Az összesereglett, nagy általánosságban pajkos madárrajra emlékeztető osztály beült a Dunaszekcsői vendéglőbe. Ott érdekes módon alig volt egy-két ételükre várakozó pár, akik már több mint valószínű, hogy egy ideje már megrendelték a kívánt ételt, és italt, mert hosszan tűrő, békülékeny szándékukat az egyhelyben járó, valósággal toporgó idő szépen lassan kikezdte.

Meglepően hangulatos, tágas és széles lugasszerű, kerthelységes épület volt ez a kicsinosított csárda. A főkapun túl egyenesen a kicsinyített és előre megterített kertbe lehetett kijutni, ahonnét alig pár lépésnyire a Duna festői hangulatú kacskaringós medre szolgáltatott soha el nem múló, és még fokozható romantikát.

Az egyik szépen földíszített asztalon bálákban állt a kissé megszáradt kenyér, amit vélhetően csak azért tettek oda, hogy amíg az adott szakács el nem készül, addig se kelljen az étteremnek szégyenkeznie amiatt, hogy nem tett meg mindent a kiszolgálást reményében. Később aztán kiderült, hogy mindenre vélhetően azért volt fölfokozott szükség, mert agyagedényekben megsült csirkéhez kimondottan dukál, amennyiben a megszárított kenyérhéjakkal az ember a kikívánkozó ízletes szaftos szószokat egyenesen kitunkolja, hogy később az étel élvezeti értéke a gyomrában landoljon.

A kerttel szemben közvetlenül volt egy kisebbfajta táncteremnek is beillő parkett, ahol alkalmi párocskák múlatták az időt, hogy ezáltal is a felesleges ételek telítettségét lemozoghassák – átmeneti jelleggel.

Az osztály többsége már szinte alig várta a fülsüketítő zajtól körbeágyazottan, és a dobhártyákat általánosan terrorizálva, hogy végre valahára bejuthasson ebbe az íz orgiák által körülvett érinthetetlen paradicsomba, egyvalakit kivéve. Aznapra számára már éppen elég lehetett az ún., kellemesebb meglepetésekből” mert hófehér bőre úgy megégett, mintha egy fölpüffedt, és éppen akkor fogott pufók homárt akartak volna fölszolgálni a vendégeknek, – viszont erről magát a homárt már nem kérdezték meg!

Az állandó jelleggel lefetyelő, és éppen ezért idegesítően, és már-már szánalmasan csacsogó osztályfőnök nyitotta meg a beszédet:

– Akkor fiúk, lányok! Megostromolhatjátok a csárdát! – ami virágnyelven bizonyára annyit tett, elfoglalhatja mindenki a helyét!

Egyedül szegény ropogósra szült, balszerencsés homárunk Gyuszi volt az, aki szabályosan épek, hogy csak kóvályogva, és támolyogni tudott a buszról lefele menet, és ha nem vigyázott volna rá időközben egy-két kinevezett, és névtelen jóakarója könnyen meglehet, hogy egy kisebb mártózásban lehetett volna része; elvégre nagyon közel volt a folyó.

– Valaki viselje majd gondját a Gyuszkónak, mert szegényke alig áll a lábán! – röhögött és vihogott egyszerre az osztályfőnök, akiről csak később derült ki két masszív üveg után, hogy legkedvesebb ital különlegessége az egri bikavér!

– Te ez elkapta a napszúrást! Csak a nyúlnak lehet ilyen vörös szeme! – vizsgálgatták szegény Gyuszit főként a népes lányseregből kivált kacérkodóbb lányok.

– Hadd nézzem csak! Menjetek már hátra az ég áldjon meg titeket! – egy feltűnően csinos és merészen kacér felvilági hölgy lépett oda hozzá, és mintha csak egy dörzsölt ügyeletes nővér lett volna vizsgálgatni kezdte a másik jócskán leégett és most inkább egy főtt homárhoz hasonlító, napégette homlokát.

– Ez egyértelműen napszúrás uraim és hölgyeim! Szerintem dugjuk vissza a buszba valamelyik ülésen majd kiheveri! – volt a vissza nem térő javaslat.

– Ugyan! Menj már! És az ofőnek mit mondunk: Bocsánat Kati néni, de Gyuszit ottfelejtettük a buszon, ami már Pestre megy?” Van fogalmatok, hogy mi lehet ebből, ha nem vigyázunk magunkra? Csak annyit mondanák Balhé! – ezt a mondatot is a legjobb barátnő közölte, aki kis növésű volt ugyan, de talán annál fineszesebb, és körmönfontabb logikával megáldott.

– Jól van! – határozott most a filigrán ifjú hölgy. – Megvan a megoldás! Bejön velünk a csárdába ott jóllakik, és utána visszatuszkoljuk őt a buszba, és mindenki jól járt! Na, hogy ízlik az elképzelés? – fordult a kíváncsiskodó többiekhez, akik kívül rekedtek a belső körön.

– Egyetértünk! – hangzott fennhangon és kórusban a válasz.

Gyuszkót két oldalról két elszántabb és valamivel markosabb legény közrefogta és becipelték az étterembe.

– Belőlem ne csináljatok nagy kérdést! – válaszolta. – Jól megleszek magam is!

– No, no hapsikám! Egy könnyen nem szabadulsz! – így a markosabb, és tagbaszakadtabb legény. – Képzeld csak, mit kapnánk az ofőtől, ha csak úgy egyik percről a másikra eltűnnél? Nincs vita: bejössz ide velünk és kész! Abból nem lehet baj!

Gyuszkó ráállt a szentbeszéd kínálta lehetőségre; ugyan mi mást tehetett volna égő, és sajgó sebekkel, melyek a hátát borították, és valósággal pokoli fájdalmakat okoztak, ha bármit is csinált, vagy megpróbálta kinyújtóztatni csenevész és elgémberedett tagjait.

– Akkor mit hozhatok a fiataloknak? – fordult oda hozzájuk a túlbuzgó, és egyszerre nagyon is igyekvő pincér.

– Ha szabadna hozzon nekem egy vodka martinit sok jéggel, és kísérőnek két tequila-koktélt lesz szíves!

A pincér úgy meglepődött a kérés hallatán; hogy ezek olyan fiatalosnak tűnnek, és máris masszívan a pohár fenekére néznek – ez nála egyenlő volt a szokatlan abszurditással, hiszen amit nem tudott megmagyarázni az előtt sokáig csak tehetetlenül álldogált! Mivel munkaidőben volt és csöppet sem szerette, ha mások ugráltatták így máris hozta az italokat.

Gyurkót egy alig használt magányos asztalhoz ültették a sarokba, ami látszólag jellemtelen egykedvűséggel árválkodott a többi bútordarab között.

– Itt jó helyed lesz! Ha csöndben maradsz és nem okozol nagy bajt, minden oké lehet! – a két markos legény leültette, majd mindketten visszatértek a kellemesebb és üdítő jellegűbb hölgyek társaságába, mert mindketten azon voltak, ha a ma esti bohém kis széptevésük esetleg sikerrel jár akkor még az is megeshet, hogy valamelyik hölgyet kedvükre az ágyukba cipelhetik. Sajnos sok kapatos hölgy volt rávehető egy kis bókolgatásért akármire, és ennyire zsenge fiatalsága virágjában.

– No, hadd hallom! Hová tettétek Gyuszit? – kérte számon az osztályfőnök az osztály döntését.

– Semmi baj tanárnő kérem! A sarokba ültettük, és most pihenget, ha jól láttam!

– Azért adtatok neki valamit enni remélem?! – tetetett aggodalom volt a hangjában, ami általában csupán a felesleges koloncoknak szokott kijárni.

– Hoppá! – csattant a kacér hölgy hangja. – Erről sajnos teljesen megfeledkeztünk! De majd csak helyrehozzunk!

– Hát akkor azt tanácsolom – töltött még egy kis bort a poharába az asszony – hogy minél előbb oldjátok meg ezt a kényes problémát, mert nem szeretném, ha az anya a torkomnak ugrana, hogy mit műveltem a kicsi fiával!

– Azon leszünk Kati néni! Majd azon leszünk! – kacsintott össze most a két szélhámoskodó ifjú hölgy, akik mindig benne voltak valami jó kis murinak ígérkező dologban, amit csak felkínált számukra az élet; legyen az egy jó buli, vagy csetepaté.

Egy másik őzikeszemű, gyönyörű fiatal hölgy, aki szintén kellemetlenül, és fájdalmasan leégett a tűző napon, de egész este hangját sem lehetett hallani a svédasztalos kiszolgálásból gusztusos kis ételes tálat varázsolt; mindent aprólékosan kiszedegetett a tányérra; még külön a savanyúságot is és odavitte Gyuszkónak, aki nagyon ügy tűnt, hogy látszólag tökéletesen kába és öntudatlanság halmazállapotában leledzik.

– Szia, Gyuszkóm! Leülhetek melléd? – kérdezte kedvesen.

Gyuszi most legszívesebben felállt volna, ahogy az úriemberség diktálja, hogy kihúzhassa a hölgynek a széket, de olyan erőtlennek érezte magát, mint a frissen esett harmatcsepp! Erőtlenül csak bólintásra futotta.

– …És mesélj édes Gyuszim! Hogy érzed magad? Biztosan jócskán elfáradtál abban a sok úszásban! Egész nap csak a víz alatt úszkálni eléggé kifárasztja az embert! Szerinted?! – kellemesen csacsogott és úgy tűnt, hogy egyedül és látszólag csakis ő beszél, de Gyuszit kellemes pacsirtás hangja inkább megnyugtatta és legszívesebben rögtön elaludt volna.

– Köszönöm megvagyok! – nyögte ki magából, hiszen holtfáradtsága már a szempilláit is majd lecsukta.

– Mit szólnál hozzá nagyfiú, ha most vacsiznánk egy kicsit? – közelebb ült hozzá, és készségesen elrendezte, megigazította az evőeszközöket.
Még mindig bólogatott, mert nagyon fáradtnak érezte magát, és a jelentős napégések is a testén belső fájdalmairól árulkodtak, melyekkel némán szeretett volna szembe szállni; belső ellenállással!

– Akkor egy falatkát az én kedvemért! – akár egy kisbabát becézgetőn, szinte anyai jósággal pártfogásába vett és szépen meg is etette.

– Nagyon ügyes fiúcska voltál! Ezért most kapsz egy puszit is! – finoman megpuszilta a másik nagyon égett, pirospozsgás, pufók arcát. Gyuszkón látszott, hogy nagyon hálás a felkínált gesztusnak, és annak, hogy egész estére ilyen kellemes és kedves társaságot sikeredett önkéntelenül is kerítenie magának!

– Köszönöm… – illedelmesen megköszönte, és egy eltévedt kézcsókkal azért még megtisztelte a hölgyet, aki elpirult, mert valami ismeretlen, mégis jóleső érzés kerítette hatalmába őt is; mindketten érezték közös érzelmeiket, és ösztöneiket, és mégsem mertek egymással kezdeményező viszonyba keveredni.

– Kérlek drága Gyuszkóm! Ígérd meg nekem, és most elég az, ha csak bólintasz, hogy mindig és örökké a legjobb barátok leszünk, és ha vége van a sulinak és leérettségiztünk azért igyekszünk mindent tudni a másikról, és valamilyen szintén jelen lenni az életében! Ez számomra nagyon fontos lenne! – Talán még sohasem nézett bele ennyire komolyan, és elgondolkodón a másik szemébe a finom kis hölgy, mint éppen most.

– Megígérem!

– Akkor kezet rá! – Megfogták egymás kezét, és mint a kibukkanó szikra egész további életük megpecsételődni látszott abban az egyetlen, varázslatos pillanatban, melyhez a külvilágnak már nem lehetett semmi beleszólása.

Még egy utolsó simítást vetett a nagyalakú előszobában elhelyezett díszes, régimódi tükörben; aprólékos részletességgel nézte meg magát, mint általában az olyan nagyvilági úrinők, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyszerre roppant angyaliak, és egzotikusan vonzóak is képesek lenni, mégis akiket általában szinte rendre elfog az önmagukkal szemben szigorúan támasztott lelkiismeret-furdalás, hogy talán léteznek még a földön náluk is elegánsabb, és minden bizonnyal szebb nők.

Sötét haját feltornyozta kontyba, mert ez különlegessé varázsolta enyhén ovális arcát, és szándékosan kihangsúlyozta melyen ülő, nagy mindenre rácsodálkozó, szinte vágyakozásban, álmodozásban izzó fekete gomb szemét. Hogy hangsúlyossá tegye szemeit, és pilláit fekete irónnal még ki is húzta hangsúlyosan a szeme körüli részeket, mint azok a profi sminkesek, akik tökéletes szakemberei szakmájuknak, melynek egyetlen célja a hódítás. Óvatosan vitte fel a kellemes bordóvörös rúzst enyhén telt ajkára. Valahogy mindig is szégyenkeznie kellett fogai miatt, melyekről azt feltételezte, hogy rendetlenül nőnek, kár egy nagy halom aprócska kőhalom. Aztán kamaszkora végére, amikor egész testében megnyúlt, valahogy a fogai is rendbe jöttek otromba, ízléstelen fogszabályozó használata nélkül.

– Szerinted szép vagyok? – kérdezte vallatón saját farkasszemező tükörképét, mely vele szemben állt tökéletes művészieskedő nagyságban, és úgy festett mintha egyenesági leszármazottja, vagy egypetéjű ikertestvére lenne. Koromsötét pilláit vágyakozón, elragadtatással párszor megremegtette hadd lássa, és érezze, hogy még nem felejtett el mindent, ami hozzátartozik a nőies csábításhoz.

– Szép! Oh, de még mennyire! Mennyire elragadó vagy! – felelte hosszas tanakodás után önmagának. Mintha egy serdülő lány azonnal felnőtt akart volna lenni, és nem érdekelték volna szomorú gyermekkora keserédes hányattatásai.

Megnézte most könnyed, nyárias ruháját. Talán ő lesz majd az egyetlen a randin – már ha úgy dönt, hogy elmegy -, aki még szigorúan ragaszkodott a klasszikus, retrós szoknyaszerű divathoz, ami kifejezetten romantikus hatást kölcsönzött számára. Apró, lábacskáira pillantott. Istenem ebben a percben valósággal megutálta állandóan pipiskedő lábait. Miért nem nőtt nagyobbra, mint mondjuk kortársai? Miért kell neki egy alig százhatvannégy centis töpörödött testben elvesztegetnie jóformán az egész értékes életét, amikor lelki alkata sudár, karcsú, és magas, modern nőt kívánt volna meg?!

Méregdrága szandálja díszcsattokkal volt ékes, és látszólag egy kisebbfajta vagyont is megért. Megtehette, hogy megvegye magának. Elvégre rendes műsor vezetői állása volt egy helyi rádióban, és ha igény mutatkozott rá a helyi művelődési házakban is vállalt bizonyos kultúrát elősegítő, önzetlen programokat.

”Miért kell megvárnia, míg egy férfi ajánlatot, vagy egyáltalán kezdeményező lépést tesz?” – vallatta most önmagát. Hiszen a legtöbb barátnője ideje korán már a húszas éveik legelején lebabázott, és most valóságos kisbabagyárakat hoztak létre saját háztartással, hogy legyen pénzük mindennapi kiadásaik fedezésére.

Már pedig ő igenis függetlenedni, szabadulni akart a társadalmi, és a családi konvenciók átkaitól. Azért költözött el már tizenhét évesen a szülői házból is előbb Zuglóba, aztán a hetedik kerületbe, mert nyughatatlan, örökösen karrierre és saját életre vágyó másik énje nem akart leragadni egy olyan maradni életnél, ahol a nők, mint anyák elsősorban gondoskodó feleségek, és bábok, akik egy adott társadalmi közösségi valós, íratlan szabályainak engedelmeskednek.

Tavaly lecserélte, és eladta a sokat fogyasztó Honda Civic kocsiját, és lecserélte egy vadonatúj, – szerinte kevesebbet fogyasztó -, Opel Tigrára. Mennyivel felszabadultabban, és magabiztosabban érezte magát, amikor az autóüzletben közölték vele, hogy le lehet hajtani egyetlen gombnyomással a kocsitetőt. Amint megérezte, hogy gazdag, dús hajába kap a nappal balzsamos szél mintha teljesen kicserélték volna. Abban a pillanatban már a totális szabadság különleges érzése is más dimenziók felé röpítette; egy szabadabb, és talán boldogabb jövő felé.

Kedvére lóbálta meg slusszkulcsait vörös körömlakkal kikent körmei között, miközben egész testét bizsergető gyönyör futott rajta végig a fejétől egészen a lábujjáig. Hol voltak már azok az idők, amikor szorgalmas kisdiákként minden ünnepélyen ő mondta a verset, ő volt a legjobb hetes, hiszen mindig tiszta volt a gusztustalan zöld tábla, és volt kréta is. És ami fontosabb mindennél osztálytársai is kénytelenek voltak beletörődni az egyszerű ténybe, hogy Vadász Alizt becsülni, és tisztelni illik.

Bár barátnői tökéletes idiótának csúfolták, amiért három felsős is azonnal rástartolt közvetlenül a szalagavatós buli után, és le akarta fektetni, ám ő udvarias méltósággal átlátott mindenkin, mert jó volt az emberismerete. Legkésőbb éjfél előtt már otthon is volt a szülei házában, mert megígérte nekik, hogy számíthatnak rá, és semmi kedve sem volt visszaélni a felkínált bizalmukkal.

Később, amikor egyszerre csak a Bölcsészettudományi Karon találta magát, ahol szinte semmi sem úgy volt igaz, mint azt a közvéleménynek tálalták, és helyette istenesen megalázták a hallgatókat. A legtöbb ifjú hölgy valósággal a depresszió, és az öngyilkosság határán őrlődött, csupán Aliz volt az egyetlen, akit – bár naponta jelképesen elküldtek melegebb éghajlatok felé, és ő is kapott egy-egy rosszabb jegyet főként szintagmatanból, és mondattanból -, mindvégig azon ügyeskedett, hogy egyetemista kolleganői lelkét stabilabbá, és határozottabbá tehesse. Karácsonykor ingyen szaloncukrot osztogatott, és kedvenc barátnőinek egy kis apróságot is vett saját mellékes fizetéséből. A bili akkor borult ki, amikor a rettegett nyelvészeti docensnő belépett az osztályterembe, és a szaloncukrot, mely ott díszelgett a katedrán ünnepi csomagolásban, ajándékkártyával egyszerűen behajította a szemétbe.

Alizt sem kellett félteni. Határozottan, talpraesetten a sarkára állt, mintha bosszúálló Vesta szűz lett volna, vagy Pallas Athéné, és kinyilvánította, hogy ez nem volt fair. Galád gonoszság volt.

– Amennyiben magának ez a véleménye Vadász kisasszony úgy ezt majd a dékánnal is beszélje meg! Ha csak nem akar kereszt félévezni mondattanból! – húzta le gyilkos megvetéssel szemüvegét az ellenséges docensnő.

Aliz hamar fölmérte, hogy a legtöbb pedagógusnak nem volt szimpatikus. Pedig, ha az oktatási intézmények az önálló gondolkodás képességére és az elméleti kompetenciák fokozására helyezik az elsődleges hangsúlyt, akkor mi értelme van a szimpátiának? Egy idő után arról is hallott megdöbbentő tényeket, hogyha egy-egy hallgató jobb jegyeket szeretett volna akkor azt akár természetben is törleszthette az adott témavezető tanárnál. Ez határozott gyomorforgató hányingert, és undort idézett elő benne. S bár neki nem tettek ajánlatot, míg egyetemi tanulmányokat folytatott rögvest ki is kaparta volna az illető pedagógus szemét, vagy egy bozót vágó késsel megszabadította volna incselkedő férfiasságától a kiszemelt docenst, ha ilyesmit tapasztal.

– Miért csinálom ezt? Miért nem lehet normális életem?! – faggatta magát a tükörben is, de választ sohasem kapott.

Végül úgy döntött, hogy mégis elmegy erre a randira, ami valójában egy olyan formális találkozónak tűnt, ahol mind a két fél kóstolgatja egymás határpontjait, hogy mennyit bírhat el a nyughatatlan emberi lélek titkos Richter-skálája?

Az étterem – bár roppant előkelő, és hangulatos volt -, olaszos romantikákat idéző dekorációival. Néhol még lampionokat is aggódtak az utcalámpákra, hogy becsalogathassák a mindenre kulturálisan fogékony turistákat Aliz úgy érezte, mintha ő volna az egyetlen a zsúfolt teremben, aki nem illik oda.

– Bocsáss meg a késésért! – Tudod kész diliház volt a mai nap, és attól tartok, hogy még pár hétig ez lesz! Éppen most készülünk felvenni egy új szirupos, és semmitmondó műsort! Én szerkesztem a műsortervet is! – próbált jópofizni, és kivágni magát, mert úgy érezte magyarázattal tartozik annak a fiatalembernek, aki már a legelső, kissé szerencsétlenül alakult találkozásuk alkalmával is valósággal körbe udvarolta, és verset is írt hozzá. Bár nagyon hosszú, és cirkalmas prózavers volt kevés rímelési lehetőséggel, mégis fogalmazása, a mindenség vágyott, és elképzelt megidézése soraiban azonnal könnyeket csaltak szemébe, és még ő pirult azon, hogy könnyeit próbálja leplezve törölgetni.

– Őszintén remélem, hogy nincsen semmi baj, és hamar rendeződik a dolog! Fantasztikusan csinos vagy! Remekül áll a ruhád! – a fiatalember, mint afféle különös, világból teljesen eltűnt régimódi lovag nem győzött állandóan bókolni neki, amitől nem csupán önbizalma nőtt meg, de elképzelte a szerelmet is, ahogy az est későbbi folyamán lassan, fokozatosan ismerik meg egymás testét; kívül-belül.

Nem érdekelte az, hogy a fiatalember kisebb túlsúllyal rendelkezett. Különben is! A mostani világ túlzásba viszi az egészségmániát, és a sport iránti fékezhetetlen, megszállott rajongást, ami az emberek irreális, és beszámíthatatlan énképeket dédelgetnek magukban. De hát, ha egy-egy ember nem eléggé vonzó vagy csinos akkor azoknak már ne is adjunk esélyt? Eszébe jutott filozófia professzora az egyetemről, aki mindig úgy fogalmazott, hogy ne felejtse el megvizsgálni az adott személyiséget belülről is.

– Igazán kedves vagy! Nagyon szépen köszönöm! – Kellemes bizsergése megint felütötte a fejét, abban a percben, amikor a megszeppent, zavarba jött fiatalember kihúzta előtte a széket, és helyet foglalva be is tolta utána.

Mindketten elfogódottak voltak. Aliz szeretett mindig határozottan és egyértelműen kezdeményezni már gyerekként is. Ha megtetszett neki egy új Barbie-baba addig nem engedte el álmait, amíg övé nem lett a legújabb játék. Nem volt vad, és követelőző, vagy sértődötten hisztizős, elkényeztetett hercegnő. Korán belátta, hogy álmainkért sokszor áldozatokra van szükség, hiszen másként kivitelezhetetlenek.

– Tetszik az öltönyöd! – törte meg a csendet! – Várja csak! – gazellaszökkenéssel máris ott termett a fiatalember mellett, és megigazította enyhén csálén álló bordó színű nyakkendőjét. – Formaság tudom! – felelte. – De mindennek megvan a maga módja!

A fiatalembert valósággal lenyűgözte, és azonnal megbabonázta. A legtöbb esetben ennyire határozott, és talpraesett hölgyek nem szoktak vele randizni, találkozni pedig még kevésbé. Kellemes, örömteli érzések kerítették hatalmába. Senkinek se merte elárulni, de még sohase volt barátnője, vagy bármilyen komolyabb párkapcsolata, és ez kissé kirívó esetnek számított a XXI. században.

– Tudod folyamatosan azon töprengtem, hogy mi dolgom van a világban? hogy hol a helyem? És még mit szeretnék megvalósítani? De vegyünk például téged! Tessék! Te mit szeretnél elérni az életben? – nem köntörfalazott, vagy hezitált, máris a lényegre tért. Újabb szimpatikus jellemvonás. Egy nulla a javára.

– Hu! Hát… szerettem volna saját forgatókönyvvel filmet forgatni, de attól tartok, hogy sem kapcsolatom, sem anyagi forrásom nincs hozzá. Szinte reménytelen vállalkozás! Pedig gyerekkorom óta jóformán a filmeken nőttem fel! – mesélte szinte extatikus, naiv, gyerekes elragadtatással, amitől Alizban is megmozdult valami. Érzékeny, már több alkalommal összetört szíve ebben a percben, mintha egy egészként kezdett volna lüktetni, és kalapálni. Mintha közösen léptek volna ki a gyorsuló, másodlagos időből, melyről eddig úgy gondolkodtak csupán a terhükre van.

– Ez fantasztikusan, és nagyon izgalmasan hangzik! Felteszem te már írtál egy forgatókönyvet a nyári szünetben! Ha jól tudom vannak nagyon jó szoftverek is erre! A Celtx is egy ilyen!

– Húha! Te valóságos gondolatolvasó vagy! Ezt honnan találtad ki?! – csodálkozott jólesően a fiatalember.

– Mi sem egyszerűbb ennél! Hiszen elég csak figyelni a mondataidat! Valósággal bele vagy szerelmesedve a filmezésbe! Ami szerintem rendben van! Én ismerek pár embert, aki szívesen venné, ha megmutatnád neki filmes terveidet! Semmi kényszer! Csak, ha te is úgy akarod! – később sokáig nem tudta eldönteni, vajon miért volt ennyire közvetlen, és ennyire magától értetődően szívélyes ehhez a különleges fiatalemberhez, amikor alig tíz perce beszélgettek. Csak, amikor már hazament ismerte fel a megkerülhetetlen tényt, hogy kölcsönös, sorsfordító beszélgetésük során kölcsönösen tabuk nélküli hullámhosszra kerültek, és talán ez az egyetlen dolog, ami számíthat ebben a hamiskodó, megtévesztett értékeket kínáló életben.

Amikor levette ünnepi ruháját, megszabadult aprólékosan fülbevalójától, és lemosta sminkjét, és szempillafestékét mintha úgy érezte volna lemosta volna önmagáról kétségeit, gátlásait, további rendhagyó félelmeit a külvilág elvárásaival szemben. Most ott állt lecsupaszított, egzotikus meztelenségében a tükör előtt, és talán újra megtanult önmagának mosolyogni teljes szívvel boldog könnyekkel…

Nemes Nikol alias Dicső Úr a Thália Színház operetténekese.
Naponta történtek fura esetek a Jágoda utcában, ahol „ez az” Alucard bácsi dolgozott.

Alucard bácsi egy detektív volt, és az eltűnt emberek után nyomozott. A közös bennük az, hogy a színházból kilépve tűntek el. Rögtön, miután a mellékutcára fordultak a sétány és a sikátor között. Eddig huszonnégy ember eltűnését jelentették.
A oknyomozó meg volt győződve arról, hogy egy ember nem lehetett a tettes.

Nikol az öltözőben volt. A sminkese éppen az utolsó simításokat végezte rajta. Mikor végzett, Nikol felállt, és a rejtett szekrény-szobája felé vette az irányt. Rátette a kezét, de meggondolta magát. Elengedte a kilincset, és az órájára pillantott. Már ennyi az idő? – csodálkozott. Megmosta a piszkos kezét, és kiállt a színpadra. Itt tette a dolgát.

Nem is tudta, hogy milyen úton ment ki, de a Carolina sétányon pipázott már. Nem teketóriázhatott, mert a nagymutató elérte a felet. Néhányat pislogott, és máris a dolgozószobájában találta magát. Leült, maga felé fordította a tükrét, és gyakorolta a szövegét.

Nem tudta hogyan, de már megint a titokajtót csukta be maga után. Nem emlékezett, hogy bent járt volna. Be akart nyitni, de valami kényszerítette, hogy ne tegye. Így inkább hazament.

Másnap a szokásos időpontban volt, a megszokott helyen. Előadás után, mintha megszúrta volna valami. Majd megint a rejtett helynek a kilincsét markolta. Elképzelni sem tudta, hogy miért van ez szinte minden áldott nap. Úgy döntött, hogy elmondja valakinek. De hát kinek is? Senkiben sem bízott meg, főleg miután – talán – két éve egy átverés áldozata lett.

Ekkor felkapta az újságot. A fő hírekre lapozott. Újabb emberek eltűnéséről számolt be a cikk. Ennek kapcsán kijárási tilalmat rendeltek el az emberek biztonsága érdekében.

Néhány nap kellemesen, csöndesen telt el, de ekkor Alucard bácsi többedmagával rontott be, és két parancsot lebegtetett a kezében.

Nikol még kába volt, hiszen megint kiesett neki néhány óra. Ráadásul egyre több helyen viszketett. De ezen elmélkedni sem volt ideje, mert hamarosan kattant a kezén a karperec. Négy nyomozó felfeszítette a lakatot, azután furcsa szag terjedt. A látvány egészen különös volt.

Rengeteg, akár több tucat tetem is lehetett bent.

Ebben a pillanatban két ember csörtetett be, kis híján fellökték Nikolt és a detektív embereit.

A következő kép, hogy egy óriási tükör mögött ül Nikol, majd egy kattanás után az összes porcikája bizseregni kezd.

Nem is sejtheti senki, hogy ekkor két fiatalember pezsgőt bont, és koccintanak.

Egy osztrák altiszt rontott be a főhadiszállás eldugott bugyrába. Meg kell említenem, hogy mindenki megijedt. Ezekben az időkben kockázatos volt bárkiben is megbízni.

Egy magyar tizedes, név szerint: Kovács István #12569 is ott volt. Az egyik sarokban gubbasztott, és pityókát pucolt.

– Kovács! Végzett már a grulyával?

– Még nem, uram!

– Igyekezzen! Azután a hadnagy várja magát és Dreztát is!

– Értettem, uram!

Két perc elteltével elővette az orosz és a német tábornok a márkás szivarjukat, majd hangosan nevetgélni kezdtek. Ekkor átmentek a másik szobába, és üvegcsörömpölés hallatszott.

Kovács végzett a dolgával, ezért kilépett az ajtón. Drezta már ott támaszkodott a kapualjban. Amikor Mr. István odaért, a srác kihúzta magát, majd biccentett.

Közösen mentek a kaszárnya felé. Egy szót sem váltottak. Néhány órának tűnő perc alatt már a sátraiknál jártak, amikor robbanások sorozata ütötte meg a füleiket.

*

Eközben Kovács úr felesége a teraszon teázgatott és feldúlva, bőszen olvasott egy levelet. Amikor a végére ért, a horizontra nézett, és bámult. Talán azt gondolhatta, hogy milyen jó lenne, ha a hat év elteltével láthatná még egyszer a férjét. Persze ha még él.

De akkor megszólalt a csengő. Lenézett. András volt az. Szokásához híven lóháton jött. Az asszony odaszólt neki hangosan:

– Várjál szépen, rögtön jövök!

*

Mintha álomból kelt volna fel Kovács tizedes. Az egyik társa most repült el mellette. Drezta ott feküdt nem messze tőle. Valami csordogált az arcán. Istvánnak nem sok ideje volt nézelődni, így csak azt látta, hogy rengeteg piros tócsa, sár, és törmelék van a pázsiton, és előtte a földön.

Ekkor valaki megkocogtatta a vállát, és tátogott valamit. Biztos kivágták a nyelvét – gondolta –, majd futólépésben követte.

A zúgásokat folyamatosan észlelte, de nem törődött vele. Az útjuk az irányítóközponthoz vezetett.

Mielőtt még beléphetett volna, érezte, hogy valami folyik az arcán – azt hitte, hogy verejték –, ekkor kezével letörölte, és döbbenten vette észre, hogy vér.

*

András épp ebédelt Kovács nejével.

Mindenáron el akarta csábítani az asszonyt. Ő viszont nem adta be egykönnyen a derekát.

*

Mikor Kovács úr a hatalmas épületbe belépett, rögtön elájult.

Két nappal később tért magához. A szörnyű zúgás már elhalkult. Most tisztán hallotta a terepjárók hangját. Lassan kinyitotta a szemét. A felhők barátságosan mozogtak. Néha egy-egy faág is belebillegett a kilátásba. Ekkor valaki a tarkójára tette a kezét, és a tenyerével finoman felhajtotta a fejét.

Néhány óra múlva azon járt Kovács István agya, hogyha nem csak kiképzésen vett volna részt, hanem a „sűrűjében” is, akkor most nem lenne ilyen helyzetben. Valaki cigarettát helyezett a szájába, és meggyújtotta. Kovács úr reflexszerűen elszívta, mintha ezt várta volna hat évig.

Nem tudta mikor, de megálltak. Őt és még néhány társát hordágyra helyezték, majd becipelték egy teljesen fehér házba.

*

A neje egyre többször látta vendégül az udvarlóját. Egyik nap hosszasan, elmélyülten beszélgettek és nevetgéltek. Végül egész este ki sem mozdultak.

Harminchét nappal később fura álma volt az asszonynak. Felriadt, de nem emlékezett semmire belőle. Egy kéz ölelte át őt. Ez a kéz Andrásé volt.

Most már állandó lakosa volt ennek a háznak.

*

Mr. Kovács vonattal tartott a falujába. Nem is sejtette, hogy mi vár rá majd otthon.

Abban reménykedett, hogy az ellenség tényleg feladta, és hogy nem érték el a határt. Nem akarta a hitvesét holtan találni.

Éppen szunyókált, mikor lerobbant a hatalmas jármű. Ekkor a fegyveréhez kapott, és lesben állt, készenlétben, erősítés és segítség nélkül. Még sohasem kellett használnia élőlényen a pisztolyát. Egyetlen egyszer sem. Közben az istenéhez imádkozott. Végül a kalauz nyitott be.

– Uram! A vonatunk véglegesen leállt. Sajnos itt ragadtunk. A végállomás közel negyven mérföldnyire van.

Kovács István tizedes gyalog indult útnak. Közben – maga sem tudja miért –, de énekelt.

Útközben látta, ahogy művelik a földeket, a kombájn szép kerülőkkel tér vissza a párhuzamos vonalakra, néhány pacsirta körözött a nárciszok felett, egy festmény hever a porban. Ilyen dolgokat rég látott már. Nagyon is rég.

Már a szomszéd kisvárosban járt, amikor egy pékség mellett haladt el. Két hölgy veszekedett egy lottószelvényen. István elhatározta, hogy egy ilyen szép napon nem szól inkább közbe. Csak ment haza, szépen, komótosan.

Nem is csengetett a saját házánál. Letette a nappaliba a hátizsákját, és felrohant az emeletre, megnézni a rég nem látott feleségét. Benyitott a hálószoba ajtaján, majd kidülledt szemekkel nézett.

A hitvese Andráson ült az ágyon, mezítelenül.

Ekkor azt tette, amit mindig is tanult, de sohasem próbált ki.

Majd mintha ez természetes lett volna, lelökte őket az ágyról, és elaludt.

Soha többet nem keltek fel.

A komornyik egy poharat adott a kislány kezébe, és így nézték végig az előadást. A mai napig emlékszem erre a jelenetre az életemből, hiszen valahol mélyen megérintett.

Nem volt egy tiszta család. A ház ura már régen nem lakott velük. Ezért fogadták fel L. Nagy Lászlót, aki pénzért cserébe sürgött-forgott, tevékenykedett a ház körül és belül. Igaz, hogy Kiss Erika, nem tudta mi az a pénz, de látott már olyant.

Mivel kíváncsi volt, egy negyvenes idegen úrtól kapott néhányat, hogyha beszél az anyjáról.

És Ő beszélt.

Az ember beidézte Erika anyját, a nőt, egy előadásra. A műsort többen is nézték az utcán. A sötétpiros-felsős fickók füttyentettek. A hangulat a tetőfokára hágott.

A hölgy felmászott a faszínpadra, majd jött a művész. Ekkor a nyakára tett egy pertlit, majd meghajolt.

A színésznő talpa alatt megnyílt a katedra, majd leesett a levegőbe. Ott néhányat ugrabugrált, és közben a lánya arcába nézött.

Miután vége lett az előadásnak, mindenki tapsolt. Még Kiss Erika is. Nagyon tetszett neki, hogy az anyja ilyet tud. Soha nem felejti el az egészet.

De mintha ott lett volna valami kétely vagy kérdés a hatalmas szívében, ami nem hagyta nyugodni.

Évekkel később levetette magát a mélybe.

Nem volt rá felkészülve. Úgy érezte már megint egy szánalmas mindennapnak néz elébe, ahol az apja azért üvöltözik vele, vagy ordítja le idegességében a fejét, mert mindig olyan ostoba kéréseket kér tőle, mint segítsen a technikai órai kartonházat megépíteni, vagy jelen esetben egy elhasznált zokniból készítsen neki zoknidakszlit; négy kunkori lábbal, csóváló farokkal, no meg két füllel, és valódi gombszemekkel.

– Szóljál anyádnak az ilyen hülyeségekkel, én most fáradt vagyok! – mordult rá valamivel idegesebben, és közben gyárkéményként dohányzott.

– Apu? Miért nem segítesz?! – kérlelte vékony alig hallható egérke hangon, mint akit inkább a fizikai megtorlás, és nem az adott szó megszegése fenyeget.

– Mert nem és kész! Ne idegesíts a kurva életbe! – apja rendszerint mindig k-betűs, vagy nagyon csúnya szavakat használt saját önző, idegbeteg feszültsége kiküszöböléséére, ami aztán sohasem múlt el egész életében.

A kisfiú így tehát kénytelen volt csöndes, néma alázattal addig várni, míg késő este hat óra magasságában hullafáradtan, és elcsigázva az édesanyja haza nem jött Kálvin-téri munkahelyéről, ahol az egész napot rendszerint végig dolgozta.

– Szervusztok! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint sikeresen kibújt őszies jellegű kabátjából. Az utóbbi időben egyre többet adott az öltözködésre, és megjelenésre, mert borzasztóan igényes volt önmagával szemben, és ezt a fajta kifinomult ízlésességet, és trendiséget egy idő múltán mindenkitől megkövetelte. Volt egy angolosan hordható, féloldalas pirosas kalapja, mely igen-igen drága holmi volt, és melyre – a jelek szerint -, roppant büszke is volt.

– A fiacskád említett valami… házi feladatot, amivel nem boldogul! – közölte egykedvűen az apuka továbbra is kedvenc tévéműsorát bámulva meredten.

– Akkor talán segíthetnél neki egy keveset, nem?! – állt meg előtte a fiatalasszony erélyesen, csípőre tett kézzel, mely azt jelezte, ha a családfő nem hajlandó öt másodpercen belül fiuknak segíteni megnézheti magát, mert nem kap vacsorát.

– Én ehhez nem értek! – közölte morcosan.

– Egyáltalán mi a feladat? – érdeklődött kíváncsian az asszony.

– Valami zokniba kell vattát tömködni, aztán a zoknira négy lábat, két gombszemet kell varrni. Valami kutyaféleséget kell csinálni az órára. – zárta le a vitát az apuka. Különben is mérges volt aznap, mert munkáját nagy általánosságban mindig hazahozta.

– Jól van! Akkor ne segíts! Még a végén sérvet kapsz! – jegyezte meg csípősen a feleség, és ezúttal már otthoni ruhájában nézett be a gyerekszobába, ahol kisfia éppen az aznapi barátságtalan mateklecke fölött görnyedezett, és igencsak meglátszott, hogy semelyik reáltantárgyhoz nem fűlik a foga.

– Szia kincsem! Hát hogy vagy? Mivel foglalkozol? Hallottam apádtól, hogy gondban vagy!

A gyerek úgy nézett rá, mint a messiásra. Anyát mindig is valami titokzatos hősnek gondolta, akit azért küldhetett a földre egy ismeretlen, rejtélyes kozmikus erő, hogy helyrehozza az emberek tévedéseit. Most kétségbeesve nézett rá:

– Sehogy sem sikerül ez a zoknidakszli! – szomorkodott.

– Nem szabadna így elkeseredned! Nem dől össze a világ! Mindjárt megnézem! – kedvesen kivette a kisfiú kezéből a ronggyá gyűrődött, ócska zoknidarabot, majd bement a másik szobába, ahol a varrókészletét tartotta szükség esetére. Mikor visszatért, mert pontosan tudta magában milyen feladatról is lehet szó.

– Szívem! Kérlek hozzál egy nagyobbacska pamacs vattát a fürdőszobából. Apáddal pedig ne is foglalkozz!

– Máris! – a kisfiú egyszerre izgatottan, lelkesen, és ujjongva szaladt a fürdőszobába.

– Csak óvatosan el ne essél! – az anyuka szakszerűen szétbontotta a zokni bélését, majd megvizsgálva a szövet anyagát máris hozzálátott, hogy ollóval négy darab egyforma nagyságú szövetet vágjon, melyet később, majd a zoknidarab alsó részéhez fog hozzávarrni.

A kisfiú hamar visszatért a vattával, és lelkesen odaadta anyjának, aki máris egyenletesen betömködte azt a zokniba, míg végül az ócska zoknidarab úgy festett, mint egy közepes méretű, fel hizlalt hurkadarab.

– No, látod édesem! Valahogy így kell! Most jöhetnek a lábak! – azzal a négy lábforma tépést kényelmesen felvarrta a hurkadarab alsó részére. S bár az adott hurkadarab otromba, és ormótlanra sikeredett, mint a négy darab hurkapálcikás láb, azért a daxlinak már volt egy teste, és négy lába.

– Milyen szemeket szeretnél rá?

–Hát… kicsiket… – töprengett egy pillanatra, majd kivett a varrós dobozból két egyforma szürke színű gombszemet, és odanyújtotta anyjának, aki máris felvarrta a hurkadarab elejére.

– Látod drágám! Már mindjárt készen van! Már majdnem olyan mint egy kutyus, nem?

– Még nincs neki se füle, se farka! – jegyezte meg a fiúcska.

– Igen édesem, de mindjárt kerítünk azt is! – az anyuka az egész napos vége-hossza nincs lótástól-futástól annyira kimerült, hogy az ember nem is tudhatta felfogni, hogy egyáltalán hogyan is maradhatott ennyi lélekenergiája gyerekére. Hiába, az anyai szeretet határtalan.

– Látod! Mindjárt megcsináljuk a két fülét, meg a farkát és készen is van! – azzal megint aprócska vattagombócot gyömöszölt három levágott szövetbe, és miután sikeresen felvarrta a két fület, már csak a a kutyus farkincája volt hátra.

Néhány perc elteltével a kisfiúból is eltűnni látszott a stressz, fölösleges idegeskedés, izgalom, és az összes negatív pesszimizmus, melyet – rendszerint –, mindig akkor élt át, ha számára megbirkózhatatlannak gondolt feladatokkal, és kihívásokkal nézett szembe.

– Anyu?

– Tessék, kincsem!

– Mi lesz, ha Éva néni megtudja, hogy nem is én csináltam a daxlit?

– Ugyan! Miért tenne ilyet?

– Mert a legutóbb is, amikor olvasónaplót kellett írni azt mondta, hogy nem is én csináltam a naplót, mert még helyesen írni sem tudok rendesen. – szomorodott el ismét a kisfiú. Érződött rajta, hogy a hosszú, és viszontagságos évek során annyi lelki sebet szedett össze, amivel szinte már képtelenségszámba ment a puszta életben maradás is.

– De drágám! Hidd csak el, hogy nem lesz semmi baj, ha én mondom! – bíztatta, bátorította. – Mit szólnál egy finom vacsorához. Vettem pizzát, amit úgy szeretsz! Eszünk?

– O.K. – felelte fáradt, lemondó sóhajjal.

Asztalhoz ültek pontosan este hat óra magasságában, és mialatt a szülők egymással igyekeztek megvitatni az aznap történt fontosabb munkahelyi események láncolatait a kisfiú saját gondolatai között merengett…

„Vajon mit fog felelni akkor, ha a tanárnő ténylegesen is felteszi neki a kérdést, hogy ki csinálta azt az átkozott zoknidaxlit?” – végig ez motoszkált a fejében.

Egész éjjel jóformán alig hunyta le a szemét. A félelem, rettegés, a kihívások előtti ódzkodó megtorpanás szinte annyira beleivódott egész szervezetébe, hogy szíve szaporábban vert, és az adrenalin termelése is rohamosan megnövekedett. Hajnali fél három magasságában – amikor buszvezető apja rendszerint mindig elment dolgozni -, még mindig ébren volt. A vastag téli takarót a fejére húzta, mert még mindig félt a sötéttől, és az ártó koboldoktól, de még így sem jött álom a szemére. Egy-két óra múltán aztán már végképp érezte a rátelepedő ólmos fáradtságot, mely rendszerint akkor fogja el az embert, ha az adrenalin, és a serkentő ösztönök már rég feladták erőtartalékaikat. A kisfiú szemei gyorsan becsukódtak, és álomba is merültek.

A reggel hamarabb jött el, mint bármi más.

A kisfiút anyukája nem győzte keltegetni.

– Hékás! Hétalvó! Ki az ágyból! Mindjárt itt a suli. – noszogatta, simogatta kissé, amíg nagy nehezen magához nem tért.

Jöhetett a reggelizés, és a kiadós tejeskávézás, amitől szervezete új erőre kapott, és fel is élénkült kicsit. Még szerencse, hogy szülei maximálisan megbíztak benne, és a bizalomért cserébe rendes, és szófogadó viselkedést vártak el tőle mindig.

Édesanyja hét órakor ment el sietve otthonról a munkahelyére, és fia lelkére kötötte, hogy a bejárati ajtót alaposan zárja be maga után, amit ő meg is tett.

Sokszor az iskolára úgy tekintett, mint pokoli kálváriája, hajótörött száműzetése, és nyilvános megszégyenítése egyedüli színterére. Barátai alig voltak. Talán csak azért, mert valójában mindig is rettegések, kölcsönös megfélemlítések börtönébe volt bezárva, akár egy halálraítélt, aki saját kivégzését várja.

Elérkezett már a második óra alkalmával a rettegett irodalomóra. Furcsa mód az irodalmat sokkal jobban szerette, mint a gyűlölt, és halálosan unalmas nyelvtant.

– Gyerekek! Figyelmet kérek! Kérem kitenni a zoknidaxlikat amit készítettetek a padotokra. – közölte hideg, nyekergő hangon a tanárnő, aki akkor az ötvenes éveiben járhatott, és szemlátomást leginkább egy félig nagymama, félig vastag szemöldökű boszorka benyomását keltette.
A tanárnő fokozatosan végig haladt a padsorok között. Ezúttal azonban mindent fordítottan csinált, mint az előre is elvárható lett volna tőle. Hátulról jött előre, és mikor a középső padsor második padjában szorongó kisfiú daxliját vette szemügyre két májfoltos, rücskös kezei között különös, groteszk mosoly kezdett el bajszos ajkán játszadozni.

– Mondd csak Petike? Ezt te készítetted, vagy a szüleid a besegítettek?! – nézett rá kérdő, kutató tekintettel. Valósággal belevájta barna hiúz szemeit az áldozataiba, hogy azok mukkanni sem igen bírtak a félelemtől.

Az osztály – ki tudja miért –, most torka szakadtából felnevetett, amikor meglátta a tanárnő kezei között a furcsa, groteszk ocsmányságot. Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a rosszindulat miatt, vagy csupán a fertőző gonoszság, és alávalóság kerítette hatalmába a fiúkat, és lányokat vegyesen. Petike mindenesetre megint úgy érezhette magát, mint akit nyilvánosan megszégyenítettek. Ebben a hónapban már van tízszer!

A kisfiú tétován, félszegen csak bólogatni bírt. A tanárnő elvette a padra kikészített gusztustalan felhőkék színű ellenőrzőkönyvet, és a hátsó oldalak egyikére beírt a szülőknek egy személyes hangvételű üzenetet, majd kérte a kisfiút, hogy otthon mutassa meg szüleinek az üzenetet. A daxlit, mely sajnos saját hurka súlyát nem bírta el pálcikaméretű lábaival, ezért mindig felbukott valahogy letette a padra, és érdeklődő tekintettel tovább ment.

„Na akkor most mi van? – töprengett Petike. Egyest kaptam, vagy inkább intőt! De hiszen miért is kaptam volna intőt, amikor nem tettem semmi rosszat?!” – töprengett magában, majd óvatosan eltette az ellenőrző könyvet, és a csetlő-botló zoknidaxlit, és hetedik óra végén háromnegyed kettő felé hazasietett. Most csak tornaóra közben verték meg a gonosz fiúk, de elfelejtették kidobni a ruháját a szemeteskukába. Talán nem is baj.

Amikor hazaért apja – szerencsére -, beugró volt, ami annyit jelentett, hogy két műszakban végezte munkáját. Éppen csak hazaugrott, hogy főtt ételt ehessen, aztán egy óra magasságában már ment is vissza a busz végállomásra. Sokszor de szívesen cserélt volna vele, hogy őt is becsüljék meg, és tiszteljék.

Kivette a hűtőből az aznapi pörköltet nokedlivel, majd egy kis mikrohullámú sütős melegítés után kényelmesen elfogyasztotta. Úgy döntött, hogy egy kicsit lefekszik a gyerekszobában az ágyára, mert nagyon kimerültnek, és fáradtnak érezte magát.

Észre se vette, hogy elszaladt az idő, és kora délután fél öt lett, mire anyukája is megjött a munkából.

– Szia kincsem! Apád? Elment? – kérdezte homlokpuszi után.

– Azt hiszem…

– Hogy sikerült az irodalomóra? – nézett rá kíváncsi szemekkel.

– Éva néni azt kérte, hogy olvasd el, amit az ellenőrzőkönyvembe írt. – felelte baljóslatúan, és letörve, mint aki büntetésre számíthat.

– Persze kicsim! Na? Mit hoztam neked?! – nézett sugárzón boldogan még mindig szomorkás, és félős kisfiára a büszke anyuka.
Petike tanácstalanul, értetlenkedő kifejezéssel, és széttárt pufók karokkal válaszolt beszéd helyett.

Az anyuka egy közepes méretű dobozt nyújtott át kisfiúnak, mely szépen, masnival megkötve volt becsomagolva. Igencsak meglátszott rajta, hogy gondos kezek formálták olyanná, amilyen lett.

– Ezt miért kapom?! – nézett anyjára tanácstalanul.

– Azért kincsem, mert fantasztikus és különleges fiúcska vagy! – nevetett bele a levegőbe a fiatal anyuka. – Na, mi lesz! Bontsd ki!
Petike olyan óvatosan nyúlt a dobozhoz, mintha az megégetné pufók ujjacskáit. Mikor anyukája is segített neki nem hitt a szemeinek! Egy közepes méretű, modern, szárnyas Batmobile lapult a csomag mélyén originált csomagolásban, olyasféle harci jármű, melyet Val Kilmer vezetett a Mindörökké Batman című filmben.

– Anyu? Még nincsen szülinapom! De fantasztikusan szuper! Kipróbálhatom? – most kockáztatott meg először aznap valami mosolyféleséget.

– Azért van kincsem! Addig elolvasom, mit írt a tanárnő. – elvette az ellenőrzőkönyvet, és gondosan olvasni kezdte az üzentet:

,,Tisztelt Szülők!

Felhívom szíves figyelmüket arra, hogy Peti tanulmányi eredményei a helyesírást, és nyelvtani dolgokat nem számítva remekül haladnak, de amennyiben olyan egyszerű, banális házi feladatok elkészítését, és kivitelezését is, mint a zoknidaxli készítést Önök fogják mindig megcsinálni gyermekük helyett sajnos mindig kénytelen leszek egy érdemjegyet levonni az év végig érdemjegyéből! Megértésüket köszönöm!

Üdvözlettel: Dr. Boglyas Józsefné”

Az anyuka fogott egy tollat, és aláírta az ellenőrzőkönyvet bizonyítandó, hogy látta, és tudomásul is vette a tanárnő üzenetét. Lélekben most igyekezett jócskán felkészülni rá, hogy másnap megint csak kénytelen lesz bemenni az iskolába és elbeszélgetni az igazgatóval, hogy egy kicsit lépjen a tyúkszemére az irodalom tanárnőnek.

Mikor megszülettem, még anyám óvó kezei jelentették a vigaszt, és két könnytől nedves szeme a világot. Ahogy cseperedtem, úgy tárult fel előttem a horizont. Kint játszottam a téren a többi fiúval, rúgtuk a labdát, fára másztunk, és azt hittük, ez az élet. Majd egy nap, megláttam egy gyönyörű kislányt. Szőke haja gyenge hullámokban hullott alá rózsaszín ruhájára. Dadogtam, azt hittem, felfordul velem a föld. Lassan elindultam felé, míg néztem, hogy sző virágot virágra, dúdolászva valami kellemes kis dallamot. Majd kedvenc labdámat felkapva, kicsit lefújva, letörölve, felé nyújtottam, mint egy felajánlást, mint ambróziát az isteneknek. Mikor meglátott, csak csendesen, vígan felnevetett, és hívott, jöjjek vele játszani. A világom volt ő ekkor. Ez a kislány, a rózsaszín ruhájában. Majd ahogy telt az idő, mindketten felnőttünk, elballagtunk, én pedig azonnal munkába álltam, hogy képes legyek gondoskodni róla, és méltó legyek a kezére. Amint képes lettem elég magabiztosan megállni a lábamon, feltettem neki a nagy kérdést, mire ő igennel felelt. Pár évre rá kislányunk született, ki anyja gyönyörű fürtjeit örökölte, és az én barna szemeimet. Ezután már ők lettem a világom. Vettünk egy házat a szülőhazámban, és nézhettem, hogyan cseperedik fel az egyetlenem, és hogyan rajzolódnak a fáradtság ráncai szerelmem orcáján. Én pedig úgy éreztem, ez az élet. Így szép élni.

 Majd meghallok egy hangos robbanást. Muszáj vagyok felébredni. Amint kinyitom a szemem, nem látok mást, csak pusztulást. Szülőotthonom, mi emlékeimben smaragd volt és azúr, mára szürke hamu csupán, rubinnal festve meg. A büszke, csendes házak, mára temetőkké lettek. A szellő halk simítása, mely egykoron madarak víg énekét hozta, mára csak elhaló, mély, kétségbeesett sírásnak és sikításnak szélcsendjét hagyta hátra. Amint felkelek a kocsi platójáról, pár lépést teszek a szeméttől és törmeléktől túlzsúfolt úton, melyről egykoron anyám kergetett le, hogy ne játsszak rajta, mi lesz, ha elütnek. Egykoron hangosan, nevetve mondtam, mi mindenért érdemes éljek. De most azzal a rózsaszín, koszos, piros foltos anyagcafattal a kezemben már csak halkan suttogom magam elé, „mi maradt meg”. Éltem, 29 évet. De minek… mindenemet elvesztettem, miért valaha harcoltam. Mi értelme volt, ha mára mindenki, kit valaha szerettem, szerteszét vannak szórva a világban, mint dicső halottak… mint elfeledett mártírok… mint a családom. Senki nem fog rájuk emlékezni. Ez a rózsaszín anyagdarab az egyetlen, mi életben tartott. Mi a reményt jelentette számomra. És most, nézd, mi maradt meg a világomból… felettem beszélnek morálról, okokról, jogokról. De én vagyok az, kit fegyverrel küldenek a halálba. Ki fog figyelni rám? Kit fog érdekelni, velem mi van? Én hol vagyok abból a díszes sorból, ahová a sorsomat felírták? Mikor kerülök én a székbe, hogy közöljem, elég. Először elveszítjük mindenünket, majd azt is, amiről már nem is gondoltuk, hogy még megvan… elég. Nem bírom tovább. Túlságosan fáradt vagyok, hogy még tovább meneteljek, de még mindig, minden oldalról löknek, dobálnak, ütnek, fejemre ordítják, hogy mennem kell tovább. Kötelességem van. Felelősségem van. Erősnek kell lennem. De legszívesebben csak a földre borultam volna könnyek közepette, fájdalomtól meggörnyedve visítottam volna, mint sebesült állat, mikor eltávomon csak feleségem és lányom élettelen szemeit találtam összeomlott otthonunk romjai alatt. De helyette csak némán álltam, gyászomat elnyelve, hogy még legmélyebb pillanatomban se tűnjek gyengének, ne áruljam el férfiúi kötelességemet. Erősnek kell lennem. Nem engedhettem meg magamnak, még akkor sem, mikor a temetői földet szórtam tölgyfa koporsóikra. Egy nap, remélem, újra láthatom őket. Hiányoznak. Minden nap. Már régóta nincs okom az életre. Mozgó, beszélő gépként baktatok, teljesítem, amit parancsolnak, és szinte reménykedve várom, mikor szabadít meg egy eltévedt lövedék e világi szenvedéseimtől, hogy újra találkozhassak szeretteimmel a másvilágon. Hány év. Hány hónap. Hány nap, hány óra és hány perc maradt még hátra. Nem tudhatom. Ha van olyan, hogy sors, ha létezik még Isten, nem tudhatom, mit követtem el, hogy így büntessen. A hátam már véresre hegesedett az ostorok csapásaitól, amiket némán kell tűrnöm. De erősnek kell maradnom. A világ súlya nyugszik a vállaimon, és még nem adhatom fel. A mennyország bejáratánál, Szent Péter előtt akarom, hogy a lányom hallja, az apja büszkén, hősként távozva sietett hozzá. Azt akarom, hogy feleségem megértő, kedves tekintettel nézzen rám, mikor a bocsánatáért esdekelek, hogy eddig tartott. Remélem, a barátaim is odaát vannak, és boldogan nevetgélnek valami ökörségen. Azt kívánom, hogy újra lássam a szüleimet együtt, boldogan odaát, vígan beszélgetve egy padon ücsörögve, és úgy nézzenek rám büszkén, mint egyetlen szeretett fiúkra, ki mindvégig gyermek maradt a szemükben. De nem hajolok meg a kötél előtt, legyen bármennyire is csábító a hívása, még nem adhatom fel. Még tovább kell mennem. Még élnem kell. Még küzdenem kell, mielőtt minden fény kialszik szemeimből. És csak akkor nyugodhatok, tiszta lelkiismerettel.

Majd ahogy léptem előre még egyet, hirtelen egy kattanást hallok meg bakancsom talpa alól, és utána az egész világ elnémult. Szívem megállt a mellkasomban, a levegőm bennszakadt, és az az egy pillanat hirtelen egy örökkévalóságnak érződött. Utolsó lélegzetemmel még megpróbáltam felüvölteni, de az akna gyorsabb volt. A szerkezet hirtelen felugrott a földből, és már nem volt hová menekülni. Az éles fém szilánkok, mint Halálnak kíméletlen érintése nyúlt felénk, és szúrt át minden fontos szervet. Esélyünk sem volt…

Ahogy a földön feküdtem, lassan elvérezve, éreztem, ahogy a vak rettegés úrrá lesz rajtam, és vallásosan, könnyek között imádkozni kezdtem, tompuló fájdalmamban. Hogy bár rengeteg megbocsáthatatlan dolgot tettem, és rengeteg életet vettem el, hogy sajátomat mentsem, és a bűntudat több tonnás súlya nyomja szívem, még imádkozom, nem is megváltásért, nem is megbocsátásért, hiszen magamnak se tudnék, csak egy kívánságért. Hadd láthassam a családomat még egyszer a mennyországban utoljára, utána pedig önként megyek le a pokol legmélyebb bugyrába, csak könyörgöm, hadd halljam a hangjukat még egyszer. A halhatatlan lelkem éghet mindenért, amit tettem, nem kívánok semmit, csak könyörgöm, Istenem, ha hallasz, hadd találkozhassak a családommal utoljára, utána pedig önként megyek le az alvilágba. Könyörgöm, adj menekednem.

Szemeim előtt hirtelen felvillannak képek, emlékek, anyámról, kinek barna haja arany fényben úszott a ragyogó ég alatt mint glória, amikor kint játszottunk a játszótéren, és ki nyugodt hanggal vigasztalt, mikor elestem, és felsértettem a térdem. Majd később otthon pudinggal lepett meg, és együtt ettünk, nevetgéltünk, beszélgettünk, este pedig addig olvasott hősökről, kalandokról, szörnyekről, míg végül álomba nem szenderültem. Apám, ki mindig szigorú tekintettel nézett rám, mert nagy elvárásai voltak felém. Emberré nevelt anélkül, hogy valaha kezet emelt volna rám. Bár távolságtartó volt és szűkszavú, emlékszem, hogy mindig számíthattam rá, ha kellett. Példaképem volt ő, mert bár kívülről ridegnek és durvának tűnt, mindenki tudta, hogy aranyból van a szíve, és segít, ahol kell. Feleségem, ő egy angyal volt ember képében. Ha ideges is volt rám, és rám ordított, hogy hogy lehetek ennyire hülye, akkor is éreztem a szeretetet és törődést a hangjában. Ritka okos nő volt ő, bármit is vett a fejébe, mindig megtalálta a módját, hogy végig is vigye. Bár sosem tudtam kifejezni szavakkal, mindig is felnéztem rá és csodáltam érte. Amilyen törődéssel pedig közös lányunkra nézett, mindig felülmúlhatatlanul gyönyörű volt számomra. Olyan meleg, családias otthont teremtett számunkra, hogy míg éltem, sem lehettem elég hálás érte. Bár voltak jobb és rosszabb napjaink is, mindig tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is. Lányom pedig, még a legrosszabb napjaimon is képes volt felderíteni, bohókás, kreatív természetével és víg kacajával. Annyira szeretem őket. Annyira hiányoznak. Mindannyian. Bárcsak láthatnám őket még egyszer. Nem akarok így elmenni. De érzem, nincs beleszólásom e kérdésbe. A fejem egyre jobban fáj és lüktet, miközben fehér zaj tölti el hallásom, és úgy érzem, mintha felfordulna velem a világ. Ahogy halványulnak végül a képek, úgy zárulnak le szemeim, egyre nehezebben, súlyosabban, és éreztem, ahogy lassan a tompa, hideg sötétség körülöttem végül teljesen bekebelez.

 Mikor legközelebb magamhoz tértem, már egy sötét veremben találtam magam. Megpróbáltam hangot kiadni, szólani bárkihez, aki hallja, megérinteni a falait a helynek, ami körbevesz, és csak ekkor vettem észre. Én már többé nem vagyok, és minden, ami megmaradt, az ez a megtört, múlandó tudat, ami reménytelenül próbál létezése legapróbb jeleibe kapaszkodni, és figyelmét felhívni bárkinek, aki még képes elismerni, hogy ő igenis létezik. Még itt vagyok. Ne hagyjatok magamra! Félek! Segítség!

Ekkor pedig hirtelen, ebben a teljes, határtalanul sötét ürességben megjelent és egyre közeledett egy erőteljes jelenlét, olyan, amihez foghatót még életemben nem tapasztaltam, és úgy éreztem, már csak puszta közelsége képes lenne darabokra törni engem.

 – Tudod e, hol vagy pontosan? – szólalt meg mély, dörmögő, rekedtes hangján, mégis nyugodt beszéde egészen vigasztalónak tetszett át zord hangnemén, és úgy tűnt, mintha minden szava csak visszhangként ütődne vissza elmém falairól.

 – Nem… hol vagyok? – Szavaim mint gondolat hangoztak végül, de úgy tűnt, így is hallja.

 – Ne félj… itt már nem érhet semmi baj. A fájdalmaid, küzdelmeid itt véget érnek. Most már nem kell félned semmitől sem többé. Itt már nem árthat senki. Biztonságban vagy.

 – Miért próbálsz megtéveszteni? Tudom, hogy meghaltam, tudom, hogy a pokolba megyek, ahol az örökké valóságig kínok között fogok szenvedni… ennél nagyobb fájdalom már nem érhetne…

 – Az élők kiváltsága a fájdalom… ahogy a távozásod fájdalma is végül tovább öröklődik azokra, akik ismertek és szerettek, míg végül nem marad már senki, aki a távozásod terhét viselhetné. Ez az élet, ezzel jár. Ahogy te is viselted a súlyát a szeretteidnek, kiket tragikusan elvesztettél, úgy fogják mások is a tiédet. Míg végül nem marad senki, akinek szenvednie kéne érte. Sajnálom, attól tartok, hogy az utad valóban itt ér végett.

 – Várj! Ők… ők hol vannak? Ha már úgyis vége, láthatnám őket még egyszer? Együtt lehetnénk a családommal örökké?

 – Attól tartok, ez nem így működik… ahogy nincs fájdalom, ami örök, úgy örök boldogság sem lehetséges. El kell engedned… nincs más út ahhoz, hogy megnyugvásra lelj.

 – Nem akarok meghalni… mi vagy te? Halál, Isten, Démon, Angyal, nem érdekel! Hogy mondhatod te meg nekem, hogy mit érdemlek és mit nem? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy boldogságra leljek? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy újra a szeretteimmel lehessek? Miért nem élhettem csak úgy, ahogy szerettem volna? Nem vágytam én többre, csak egy egyszerű életre. Hát még erre sem vagyok méltó? Mit követtem el, hogy így büntessenek az égiek? Mit kellett volna még tennem, hogy megkíméld őket? Annyit küzdöttem, szenvedtem, és annyi mindent feláldoztam. Miért nem nézhettem csak végig a gyerekemet felnőni, miért nem tölthettem el egy életet a feleségemmel? Miért vetted el a szüleimet oly korán? Miért nem élhettünk volna még egy kicsit tovább boldogan, miért kellett mindennek olyan gyorsan véget érnie? Miért kellett megfosztanod a barátaimtól? Miért? Miért! – őrjöngtem, dühöngtem, miközben a belülről forrongó haragot a megkönnyebbülés meleg könnycseppjei váltották fel, ahogy lassan folytak le arcomról, amely úgy érződött, mint egy hiányzó végtag, ami már csak az emlékeimben tűnt valósnak.

 – Én nem vettem el tőled semmit. Én csak jöttem, hogy enyhülést nyújtsak a sebedre. Az akna, a többi ember, és a soha meg nem szűnő vérontás az, ami megfosztott téged az élettől, a lehetőségektől. Nem én. Sajnálom viszont, hogy ilyen nehéz életen kellett átmenned. Jó ember voltál, amíg éltél. Tényleg megpróbáltál segíteni, akinek tudtál, és sosem kívántál rosszat senkinek. Jobbat érdemeltél, mint amit kaptál. De az élet már csak ilyen. Jó emberek kapnak fájdalmas sorsot, és rossz emberek boldogságot. Ezen semmi sem fog változtatni. De te éltél, amíg tudtál, és mindent megpróbáltál, nem számítva, min mentél át, vagy hányszor buktál el. Hiába, gyakran csak nem azt kapod, amiért a legjobban vágyakozol vagy a legtöbb fáradságod ölöd bele. De te viszont sosem adtad fel, tanultál belőlük, felálltál, és mentél tovább, megállás nélkül. Ez becsületre méltó. Erősebb ember vagy, mint aminek gondoltad magad egész életedben. Bárcsak előbb láttad volna meg ezt. Bárcsak megosztottad volna a terhed valakivel, aki érdemes rá, ahelyett, hogy a súlyokat addig gyűjtöd és cipeled, míg végül a lábaid lassan összecsuklanak, és a lelked összetörik alattuk, míg végül üres héja maradsz csupán egykori önmagadnak. Akkor talán egy kicsivel könnyebb lehetett volna az életed, vagy talán nem. Már ki tudja, már nem számít. Már vége van. Már semmin sem fogsz tudni változtatni többé. Én pedig most magammal viszlek valahová, ahol mély álomba szenderülsz. Ahol már nincsen több gond vagy gondolat. Valahová, ahol megszűnsz létezni mindörökké. Míg végül mindenki más is megfeledkezik arról, hogy valaha léteztél.

A szavai és a gondolatai a nemlétnek pedig hirtelen még keservesebb sírásra késztettek. Olyan régóta fogtam vissza, hogy már el is felejtettem, milyen érzés az, ha csak engeded magadnak, hogy szomorú lehess. Hogy csak engeded magadnak, hogy fájjon, ami kínoz. Milyen érzés gyengének mutatkozni mások előtt, és nem aggódni, mit szólnak majd hozzá. Milyen érzés egy kicsit önmagamnak lenni, a keménység és férfiasság maszkja nélkül. Milyen érzés teljesen és kifogásoktól, bocsánatkéréstől mentesen önmagamnak lenni. Ez pedig leírhatatlan megnyugvást hozott számomra, olyat, amilyet már túlságosan régóta nem éreztem. Csak zokogtam, bömböltem, ordítottam, ahogy tudtam, és már nem érdekelt semmi. Csak ki akartam adni. Olyan érzés volt, mint beolajozni és megjavítani egy régóta porosodó, rozsdás fogaskereket, amely eleinte lassan, csikorgósan, majd egyre könyedébben forogni kezd, ahogyan az tervezve volt, és ahogyan mindig is működnie kellett volna. Hirtelen, régóta először, boldognak éreztem magam.

 – Engedd ki, most már minden rendben lesz… – vigasztalt kellemes, megértő hangon a Halál, mint egy büszke apa a fiát, aki végre először kapura talált.

Olyan régóta éreztem így… olyan rég volt, hogy éreztem. Hogy bármit is éreztem a mélyről jövő, és felemésztő, hideg üresség helyett, amely vég nélkül gyötört belülről. Végre úgy éreztem, képes vagyok továbbállni, és önmagam lenni. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokat vártam vele. Az egész életem elment mellettem, mire végre rájöttem, hogyan találhatok békére. De már késő a megbánás. A családom, a barátaim és a teljes életem, már a síron túl vannak, és nem tehetek ellene semmit. Már vége van, és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem ahelyett, hogy csak egy mérges, kéretlen szellemként járnék vissza, lerombolt életem és otthonom romjaihoz a múltba. Már nincs ott semmi. Már nincs ott senki. Előre kell mennem. Bármi várjon is rám ott. Nincs már hová hátra lépnem többé. Csak előre. Ezzel az újonnan talált önbizalommal pedig a tudatomat rábíztam arra, aki ráébresztett erre és elindultam, bármerre is vitt engem, egészen a feledés megnyugtató és átölelő álomvilágáig.

Csak sétált a réten. Igazából ő sem tudta, hogy merre vagy hova tart. Csak ment előre az ismeretlenbe. Hogy ébren volt-e vagy álmodott? Ki tudja? A hangok most is suttogtak a fülébe. A hangok, amiktől soha nem tudott megszabadulni. A hangok, amik végigkísérték az egész életét. A hangok, amik borzalmas dolgokat suttogtak a fülébe.

Egy életen át kereste a kiutat. A kiutat az unalomból, a szomorúságból, az elnyomásból. Sosem találta meg. Csak kereste hiába. Pedig tudta, ha egyszer megtalálná a kiutat, a hangok is elhallgatnának. Az egész életét ezzel töltötte. A véget nem érő kereséssel…

Vagy mégsem? Talán a hangok is csak most kezdtek el suttogni. Szinte csak egy perce kezdődött minden. De nem, az nem lehet. Hiszen már egy örökkévalóság óta suttogják a fülébe a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat. Próbálta felidézni, hogy mikor kezdődött az egész, de nem sikerült. Nem emlékezett semmire. Nem tudta a nevét, a szülei arca homályba veszett. Ismerte egyáltalán a szüleit? Milyen volt a gyerekkora? Milyen az élete most? Semmi. Az emlékei helyén üresség. Mindenhol üresség.

Mintha nem lett volna más csak a félelem. A félelem, ami végigkísérte az életén. Kiszorított minden más gondolatot és érzést… Mint a hangok. De mikor is kezdődött? Nem emlékezett.

Talán csak álmodik. Igen, ez magyarázat lenne mindenre. Hogy miért nem emlékszik semmire, hogy miért nem érez semmit a félelmen kívül. Igen, ez csak egy rémálom. Biztosan az. Csak egy rossz álom. Reggel felkel és elmúlik. Így kell lennie. De valami továbbra sem volt rendben. Felnézett a holdra. A telihold fényesen és hidegen ragyogott aznap éjjel. Aztán feltámadt a szél. A hideg, csontig hatoló, jeges szél. És akkor beléhasított a rettegés. Olyan dermesztő rémület, amit  még sosem érzett.

Futni kezdett. Csak futott, futott minden elől. El a hangoktól, a holdtól, a félelemtől, el mindentől. Csak rohant, egyre gyorsabban, futott keresztül a pusztaságon. Körülötte nem volt más, csak homok és fű. Sehol egy fa, egy kő. És akkor meglátta maga előtt a szakadékot. Meg akart állni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak futott egyenesen a szakadék felé. Mikor már csak egy lépés választotta el a peremtől, becsukta a szemét. Tett még egy utolsó, sikertelen kísérletet a megállásra, majd belezuhant a szakadékba…

Zuhanás közben elmúlt a félelem, és furcsa nyugalom fogta el. Arra gondolt, talán ez a kiút. A kiút, amit mindig is keresett. Aztán becsapódott a szakadék aljába…

Másnap reggel, mikor a vekker éles, kíméletlen  hangjára felébredt, nem emlékezett semmire. Mintha egy pillanatra hallott volna valami suttogásfélét a semmiből, de aztán arra jutott, hogy csak a ruhái suhogtak, majd elindult dolgozni, mint minden nap, és az egészet elfelejtette…

Az a fennkölt és nagyon trendi színdarab, mely talán eme kor adott aktualitását igyekezett híven követni, és mely Mecsér Gitta halálát okozta, már jó pár hónapja volt állandó telt házzal műsoron; mintha a nézőközönség csupán csak az ő gyönyörűen bájos, és mindig hallatlanul elegáns kisugárzása miatt váltotta volna meg szorongó páholyokba kalauzoló jegyét, hogy aztán a feltorlódott tömegtől szinte csak a színészek nagyon távoli kísérteties visszhangjait kelljen hallgatnia a fennálló kilencvenperces darabban. Valószínű, hogy a kedves Társulat minden tagja megérezte már közvetlenül a szövegkönyv legelső olvasatánál, mekkora eget rengető hatása lehet ennek a darabnak, de még jobban tisztában volt ezzel az adott színház kissé mohó és pénzéhes tohonya igazgatója, aki lélektani szempontból is akkor volt talán a legelégedettebb, ha zsúfolásig megtelt székeket láthatott maga körül: aztán, hogy a közönség kényelmi szempontból mennyire van megelégedve az adott helység komfortjával, már kevésbé érdekelte! Színháznak csupán a legnagyobb jó értelemben volt nevezhető a meghittnek is alig nevezhető, leginkább egy ócska raktárépülethez hasonlító épület, aminek homályos és lidérces fényekkel megvilágított helységeiben talán még a svábbogarak is bátran és karakánmódon megtelepedhettek, hiszen nem zavarta nyugalmukat, szöszmötöléseiket senki. Az épületben, ha az ember arra a szilárd meggondolatlanságra vetemedett, hogy véletlenségből levette a kabátját, sálját, és sapkáját egyenesen a kihűlés veszélyével flörtölt, mert hangsúlyozottan is, hogy az igazgató spórolni tudjon, és még több kelléket, s díszletet vehessen sokszor így vélte költséghatékonyabb módszerekkel megoldani a saját hasznát.

A darab hirtelen kirobbanó sikerességét – talán több, mint valószínű, hogy ennek a jelentősen lepusztult épületnek köszönhette. Az adott közönség megszeppenten, megrémülve lépett be a tátongó, kongó sötét falak közé, ahova – főként éjszakánként nem szívesen tette be lábát az ember -, és szabályosan borzongva foglalt helyet magának a nézőtéren, és – főként a gyönyörű dámaszerű hölgyek élénk, halál-sikolyokkal sikítottak fel, ha élénk kíváncsiságuk, és nem lankadó figyelmük esetleg észrevett egy bogarat, vagy éppen a mennyezetről a dekoltázsukra huppanó máló vakolatot. és még ehhez jött a mindenkire vastagon, szurokkátrányként rátapadó sötétség, melyet még a jól látó szemek is a lehető legnehezebben tudtak csak elviselni. És ehhez társult még a lídérces, kifakult fény, mely az alig negyven wattos körtékből származott.

A darab úgy kezdődött, mint majdnem minden dráma, amiben valaki véletlenségből, vagy szándékos, alattomos tervek alapján kiadja a lelkét, és fogja magát és a kellős színpadon hanyatt vágja magát és elterül. A halál pedig – amitől már minden néző hátborzongatóan irtózott –, sorrendben szedve kitüntetett áldozatait; kezdve az egyszerű, kis csélcsap fruskáktól, majd a csábító naivákon keresztül, míg végül eljutott a sakktáblán szereplő jelentősebb figurákig, mint a király és a királynő. A nézők többsége idegességében már alig bírta elviselni a borzalmak ilyentén fokozását, és vagy a körmét rágta stresszelős, gyilkos idegességében, vagy, mint a hölgyek többsége retiküljéből igyekezett zsebkendőt tenni gyönyörűen kisminkelt szemeihez, amitől kissé természetes is volt, hogy előadás végére már mindenkinek jelentősen elmaszatolódott az arc és szemfestéke! De Mecsér Gitta a maga nagyon természetes és közvetlen bájával mintha meg sem érezte volta a színpadon történő borzalmak fokozását, annyira angyali kisugárzás vette őt hatalmába; mintha egy láthatatlan védőburkot viselne védelmező palást gyanánt, ami megvédi őt szinte minden bajtól, és fölösleges aggodalomtól.

Nem, Gitta semmi esetre sem szeretett volna könnyezni, vagy fennkölten, szinte tüntetően siránkozni azon, amit a színpadon látott; egyik karcsú, hattyú-kezecskéje hevesen markolta és szorította a mellette helyet foglaló egyszerűnek mondott utcai farmeröltözetben üldögélő kísérőjét, és bár drága-tündéri arca karakán magabiztosságról árulkodott valahogy a belső énjét azonnal leleplezte sötétben látszó magatartása. Valahányszor elvágták jelentős hatásszünetekkel tarkítva valakinek a torkát, vagy pisztolylövés hasított bele az érzékeny dobhártyákba Gitta valahogy leleplezte önmagát, és amikor ezt észrevette valósággal haragudott saját magára; hogy így kiszolgáltatta titokban tartott, másoktól jogosan féltett személyiséget. Mozdulatlan póker arcot igyekezett magára erőltetni, és úgy nézte továbbra is, hogy mi történik a színpadon.

A tétova nemes lovag, aki most a hűséges kísérő szerepében posztolt, és egész előadás alatt, mint valami különös, tétova szorongó megpróbálta óvatosan megszorítani kedvese kezét, hoppon maradt, mert Gitta mintha nem akarta volna beengedni személyesebb, rejtettebb benső énjébe. Gitta udvarlója összességében maga is majdnem halálra rémült a minden második percben gyilkosságot elkövető mellékszereplők valóságos halottakat gyártó özönétől, a halványan pislákoló, méla fényektől, melyek szinte kétségek, és reménytelenségek hullámzásában tartották fogva a többi nézőt is, mégis a boldogság halványka kis reménye benne is megvolt, hogy egy ilyen káprázatos hölgyet erre az előadásra elkísérhetett; farmernadrágja, és szándékosan kinyúlt szürkés pulóvere az otthonról kidobottak motívumaival ruházta fel őt, és tette rokonává a szerencsétlenebb sorsúakkal. Míg Gitta gyönyörű kisestélyijében, esett hamvazó vállaival valóban egy ifjú, és gyönyörűséges Istennőhöz hasonlított, aki megváltja a gonoszkodó világot az összes bűneitől, addig barátjára inkább az elhanyagolt, és szándékosan lezser fogalom is már kitüntetésszámba ment – leginkább igénytelennek lehetett nevezni teljes ,,elsüllyedt hajós” megjelenését!

Az alig húsz percre kitolt szünet sem lehetett eléggé hosszú ahhoz, hogy kicsit kiélvezhessék fiatal szerelmesek módjára a bimbódzó, és tartalmas együttlétük röpke perceit. Amikor ugyanis a legtöbben kimentek, hogy kinyújtóztathassák már jelentősen elcsigázott végtagjaikat, addig ők csendben kuncorogva arra vártak, hogy az illetékes ,,teremszolga” aki az ajtók hermetikus lezárásáért volt felelős végleg bilincsként rázárhassa a sötétbe borult nézőtérre a zárat, és ők önmaguk között romantikázhassanak! Legalább annyi ideig, míg az újabb csengetés nem jelzi a következő felvonás kezdetét.

Amikor a nézők többsége hirtelen feledékenységgel visszatért a tett helyszínére az egész helyet meghitt hangulatosságban találta; kíváncsibb érdeklődők rögtön kiszúrták Gittáék székét, ahol most az ifjú hölgy egyenesen a tétova lovag kikészített ölében foglalt helyet, átkarolva esetlenségét és azzal játszadozott, hogy mennyire ügyesen sikeredik belecsókolnia a másik kissé szőrös füleibe, amint viszont egyáltalán nem izgatta Gittát.

Percek múlva ismét tökéletes sötétségbe borult a nézőtér, és a tétova lovag ismét észrevette azt a majdnem már jéghideg távolságtartást, mégis nemes gerinces jellemvonást, melyet újra felvett Gitta eddig lárvaállapotban leledző, kikészített pókerarca. Azért minden kisebb, és olcsóbb taktikát igyekezett bevetni azért, hogy minden aprócskább, vagy magáról megfeledkezett érzelemnyilvánítást kellő tapintattal, és megértő empátiával és részvéttel kezelhessen!

Mikor nem sokkal tíz óra után tíz perccel minden egyes szereplő művész fennállt a színpadon, és a pergő vastaposoknak csak nem akart vége szakadni Gitta is azonnal felállt – mintha csak egy kötelező szertartás részese volna –, és állva tisztelte meg legkedvesebb színészeit. A közönség tagjainak csak most esett le a fekete humoros tantus, hogy a gyilkos az volt mindig, akire a legkevésbé számítanak; nevezetesen a naivának álcázott butácska kislány! Ebből is látszik, hogy az embernek soha nem szabadna lebecsülnie azt, hogy élete során milyen furábbnál furább szerzetekkel akadhat össze! Az új udvarló a lehető legtapintatosabban vett részt abban, hogy Gittának most ahhoz volt kedve, hogy visszaroskadjon a fotelébe, és egy-két percig gondolkodóba essen, amíg legalábbis a többi néző el nem hagyja a helyét. Gyönyörű barnalángú, csillogó szemeiben az egyetemes segélykérés áldott pillantásával nézett fel rá; olyan jó volt most egy bensőséges és barátin megértő tekintetbe belekapaszkodni, mintha egyenesen az élete függne rajta. Az udvarló is visszaült, és megpróbálta kissé ügyetlen esetlenséggel átölelni Gittát, és megvigasztalni szóban, még ha ez a testbeszéd kicsit furcsán is nézett ki, hogy ,,ne izguljon semmi miatt! Nem lesz semmi baj!” Gitta olyan tökéletes lassúsággal szedte magára később a ruhatárból finom és előkelő ruhadarabjait, mintha az egy meghatározott rendezői utasításnak lett volna vérprofi lenyomata, hogy mire végre kilépett a folyékonyan sűrített éjszakába, addigra jó ha az utolsó helyi járattal haza tudtak menni.

Gitta most görcsösebben, mint egy megriadt kis erdei állatka, egyre csimpaszkodva kapaszkodott a megszeppent fiatalember karjába, aki megérette és átérezte a felelősséget: ez a rendkívül intelligens, bájos ifjú hölgy ebben a pillanatban az ő felelőssége, az ő gondjaira lett bízva. Óvatosan kezdte vezetgetni, ha észrevette, hogy Gitta elfáradt, és látszott, hogy halálos fáradtság telepedett egész törékeny kis testére, megálltak, és adott neki pár percet, míg magához térhet, és folytathatják a megtett utat. Az éjszakai fényekben az a leghátborzongatóbb, hogy az ember sosem tudhatja, hogy egyáltalán ki az aki követi, és hogy mit akarhat tőle valójában!

A fiatalember sem merte még bevallani, de azért kerülte feltűnő tüntetéssel a pesti éjszakát, mert ebben az órában az emberek már nem is emberként viselkedtek, de legalább is úgy, mint akiket megszállt valami idegen érzés, és úgy érezték magukat, mintha övék lenne az egész világ, és ebben az ember-dáridós forgatagban a realitás nagyon sokszor hajlamos volt összekeveredni a képzelet más eddig alig ismeretes elemeivel; például az ember olyasmit is megúszhatott – nagyon sokan gondolkodtak így -, amit mondjuk fényes nappal már nem biztos, hogy el mert volna követni! Gitta egyre csak cibálta, ráncigálta a karját, mint egy nagyon félős kisgyerek a felnőttek kabátját, mikor nem kaphatták meg a legkedvesebb játékaik egyikét! Végül sikeresen elértek a kivilágítatlan, talán épp ezért hátborzongató buszmegállóig.

Hamarosan jött is az utolsó éjszakai járat, és ők azonnal felszálltak. Szabadon választható helyek közül egy kettes ülésre telepedtek le, hogy jól megnézhessék egymás meggyűrődött, kissé viseletes arcát. Gitta farkasszemet nézett a fiatalemberrel, és megpróbált bátorságot mímelő mosollyal kedvesebb arcot vágni, de a fáradtság és az este izgalma, mintha kiölte volna belőle az emberi tulajdonságok utolsó szikráját is, mégis az egyetemes egymás iránt érzett szerelmes szeretet átsegítette őket a kezdeti akadályokon. A fiatalember gavallér gardedame-ként hazakísérte szíve hölgyét, és csak a kihalt kapualjban próbált megkockáztatni egy puszit. Igen! Ő olyan úriember volt, akiből ritka manapság fél tucat! Egyetlen aprócska puszival is beérte, de Gitta gyorsabb volt, és kicsit félénkebben mohó; azonnal lecsapott az észrevétlen lovag enyhén telt, és zsírosabb ajkaira, és bíboran kígyózó nyelvét kecses kacérsággal a másik szájába tette, hogy eggyé olvadhassanak a mindenség-percek forróságában. A fiatalember most érezte először ennek a káprázatosan igéző hölgynek a vadállatias lihegését, aki egyszerre akart mindent magából felkínálni, és odaadni, de aki mégis valamilyen belső rend vagy szövetség ígéretében bízva még mindig egyre görcsösebben igyekezett beverhetetlennek tűnő személyisége utolsó romjait megőrizni magának! A lány egy pillanatig magával húzta a semmiről sem tehető lovagot, és vastag krokodilkönnyekkel hálálta meg neki, hogy a mai este folyamán is úgy vigyázott rá, mint egy halhatatlan kincsre, amit megbecsülni illik.

Másnap délután a hölgy nagyon sokáig dolgozott, s mivel nagyon szerette a munkáját – nem elhanyagolható szempont -, ezért észre sem vette, hogy hogy elszaladt az idő, és rég besötétedett. Mindig is szakmai pedáns precízséggel volt elrendezve makulátlanul tiszta íróasztala, ahol a tárgyak is úgy néztek ki a töltőtollak színes kavalkádján kívül az utolsó rajzszegekig, mintha éppen most kapta volna őket, vadonatújak volnának. A kis irodai ablakon beáradt, mint valami állandó nyugtalanító, folyamatosan zsibongó fény,bel a város külső lüktető vérkeringése.

Mecsér Gitta praktikussági okokat szem előtt tartva haját laza copfban, vagy feltűzött, kényelmes kontyban viselte, mely mindig kicsit előnyösebben emelte ki liliomos fejecskéjének minden szegletét és idomait, és még ebben a laza stílust ötvöző, mégis irodai ruhácskájában is maga volt a megtestesült tökély és angyali elegancia. Udvarlója a túlzásba vitt, majdnem mániákus izgatottság túlfeszített idegállapotával várta otthon.

– Na, mesélj már, drága barátnőm! Megöl a kíváncsiság! – irodai székével a másik összetolt asztalnál egyik kedves barátnője, a nagydumás ,,pletykafészek” ahogy lepcses szájacskája miatt sokan becézték mindent tudni akart az előző romantikusnak mondott éjszaka részleteiről, még a huncutabb, kisebb disznólkodásokat is!

– Hát az úgy volt… – keresgélte szándékosan a szavakat, mert amit biztosan tudott, ha barátnőjének elmondja ennek az estének a részleteit, a másik hajlamos kiszínezni és a végén annyira túlzásba viszi – köszönhetően bámulatosan színes képzelőtehetségének -, hogy egészen futurisztikus megvilágítást fog majd kapni ennek a különleges éjszakának a visszhangja. – Aztán megcsókoltuk egymást a kapualjban! Istenem… azok az eper ízű telt ajkak…

– Szóval, ha jól értettem, csak egy egyszerű puszira futotta?! Mégis? Kivel akadtál te össze, drága barátném?! Csak nem megint egy majrézós idióta akadt a horgodra? Kicsit azért többet vártam volna tőled! Legalább egy dögösebb, latin-temperamentumú macsót, akinek akkora bicepsze van, mint egy bivalynak, és szex közben könnyedén felemel! – méltatlankodott és tett olcsó megjegyzéseket.

– Egyébként meg, mi közöd hozzá? Ha így válaszolsz, inkább el sem mondtam volna! Igenis! Vedd csak tudomásul, hogy még egy tétova és félszeg hapsi is lehet sokkal udvariasabb lovag, és egyben úriember mint az összes többi kigyúrt paraszt, akik neked bejönnek! Szerintem nagyon édi volt!

– Fúj! Hogy gondoltad? Még hogy édi! Ez halálciki! Vedd tudomásul! – zárta le a beszélgetést, mert vissza kellet térniük a munkához, ha nem akarták, hogy a többiek kölcsönös suttogásukat is megzavarják.

Abban a pillanatban, ahogy vége volt a munka idejének, Gitta azonnal valósággal már rohant is a megszeppent fiatalemberhez, akinek roppant jólesett, hogy gondoltak rá; kétségtelen, hogyha valaki ennyire hízelkedő, mégis őszintén hűséges szeretettel nézett fel rá, azért az bizonyára jelenthet valamit!

– Nekem nagyon jólesett a tegnap esti éjszaka! És neked? – kérdezte valósággal átröpülve kis gazellatestével, és körtemelleivel a szobát.

– Drága Gitta! Tudod, hogy mennyire megkedveltelek… hangzottak tétova, ügyetlen szavai a közöttük lévő kifeszített csendben, hatásszünetekkel tarkítva. Észre sem vette, és a meghatott boldogságtól fátyolossá, reszketőbbé lett kisfiús tekintete.

Gitta semmivel sem törődve azonnal hozzárohant, leguggolt hozzá, kis törékeny tenyereibe vette a másik szőrös Enkidu-kezeit, és csókolgatni kezdte: – Szívem! Semmi baj, semmi baj! Én nagyon jól érzem magam veled! – Tekintetével folyamatosan igyekezett felmérni, hogy vajon mit csinálhatott, vagy mondhatott esetlegesen rosszul, vagy helytelenül, ami miatt a másiknál – láthatóan -, eltörött a mécses!

– Én is nagyon jól éreztem magam tegnap este! Tudnod kell… hogy engem még soha senki nem hívott meg, se moziba, se színházba, és a tömegnyi ember ellenére mégis nagyon jól éreztem, hogy mellettem vagy és nem hagysz magamra… – hangja valami miatt egyre különösebb lett.

Gitta barátságosan, és tündéri bájosan igyekezett minden mondatára odafigyelni a megszeppent fiatalembernek, de sok mindent még mindig nem érett; az esetek túlnyomó többségében most következik a kölcsönös szakítási jelenet, a ,,valaki mindig elhagy valakit alapképlete”.

– Mi a baj? – mint egy finom, és roppant érzékeny, kis állatka nézett vissza rá, és ebben a bámulatos, bombázó tekintetben minden benne volt, amit egy igazi nő képes adni egy sebzett lelkű, kissé önbizalom-hiányos férfinak; szinte hallani vélte a másik nagyokat dobbanó szívének lüktetéseit…

– Nagyon szeretnék kérdezni tőled valamit, de azzal is tisztában vagyok, hogy lehet, hogy megbántalak, vagy megsértelek, ha ezt a kérdést, most megteszem… – hangja egyre kétségbeesettebb, fakóbb lett, mint aki egyszer magára talál, aztán azonnal elsüllyed.

– Drágám! Semmi baj! Ne izgulj! Mondd csak nyugodtan! – folyamatosan simogatta a kézfejét, és bár az idegessége majdnem sikeresen rá is átragadt, mégis megtudta őrizni józan gondolkodású tartását.

– Azt szeretném kérdezni tőled, hogy… megtisztelnél-e vele, ha esetleg mellettem maradnál még legalább harminc évre… – ebben a percben tényleg úgy festett letarolt, védtelenített arca, mint egy árva kisfiúnak, aki elvesztette szüleit.

– Bocsáss meg, Drágám, de megkérdezhetem, hogy miért csak harminc évre? Miért nem örökké? – nagyon szeretett volna mosolyogni, de érezte, hogy nem bonthatja fel az ünnepi pillanat méltóságát.

– Ne haragudj, drága Gitta! Én nem úgy… gondoltam…

– Tudom, szívem! Ismerlek nagyon! De nem gondolod, hogy megmaradhatnánk jó barátoknak, és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok? – hangjában nem volt semmi félreértés vagy homályos, célozgatós szándék, inkább rengeteg empátia és megértés.

– Ez, nagyon jól hangzik! De tudod… most olyan bizonytalan minden az életemben, és te vagy az egyetlen biztosított pont. – Megint elfogadta a sírás, és Gitta a maga mindig józan, észérvekkel operáló temperamentumával hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon ezzel a kétségbeesett emberrel? Gyámolítsa-e, vagy csupán egyszerűen vigasztalja meg babusgatón?

Végül felkelt a fotelből; odament hozzá, karjaival átölelte a másikat, és dörzsölgetni kezdte a hátát, miközben folyamatosan fülébe suttogott: – Nagyon szeretlek, és soha nem akarlak elhagyni!

A pufók, gavallér fiatalember most nagyon szánalmasnak és szerencsétlennek érezte magát: ennyire kitárulkozni egy roppant intelligens, mindent megértő, és mindent elfogadó, bájos ifjú hölgy előtt! Ez nem járható út! Mit tehetne még, hogy valamivel karakánabbnak, valamivel talán férfiasabbnak látszódjon? Nem jutott most eszébe semmi.

Csendben ültek, Gitta kicsit határozottabban unatkozott, és vagy elővett egy alig olvasott bulvárjellegű magazint a nappaliban megrekedt kisebbfajta újságtartóból, vagy pedig – rossz szokásként -, aprócska körmöcskéiről kezdte lerágni a körmöket. Udvarló lovagja különös, mégis kisfiús arcát nézegette; érezte ez sokat szenvedett, csodálatos, mélyen érző emberi lélek már nagyon sok mindent megélt és kibírt, és mégis belső mélyen fekvő lélektartományaihoz csupán csak igen-igen keveseket enged be! De vajon miért? Hiszen ő eddig is angyali karakán méltósággal igyekezett őt istápolni és megvédelmezni minden külső veszedelemtől! Hát akkor mire ez a nagy óvatosság?! Mosolya időnként fel-felcsillant mint aki ezzel is a másikban megroppant magabiztosságot kívánta minél hatékonyabban megerősíteni – igaz több-kevesebb sikerrel! Még jócskán emlékezett arra a nevezetes pillanatra, amikor  orrukat fennhéjázó kis barátnői fogadtak vele, hogyha meg meri csókolni tutyimutyi osztálytársát, az egész hónapi gyorséttermi kosztot kifizetik neki! Az egész félszeg, és roppant visszahúzódó ember mégis valahogy rokonszenvesebbnek tűnt fel előtte, mint az összes többi tesztoszterontól már így is jócskán duzzadó izompacsirta! Gitta egy megértő és nagyon gyengéd valakire vágyott – szinte már akkor is -, és tökéletesen hidegen hagyta a férfiak – sok esetben – bunkósított kakaskodása! Megértő, kedves emberkék társaságát szomjazta volna, akiknek anélkül mondhat, vallhat meg bármit is, hogy azt később kotnyeles barátnőcskéi szájából ne kelljen viszont visszahallania! Egy pillanatra behunyta a szemét, és visszament a múltba, amikor még vadi új, nyitható tetejű Peaugot-val jött érte egy szoláriumos újgazdag ficsúr, akinek saját verdája fontosabb volt, minthogy a hölgy előtt illemtudón kinyissa a kocsi ajtaját! És mikor a kellemes hangulatú étteremben végeztek a vacsorával, és megpróbálta azonnal lefektetni, szépen manikűröztetett körmeivel valósággal végig karmolta a szabad hámfelületeket a másik mesterséges D-sugarakban pácolódott bőrén, és azonnal távozott. Nem adta meg neki a jogot, hogy sírva pityeregni lássa – pedig később már odahaza anya nyakába borulva, jelentős könnyzáporok fogságában vallotta be, hogy megpróbálták erőszakkal elvenni tőle féltékenyen őrzött szüzességét!

Arra eszmélt fel, hogy udvarlója engedelmes gyerek lévén zihált, erősen kopaszodó üstökét kikötői ölébe hajtja, miközben nagyon szomorúan megadja a pillanatnak az elvesztettség jótékony érzelmi tudatát.

– Ne haragudj rám… tudod… én nagyon intenzíven reagálok a világ dolgaira! – valósággal csuklott a fájdalom érzetétől.
Gitta, mint egy gondoskodó szülő, bájos megváltással végig simogatta a másik hajfürtjeit, és igyekezett megnyugtatni, amennyire csak lehetett:

– Csss! Jól van már! Kicsit szentem! Nincsen semmi baj! Itt vagyok melletted!

– Biztosan halálciki, hogy egy nagy culát vigasztalni kelljen, elvégre már kész férfi, de azért hús-vér emberek volnánk, és gyakorta eltörhet még nálunk is a mécses!

– Semmi baj, kincsem! Tényleg semmi! Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor csak bátran! Ne fogd vissza magad! Engedd ki a fájdalmat! – mintha átment volna önkéntes pszichológus vagy lélekbúvár szerepbe. Ez nem is állt egészen távol tőle, mert annak idején az egyetemen fejlődéslélektani szemináriumokat is kötelezően hallgatniuk kellett, hogy még mélyebbre leáshassanak a tudatalatti rejtettebb tárnamélységeibe!

– Nagyon szeretlek téged, mert itt vagyok veled! És azt szeretném, ha ez az érzés minden pillanatban halhatatlanná válhatna!
Erre a lovag szeméből két vastagodó könnycsepp gördült le Gitta ruhácskájára, mert a többit már a hölgy csókolta fel; egyetlen parányi, igazgyöngyként vakító drága szemet sem szándékozott elherdálni.

Végtelen végítélet

1.

Charlie Wells egykori repülő hadnagy szomorúan bámulta a körülötte burjánzó növénymetropolisz lakóinak vészterhes agóniáját. A sárga virágokra emlékeztető bennszülöttek kétségbeesetten integettek felé a leveleikkel borsóhüvely kinézetű lakótornyaik haragoszöld árnyékából. A magas, barna hajú, űrruhát viselő férfi nehezen viselte szenvedéseiket, noha már maga sem tudta megmondani, hányadik civilizáció bukásához asszisztál. Szíve szerint megmentett volna néhány helybelit, de a Csillagközi Szövetség paragrafusai szigorúan tiltották a beavatkozást.

– Ne bámészkodjon! – sziszegte Djang a sisakrádiójában.

– Borzalmas – dadogta Charlie. – Ezek a teremtmények annyira egyediek.

– Ne törődjön velük! – torkolta le a grenolán. – A croatoanok civilizációja nyomtalanul eltűnik az univerzumból.

A férfi lehangoltan továbbhaladt. Szkafandere derékszíjáról téglalap alakú szerkezet lógott, amit az elméjébe kódolt fordítóprogram tudatszkennernek nevezett. A készülékben rejtőző memo kristály húszmérföldes körön belül rögzítette az értelmes lények gondolatait, ezért nem ártott mozgásban maradni a hatósugara megnöveléséhez.

Charlie nagy levegőt vett, majd belépett az egyik lakótorony bőrlebernyegszerű ajtaján. A következő pillanatban átmenetileg elvesztett minden kapcsolatot a Grenoláról származó kardinálissal, de nem jött zavarba, mert ez gyakran megesett az apokalipszis sújtotta világokon. Úgy vélte, közös utazgatásuk során szerzett már annyi gyakorlatot, hogy az időnként kissé merev gyíkember irányítása nélkül is megállja a helyét.

A retinájában aktiválódó optikai szűrők átláthatóvá tették a benti félhomályt. Az emeletek között combnyi vastag folyondárok biztosították az átjárást, a lakásokat groteszk, növényi rostok szőtte folyosók kötötték össze. Charlie a hipnotikus oktatóanyagokból tudta, hogy a kroatoanok nem építik, hanem intelligens géntervezéssel növesztik az otthonaikat.

Az orra előtt egy halott őslakos hevert. Űrruhája materializációs rendszerével mintagyűjtő tégelyt és szikét jelenített meg, aztán előrehajolt, és finoman elkülönített a tetem törzséből néhány szövettani metszetet. A biopszia végeztével továbbállni készült, ám egyszer csak mentális segélykérés hasított az elméjébe. Charlie belépett az adás forrásaként azonosított lakásba. Odabent egy csokorra való idegen vonaglott. A telepatikus könyörgés a legnagyobb termetű virágtól, feltehetően a családfőtől származott.

Nem tudom, miféle istenség vagy, de kérlek, mentsd meg a családomat!

2.

Charlie a begyűjtés végeztével felsugározta magát a tarkójába ültetett teleport egységgel a Vorrant fedélzetére, és a vezérlőbe sietett. A parancsnoki székben terpeszkedő, feketekámzsás Djang pontosan úgy festett, mint egy lustán bámészkodó varánusz. Pupillátlan szeme komor barlangként sötétlett, kétágú nyelve korbácsként csapkodott. A fiatal pilóta elméjében felködlött az első találkozásuk emléke.

A Vorrant 2025. augusztus 2-án meghibásodott, és pikkelyes bőrű utasa Montana környékén kényszerleszállást hajtott végre. Az érkezéséhez legközelebbi katonai támaszpont parancsnoka Charlie-t jelölte ki a helyszínt ellenőrző vadászrepülő egység vezetőjének. Amikor társai megpillantották a teknőc formájú gépből kikászálódó grenolánt, gondolkodás nélkül tüzet akartak nyitni rá. A férfi később megtudta: abban a sorsdöntő pillanatban a markában tartotta a földönkívüli életét, annak ugyanis minden fedélzeti fegyvere megbénult. Charlie megtiltotta az embereinek, hogy tüzet nyissanak a kardinálisra, mert tudatán érzések és gondolatok kontrollálhatatlan zűrzavara áramlott keresztül az idegen megpillantásakor. Az a titokzatos és nagyon ritkán jelentkező telepatikus képessége lépett működésbe, amelynek létezését sokszor még önmaga előtt is letagadta.

– Miért mentett meg? – kérdezte utóbb az őt magánkihallgatásra berendelő Djang, miután néhány nappal később a Földet gyorsított eljárással felvették a Galaktikus Szövetségbe.

– Fogalmam sincs – vallotta meg Charlie. – Egyszerűen csak úgy éreztem, nem lenne helyes, ha lelőnék.

Az idegen megcsóválta a fejét.

– Én tudom a választ – közölte. – Maga mentálisan fejlettebb az átlagosnál, megérezte, hogy a felettes fajok egyikéhez tartozom.

– Lehet – vonta meg a vállát akkor Charlie.

– Ez bizonyos – szögezte le a grenolán, aztán témát váltott. – Nemsokára tovább kell indulnom. A Szövetség vezetői úgy döntöttek, hogy egy földi megfigyelőt is magammal vihetek. Van kedve velem repülni, pilóta?

Charlie igent mondott, bár akkor még fogalma sem volt arról, mibe egyezett bele. Sejtette, hogy a grenolánt a hála vezérli, de nem tudott ellenállni egy ilyen az emberiség történelmében korszakalkotó expedíció vonzásának. A gyakori térugrások nem viselték meg különösebben, a bűntudat viszont egyre nyomasztóbb teherként nehezedett a tudatára. Képtelen volt a magasabb rendű technológiát szenvtelenül alkalmazó idegennel azonosulni, aki vérfagyasztó közönnyel gázolt át az útjukba akadó, kérészéletű civilizációk romjain.

Az érzékeny pilótát minden ismert fertőzés ellen beoltották, mielőtt bolygó hollandiként róni kezdték a világegyetemet, az Orákulum előrejelzéseinek nyomában. A vezérlőterem jobb sarkában tornyosuló jósgépezet kényszeredett tiszteletre sarkallta Charlie-t. A kvantumterek valószínűségeit elemző masina mindig tévedhetetlenül rátalált egy újabb, bukásra ítélt civilizációra, bár végzetének okát sosem prognosztizálta. A katasztrófa várható bekövetkezésének időpontja változónak bizonyult: néha napokkal az ítéletnap előtt érkeztek, máskor majdnem az utolsó percekben.

A gyíkemberek technológiai fejlettségük dacára hihetetlenül babonásak voltak. Hittek a lakott világok sorsát irányító Kerék forgásában. Azt vallották, hogy a világegyetemben fellelhető értelmes fajok túlnyomó többsége a technológiai fejlődés egy pontján elveszti az irányítást az események felett, és kipusztul. Úgy vélték, nagyfokú felelőtlenség lenne a részükről beavatkozni a veszélyeztetett fajok érdekében. Ha így tennének, szembehelyezkednének az univerzum akaratával, és ez visszavonhatatlanul a Szövetség pusztulásához vezetne. Az viszont nem akasztotta meg a Kerék forgását, ha adatokat gyűjtöttek a megsemmisülő civilizációk végóráiról, tanulságul a következő nemzedékeknek. Charlie számtalanszor próbált már kiállni a bukásuk felé száguldó civilizációk érdekében, de akárhogy érvelt, apokaliptikus űrodisszeájuk egyetlen állomásánál sem sikerült jobb belátásra bírnia a grenolánt.

– Olyan sokáig bóklászott abban a növénykomplexumban, hogy már kezdtem aggódni magáért – térítették vissza a jelenbe Djang szemrehányó szavai. – Minden rendben ment?

– Abszolút – vágta rá Charlie pókerarccal, aztán a vezérlőpult mögé préselte magát. – Akár indulhatunk is, ha megkapom az új koordinátákat.

– Engedélyt kaptunk, hogy leszálljunk az univerzum ékkövére – közölte ekkor Djang mosolyogva.

A pilóta eltátotta a száját.

– A Grenolára? – kérdezte hitetlenkedő hangon.

A kardinális otthona misztikus ködbe burkolózott, mint a brit legendák Avalonja. Lassan két éve kóboroltak már az univerzum ösvényein, és Charlie régóta vágyott rá, hogy láthassa a Galaktikus Szövetség bölcsőjét.

– Ideje hazatérni – válaszolta kifürkészhetetlen arccal Djang. – Le kell adnom az információkat, hogy feldolgozásra kerüljenek. Mit gondolt, pilóta, csak járjuk a világűrt az idők végezetéig, mint a maguk örök bolyongásra kárhoztatott Ahasvérusa?

– Nem tudom – ismerte be a férfi.

– Küldöm az ugrási adatokat – zárta le a beszélgetést az idegen.

Karmos, hatujjú keze villámgyorsan beütötte a csuklójára szíjazott szerkezeten a szükséges információkat. A következő pillanatban a hadnagy előtti képernyőn a Grenola koordinátái jelentek meg.

– Induljunk – javasolta a kardinális. – A Kerék nem állhat meg!

3.

Charlie furcsa, irritáló kapirgálást érzett a torkában, ami ez idáig nem tartozott a hiperűrugrás megszokott mellékhatásai közé, de ignorálta a rátörő köhögési ingert, mert az ablakokat betöltötte a Grenola narancsfényben úszó félgömbje. Az ereszkedésüket irányító mesterséges intelligencia elegáns leszállási pályára tette a gépüket.

Fény sugárzott feléjük mindenünnen; Charlie úgy érezte, a foton részecskék átsüvítenek a pórusain. Lenyűgöző panoráma tárult a szeme elé. Alattuk a Csillagközi Szövetség gigászi agyközpontja ragyogott. DNS-spirálokként egymásba tekeredő monumentális tornyok nyúltak az ég felé, felfoghatatlan méretű épületkomplexumok forrtak egymásba kibogozhatatlan polipöleléssel.

Charlie a bevésésekből tudta, hogy a Grenolán nincsenek különálló országok vagy városok. Az egész nem más, mint egy komplett, bolygó nagyságú archívum, amelyet itt-ott tengerek, hegységek, földszorosok, sivatagok, hómezők, őserdők és kontinensek szelnek át. Ez itt maga az univerzum elevenen lüktető emlékezete, vagy egy hatalmas, rákos sejtként burjánzó közönyösen zakatoló adatfeldolgozó hivatal, tele vaskalapos galaktikus bürokratákkal – ami igazából csupán nézőpont kérdése.

A Vorrant leereszkedett egy mélybordó kúp tetején, és miután átestek az azonosítási procedúrán, megindultak a legközelebbi fogadócsarnokon keresztül a számukra kijelölt adminisztrátori hídfőálláshoz. Lelkesen trappoltak a véletlenszerűen transzcendens gestaltokat variáló holografikus burkolólapokon. A kvantitatív hullámfraktálokkal dolgozó folyosó boltozatos kupolával fedett, arénaszerű terembe torkollott. A Szövetség valamennyi faja képviseltette magát a foton számítógépek e végtelenbe nyúló falanszterében. Charlie tekintete valósággal itta a különböző teremtmények nyüzsgő karneváljának látványát.

– Mindjárt műszakváltás – állapította meg Djang, miközben letáborozott az egyik szabad adatfelvevő állomás előtt.

A pult mögött várakozó, szárnyát nyalogató tellori hivatalnok óriási, unatkozó vámpírdenevérre emlékeztette Charlie-t. Hegyes karmaival átvette a gyíkembertől az adathordozót, és az előtte várakozó komputer megfelelő mélyedésébe illesztette. A kristály felizzott, majd a rávésett terrabájtok milliárdjait tizedmásodpercnyi idő alatt a szerkezet memóriájába zúdította. Ezt követően a tellori továbbadta az adathordozót a szomszédban ülő venganornak. Charlie nem igazán értette, miért nem rövidítik le az eljárást valamilyen központi számítógép közbeiktatásával, de kis pont volt ő ahhoz, hogy beleszóljon a felettes fajok módszereibe.

Az idő ólomlábakon vánszorgott, a hadnagy elméjét mentális háttérzaj töltötte be. Akárhogy igyekezett, egyetlen fajtársát sem sikerült felfedeznie az adminisztrátorok tömegében, amiért egy futó pillanatra némi csalódást érzett. Hirtelen megmagyarázhatatlan gyengeség fogta el, és az előtte álló pultnak kellett támaszkodnia, ha nem akart összeesni. A szédülést heves émelygés követte, ajka kiszáradt, tagjait hideg rázta, mintha ugyanaz az influenzához hasonló kór fertőzte volna meg, amely kiirtotta a Croatoan teljes növénytársadalmát. A férfi jól tudta, hogy ez lehetetlen, miközben foggal-körömmel tartani próbálta magát. Tarkóján megérezte Djang fürkész tekintetét, ami még a kellemetlen tüneteknél is jobban zavarta. Kiismerte a gyíkember rideg természetét: az idegen kiváló megfigyelő volt, aki sosem tolerálta a hibákat.

– Minden rendben, pilóta? – kérdezte a grenolán gyanakvó hangon.

– Hát persze – hazudta Charlie.

Végre a hivatalnokok befejezték az adatok továbbítását, ők pedig visszatérhettek a csillaghajóra. Az Orákulum digitális bálványként várakozott a vezérlőben. Egyik kontrollámpája narancsszínben izzott, jelezve, hogy újabb jóslat készülődik. A következő pillanatban üdvözlőkártya nagyságú prófécia repült a padlóra.

Djang fürgén felkapta a jóslatot.

– Következő úti célunk a Deidre–V – jelentette ki határozottan.

– Keresem – válaszolta a pilóta, beütve a planéta nevét a navigációs adatbázisba.

Az AI rövidesen elárasztotta őket információkkal a Deidre–V-ről. Megadta az égitest pontos helyzetét, és a felszínén élő, intelligens, békaszerű faj, a cuilsok sajátosságait. Charlie betáplálta a paramétereket, és néhány perccel később elkezdődött a térugrás.

Érkezésükkor villanásnyi időre elsötétült előtte a világ. Úgy érezte, rögtön elájul, aztán mégis összeszedte magát, bár olyan sápadtan meredt maga elé, mint aki kísértetet lát. Még a goromba grenolán is észrevette, hogy valami baja van, mert vigasztalni próbálta, ami nem tartozott a bevett szokásai közé.

– A cuilsok balsorsa talán nem rázza meg annyira, mint a croatoanoké – magyarázta biztatóan. – Nem hinném, hogy holmi intelligens varangyok komolyabb szimpátiát váltanának ki magából.

– Lehet, hogy igaza van – ismerte el a hadnagy megadóan.

– Ez nem kétséges – erősítette meg Djang.

Ekkor a férfi hatalmasat tüsszentett, mintha ezzel akarná alátámasztani az idegen véleményét.

– Egészségére, pilóta! – sziszegte megvillanó tekintettel Djang.

Végem! – gondolta kétségbeesetten Charlie, miközben könnybe lábadt szemmel a grenolánra meredt. A kardinális lézerpisztolya olyan gyorsan bukkant elő a csuhája alól, hogy a férfi képtelen volt követni a mozdulatot.

– Hol van? – kérdezte a gyíkember hűvösen.

– Kicsoda? – igyekezett adni az ártatlant Charlie, miközben megpróbálta letörölni az arcáról a váladékot.

– Ne játssza az eszét, pilóta! – csattant fel a kardinális. – A croatoan, akit felhozott a hajómra!

A férfinak egy pillanatra sikerült valahogy behatolnia a hüllőlény gondolataiba, és megértette, hogy időpocsékolás lenne bármiféle hazugsággal próbálkozni. Beoltották az univerzum összes létező betegsége ellen, és a hosszú út során Djang sohasem hallotta őt tüsszenteni. Ha ezúttal megtörtént, akkor friss infekcióról lehetett szó, amit csakis az utolsó állomásukon szedhetett össze. Azt is csupán akkor, ha olyan ostoba volt, hogy a fedélzetre hozott egy fertőzöttet.

– Felteleportáltam egy családot magammal – vallotta be Charlie lehajtott fejjel. – Miután mindegyiküket telepumpáltam a legerősebb gyógyszerekkel és antibiotikumokkal, aztán elbújtattam őket a hátsó raktárban.

– Maga eszement idióta! – üvöltötte Djang magából kikelve. – Felhozott ide egy rakás vírushordozót?!

– Mondom, hogy a leghatékonyabb ellenanyagokat adtam nekik – mentegetődzött a pilóta. – Mostanra biztosan kutyabajuk.

– De hiszen egy ismeretlen kórokozóról beszélünk! – bömbölte a grenolán. – Honnan veszi, hogy idefent nem esett át egy rakás mutáción?! Ráadásul megakasztotta a Kereket! Szembeszegült az univerzum akaratával, és pusztulásra ítélte az egész Galaktikus Szövetséget!

– Ugyan már – nyöszörögte Charlie, jól tudva, hogy ha nem sikerül Djang lelkére beszélni, akkor neki lejár a mandátuma. – Miért fenyegetné veszély a Szövetséget? Jöjjön, nézzük meg a védenceimet, hadd bizonyítsam be, hogy helyesen döntöttem!

A croatoanok egy kupacban hevertek a hátsó raktárban; leveleik elcseppfolyósodtak, és a rothadás összetéveszthetetlen bűze lengte körül őket. A férfi öklendezve kifordult a helyiségből, a grenolán vádló tekintete késként szúrt a szívébe.

– Siessünk! – fortyogta Djang. – Figyelmeztetnem kell a Szövetséget, hogy ne engedjenek a központból senkit sem hazatérni!

Lélekszakadva visszarohantak a vezérlőterembe, de elkéstek. Az Orákulum összes lámpája villódzott, és a gépezet elkínzottan zörgött, mint egy kontakthibás kávédaráló. A fémbehemót hangja lélekharangéval ért fel a férfi számára, miközben ráébredt, hogy a gyíkember rettegése nem volt alaptalan. Ha az általa ártalmatlannak vélt vírus valóban tovább mutálódott, akkor a Grenola adminisztrátorai könnyen átadhatták egymásnak a fertőzést a memokristállyal, majd műszakjuk végén hazatérve saját világukat is a járvány poklába taszíthatták.

– Magának vége – Djang hangja dermesztően csikordult.

Ne! – akarta kiáltani a hadnagy, de nem tudott megszólalni.

Az Orákulum tömegével köpködte ki magából az előrejelzéseket, a Szövetség bolygóinak koordinátáival. Charlie hirtelen az előtte álló vezérlőpultra hányt. A következő pillanatban Djang lézerpisztolya felvillant, és a világ lángba borult a szeme előtt.

4.

Charlie hörögve, váladékot köhögve tért magához a vezérlőterem padlóján. Nem értette, hogyan maradhatott életben. Baloldala alaposan megperzselődött, és duzzadt hólyagok borították. Égési sérülései iszonyúan fájtak, de mégsem volt halott, noha a grenolán ilyen távolságból sosem hibázott.

Djang az Orákulum előtt hevert élettelenül, mellét ítéletnapi előrejelzések gigászi halma borította. Úgy tűnt, az új vírus mutáció villámgyorsan megölte; a gyíkember szervezete talán még a croatoanokénál is érzékenyebb volt a kórokozóra. A hadnagy kikászálódott a székéből, és a hüllőhöz vánszorgott. Kétségbeesetten megbökdöste, hátha csak megjátssza magát, de a halott nem moccant.

Egyetlen csillaghajó, meg egy rohadt digitális látnok maradt az egész Galaktikus Szövetségből – gondolta a férfi kétségbeesetten. Egymaga eltűntette a legfejlettebb fajokat a világegyetemből. Kényszeredetten forgatni kezdte az idegen mellén fekvő kártyákat, miközben újra meg újra elolvasta a pusztulásba hullott civilizációk nevét.

Sokáig tartott, amíg megnyugodott.

Úgy tűnt, az emberi faj immunrendszere erősebb volt, mint a Szövetség más tagjaié, mert szülőbolygója adatait egyetlen prófécián sem találta meg. Az is megfordult a fejében, hogy esetleg élve hazajuthat. Nem fogják ugyan virágesővel fogadni otthon, de talán elnézik neki, hogy hibázott. Elvégre nem kellett tartani semmiféle megtorlástól, ráadásul úgy tűnt, a Homo Sapiens egyeduralkodóvá vált az egész világegyetemben.

Charlie a vezérlőpulthoz botladozott, és remegő ujjakkal beütötte a billentyűzeten szülőbolygója nevét.

„FÖLD – közölte a navigációs automata – 2025. augusztus 16.-án nukleáris háborúban megsemmisült.”

Charlie megkövülten állt, miközben megértette az igazságot. Djang eleve hozzájuk igyekezett, csak két héttel korábban érkezett a kelleténél, ráadásul kényszerleszállást kellett végrehajtania egy váratlan anomália miatt. Mivel Charlie közbelépése nélkül csúnyán ráfizetett volna, hálából magával vitte, és cserében még attól a színjátéktól sem riadt vissza, hogy elhitesse az emberiség vezetőivel, világuk felvételt nyert a Galaktikus Szövetségbe. Charlie utolsó értelmes gondolatával rádöbbent, hogy a kardinális saját példájával bizonyította a beavatkozás tilalmának jogosságát. Djang az ő megmentésével megakasztotta a Kereket, és előidézte az univerzum legfejlettebb fajainak teljes megsemmisülését.

A férfi ezt olyan mulatságosnak tartotta, hogy hisztérikus kacagás fogta el, és egészen addig rázta a fuldokló hahotázás, míg holtan pártfogója kihűlt tetemére nem zuhant.