőtt nő csak nem engedheti meg magának. Miközben átvágott a zöldjelzésű zebrán a legtöbb autós kissé provokatívan dudált utána. Meglehet még életükben nem lehetett szerencséjük egy ilyen igazi bombázóhoz. Mások egyenesen lehúzott ablakból füttyentettek utána, vagy elkiáltották magukat:

– Hé bébi! Nincs kedved felugrani a kérómba? – röhögött az egyik autós.

A hölgy mintha meg se hallotta volna a provokáló, vagy éppen elismerő szavakat tovább sietett, látszólag tökéletesen gondolataiba merülten. ,,Mit mondjon egy olyan különleges, és mégis kisfiúan gyerekes tulajdonságú negyvenes férfinak, akivel órákon át beszélgetett már a legelső randin, és akivel legszívesebben azonnal lefeküdt volna, ám a férfi talpig gavallér és úriember volt telis-tele olyan lovagias illemszabályokkal, melyek a XXI. századból szinte teljesen kiveszni látszottak?” – minél inkább törte a fejecskéjét a megoldáson annál inkább elbizonytalanodott, mire a végén már kis híján annyira haragudott önmagára, hogy jobb volt, ha valamin levezeti a megfáradt stressz és feszültség tartós gőzeit.

,,Becsöngetek! Csupán csak üdvözöljük egymást, és ha szerencsém van csak nem fog máris kirúgni! Egyébként is szakad ez az átkozott eső!” – beállt kanáritermetével egy tágas, gangos kapualjba. Még szerencse, hogy a régi századfordulós bérházaknak is megvolt a maguk romantikával megfűszerezett plátóias hangulata. Itt szoktak megbújni rejtett mindenség-izgalomban a hősszerelmesek, és mint az összebeszélő cinkosok totálisan belefeledkeznek egymás halhatatlan csókjaiba, fülleteg szenvedélyeibe. Az eső csak nem akart csillapodni! Sőt! Hosszú időre úgy tűnt, mintha valami monszun, vagy Medárd napi csapadéközön kezdte volna felütni a fejét, holott már javában a nyár közepén jártak.

A hölgy most határozott, céltudatos lépésekkel kiszökkent az eddig tartós védettséget kínáló kapualjból, és apró szöcskeszökkenésekkel, mintha csak a tócsákon átugorna szaladt a megadott címre, ahol álmai lovagja lakott. A Kálvin-teret már vagy számtalan formában átépítették, mégis a Szabó Ervin könyvtár felújított neo-barokkos épületét mindig jó érzéssel megbámulta. Volt valami különleges fejedelmi palotaszerűség ebben az épületben mely beszippantotta, és magával ragadta. Most is csupán egy jelentős pillanatig állt csak meg, hogy újból alaposan szemügyre vehesse.

A modern fiatal egyetemista generáció jelesebb tagjai cigiztek a padokon, és egy csöppet sem zavartatták magukat, hogy a nyakukba hull a barátságtalan nyárias zápor. Egy-két párocska is felbukkant, akik képtelennek mutatkoztak ajkaiktól megválni úgy nyalták-falták a másikat főként ölben ülve.

,,Ez azért mégiscsak egy picit túlzás!” – vonta le magában a következtetést. Ha egy pár igazán megakarja fejteni egymás titkait akkor az igenis legyen romantikusabb!” – azzal tovább lépkedett. A tócsák apró gyűrűs pöttyöket vetettek körülötte, mégsem nézte meg magát bennük.
Végre a Kálvin-tér sarkán megtalálta a régi bérházat, amit keresett. Pontosan hármat csengetett. Hármas szám mégiscsak szerencsésebb, mint az egy csöngetés.
,,Vajon mit fog szólni, ha meglát? Egyáltalán számára is olyan sokat jelentett ez a végzetszerű találkozás, mint nekem?” – visszatérő kérdések motoszkáltak folyamatosan önmarcangoló elméjében, és válaszok után kiáltottak. ,,Annyira megfogott ez a férfi! Muszáj kiderítenem, hogy ki is lehet valójában!”

– Igen? Tessék? – megszólalt a kapucsengőn egy ismerős férfihang.

– Szia Balázs! Erika vagyok! Beengedsz? – rögtön a lényegre tért.

A a csengő másik végén dermedt néma csend, majd váratlanul berregés hallatszott. A férfi kinyitotta a nagy, nehézkes ajtót, amit a hölgynek szabályosan be kellett egyik törékeny vállával taszítani, ha be akart jutni a belső virágoktól pompázó kisebbfajta udvarba.

Átvágott a hangulatos kis udvaron, majd a kopott, márvány csigalépcsőkön át hamar felszökkent a harmadik emeletre, ahol még mindig néma ajtó fogadta. ,,Legalább kinyithatta volna azt a fránya ajtót! Lehet, hogy most játszik velem, vagy teszteli meddig mehet el az érzelmi skálámon!”

Odalépett az ajtóhoz, és a biztonság kedvéért párat kopogtatott apró bütykeivel. Még mindig semmi. Egy aprócska miccenés sem hallatszott. Majd amikor már azt hitte idióta gondolat volt idáig eljönni kinyílt az üres ajtó. Egyelőre nem látott mögötte senkit.

– Halló… van itt valaki? Balázs merre vagy? – közelebb lépett tétován, félszegen miközben észrevette hogy a szemfestéke fekete csíkokban szivárogni kezd és fekete csíkokat húz vizes arcára.

Balázs szándékosan bebújt az ajtó mögé, mert kíváncsi volt miként fog a megilletődött hölgy reagálni, és csupán csak utána bukkant fel, amikor Erika már bent járt az előszobába.

– Üdvözöllek szerény lakásomban! Őszintén remélem, hogy jól utaztál! – vette szemügyre valami hamísíthatatlan szakmai precizitással. Mintha legalább is divattervező lenne, aki méretet vesz a modellekről. Szürkés trikót, és rövidnadrágot viselt, mint afféle szokványos otthoni kényelmes viseletet.

– Jaj! Kérlek várjál egy percet! Ne mozdulj sehova! – azzal máris visszament majd néhány pillanat múltán egy virágmintás törülközővel jelent meg, melyet gálánsan Erika hátára terített, míg egy másik tiszta törülközőt éjfekete hajának szánt, hogy szárítkozzék meg.

– Oh! Ez igazán… nagyon figyelmes! Nagyon rendes vagy! – pirulva gombócot nyelt torkán, hiszen nem számított ekkora figyelmességre. Törülgetni kezdte előbb haját, majd csinos ruháját. Balázs ebben is úriembernek számított, mert tapintatosan elfordult, míg a hölgy végzett. Addig kiment a kiskonyhába és egy csésze meleg teát hozott.

– Tessék! Úgy gondolom ez most jót fog tenni! A legfontosabb a megelőzés! – nyújtotta át óvatosan a csészét a törékeny kis kezekbe. Ahogy kettejük ujjbegye váratlanul összeért előbb Erikán futott végig valami babonázó mágneses hullám, mely elérte lüktető szívét, később Balázs is ezt érezte.

– Tudom, hogy szólnom kellett volna neked erről a látogatásról, mert utálod a váratlan meglepetéseket, de amióta csak találkoztam veled képtelen vagyok kiverni a fejemből! – ennyire talán egész életében nem volt még senkihez sem őszinte, és igaz.

Balázs lehajtotta fejét, amitől kicsit tokásodásnak indult vastag nyaka. Látszott igyekszik bölcsen, mélyen megemészteni a hallottakat.

– Látom, hogy most nagyon haragszol rám, de szeretném, ha végighallgatnál! Talán üljünk le egy kicsit! – toporgott tétován, majd amikor előtte Balázs megindult, hogy a nappaliba vezesse követte őt némán miközben ide-oda megszemlélte a kis lakás minden négyzetméterét.

– Milyen hangulatos kis lakásod van! Gratulálok! Ez igazán fantasztikus! Ezek a retrós bútorok! Ez most a legnagyobb szám! Tudtad?!

Beértek a tágas nappaliba, ahol két kényelmes fotel, és egy hosszú kanapé volt, egyetlen dohányzóasztal táraságában, melyen kötetek sorakoztak, és néhány újság.

Erika nem tudta, hogy hova ülhetne. Míg gondolt egyet és lehuppant lábacskáit maga alá húzva az egyik fotelbe. A törülközőt most magán hagyta legalább addig, amíg tökéletesen meg nem szárad.

Balázs rövid ideig toporgott. A saját lakásában csak nem kell hozzá különálló engedély, ha helyet akar foglalni. Mégis addig nem ült le, amíg a hölgy kedvesen nem bólintott. Farkasszemet nézett vele, még akkor is ha nehezére esett fentartani a kínos szemkontaktust.

– Nézd! Nem telik el úgy nap, hogy ne vádolnám magamat azért, ahogy először viselkedtem veled! Annyira bánom, és őszintén sajnálom! Tudod én nem szoktam így viselkedni, csak annyira szokatlan és furcsa voltál, és annyira fogékonyan tudsz bánni a szavakkal, hogy az szinte már művészlélekre vall! De a lényegre térek: nagyon fontos vagy nekem, és szeretném veled megpróbálni a párkapcsolatot! Persze, ha neked is megfelel! Mi a véleményed?! – kíváncsi, kislányos, furfangos tekintete szabályosan belefúrt a másik lelkébe.

– Hát… ez nagyon váratlanul ért! – közölte kimérten, majd komoly, érett lett a hangja. – Nekem is fontos vagy! S bár nem ismerlek annyira, amennyire szeretnélek megismerni, de kötelességem figyelmeztetni, ha becsapsz, átversz, elárulsz, vagy hazudsz akkor kénytelen vagyok óvintézkedéseket foganatosítani! – nem viccelt. Még sohasem mondott ennyi igazságot egyetlen nap alatt. A szívéből beszélt.

– Ne haragudj, hogy nevetek, de ez annyira aranyosan hangzott a te szádból! – mosolyodott el bájosan.

A férfi kicsit zokon vette a hölgy szavait, mert elvett a mini dohányzóasztalról egy kötetet és idegesen forgatni kezdte vaskos ujjai között, hogy lefoglalja kezeit.

– Jaj, megint előbb járt a szám! Ne haragudj! Ugye sokat beszélek? – kérdezett vissza megerősítés gyanánt, mire Balázs helyeslőn bólintott, és sikeresen visszaállt az egyensúly kettejük között. – Biztosan mondták már neked, hogy te annyira furcsa pasi vagy! Úgy értem, hogy ez a lovagias, romantikus, kimért viselkedés inkább az angolokra jellemző. A veled egykorúak inkább a fiatalabb csibehúsokra buknak! Hangsúlyozom ne vedd sértésnek!

– Oh! Hát! Köszönöm a többség nevében is! – hajolt meg teátrálisan. Minden mozdulata rendkívül életszerűen sikeredett.

– Ugye te színi tanodába is jártál? – kérdezte úgy, mint aki gyanakszik az igazságra.

– Miért is?

– Mert a mozgásod, és a mozdulataid olyanok, mintha már jó előre meg volnának tervezne! Csak ezért!

– Akkor így is van!

– Jaj, ne hülyéskedj! Légy szí! Most jártál, vagy nem jártál? – kedvesen, bosszúsan összevonta apró szemöldökeit.

– Igen! Négy hónapot! Csak sajnos a gimis érettségi és a képesítővizsga és egyazon napra esett! Döntést kellett hoznom! – közölte szomorú hanggal.

– Biztos szarul eshetett! Őszintén sajnálom!

– Egyik tanárom mondogatta mindig: Egy élettapasztalattal több!

– Hát az nem vitás, de az embernek nem kellene feltétlenül feladnia az álmait csak mert az élet más kártyákat oszt!

– Az is igaz!

– Látom, hogy nem szereted a felesleges locsogást! Akkor a lényegre térek! Volna kedved a nyár folyamán gyakrabban találkozni velem? Felfedezhetnénk régi helyeket. Kirándulhatnánk. Remek erdei ösvények vannak! Jártál már Piliscsaba mellett? Tudod miről nevezetes?

– Hát, ha jól emlékszem ott forgatták az Egri csillagok című filmet!

– Jaj annyira szerettem volna kicsit okosnak látszani! – jegyezte meg ironikusan csipkelődve a válaszon. – De így igaz!

– Hát… az az igazság, hogy mostanság hullámvölgybe került az életem, és nem volnék szórakoztató társaság egy olyan fantasztikusan talpraesett, és határozott nőnek, mint te!

– Tudod mi van? Szerintem nagyon hülyén hazudsz! Szerintem te is szeretnéd ezt a kapcsolatot, csak félsz kezdeményezni, de tudod mit? Megkönnyíthetem a dolgodat! Addig foglak noszogatni, addig fogok akár még szakadó esőben az ajtód előtt állni, ameddig rá nem beszélek, hogy ténylegesen ismerjük meg egymást! Csak egy esélyt kérek! Ez igazán nem lehet akkora tehertétel! Nem igaz?! – nézett kérdőn rá.

– Rendben! Megadom magam! Győztél! Éhes vagy? Kérsz valamit?

– Téged választottalak! Jobb ha egy karizmatikus nő kérését tiszteletben tartod!

A férfi bólintott.

Még élésen, és pontosan emlékezett a pillanatra, mikor majdnem sikerült elveszítenie felesége kis arany borostyánlevél nyakláncát, melyben családjuk fényképét tette. Akkor történt, mikor néhány évvel felesége halála után egyszer csak úgy határozott, hogy muszáj kiszakadnia ebből az ál, és hamis világból, kisebb mikrokörnyezetéből, és a szereplők közül, melyek naponta óhatatlanul megjelentek a maguk néhol tolakodó, vagy éppen kellemetlen módjukon életében. Mintha megszakadt volna összetört, és hitehagyott lelkében valami, amit eddig – átmenetileg –, kordában tudott tartani, és uralni tudta belső gátlásait, rettegő félelmeit. Mert imádott, gyönyörű, fiatal feleségének ez volt a határozott kérése.

Olyan sietve öltözködött, mint aki mániákusan retteg attól, hogy lekési a helyközi járatot, vagy elfelejtett éppen repülőjegyet venni, még a felszállás előtt, és most minden maradék lélekjelenléttel azon igyekszik, hogy behozza szükségképpen elfuserált késését, és lemaradását. Egyszerű, lezser ruhát vett, hiszen a vénasszonyok nyara csupán alig két napja ért véget, mégis őszre való tekintettel szokatlanul nyárias, enyhe volt az idő.

Éjjeliszekrénye között kutatott éppen, ahova – felesége tudta nélkül –, a kis kézi hatékony kézi fegyvert is rejtette. Nem csupán önvédelmi célzattal, de életében mindig is vissza-visszatért az öngyilkosság élesen metsző, szembesítő pillanata. A végső elszámolás, mikor az ember, mint ítélkező bíró, esküdt, és hóhér egyetlen személyben életét mérlegre helyezi, hogy levonhassa a keserédes alapigazságot: Vajon boldog és elégedett volt-e? Bezzeg az ókori görögök egyszerűbben rendezték le, mikor váratlanul egy szeretjük eltávozott. Egyetlen kérdést tettek fel csupán: Volt-e az illetőben elegendő szenvedély, hogy életét teljesen megélje?!

Motozó, szőrös keze kisebb tárgyba ütközött. Felesége kedvenc nyaklánca volt.

– Vajon az utolsó időkben miért nem viselte a kis arany medált, ami királynői tartást kölcsönzött egzotikus nőiességének?

A kis aranyékszer most valósággal ragyogott, amint a reggeli napfény kellemesen hideg csóvái vékony mézfonalat húztak rá. Mintha kissé megkopott, vagy elhasznált csillogás lett volna ez. A boldognak mondott emberek szoktak így mosolyogni a külvilág felé, hogy megnyugtassanak mindenkit ők kiegyensúlyozottak, és stabilak, holott a magánéletük máris darabokra hullik. Könnyű, elegáns, kecses ékszer volt. A kis borostyánlevélke igényesen volt megmunkálva; érződött az aranyfémen, hogy ezzel a remekművel foglalkozva volt, és nem sajnálták a belé fektetett munkaórák számát. Mégis mennyire könnyű volt. Akár egy könnycsepp, vagy óceáni hab.

Szórakozottan vette kezébe a medált, és pár percig alaposan megnézte. Néhány perc múlva máris betette utazóbőröndjébe, mert nemsokára illett megjelennie Ferihegyi reptér kettes terminálján, ahol egy fapados járat fogja elrepíteni egy látszólag teljesen ismeretlen kontinensre, ahol, ha szerencséje lesz a kutya se ismeri.

Amikor leszállt a turistaparadicsomba, ahol minden turistát virágokból szőtt díszes koszorúkkal fogadtak, még néhány puszi is járt számára, amit furcsán, idegenkedve vett tudomásul. Ismerősei mindig is azt mondogatták, hogy a társas, és testi kapcsolatokban hajlamos úgy viselkedni, mint egy olyan ember, aki nem éppen százas, vagy csupán csak Pán Péter komplexusban szenved. Nekik sem árulta el, hogy az intimitásnak, egy ártatlannak tetsző ölelésnek, vagy szerelmes pillantásnak belső, ösztönszerű szabályai vannak, és abban a percben, hogy valaki önkényesen megszegi ezeket a játékszabályokat onnantól kezdve a törékeny bizalom csorbát szenvedett, és azonnal megsemmisült.

Mégis milyen formális üdvözlési formaság már, hogy mindenki vigyorog felé, mint a vadalma, vagy mintha mindenkit elmegyógyintézetből szalajtottak volna. Már az apja sem mutatta ki soha az érzelmeit szűkebben vett családtagjai számára. Igaz, ha megsértett valakit – büszke ember lévén -, sohasem ereszkedett le ahhoz, hogy bárkitől is bocsánatot kérjen.

A kis borostyánlevelet gondosan elhelyezte szállodai szobájában szintén a dupla ágyak melletti egyik éjjeliszekrényen, mert mindenképpen azt szerette volna, ha egyedi, romantikus, és méltó környezetet teremthet a becses, és felbecsülhetetlen emlékeket őrző ékszernek.

Rajtakapta magát, hogy napközben, amikor a turistáktól eltérően a rejtett helyeket járt be a paradicsomi helyen, vagy csak este felé az alkonyati naplementében igyekezett elveszve gyönyörködni, gondolatban kezébe fogta a kis medált, és erősen felesége angyali, őzikeszemű arcára gondolt. Kacagó, mennyország-nevetésére, mely egész aranyszívéből jött. Mennyire boldogok voltak együtt, még annak ellenére is, hogy a külvilág talán sohasem érthette meg igazán a férfi hóbortos, különös rigolyáit. A tenger nyugodt, harmonikus szelídséggel tajtékos hullámkarajokkal simogatta a homokot… Most tisztán hallotta felesége hangját. Azt a hangot, mely Schubert pisztrángját is úgy tudta énekelni egy-egy születésnapi alkalomkor, hogy annál szebb, és méltóbb ajándékot valószínűleg egész életében nem kapott.

Úgy érezte meghasadt a szíve, és darabokra tört. Most azon kellett volna dolgoznia, munkálkodnia, hogy a sérült részekből még megmenthessen valamit, amit életnek nevezhetnek, hogy aztán felépíthesse újból önmagát. Munkáját, és munkatársait szinte mániákus rendben tartotta, akár egy svájci óramű. Mindenkivel sikeresen elhitette, mint egy okos manipulátor, hogy minden rendben lesz, és nincs is miért izgulni, vagy aggódni. Egyetlen felnőtt lánya Norvégiában lakott, és óvónőként dolgozott négyszeres fizetésért. Sokkal többet keresett, és jobban is boldogul, mint azok, akik itthon ragadtak, és szánalmasan alacsony fizetéssel rendelkeztek.

Érzékenysége, figyelmessége, kedvessége, megértése nem tűnt el, legfeljebb csupán csak átalakult. A környezete hamarján észrevette személyiségében beállt változást. ”Nagyon magának való lett” – mondogatták a háta mögött kissé leereszkedően, vagy éppen együtt érzően. A különös önmagába fordulás, és a gyanús méregetés, bizalmatlankodás mely életének szerves része volt, míg felesége élt mintha a mostani időkben enyhült volna.

Gyakorta előfordult, hogy látott a tengerparton egy-egy gyereket, akik kedvükre homokvárat építettek, és látszólag nagyon jól szórakoztak, mert egymást temették be homokkal, vagy kis, műanyag vödrökbe szállították a tenger jótékony hordalékát, most mintha közvetlenséget, és értelmet nyert volna. Előfordult, hogy nem messze tőlük ő is lekuporodott, és akárcsak valami nagyra nőtt gyerek megpróbált építeni valamit a homokból, ám buckahordáson kívül másra nem futotta. ”Talán több értékes, tartalmas időt kellett volna családtagjaira fordítania!” – gondolta ilyenkor, és hirtelen keserű könnyekkel telt meg mostanság folyton vizenyős szeme.

Mikor aztán az alig egy hetes, tengerparti vakációnak vége lett, és hazatért mintha álomból ébredt volna megint végtelenül szomorú lett, és sírva fakadt a reptéren, ahol a legtöbb turistát családtagjaik, szeretteik üdvözölték érte pedig senki sem jött.

”Vajon akkor se jött volna senki, nem érdeklődtek volna felőle, ha meghalt volna a repülőgépen?!” – kérdezte önmagát.

Elméje most gondosan, precízen bejárt minden megtörtént eseményt, és emléket, amihez egész életében bármi köze is lehetett. Látta önmagát, mint totyogó, bumfordi, kövérkés kisgyerek, aki elesett kis három kerekű biciklijével, és nagyapja máris felsegítette, mert az apja állandóan dolgozott, vagy idegességében nem tudott a gyerekkel bánni; látta magát, amint tétován, és pirulva arra készül, hogy felkérje a gimnázium leggyönyörűbb hölgyét, hogy hadd táncolhassák együtt a szalagavatós táncot, aztán mégsem rá esett a választás; látta apját, ahogy fekete ruhás halottkémek fekete zsákba rakják alvónak látszó testét; látta, hogy édesanyja egyetlen szó nélkül, fájdalmát oroszlánszívvel tűrve álmából ment a halál elé; látta, mennyire igyekezett romantikus perceket szerezni a lánykérés alkalmával, amikor Brigitta végre – nagy nehezen -, igent mondott számára. Látta, amint a szülőszobán felesége egyedül szeretett volna maradni, mert tudta, hogy őt mindenképpen megviselte volna a fájdalom, vagy a csecsemősírás. Amikor kislánya járni tanult az első pár lépésénél ő ügybuzgón fényképezett, és hirtelen vagy ezer képet kapott le, hogy lehessen miről beszélni a túlságosan is kíváncsi utókornak. Mindez egy megtörtént, és leélt élet díszlete és kelléke volt. Egy olyan élete, amire talán minden ember vágyik, és most mégis szomorúan vette tudomásul, hogy a magány bezárta magába.

Néhány órával később Skype összeköttetése jelzett hordozható számítógépén. A lánya kissé zilált, kócos, mégis boldog arca jelent meg egy fájdalmas mosoly keretében a képernyőn. A háttérben jól kivehetőek voltak a csíntalan unokák is, akik éppen Legóval foglalatoskodtak.
– Apu! Figyelj ide! Megígérem, hogy amint tudok repülök hozzád, és tartalmasan átbeszéljük a dolgokat! Azt kérem tőled, hogy ne hagyd el magad! Ne engedd meg, hogy a sebezhetőséged újra felülkerekedjen életeden! – ez volt a legutolsó beszélgetésük. Amikor megpróbált mosolyogni szája gyerekes, torz, túlvilági grimaszba rándult, mint akinek már mindegy, hogy mi történik vele, és körülötte. Halkan lecsukta a notebookot, majd újból a kezébe vette a kis aranyékszert; éjjeli szekrényéből kivette a kis kézi fegyvert. Lehunyta szemét, és feleségére gondolt, aki – meglehet -, egy árnyas ligetben, vagy éppen a kókuszpálmák árnyékában egyedül rá várakozik. Hattyúalakját megvilágítja a mézszínű, délceg napsugár. ”Talán többször illett volna mondania neki, hogy rajongásig szerelmes belé!”

Óvatosan felhúzta a ravaszt, gondosan kibiztosította a fegyvert. Farkasszemet nézett a kis csővel, majd a még kisebb, szinte milliméter nagyságú lyukkal, melyből a golyó villámsebességgel távozik. Ebből a helyzetből már nem lehet menekülés. Ugyan kinek is magyarázkodna? A pszichiáternek, vagy felnőtt lányának, hogy már nincs értelme semminek, ami a földön tarthatná! A lánya majdcsak megtalálja a végrendeletet, hiszen már beszéltek róla elégszer! Óvatosan húzta meg a ravaszt bízva benne, hogy a vég fájdalommentes lesz, és nem kell sokat szenvednie! Teste hátrahanyatlott a hálószobai, közös ágyukon, markában még mindig az aranyékszert szorongatva…

Az összesereglett, nagy általánosságban pajkos madárrajra emlékeztető osztály beült a Dunaszekcsői vendéglőbe. Ott érdekes módon alig volt egy-két ételükre várakozó pár, akik már több mint valószínű, hogy egy ideje már megrendelték a kívánt ételt, és italt, mert hosszan tűrő, békülékeny szándékukat az egyhelyben járó, valósággal toporgó idő szépen lassan kikezdte.

Meglepően hangulatos, tágas és széles lugasszerű, kerthelységes épület volt ez a kicsinosított csárda. A főkapun túl egyenesen a kicsinyített és előre megterített kertbe lehetett kijutni, ahonnét alig pár lépésnyire a Duna festői hangulatú kacskaringós medre szolgáltatott soha el nem múló, és még fokozható romantikát.

Az egyik szépen földíszített asztalon bálákban állt a kissé megszáradt kenyér, amit vélhetően csak azért tettek oda, hogy amíg az adott szakács el nem készül, addig se kelljen az étteremnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tett meg mindent a kiszolgálást reményében. Később aztán kiderült, hogy mindenre vélhetően azért volt fölfokozott szükség, mert agyagedényekben megsült csirkéhez kimondottan dukál, amennyiben a megszárított kenyérhéjakkal az ember a kikívánkozó ízletes szaftos szószokat egyenesen kitunkolja, hogy később az étel élvezeti értéke a gyomrában landoljon.

A kerttel szemben közvetlenül volt egy kisebbfajta táncteremnek is beillő parkett, ahol alkalmi párocskák múlatták az időt, hogy ezáltal is a felesleges ételek telítettségét lemozoghassák – átmeneti jelleggel.

Az osztály többsége már szinte alig várta a fülsüketítő zajtól körbeágyazottan, és a dobhártyákat általánosan terrorizálva, hogy végre valahára bejuthasson ebbe az íz orgiák által körülvett érinthetetlen paradicsomba, egyvalakit kivéve. Aznapra számára már éppen elég lehetett az ún., kellemesebb meglepetésekből” mert hófehér bőre úgy megégett, mintha egy fölpüffedt, és éppen akkor fogott pufók homárt akartak volna fölszolgálni a vendégeknek, – viszont erről magát a homárt már nem kérdezték meg!

Az állandó jelleggel lefetyelő, és éppen ezért idegesítően, és már-már szánalmasan csacsogó osztályfőnök nyitotta meg a beszédet:

– Akkor fiúk, lányok! Megostromolhatjátok a csárdát! – ami virágnyelven bizonyára annyit tett, elfoglalhatja mindenki a helyét!

Egyedül szegény ropogósra szült, balszerencsés homárunk Gyuszi volt az, aki szabályosan épek, hogy csak kóvályogva, és támolyogni tudott a buszról lefele menet, és ha nem vigyázott volna rá időközben egy-két kinevezett, és névtelen jóakarója könnyen meglehet, hogy egy kisebb mártózásban lehetett volna része; elvégre nagyon közel volt a folyó.

– Valaki viselje majd gondját a Gyuszkónak, mert szegényke alig áll a lábán! – röhögött és vihogott egyszerre az osztályfőnök, akiről csak később derült ki két masszív üveg után, hogy legkedvesebb ital különlegessége az egri bikavér!

– Te ez elkapta a napszúrást! Csak a nyúlnak lehet ilyen vörös szeme! – vizsgálgatták szegény Gyuszit főként a népes lányseregből kivált kacérkodóbb lányok.

– Hadd nézzem csak! Menjetek már hátra az ég áldjon meg titeket! – egy feltűnően csinos és merészen kacér felvilági hölgy lépett oda hozzá, és mintha csak egy dörzsölt ügyeletes nővér lett volna vizsgálgatni kezdte a másik jócskán leégett és most inkább egy főtt homárhoz hasonlító, napégette homlokát.

– Ez egyértelműen napszúrás uraim és hölgyeim! Szerintem dugjuk vissza a buszba valamelyik ülésen majd kiheveri! – volt a vissza nem térő javaslat.

– Ugyan! Menj már! És az ofőnek mit mondunk: Bocsánat Kati néni, de Gyuszit ottfelejtettük a buszon, ami már Pestre megy?” Van fogalmatok, hogy mi lehet ebből, ha nem vigyázunk magunkra? Csak annyit mondanák Balhé! – ezt a mondatot is a legjobb barátnő közölte, aki kis növésű volt ugyan, de talán annál fineszesebb, és körmönfontabb logikával megáldott.

– Jól van! – határozott most a filigrán ifjú hölgy. – Megvan a megoldás! Bejön velünk a csárdába ott jóllakik, és utána visszatuszkoljuk őt a buszba, és mindenki jól járt! Na, hogy ízlik az elképzelés? – fordult a kíváncsiskodó többiekhez, akik kívül rekedtek a belső körön.

– Egyetértünk! – hangzott fennhangon és kórusban a válasz.

Gyuszkót két oldalról két elszántabb és valamivel markosabb legény közrefogta és becipelték az étterembe.

– Belőlem ne csináljatok nagy kérdést! – válaszolta. – Jól megleszek magam is!

– No, no hapsikám! Egy könnyen nem szabadulsz! – így a markosabb, és tagbaszakadtabb legény. – Képzeld csak, mit kapnánk az ofőtől, ha csak úgy egyik percről a másikra eltűnnél? Nincs vita: bejössz ide velünk és kész! Abból nem lehet baj!

Gyuszkó ráállt a szentbeszéd kínálta lehetőségre; ugyan mi mást tehetett volna égő, és sajgó sebekkel, melyek a hátát borították, és valósággal pokoli fájdalmakat okoztak, ha bármit is csinált, vagy megpróbálta kinyújtóztatni csenevész és elgémberedett tagjait.

– Akkor mit hozhatok a fiataloknak? – fordult oda hozzájuk a túlbuzgó, és egyszerre nagyon is igyekvő pincér.

– Ha szabadna hozzon nekem egy vodka martinit sok jéggel, és kísérőnek két tequila-koktélt lesz szíves!

A pincér úgy meglepődött a kérés hallatán; hogy ezek olyan fiatalosnak tűnnek, és máris masszívan a pohár fenekére néznek – ez nála egyenlő volt a szokatlan abszurditással, hiszen amit nem tudott megmagyarázni az előtt sokáig csak tehetetlenül álldogált! Mivel munkaidőben volt és csöppet sem szerette, ha mások ugráltatták így máris hozta az italokat.

Gyurkót egy alig használt magányos asztalhoz ültették a sarokba, ami látszólag jellemtelen egykedvűséggel árválkodott a többi bútordarab között.

– Itt jó helyed lesz! Ha csöndben maradsz és nem okozol nagy bajt, minden oké lehet! – a két markos legény leültette, majd mindketten visszatértek a kellemesebb és üdítő jellegűbb hölgyek társaságába, mert mindketten azon voltak, ha a ma esti bohém kis széptevésük esetleg sikerrel jár akkor még az is megeshet, hogy valamelyik hölgyet kedvükre az ágyukba cipelhetik. Sajnos sok kapatos hölgy volt rávehető egy kis bókolgatásért akármire, és ennyire zsenge fiatalsága virágjában.

– No, hadd hallom! Hová tettétek Gyuszit? – kérte számon az osztályfőnök az osztály döntését.

– Semmi baj tanárnő kérem! A sarokba ültettük, és most pihenget, ha jól láttam!

– Azért adtatok neki valamit enni remélem?! – tetetett aggodalom volt a hangjában, ami általában csupán a felesleges koloncoknak szokott kijárni.

– Hoppá! – csattant a kacér hölgy hangja. – Erről sajnos teljesen megfeledkeztünk! De majd csak helyrehozzunk!

– Hát akkor azt tanácsolom – töltött még egy kis bort a poharába az asszony – hogy minél előbb oldjátok meg ezt a kényes problémát, mert nem szeretném, ha az anya a torkomnak ugrana, hogy mit műveltem a kicsi fiával!

– Azon leszünk Kati néni! Majd azon leszünk! – kacsintott össze most a két szélhámoskodó ifjú hölgy, akik mindig benne voltak valami jó kis murinak ígérkező dologban, amit csak felkínált számukra az élet; legyen az egy jó buli, vagy csetepaté.

Egy másik őzikeszemű, gyönyörű fiatal hölgy, aki szintén kellemetlenül, és fájdalmasan leégett a tűző napon, de egész este hangját sem lehetett hallani a svédasztalos kiszolgálásból gusztusos kis ételes tálat varázsolt; mindent aprólékosan kiszedegetett a tányérra; még külön a savanyúságot is és odavitte Gyuszkónak, aki nagyon ügy tűnt, hogy látszólag tökéletesen kába és öntudatlanság halmazállapotában leledzik.

– Szia, Gyuszkóm! Leülhetek melléd? – kérdezte kedvesen.

Gyuszi most legszívesebben felállt volna, ahogy az úriemberség diktálja, hogy kihúzhassa a hölgynek a széket, de olyan erőtlennek érezte magát, mint a frissen esett harmatcsepp! Erőtlenül csak bólintásra futotta.

– …És mesélj édes Gyuszim! Hogy érzed magad? Biztosan jócskán elfáradtál abban a sok úszásban! Egész nap csak a víz alatt úszkálni eléggé kifárasztja az embert! Szerinted?! – kellemesen csacsogott és úgy tűnt, hogy egyedül és látszólag csakis ő beszél, de Gyuszit kellemes pacsirtás hangja inkább megnyugtatta és legszívesebben rögtön elaludt volna.

– Köszönöm megvagyok! – nyögte ki magából, hiszen holtfáradtsága már a szempilláit is majd lecsukta.

– Mit szólnál hozzá nagyfiú, ha most vacsiznánk egy kicsit? – közelebb ült hozzá, és készségesen elrendezte, megigazította az evőeszközöket.
Még mindig bólogatott, mert nagyon fáradtnak érezte magát, és a jelentős napégések is a testén belső fájdalmairól árulkodtak, melyekkel némán szeretett volna szembe szállni; belső ellenállással!

– Akkor egy falatkát az én kedvemért! – akár egy kisbabát becézgetőn, szinte anyai jósággal pártfogásába vett és szépen meg is etette.

– Nagyon ügyes fiúcska voltál! Ezért most kapsz egy puszit is! – finoman megpuszilta a másik nagyon égett, pirospozsgás, pufók arcát. Gyuszkón látszott, hogy nagyon hálás a felkínált gesztusnak, és annak, hogy egész estére ilyen kellemes és kedves társaságot sikeredett önkéntelenül is kerítenie magának!

– Köszönöm… – illedelmesen megköszönte, és egy eltévedt kézcsókkal azért még megtisztelte a hölgyet, aki elpirult, mert valami ismeretlen, mégis jóleső érzés kerítette hatalmába őt is; mindketten érezték közös érzelmeiket, és ösztöneiket, és mégsem mertek egymással kezdeményező viszonyba keveredni.

– Kérlek drága Gyuszkóm! Ígérd meg nekem, és most elég az, ha csak bólintasz, hogy mindig és örökké a legjobb barátok leszünk, és ha vége van a sulinak és leérettségiztünk azért igyekszünk mindent tudni a másikról, és valamilyen szintén jelen lenni az életében! Ez számomra nagyon fontos lenne! – Talán még sohasem nézett bele ennyire komolyan, és elgondolkodón a másik szemébe a finom kis hölgy, mint éppen most.

– Megígérem!

– Akkor kezet rá! – Megfogták egymás kezét, és mint a kibukkanó szikra egész további életük megpecsételődni látszott abban az egyetlen, varázslatos pillanatban, melyhez a külvilágnak már nem lehetett semmi beleszólása.

Még egy utolsó simítást vetett a nagyalakú előszobában elhelyezett díszes, régimódi tükörben; aprólékos részletességgel nézte meg magát, mint általában az olyan nagyvilági úrinők, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyszerre roppant angyaliak, és egzotikusan vonzóak is képesek lenni, mégis akiket általában szinte rendre elfog az önmagukkal szemben szigorúan támasztott lelkiismeret-furdalás, hogy talán léteznek még a földön náluk is elegánsabb, és minden bizonnyal szebb nők.

Sötét haját feltornyozta kontyba, mert ez különlegessé varázsolta enyhén ovális arcát, és szándékosan kihangsúlyozta melyen ülő, nagy mindenre rácsodálkozó, szinte vágyakozásban, álmodozásban izzó fekete gomb szemét. Hogy hangsúlyossá tegye szemeit, és pilláit fekete irónnal még ki is húzta hangsúlyosan a szeme körüli részeket, mint azok a profi sminkesek, akik tökéletes szakemberei szakmájuknak, melynek egyetlen célja a hódítás. Óvatosan vitte fel a kellemes bordóvörös rúzst enyhén telt ajkára. Valahogy mindig is szégyenkeznie kellett fogai miatt, melyekről azt feltételezte, hogy rendetlenül nőnek, kár egy nagy halom aprócska kőhalom. Aztán kamaszkora végére, amikor egész testében megnyúlt, valahogy a fogai is rendbe jöttek otromba, ízléstelen fogszabályozó használata nélkül.

– Szerinted szép vagyok? – kérdezte vallatón saját farkasszemező tükörképét, mely vele szemben állt tökéletes művészieskedő nagyságban, és úgy festett mintha egyenesági leszármazottja, vagy egypetéjű ikertestvére lenne. Koromsötét pilláit vágyakozón, elragadtatással párszor megremegtette hadd lássa, és érezze, hogy még nem felejtett el mindent, ami hozzátartozik a nőies csábításhoz.

– Szép! Oh, de még mennyire! Mennyire elragadó vagy! – felelte hosszas tanakodás után önmagának. Mintha egy serdülő lány azonnal felnőtt akart volna lenni, és nem érdekelték volna szomorú gyermekkora keserédes hányattatásai.

Megnézte most könnyed, nyárias ruháját. Talán ő lesz majd az egyetlen a randin – már ha úgy dönt, hogy elmegy -, aki még szigorúan ragaszkodott a klasszikus, retrós szoknyaszerű divathoz, ami kifejezetten romantikus hatást kölcsönzött számára. Apró, lábacskáira pillantott. Istenem ebben a percben valósággal megutálta állandóan pipiskedő lábait. Miért nem nőtt nagyobbra, mint mondjuk kortársai? Miért kell neki egy alig százhatvannégy centis töpörödött testben elvesztegetnie jóformán az egész értékes életét, amikor lelki alkata sudár, karcsú, és magas, modern nőt kívánt volna meg?!

Méregdrága szandálja díszcsattokkal volt ékes, és látszólag egy kisebbfajta vagyont is megért. Megtehette, hogy megvegye magának. Elvégre rendes műsor vezetői állása volt egy helyi rádióban, és ha igény mutatkozott rá a helyi művelődési házakban is vállalt bizonyos kultúrát elősegítő, önzetlen programokat.

”Miért kell megvárnia, míg egy férfi ajánlatot, vagy egyáltalán kezdeményező lépést tesz?” – vallatta most önmagát. Hiszen a legtöbb barátnője ideje korán már a húszas éveik legelején lebabázott, és most valóságos kisbabagyárakat hoztak létre saját háztartással, hogy legyen pénzük mindennapi kiadásaik fedezésére.

Már pedig ő igenis függetlenedni, szabadulni akart a társadalmi, és a családi konvenciók átkaitól. Azért költözött el már tizenhét évesen a szülői házból is előbb Zuglóba, aztán a hetedik kerületbe, mert nyughatatlan, örökösen karrierre és saját életre vágyó másik énje nem akart leragadni egy olyan maradni életnél, ahol a nők, mint anyák elsősorban gondoskodó feleségek, és bábok, akik egy adott társadalmi közösségi valós, íratlan szabályainak engedelmeskednek.

Tavaly lecserélte, és eladta a sokat fogyasztó Honda Civic kocsiját, és lecserélte egy vadonatúj, – szerinte kevesebbet fogyasztó -, Opel Tigrára. Mennyivel felszabadultabban, és magabiztosabban érezte magát, amikor az autóüzletben közölték vele, hogy le lehet hajtani egyetlen gombnyomással a kocsitetőt. Amint megérezte, hogy gazdag, dús hajába kap a nappal balzsamos szél mintha teljesen kicserélték volna. Abban a pillanatban már a totális szabadság különleges érzése is más dimenziók felé röpítette; egy szabadabb, és talán boldogabb jövő felé.

Kedvére lóbálta meg slusszkulcsait vörös körömlakkal kikent körmei között, miközben egész testét bizsergető gyönyör futott rajta végig a fejétől egészen a lábujjáig. Hol voltak már azok az idők, amikor szorgalmas kisdiákként minden ünnepélyen ő mondta a verset, ő volt a legjobb hetes, hiszen mindig tiszta volt a gusztustalan zöld tábla, és volt kréta is. És ami fontosabb mindennél osztálytársai is kénytelenek voltak beletörődni az egyszerű ténybe, hogy Vadász Alizt becsülni, és tisztelni illik.

Bár barátnői tökéletes idiótának csúfolták, amiért három felsős is azonnal rástartolt közvetlenül a szalagavatós buli után, és le akarta fektetni, ám ő udvarias méltósággal átlátott mindenkin, mert jó volt az emberismerete. Legkésőbb éjfél előtt már otthon is volt a szülei házában, mert megígérte nekik, hogy számíthatnak rá, és semmi kedve sem volt visszaélni a felkínált bizalmukkal.

Később, amikor egyszerre csak a Bölcsészettudományi Karon találta magát, ahol szinte semmi sem úgy volt igaz, mint azt a közvéleménynek tálalták, és helyette istenesen megalázták a hallgatókat. A legtöbb ifjú hölgy valósággal a depresszió, és az öngyilkosság határán őrlődött, csupán Aliz volt az egyetlen, akit – bár naponta jelképesen elküldtek melegebb éghajlatok felé, és ő is kapott egy-egy rosszabb jegyet főként szintagmatanból, és mondattanból -, mindvégig azon ügyeskedett, hogy egyetemista kolleganői lelkét stabilabbá, és határozottabbá tehesse. Karácsonykor ingyen szaloncukrot osztogatott, és kedvenc barátnőinek egy kis apróságot is vett saját mellékes fizetéséből. A bili akkor borult ki, amikor a rettegett nyelvészeti docensnő belépett az osztályterembe, és a szaloncukrot, mely ott díszelgett a katedrán ünnepi csomagolásban, ajándékkártyával egyszerűen behajította a szemétbe.

Alizt sem kellett félteni. Határozottan, talpraesetten a sarkára állt, mintha bosszúálló Vesta szűz lett volna, vagy Pallas Athéné, és kinyilvánította, hogy ez nem volt fair. Galád gonoszság volt.

– Amennyiben magának ez a véleménye Vadász kisasszony úgy ezt majd a dékánnal is beszélje meg! Ha csak nem akar kereszt félévezni mondattanból! – húzta le gyilkos megvetéssel szemüvegét az ellenséges docensnő.

Aliz hamar fölmérte, hogy a legtöbb pedagógusnak nem volt szimpatikus. Pedig, ha az oktatási intézmények az önálló gondolkodás képességére és az elméleti kompetenciák fokozására helyezik az elsődleges hangsúlyt, akkor mi értelme van a szimpátiának? Egy idő után arról is hallott megdöbbentő tényeket, hogyha egy-egy hallgató jobb jegyeket szeretett volna akkor azt akár természetben is törleszthette az adott témavezető tanárnál. Ez határozott gyomorforgató hányingert, és undort idézett elő benne. S bár neki nem tettek ajánlatot, míg egyetemi tanulmányokat folytatott rögvest ki is kaparta volna az illető pedagógus szemét, vagy egy bozót vágó késsel megszabadította volna incselkedő férfiasságától a kiszemelt docenst, ha ilyesmit tapasztal.

– Miért csinálom ezt? Miért nem lehet normális életem?! – faggatta magát a tükörben is, de választ sohasem kapott.

Végül úgy döntött, hogy mégis elmegy erre a randira, ami valójában egy olyan formális találkozónak tűnt, ahol mind a két fél kóstolgatja egymás határpontjait, hogy mennyit bírhat el a nyughatatlan emberi lélek titkos Richter-skálája?

Az étterem – bár roppant előkelő, és hangulatos volt -, olaszos romantikákat idéző dekorációival. Néhol még lampionokat is aggódtak az utcalámpákra, hogy becsalogathassák a mindenre kulturálisan fogékony turistákat Aliz úgy érezte, mintha ő volna az egyetlen a zsúfolt teremben, aki nem illik oda.

– Bocsáss meg a késésért! – Tudod kész diliház volt a mai nap, és attól tartok, hogy még pár hétig ez lesz! Éppen most készülünk felvenni egy új szirupos, és semmitmondó műsort! Én szerkesztem a műsortervet is! – próbált jópofizni, és kivágni magát, mert úgy érezte magyarázattal tartozik annak a fiatalembernek, aki már a legelső, kissé szerencsétlenül alakult találkozásuk alkalmával is valósággal körbe udvarolta, és verset is írt hozzá. Bár nagyon hosszú, és cirkalmas prózavers volt kevés rímelési lehetőséggel, mégis fogalmazása, a mindenség vágyott, és elképzelt megidézése soraiban azonnal könnyeket csaltak szemébe, és még ő pirult azon, hogy könnyeit próbálja leplezve törölgetni.

– Őszintén remélem, hogy nincsen semmi baj, és hamar rendeződik a dolog! Fantasztikusan csinos vagy! Remekül áll a ruhád! – a fiatalember, mint afféle különös, világból teljesen eltűnt régimódi lovag nem győzött állandóan bókolni neki, amitől nem csupán önbizalma nőtt meg, de elképzelte a szerelmet is, ahogy az est későbbi folyamán lassan, fokozatosan ismerik meg egymás testét; kívül-belül.

Nem érdekelte az, hogy a fiatalember kisebb túlsúllyal rendelkezett. Különben is! A mostani világ túlzásba viszi az egészségmániát, és a sport iránti fékezhetetlen, megszállott rajongást, ami az emberek irreális, és beszámíthatatlan énképeket dédelgetnek magukban. De hát, ha egy-egy ember nem eléggé vonzó vagy csinos akkor azoknak már ne is adjunk esélyt? Eszébe jutott filozófia professzora az egyetemről, aki mindig úgy fogalmazott, hogy ne felejtse el megvizsgálni az adott személyiséget belülről is.

– Igazán kedves vagy! Nagyon szépen köszönöm! – Kellemes bizsergése megint felütötte a fejét, abban a percben, amikor a megszeppent, zavarba jött fiatalember kihúzta előtte a széket, és helyet foglalva be is tolta utána.

Mindketten elfogódottak voltak. Aliz szeretett mindig határozottan és egyértelműen kezdeményezni már gyerekként is. Ha megtetszett neki egy új Barbie-baba addig nem engedte el álmait, amíg övé nem lett a legújabb játék. Nem volt vad, és követelőző, vagy sértődötten hisztizős, elkényeztetett hercegnő. Korán belátta, hogy álmainkért sokszor áldozatokra van szükség, hiszen másként kivitelezhetetlenek.

– Tetszik az öltönyöd! – törte meg a csendet! – Várja csak! – gazellaszökkenéssel máris ott termett a fiatalember mellett, és megigazította enyhén csálén álló bordó színű nyakkendőjét. – Formaság tudom! – felelte. – De mindennek megvan a maga módja!

A fiatalembert valósággal lenyűgözte, és azonnal megbabonázta. A legtöbb esetben ennyire határozott, és talpraesett hölgyek nem szoktak vele randizni, találkozni pedig még kevésbé. Kellemes, örömteli érzések kerítették hatalmába. Senkinek se merte elárulni, de még sohase volt barátnője, vagy bármilyen komolyabb párkapcsolata, és ez kissé kirívó esetnek számított a XXI. században.

– Tudod folyamatosan azon töprengtem, hogy mi dolgom van a világban? hogy hol a helyem? És még mit szeretnék megvalósítani? De vegyünk például téged! Tessék! Te mit szeretnél elérni az életben? – nem köntörfalazott, vagy hezitált, máris a lényegre tért. Újabb szimpatikus jellemvonás. Egy nulla a javára.

– Hu! Hát… szerettem volna saját forgatókönyvvel filmet forgatni, de attól tartok, hogy sem kapcsolatom, sem anyagi forrásom nincs hozzá. Szinte reménytelen vállalkozás! Pedig gyerekkorom óta jóformán a filmeken nőttem fel! – mesélte szinte extatikus, naiv, gyerekes elragadtatással, amitől Alizban is megmozdult valami. Érzékeny, már több alkalommal összetört szíve ebben a percben, mintha egy egészként kezdett volna lüktetni, és kalapálni. Mintha közösen léptek volna ki a gyorsuló, másodlagos időből, melyről eddig úgy gondolkodtak csupán a terhükre van.

– Ez fantasztikusan, és nagyon izgalmasan hangzik! Felteszem te már írtál egy forgatókönyvet a nyári szünetben! Ha jól tudom vannak nagyon jó szoftverek is erre! A Celtx is egy ilyen!

– Húha! Te valóságos gondolatolvasó vagy! Ezt honnan találtad ki?! – csodálkozott jólesően a fiatalember.

– Mi sem egyszerűbb ennél! Hiszen elég csak figyelni a mondataidat! Valósággal bele vagy szerelmesedve a filmezésbe! Ami szerintem rendben van! Én ismerek pár embert, aki szívesen venné, ha megmutatnád neki filmes terveidet! Semmi kényszer! Csak, ha te is úgy akarod! – később sokáig nem tudta eldönteni, vajon miért volt ennyire közvetlen, és ennyire magától értetődően szívélyes ehhez a különleges fiatalemberhez, amikor alig tíz perce beszélgettek. Csak, amikor már hazament ismerte fel a megkerülhetetlen tényt, hogy kölcsönös, sorsfordító beszélgetésük során kölcsönösen tabuk nélküli hullámhosszra kerültek, és talán ez az egyetlen dolog, ami számíthat ebben a hamiskodó, megtévesztett értékeket kínáló életben.

Amikor levette ünnepi ruháját, megszabadult aprólékosan fülbevalójától, és lemosta sminkjét, és szempillafestékét mintha úgy érezte volna lemosta volna önmagáról kétségeit, gátlásait, további rendhagyó félelmeit a külvilág elvárásaival szemben. Most ott állt lecsupaszított, egzotikus meztelenségében a tükör előtt, és talán újra megtanult önmagának mosolyogni teljes szívvel boldog könnyekkel…

Nemes Nikol alias Dicső Úr a Thália Színház operetténekese.
Naponta történtek fura esetek a Jágoda utcában, ahol „ez az” Alucard bácsi dolgozott.

Alucard bácsi egy detektív volt, és az eltűnt emberek után nyomozott. A közös bennük az, hogy a színházból kilépve tűntek el. Rögtön, miután a mellékutcára fordultak a sétány és a sikátor között. Eddig huszonnégy ember eltűnését jelentették.
A oknyomozó meg volt győződve arról, hogy egy ember nem lehetett a tettes.

Nikol az öltözőben volt. A sminkese éppen az utolsó simításokat végezte rajta. Mikor végzett, Nikol felállt, és a rejtett szekrény-szobája felé vette az irányt. Rátette a kezét, de meggondolta magát. Elengedte a kilincset, és az órájára pillantott. Már ennyi az idő? – csodálkozott. Megmosta a piszkos kezét, és kiállt a színpadra. Itt tette a dolgát.

Nem is tudta, hogy milyen úton ment ki, de a Carolina sétányon pipázott már. Nem teketóriázhatott, mert a nagymutató elérte a felet. Néhányat pislogott, és máris a dolgozószobájában találta magát. Leült, maga felé fordította a tükrét, és gyakorolta a szövegét.

Nem tudta hogyan, de már megint a titokajtót csukta be maga után. Nem emlékezett, hogy bent járt volna. Be akart nyitni, de valami kényszerítette, hogy ne tegye. Így inkább hazament.

Másnap a szokásos időpontban volt, a megszokott helyen. Előadás után, mintha megszúrta volna valami. Majd megint a rejtett helynek a kilincsét markolta. Elképzelni sem tudta, hogy miért van ez szinte minden áldott nap. Úgy döntött, hogy elmondja valakinek. De hát kinek is? Senkiben sem bízott meg, főleg miután – talán – két éve egy átverés áldozata lett.

Ekkor felkapta az újságot. A fő hírekre lapozott. Újabb emberek eltűnéséről számolt be a cikk. Ennek kapcsán kijárási tilalmat rendeltek el az emberek biztonsága érdekében.

Néhány nap kellemesen, csöndesen telt el, de ekkor Alucard bácsi többedmagával rontott be, és két parancsot lebegtetett a kezében.

Nikol még kába volt, hiszen megint kiesett neki néhány óra. Ráadásul egyre több helyen viszketett. De ezen elmélkedni sem volt ideje, mert hamarosan kattant a kezén a karperec. Négy nyomozó felfeszítette a lakatot, azután furcsa szag terjedt. A látvány egészen különös volt.

Rengeteg, akár több tucat tetem is lehetett bent.

Ebben a pillanatban két ember csörtetett be, kis híján fellökték Nikolt és a detektív embereit.

A következő kép, hogy egy óriási tükör mögött ül Nikol, majd egy kattanás után az összes porcikája bizseregni kezd.

Nem is sejtheti senki, hogy ekkor két fiatalember pezsgőt bont, és koccintanak.

Egy osztrák altiszt rontott be a főhadiszállás eldugott bugyrába. Meg kell említenem, hogy mindenki megijedt. Ezekben az időkben kockázatos volt bárkiben is megbízni.

Egy magyar tizedes, név szerint: Kovács István #12569 is ott volt. Az egyik sarokban gubbasztott, és pityókát pucolt.

– Kovács! Végzett már a grulyával?

– Még nem, uram!

– Igyekezzen! Azután a hadnagy várja magát és Dreztát is!

– Értettem, uram!

Két perc elteltével elővette az orosz és a német tábornok a márkás szivarjukat, majd hangosan nevetgélni kezdtek. Ekkor átmentek a másik szobába, és üvegcsörömpölés hallatszott.

Kovács végzett a dolgával, ezért kilépett az ajtón. Drezta már ott támaszkodott a kapualjban. Amikor Mr. István odaért, a srác kihúzta magát, majd biccentett.

Közösen mentek a kaszárnya felé. Egy szót sem váltottak. Néhány órának tűnő perc alatt már a sátraiknál jártak, amikor robbanások sorozata ütötte meg a füleiket.

*

Eközben Kovács úr felesége a teraszon teázgatott és feldúlva, bőszen olvasott egy levelet. Amikor a végére ért, a horizontra nézett, és bámult. Talán azt gondolhatta, hogy milyen jó lenne, ha a hat év elteltével láthatná még egyszer a férjét. Persze ha még él.

De akkor megszólalt a csengő. Lenézett. András volt az. Szokásához híven lóháton jött. Az asszony odaszólt neki hangosan:

– Várjál szépen, rögtön jövök!

*

Mintha álomból kelt volna fel Kovács tizedes. Az egyik társa most repült el mellette. Drezta ott feküdt nem messze tőle. Valami csordogált az arcán. Istvánnak nem sok ideje volt nézelődni, így csak azt látta, hogy rengeteg piros tócsa, sár, és törmelék van a pázsiton, és előtte a földön.

Ekkor valaki megkocogtatta a vállát, és tátogott valamit. Biztos kivágták a nyelvét – gondolta –, majd futólépésben követte.

A zúgásokat folyamatosan észlelte, de nem törődött vele. Az útjuk az irányítóközponthoz vezetett.

Mielőtt még beléphetett volna, érezte, hogy valami folyik az arcán – azt hitte, hogy verejték –, ekkor kezével letörölte, és döbbenten vette észre, hogy vér.

*

András épp ebédelt Kovács nejével.

Mindenáron el akarta csábítani az asszonyt. Ő viszont nem adta be egykönnyen a derekát.

*

Mikor Kovács úr a hatalmas épületbe belépett, rögtön elájult.

Két nappal később tért magához. A szörnyű zúgás már elhalkult. Most tisztán hallotta a terepjárók hangját. Lassan kinyitotta a szemét. A felhők barátságosan mozogtak. Néha egy-egy faág is belebillegett a kilátásba. Ekkor valaki a tarkójára tette a kezét, és a tenyerével finoman felhajtotta a fejét.

Néhány óra múlva azon járt Kovács István agya, hogyha nem csak kiképzésen vett volna részt, hanem a „sűrűjében” is, akkor most nem lenne ilyen helyzetben. Valaki cigarettát helyezett a szájába, és meggyújtotta. Kovács úr reflexszerűen elszívta, mintha ezt várta volna hat évig.

Nem tudta mikor, de megálltak. Őt és még néhány társát hordágyra helyezték, majd becipelték egy teljesen fehér házba.

*

A neje egyre többször látta vendégül az udvarlóját. Egyik nap hosszasan, elmélyülten beszélgettek és nevetgéltek. Végül egész este ki sem mozdultak.

Harminchét nappal később fura álma volt az asszonynak. Felriadt, de nem emlékezett semmire belőle. Egy kéz ölelte át őt. Ez a kéz Andrásé volt.

Most már állandó lakosa volt ennek a háznak.

*

Mr. Kovács vonattal tartott a falujába. Nem is sejtette, hogy mi vár rá majd otthon.

Abban reménykedett, hogy az ellenség tényleg feladta, és hogy nem érték el a határt. Nem akarta a hitvesét holtan találni.

Éppen szunyókált, mikor lerobbant a hatalmas jármű. Ekkor a fegyveréhez kapott, és lesben állt, készenlétben, erősítés és segítség nélkül. Még sohasem kellett használnia élőlényen a pisztolyát. Egyetlen egyszer sem. Közben az istenéhez imádkozott. Végül a kalauz nyitott be.

– Uram! A vonatunk véglegesen leállt. Sajnos itt ragadtunk. A végállomás közel negyven mérföldnyire van.

Kovács István tizedes gyalog indult útnak. Közben – maga sem tudja miért –, de énekelt.

Útközben látta, ahogy művelik a földeket, a kombájn szép kerülőkkel tér vissza a párhuzamos vonalakra, néhány pacsirta körözött a nárciszok felett, egy festmény hever a porban. Ilyen dolgokat rég látott már. Nagyon is rég.

Már a szomszéd kisvárosban járt, amikor egy pékség mellett haladt el. Két hölgy veszekedett egy lottószelvényen. István elhatározta, hogy egy ilyen szép napon nem szól inkább közbe. Csak ment haza, szépen, komótosan.

Nem is csengetett a saját házánál. Letette a nappaliba a hátizsákját, és felrohant az emeletre, megnézni a rég nem látott feleségét. Benyitott a hálószoba ajtaján, majd kidülledt szemekkel nézett.

A hitvese Andráson ült az ágyon, mezítelenül.

Ekkor azt tette, amit mindig is tanult, de sohasem próbált ki.

Majd mintha ez természetes lett volna, lelökte őket az ágyról, és elaludt.

Soha többet nem keltek fel.

A komornyik egy poharat adott a kislány kezébe, és így nézték végig az előadást. A mai napig emlékszem erre a jelenetre az életemből, hiszen valahol mélyen megérintett.

Nem volt egy tiszta család. A ház ura már régen nem lakott velük. Ezért fogadták fel L. Nagy Lászlót, aki pénzért cserébe sürgött-forgott, tevékenykedett a ház körül és belül. Igaz, hogy Kiss Erika, nem tudta mi az a pénz, de látott már olyant.

Mivel kíváncsi volt, egy negyvenes idegen úrtól kapott néhányat, hogyha beszél az anyjáról.

És Ő beszélt.

Az ember beidézte Erika anyját, a nőt, egy előadásra. A műsort többen is nézték az utcán. A sötétpiros-felsős fickók füttyentettek. A hangulat a tetőfokára hágott.

A hölgy felmászott a faszínpadra, majd jött a művész. Ekkor a nyakára tett egy pertlit, majd meghajolt.

A színésznő talpa alatt megnyílt a katedra, majd leesett a levegőbe. Ott néhányat ugrabugrált, és közben a lánya arcába nézött.

Miután vége lett az előadásnak, mindenki tapsolt. Még Kiss Erika is. Nagyon tetszett neki, hogy az anyja ilyet tud. Soha nem felejti el az egészet.

De mintha ott lett volna valami kétely vagy kérdés a hatalmas szívében, ami nem hagyta nyugodni.

Évekkel később levetette magát a mélybe.

Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.

– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.

– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.

– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.

A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.

– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.

– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.

– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.

– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.

– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.

– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.

– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.

– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!

A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:

– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.

– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.

– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!

– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.

– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.

A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.

– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.

– Milyen szemeket szeretnél rá?

–Hát… kicsiket… – töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.

– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?

– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.

– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.

– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.

Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint –, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.

– Anyu?

– Tessék, kincsem!

– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?

– Ugyan! Miért tenne ilyet?

– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.

– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?

– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.

Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…

„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.

Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.

A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.

A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.

– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.

Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.

Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.

Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.

Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.

– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.

– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.

Az osztály – ki tudja miért –, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!

A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhőkék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.

„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zoknidaxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.

Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.

Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.

Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.

– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.

– Azt hiszem…

– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.

– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.

– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.

Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.

– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.

– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.

– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.

– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:

,,Tisztelt Szülők!

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!

Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”

Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.

Mikor megszülettem, még anyám óvó kezei jelentették a vigaszt, és két könnytől nedves szeme a világot. Ahogy cseperedtem, úgy tárult fel előttem a horizont. Kint játszottam a téren a többi fiúval, rúgtuk a labdát, fára másztunk, és azt hittük, ez az élet. Majd egy nap, megláttam egy gyönyörű kislányt. Szőke haja gyenge hullámokban hullott alá rózsaszín ruhájára. Dadogtam, azt hittem, felfordul velem a föld. Lassan elindultam felé, míg néztem, hogy sző virágot virágra, dúdolászva valami kellemes kis dallamot. Majd kedvenc labdámat felkapva, kicsit lefújva, letörölve, felé nyújtottam, mint egy felajánlást, mint ambróziát az isteneknek. Mikor meglátott, csak csendesen, vígan felnevetett, és hívott, jöjjek vele játszani. A világom volt ő ekkor. Ez a kislány, a rózsaszín ruhájában. Majd ahogy telt az idő, mindketten felnőttünk, elballagtunk, én pedig azonnal munkába álltam, hogy képes legyek gondoskodni róla, és méltó legyek a kezére. Amint képes lettem elég magabiztosan megállni a lábamon, feltettem neki a nagy kérdést, mire ő igennel felelt. Pár évre rá kislányunk született, ki anyja gyönyörű fürtjeit örökölte, és az én barna szemeimet. Ezután már ők lettem a világom. Vettünk egy házat a szülőhazámban, és nézhettem, hogyan cseperedik fel az egyetlenem, és hogyan rajzolódnak a fáradtság ráncai szerelmem orcáján. Én pedig úgy éreztem, ez az élet. Így szép élni.

 Majd meghallok egy hangos robbanást. Muszáj vagyok felébredni. Amint kinyitom a szemem, nem látok mást, csak pusztulást. Szülőotthonom, mi emlékeimben smaragd volt és azúr, mára szürke hamu csupán, rubinnal festve meg. A büszke, csendes házak, mára temetőkké lettek. A szellő halk simítása, mely egykoron madarak víg énekét hozta, mára csak elhaló, mély, kétségbeesett sírásnak és sikításnak szélcsendjét hagyta hátra. Amint felkelek a kocsi platójáról, pár lépést teszek a szeméttől és törmeléktől túlzsúfolt úton, melyről egykoron anyám kergetett le, hogy ne játsszak rajta, mi lesz, ha elütnek. Egykoron hangosan, nevetve mondtam, mi mindenért érdemes éljek. De most azzal a rózsaszín, koszos, piros foltos anyagcafattal a kezemben már csak halkan suttogom magam elé, „mi maradt meg”. Éltem, 29 évet. De minek… mindenemet elvesztettem, miért valaha harcoltam. Mi értelme volt, ha mára mindenki, kit valaha szerettem, szerteszét vannak szórva a világban, mint dicső halottak… mint elfeledett mártírok… mint a családom. Senki nem fog rájuk emlékezni. Ez a rózsaszín anyagdarab az egyetlen, mi életben tartott. Mi a reményt jelentette számomra. És most, nézd, mi maradt meg a világomból… felettem beszélnek morálról, okokról, jogokról. De én vagyok az, kit fegyverrel küldenek a halálba. Ki fog figyelni rám? Kit fog érdekelni, velem mi van? Én hol vagyok abból a díszes sorból, ahová a sorsomat felírták? Mikor kerülök én a székbe, hogy közöljem, elég. Először elveszítjük mindenünket, majd azt is, amiről már nem is gondoltuk, hogy még megvan… elég. Nem bírom tovább. Túlságosan fáradt vagyok, hogy még tovább meneteljek, de még mindig, minden oldalról löknek, dobálnak, ütnek, fejemre ordítják, hogy mennem kell tovább. Kötelességem van. Felelősségem van. Erősnek kell lennem. De legszívesebben csak a földre borultam volna könnyek közepette, fájdalomtól meggörnyedve visítottam volna, mint sebesült állat, mikor eltávomon csak feleségem és lányom élettelen szemeit találtam összeomlott otthonunk romjai alatt. De helyette csak némán álltam, gyászomat elnyelve, hogy még legmélyebb pillanatomban se tűnjek gyengének, ne áruljam el férfiúi kötelességemet. Erősnek kell lennem. Nem engedhettem meg magamnak, még akkor sem, mikor a temetői földet szórtam tölgyfa koporsóikra. Egy nap, remélem, újra láthatom őket. Hiányoznak. Minden nap. Már régóta nincs okom az életre. Mozgó, beszélő gépként baktatok, teljesítem, amit parancsolnak, és szinte reménykedve várom, mikor szabadít meg egy eltévedt lövedék e világi szenvedéseimtől, hogy újra találkozhassak szeretteimmel a másvilágon. Hány év. Hány hónap. Hány nap, hány óra és hány perc maradt még hátra. Nem tudhatom. Ha van olyan, hogy sors, ha létezik még Isten, nem tudhatom, mit követtem el, hogy így büntessen. A hátam már véresre hegesedett az ostorok csapásaitól, amiket némán kell tűrnöm. De erősnek kell maradnom. A világ súlya nyugszik a vállaimon, és még nem adhatom fel. A mennyország bejáratánál, Szent Péter előtt akarom, hogy a lányom hallja, az apja büszkén, hősként távozva sietett hozzá. Azt akarom, hogy feleségem megértő, kedves tekintettel nézzen rám, mikor a bocsánatáért esdekelek, hogy eddig tartott. Remélem, a barátaim is odaát vannak, és boldogan nevetgélnek valami ökörségen. Azt kívánom, hogy újra lássam a szüleimet együtt, boldogan odaát, vígan beszélgetve egy padon ücsörögve, és úgy nézzenek rám büszkén, mint egyetlen szeretett fiúkra, ki mindvégig gyermek maradt a szemükben. De nem hajolok meg a kötél előtt, legyen bármennyire is csábító a hívása, még nem adhatom fel. Még tovább kell mennem. Még élnem kell. Még küzdenem kell, mielőtt minden fény kialszik szemeimből. És csak akkor nyugodhatok, tiszta lelkiismerettel.

Majd ahogy léptem előre még egyet, hirtelen egy kattanást hallok meg bakancsom talpa alól, és utána az egész világ elnémult. Szívem megállt a mellkasomban, a levegőm bennszakadt, és az az egy pillanat hirtelen egy örökkévalóságnak érződött. Utolsó lélegzetemmel még megpróbáltam felüvölteni, de az akna gyorsabb volt. A szerkezet hirtelen felugrott a földből, és már nem volt hová menekülni. Az éles fém szilánkok, mint Halálnak kíméletlen érintése nyúlt felénk, és szúrt át minden fontos szervet. Esélyünk sem volt…

Ahogy a földön feküdtem, lassan elvérezve, éreztem, ahogy a vak rettegés úrrá lesz rajtam, és vallásosan, könnyek között imádkozni kezdtem, tompuló fájdalmamban. Hogy bár rengeteg megbocsáthatatlan dolgot tettem, és rengeteg életet vettem el, hogy sajátomat mentsem, és a bűntudat több tonnás súlya nyomja szívem, még imádkozom, nem is megváltásért, nem is megbocsátásért, hiszen magamnak se tudnék, csak egy kívánságért. Hadd láthassam a családomat még egyszer a mennyországban utoljára, utána pedig önként megyek le a pokol legmélyebb bugyrába, csak könyörgöm, hadd halljam a hangjukat még egyszer. A halhatatlan lelkem éghet mindenért, amit tettem, nem kívánok semmit, csak könyörgöm, Istenem, ha hallasz, hadd találkozhassak a családommal utoljára, utána pedig önként megyek le az alvilágba. Könyörgöm, adj menekednem.

Szemeim előtt hirtelen felvillannak képek, emlékek, anyámról, kinek barna haja arany fényben úszott a ragyogó ég alatt mint glória, amikor kint játszottunk a játszótéren, és ki nyugodt hanggal vigasztalt, mikor elestem, és felsértettem a térdem. Majd később otthon pudinggal lepett meg, és együtt ettünk, nevetgéltünk, beszélgettünk, este pedig addig olvasott hősökről, kalandokról, szörnyekről, míg végül álomba nem szenderültem. Apám, ki mindig szigorú tekintettel nézett rám, mert nagy elvárásai voltak felém. Emberré nevelt anélkül, hogy valaha kezet emelt volna rám. Bár távolságtartó volt és szűkszavú, emlékszem, hogy mindig számíthattam rá, ha kellett. Példaképem volt ő, mert bár kívülről ridegnek és durvának tűnt, mindenki tudta, hogy aranyból van a szíve, és segít, ahol kell. Feleségem, ő egy angyal volt ember képében. Ha ideges is volt rám, és rám ordított, hogy hogy lehetek ennyire hülye, akkor is éreztem a szeretetet és törődést a hangjában. Ritka okos nő volt ő, bármit is vett a fejébe, mindig megtalálta a módját, hogy végig is vigye. Bár sosem tudtam kifejezni szavakkal, mindig is felnéztem rá és csodáltam érte. Amilyen törődéssel pedig közös lányunkra nézett, mindig felülmúlhatatlanul gyönyörű volt számomra. Olyan meleg, családias otthont teremtett számunkra, hogy míg éltem, sem lehettem elég hálás érte. Bár voltak jobb és rosszabb napjaink is, mindig tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is. Lányom pedig, még a legrosszabb napjaimon is képes volt felderíteni, bohókás, kreatív természetével és víg kacajával. Annyira szeretem őket. Annyira hiányoznak. Mindannyian. Bárcsak láthatnám őket még egyszer. Nem akarok így elmenni. De érzem, nincs beleszólásom e kérdésbe. A fejem egyre jobban fáj és lüktet, miközben fehér zaj tölti el hallásom, és úgy érzem, mintha felfordulna velem a világ. Ahogy halványulnak végül a képek, úgy zárulnak le szemeim, egyre nehezebben, súlyosabban, és éreztem, ahogy lassan a tompa, hideg sötétség körülöttem végül teljesen bekebelez.

 Mikor legközelebb magamhoz tértem, már egy sötét veremben találtam magam. Megpróbáltam hangot kiadni, szólani bárkihez, aki hallja, megérinteni a falait a helynek, ami körbevesz, és csak ekkor vettem észre. Én már többé nem vagyok, és minden, ami megmaradt, az ez a megtört, múlandó tudat, ami reménytelenül próbál létezése legapróbb jeleibe kapaszkodni, és figyelmét felhívni bárkinek, aki még képes elismerni, hogy ő igenis létezik. Még itt vagyok. Ne hagyjatok magamra! Félek! Segítség!

Ekkor pedig hirtelen, ebben a teljes, határtalanul sötét ürességben megjelent és egyre közeledett egy erőteljes jelenlét, olyan, amihez foghatót még életemben nem tapasztaltam, és úgy éreztem, már csak puszta közelsége képes lenne darabokra törni engem.

 – Tudod e, hol vagy pontosan? – szólalt meg mély, dörmögő, rekedtes hangján, mégis nyugodt beszéde egészen vigasztalónak tetszett át zord hangnemén, és úgy tűnt, mintha minden szava csak visszhangként ütődne vissza elmém falairól.

 – Nem… hol vagyok? – Szavaim mint gondolat hangoztak végül, de úgy tűnt, így is hallja.

 – Ne félj… itt már nem érhet semmi baj. A fájdalmaid, küzdelmeid itt véget érnek. Most már nem kell félned semmitől sem többé. Itt már nem árthat senki. Biztonságban vagy.

 – Miért próbálsz megtéveszteni? Tudom, hogy meghaltam, tudom, hogy a pokolba megyek, ahol az örökké valóságig kínok között fogok szenvedni… ennél nagyobb fájdalom már nem érhetne…

 – Az élők kiváltsága a fájdalom… ahogy a távozásod fájdalma is végül tovább öröklődik azokra, akik ismertek és szerettek, míg végül nem marad már senki, aki a távozásod terhét viselhetné. Ez az élet, ezzel jár. Ahogy te is viselted a súlyát a szeretteidnek, kiket tragikusan elvesztettél, úgy fogják mások is a tiédet. Míg végül nem marad senki, akinek szenvednie kéne érte. Sajnálom, attól tartok, hogy az utad valóban itt ér végett.

 – Várj! Ők… ők hol vannak? Ha már úgyis vége, láthatnám őket még egyszer? Együtt lehetnénk a családommal örökké?

 – Attól tartok, ez nem így működik… ahogy nincs fájdalom, ami örök, úgy örök boldogság sem lehetséges. El kell engedned… nincs más út ahhoz, hogy megnyugvásra lelj.

 – Nem akarok meghalni… mi vagy te? Halál, Isten, Démon, Angyal, nem érdekel! Hogy mondhatod te meg nekem, hogy mit érdemlek és mit nem? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy boldogságra leljek? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy újra a szeretteimmel lehessek? Miért nem élhettem csak úgy, ahogy szerettem volna? Nem vágytam én többre, csak egy egyszerű életre. Hát még erre sem vagyok méltó? Mit követtem el, hogy így büntessenek az égiek? Mit kellett volna még tennem, hogy megkíméld őket? Annyit küzdöttem, szenvedtem, és annyi mindent feláldoztam. Miért nem nézhettem csak végig a gyerekemet felnőni, miért nem tölthettem el egy életet a feleségemmel? Miért vetted el a szüleimet oly korán? Miért nem élhettünk volna még egy kicsit tovább boldogan, miért kellett mindennek olyan gyorsan véget érnie? Miért kellett megfosztanod a barátaimtól? Miért? Miért! – őrjöngtem, dühöngtem, miközben a belülről forrongó haragot a megkönnyebbülés meleg könnycseppjei váltották fel, ahogy lassan folytak le arcomról, amely úgy érződött, mint egy hiányzó végtag, ami már csak az emlékeimben tűnt valósnak.

 – Én nem vettem el tőled semmit. Én csak jöttem, hogy enyhülést nyújtsak a sebedre. Az akna, a többi ember, és a soha meg nem szűnő vérontás az, ami megfosztott téged az élettől, a lehetőségektől. Nem én. Sajnálom viszont, hogy ilyen nehéz életen kellett átmenned. Jó ember voltál, amíg éltél. Tényleg megpróbáltál segíteni, akinek tudtál, és sosem kívántál rosszat senkinek. Jobbat érdemeltél, mint amit kaptál. De az élet már csak ilyen. Jó emberek kapnak fájdalmas sorsot, és rossz emberek boldogságot. Ezen semmi sem fog változtatni. De te éltél, amíg tudtál, és mindent megpróbáltál, nem számítva, min mentél át, vagy hányszor buktál el. Hiába, gyakran csak nem azt kapod, amiért a legjobban vágyakozol vagy a legtöbb fáradságod ölöd bele. De te viszont sosem adtad fel, tanultál belőlük, felálltál, és mentél tovább, megállás nélkül. Ez becsületre méltó. Erősebb ember vagy, mint aminek gondoltad magad egész életedben. Bárcsak előbb láttad volna meg ezt. Bárcsak megosztottad volna a terhed valakivel, aki érdemes rá, ahelyett, hogy a súlyokat addig gyűjtöd és cipeled, míg végül a lábaid lassan összecsuklanak, és a lelked összetörik alattuk, míg végül üres héja maradsz csupán egykori önmagadnak. Akkor talán egy kicsivel könnyebb lehetett volna az életed, vagy talán nem. Már ki tudja, már nem számít. Már vége van. Már semmin sem fogsz tudni változtatni többé. Én pedig most magammal viszlek valahová, ahol mély álomba szenderülsz. Ahol már nincsen több gond vagy gondolat. Valahová, ahol megszűnsz létezni mindörökké. Míg végül mindenki más is megfeledkezik arról, hogy valaha léteztél.

A szavai és a gondolatai a nemlétnek pedig hirtelen még keservesebb sírásra késztettek. Olyan régóta fogtam vissza, hogy már el is felejtettem, milyen érzés az, ha csak engeded magadnak, hogy szomorú lehess. Hogy csak engeded magadnak, hogy fájjon, ami kínoz. Milyen érzés gyengének mutatkozni mások előtt, és nem aggódni, mit szólnak majd hozzá. Milyen érzés egy kicsit önmagamnak lenni, a keménység és férfiasság maszkja nélkül. Milyen érzés teljesen és kifogásoktól, bocsánatkéréstől mentesen önmagamnak lenni. Ez pedig leírhatatlan megnyugvást hozott számomra, olyat, amilyet már túlságosan régóta nem éreztem. Csak zokogtam, bömböltem, ordítottam, ahogy tudtam, és már nem érdekelt semmi. Csak ki akartam adni. Olyan érzés volt, mint beolajozni és megjavítani egy régóta porosodó, rozsdás fogaskereket, amely eleinte lassan, csikorgósan, majd egyre könyedébben forogni kezd, ahogyan az tervezve volt, és ahogyan mindig is működnie kellett volna. Hirtelen, régóta először, boldognak éreztem magam.

 – Engedd ki, most már minden rendben lesz… – vigasztalt kellemes, megértő hangon a Halál, mint egy büszke apa a fiát, aki végre először kapura talált.

Olyan régóta éreztem így… olyan rég volt, hogy éreztem. Hogy bármit is éreztem a mélyről jövő, és felemésztő, hideg üresség helyett, amely vég nélkül gyötört belülről. Végre úgy éreztem, képes vagyok továbbállni, és önmagam lenni. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokat vártam vele. Az egész életem elment mellettem, mire végre rájöttem, hogyan találhatok békére. De már késő a megbánás. A családom, a barátaim és a teljes életem, már a síron túl vannak, és nem tehetek ellene semmit. Már vége van, és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem ahelyett, hogy csak egy mérges, kéretlen szellemként járnék vissza, lerombolt életem és otthonom romjaihoz a múltba. Már nincs ott semmi. Már nincs ott senki. Előre kell mennem. Bármi várjon is rám ott. Nincs már hová hátra lépnem többé. Csak előre. Ezzel az újonnan talált önbizalommal pedig a tudatomat rábíztam arra, aki ráébresztett erre és elindultam, bármerre is vitt engem, egészen a feledés megnyugtató és átölelő álomvilágáig.