Mikor megszülettem, még anyám óvó kezei jelentették a vigaszt, és két könnytől nedves szeme a világot. Ahogy cseperedtem, úgy tárult fel előttem a horizont. Kint játszottam a téren a többi fiúval, rúgtuk a labdát, fára másztunk, és azt hittük, ez az élet. Majd egy nap, megláttam egy gyönyörű kislányt. Szőke haja gyenge hullámokban hullott alá rózsaszín ruhájára. Dadogtam, azt hittem, felfordul velem a föld. Lassan elindultam felé, míg néztem, hogy sző virágot virágra, dúdolászva valami kellemes kis dallamot. Majd kedvenc labdámat felkapva, kicsit lefújva, letörölve, felé nyújtottam, mint egy felajánlást, mint ambróziát az isteneknek. Mikor meglátott, csak csendesen, vígan felnevetett, és hívott, jöjjek vele játszani. A világom volt ő ekkor. Ez a kislány, a rózsaszín ruhájában. Majd ahogy telt az idő, mindketten felnőttünk, elballagtunk, én pedig azonnal munkába álltam, hogy képes legyek gondoskodni róla, és méltó legyek a kezére. Amint képes lettem elég magabiztosan megállni a lábamon, feltettem neki a nagy kérdést, mire ő igennel felelt. Pár évre rá kislányunk született, ki anyja gyönyörű fürtjeit örökölte, és az én barna szemeimet. Ezután már ők lettem a világom. Vettünk egy házat a szülőhazámban, és nézhettem, hogyan cseperedik fel az egyetlenem, és hogyan rajzolódnak a fáradtság ráncai szerelmem orcáján. Én pedig úgy éreztem, ez az élet. Így szép élni.

 Majd meghallok egy hangos robbanást. Muszáj vagyok felébredni. Amint kinyitom a szemem, nem látok mást, csak pusztulást. Szülőotthonom, mi emlékeimben smaragd volt és azúr, mára szürke hamu csupán, rubinnal festve meg. A büszke, csendes házak, mára temetőkké lettek. A szellő halk simítása, mely egykoron madarak víg énekét hozta, mára csak elhaló, mély, kétségbeesett sírásnak és sikításnak szélcsendjét hagyta hátra. Amint felkelek a kocsi platójáról, pár lépést teszek a szeméttől és törmeléktől túlzsúfolt úton, melyről egykoron anyám kergetett le, hogy ne játsszak rajta, mi lesz, ha elütnek. Egykoron hangosan, nevetve mondtam, mi mindenért érdemes éljek. De most azzal a rózsaszín, koszos, piros foltos anyagcafattal a kezemben már csak halkan suttogom magam elé, „mi maradt meg”. Éltem, 29 évet. De minek… mindenemet elvesztettem, miért valaha harcoltam. Mi értelme volt, ha mára mindenki, kit valaha szerettem, szerteszét vannak szórva a világban, mint dicső halottak… mint elfeledett mártírok… mint a családom. Senki nem fog rájuk emlékezni. Ez a rózsaszín anyagdarab az egyetlen, mi életben tartott. Mi a reményt jelentette számomra. És most, nézd, mi maradt meg a világomból… felettem beszélnek morálról, okokról, jogokról. De én vagyok az, kit fegyverrel küldenek a halálba. Ki fog figyelni rám? Kit fog érdekelni, velem mi van? Én hol vagyok abból a díszes sorból, ahová a sorsomat felírták? Mikor kerülök én a székbe, hogy közöljem, elég. Először elveszítjük mindenünket, majd azt is, amiről már nem is gondoltuk, hogy még megvan… elég. Nem bírom tovább. Túlságosan fáradt vagyok, hogy még tovább meneteljek, de még mindig, minden oldalról löknek, dobálnak, ütnek, fejemre ordítják, hogy mennem kell tovább. Kötelességem van. Felelősségem van. Erősnek kell lennem. De legszívesebben csak a földre borultam volna könnyek közepette, fájdalomtól meggörnyedve, visítottam volna, mint sebesült állat, mikor eltávomon csak feleségem és lányom élettelen szemeit találtam, összeomlott otthonunk romjai alatt. De helyette csak némán álltam, gyászomat elnyelve, hogy még legmélyebb pillanatomban se tűnjek gyengének, ne áruljam el férfiúi kötelességemet. Erősnek kell lennem. Nem engedhettem meg magamnak, még akkor sem, mikor a temetői földet szórtam tölgyfa koporsóikra. Egy nap, remélem, újra láthatom őket. Hiányoznak. Minden nap. Már régóta nincs okom az életre. Mozgó, beszélő gépként baktatok, teljesítem, amit parancsolnak, és szinte reménykedve várom, mikor szabadít meg egy eltévedt lövedék e világi szenvedéseimtől, hogy újra találkozhassak szeretteimmel a másvilágon. Hány év. Hány hónap. Hány nap, hány óra és hány perc maradt még hátra. Nem tudhatom. Ha van olyan, hogy sors, ha létezik még Isten, nem tudhatom, mit követtem el, hogy így büntessen. A hátam már véresre hegesedett az ostorok csapásaitól, amiket némán kell tűrnöm. De erősnek kell maradnom. A világ súlya nyugszik a vállaimon, és még nem adhatom fel. A mennyország bejáratánál, Szent Péter előtt akarom, hogy a lányom hallja, az apja büszkén, hősként távozva sietett hozzá. Azt akarom, hogy feleségem megértő, kedves tekintettel nézzen rám, mikor a bocsánatáért esdekelek, hogy eddig tartott. Remélem, a barátaim is odaát vannak, és boldogan nevetgélnek valami ökörségen. Nem hajolok meg a kötél előtt, legyen bármennyire is csábító a hívása, még nem adhatom fel. Még tovább kell mennem. Még élnem kell. Még küzdenem kell, mielőtt minden fény kialszik szemeimből. És csak akkor nyugodhatok, tiszta lelkiismerettel.

Majd ahogy léptem előre még egyet, hirtelen egy kattanást hallok meg bakancsom talpa alól, és utána az egész világ elnémult. Szívem megállt a mellkasomban, a levegőm bennszakadt, és az az egy pillanat hirtelen egy örökkévalóságnak érződött. Utolsó lélegzetemmel még megpróbáltam felüvölteni, de az akna gyorsabb volt. A szerkezet hirtelen felugrott a földből, és már nem volt hová menekülni. Az éles fém szilánkok, mint Halálnak kíméletlen érintése nyúlt felénk, és szúrt át minden fontos szervet. Esélyünk sem volt…

Ahogy a földön feküdtem, lassan elvérezve, éreztem, ahogy a vak rettegés úrrá lesz rajtam, és vallásosan, könnyek között imádkozni kezdtem, tompuló fájdalmamban. Hogy bár rengeteg megbocsáthatatlan dolgot tettem, és rengeteg életet vettem el, hogy sajátomat mentsem, és a bűntudat több tonnás súlya nyomja szívem, még imádkozom, nem is megváltásért, nem is megbocsátásért, hiszen magamnak se tudnék, csak egy kívánságért. Hadd láthassam a családomat még egyszer a mennyországban utoljára, utána pedig önként megyek le a pokol legmélyebb bugyrába, csak könyörgöm, hadd halljam a hangjukat még egyszer. A halhatatlan lelkem éghet mindenért, amit tettem, nem kívánok semmit, csak könyörgöm, Istenem, ha hallasz, hadd találkozhassak a családommal utoljára, utána pedig önként megyek le az alvilágba. Könyörgöm, adj menekednem.

Szemeim előtt hirtelen felvillannak képek, emlékek, anyámról, kinek barna haja arany fényben úszott a ragyogó ég alatt mint glória, amikor kint játszottunk a játszótéren, és ki nyugodt hanggal vigasztalt, mikor elestem, és felsértettem a térdem. Majd később otthon pudinggal lepett meg, és együtt ettünk, nevetgéltünk, beszélgettünk, este pedig addig olvasott hősökről, kalandokról, szörnyekről, míg végül álomba nem szenderültem. Apám, ki mindig szigorú tekintettel nézett rám, mert nagy elvárásai voltak felém. Emberré nevelt anélkül, hogy valaha kezet emelt volna rám. Bár távolságtartó volt és szűkszavú, emlékszem, hogy mindig számíthattam rá, ha kellett. Példaképem volt ő, mert bár kívülről ridegnek és durvának tűnt, mindenki tudta, hogy aranyból van a szíve, és segít, ahol kell. Feleségem, ő egy angyal volt ember képében. Ha ideges is volt rám, és rám ordított, hogy hogy lehetek ennyire hülye, akkor is éreztem a szeretetet és törődést a hangjában. Ritka okos nő volt ő, bármit is vett a fejébe, mindig megtalálta a módját, hogy végig is vigye. Bár sosem tudtam kifejezni szavakkal, mindig is felnéztem rá és csodáltam érte. Amilyen törődéssel pedig közös lányunkra nézett, mindig felülmúlhatatlanul gyönyörű volt számomra. Olyan meleg, családias otthont teremtett számunkra, hogy míg éltem, sem lehettem elég hálás érte. Bár voltak jobb és rosszabb napjaink is, mindig tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is. Lányom pedig, még a legrosszabb napjaimon is képes volt felderíteni, bohókás, kreatív természetével és víg kacajával. Annyira szeretem őket. Annyira hiányoznak. Mindannyian. Bárcsak láthatnám őket még egyszer. Nem akarok így elmenni. De érzem, nincs beleszólásom e kérdésbe. A fejem egyre jobban fáj és lüktet, miközben fehér zaj tölti el hallásom, és úgy érzem, mintha felfordulna velem a világ. Ahogy halványulnak végül a képek, úgy zárulnak le szemeim, egyre nehezebben, súlyosabban, és éreztem, ahogy lassan a tompa, hideg sötétség körülöttem végül teljesen bekebelez.

 Mikor legközelebb magamhoz tértem, már egy sötét veremben találtam magam. Megpróbáltam hangot kiadni, szólani bárkihez, aki hallja, megérinteni a falait a helynek, ami körbevesz, és csak ekkor vettem észre. Én már többé nem vagyok, és minden, ami megmaradt, az ez a megtört, múlandó tudat, ami reménytelenül próbál létezése legapróbb jeleibe kapaszkodni, és figyelmét felhívni bárkinek, aki még képes elismerni, hogy ő igenis létezik. Még itt vagyok. Ne hagyjatok magamra! Félek! Segítség!

Ekkor pedig hirtelen, ebben a teljes, határtalanul sötét ürességben megjelent és egyre közeledett egy erőteljes jelenlét, olyan, amihez foghatót még életemben nem tapasztaltam, és úgy éreztem, már csak puszta közelsége képes lenne darabokra törni engem.

 – Tudod e, hol vagy pontosan? – szólalt meg mély, dörmögő, rekedtes hangján, mégis, nyugodt beszéde egészen vigasztalónak tetszett át zord hangnemén, és úgy tűnt, mintha minden szava csak visszhangként ütődne vissza elmém falairól.

 – Nem… hol vagyok? – Szavaim mint gondolat hangoztak végül, de úgy tűnt, így is hallja.

 – Ne félj… itt már nem érhet semmi baj. A fájdalmaid, küzdelmeid itt véget érnek. Most már nem kell félned semmitől sem többé. Itt már nem árthat senki. Biztonságban vagy.

 – Miért próbálsz megtéveszteni? Tudom, hogy meghaltam, tudom, hogy a pokolba megyek, ahol az örökké valóságig kínok között fogok szenvedni… ennél nagyobb fájdalom már nem érhetne…

 – Az élők kiváltsága a fájdalom… ahogy a távozásod fájdalma is végül tovább öröklődik azokra, akik ismertek és szerettek, míg végül nem marad már senki, aki a távozásod terhét viselhetné. Ez az élet, ezzel jár. Ahogy te is viselted a súlyát a szeretteidnek, kiket tragikusan elvesztettél, úgy fogják mások is a tiédet. Míg végül nem marad senki, akinek szenvednie kéne érte. Sajnálom, attól tartok, hogy az utad valóban itt ér végett.

 – Várj! Ők… ők hol vannak? Ha már úgyis vége, láthatnám őket még egyszer? Együtt lehetnénk a családommal örökké?

 – Attól tartok, ez nem így működik… ahogy nincs fájdalom, ami örök, úgy örök boldogság sem lehetséges. El kell engedned… nincs más út ahhoz, hogy megnyugvásra lelj.

 – Nem akarok meghalni… mi vagy te? Halál, Isten, Démon, Angyal, nem érdekel! Hogy mondhatod te meg nekem, hogy mit érdemlek és mit nem? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy boldogságra leljek? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy újra a szeretteimmel lehessek? Miért nem élhettem csak úgy, ahogy szerettem volna? Nem vágytam én többre, csak egy egyszerű életre. Hát még erre sem vagyok méltó? Mit követtem el, hogy így büntessenek az égiek? Mit kellett volna még tennem, hogy megkíméld őket? Annyit küzdöttem, szenvedtem, és annyi mindent feláldoztam. Miért nem nézhettem csak végig a gyerekemet felnőni, miért nem tölthettem el egy életet a feleségemmel? Miért vetted el a szüleimet oly korán? Miért nem élhettünk volna még egy kicsit tovább boldogan, miért kellett mindennek olyan gyorsan véget érnie? Miért kellett megfosztanod a barátaimtól? Miért? Miért! – őrjöngtem, dühöngtem, miközben a belülről forrongó haragot a megkönnyebbülés meleg könnycseppjei váltották fel, ahogy lassan folytak le arcomról, amely úgy érződött, mint egy hiányzó végtag, ami már csak az emlékeimben tűnt valósnak.

 – Én nem vettem el tőled semmit. Én csak jöttem, hogy enyhülést nyújtsak a sebedre. Az akna, a többi ember, és a soha meg nem szűnő vérontás az, ami megfosztott téged az élettől, a lehetőségektől. Nem én. Sajnálom viszont, hogy ilyen nehéz életen kellett átmenned. Jó ember voltál, amíg éltél. Tényleg megpróbáltál segíteni, akinek tudtál, és sosem kívántál rosszat senkinek. Jobbat érdemeltél, mint amit kaptál. De az élet már csak ilyen. Jó emberek kapnak fájdalmas sorsot, és rossz emberek boldogságot. Ezen semmi sem fog változtatni. De te éltél, amíg tudtál, és mindent megpróbáltál, nem számítva, min mentél át, vagy hányszor buktál el. Hiába, gyakran csak nem azt kapod, amiért a legjobban vágyakozol vagy a legtöbb fáradságod ölöd bele. De te viszont sosem adtad fel, tanultál belőlük, felálltál, és mentél tovább, megállás nélkül. Ez becsületre méltó. Erősebb ember vagy, mint aminek gondoltad magad egész életedben. Bárcsak előbb láttad volna meg ezt. Bárcsak megosztottad volna a terhed valakivel, aki érdemes rá, ahelyett, hogy a súlyokat addig gyűjtöd és cipeled, míg végül a lábaid lassan összecsuklanak, és a lelked összetörik alattuk, míg végül üres héja maradsz csupán egykori önmagadnak. Akkor talán egy kicsivel könnyebb lehetett volna az életed, vagy talán nem. Már ki tudja, már nem számít. Már vége van. Már semmin sem fogsz tudni változtatni többé. Én pedig most magammal viszlek valahová, ahol mély álomba szenderülsz. Ahol már nincsen több gond vagy gondolat. Valahová, ahol megszűnsz létezni mindörökké. Míg végül mindenki más is megfeledkezik arról, hogy valaha léteztél.

A szavai és a gondolatai a nemlétnek pedig hirtelen még keservesebb sírásra késztettek. Olyan régóta fogtam vissza, hogy már el is felejtettem, milyen érzés az, ha csak engeded magadnak, hogy szomorú lehess. Hogy csak engeded magadnak, hogy fájjon, ami kínoz. Milyen érzés gyengének mutatkozni mások előtt, és nem aggódni, mit szólnak majd hozzá. Milyen érzés egy kicsit önmagamnak lenni, a keménység és férfiasság maszkja nélkül. Milyen érzés teljesen és kifogásoktól, bocsánatkéréstől mentesen önmagamnak lenni. Ez pedig leírhatatlan megnyugvást hozott számomra, olyat, amilyet már túlságosan régóta nem éreztem. Csak zokogtam, bömböltem, ordítottam, ahogy tudtam, és már nem érdekelt semmi. Csak ki akartam adni. Olyan érzés volt, mint beolajozni és megjavítani egy régóta porosodó, rozsdás fogaskereket, amely eleinte lassan, csikorgósan, majd egyre könyedébben forogni kezd, ahogyan az tervezve volt, és ahogyan mindig is működnie kellett volna. Hirtelen, régóta először, boldognak éreztem magam.

 – Engedd ki, most már minden rendben lesz… – vigasztalt kellemes, megértő hangon a Halál, mint egy büszke apa a fiát, aki végre először kapura talált.

Olyan régóta éreztem így… olyan rég volt, hogy éreztem. Hogy bármit is éreztem a mélyről jövő, és felemésztő, hideg üresség helyett, amely vég nélkül gyötört belülről. Végre úgy éreztem, képes vagyok továbbállni, és önmagam lenni. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokat vártam vele. Az egész életem elment mellettem, mire végre rájöttem, hogyan találhatok békére. De már késő a megbánás. A családom, a barátaim és a teljes életem, már a síron túl vannak, és nem tehetek ellene semmit. Már vége van, és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem ahelyett, hogy csak egy mérges, kéretlen szellemként járnék vissza, lerombolt életem és otthonom romjaihoz a múltba. Már nincs ott semmi. Már nincs ott senki. Előre kell mennem. Bármi várjon is rám ott. Nincs már hová hátra lépnem többé. Csak előre. Ezzel az újonnan talált önbizalommal pedig a tudatomat rábíztam arra, aki ráébresztett erre és elindultam, bármerre is vitt engem, egészen a feledés megnyugtató és átölelő álomvilágáig.

Csak sétált a réten. Igazából ő sem tudta, hogy merre vagy hova tart. Csak ment előre az ismeretlenbe. Hogy ébren volt-e vagy álmodott? Ki tudja? A hangok most is suttogtak a fülébe. A hangok, amiktől soha nem tudott megszabadulni. A hangok, amik végigkísérték az egész életét. A hangok, amik borzalmas dolgokat suttogtak a fülébe.

Egy életen át kereste a kiutat. A kiutat az unalomból, a szomorúságból, az elnyomásból. Sosem találta meg. Csak kereste hiába. Pedig tudta, ha egyszer megtalálná a kiutat, a hangok is elhallgatnának. Az egész életét ezzel töltötte. A véget nem érő kereséssel…

Vagy mégsem? Talán a hangok is csak most kezdtek el suttogni. Szinte csak egy perce kezdődött minden. De nem, az nem lehet. Hiszen már egy örökkévalóság óta suttogják a fülébe a borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat. Próbálta felidézni, hogy mikor kezdődött az egész, de nem sikerült. Nem emlékezett semmire. Nem tudta a nevét, a szülei arca homályba veszett. Ismerte egyáltalán a szüleit? Milyen volt a gyerekkora? Milyen az élete most? Semmi. Az emlékei helyén üresség. Mindenhol üresség.

Mintha nem lett volna más csak a félelem. A félelem, ami végigkísérte az életén. Kiszorított minden más gondolatot és érzést… Mint a hangok. De mikor is kezdődött? Nem emlékezett.

Talán csak álmodik. Igen, ez magyarázat lenne mindenre. Hogy miért nem emlékszik semmire, hogy miért nem érez semmit a félelmen kívül. Igen, ez csak egy rémálom. Biztosan az. Csak egy rossz álom. Reggel felkel és elmúlik. Így kell lennie. De valami továbbra sem volt rendben. Felnézett a holdra. A telihold fényesen és hidegen ragyogott aznap éjjel. Aztán feltámadt a szél. A hideg, csontig hatoló, jeges szél. És akkor beléhasított a rettegés. Olyan dermesztő rémület, amit  még sosem érzett.

Futni kezdett. Csak futott, futott minden elől. El a hangoktól, a holdtól, a félelemtől, el mindentől. Csak rohant, egyre gyorsabban, futott keresztül a pusztaságon. Körülötte nem volt más, csak homok és fű. Sehol egy fa, egy kő. És akkor meglátta maga előtt a szakadékot. Meg akart állni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak futott egyenesen a szakadék felé. Mikor már csak egy lépés választotta el a peremtől, becsukta a szemét. Tett még egy utolsó, sikertelen kísérletet a megállásra, majd belezuhant a szakadékba…

Zuhanás közben elmúlt a félelem, és furcsa nyugalom fogta el. Arra gondolt, talán ez a kiút. A kiút, amit mindig is keresett. Aztán becsapódott a szakadék aljába…

Másnap reggel, mikor a vekker éles, kíméletlen  hangjára felébredt, nem emlékezett semmire. Mintha egy pillanatra hallott volna valami suttogásfélét a semmiből, de aztán arra jutott, hogy csak a ruhái suhogtak, majd elindult dolgozni, mint minden nap, és az egészet elfelejtette…

Az a fennkölt és nagyon trendi színdarab, mely talán eme kor adott aktualitását igyekezett híven követni, és mely Mecsér Gitta halálát okozta, már jó pár hónapja volt állandó telt házzal műsoron; mintha a nézőközönség csupán csak az ő gyönyörűen bájos, és mindig hallatlanul elegáns kisugárzása miatt váltotta volna meg szorongó páholyokba kalauzoló jegyét, hogy aztán a feltorlódott tömegtől szinte csak a színészek nagyon távoli kísérteties visszhangjait kelljen hallgatnia a fennálló kilencvenperces darabban. Valószínű, hogy a kedves Társulat minden tagja megérezte már közvetlenül a szövegkönyv legelső olvasatánál, mekkora eget rengető hatása lehet ennek a darabnak, de még jobban tisztában volt ezzel az adott színház kissé mohó és pénzéhes tohonya igazgatója, aki lélektani szempontból is akkor volt talán a legelégedettebb, ha zsúfolásig megtelt székeket láthatott maga körül: aztán, hogy a közönség kényelmi szempontból mennyire van megelégedve az adott helység komfortjával, már kevésbé érdekelte! Színháznak csupán a legnagyobb jó értelemben volt nevezhető a meghittnek is alig nevezhető, leginkább egy ócska raktárépülethez hasonlító épület, aminek homályos és lidérces fényekkel megvilágított helységeiben talán még a svábbogarak is bátran és karakánmódon megtelepedhettek, hiszen nem zavarta nyugalmukat, szöszmötöléseiket senki. Az épületben, ha az ember arra a szilárd meggondolatlanságra vetemedett, hogy véletlenségből levette a kabátját, sálját, és sapkáját egyenesen a kihűlés veszélyével flörtölt, mert hangsúlyozottan is, hogy az igazgató spórolni tudjon, és még több kelléket, s díszletet vehessen sokszor így vélte költséghatékonyabb módszerekkel megoldani a saját hasznát.

A darab hirtelen kirobbanó sikerességét – talán több, mint valószínű, hogy ennek a jelentősen lepusztult épületnek köszönhette. Az adott közönség megszeppenten, megrémülve lépett be a tátongó, kongó sötét falak közé, ahova – főként éjszakánként nem szívesen tette be lábát az ember -, és szabályosan borzongva foglalt helyet magának a nézőtéren, és – főként a gyönyörű dámaszerű hölgyek élénk, halál-sikolyokkal sikítottak fel, ha élénk kíváncsiságuk, és nem lankadó figyelmük esetleg észrevett egy bogarat, vagy éppen a mennyezetről a dekoltázsukra huppanó máló vakolatot. és még ehhez jött a mindenkire vastagon, szurokkátrányként rátapadó sötétség, melyet még a jól látó szemek is a lehető legnehezebben tudtak csak elviselni. És ehhez társult még a lídérces, kifakult fény, mely az alig negyven wattos körtékből származott.

A darab úgy kezdődött, mint majdnem minden dráma, amiben valaki véletlenségből, vagy szándékos, alattomos tervek alapján kiadja a lelkét, és fogja magát és a kellős színpadon hanyatt vágja magát és elterül. A halál pedig – amitől már minden néző hátborzongatóan irtózott –, sorrendben szedve kitüntetett áldozatait; kezdve az egyszerű, kis csélcsap fruskáktól, majd a csábító naivákon keresztül, míg végül eljutott a sakktáblán szereplő jelentősebb figurákig, mint a király és a királynő. A nézők többsége idegességében már alig bírta elviselni a borzalmak ilyentén fokozását, és vagy a körmét rágta stresszelős, gyilkos idegességében, vagy, mint a hölgyek többsége retiküljéből igyekezett zsebkendőt tenni gyönyörűen kisminkelt szemeihez, amitől kissé természetes is volt, hogy előadás végére már mindenkinek jelentősen elmaszatolódott az arc és szemfestéke! De Mecsér Gitta a maga nagyon természetes és közvetlen bájával mintha meg sem érezte volta a színpadon történő borzalmak fokozását, annyira angyali kisugárzás vette őt hatalmába; mintha egy láthatatlan védőburkot viselne védelmező palást gyanánt, ami megvédi őt szinte minden bajtól, és fölösleges aggodalomtól.

Nem, Gitta semmi esetre sem szeretett volna könnyezni, vagy fennkölten, szinte tüntetően siránkozni azon, amit a színpadon látott; egyik karcsú, hattyú-kezecskéje hevesen markolta és szorította a mellette helyet foglaló egyszerűnek mondott utcai farmeröltözetben üldögélő kísérőjét, és bár drága-tündéri arca karakán magabiztosságról árulkodott valahogy a belső énjét azonnal leleplezte sötétben látszó magatartása. Valahányszor elvágták jelentős hatásszünetekkel tarkítva valakinek a torkát, vagy pisztolylövés hasított bele az érzékeny dobhártyákba Gitta valahogy leleplezte önmagát, és amikor ezt észrevette valósággal haragudott saját magára; hogy így kiszolgáltatta titokban tartott, másoktól jogosan féltett személyiséget. Mozdulatlan póker arcot igyekezett magára erőltetni, és úgy nézte továbbra is, hogy mi történik a színpadon.

A tétova nemes lovag, aki most a hűséges kísérő szerepében posztolt, és egész előadás alatt, mint valami különös, tétova szorongó megpróbálta óvatosan megszorítani kedvese kezét, hoppon maradt, mert Gitta mintha nem akarta volna beengedni személyesebb, rejtettebb benső énjébe. Gitta udvarlója összességében maga is majdnem halálra rémült a minden második percben gyilkosságot elkövető mellékszereplők valóságos halottakat gyártó özönétől, a halványan pislákoló, méla fényektől, melyek szinte kétségek, és reménytelenségek hullámzásában tartották fogva a többi nézőt is, mégis a boldogság halványka kis reménye benne is megvolt, hogy egy ilyen káprázatos hölgyet erre az előadásra elkísérhetett; farmernadrágja, és szándékosan kinyúlt szürkés pulóvere az otthonról kidobottak motívumaival ruházta fel őt, és tette rokonává a szerencsétlenebb sorsúakkal. Míg Gitta gyönyörű kisestélyijében, esett hamvazó vállaival valóban egy ifjú, és gyönyörűséges Istennőhöz hasonlított, aki megváltja a gonoszkodó világot az összes bűneitől, addig barátjára inkább az elhanyagolt, és szándékosan lezser fogalom is már kitüntetésszámba ment – leginkább igénytelennek lehetett nevezni teljes ,,elsüllyedt hajós” megjelenését!

Az alig húsz percre kitolt szünet sem lehetett eléggé hosszú ahhoz, hogy kicsit kiélvezhessék fiatal szerelmesek módjára a bimbódzó, és tartalmas együttlétük röpke perceit. Amikor ugyanis a legtöbben kimentek, hogy kinyújtóztathassák már jelentősen elcsigázott végtagjaikat, addig ők csendben kuncorogva arra vártak, hogy az illetékes ,,teremszolga” aki az ajtók hermetikus lezárásáért volt felelős végleg bilincsként rázárhassa a sötétbe borult nézőtérre a zárat, és ők önmaguk között romantikázhassanak! Legalább annyi ideig, míg az újabb csengetés nem jelzi a következő felvonás kezdetét.

Amikor a nézők többsége hirtelen feledékenységgel visszatért a tett helyszínére az egész helyet meghitt hangulatosságban találta; kíváncsibb érdeklődők rögtön kiszúrták Gittáék székét, ahol most az ifjú hölgy egyenesen a tétova lovag kikészített ölében foglalt helyet, átkarolva esetlenségét és azzal játszadozott, hogy mennyire ügyesen sikeredik belecsókolnia a másik kissé szőrös füleibe, amint viszont egyáltalán nem izgatta Gittát.

Percek múlva ismét tökéletes sötétségbe borult a nézőtér, és a tétova lovag ismét észrevette azt a majdnem már jéghideg távolságtartást, mégis nemes gerinces jellemvonást, melyet újra felvett Gitta eddig lárvaállapotban leledző, kikészített pókerarca. Azért minden kisebb, és olcsóbb taktikát igyekezett bevetni azért, hogy minden aprócskább, vagy magáról megfeledkezett érzelemnyilvánítást kellő tapintattal, és megértő empátiával és részvéttel kezelhessen!

Mikor nem sokkal tíz óra után tíz perccel minden egyes szereplő művész fennállt a színpadon, és a pergő vastaposoknak csak nem akart vége szakadni Gitta is azonnal felállt – mintha csak egy kötelező szertartás részese volna –, és állva tisztelte meg legkedvesebb színészeit. A közönség tagjainak csak most esett le a fekete humoros tantus, hogy a gyilkos az volt mindig, akire a legkevésbé számítanak; nevezetesen a naivának álcázott butácska kislány! Ebből is látszik, hogy az embernek soha nem szabadna lebecsülnie azt, hogy élete során milyen furábbnál furább szerzetekkel akadhat össze! Az új udvarló a lehető legtapintatosabban vett részt abban, hogy Gittának most ahhoz volt kedve, hogy visszaroskadjon a fotelébe, és egy-két percig gondolkodóba essen, amíg legalábbis a többi néző el nem hagyja a helyét. Gyönyörű barnalángú, csillogó szemeiben az egyetemes segélykérés áldott pillantásával nézett fel rá; olyan jó volt most egy bensőséges és barátin megértő tekintetbe belekapaszkodni, mintha egyenesen az élete függne rajta. Az udvarló is visszaült, és megpróbálta kissé ügyetlen esetlenséggel átölelni Gittát, és megvigasztalni szóban, még ha ez a testbeszéd kicsit furcsán is nézett ki, hogy ,,ne izguljon semmi miatt! Nem lesz semmi baj!” Gitta olyan tökéletes lassúsággal szedte magára később a ruhatárból finom és előkelő ruhadarabjait, mintha az egy meghatározott rendezői utasításnak lett volna vérprofi lenyomata, hogy mire végre kilépett a folyékonyan sűrített éjszakába, addigra jó ha az utolsó helyi járattal haza tudtak menni.

Gitta most görcsösebben, mint egy megriadt kis erdei állatka, egyre csimpaszkodva kapaszkodott a megszeppent fiatalember karjába, aki megérette és átérezte a felelősséget: ez a rendkívül intelligens, bájos ifjú hölgy ebben a pillanatban az ő felelőssége, az ő gondjaira lett bízva. Óvatosan kezdte vezetgetni, ha észrevette, hogy Gitta elfáradt, és látszott, hogy halálos fáradtság telepedett egész törékeny kis testére, megálltak, és adott neki pár percet, míg magához térhet, és folytathatják a megtett utat. Az éjszakai fényekben az a leghátborzongatóbb, hogy az ember sosem tudhatja, hogy egyáltalán ki az aki követi, és hogy mit akarhat tőle valójában!

A fiatalember sem merte még bevallani, de azért kerülte feltűnő tüntetéssel a pesti éjszakát, mert ebben az órában az emberek már nem is emberként viselkedtek, de legalább is úgy, mint akiket megszállt valami idegen érzés, és úgy érezték magukat, mintha övék lenne az egész világ, és ebben az ember-dáridós forgatagban a realitás nagyon sokszor hajlamos volt összekeveredni a képzelet más eddig alig ismeretes elemeivel; például az ember olyasmit is megúszhatott – nagyon sokan gondolkodtak így -, amit mondjuk fényes nappal már nem biztos, hogy el mert volna követni! Gitta egyre csak cibálta, ráncigálta a karját, mint egy nagyon félős kisgyerek a felnőttek kabátját, mikor nem kaphatták meg a legkedvesebb játékaik egyikét! Végül sikeresen elértek a kivilágítatlan, talán épp ezért hátborzongató buszmegállóig.

Hamarosan jött is az utolsó éjszakai járat, és ők azonnal felszálltak. Szabadon választható helyek közül egy kettes ülésre telepedtek le, hogy jól megnézhessék egymás meggyűrődött, kissé viseletes arcát. Gitta farkasszemet nézett a fiatalemberrel, és megpróbált bátorságot mímelő mosollyal kedvesebb arcot vágni, de a fáradtság és az este izgalma, mintha kiölte volna belőle az emberi tulajdonságok utolsó szikráját is, mégis az egyetemes egymás iránt érzett szerelmes szeretet átsegítette őket a kezdeti akadályokon. A fiatalember gavallér gardedame-ként hazakísérte szíve hölgyét, és csak a kihalt kapualjban próbált megkockáztatni egy puszit. Igen! Ő olyan úriember volt, akiből ritka manapság fél tucat! Egyetlen aprócska puszival is beérte, de Gitta gyorsabb volt, és kicsit félénkebben mohó; azonnal lecsapott az észrevétlen lovag enyhén telt, és zsírosabb ajkaira, és bíboran kígyózó nyelvét kecses kacérsággal a másik szájába tette, hogy eggyé olvadhassanak a mindenség-percek forróságában. A fiatalember most érezte először ennek a káprázatosan igéző hölgynek a vadállatias lihegését, aki egyszerre akart mindent magából felkínálni, és odaadni, de aki mégis valamilyen belső rend vagy szövetség ígéretében bízva még mindig egyre görcsösebben igyekezett beverhetetlennek tűnő személyisége utolsó romjait megőrizni magának! A lány egy pillanatig magával húzta a semmiről sem tehető lovagot, és vastag krokodilkönnyekkel hálálta meg neki, hogy a mai este folyamán is úgy vigyázott rá, mint egy halhatatlan kincsre, amit megbecsülni illik.

Másnap délután a hölgy nagyon sokáig dolgozott, s mivel nagyon szerette a munkáját – nem elhanyagolható szempont -, ezért észre sem vette, hogy hogy elszaladt az idő, és rég besötétedett. Mindig is szakmai pedáns precízséggel volt elrendezve makulátlanul tiszta íróasztala, ahol a tárgyak is úgy néztek ki a töltőtollak színes kavalkádján kívül az utolsó rajzszegekig, mintha éppen most kapta volna őket, vadonatújak volnának. A kis irodai ablakon beáradt, mint valami állandó nyugtalanító, folyamatosan zsibongó fény,bel a város külső lüktető vérkeringése.

Mecsér Gitta praktikussági okokat szem előtt tartva haját laza copfban, vagy feltűzött, kényelmes kontyban viselte, mely mindig kicsit előnyösebben emelte ki liliomos fejecskéjének minden szegletét és idomait, és még ebben a laza stílust ötvöző, mégis irodai ruhácskájában is maga volt a megtestesült tökély és angyali elegancia. Udvarlója a túlzásba vitt, majdnem mániákus izgatottság túlfeszített idegállapotával várta otthon.

– Na, mesélj már, drága barátnőm! Megöl a kíváncsiság! – irodai székével a másik összetolt asztalnál egyik kedves barátnője, a nagydumás ,,pletykafészek” ahogy lepcses szájacskája miatt sokan becézték mindent tudni akart az előző romantikusnak mondott éjszaka részleteiről, még a huncutabb, kisebb disznólkodásokat is!

– Hát az úgy volt… – keresgélte szándékosan a szavakat, mert amit biztosan tudott, ha barátnőjének elmondja ennek az estének a részleteit, a másik hajlamos kiszínezni és a végén annyira túlzásba viszi – köszönhetően bámulatosan színes képzelőtehetségének -, hogy egészen futurisztikus megvilágítást fog majd kapni ennek a különleges éjszakának a visszhangja. – Aztán megcsókoltuk egymást a kapualjban! Istenem… azok az eper ízű telt ajkak…

– Szóval, ha jól értettem, csak egy egyszerű puszira futotta?! Mégis? Kivel akadtál te össze, drága barátném?! Csak nem megint egy majrézós idióta akadt a horgodra? Kicsit azért többet vártam volna tőled! Legalább egy dögösebb, latin-temperamentumú macsót, akinek akkora bicepsze van, mint egy bivalynak, és szex közben könnyedén felemel! – méltatlankodott és tett olcsó megjegyzéseket.

– Egyébként meg, mi közöd hozzá? Ha így válaszolsz, inkább el sem mondtam volna! Igenis! Vedd csak tudomásul, hogy még egy tétova és félszeg hapsi is lehet sokkal udvariasabb lovag, és egyben úriember mint az összes többi kigyúrt paraszt, akik neked bejönnek! Szerintem nagyon édi volt!

– Fúj! Hogy gondoltad? Még hogy édi! Ez halálciki! Vedd tudomásul! – zárta le a beszélgetést, mert vissza kellet térniük a munkához, ha nem akarták, hogy a többiek kölcsönös suttogásukat is megzavarják.

Abban a pillanatban, ahogy vége volt a munka idejének, Gitta azonnal valósággal már rohant is a megszeppent fiatalemberhez, akinek roppant jólesett, hogy gondoltak rá; kétségtelen, hogyha valaki ennyire hízelkedő, mégis őszintén hűséges szeretettel nézett fel rá, azért az bizonyára jelenthet valamit!

– Nekem nagyon jólesett a tegnap esti éjszaka! És neked? – kérdezte valósággal átröpülve kis gazellatestével, és körtemelleivel a szobát.

– Drága Gitta! Tudod, hogy mennyire megkedveltelek… hangzottak tétova, ügyetlen szavai a közöttük lévő kifeszített csendben, hatásszünetekkel tarkítva. Észre sem vette, és a meghatott boldogságtól fátyolossá, reszketőbbé lett kisfiús tekintete.

Gitta semmivel sem törődve azonnal hozzárohant, leguggolt hozzá, kis törékeny tenyereibe vette a másik szőrös Enkidu-kezeit, és csókolgatni kezdte: – Szívem! Semmi baj, semmi baj! Én nagyon jól érzem magam veled! – Tekintetével folyamatosan igyekezett felmérni, hogy vajon mit csinálhatott, vagy mondhatott esetlegesen rosszul, vagy helytelenül, ami miatt a másiknál – láthatóan -, eltörött a mécses!

– Én is nagyon jól éreztem magam tegnap este! Tudnod kell… hogy engem még soha senki nem hívott meg, se moziba, se színházba, és a tömegnyi ember ellenére mégis nagyon jól éreztem, hogy mellettem vagy és nem hagysz magamra… – hangja valami miatt egyre különösebb lett.

Gitta barátságosan, és tündéri bájosan igyekezett minden mondatára odafigyelni a megszeppent fiatalembernek, de sok mindent még mindig nem érett; az esetek túlnyomó többségében most következik a kölcsönös szakítási jelenet, a ,,valaki mindig elhagy valakit alapképlete”.

– Mi a baj? – mint egy finom, és roppant érzékeny, kis állatka nézett vissza rá, és ebben a bámulatos, bombázó tekintetben minden benne volt, amit egy igazi nő képes adni egy sebzett lelkű, kissé önbizalom-hiányos férfinak; szinte hallani vélte a másik nagyokat dobbanó szívének lüktetéseit…

– Nagyon szeretnék kérdezni tőled valamit, de azzal is tisztában vagyok, hogy lehet, hogy megbántalak, vagy megsértelek, ha ezt a kérdést, most megteszem… – hangja egyre kétségbeesettebb, fakóbb lett, mint aki egyszer magára talál, aztán azonnal elsüllyed.

– Drágám! Semmi baj! Ne izgulj! Mondd csak nyugodtan! – folyamatosan simogatta a kézfejét, és bár az idegessége majdnem sikeresen rá is átragadt, mégis megtudta őrizni józan gondolkodású tartását.

– Azt szeretném kérdezni tőled, hogy… megtisztelnél-e vele, ha esetleg mellettem maradnál még legalább harminc évre… – ebben a percben tényleg úgy festett letarolt, védtelenített arca, mint egy árva kisfiúnak, aki elvesztette szüleit.

– Bocsáss meg, Drágám, de megkérdezhetem, hogy miért csak harminc évre? Miért nem örökké? – nagyon szeretett volna mosolyogni, de érezte, hogy nem bonthatja fel az ünnepi pillanat méltóságát.

– Ne haragudj, drága Gitta! Én nem úgy… gondoltam…

– Tudom, szívem! Ismerlek nagyon! De nem gondolod, hogy megmaradhatnánk jó barátoknak, és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok? – hangjában nem volt semmi félreértés vagy homályos, célozgatós szándék, inkább rengeteg empátia és megértés.

– Ez, nagyon jól hangzik! De tudod… most olyan bizonytalan minden az életemben, és te vagy az egyetlen biztosított pont. – Megint elfogadta a sírás, és Gitta a maga mindig józan, észérvekkel operáló temperamentumával hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon ezzel a kétségbeesett emberrel? Gyámolítsa-e, vagy csupán egyszerűen vigasztalja meg babusgatón?

Végül felkelt a fotelből; odament hozzá, karjaival átölelte a másikat, és dörzsölgetni kezdte a hátát, miközben folyamatosan fülébe suttogott: – Nagyon szeretlek, és soha nem akarlak elhagyni!

A pufók, gavallér fiatalember most nagyon szánalmasnak és szerencsétlennek érezte magát: ennyire kitárulkozni egy roppant intelligens, mindent megértő, és mindent elfogadó, bájos ifjú hölgy előtt! Ez nem járható út! Mit tehetne még, hogy valamivel karakánabbnak, valamivel talán férfiasabbnak látszódjon? Nem jutott most eszébe semmi.

Csendben ültek, Gitta kicsit határozottabban unatkozott, és vagy elővett egy alig olvasott bulvárjellegű magazint a nappaliban megrekedt kisebbfajta újságtartóból, vagy pedig – rossz szokásként -, aprócska körmöcskéiről kezdte lerágni a körmöket. Udvarló lovagja különös, mégis kisfiús arcát nézegette; érezte ez sokat szenvedett, csodálatos, mélyen érző emberi lélek már nagyon sok mindent megélt és kibírt, és mégis belső mélyen fekvő lélektartományaihoz csupán csak igen-igen keveseket enged be! De vajon miért? Hiszen ő eddig is angyali karakán méltósággal igyekezett őt istápolni és megvédelmezni minden külső veszedelemtől! Hát akkor mire ez a nagy óvatosság?! Mosolya időnként fel-felcsillant mint aki ezzel is a másikban megroppant magabiztosságot kívánta minél hatékonyabban megerősíteni – igaz több-kevesebb sikerrel! Még jócskán emlékezett arra a nevezetes pillanatra, amikor  orrukat fennhéjázó kis barátnői fogadtak vele, hogyha meg meri csókolni tutyimutyi osztálytársát, az egész hónapi gyorséttermi kosztot kifizetik neki! Az egész félszeg, és roppant visszahúzódó ember mégis valahogy rokonszenvesebbnek tűnt fel előtte, mint az összes többi tesztoszterontól már így is jócskán duzzadó izompacsirta! Gitta egy megértő és nagyon gyengéd valakire vágyott – szinte már akkor is -, és tökéletesen hidegen hagyta a férfiak – sok esetben – bunkósított kakaskodása! Megértő, kedves emberkék társaságát szomjazta volna, akiknek anélkül mondhat, vallhat meg bármit is, hogy azt később kotnyeles barátnőcskéi szájából ne kelljen viszont visszahallania! Egy pillanatra behunyta a szemét, és visszament a múltba, amikor még vadi új, nyitható tetejű Peaugot-val jött érte egy szoláriumos újgazdag ficsúr, akinek saját verdája fontosabb volt, minthogy a hölgy előtt illemtudón kinyissa a kocsi ajtaját! És mikor a kellemes hangulatú étteremben végeztek a vacsorával, és megpróbálta azonnal lefektetni, szépen manikűröztetett körmeivel valósággal végig karmolta a szabad hámfelületeket a másik mesterséges D-sugarakban pácolódott bőrén, és azonnal távozott. Nem adta meg neki a jogot, hogy sírva pityeregni lássa – pedig később már odahaza anya nyakába borulva, jelentős könnyzáporok fogságában vallotta be, hogy megpróbálták erőszakkal elvenni tőle féltékenyen őrzött szüzességét!

Arra eszmélt fel, hogy udvarlója engedelmes gyerek lévén zihált, erősen kopaszodó üstökét kikötői ölébe hajtja, miközben nagyon szomorúan megadja a pillanatnak az elvesztettség jótékony érzelmi tudatát.

– Ne haragudj rám… tudod… én nagyon intenzíven reagálok a világ dolgaira! – valósággal csuklott a fájdalom érzetétől.
Gitta, mint egy gondoskodó szülő, bájos megváltással végig simogatta a másik hajfürtjeit, és igyekezett megnyugtatni, amennyire csak lehetett:

– Csss! Jól van már! Kicsit szentem! Nincsen semmi baj! Itt vagyok melletted!

– Biztosan halálciki, hogy egy nagy culát vigasztalni kelljen, elvégre már kész férfi, de azért hús-vér emberek volnánk, és gyakorta eltörhet még nálunk is a mécses!

– Semmi baj, kincsem! Tényleg semmi! Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor csak bátran! Ne fogd vissza magad! Engedd ki a fájdalmat! – mintha átment volna önkéntes pszichológus vagy lélekbúvár szerepbe. Ez nem is állt egészen távol tőle, mert annak idején az egyetemen fejlődéslélektani szemináriumokat is kötelezően hallgatniuk kellett, hogy még mélyebbre leáshassanak a tudatalatti rejtettebb tárnamélységeibe!

– Nagyon szeretlek téged, mert itt vagyok veled! És azt szeretném, ha ez az érzés minden pillanatban halhatatlanná válhatna!
Erre a lovag szeméből két vastagodó könnycsepp gördült le Gitta ruhácskájára, mert a többit már a hölgy csókolta fel; egyetlen parányi, igazgyöngyként vakító drága szemet sem szándékozott elherdálni.

Végtelen végítélet

1.

Charlie Wells egykori repülő hadnagy szomorúan bámulta a körülötte burjánzó növénymetropolisz lakóinak vészterhes agóniáját. A sárga virágokra emlékeztető bennszülöttek kétségbeesetten integettek felé a leveleikkel borsóhüvely kinézetű lakótornyaik haragoszöld árnyékából. A magas, barna hajú, űrruhát viselő férfi nehezen viselte szenvedéseiket, noha már maga sem tudta megmondani, hányadik civilizáció bukásához asszisztál. Szíve szerint megmentett volna néhány helybelit, de a Csillagközi Szövetség paragrafusai szigorúan tiltották a beavatkozást.

– Ne bámészkodjon! – sziszegte Djang a sisakrádiójában.

– Borzalmas – dadogta Charlie. – Ezek a teremtmények annyira egyediek.

– Ne törődjön velük! – torkolta le a grenolán. – A croatoanok civilizációja nyomtalanul eltűnik az univerzumból.

A férfi lehangoltan továbbhaladt. Szkafandere derékszíjáról téglalap alakú szerkezet lógott, amit az elméjébe kódolt fordítóprogram tudatszkennernek nevezett. A készülékben rejtőző memo kristály húszmérföldes körön belül rögzítette az értelmes lények gondolatait, ezért nem ártott mozgásban maradni a hatósugara megnöveléséhez.

Charlie nagy levegőt vett, majd belépett az egyik lakótorony bőrlebernyegszerű ajtaján. A következő pillanatban átmenetileg elvesztett minden kapcsolatot a Grenoláról származó kardinálissal, de nem jött zavarba, mert ez gyakran megesett az apokalipszis sújtotta világokon. Úgy vélte, közös utazgatásuk során szerzett már annyi gyakorlatot, hogy az időnként kissé merev gyíkember irányítása nélkül is megállja a helyét.

A retinájában aktiválódó optikai szűrők átláthatóvá tették a benti félhomályt. Az emeletek között combnyi vastag folyondárok biztosították az átjárást, a lakásokat groteszk, növényi rostok szőtte folyosók kötötték össze. Charlie a hipnotikus oktatóanyagokból tudta, hogy a kroatoanok nem építik, hanem intelligens géntervezéssel növesztik az otthonaikat.

Az orra előtt egy halott őslakos hevert. Űrruhája materializációs rendszerével mintagyűjtő tégelyt és szikét jelenített meg, aztán előrehajolt, és finoman elkülönített a tetem törzséből néhány szövettani metszetet. A biopszia végeztével továbbállni készült, ám egyszer csak mentális segélykérés hasított az elméjébe. Charlie belépett az adás forrásaként azonosított lakásba. Odabent egy csokorra való idegen vonaglott. A telepatikus könyörgés a legnagyobb termetű virágtól, feltehetően a családfőtől származott.

Nem tudom, miféle istenség vagy, de kérlek, mentsd meg a családomat!

2.

Charlie a begyűjtés végeztével felsugározta magát a tarkójába ültetett teleport egységgel a Vorrant fedélzetére, és a vezérlőbe sietett. A parancsnoki székben terpeszkedő, feketekámzsás Djang pontosan úgy festett, mint egy lustán bámészkodó varánusz. Pupillátlan szeme komor barlangként sötétlett, kétágú nyelve korbácsként csapkodott. A fiatal pilóta elméjében felködlött az első találkozásuk emléke.

A Vorrant 2025. augusztus 2-án meghibásodott, és pikkelyes bőrű utasa Montana környékén kényszerleszállást hajtott végre. Az érkezéséhez legközelebbi katonai támaszpont parancsnoka Charlie-t jelölte ki a helyszínt ellenőrző vadászrepülő egység vezetőjének. Amikor társai megpillantották a teknőc formájú gépből kikászálódó grenolánt, gondolkodás nélkül tüzet akartak nyitni rá. A férfi később megtudta: abban a sorsdöntő pillanatban a markában tartotta a földönkívüli életét, annak ugyanis minden fedélzeti fegyvere megbénult. Charlie megtiltotta az embereinek, hogy tüzet nyissanak a kardinálisra, mert tudatán érzések és gondolatok kontrollálhatatlan zűrzavara áramlott keresztül az idegen megpillantásakor. Az a titokzatos és nagyon ritkán jelentkező telepatikus képessége lépett működésbe, amelynek létezését sokszor még önmaga előtt is letagadta.

– Miért mentett meg? – kérdezte utóbb az őt magánkihallgatásra berendelő Djang, miután néhány nappal később a Földet gyorsított eljárással felvették a Galaktikus Szövetségbe.

– Fogalmam sincs – vallotta meg Charlie. – Egyszerűen csak úgy éreztem, nem lenne helyes, ha lelőnék.

Az idegen megcsóválta a fejét.

– Én tudom a választ – közölte. – Maga mentálisan fejlettebb az átlagosnál, megérezte, hogy a felettes fajok egyikéhez tartozom.

– Lehet – vonta meg a vállát akkor Charlie.

– Ez bizonyos – szögezte le a grenolán, aztán témát váltott. – Nemsokára tovább kell indulnom. A Szövetség vezetői úgy döntöttek, hogy egy földi megfigyelőt is magammal vihetek. Van kedve velem repülni, pilóta?

Charlie igent mondott, bár akkor még fogalma sem volt arról, mibe egyezett bele. Sejtette, hogy a grenolánt a hála vezérli, de nem tudott ellenállni egy ilyen az emberiség történelmében korszakalkotó expedíció vonzásának. A gyakori térugrások nem viselték meg különösebben, a bűntudat viszont egyre nyomasztóbb teherként nehezedett a tudatára. Képtelen volt a magasabb rendű technológiát szenvtelenül alkalmazó idegennel azonosulni, aki vérfagyasztó közönnyel gázolt át az útjukba akadó, kérészéletű civilizációk romjain.

Az érzékeny pilótát minden ismert fertőzés ellen beoltották, mielőtt bolygó hollandiként róni kezdték a világegyetemet, az Orákulum előrejelzéseinek nyomában. A vezérlőterem jobb sarkában tornyosuló jósgépezet kényszeredett tiszteletre sarkallta Charlie-t. A kvantumterek valószínűségeit elemző masina mindig tévedhetetlenül rátalált egy újabb, bukásra ítélt civilizációra, bár végzetének okát sosem prognosztizálta. A katasztrófa várható bekövetkezésének időpontja változónak bizonyult: néha napokkal az ítéletnap előtt érkeztek, máskor majdnem az utolsó percekben.

A gyíkemberek technológiai fejlettségük dacára hihetetlenül babonásak voltak. Hittek a lakott világok sorsát irányító Kerék forgásában. Azt vallották, hogy a világegyetemben fellelhető értelmes fajok túlnyomó többsége a technológiai fejlődés egy pontján elveszti az irányítást az események felett, és kipusztul. Úgy vélték, nagyfokú felelőtlenség lenne a részükről beavatkozni a veszélyeztetett fajok érdekében. Ha így tennének, szembehelyezkednének az univerzum akaratával, és ez visszavonhatatlanul a Szövetség pusztulásához vezetne. Az viszont nem akasztotta meg a Kerék forgását, ha adatokat gyűjtöttek a megsemmisülő civilizációk végóráiról, tanulságul a következő nemzedékeknek. Charlie számtalanszor próbált már kiállni a bukásuk felé száguldó civilizációk érdekében, de akárhogy érvelt, apokaliptikus űrodisszeájuk egyetlen állomásánál sem sikerült jobb belátásra bírnia a grenolánt.

– Olyan sokáig bóklászott abban a növénykomplexumban, hogy már kezdtem aggódni magáért – térítették vissza a jelenbe Djang szemrehányó szavai. – Minden rendben ment?

– Abszolút – vágta rá Charlie pókerarccal, aztán a vezérlőpult mögé préselte magát. – Akár indulhatunk is, ha megkapom az új koordinátákat.

– Engedélyt kaptunk, hogy leszálljunk az univerzum ékkövére – közölte ekkor Djang mosolyogva.

A pilóta eltátotta a száját.

– A Grenolára? – kérdezte hitetlenkedő hangon.

A kardinális otthona misztikus ködbe burkolózott, mint a brit legendák Avalonja. Lassan két éve kóboroltak már az univerzum ösvényein, és Charlie régóta vágyott rá, hogy láthassa a Galaktikus Szövetség bölcsőjét.

– Ideje hazatérni – válaszolta kifürkészhetetlen arccal Djang. – Le kell adnom az információkat, hogy feldolgozásra kerüljenek. Mit gondolt, pilóta, csak járjuk a világűrt az idők végezetéig, mint a maguk örök bolyongásra kárhoztatott Ahasvérusa?

– Nem tudom – ismerte be a férfi.

– Küldöm az ugrási adatokat – zárta le a beszélgetést az idegen.

Karmos, hatujjú keze villámgyorsan beütötte a csuklójára szíjazott szerkezeten a szükséges információkat. A következő pillanatban a hadnagy előtti képernyőn a Grenola koordinátái jelentek meg.

– Induljunk – javasolta a kardinális. – A Kerék nem állhat meg!

3.

Charlie furcsa, irritáló kapirgálást érzett a torkában, ami ez idáig nem tartozott a hiperűrugrás megszokott mellékhatásai közé, de ignorálta a rátörő köhögési ingert, mert az ablakokat betöltötte a Grenola narancsfényben úszó félgömbje. Az ereszkedésüket irányító mesterséges intelligencia elegáns leszállási pályára tette a gépüket.

Fény sugárzott feléjük mindenünnen; Charlie úgy érezte, a foton részecskék átsüvítenek a pórusain. Lenyűgöző panoráma tárult a szeme elé. Alattuk a Csillagközi Szövetség gigászi agyközpontja ragyogott. DNS-spirálokként egymásba tekeredő monumentális tornyok nyúltak az ég felé, felfoghatatlan méretű épületkomplexumok forrtak egymásba kibogozhatatlan polipöleléssel.

Charlie a bevésésekből tudta, hogy a Grenolán nincsenek különálló országok vagy városok. Az egész nem más, mint egy komplett, bolygó nagyságú archívum, amelyet itt-ott tengerek, hegységek, földszorosok, sivatagok, hómezők, őserdők és kontinensek szelnek át. Ez itt maga az univerzum elevenen lüktető emlékezete, vagy egy hatalmas, rákos sejtként burjánzó közönyösen zakatoló adatfeldolgozó hivatal, tele vaskalapos galaktikus bürokratákkal – ami igazából csupán nézőpont kérdése.

A Vorrant leereszkedett egy mélybordó kúp tetején, és miután átestek az azonosítási procedúrán, megindultak a legközelebbi fogadócsarnokon keresztül a számukra kijelölt adminisztrátori hídfőálláshoz. Lelkesen trappoltak a véletlenszerűen transzcendens gestaltokat variáló holografikus burkolólapokon. A kvantitatív hullámfraktálokkal dolgozó folyosó boltozatos kupolával fedett, arénaszerű terembe torkollott. A Szövetség valamennyi faja képviseltette magát a foton számítógépek e végtelenbe nyúló falanszterében. Charlie tekintete valósággal itta a különböző teremtmények nyüzsgő karneváljának látványát.

– Mindjárt műszakváltás – állapította meg Djang, miközben letáborozott az egyik szabad adatfelvevő állomás előtt.

A pult mögött várakozó, szárnyát nyalogató tellori hivatalnok óriási, unatkozó vámpírdenevérre emlékeztette Charlie-t. Hegyes karmaival átvette a gyíkembertől az adathordozót, és az előtte várakozó komputer megfelelő mélyedésébe illesztette. A kristály felizzott, majd a rávésett terrabájtok milliárdjait tizedmásodpercnyi idő alatt a szerkezet memóriájába zúdította. Ezt követően a tellori továbbadta az adathordozót a szomszédban ülő venganornak. Charlie nem igazán értette, miért nem rövidítik le az eljárást valamilyen központi számítógép közbeiktatásával, de kis pont volt ő ahhoz, hogy beleszóljon a felettes fajok módszereibe.

Az idő ólomlábakon vánszorgott, a hadnagy elméjét mentális háttérzaj töltötte be. Akárhogy igyekezett, egyetlen fajtársát sem sikerült felfedeznie az adminisztrátorok tömegében, amiért egy futó pillanatra némi csalódást érzett. Hirtelen megmagyarázhatatlan gyengeség fogta el, és az előtte álló pultnak kellett támaszkodnia, ha nem akart összeesni. A szédülést heves émelygés követte, ajka kiszáradt, tagjait hideg rázta, mintha ugyanaz az influenzához hasonló kór fertőzte volna meg, amely kiirtotta a Croatoan teljes növénytársadalmát. A férfi jól tudta, hogy ez lehetetlen, miközben foggal-körömmel tartani próbálta magát. Tarkóján megérezte Djang fürkész tekintetét, ami még a kellemetlen tüneteknél is jobban zavarta. Kiismerte a gyíkember rideg természetét: az idegen kiváló megfigyelő volt, aki sosem tolerálta a hibákat.

– Minden rendben, pilóta? – kérdezte a grenolán gyanakvó hangon.

– Hát persze – hazudta Charlie.

Végre a hivatalnokok befejezték az adatok továbbítását, ők pedig visszatérhettek a csillaghajóra. Az Orákulum digitális bálványként várakozott a vezérlőben. Egyik kontrollámpája narancsszínben izzott, jelezve, hogy újabb jóslat készülődik. A következő pillanatban üdvözlőkártya nagyságú prófécia repült a padlóra.

Djang fürgén felkapta a jóslatot.

– Következő úti célunk a Deidre–V – jelentette ki határozottan.

– Keresem – válaszolta a pilóta, beütve a planéta nevét a navigációs adatbázisba.

Az AI rövidesen elárasztotta őket információkkal a Deidre–V-ről. Megadta az égitest pontos helyzetét, és a felszínén élő, intelligens, békaszerű faj, a cuilsok sajátosságait. Charlie betáplálta a paramétereket, és néhány perccel később elkezdődött a térugrás.

Érkezésükkor villanásnyi időre elsötétült előtte a világ. Úgy érezte, rögtön elájul, aztán mégis összeszedte magát, bár olyan sápadtan meredt maga elé, mint aki kísértetet lát. Még a goromba grenolán is észrevette, hogy valami baja van, mert vigasztalni próbálta, ami nem tartozott a bevett szokásai közé.

– A cuilsok balsorsa talán nem rázza meg annyira, mint a croatoanoké – magyarázta biztatóan. – Nem hinném, hogy holmi intelligens varangyok komolyabb szimpátiát váltanának ki magából.

– Lehet, hogy igaza van – ismerte el a hadnagy megadóan.

– Ez nem kétséges – erősítette meg Djang.

Ekkor a férfi hatalmasat tüsszentett, mintha ezzel akarná alátámasztani az idegen véleményét.

– Egészségére, pilóta! – sziszegte megvillanó tekintettel Djang.

Végem! – gondolta kétségbeesetten Charlie, miközben könnybe lábadt szemmel a grenolánra meredt. A kardinális lézerpisztolya olyan gyorsan bukkant elő a csuhája alól, hogy a férfi képtelen volt követni a mozdulatot.

– Hol van? – kérdezte a gyíkember hűvösen.

– Kicsoda? – igyekezett adni az ártatlant Charlie, miközben megpróbálta letörölni az arcáról a váladékot.

– Ne játssza az eszét, pilóta! – csattant fel a kardinális. – A croatoan, akit felhozott a hajómra!

A férfinak egy pillanatra sikerült valahogy behatolnia a hüllőlény gondolataiba, és megértette, hogy időpocsékolás lenne bármiféle hazugsággal próbálkozni. Beoltották az univerzum összes létező betegsége ellen, és a hosszú út során Djang sohasem hallotta őt tüsszenteni. Ha ezúttal megtörtént, akkor friss infekcióról lehetett szó, amit csakis az utolsó állomásukon szedhetett össze. Azt is csupán akkor, ha olyan ostoba volt, hogy a fedélzetre hozott egy fertőzöttet.

– Felteleportáltam egy családot magammal – vallotta be Charlie lehajtott fejjel. – Miután mindegyiküket telepumpáltam a legerősebb gyógyszerekkel és antibiotikumokkal, aztán elbújtattam őket a hátsó raktárban.

– Maga eszement idióta! – üvöltötte Djang magából kikelve. – Felhozott ide egy rakás vírushordozót?!

– Mondom, hogy a leghatékonyabb ellenanyagokat adtam nekik – mentegetődzött a pilóta. – Mostanra biztosan kutyabajuk.

– De hiszen egy ismeretlen kórokozóról beszélünk! – bömbölte a grenolán. – Honnan veszi, hogy idefent nem esett át egy rakás mutáción?! Ráadásul megakasztotta a Kereket! Szembeszegült az univerzum akaratával, és pusztulásra ítélte az egész Galaktikus Szövetséget!

– Ugyan már – nyöszörögte Charlie, jól tudva, hogy ha nem sikerül Djang lelkére beszélni, akkor neki lejár a mandátuma. – Miért fenyegetné veszély a Szövetséget? Jöjjön, nézzük meg a védenceimet, hadd bizonyítsam be, hogy helyesen döntöttem!

A croatoanok egy kupacban hevertek a hátsó raktárban; leveleik elcseppfolyósodtak, és a rothadás összetéveszthetetlen bűze lengte körül őket. A férfi öklendezve kifordult a helyiségből, a grenolán vádló tekintete késként szúrt a szívébe.

– Siessünk! – fortyogta Djang. – Figyelmeztetnem kell a Szövetséget, hogy ne engedjenek a központból senkit sem hazatérni!

Lélekszakadva visszarohantak a vezérlőterembe, de elkéstek. Az Orákulum összes lámpája villódzott, és a gépezet elkínzottan zörgött, mint egy kontakthibás kávédaráló. A fémbehemót hangja lélekharangéval ért fel a férfi számára, miközben ráébredt, hogy a gyíkember rettegése nem volt alaptalan. Ha az általa ártalmatlannak vélt vírus valóban tovább mutálódott, akkor a Grenola adminisztrátorai könnyen átadhatták egymásnak a fertőzést a memokristállyal, majd műszakjuk végén hazatérve saját világukat is a járvány poklába taszíthatták.

– Magának vége – Djang hangja dermesztően csikordult.

Ne! – akarta kiáltani a hadnagy, de nem tudott megszólalni.

Az Orákulum tömegével köpködte ki magából az előrejelzéseket, a Szövetség bolygóinak koordinátáival. Charlie hirtelen az előtte álló vezérlőpultra hányt. A következő pillanatban Djang lézerpisztolya felvillant, és a világ lángba borult a szeme előtt.

4.

Charlie hörögve, váladékot köhögve tért magához a vezérlőterem padlóján. Nem értette, hogyan maradhatott életben. Baloldala alaposan megperzselődött, és duzzadt hólyagok borították. Égési sérülései iszonyúan fájtak, de mégsem volt halott, noha a grenolán ilyen távolságból sosem hibázott.

Djang az Orákulum előtt hevert élettelenül, mellét ítéletnapi előrejelzések gigászi halma borította. Úgy tűnt, az új vírus mutáció villámgyorsan megölte; a gyíkember szervezete talán még a croatoanokénál is érzékenyebb volt a kórokozóra. A hadnagy kikászálódott a székéből, és a hüllőhöz vánszorgott. Kétségbeesetten megbökdöste, hátha csak megjátssza magát, de a halott nem moccant.

Egyetlen csillaghajó, meg egy rohadt digitális látnok maradt az egész Galaktikus Szövetségből – gondolta a férfi kétségbeesetten. Egymaga eltűntette a legfejlettebb fajokat a világegyetemből. Kényszeredetten forgatni kezdte az idegen mellén fekvő kártyákat, miközben újra meg újra elolvasta a pusztulásba hullott civilizációk nevét.

Sokáig tartott, amíg megnyugodott.

Úgy tűnt, az emberi faj immunrendszere erősebb volt, mint a Szövetség más tagjaié, mert szülőbolygója adatait egyetlen prófécián sem találta meg. Az is megfordult a fejében, hogy esetleg élve hazajuthat. Nem fogják ugyan virágesővel fogadni otthon, de talán elnézik neki, hogy hibázott. Elvégre nem kellett tartani semmiféle megtorlástól, ráadásul úgy tűnt, a Homo Sapiens egyeduralkodóvá vált az egész világegyetemben.

Charlie a vezérlőpulthoz botladozott, és remegő ujjakkal beütötte a billentyűzeten szülőbolygója nevét.

„FÖLD – közölte a navigációs automata – 2025. augusztus 16.-án nukleáris háborúban megsemmisült.”

Charlie megkövülten állt, miközben megértette az igazságot. Djang eleve hozzájuk igyekezett, csak két héttel korábban érkezett a kelleténél, ráadásul kényszerleszállást kellett végrehajtania egy váratlan anomália miatt. Mivel Charlie közbelépése nélkül csúnyán ráfizetett volna, hálából magával vitte, és cserében még attól a színjátéktól sem riadt vissza, hogy elhitesse az emberiség vezetőivel, világuk felvételt nyert a Galaktikus Szövetségbe. Charlie utolsó értelmes gondolatával rádöbbent, hogy a kardinális saját példájával bizonyította a beavatkozás tilalmának jogosságát. Djang az ő megmentésével megakasztotta a Kereket, és előidézte az univerzum legfejlettebb fajainak teljes megsemmisülését.

A férfi ezt olyan mulatságosnak tartotta, hogy hisztérikus kacagás fogta el, és egészen addig rázta a fuldokló hahotázás, míg holtan pártfogója kihűlt tetemére nem zuhant.

Élt Japánban egy nagypapakorú fegyverkovács Hiroyuki nagy ősz szakállt, és botot viselt, mert elég idős volt már hozzá, hogy elvégezhesse mindennapi rutinszerű kötelességeit, és egyedül nevelje lányunokáját Midorit, aki hamar elvesztette szüleit, és jóformán az egész világból csupán csak azt a kis halászfalut ismerhette, mely egy völgyben feküdt, és melyet ráncos hegyek határoltak. Cseresznyefavirágzás havában született, gombszemű kislány egyszerre volt pajkos, huncut-eleven, és ugyanakkor már egészen kiskorában megmutatkozott bátor talpraesettsége, hiszen a többi lánytól eltérően ő sosem szeretett szalmacsutka babákkal, és egyéb játékokkal játszani, sokkal jobban érdekelték nagyapja fegyverei. Sokszor nem értette, hogy a nőknek miért kell minden esetben meghajolniuk, és szolgamód teljesíteniük a férfiak minden apró parancsait és kívánságait. Ilyenkor az öreg fegyverkovács kedvesen megdorgálta és hollófekete hajára barackot nyomott, majd kiküldte a műhelyhez tartozó kis udvarra játszani, ahonnét, még mindig szemmel tarthatta a játékosan komoly kislányt.

Yasahiro szamuráj volt, méghozzá az egyik valaha élt legjobb kardforgató, akit méltán feljegyeztek az ősök krónikáiba is már életében. Egyik nap, amikor tavaszfelé járt az idő teljes, vörös páncélzatban kereste fel az idős kovácsot, és arra kérte kovácsoljon számára egy olyan különleges fegyvert, ami méltó, és becsületére válik minden szamuráj harcosnak.

– Eljöttem hozzád bölcs Hiroyuki, hogy készít nekem kardot! De jól figyelj, hogy olyan kard legyen, ami könnyen elvágja a legerősebb sziklát, az emberi csontot, vagy a legkeményebb gyémántot is!

Az idős mester – bár ropogtak, és fájtak csontkopásos ízületei tiszteletadásképpen egészen a földig térdelt, fejet hajtott a dicső szamuráj előtt, és két tenyerét is maga elé tette:

– Nagy uram! A kard készen lesz, ahogy kívánod!

Váratlanul a kíváncsi Midori kukucskált be a kovácsműhely ajtaján. Odakint cseppekként kezdett esni az eső, és minden sárrá változott, és mivel nem akarta összekoszolni ruhácskáját, ami kimonóra hasonlított úgy döntött, hogy behúzódik az eresz alá, míg elvonul a könnyed, futó förgeteg. Yasahiro ekkor vette észre a kíváncsi kislányt, és magához intette:

– Nocsak Hiroyuki! Milyen kíváncsi lányunokád van neked! Jer csak közelebb te gyermek! – invitálta kedvesen.

Midori tétován, kicsit félénken lépkedett aprócska lábacskáival a nagy harcos lábai elé, és egy sólyom precízségével vette szemügyre egész megjelenését. Roppant izgatott lett a szamuráj páncéltól, és ezt észrevette a dicső harcos is. Ugyanakkor íratlan szabály volt a társadalomban, hogy a lányoknak, és a nőknek szigorúan tilos a Bushido ősi művészetével megismerkedniük. Hadd vezessék csak a háztartást, és szüljenek gyermekeket!

– Midori kisunokám! Hajol a földig a nagy harcos előtt! Yasahiro megtisztelt bennünket látogatásával! – az idős mester abban a pillanatban a földig rogyott, amint a szavak kiejtette száján, azonban a nagyon kíváncsi, és élesszemű Midori nem hajolt meg, csupán kis fejét lehajtotta, és szófogadóan biccentett.

– No nézd csak! Látom te más lány vagy, mint a többi! Hiroyuki! Nemsokára visszajövök a pompás fegyverért! – meghajolt az öregember felé, és a kislány felé is meghajolt, ami merőben szokatlan volt egy dicső harcos magatartásához képest. Ilyesmit a legtöbb szamuráj nem vagy csupán csak a Shogun jelenlétében csinált.

Az idős kovácsmester – ahogy megígérte a dicső nagy harcosnak –, agyagkohóban kezdte hevíteni a nyersacélt, miközben harminchat órája figyelte, táplálta, dédelgette a tüzet, hiszen, ha kialszik a tűz a fémet már nem lehet megmunkálni, és a nagy szentségtörésnek számít. Midorinak sem volt kedve aludni, és ilyenkor csöndes egykedvűséggel, bámészkodással a műhely távolabbi sarkában telepedett le és mindent aprólékosan igyekezett megfigyelni, hogyha majd felnő ő is képes legyen fegyvereket és egyéb eszközöket készíteni.

Egy idős ember számára nehezen ment a munka, ám Hiroyuki a megtisztelő feladatot semmi pénzért sem cserélte volna el. Egy igazi szamurájnak fog kardot kovácsolni, és ez még a legkisebb falvakban is óriási kiváltságszámba ment, és persze hamar híre is ment.

Teltek-múltak a dolgok napok, majd hónapok míg végül majdnem két év kellett hozzá, hogy a szamurájkard eredeti pompájában megállja a helyét a legvitézebb szamuráj derekán is. Súlya könnyű volt, akár a tollpihe, és a kard pengéje olyan egyensúlyban állt az összes őselemmel, amire csak az igazi kovácsmesterek képesek. Azonban az idős kovácsmester a tél vége felé beteg lett, és a kis Midori igyekezett őt ápolni, és gyógyfüves teákkal gyógyítgatni, melyet egy másik asszonytól kapott a közeli faluban. Hiroyuki állapota azonban jottányit sem javult, és mire újra eljött a cseresznyefavirágzás kezdete az idős, sok mindent megélt mester örökre lehunyta szemeit, megbízván kisunokáját, hogyha a szamuráj visszajönne tisztelettel adja át számára a pompás kardot.

Midori nagyon el volt keseredve, és bár megtanulta, hogyha egy férfi sosem hullat könnyeket, akkor egy kislány sem fog szerető nagyapját méltóképpen, fehér ruhácskájában meggyászolta. Már nem maradt senkije, aki befejezte volna nevelését. Gyermekkorának ez a fejezete úgy tűnt lezárult, és örökre a múltba veszett.

Amint beköszöntött a tavasz a dicső szamuráj Yasahiro ismét eljött a kis halászfaluba. Most viszont egyszerű öltözetet viselt, és díszes páncélja nélkül.

– Hallottam a szomorú hírt kis Midori! Nagyon sajnálom nagyapád halálát! Eljöttem a kardomért! – szólt a könnyes szemű kislányhoz atyai hangon.

A kislány odalépett a kovácsműhely sarkához, és máris megtalálta, amivel nagyapja megbízta. A szamurájkard be volt csavarva-kötözve egy színes rongyba, és csupán csak gazdájára várakozott csöndesen. A kislány pufók kezecskéivel jószerivel megfogta, ám megérezte a súlyát, mert kissé tétován, és bizonytalanul nyújtotta át meghajolva a dicső harcosnak.

– Köszönöm Midori! – hajtott fejet előtte a szamuráj, majd óvatosan kicsomagolta új fegyverét, mely annyira büszkén csillogott, szikázott az éltető napfény sugaraiban, akár egy gyémánthegyű, éles tüske. – Á! Pompás fegyver! Nagyapád méltó volt hírnevére! – Párszor ügyesen megforgatta ujjai között, és pörgette-forgatta szúrt és vágott vele a levegőbe. A kislány félelemmel vegyes tisztelettel bámulta a nagy harcost.

Yasahiro visszadugta hüvelyébe a pompás fegyvert és éppen indulni készült, amikor Midori talpraesett makacsággal elé állt, és megszólalt:

– Bocsánat tiszteletreméltó Yasahiro! Nem maradt már senkim! Szeretném Önnel tartani! Megígérem, hogy nem leszek az útjában! – úgy a földig hajolt, akár egy borsószem. A dicső harcos mintha csak saját gyermekét látta volna viszont a karakán kislányban kézen fogta és felültette lovára:

– Elviszlek magammal kis Midori! – felelte, majd harcostól szokatlan módon kantárszáránál fogta a lovat, és úgy vezette gyalogolva a következő faluig a lovát Yasahiro, hogy a kislánynak ne kelljen gyalogolnia.

Telt-múlt az idő, és a régi, konzervatív Japánból valamivel modernebb szigetország lett hihetetlenül dinamikusan fejlődő technológiai újításokkal, okoseszközökkel, és csupa olyan dologgal, melyet egy szegény halászfaluban nevelkedett kislány nehezen ért meg és fog fel, ám Midori olyan gyorsan tanult, hogy már elmúlt tíz éves is, de egy macska ügyességével volt képes megállni a helyét a közelharcban éppen úgy, mintha egy balettnövendék lett volna.

Yasahiro dózsót nyitott a város egyik szegletében. Hozzá bárki betérhetett, még a nagyon szegény családok tagjai közül is akár. S bár ez ellenkezett az ősi törvényekkel késő este szigorúan elsötétített, és kíváncsi szemek elől gondosan elzárt teremben Yasahiro a nőknek is önvédelmi képzést, és harcművészetet kezdett oktatni, mert azt vallotta, hogy a nőnek egy megváltozott világban fontos, hogy képessé váljanak megvédi saját magukat, és kiálljanak önmagukért. Kissé fáradtabb, és valamivel lomhább lett az utóbbi időben, de az aikidóban bárkit pillanatok tört része alatt a padlóra fektetett úgy, hogy az illetőnek még a gerince is csak úgy ropogott egy-egy hátra dobástól.

Midori vezette a háztartást, és hamar, és szívesen beletanult a sütésbe-főzésbe. Egész rendesen elboldogult mind a halas, mind a tésztás ételekkel kapcsolatban. Sokszor előfordult, hogy játszott az ételek ízvilágával, és az evőpálcikákkal is. Egy tűhegyesre kihegyezett evőpálcika egy szakavatott harcos kezében éppen olyan jó fegyver, mint bármi más. Midori nemsokára serdülőkorba lép és ezért Yasahiro elkezdte őt a kardforgatás mellett különböző fegyverek ismeretére is részletesen kioktatni.

A nuncsakuval kezdetben jó párszor óvatlanságból, és dacból saját magát találta fejbe, ám egy-két hónap leforgása alatt szépen beletanult. Kedvence közé tartozott a japán harci legyező, mely egyszerre testesítette meg a kifinomult, művészi egyensúlyt, ugyanakkor, ha a legyezőt széjjel nyitotta apró, szikeéles pengék jelentek meg a legyező harmonikái fölött. A Sai villát azért kedvelte, mert fejleszthette fele finom, és motorikus képességeit mind a két kezén, ugyanakkor egyszerre lehetett vele szúrni, és döfni is, és a védekezésben is hasznosnak bizonyult.

– Midori! Túl sokat gyakorolsz! Miért nem barátkozol a veled egykorúakkal? Miért nem nézel szét a nagyvilágban? Hiszen sehol sem jártál még azelőtt? – kérdezte egyik nap a bölcs szamuráj, mikor félbeszakította gyakorlása közben.

– Mert ez a dózsó nekem biztonságot ad! Egyébként is nem te mondtad mindig, hogy a kinti világ megváltozott?! – kérdésre kérdéssel válaszolt.

– Enyje te lány! Ez nem járja! – csóválta a fejét Yasahiro, majd dolgára ment.

Gyorsan jöttek az évek, és sorrendben változtak az évszakok. Midoriból álomszépségű kamasz, majd fiatal felnőtt lány serdült, aki az iskolai tanulmányait egyetlen pillanatra sem hanyagolta el, és szeretett volna külföldön az U.S.A.-ban vagy valahol másutt tovább tanulni. Emellett hirtelen váratlanul szerelmes is lett egy csenevész, csetlő-botló fiúba, aki informatikusnak készült, és állítólag több cég is érdeklődött munkája iránt.

Yasahiro bölcs előrelátással a nagy út előtt magához hívatta a dózsóban nevelt lányát.

– Hát ez a nap is elkövetkezett Midori! Már régen nem vagy gyerek, de önálló, határozott felnőtté lettél, aki méltóvá vált apja örökségére. – méltóságteljesen kivett egy Katana-kardot az egyik szekrényből és a megilletődött fiatal hölgynek adta:

– Legyen veled ez a Katana-kard mindvégig! Egyszerre óvjon, védelmezzen, tanítson! – tisztelettel meghajolt, és Midori is viszonozta a meghajlást.

Midorinak nagyon fájt a szíve, hogy el kell hagynia a békés, biztonságos dózsó világát, ahol mindennek megvolt a maga rendje, de rájött arra, hogy az élet egyszerű törvénye már csak ez: ki kell lépni a nagyvilágba, és élni kell! Később Amerikában folytatta tanulmányait. Beilleszkedett, és olyan szorgalmasan, serénykedve tanult, hogy diplomája után saját vállalkozást, és iskolát is létrehozhatott, hogy segíthesse a nőket.

Pár évvel később, amikor már gyerekei születtek hírt kapott a dózsóból, hogy Yasahiro valószínűleg nem fogja megélni a következő cseresznyefavirágzást, ezért jó volna még egy utolsó találkozás. Midori azonnal otthagyta munkáját és Japánba repült, hogy végső búcsút vehessen mesterétől, és nevelőapjától.

Mire Japánba ért Yasahiro méltósággal örökre lehunyta szemeit. Egyetlen cetlit hagyott egy felirattal, melyen rejtélyes szöveg állt: ,,Kagylóból igazgyöngy!”

Az idősebb, molettebb testalkatú nőnek volt egy kis kalyibája közvetlenül a temetőben; jó mélyen, szinte a sűrű, kivágott irtásokkal szegélyezetten, ahová a friss elhunytakat temették. Volt a kis, nagyon meghitt és szinte komfortos kényelemmel felszerelt helységben egy villanyrezsó, amin egy enyhén lyukas, és már jócskán ütött-kopott lábaskában minden egyes nap pontban fél tizenkettőkor megmelegítette ,,ünnepi ebédjét” mert valahogy minden étkezést meghitt, és bensőséges élvezetnek tekintett. Néha – ha senki nem kereste fel a mellékhelységet, ahol természetesen fizetni kellett, hiszen manapság csupán a levegő szippantása a legolcsóbb –, jutott ideje bőséggel néhány színes bulvármédiával foglalatoskodó magazin, vagy újság elolvasására is! Szépirodalom csupán ritkán akad kezébe. Mintha szándékosan ódzkodott volna attól, hogy a kultúra, a tulajdonképpeni műveltség bizonyos foszlánya, hevenyészett töredéke esetleg az ő tekervényei között is megragadhat. Mintha esze, és elméje egyedül a pletykálkodást akarta volna be – és elfogadni! S bár csontjait már csupán nagy testi kínok között tudta cipelni, még mindig olyan gyorsan, és fürge gazellaléptekkel járt-kelt, akár egy harmincéves! Sokszor mondták is neki – főként azon biztonsági jellegű őrök, akik időnkét egyszer-kétszer napjában körbejártak, hogy a nénike sokkal jobban tesz-vesz, tüsténkedik, mint a mostani fiatalabb, szamárgeneráció!

– Ugyan, ugyan! Kedveskéim! Csak teszem, amit más is tenne! – szerénykedett szinte mindig, bár lelke mélyén nagyon is ínyére volt, ha kifogástalanul emberséges személyével kapcsolatban kedvező kritikában, vagy dicséretben részesült.

Kis kamráját könnyedén meg lehetett találni, mert a már jócskán megritkított erdőszél mellett helyezkedett el, ahová a frissen érkezőket hantolták, és ha még mindig kételkedtek a mellékhelységek létezésében a kis nénike szabadidős élelmességét felhasználva vaskos akácfából gyönyörű ,,cégtáblát” farigcsált, amire szurokszín festékkel rámázolta: ,,W.C.” – eredetileg a mellékhelységet, vagy a slózi elnevezést szerette volna kifüggeszteni, de aztán az igazgatóságnál szóltak neki, hogy a nagyobb profit reményében maradjon csak meg nyugodtan az egyezményes, tehát nemzetközileg is elfogadott jelzések használatában.

– Nézze tisztelt főnök úr! Ha vendég jön, akkor semmi probléma! – védekezett erélyesen, és mint egy anyatigris sokszor érvelt. – De ha senki nem tiszteli meg jelenlétével kis helységemet a föld alól nem tudok pénzt kanyarítani kérem! – szinte vérében volt saját becsületes és hűséges szavainak védelme, amit annyira komolyan, és céltudatosan gondolt, hogy – észre sem vette –, de sokszor kellemetlenül felemelte erélyes hangját, hogy szinte már üvöltött, és hogy bizonyságát csak még jobban, és hatékonyabban képviselhesse hevesen ütögetni kezdte a titkárság asztalát is, hogy szinte majd kettéhasadt a pozdorjaszerű asztalka.

Amikor egyik kedves szomszéd ismerőse, egy délceg fiatalember odaért és kedvesen köszönt neki, kínálkozó lehetőséget szimatolt, de alig merte kimutatni:

– Á! Tónikám! Hát maga? Hogy kerül ide? Egy jó kávét, vagy teát esetleg? Megkínálhatom egy kis keksszel, vagy valami mással?

– Kezit csókolom drága Lenke néni! Hát, hogy tetszik lenni? – két oldalról cuppanós csókot adott megfonnyadt, évek által kikezdett arcára, hiszen mindig is úgy tekintette, mintha a második nagymamája lenne az idős hölgy.

– Semmi gond fiacskám, még megvagyok! De nem szeretne esetleg bejönni? Könnyíteni magán? – erősen ráncos, barázdás, mégis jóságos arcán nagy zavar, és bizonytalanság tükröződött; mint akit nyomaszt a pénztelenség szűkössége, de még sincs mersze kérni, vagy kunyerálni.

– Nem köszönöm csókolom! Csak kijöttem ide, mert már olyan régen nem róhattam le tiszteletemet a nagyapámék előtt, és – tetszik tudni -, halottak napja környékén itt úgy is tömegnyomor uralkodik, és szinte lehetetlen közlekedni!

– Hát hogyne aranyom! Tökéletesen igaza van! Magának már gyerekkorában is úgy vágott az esze! Biztosan azóta már főnöki beosztásban van valamelyik nagyobb cégnél vagy vállalatnál!

– Az de jó lenne csókolom! – lehajtotta percnyire a fejét, mint aki szégyenkezik -, de tetszik tudni a mostani világ nem igazán lelkesedik a diplomások iránt! Attól tartok talán jobban jártam volna, ha kitanultam volna valami nevesebb szakmát! – szavai úgy hangzottak bele a levegőbe, mintha csak hangosan akarna gondolkodni.

– Jaj, ne tessék ilyen meggondolatlan butaságot mondani kedveském! – paskolta meg eres, májfoltos kezecskéivel a másik erős, tölgyfaszerű kezét. – Nézzen meg engem a fiatalúr! Kérem! Nekem összesen van négy elemi iskolám, és hová kellett jutnom? Pedig még jól emlékszem én kérem azokra az időkre is, amikor hajnali kettőkor már menni kellett kukoricát kapálni, no meg egyelni a cukorrépát! Osztán a cukrot sem ingyen mérték épek, hogy csak kaptunk belőle, oszt voltunk vagy nyolcan! Tessék csak belegondolni! – szeme hirtelen fátyolossá lett, és meg is rekedt egy kicsit a reszkető hang, mintha egy régen esedékes, ősi sérelmet szeretett volna megtorolni, de még mindig nem sikerült! Majdnem már rázni kezdte szabályos időközökben a méltánytalan, őszinte sírás.

– Jaj, drága Lenke néni! Ilyet nem szabad csinálni! Tessék, megnyugodni kérem, nem lesz semmi baj! – átölelte az idős nőt, és zsebkendőt adott neki készségesen, mint egy lovag. – Csak s szép dolgokra kellene mindenkinek emlékezni!

– Igaza van kedveském! Magának mindig igaza volt, és valószínűleg igaza lesz! – kifújta az orrát, és egész arcán már erősen meglátszottak szégyenlős meghatottságának pirospozsgás jelei; mintha stigma-sebek volnának, melyeket tanúskodásként vésett rájuk a megtörtént emlékek sora…

– De ha már itt vagyok! – mintha elfelejtett volna valamit, a fiatalember benyúlt vastag télies kabátjába, és kivett belőle egy-két szépen Összehajtogatott papírpénzt:

– Tessék parancsolni drága Lenke néni! De kérem, kérhetek valamit?

– Hát hogyne fiatalúr! Ami csak jólesik magának!

– Ezt a pénzecskét kérem, ne tegye bele a kasszába, de költse magára! Vegyen rajta valami szépet! Jó?!

– Jaj, drága ember maga fiatalúr! Nagyon rendes ember lett magából!

– Pedig valamikori osztályfőnököm még azzal riogatott hatéves koromban, hogy hídlakó leszek, és most pedig már könyvet írok!

– Nagyon helyes drága fiam! Nagyon helyes! Csak így továbbra is! Sok szerencsét!

– Drága Lenke néni! Ugye megtetszik ígérni, hogy nagyon vigyáz magára? Nehogy valami baj legyen!

– Hát persze aranyom! Hát persze! – visszatért a kamrája elé, és tovább várta a ,,pénzesebb kuncsaftokat.” Sírva fakadt, miközben a távolodó, kiegyensúlyozott fiatalembert nézte, akire valamikor ő vigyázott és gondoskodott gyerekkorában, mert a szülei roppant elfoglaltak voltak, és szinte állandóan csak dolgoztak. Egészen halkan, csendes ütemekben sírdogált, míg csak újabb kedves vendég nem jött. Megtörölte az orrát, amíg a másik idősebb úr kicsit kíváncsian szemlélte, majd kinyitotta előtte is az ajtót.

– Tessék csak tisztelt uram! Parancsoljon.

Aztán amikor már megint egyedül volt emlékei között merengett; hokedlijét előre-hátra mozgatva, mintha csak dülöngélne sokat morfondírozott azon, ha nem volna ez a kisebbfajta ,,nyugdíjkiegészítése” vajon megtudna-e a fennmaradó igen-igen soványka és csekély alapból megélni?

Nekilátott; bement a kis kalyibába és súroló – tisztítószerekkel tért vissza, majd leemelte az időközben megkopott ,,cégtáblát” kis köténykés ölébe vette és alaposan megtisztogatta! Gondolta: ,,Csak jobban fest ez így, mintha mindenki porosan látja!”

Még üldögélt egy kis ideig, de nem túl sokáig, mert ízületei már hamar kopaszodásnak indultak, és úgy kevésbé fájtak, ha negyed óránként járkált.

Nem sokkal reggel hét óra után, mikor kinyitották a temető nagy, kovácsoltvas kapuit egy másik idősebb asszonyság lépett oda hozzá.

– Mondja csak? Nem tud valamit az ellopott virágok ügyében? – talpraesett szigorúsága, és komolysága először meghökkentette, mert ennyire korán nem szokott senki itt még flangálni.

– Nem kérem! Én is csak nem régóta vagyok itt! Esetleg segíthetek-e valamiben?!

– Amennyiben adnék Önnek pénzt úgy ránézne-e a férjem sírjára, mert ismeretlen emberek rendszeresen lopják róla a virágcsokraimat, és én már egy kis ideje sokat betegeskedem! Hihetetlenül sokat segítene!

Az idős vécésnő nagyon meglepődött, hogy valaki őszintén a segítségét kéri.

– Nos! Igyekszem mindent megtenni, hogy többet ez ne fordulhasson elő!

– Nagyon megnyugtató ezt hallani! – bólogatott az asszonyság. – Tudja már több mint húsz éve, hogy elvesztettem a férjemet, és azóta a kisunokám is meghalt!

– Őszinte részvétem a veszteségeiért asszonyom!

A másik mintha meg se hallotta volna, amit az előbbi beszélt:

– Tudja drága, egyetlen kisunokám író, költő volt… aztán megölte magát! – pityeredett el, s miközben kis retiküljében zsebkendői után kutatott a jószándékú vécés nő már nyújtotta is feléje egy tiszta zsebkendőt.

– Őszintén sajnálom! Borzalmas tragédia!

– Tudja önmagamat vádoltam már elégszer, mert a kisunokám talpig becsületes, és nagyon udvarias fiatalember volt, és mindig versekben vallott az érzéseiről!

– Ez csak természetes! – igyekezett nyugtatgatni.

– …Egész napját írással, önműveléssel töltötte! Mint magyar tanár végzett az egyetemen, és az is nagyon megviselte, hogy nem tud elhelyezkedni, és munkát találni!

– Nagyon sajnálom!

– Tudja rengeteg könyvkiadót megkeresett a drága kincsem, és mindenünnen visszautasításokat kapott! Nagyon a szívére vette a dolgokat! – megint elpityeredett, de félénkebben, mint aki szégyelli, hogy sír!

– Ugyan drága asszonyom! Nem szabadna szégyellenie! Bizonyára rendkívül tehetséges fiatalember lehetett!

– Mert az volt! A világra haragszok, hogy ennyire nem vette figyelembe a vészjelzéseit, amit leadott. Talán nem lett volna ekkora tragédia…

– Nem szabadna magát ennyire emésztenie magát kedves asszonyom! Tudom, hogy mennyire nehéz, de nagyon szigorú önmagával szemben, ha nem ad magának egy második esélyt! – igyekezett benne erősíteni az önbizalmat, ami ugyan nem hozza vissza a tragikus dolgokat mégis bizonyos tények elviselését megkönnyítheti.

– …Pedig ő nagyon rendes nagyfiúcska volt! Mindig udvarias, és talpig becsületes Maradt, még akkor is mikor nehezebben mentek a dolgai, és kitették az állásából! – hüppögni kezdett ismét, és az öreg nénike először nem is igazán értette, hogy ilyen esetekben mit is kell csinálni, aztán végül abban maradt, hogy még odaad az idős nőnek egy pár adag zsebkendőt, aztán hátha megnyugszik.

– Tudja a férjem már több mint harmincöt éve, hogy elhunyt, és nem láthatta az unokáját milyen fess, gavallér fiatalemberré vált!

– Biztosan nagyon büszke lenne rá… – kockáztatott meg egy rövidke választ.

– Az is volt, amíg szegény uram élt! Csak aztán gyomorfekélyt kapott, és az állandó kórházi hercehurca teljesen leépítette a szervezetét!

– Ezt őszintén sajnálom és nagyon szomorú!

– Nem kérem! Ez felháborító! – kelt ki magából az idős nő. – Mindenki csak a saját maga malmára hajtja a vizet, és mikor ténylegesen intézkedni kellene akkor senkinek sincsen mersze, hogy vállalja a felelősséget!

– Talán igaza van! – gondolkodott el egy pillanatra. – Tudja nekem is volt két lányom, és már unokáim is vannak, de a lányaim csupán azért, mert vécésnek kellett, hogy álljak lenéznek, és szinte nem is állnak szóba velem! Mindkettejük férje megkavarta kicsit az eszüket! De ez így természetes, ha az ember igazán szerelmes! Nem de?!

– Ez nem szép dolog! A gyerek igenis akármilyen a szülője tiszteséggel tartozik! Engem bizony odalent a tanyánkon még úgy neveltek! Ha visszabeszéltem a nagyanyám úgy megrángatta a kislányos copfomat, hogy csillagokat is láttam a szemem körül!

– Hát igen! Attól tartok kedves hölgyem azok az idők már rég elmúltak! De talán még mi is tanulhatunk valamit az új generációktól!

– Egyszer az unokám elmesélte, milyen volt, amikor először ment randevúra! – emlékei megint kisajtoltak érzékeny szemeiből egy jelentős könnycseppet!

– Amikor véget ért a randevúja késő este a lányom mesélte, hogy úgy jött haza, mint aki zokogott, és teljesen megsemmisült! Állítólag az ifjú hölgy közölte vele, hogy nem állnak egy társadalmi szinten, és a hölgynek lennének életmód elvárásai!

– Hogy micsoda??? – döbbent meg azonnal a másik úgy, hogy még köpni-nyelni sem tudott. – Hogy képzelte az a kis nyikhaj fruska, hogy ilyet mer művelni egy rendes fiatalemberrel?! – tette csípőre a kezét, mint aki valóságos csatára készülődik!

– Mindenesetre abban a pillanatban, amikor a lányom ezt a telefonba közölte velem már másnap meglátogattam az én drága unokámat, és egy egész lábas grízestésztát készítettem neki! Mindig is az volt a kedvence jó sok baracklekvárral!

A másik idősebb nő ezen erősen elgondolkozott, de még mindig nem egészen értette az összefüggéseket:

– Miben állhatok még a rendelkezésre kedves asszonyom? – kezdett volna már hozzá egy kicsit a takarítási műveletekhez miután látta, hogy már bizony jócskán elszaladt a délelőtt!

– Bocsásson meg nekem, hogy elraboltam a drága idejét! Nagyon jó volt kicsit elbeszélgetni! – törölgette meg újfent fátyolos szemeit. – Azért, ha tapasztal valami gyanúsat a tolvajokkal kapcsolatosan ugye szól majd nekem?

– Hát ez csak természetes!

Még megvárta, hogy az idős hölgy elsántikál a külső kapubejárathoz, és önmagában mélyen elgondolkodott, hogy azért, ha feje tetejére is áll a világ talán még mindig maradhattak igaz, és őszinte emberek a földtekén!

Fedél

A folyosón félhomály honolt és diáktársaim rendkívüli fegyelemmel csöndben, kettes sorba rendeződve várták a vezénycsengő szavát, hogy bemehessenek technika órára. A technika óra olyannyira fontos volt az iskolának és így számunkra is – no nem mintha sok egyéb tantárgyunk lett volna –, hogy az igazgató, Zoltán Úr tartotta. Az óráin nem lehetett ám csak amolyan hebrencs módjára viselkedni, megkövetelte a rendet és a fegyelmet, valamint az Úr megszólítást. Így, nagy Ú–val. Nem lehetett se nem Zoltán bácsi, se nem Zoltán úr, de nem illett rá a Tanár úr kifejezés sem, legkevésbé a Zolibá. A vezénycsengő – ahogy ő hívta – után nem nyitott azonnal ajtót és az órák sem mindig értek véget. Zoltán Úrban olyan hatalmas bölcsesség lakozott, amit mi, egyszerű nebulók ésszel fel sem érhettünk. Ezért nem érthettük, hogy pontosan mikor is kezdődik az óra, vagy mikor ér véget, ahogy azt sem, hogy amit éppen az órán csinálunk az jó vagy sem. Minden, amit tettünk az egyszerre volt jó és rossz, Zoltán Úr kellett hozzá, hogy kiderüljön az igazság.

Így történt, hogy amikor egy szép kis faládikát kellett eszkábálni, akkor annak a biztos tudatában végeztem el az utolsó simításokat rajta, hogy ez tökéletes lett. A fából kivágott oldalak éle sehol sem volt sorjás, mindent szépen lecsiszoltam annak rendje és módja szerint. Mindenhol tökéletesen passzolt. A boltban sem kapni ilyen szépen megcsinált ládikát, pedig azokat gépekkel készítik. Végül már csak a lakkozás lett volna hátra, amikor Zoltán Úr odaért az asztalomhoz.

– Mi ez? – kérdezte.

– Egy láda – válaszoltam kissé értetlenül.

– És hol a talpa?

– Ennek nincs külön talpa. Talán a láda alja annak számít? – kérdeztem, és már kezdtem megérteni a problémát, habár nem emlékeztem olyan utasításra, hogy a ládának legyen talpa.

A tanár úr áthajolt a padtársamhoz és olyan tekintettel emelte fel a kissé csálén összerakott dobozát, mintha a tökéletesség fizikai megtestesülése lenne.

– Látod ezt? Ennek a két szélén az oldalai túllógnak: ezek a talpai. Emiatt az alja nem érintkezik semmivel és ezért nem fog sem összekarcolódni, sem megkopni.

Kissé értetlenül álltam a gondolatmenet előtt, hiszen a társam ládájának a két oldala nem volt azonos hosszúságú, s emiatt billegett. A vágás éle sem sikerült egyenesre és innen úgy tűnt, még csak nem is volt szépen lecsiszolva. Amennyire meg tudtam állapítani, az én ládám sokkal jobb volt, de ez csupán egy újabb tévedés volt korábbi és későbbi tévedéseim végtelen hosszú sorában.

– Aha – válaszoltam és próbáltam úgy tenni, mint aki érti, hogy mi történt.

Ezután Zoltán Úrral abban maradtunk, hogy a ládát szépen szétszedem – azt ugyanis nem engedte meg, hogy hazavigyem az anyukámnak – majd elölről kezdtem a műveletet. Erre azonban nem maradt időm és az óra végére csupán egy félkész ládám lett.

– Sajnálom, hogy nem maradt időd az új ládára. Ha legalább az első ládád meglenne, akkor arra adhatnék egy kettest, de mivel szétszedted, kénytelen vagyok elégtelent adni – közölte a legkevésbé sem sajnálkozónak tűnő tekintettel, miközben a fejét csóválta. – Ha most búslakodsz az elégtelen miatt, akkor tudd, hogy nekem ez sokkal rosszabbul esik, mint neked.

Hát ilyen és efféle bölcsesség lakozott Zoltán Úrban. Mindig lehetett újat tanulni és ilyenkor – mikor újat tanult az ember – sem mindig tudta, hogy pontosan mit is.

Később nem mindenki tudott megelégedni sem a bölcsességével, sem a rejtélyes, már–már mágikus eredetű tudásának a természetével, s mindig akadt néhány zúgolódó. Abban egyetértés volt a zúgolódókkal egyet–nem–értők körében, hogy felesleges Zoltán Úr ellen ágálni, hiszen ő a tanár, úgyis beírja az egyest. Néha, ha valaki a nemtetszésének hangot próbált adni, az tovább szaporíthatta az elégtelen érdemjegyei számát egy újabbal, sőt, nem ritkán egy igazgatói intővel is gazdagabbá vált.

Ám valahogy csak nem hagyták abba és mindig más és más kezdett el zúgolódni. Hol egyenként, hol csoportosan, de mindannyian egyszerre sosem zúgolódtunk. Gyakran azok is, akik korábban nyilvánosan elégedetlenkedtek, később rossz néven vették mások nemtetszését.

Lajos például, aki azért kapta az első egyesét, mert támaszkodott az asztalon, azért kapta a másodikat, mert szóvá tette, hogy nem csak hogy ő és minden más diák támaszkodni szokott az asztalon, de még Zoltán Úr is! Mivel a második egyes sem tetszett neki, természetesen járt az intő is.

Csenge és Kinga padtársak voltak. Az egyik órán nem volt elég faanyag számukra.

– Zoltán Úr! Nincs elég faanyag mindkettőnk számára – próbálta felvázolni a problémát Csenge.

– Olyan nincs – válaszolta. – Ám ha mégis így lenne, ez a feladat megkíván némi kreativitást maguktól, nemde? Nos, lássanak is hozzá.

– De Zoltán Úr! Nem tudjuk kivágni a szükséges faanyagot, ha az nem áll rendelkezésre – szállt szembe vele Kinga kissé remegő hanggal.

Ez a vita aztán elvonta a tanár figyelmét rólunk.

– Ezek teljesen hülyék – mondta Lajos.

– Azt hittem te sem szereted, amikor ilyen – válaszoltam kissé értetlenül.

Erre Lajos olyan fejet vágott, mintha legalábbis az édesanyját szidtam volna.

– Ez nem igaz, Zoltán Úr a legjobb tanárunk. Ő legalább tud tanítani. Kingának és Csengének nem kéne így beszélnie vele.

Ez helyeslést váltott ki a körülöttünk lévő padokban. Eközben Csenge földhöz vágta az egyik szerszámát és be akart menni a tanári asztal mögötti szertárba, hogy megnézze, van–e még faanyag hátul. Zoltán Úr aztán óriási haragra gerjedt, hogy honnan veszi a bátorságot egy ilyen egyszerű kis csitri, hogy csak úgy az Ő asztalához, sőt, az Ő szertárához odamenjen?!

– Igen, mi értelme ennek a pörlekedésnek? Csak azt érik el, hogy kapnak egy második egyest – így egyesek.

– Jaja, aztán ha megkapják az intőt is a végén, akkor majd sír a szájuk! – és így mások.

– Nem ez ennek a módja – csóválták a fejüket a bölcsebbek. – Meg lehet ezt oldani szebben is.

Szóval így esett, hogy míg korábban, akik problémáztak egy s más dolgán a tanárnak, később mégis inkább az ő pártját fogták. Csenge és Kinga aztán később az óraközi szünetekben még hetekig hallgathatta, hogy jobb lenne, ha visszafognák magukat és nem rendeznének jelenetet és ha igazságtalanság is éri őket, más a módja annak, hogy ezt jelezzék.

Hát így folyt az élet a mi technikaiskolánkban. Végre aztán a vezénycsengő beengedett minket. Zoltán Úrnak új projektje volt és senki sem igazán értette, hogy mit is csinálunk, hiszen az ő tudása, esze és bölcsessége messze meghaladta a mienkét és ezzel még azon kevesek sem vitatkoztak, akik alapvetően sosem tudtak megbékélni vele.

Már egy hete dolgoztunk rajta és mindenkinek le kellett mérnie magát. Az új tárgy személyre szabottan készült és leginkább egy olyan ágyhoz hasonlított, aminek srégen kifelé tartó oldalai és végei vannak. Kaptunk hozzá szivacsot, amit vörös bársonnyal bugyoláltunk be és arra lehetett lefeküdni. Már a fedelét is megcsináltuk és a helyére tettük, így aztán nagyon izgatottan vártuk, hogy mi vár majd minket a vezénycsengő után.

A terembe lépve láttuk, hogy mindenkinek áll a bársonyágya. Zoltán Úr az asztala mellett állt és így szólt:

– Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy mit is csinálunk. Ez egy fedeles ágy. Kérem, mindenki menjen az ágyához és álljon bele.

Így is tettünk. Szépen odaballagtunk az ágyainkhoz és beleálltunk. Ezután Zoltán Úr odament az első ágyhoz, amiben Csenge volt és szépen lassan rácsukta a fedelét, majd néhány szög beverésével rögzítette azt. Ekkor Kinga óriási rikácsolásba kezdett és ütni, verni kezdte az ágyának a belső falát.

– Ez egy koporsó! Egy istenverte koporsó! – kiáltotta, vagy talán sikoltotta, de ő sem jött ki az úgynevezett koporsójából.

– Nem való ez! – mondta a szomszédos ágyból Peti, aki korábban szintén haragosa volt Zoltán Úrnak. – Nem ez a módja! Hát nevetséges az egész, mit ér el vele?

És valóban, mit ér el vele?

– Ha ez egy koporsó, akkor miért nem jössz ki belőle? – felelte elmésen Lajos és erre nagy kacagás támadt a teremben.

Eközben Zoltán Úr végre rögzítette Kinga fedelét is és végre eltompult a megjátszott jajveszékelése. Ezután már lassabban járt körbe és a legjobb diákjaihoz, például Lajoshoz volt egy–két szép szava. És ők a szeretetét szavakkal meghálálták:

– Nyugodtan csukja rám a koporsó fedelét.

A Bajcsy Kórházban mindösszesen csak két beteg feküdt, egy amolyan ízig-vérig kimustrált kórteremben: amit lehet, hogy pusztán csak a ,,magánbetegek” számára, vagy különlegesen fontos, és foglalkoztatott páciensek számára hoztak létre. Nem lehetett egyértelműen biztosra venni.

Az mindenesetre tény, és biztosan kijelenthető adat, hogy özv. Szencző Mihánynét éppen egy roppant kellemetlen, és haspüffedéssel járó epekőműtét miatt kellett a lehető legsürgősebben beavatkozás alá vetni, ellenkező esetben sorsfordító problémák következtek volna, ami egyik családtagnak sem volt ínyére.

– Halló! Halló! Igen… Itt a Bajcsy Kórház ügyeletes osztálya, Horváth főnővér vagyok! Kit tetszik keresni? – érdeklődött egy unalmas és megszokott hang a telefonba, mint aki egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és most a hangjával akarná főleg azokat sakkban tartva megfenyegetni, és megbosszulni, akik miatt nem tudott egy nyolc órácskát egyhuzamban pihenni.

– Halló…Igen… Itt Dobrovics Péterné beszél, és érdeklődni szeretnék, hogy Szencző Mihálynét melyik kórterembe helyezték el, mert, ha jók az információim, akkor epekőműtétje volt. Hogy van? Milyen az egészségi állapota?

– Ha további felvilágosításra vágyik, akkor azt javasolom magának, asszonyom, inkább nézzen be hozzánk, mert fontosabb dolgom is akadna! – adta meg a nem túl udvarias választ, felvilágosítást az ügyeletes főnővér.

Dobrovics Péterné pedig pontosan az ehhez hasonló lekezelő, nyers és alpári stílust tűrte a lehető legnehezebben.

– Hallja-e – emelte most fel a hangját –, ön pedig igen-igen szókimondó, nemde?! Hogy merészel így viselkedni, hát nézze meg az ember! És még az ilyen emberek mentenek életeket! Akkor legalább azt mondja meg, melyik épületbe vitték be, ha már a kórterem számát hiába kérdezem, legyen szíves?

– Itt fekszik nálunk a Bajcsy Kórházban! Jöjjön csak ide nyugodtan, majd akkor megmondom magának! – azzal meg se várta, míg Dobrovicsné egyáltalán reagálhatott volna rá valamit, azonnal letette a kagylót!

-…Halló, … halló! Hát ez tök süket lett, fiam! – szólt hátra a nappaliban újságot olvasgató férjének (aki történetesen Szencző Mihálynénak volt a legidősebb fia).

– Hát anyusom, ez már várható volt! – szögezte az le. – Ha talán nem volnánk ennyire tolakodóak, a végén még azt is meg bocsátanák, hogy egyáltalán érdeklődünk!

– Mondd csak, édes uram! Te kinek a pártját is fogod itt voltaképpen, amikor a feleséged mellé kellene állnod! – horkant fel hirtelen keményen az asszony.

– Tudod nagyon jól, szívecske, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint amikor valakit történetesen epekő műtétre szállítanak be! – itt megállt gondolata a levegőben. – De azért csak lássunk tisztán! Fölkapjuk a cuccunkat, és belibbenünk a kórházba, ott biztosan tudnak segíteni, a gyerek meg már úgy is nagy szőrös cula, tudd magára már vigyázni!

Ennél jobb ötlettel talán nem is szolgálhatott volna Szencző úr. Amilyen gyorsan csak tudták fogták magukat, bevágódtak a zörgő bádogkaszni Lada 1500-as kocsijukba, és meg sem álltak egyenesen a kórház főbejáratáig.

– Mit akarnak ilyen későn?! – állta útjukat egy kellemetlenkedő biztonsági szakember, aki tökéletesen meg volt arról győződve, hogy itt csak ő dirigálhat, és parancsolhat, és a többségnek csönd a neve!

– Jó estét kedves uram! – köszönt, kivéve az üdvözlési gesztust férje szájából. – Szeretnénk egy beteget meglátogatni, amennyiben még szabad!

– Áh! Értem! Nos… előbb, akkor gyorsan telefonálnék egyet, ha nem bánják! Tudják… csak formaság az egész! – azzal sunyi, rókaképével hátrament komfortosra berendezett bódéjába, ahol a kivételesség kedvéért még egy Tv-t is beszereltek, és azonnal tárcsázott.

-…Igen! Persze, hogy értem! Nem, nincsen semmi baj! – hallatszott a helyszínen.

Amilyen gyorsan csak tudott, visszatámolygott a főbejárathoz, és már aprócska jelzőgombos automatikával már nyitotta is a sorompót a kései órán fölbukkanó látogatóknak.

– Parancsoljanak csak, be lehet fáradni!

– Köszönjük a lehetőséget! – tette hozzá soványka vigaszként a választ, de ezúttal maga a férj.

– Látod Misikém! Csak egy kis karakánság és magabiztos fellépés az egész kérdése! – bizonygatta egyre Dobrovicsné, de úgy mintha magának akart volna megfelelni!

Amikor nagy sokára megtalálták a kórtermet – bejárva természetesen Tolnát-Baranyát, az ügyeletes nővér feketére bekarikázódott, és meglehetősen véreres szemeiben meglátszott, hogy már jó néhány napja egy szemhunyásnyit is alig aludt, s csupán a koffein csöppet sem jótékony hatása tartja benne a lelket!

– Jó estét! Segíthetek önöknek? – álmos hangja azonnal elárulta őt magát, és azt, hogy erre a napra tökéletesen elege lehet!

– Igen, kérem! Jó estét önnek is! Mi egy bizonyos Szencző Mihálynét keresnénk! – tudakozódott a feleség.

– Oh, maguk is! – csóválta meg egy pillanatra a fejét. – Nos, nem szükséges messzire menniük, mert itt van közvetlenül a másik kórteremben! De… várjanak egy pillanatot, éppen magam is arra felé indultam, mert ma még vért kellene vennem tőle! Önök a rokonai vagy hozzátartozói? – bocsátkozott ismételten kérdésekbe.

„Micsoda agyalágyult kérdés ez már megint?” – futott át az asszony agyán az ismerős gondolat.

– Hát persze, hogy a hozzátartozói vagyunk! Ez itt a legidősebb fia, Dobrovics Mihály.

– Á! Értem! Hát, akkor csak kövessenek nyugodtan! – azzal fölpakolta az aznapi kis klinikumát, illetve gyógyszeres dobozait, egy aprócska, hófehérre festett, kis kocsira, és megindult a betegek irányába.

– Csak jöjjenek, jöjjenek csak bátran! Itt van a kedves mama! Remélem, nem haragszanak, de itt minálunk azt osztályon mindenkinek van valami jópofa beceneve, amitől könnyebbé válik a megismerés és a beazonosítás! – megeresztett egy hahotázó vihogást.

– Hát ezt örömmel hallom! És mondja csak… Hogy van a kedves mama? Hogy érzi magát? – érdeklődött a feleség.

– Hát ennél remekebbül már nem is lehetne, csak tudják az epekőműtét után egy kicsit még kába a gyógyszerek egyetemes mellékhatásai következtében! – A nővér most bement a kórterembe, és egy pár adag elhasznált papírtálcával jött ki, amin különböző, de rendszerint apró, vajas, uborkás szendvicsek morzsadarabkái látszottak.

– Ha volnának szívesek követni, azt megköszönném! – intett a látogatók felé.

Bementek a kórterembe. Itt minden mindenütt a patyolattisztaság uralkodott; legalább is, amennyit egyetlen nővér egy szál maga egész éjszaka meg tudott teremteni. Eltekintve attól, hogy jó néhány – elsősorban fekvőbeteg részére a küblit, és az ágytálat is használni kellett, és emiatt a levegőben átható, tömény melléktermékszag áradt, ami miatt a hidegre fordult októberi időben is nem ártott, ha azért kellő rendszerességgel szellőztettek!

– Csókolom, mama! Hát meséljen csak, hogy érzi magát? – vette le téliesített kabátját, és fonott, piros színű sálját az asszony.

– Jaj, lyányom! Hát, hogy volnék?! – sopánkodott egy kicsit pityergőssé lett szájával, és szomorkásan, holott szinte világ életében egy életvidám, töpörödött asszonyságnak számított.

– Jaj, mama! Csak ne lenne ennyire búskomor! Hát látja, hogy nem lesz semmi baj! Ugyan már! Ne itassa itt az egereket, mert megharagszunk!

Ezalatt a mindig hanyag eleganciájáról, és csibészes, kissé rakoncátlan stílusáról elhíresült férj, hanyagul fölült a betegágy melletti, nagy általánosságban orvosságos üvegek tartására használatos asztalra, és mint egy kiskamasz lóbázni kezdte unatkozva és egykedvűen a lábait.

– Meggyötörtek, mi anyus?! – mosolygott oda nem illően.

– Hát, édes fiam! Amint látod, még azért egy darabban vagyok, de mán’ annyi gyógyszert és kutyafülét kaptam, hogy egy életre elment a kedvem a kórházaktól.

– Nyugodj már meg, anya! – csitította idősebb fia, mert ketten voltak testvérek. – Még egy-két napocska, és jobban összeraknak téged itten, mintha új lennél!

– Az már biztos! De hogy mennyire lepusztultak manapság a kórház általános színvonala! – vette át a szót a feleség, akinek mindig mindenről megvolt a véleménye. – Nem hiszem el, hogy nem lehetne kicsit rendbe tenni a kórházak állapotát, hisz valamelyiket jóformán csak a cement meg a malter tartja egybe. Fölháborító!

– De kis cicám! Felesleges emiatt idegeskedned! Ebben mi nem dönthetünk! Mi kis halak voltunk mindig is, és azok is maradunk!

– Az meglehet, de az sem állapot, hogy a betegek egymás elől eszik meg a drága ennivalót, mert senki a másikét nem tartja becsületben!
– lyányom, lyányom! Sok víznek le kell még folyni a Dunán, hogy itt valami is tisztességgel megváltozhasson. Már nekem sem megy a jó, könnyű, tüzes borocska! Nem engedi a doktor úr! – kicsit siránkozott és kesergett az öregasszony, majd, hogy a fiatal házasok némiképp oldják a kiábrándult gondolatot, bevitték hozzá ,,nagyunokáját”.

– Szervusz, mama! Hát, hogy érzed magad? – aggodalmas tekintete nagyon jól kiegészítette pufók arca gödreit.

– Á! Nővérke, kérem! Tessék csak bejönni! – szólt át a másik, kisebb, lakályosabb szobába.

Egy ügyeletes, szarkalábakkal teletűzdelt, és mélyülő árokarcú, fiatalabb hölgy állított be a szobába:

– Igen, Bözsike! Tessék parancsolni! Vegyünk még vért?

– Hát nézze meg ezt a talpraesett fiatalembert! Még egyetemista a lelkem, de már most írogat, és nagy ember! – kezdett a dicsekvésbe, és minden közeli hozzátartozója tudta róla, ha egyszer elkezdi, ritkán hagyja abba.

– Jól van anyám, jól van! Elég lesz, mert a végén még elbízza magát a kis suhanclelkű! – az apjában gyakorlatilag mindig is volt egyfajta gonoszkodó, kritikai él, amivel mindenkire megjegyzések özönét zúdította.

– Fiam! Tanuld meg, hogy az ilyesmivel egyáltalán nem kell szerénykedni! Kinek érdemes szerint! – pirított rá helyesen.

A nővérke kicsit türelmetlenkedve köhécselt egy párat, így jelezve, hogy rá is figyeljenek egy kicsit, mert kötést kellett cserélnie, mert a másik géz már átitatódott.

– Ha megbocsátanak! Kötést kellene cserélnem! – szabadkozott.

– Csak nyugodtan! – adta ki a vezényszót a feleség. – Mi csupán azért jöttünk be, hogy lássuk, nincs e komolyabb baj, s mert nagyon aggódtunk a mamáért! Amikor elindultak, még az ajtóból visszaszóltak:

– Aztán gyógyulgasson nekem, mama, és tartsa be szigorúan az orvos utasításait! – hamarabb is távoztak, mint azt eredetileg várták volna.

Mind jól tudjuk, hogy ha egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy komoly kapcsolatot szeretne vele, akkor nem hazudik, és gyakorlatilag kizárt, hogy csakis testi vonatkozásokra gondol eközben. Az alábbi történet is egy efféle szűz hó tisztaságú vallomási kísérletről szól, ilyen szellemben kéretik olvasni.

Életem legnyomorultabb udvarlási próbálkozása egy hajdani szép nyári délutánon esett meg. Az eseményre egy hangulatos nagyerdei szórakoztató műintézmény egyik árnyas asztalánál került sor, ahol a következő volt a helyzet: a kerthelyiség egyik asztalánál két fiatalember üldögél, egy-egy közepes termetű ebet tartva pórázon. Letelepedünk a leánnyal a másik bútorhoz, rendelek két italt, aztán hozzákezdek a lírához, nem érzékelvén a Veszélyt, amely pedig már ott toporog a küszöbön…

Na szóval: képzeld el, hogy ismertetni akarod makulátlan elképzeléseidet a társaságodban lévő hajadonnal. Előveszed legendás ékesszólásodat, de alig lendülsz bele, kénytelen vagy a szemed sarkából figyelni, mit művel egymással a két kutya. A kan momentán körbeszaglássza a szukát. Észleled, hogy a partnered is odasandít a szomszéd asztal árnyékában kibontakozó eseményre, s kezdesz zavarba jönni, de muszáj befejezned a mondatot, ha már egyszer elkezdted, mert ha nem így teszel, valószínűleg kizökkensz, és akkor örökre lőttek a varázslatos pillanatnak. (Nem sejted, hogy kisvártatva amúgy is…)

A hajadon kissé elpirul, látván, hogy a szuka miként viszonozza a kan udvarlását. A lány okos. Nyilvánvaló, hogy előtte is teljesen világos a párhuzamosan zajló történések szimbolikus jelentősége.

Elkezded bizonygatni, hogy a szándékaid tiszták, mint a hajnali gyöngyharmat, mire a kan látványosan megugorja a szukát. A társaságodban lévő hajadon ekkor kissé beharapja az alsó ajkát, így próbálván visszatartani a mindenáron feltörni igyekvő nevetést.

Kortyolsz egyet az italodból, mert kiszáradt a szád, aztán folytatod a hősi monológot, s közben megpróbálod figyelmen kívül hagyni, hogy tőled mintegy másfél méterre két kutya kefél ezerrel.

A gazdik már elengedték a pórázokat, és újabb söröket rendelnek a várható tenyésztői szaporulatot megünneplendő.

Próbálsz tudakozódni, vajon mik a tervei a leánynak kettőtök ügyében, de ekkor megjelenik a műintézmény tulajdonosa, és miközben kézbesíti a két flaska sört az örömszülőknek, kifejti számukra, hogy felmerültek benne bizonyos kifogások a két eb viselkedésének kapcsán.

Jómagad eközben megpróbálod a legtündöklőbb színekben lefesteni a hajadon előtt a közeljövőben rátok váró boldog időszakot, mire a két kutya összeragad, és egymásnak farral fordulva elkezdenek jobbra-balra araszolgatni a kétségtelenül sajátos hangulatúnak nevezhető kerthelyiségben.

A lány nem felel a kérdéseidre, hanem ehelyett – sajnos nincs rá jobb kifejezés – önfeledten vihog. Majd abban a tárgyban kéri ki a véleményedet, hogy szerinted van-e tehetségesebb dramaturg az életnél. Szomorúan megcsóválod a fejed, s figyeled, hogyan borítja fel a két eb a sarokban álló kukát.

A tulajdonos kiakad.

Az örömszülők szurkolnak.

A hajadon vihog.

Amikor megint megszólalnál, megjelenik egy újabb vendég, pórázon tartva egy fiatal német juhászt, akinek láthatóan nincs hőbb vágya, mint felesleges harmadikként belevetni magát fajtársai csetepatéjába.

A tulajdonos skarlátvörös fejjel teszi közhírré azt a tényt, hogy bár a cégük igény esetén foglalkozik rendezvényszervezéssel, mindazonáltal animal gruppen partik lebonyolítása nem szerepel a profiljukban, és ezen a jövőben sincs szándékuk változtatni. Csekély megértésre lel a hallgatóságában, ezért a korai időpont dacára elrendeli a zárórát.

A nyolclábú szerelmespárnak végre sikerül szétválnia, ami általános elégedettséget okoz a vendégsereg körében, némileg a tulajdonos is megkönnyebbül. Egy, csak egy ember van a társaságban, aki nem tud örülni sem a kutyaszerelemnek, sem a várható szaporulatnak, sem az örömszülők boldogságának, mert éppen egész másféle gondolatok töltik be az elméjét, s kezdi belátni, hogy vannak olyan elborult pillanatok, amelyek hirtelen felindulásból arra sarkallják az embert, hogy jelentkezzen sintérnek.

Amióta az eszét tudta, mindig is csúfolták az iskolában. Kicsit koravén, szemüveges kislány volt, és már egészen ifjú korában tisztában volt vele, hogy a külleme távol áll attól, amit a férfiak női ideálnak szoktak mondani.

Imádta a betűket. Olvasni is szeretett, de még jobban írni és rajzolni. Kevéske pénzén mindig filléres rajzlapokat és olcsó jegyzettömböket vett az iskolai büfében. Nem édességet, meg üdítőitalokat, mint az osztálytársai. Utána napokig elfoglalta magát a papírjaival és a ceruzáival. A jegyzettömbökbe aprócska történeteket vésett fel. Legtöbbjüknek volt valós alapja, mert azokat az eseményeket örökítette meg, amelyek vele történtek nap mint nap, de mindig igyekezett kiszínezni őket. A csúfolódásokból végül általában barátság lett, a megszégyenítésekből pedig igazságtétel.

A rajzlapokra meghökkentő tehetséggel álmodott grafikákat, szinte minden órán megdicsérte a rajztanárja. Furcsa kettősség munkált ilyenkor benne. Gyűlölte, ha megdicsérik, mert tudta, hogy ez újból csak az osztálytársai megvetését fogja kiváltani, és továbbra is minden gúny céltáblája ő lesz. Strébernek nevezik majd, és a fejéhez fognak vágni sok más jelzőt is, amiket már jól ismert, de megszokni soha nem tudott, és szívből gyűlölte azokat. Az apró kis történeteiben egyszer sem írta le ezeket az utálatos szavakat, mindig csak utalt rájuk.

Hetedik osztályos volt, amikor kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően jutalmat kapott. Januárban kéthetes üdülésen vehetett részt a tóalmási kastélyban, amelyet kifejezetten általános iskolai tanulók táboroztatásához alakítottak át. Az ország minden pontjáról érkeztek ide gyerekek arra a két hétre, és ő szívdobogva döbbent rá, hogy az ottani társai is jó tanulók lesznek, így talán nem fogják csúfolni.

Tévedett. Már az első napon a csúfolódás kereszttüzébe került. Kopottas, szegényes ruhája miatt kezdték el cikizni a társai, és az üdülés rémálommá vált, mielőtt elkezdődhetett volna. Rá kellett ébrednie, hogy a jó tanulók is lehetnek nagyon gonoszak. Az első éjszakán sírva aludt el a tóalmási kastély egyik termében, ahol huszonhat emeletes ágyon viháncoltak a többiek, ismerkedve és barátkozva, ő meg a fejére húzta a takaróját, és el sem tudta képzelni, hogyan fog ezen a helyszínen kibírni még tizenhárom napot. Szó szerint visszasírta a saját osztálytársait, akik csak szünetben bántották és közösítették ki, nem pedig egész álló nap, meg még takarodó után is.

Másnap minden megváltozott. Felbukkant a színen Zoli. A fiú borzos volt és hányaveti, kicsit tán nagyképű is, de ami a legfontosabb, láthatóan első pillantásra megkedvelte és a bizalmába fogadta őt. Zoltán odaült mellé a reggelinél, és aztán az ebédnél meg a vacsoránál is. A barátja lett, ezt azonnal nyíltan ki is jelentette, és többé nem engedte, hogy bárki is csúfolja őt. Olyan lehengerlő szellemességgel válaszolt minden ostoba beszólásra, hogy a gyerekek csakhamar leszoktak róla, hogy rajta, a csúnyácska és szegényes ruházatú kislányon köszörüljék a nyelvüket.

A hátralévő napokban nem foglalkozott senki kettejükkel. Tudomásul vették, hogy a különc lány a rejtélyes, borzos üstökű sráccal folyton félrevonul, akármilyen foglalkozás is van, és hol az aula sarkában, hol meg a havas focipálya kapuja mellett beszélgetnek és sugdolóznak nagy egyetértésben.

Most már nem gondolt az otthoni osztálytársaira, és nem várta a hazautazást. Tudta, hogy Zoli az ország másik végében lakik, Zalaegerszegen, és azt is tudta, hogy amikor a két hét leteltével elválnak, sokáig nem fogják látni egymást.

Egyszer aztán elkövetkezett ez a nap. Búcsú a pályaudvaron. Búcsú Tóalmástól. A vonatok visszavitték a gyerekeket a saját városukba. Zolit is. Zalaegerszegre.

* * *

Gyorsan teltek az évek, de soha nem felejtette el Zolit. Az emlékek megkoptak, a színes élmények egyre csak fakultak, de a szívében mindig is ott élt a borzos fiú, aki megmentette őt, pusztán azzal, hogy szóba állt vele, és reményt adott neki, amikor mindenki más kiközösítette.

A csúnyácska kislányból felnőtt nő lett. Aztán egyszer csak rátalált a siker. Egy kritikus valamelyik jelentős szaklapban szuperlatívuszokban írt a műveiről, onnantól kezdve pedig divatos festőművész lett belőle. A kiállításai sok embert vonzottak, a képeinek ára nőttön nőtt, az egyik könyvkiadó meg egyenesen könyörgött neki, hogy az olcsó jegyzettömbökre írt történeteit foglalja kötetbe, mert most mindent el lehet adni, amin az ő neve áll.

Egyszer Zalaegerszegen nyílt kiállítása. Leírhatatlan izgalom lett úrrá rajta, amikor a városba érkezett. Ahogy járta az utcákat, mindenhol Zolit kereste. Próbálta elképzelni, milyen lehet a fiú most, tizenöt év elteltével. Vajon sikerült megvalósítania az álmait, és hídépítő mérnök lett belőle, ahogy mindig is tervezte? Van szép háza, úszómedencéje, és egy hatalmas boxer kutyája, amire mindig is vágyott?

Az egyik kirakat előtt álldogált a belvárosban, amikor elfogta a gyengeség. Megfordult, elkezdte a hömpölygő tömeget bámulni, aztán nagyon bizonytalan léptekkel egy közeli padhoz araszolt, és szinte lerogyott rá. Kora tavasz volt, meglehetősen csípős szél járta az utcákat, de róla ömlött a veríték, és úgy érezte, menten elájul.

Amikor hazatért a szülővárosába, felkeresett egy pszichológust. Nehezen indultak meg a szavai, de a szakember segítségével hamarosan megnyílt, és részletesen beszámolt minden fontos emlékéről. Sokféle technikát alkalmaztak, a relaxációs gyakorlatokkal kezdték, és aztán eljutottak a regressziós hipnózisig. A pszichológus végül nagyon megdicsérte, amikor végérvényesen kiderült, hogy csakis önmagának köszönheti a túlélést, a gyógyulást és minden sikert.

Zoli sohasem létezett, csakis az ő képzeletében.