– Egy csapat!! – üvölt rám Noam teljes erejéből. Még sosem láttam ennyire kikelve magából, ami igazán megrémít ahhoz képest meg főleg, amilyen összeszedett volt korábban. – Te meg én együtt!! – ordít torkaszakadtából, és Lexnek és Witsbergernek úgy kell leszorítania, hogy nekem ne essen dühében. Összeszorítom a szám, de a könnyeimet nem tudom megállítani akarattal sem. Az első szépen lassan kibuggyan, és nem tudok megálljt parancsolni a többinek sem, amik követik. – Áruló vagy! – mutat rám éppen Lex szorításából felszabadult jobb kezével, és közben úgy vonaglik a két másik kezében, mintha tényleg csak ők állítanák meg attól, hogy ott helyben megöljön. – Nincs semmi mondandód nekem?! – csap rá egyszer az asztal tetejére ököllel indulatosan, amit továbbiak is követnek. – Szólalj már meg, te szerencsétlen!!

Hát ezt is elértük. Nem tudom hibáztatni. Egyáltalán nem. Viszont az tényleg meglep, mennyire élesen emlékszik a kis egyességünkre ennyi idő távlatából is.

Do elítélően bámul rám a srácok mögül. Karjai mellkasán összefonva, és nem mond semmit, de tartása szinte üvölti, hogy ő megmondta, hogy ez lesz.

– Mondj már valamit! – üvölt rám Noam újra.

– Nincs mondandóm – jelentem ki csendesen, miközben igyekszem olyan lassan felállni, amennyire lehetséges, mert remegnek a lábaim, majd sarkon fordulok, és megcélzom a nyitott ajtót, de az azonnal hangos reccsenéssel vágódik be előttem.

Döbbenten fordulok félig vissza Noam felé. Mögötte Do feszülten húzza ki magát a háttérben, fejét szinte észrevétlenül ingatja felém, jelezve, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, de a dühöm és felháborodásom felülkerekedik a racionalitáson, és azonnal elnyomják előbuggyani készülő további könnyeimet.

– Mégis mit képzelsz te magadról? – sziszegem Noam felé, aki cinikusan és ridegen felröhög egy pillanatra.

– Én?! – kérdez vissza fagyos vigyorral. – Addig innen ki nem teszed a lábad, míg el nem mondasz szépen mindent arról, hogy te és a mocskos családod miben mesterkedtek – fenyeget megjátszott ridegséggel.

Alig hiszem el, amit hallok. Még egy hitetlenkedő, halk kuncogás is felszakad belőlem, annyira szürreális a jelent. Teljes testemmel visszafordulok felé. Lex és Witsberger figyelik a mozdulataim ugyan, de közel sem olyan mélyen, ahogy kellene. Látszik, hogy fogalmuk sincs semmiről se.

– Mena! – hangzik el a nevem figyelmeztetően Do szájából, és tőle szokatlan ösztönszerűséggel még előre is lép egy kicsit. Ő az egyetlen, aki eléggé ismer ahhoz, hogy felismerje szándékaimat apró rezdülésekből is akár.

Oldalra billentem a fejem, miközben végignézek a srácokon, mert rájövök, hogy ebben a pillanatban viszont kezdenek rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel azzal, amit eddig gondoltak a saját helyzetükről. Do hangja kell ehhez. Hát persze.

Próbálok uralkodni magamon, de annyira szánalmas az egész, hogy képtelen vagyok elnyomni az újra torkomra kúszó kuncogást egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy Noam hirtelen felém nem mozdul.

A karom reflexszerűen lendül felé, aminek a nyomán a nehéz, tömörfa asztal, aminél pár pillanattal korábban ültem, padlót karistoló lábakkal, nyikorgó süvítéssel találja el Noamet deréktájon, és a szemközti falnak passzírozza. Lex és Witsberger még éppen időben ugrottak szét ahhoz, hogy most ne a falhoz szorítva bámuljanak rám döbbent némasággal.

Nem foglalkozom velük, mert ott akarom tartani Noamet, ahol most van, míg elmondom, amit akarok, és ahhoz minden koncentrációs képességemre szükségem lesz, még annak ellenére is, hogy Noamet magát is mozdulatlanságba száműzte a jelenet okozta döbbenet.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy becsapott ajtóval meg tudsz állítani – közlöm, és igyekszem azon dolgozni, hogy a hangomon ne hallatszódjon, mennyire fájnak korábbi szavai. Érzem, hogy Lex elszántan igyekszik a gondolataim közé férkőzni, természetesen eredménytelenül. – Csak az energiádat pazarlod, Lex! – Meg az enyémet! De nyilván ezt már nem mondom ki hangosan. Tényleg minden erőmre szükségem van, hogy fenntartsam a jelenlegi állapotot, míg legalább egy pár másodpercig. – Tényleg érdekel, mire készülnek a Nortonok? – kérdezem tekintetemet újra gúnyosan Noamre szegezve, szándékosan kihangsúlyozva az utolsó szót. – Nem kell bezárnod vagy megkínoznod, hogy megkapd a választ – mondom, és nem akarom, de hangom elcsuklik. – Elmondom én neked, ha már készen állsz rá. – Elengedem az asztalt, de Noam nem mozdul. Sötét tekintetével úgy néz rám, mintha most kúsztam volna fel a pokol legmélyebb bugyrából, hogy őt küldjem oda magam helyett, de nem érdekel. – És kurávra remélem, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik, mert rohadtul szükségem lesz rád, hogy megállítsuk őket!

Másnap reggel a telefonom rezgésére ébredek. Egy pillanatig csak próbálok nem tudomást venni róla, de nem hagyja abba. Zionra vagy Bailey-re tippelek az üzenetek sűrűségére gondolva. Csak kettejüket ismerem, akik azt az idegesítő csoportot erősítik, akik szeretik mondatonként elküldeni a mondanivalójukat, így az ember sosem lehet biztos benne, miközben olvassa, hogy befejezték-e már, vagy sem, azaz, hogy elkezdhetem-e írni a választ, vagy még nem.

Kinyitom a szemem, és a sötétellő mögül bekúszó fényt túl korainak érzem ahhoz, hogy Bailey legyen, és sejtésem beigazolódik, mikor meglátom, hogy kilenc olvasatlan üzenet van a kijelzőn Ziontól.

1. Hé Daniela!

2. Akartam szólni, hogy készülj keddre valami magyarázattal, miért csatlakozol a média kurzushoz.

3. Ledger mindenkitől megkérdezi, és nem mondhatod csak azt, hogy én mondtam! 

4. Jut eszembe!

5. Milyen típusú gépetek is van pontosan?

6. Lehet, tudok kölcsönadni obit rá, ha kell.

7. Van két állványom is. A régebbit nem használom.

8. Azt is oda tudom adni.

9. Király lesz, hidd el nekem.

Érthetetlen tagolás, de annál érthetőbb lelkesedés a téma iránt. Zion egyik közeli barátja sem tudott még azonosulni ezzel a hobbijával – pedig próbálkoztak páran –, így aztán mikor a fotózásról áradozik, meghallgatja mindenki, de jobbára senki sem tud érdemben válaszolni neki, vagy csak úgy számára érdekes beszélgetést kezdeményezni a témáról. A csoportban lévők nagy részéről meg, mondjuk úgy, megvan az eléggé száraz és – szerintem – helyenként a valóságtól eléggé elrugaszkodott véleménye. Nem ismerem a kurzusra járókat, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenki reménytelen, ahogyan azt Zion sokszor szereti nekünk átadni.

Egy pillanatra felbámulok a plafonra, és elgondolkodom azon, milyen jövő vár rám, ha mégsem nekem való ez a média kurzus. Amellett, hogy Zion várhatóan még hónapokig fogja szívni a vérem miatta, folytathatom az aggodalmaskodást a jövőmet illetően, csak éppen még mélyebben. Nem mellesleg hallgathatom majd anya megjegyzéseit arról, hogy ő sejtette, hogy ez lesz – ahhoz azért nem folyamodik, hogy azt mondja, ő megmondta, de… nyilván ezt gondolja.

Újra megrezzen a telefonom.

– Jesszus, Zion – sóhajtom magam elé emelve újra a telefont. Tényleg nem tudhatja az ember, mikor hagyja abba, ha minden mondatot külön küld el, de döbbenetemre nem Zion újabb egymondatosa az.

Úgy ülök fel az ágyban, mint aki nem két perce ébredt fel.

Kösz a tegnapit – áll az üzenetben, ami mellett Jonah fotója virít. Váratlanul eszembe juttatja a tegnap éjszaka eseményeit Mr. Martinez parkolójától egyenesen Jonah szobájáig, és elfog egy kellemetlen, furcsa érzés.

Biztos vagyok benne, hogy az öccse is az iskolánkba jár, és abban is legalább ennyire biztos vagyok, hogy ezentúl fel fogom ismerni, és kényelmetlenül fogom magam érezni, ha rám néz.

Nem tudom, miért. Ahogyan tegnap rám nézett, nagyon hálásnak tűnt, hogy hazatámogattam az iszákos bátyját, de mégis. Húzódott valami feszültség kettejük között tegnap este, ami nyilván az öcsköstől volt eredeztethető, és aminek akaratlanul is a kellős közepébe sétáltam tegnap éjjel.

Tekintetem az ággyal szemközti falhoz tolt íróasztalom tetejére siklik. Jonah nálam maradt fekete baseball sapkája ott pihen a könyvek, papírok és laptop alkotta hegy tetején, mint egy memento a tegnap este történtek megkoronázásaként.

Mélyet sóhajtok. Esély sincs rá, hogy ez titokban maradjon – fut át a gonosz, aggodalmas gondolat az agyamon, de egyelőre tisztességesen besöpröm a szőnyeg alá, és úgy döntök, nem válaszolok az üzenetre. Nem akarom a kelleténél tovább nyújtani az ügyet. Semmi értelme, és csak még nagyobb esélye lenne annak, hogy lebukok Bailey előtt a hazugságaimmal.

Napközben gondolatban azért sűrűn eszembe jut a tegnap éjjel. Szerencsére gond nélkül ki tudtam osonni a házból. Ehhez már – hála az égnek – nem volt szükség Jonah öccsére, a ház viszonylag hamar elcsendesedett újra, és észrevétlenül leléphettem.

Szerencsére anyáék előtt értem haza, így nekik sem kellett magyarázkodnom, mi az istent kerestem az utcán éjnek idején. Minden elsimítva. Mintha meg sem történt volna.

Na, persze…

Bailey délután háromkor jelenik meg az ajtónkban. Érkezését előre jelzendő, küld egy üzenetet, hogy izzítsam a Ford motorját, mert kocsikázni szeretne, és amennyire csicskáztatóan hangzik első olvasásra, legalább annyira szeretnék én is kimozdulni otthonról, így nem foglalkozom a hangnemmel.

Anya előbb ér oda a csengő hangjára, így én csak mögötte figyelem, ahogy ajtót nyit, és már az első másodpercben megállapítom Bailey arcáról, hogy sok órás, lelkes mesedélután elébe nézek a tegnap éjszakáról.

– Jó napot, Mrs. Thompson – köszön Bailey vigyorogva anyának, miközben kezeit piros pulóverének zsebeibe süllyeszti.

– Mi újság, Bailey? Hogy van anyukád? – kérdezi anya, mint mindig, mikor Bailey megjelenik nálunk.

– Jól van, köszönöm! – felel semmitmondóan, miközben én automatikusan a cipőmet veszem, és igyekszem minél lassabban tenni ezt, mert élvezem, mikor Bailey kínosan érzi magát. Anya kérdései ártatlanok, de Bailey valamiért mégsem tudja kezelni őket, így aztán feszengve próbálja állni a sarat mindig, míg el nem készülök. Persze mostani feszengésének tudom, hogy legfőbb oka nem a felnőttekkel történő társalgás. Türelmetlen a tegnap éjszakát illetően. Hiénaként figyeli minden mozdulatom.

– Add át neki üdvözletem – teszi még hozzá anya, miközben elfordul tőlünk és visszamegy a vacsora előkészületeihez. Stella néni és Tony bácsi ma tényleg átjönnek, ez a gondolat pedig azonnal három szintet emel a sebességemen. Nem kockáztathatok meg további beszélgetést kettejük között.

Bailey szinte meg sem várja, hogy behúzzam magunk mögött a nehézkes aranytölgy ajtót, máris izgatott csevegésbe kezd.

– Úristen. Mindent el kell mesélnem! – mondja lelkesen. Olyan virgoncan ugrál az autóhoz, mint Crystal, amikor fagyit veszek neki útban a játszótér felé.

– Volt valami, vagy nem? – kérdezem kihívóan lóbálva a slusszkulcsot. Bailey egy pillanatra izgatottan megtorpan, de látszik rajta, hogy úgy kell erőszakkal visszafogni magát. Csontos vállai megemelkednek, ahogy izgatottan összedörzsöli kezeit.

– Smároltunk! – Szinte visítja, aztán észreveheti magát, hogy még nem távolodtunk el azért annyira a háztól, így halkabban folytatja. – Sokat! – toldja meg olyan zakkant mosollyal az arcán, mintha épp az aztékok elveszett aranyának lelőhelyét fedezte volna fel.

Emiatt én sem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el, és azért egy kis részem a visszás érzéseim ellenére lelkesen várja Bailey beszámolóját.

– Na, szállj be! – utasítom, mire azonnal engedelmeskedik.

Beszállunk az autóba, és bekötöm magam. Kicsit még most is ideges leszek, ha nem olyannal ülök az autóban, aki tud vezetni, mert úgy érzem, ilyenkor magamra vagyok utalva teljesen. Bailey nem akar jogosítványt, de előszeretettel használja ki, hogy nekem van. Meg persze előszeretettel kötekszik is.

– Apud nem akar egy normális kocsit inkább? – kérdezi vigyorogva, miközben azt figyeli, hogyan kezdek tolatásba a manuális váltóval.

– Ha gokartozni akart volna, beugrott volna a parkba – felelem epésen. Bailey kuncogni kezd, de nem szól semmit, mert tudja, hogy igazam van. Becsatolja az övét, és rácsatlakozik a telefonjával az autóra. – Hová is megyünk pontosan? – fordulok ki az utcára.

Fel sem néz a telefonjából zeneválogatás közben, úgy felel.

– A Nokovern-tóhoz – mondja, én meg azonnal benyomom a féket, amitől a feje egy picit előre is bicsklik.

– Hogy hova? – kérdezem, mintha nem hallottam volna jól.

– Ne már! Jó móka lesz! – győzköd.

– Nem akarok a tóhoz menni – mondom határozottan. Bailey nagyot sóhajtva ejti telefont tartó kezeit farmerbe bújtatott ölébe, nekem meg ezzel a mozdulattal párhuzamosan befészkeli magát egy vészjósló gondolat a fejembe, aminek most hangot is adok. – Kik lesznek ott? – kérdezem a lemondó és felháborodott között ingázva.

Okkal nem szeretek a tónál lógni. Egy csomóan oda járnak a gimiből, olyanok, akiket én nem is nagyon ismerek, és ha ez még nem lenne elég indok, csupa olyan dolgot csinálnak ott, ami nagyon nem tartozik a hobbijaim közé, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Bailey cinkos pillantást vet rám, mintha ezzel előre meg tudna győzni, mielőtt még hallanám a választ.

– Dave biztosan. – Mosolya vigyorrá szélesedik, bennem meg a mérleg nyelve viharos sebességgel billen a lemondóról a felháborodott felé.

Értem én, hogy a tegnap után minél hamarabb szeretne találkozni vele, de én azt hittem, ez csak a kettőnk közös délutánja lesz.

Bailey most észreveszi a frusztrációm, amit ez a bejelentés okozott, így javítani próbál rajta. Kissé felém fordul az ülésben, és környörgő és egyben valahogy bocsánatkérő tekintetet vet felém.

– Értem-értem. De tudod, mit? Jövő hét pénteken aludj nálunk, és csapatunk egy csajos estét. Pasi menteset.

Mély sóhaj keretében a középső visszapillantóba bámulok. Nem jön mögöttünk senki, hála az égnek, mert Bailey ötlete miatt az út közepén álltam meg.

– Oké – adom meg magam végül, pedig tényleg semmi kedvem a mai délutánom vadidegenek társaságában tölteni, és még Lillyre sem támaszkodhatok most, ahogy máskor önző módon csinálom, hogy saját nyomorult antiszociális énem elviselhető legyen idegenek számára is.

Bailey ujjongva csapja össze a tenyereit, és figyelmét azonnal a telefonjának szenteli újra, hogy abban a komoly tíz perces távban is Dua Lipa üvölthessen a hangszórókból, mint általában, mikor ő kezeli a zenét.

Persze ez a tíz perc most nem teljesen csak Dua Lipának szól. Ő csak az optimista háttérzenét adja Bailey áradozásához a tegnap estéről, amit én egy mondatban össze tudnék foglalni, ha akarnék: Dave megjelent, sokat ivott, kikezdett Bailey-vel, ő meg hagyta. Pont.

Jesszus, mikor lettem ennyire keserű? Miért nem tudok örülni Bailey örömének?

– Tom hiányolt – veti oda Bailey ártatlanul, mikor az autóval már a tó körüli gátra kanyarodok be éppen. Fel sem néz a telefonjából, úgy mondja.

Hát én nem hiányoltam.

Bailey-nek tényleg fogalma sincs arról, mennyire fel áll a szőr a hátamon Tomtól. Tovább is fűzi a témát.

– Lehet, ő is itt van most. – Lelkesen vigyorogva lenéz az arcom mellett a tó partján egybegyűlt társaságra, engem meg automatikusan kiráz a hideg a gondolatra. Eggyel több ok, amiért nagyon nem szeretnék itt lenni.

A motor még le sem áll, de Bailey-t mintha puskából lőnék, úgy pattan ki az anyósülésről. Sebesen megkerüli a Fordot, én meg elégedetlenkedve sóhajtok fel, mert úgy érzem, nehéz vasárnap este elé nézek.

Mintha nyúznának, lomha mozdulatokkal szállok ki az autóból, és egy pillanatra megállok a töltés tetején, és figyelem Bailey-t, ahogy tagadhatatlan lelkesedéssel vág lefelé a fűből kitaposott ösvényen az egybegyűltek felé, mint egy gyerek, aki az elszabadult labdáját próbálja elkapni. Vörös haja ragyog a késő délutáni napfényben, és néhányan felé is fordulnak, ahogy közeledik.

A Nokovern-tó gyönyörű látványt nyújt a sárgás derengésben, azt meg kell hagyni. A tó körüli gát horizontja felé lassan kúszó Nap hamarosan szürkeségbe vonja majd a tó most még sötétkéken csillogó felszínét, de sajnos ez a látvány sem tudja kiűzni az ellenérzéseket belőlem.

Egyből kiszúrom Dave-et a tömegben. Néhány srác társaságában nevedgél, jó pár doboz sör társaságában. Még nem vette észre Bailey-t, de biztos vagyok benne, hogy néhány másodperc és megtörténik, és én nem tudom, hogy akarok-e a tanúja lenni. Félek, hogy pofára esés lesz a vége. Hogy a tegnapi éjjel csak részeges szórakozás volt neki Bailey-vel. Nem ő lenne az első és nem is az utolsó srác, aki ilyet csinál, viszont Bailey ennél sokkal többet érez, és sokkal többet is érdemel.

Mély, ideges lélegzetet veszek, miközben pulóverem zsebébe süllyesztem a kezeimet a slusszkulccsal együtt.

– Te nem mész le a barátnőd után? – jön a váratlan hang mellőlem, amitől riadtan rándulok össze.

Jonah áll mellettem és ő is a lent lévőket bámulja. Van egy olyan érzésem, hogy jó pár másodperce itt lehetett már, mielőtt ténylegesen hozzám szólt volna.

– A frászt hoztad rám – mondom, de hevesen kalimpáló szívem miatt, szinte csak suttogásra telik az erőmből. Meg is köszörülöm a torkom.

– Egy-egy – közli rezignáltan, és nekem csak pár másodperces késéssel esik le, hogy mire is utal vele. Elpirulok, pedig nem akarok, és ideges leszek attól, hogy itt van, mert így bármelyik pillanatban fény derülhet a hazugságomra Bailey előtt.

– Kijózanodtál? – kérdezem oldalról felsandítva rá, automatikusan megpróbálva hozzá hasonlóan száraz hangnemet megütni.

Pár pillanatig nem válaszol. Rám sem néz, így nekem viszont van esélyem napfényben is közelről megnézni az arcát, amit most egy új baseball sapka árnyékol be. Nem fekete, hanem egyszerű sötétkék. A tegnap éjjelt leszámítva, még sosem voltam hozzá ilyen közel, de ez nem meglepő. Az ő baráti köre meg az enyém eddig távolról elkerülte egymást, ami nekem tökéletesen rendben is volt így, és most, hogy ott állok mellette a töltés tetején, és figyelem sötét tekintetét, ahogyan az állítólagos baráti körét nézi, nagyon nem tetszik, hogy ez Bailey-nek hála, változásnak indult.

Aztán hirtelen mély lélegzetet vesz, és rám fordítja a tekintetét, amitől viszont a saját lélegzetem egy másodpercre elakad, mert nem számítok a mozdulatra.

– Ami a tegnap éjjelt illeti – kezd bele, és egy röpke másodpercre felszakad arcáról a kifejezéstelen maszk, de tényleg csak egy villanásnyi időre, mert ezt követően visszarendezi kifejezését ugyanabba a komor kifejezésbe, mint amiben korábban volt, és úgy folytatja. – Legjobb, ha kettőnk között marad – mondja a konklúziót.

Meglepettségem ellenére fürkészően bámulok vissza rá, mert egyértelműen el akarja titkolni. Én is. Meg is van rá a jó okom. De neki vajon mi lehet?

– Legyen így – helyeslek, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire fellélegeztem a hallottak nyomán.

Tekintete rólam újra a lentebb lévőkre siklik, és csak ezen mozdulat után ismerem fel, hogy nem csak a hallottak miatt van okom fellélegezni.

– Kellemes délutánt, Thompson – köszön el komoran, és ahogyan az előbb Bailey, most ő is megindul a többiek felé, ott hagyva engem a töltés tetején. Nézem elhaladó alakját, és az az érzésem támad, hogy a tegnap éjjelt csak álmodtam, mert az ittas Jonah teljesen más személyiségnek tűnik. Közelében sincs ennek a komor testvérének, amilyen valószínűleg minden hétköznap, és akinek már korábban is láttam az iskolában.

Egészen addig követem az alakját, míg el nem ér a barátaihoz, akik hol hátba veregetéssel, hol csak szavakkal köszöntik, de figyelmem azon nyomban másra terelődik, miközben elvegyül a többiek között, mert meglátom Emmát – Marilyn húgát – az emberek között, aki félreérthetetlenül Jonah után fordul, mikor az elhalad mellette, majd vissza felém, és komor tekintettel kendőzetlenül felbámul rám a messziből.

Hogy milyen nehéz is volt ezt a kérdést feltennie a kölyöknek, csak akkor tudatosul bennem igazán, mikor csodával határos módon, viszonylag csendben sikerül feltámogatni Jonah-t az emeleten lévő szobájába. Ő maga azonnal lehanyatlik az ágyra, és szinte meg se mozdul, míg az öccse az ajtóban szoborzva hallgatózik a folyosó irányába pár másodpercig, hogy sikerült-e felkeltenie bárkit is a házban.

Mikor úgy véli, ez a veszély nem fenyeget, felém fordul, és kissé félénken rám mered.

– Te Jonah barátja vagy? – kérdezi halkan, de gondosan ügyelve, hogy a küszöböt még véletlenül se lépje át, amitől én viszont határozottan betolakodónak érzem magam Jonah ágyának végében állva.

– Nem igazán – felelem őszintén, és kezdem igazán kellemetlenül érezni magam, több szempontból is. – Évfolyamtársam a gimiben – teszem hozzá, hátha ettől kevésbé tűnik abszurdnak a helyzet, de ha így is van, azt maximum Jonah öccse érezheti, mert én határozottan egyre furcsábban érzem magam.

– Öm – kezdi, aztán zavartan a zoknija hegyére pillant, miközben egyik lábáról a másikra billenti egyensúlyát, amitől a komor, csalódott tekintet ellenére most először igazán egy gyámoltalan kisfiúnak tűnik, aki nem mellesleg csak aggódott a testvéréért, ahogy a következő mondatából kiderül. – Köszi, hogy nem hagytad egyedül – motyogja, és közben nem mer rám nézni, annyira zavarban van.

Már éppen felelnék, de akkor valahol tompa fény gyúlik nyurga alakja mögött, amitől pánikba esik, és egész egyszerűen rám csukja az ajtót, egyedül hagyva Jonah-val.

Jó pár másodpercig csak állok egy helyben sokkolva, doboló szívemmel a fülemben, és várok, mikor nyit be újra valaki – potenciálisan egy nagyon mérges szülőre számítok, ha a sajátjaimból indulok ki –, de nem történik semmi.

Nem tudom, mit tegyek. Nincs bátorságom kimenni, de az ajtóig halkan elmerészkedem, és a fülemet a fára tapasztom, hátha meghallok valamiféle kis árulkodó jelet, de némaság fogad, így jobb híján, akármilyen idétlen is a helyzet, úgy döntök, hogy várok, hogy a kölyök visszajöjjön.

Egy pár másodpercig nem merek semmit sem csinálni. Még csak körülnézni is illetlenségnek tűnik, de aztán a kíváncsiság sokkal erősebb a tapintatosságnál. Kikukkantok az ablakon, hogy hátha mászható a tető – Bailey-éknél és Lillyéknél az –, de itt sajnos az ablak mögött egy mini erkély van, és az alatt a felhajtó egyenletes betonja. Valószínűleg nem járnék jól, ha itt próbálnék meglépni.

Csendben körbejárom a sötét szobát. Nincsenek sötétellők, így az utcai lámpa fénye szabadon kúszik végig a világosnak tűnő szőnyegen, az ágyon keresztül egyenesen a polcokig. Sosem voltam még egyetlen fiú iskolatársam szobájában sem – Ziont ide nem számolva, kétlem, hogy az ő szobája az átlagot tükrözné –, így félénk érdeklődéssel szemlélek meg minden apróságot, miközben oda-oda pillantok az ágyra, hogy még szuszog-e a delikvens.

Nyugalmasnak tűnik.

Nem sokban különbözik a bátyám szobájától. Kissé rendetlen az összkép. Pulóverek és nadrágok halmaza rajzolódik ki az íróasztaltól kihúzott gurulós szék támláján. Közelebb lépek, mert fotókat látok az asztal fölé függesztett parafatáblán. Egyből felismerem Dave-et. A legtöbb képen szerepel. Leginkább iskolai pillanatok a haverokkal. Újra Jonah felé bámulok. Nem tűnik annak a fénykép előhívós típusnak. Furcsán hatnak a fotók. Úgy érzem, Dave szeme mindenhová követ, így elfordulok a táblától. Az ággyal szemben egy sötét szekrénysor foglal helyet középen egy nagyobb tévével. Az alatta lévő polcból két kábel lóg a világos szőnyegre. Kontrollerben végződnek, így annak ellenére, hogy a készüléket magát nem látom, felismerem, hogy PlayStation.

Nem tűnt annak a gamer típusnak, de hát mit tudhatok én. Szinte vadidegenek vagyunk. Furcsán érzem magam a szobájában, de az az igazság, hogy a helyzet ellenére kicsit örülök, hogy átmenetileg itt ragadtam, mert félek még egyedül hagyni. Félek, hogy álmában megfullad, ahogyan majdnem Bailey is egyszer. Nem sokon múlt.

Kiráz a hideg a gondolatra. Inkább abbahagyom a kémlelést, és leülök az erkélyajtó tövébe, hátamat a szekrénynek támasztva. A függöny mellett éppen kilátok a néma utcára, és a felhajtóra, amin korábban fetrengett.

A percek csak vánszorognak, ahogyan hallgatom Jonah halk szuszogását, és a gondolataim szárnyra kelnek. Dave-re és Bailey-re gondolok. Vajon Dave végül megjelent és most is együtt szórakoznak, míg én a hülye haverjára vigyázok? Dave vajon tudja, hogy Jonah Mr. Martinez parkolójában fetrengett teljesen egyedül? Ha tudta, miért hagyta egyedül? Ha meg nem, akkor nem hiányolta? Szinte mindig együtt látom őket.

A telefonom rezegni kezd a zsebemben, ami a frászt hozza rám. Egy pillanatra az ajtó felé bámulok, mintha bárki meghallhatta volna, de nem történik semmi, így a képernyőre bámulok. Bailey mintha megérezné, hogy rá gondolok.

Sajnálom, hogy nem tudtál jönni. Elképesztő a buli!!

Felnézek az alvó Jonah-ra, majd vissza az üzenetre.

Én is sajnálom – írom, de akkor már záporoznak a képek. Bailey hármat is küld egymás után. Selfie mind, és egyiken sincs egyedül.

Kicsit megdöbbenve nézem a képeket, amiket Dave-vel közösen csináltak. Az utolsón még egy puszit is nyom Bailey arcára. Látszik, hogy már nem szomjasak ők sem, de azért én ennek ellenére is elképedve pörgetem át újra a képeket. Nem hittem volna, hogy még ha el is megy, Bailey meg meri szólítani, vagy úgy néhány szavas illembeszélgetésen kívül többre is jutnak.

Aztán eszembe jutnak Jonah szavai a parkolóban. Dave végig tudott Bailey rajongásáról. Lehet, neki is tetszik.

Majd mesélj el mindent – fűzöm hozzá, mire egy csomó vigyorgós fejet küld válaszként, aztán olyat ír, amin meglepődöm. Azt gondoltam, Dave jelenléte minden mást is kitöröl a gondolatai közül.

Még mindig Crystalra vigyázol? Átjöhetnél, ha már végeztél – írja, én meg mély lélegzetet veszek. Ha korábban is rossz ötletnek tartottam átmenni, akkor most ez hatványozottan igaz, hogy Dave megjelent. Bailey most ezt kéri tőlem, de aztán tudom, mi lenne a sorsom, ha megjelennék.

Igen. Anyáék valószínűleg beültek valahova színház után – írom, és hogy még hitelesebbnek tűnjön, még egy szomorú fejet is teszek a végére. A három pont azonnal elkezd ugrálni annak a jeleként, hogy Bailey még ír valamit, de nem tudom elolvasni, mert az utcáról tompa csattanás hallatszik fel a szobába.

Kiegyenesedem kicsit, és előrehajolok, hogy jobban kilássak. A felhajtón egy autó parkol, ami pár perce még határozottan nem volt ott. Egy nő áll mellette. Lopott pillantást vet a sötét ház felé, és már indul is a bejárat felé a kulcsaival babrálva. Felpattanok, és a csukott ajtóhoz sietek a fülemet hegyezve. A szívem a torkomban dobog, ahogyan hallom a most már földszintről felszűrődő zajokat. Mint egy betörő, úgy érzem magam.

Most már tényleg le kell lépnem. Nem várhatok Jonah öccsére, bármit is csináljon. Az ágyhoz lépek, és lehajolok, hogy közelebbről meg tudjam vizsgálni Jonah állapotát. Úgy tűnik, békésen alszik. Rosszullétnek semmi nyoma, azért mégis marad bennem egy kis nyomasztó érzés, de le kell lépnem. Pár pillanatra közelebb hajolok az arcához. A lélegzete egyenletesnek tűnik, mígnem…

Jobb keze a pillanat tört része alatt fonódik az ágyon támaszkodó csuklómra, míg bal kezének hosszú ujjai egyenesen a nyakamra. Az ütő is megáll bennem. Úgy érzem, ha kinyitom a szám levegőért, kiugrik rajta a szívem.

– Jesszus, Daniela! A frászt hoztad rám – közli reszelős hangon, mikor végre felismer.

– Én? Én hoztam rád a frászt? – suttogom megtalálva a hangom, miközben dühödten a mellkasába verek egyet, mire lehullanak ujjai a nyakamról.

– Mégis miért bámultál alvás közben? – kérdezi. A hangján hallatszódik, hogy habár nem sokat, de azért javított ez a minimális alvás a helyzeten. Nem tűnik annyira részegnek, mint korábban. Lassan feltápászkodik ülő helyzetbe.

– Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem fulladsz-e a hányásodba, mielőtt elmegyek – mondom szárazon. – Hazajött anyukád. Nem maradok tovább – magyarázom halkan.

– Nem fog bejönni – mondja álmosan dörzsölve a szemét, mintha tényleg ez lenne az egyetlen akadálya, hogy maradjak.

– Most megyek – mondom kiegyenesedve, de csak félig, mert a másik keze még mindig a csuklómat szorítja. – Elengednél? – kérdezem, és a hangom remeg, és örülök, hogy sötét van, mert pontosan tudom, hogy vörös az egész arcom.

– Ja, bocs – veszi észre magát, és végre elenged. – Várnod kell – közli felülve, néhány mély lélegzet után.

– Mi van? – kérdezem értetlenül, mire fáradtan megdörzsöli az orrnyergét.

– Fél óra és alszik, utána kiosonhatsz. Nincs akkora erkély, amin lemászhatsz, szóval ha csak nem akarsz ugrani, akkor – vonja meg a vállát, majd oldalra fordul, és leereszti lábait a földre.

– Remek – suttogom halkan arra gondolva, hogy újra át kell vágnom az egész házon ahhoz, hogy kijussak. Frusztráltan, kezeimet a mellkasomnál összefonva elfordulok tőle, ami miatt újra szemben találom magam a parafa táblájára függesztett Dave-vel, de a refexszerű elfordulást okozó kellemetlen érzésem, most felülírja a döbbenet.

Dermedten állok, és egyszerűen képtelen vagyok levenni a tekintetem az egyik jobb szélső képről, ugyanis a fotón Jonah-t átölelve egyértelműen ott virít Marilyn Willis. Az a Marilyn Willis.

– Hé! – visszafordulok Jonah ingerült hangjára. Olyan arcot vág, mint aki valószínűleg nem először akarja felhívni magára a figyelmet. Egy pillanatra megijedek, hogy a kép miatt ideges, de kiderül, hogy észre sem vette, hogy azt a fotót bámulom. – Hol az öcsém?

– Honnan tudjam? Valaki felébredt, ő meg szabályszerűen bezárt ide – mondom, amire egy cinikus szemöldökemelést kapok válaszul, majd óvatosan a fejéhez kap, mintha annyira fájna a feje, hogy ez az egy apró mozdulattól is csillagokat lát. Nem kellett volna ennyit inni. – Miért áztattad el magad ennyire? – kérdezem lekezelőbben, mint ahogy terveztem.

Jonah hallgat. Hosszú másodpercekig.

– Szar nap – mondja végül egészen halkan, furcsa, gyomromat összerándító hangsúllyal, aztán észreveszi, hogy aggodalmasan bámulok rá, mert igyekszik lazán vállat vonni, és úgy tenni, mintha csak félreértettem volna valamit.

Pénteken Bailey egész nap másról sem beszél, csak a bulijáról, és Dave lehetséges megjelenéséről, ami délutánra mindenféle alap nélkül már egészen bizonyos felbukkanásra eszkalálódik tovább. Ahogy telnek a percek, úgy növekszik Bailey magabiztossága Dave-et illetően, nekem meg ezzel párhuzamosan növekszik a frusztrációm, mert belegondolok, mi van, ha tényleg elmegy, ahogy Tom mondta. Vagy ami rosszabb, nem megy el. Akkor aztán hallgathatjuk Lillyvel a siránkozást ki tudja meddig.

– Azért légy óvatos – figyelmeztetem Bailey-t az ablakon félig kilógva, mikor suli után kiteszem az autóból a házuk előtt.

– Igenis! – szalutál teátrális mozdulatokkal, miközben úgy vigyorog vissza rám, mintha megnyerte volna a lottót. Nem kérdezi, mire gondolok, de nem is fontos. Ezer olyan dolog történhet egy ilyen estén, ami miatt aggódni lehet, és ő most nagyon nem akar agyalni. – Szombat délután átugrom, és elmesélem, mi volt – teszi hozzá, és úgy tűnik, már egyáltalán nem igényli, hogy a kamu bébiszitterkedés kamu vége után áttoljam a képem, ha tudom.

Persze nyilván nem fogja kibírni szombatig. Már ma este ontani fogja magából a képeket és az üzeneteket a közös beszélgetésbe Lillyvel, és ettől egy kicsit meg is könnyebbülök, mert ha nekem nem lesz kedvem reagálni, legalább megvan az esély arra, hogy Lillynek igen.

– Ne igyál sokat! – figyelmeztetem még utoljára, majd egy intés után elhajtok, és figyelem a visszapillantó tükörben, ahogy lelkesen befordul a ház felé, és eltűnik a szemem elől.

Mély lélegzetet veszek. Talán igent kellett volna mondanom – fordul meg a fejemben, ahogy arra gondolok, mennyi hülyeségre képes Bailey ittasan, de aztán rájövök, hogy az elmúlt három alkalommal, mikor bulizni mentünk, az este nagy része abból állt, hogy Lilly és én megpróbáltuk megakadályozni a részeg Bailey-t abban, hogy kárt tegyen saját magában, vagy néha másban is. Majd később felhívom, hogy rácsekkoljak, minden oké-e, de ennél többre most nem telik tőlem ma este, ezt már most tudom.

Apa kicsit hamarabb ér haza a munkából, mint anya, de egy gyors fürdés és átöltözés után, szinte azonnal le is lépnek Marlow-ékhoz. Barbara és Joseph Marlow a város szélén élnek, közel a Herrera’s mexikói étteremhez, ahova legalább havonta egyszer beülnek közösen, hogy Paloma koktélt szürcsöljenek a csípős csirke mellé, és közben kibeszéljenek gyakorlatilag mindenkit a környezetükben.

Kicsit meg is könnyebbülök, hogy lelépnek, és egyedül maradhatok a házban, pedig nem nagyon tervezek semmit sem csinálni. Fürdés után bekuckózom a szobámba, és a NatGeo egyik légi szerencsétlenségről szóló dokufilmjének a háttérzajával övezve újra előveszem a család fényképezőgépét mélyebb megismerés reményében.

Bailey este tíz körül kezdi küldözgetni az első fotókat a közös Messenger csoportba, és meg kell hagyni, a képek alapján sokan elmentek. Örülök, hogy sikerült neki összehoznia a dolgot, de továbbra sem vágyom rá, hogy ott legyek, főleg, hogy az egyik fotó hátterében meglátom Tomot is.

Bailey helyzetjelentése alapján Dave még nincs ott, de a lelkesedése nem lankad. Még…

Még amúgy is korán van – írja kicsit magyarázkodás szagúan, én meg kicsit szkeptikusan, de azért reménykedve teszem magam mellé a telefont az üzenet elolvasása után. Azért mégiscsak jó lenne, ha elmenne.

Tizenegykor levánszorgok a konyhába rágcsáért. Anyáék még sehol. Jól alakulhat az estéjük. Nachosra és sajtszószra vágyom, de nemhogy ezeket nem találok, de még egy zacskó sós mogyorót se, így kedvetlenül ugyan – hogy ki kell mégis mozdulnom, még ha csak Mr. Martinez kisboltjáig is –, de pulóvert és melegítő nadrágot veszek, és morogva elhagyom péntek esti bunkeremet.

Az esték kezdenek egészen hűvösek lenni. Útközben eszembe jut, hogy talán egy vékony dzseki sem ártott volna, de inkább szaporázom a lépteimet, és igyekszem minél hamarabb letudni a vásárlást, hogy visszakuckózhassak a szobámba.

Rajtam kívül természetesen senki nincs a boltban, és sötétben elég ijesztő hangulatot is áraszt magából a hely a szűk kis folyosóival ilyen későn, de Mr. Martinez szokásos bizalmas, szarkalábakkal ölelt mosolya vár a pult mögött, így – mint mindig –, most is jó érzéssel távozok a boltból a klausztrofób érzés ellenében is.

– Szép estét! – köszönök el dolgom végeztével. Mr. Martinez mosolyogva int a fejével, miközben a pénztárgépbe gyömöszöli a papírpénzt, amit adtam neki, én meg kilépek a hűvös éjszakába. A szellő megcsapja az arcom, miközben a viseltes műanyag szalagfüggöny legördül a vállaimról. Pár pillanatig csak állok az éjjel-nappali bejáratánál, és magamba szívom a városi éjszaka illatait. Kipufogógáz és távoli eső illata keveredik az orromban.

Egy csapat velem egykorú lány és fiú sétál el a bolt melletti járdán. Vihorászva lökdösik egymást, látszik rajtuk, hogy már nagyon nem szomjas egyik sem, és még csak most indul nekik az este. Óvatosan kicsúsztatom a telefonom sötétkék pulóverem kenguruzsebéből, hogy megnézzem az időt. Még csak tizenegy óra van.

Még el tudnék menni Bailey bulijába – fut át az agyamon a gondolat. Egy morbid pillanatra még talán kedvet is kaptam hozzá, ahogyan megláttam a csoportot elhaladni, de aztán rögtön el is megy tőle a kedvem, ahogyan visszaemlékszem a legutóbbi bulira, amiben voltam. Egy katasztrófa volt az egész.

A hely biztonsági emberei már éjfélkor nem akarták visszaengedni Bailey-t a szórakozóhelyre, annyira be volt rúgva. Nekem kellett kihozni a táskáját és vele együtt az iratait, hogy egyáltalán el tudjunk indulni hazafelé, miközben ő egyfolytában könyörgött a két nagydarab, keményre edzett felnőtt férfinak, hogy visszaengedhetik őt, nem lesz semmi gond.

– Örülj, hogy nem hívták a rendőrséget, amiért kiskorú vagy – mondtam neki hazafelé menet, de ő csak legyintett, és a hely üzletpolitikájával példálózott. Ha egyszer beengedtek, már az ő felelősségük is.

Habár ez a buli most éppen Bailey-nél van, továbbra sincs kedvem tyúkanyósdit játszani felette.

– Elnézést – lép fel egy ázsiai férfi a lépcső legaljára. Félreállok az útból, hogy bemehessen a fehér, hidegfényben úszó boltba, és ekkor látom meg a bolt előtti kicsiny kis parkolóban fetrengő alakot.

Baseball sapkás feje a padkán pihen, a lábai keresztbe vetve, és úgy bámulja az eget, mintha csak egy rét kellős közepén piknikezne. Fekete kapucnis pulóver, és szintén fekete nadrág van rajta, ami koszos a beton porától. Elhúzom a szám, és elfordulok tőle, de akkor hirtelen bevillan az ismerős arc, és visszafordulok felé.

Egészen máshogyan fest,  mint az iskolában, de felismerem. Jonah az. Sötét tekintete homályos, az arca pedig piros. Be van rúgva.

Pár hosszú másodpercig csak bosszankodva nézem. Bailey buliján kellene lennie, merthogy Dave-nek is ott kellene lennie, és úgy össze vannak nőve az iskolában, mint az ikrek.

Nem érdekel.

Ismét elfordulok. Nincs kedvem egy részeg iskolatársat istápolni. Bailey-vel is egyre nehezebb ezt csinálnom, nemhogy egy olyannal, akit alig ismerek. Minek rúgott be ennyire? Olyan szánalmas, ahogyan a parkolóban hever.

Pár métert teszek meg csak, mikor hangosan köhögni kezd. Visszanézek, és az oldalára fordulva fulladozik. Már-már azt hiszem, hányni fog, de nem történik ilyesmi. Felsóhajtok, mert habár semmi kedvem hozzá, de elég szörnyen hangzik a krákogása, megrémiszt. Kiráz a hideg.

Kiveszem az ásványvizet, amit a hazafelé útra vettem magamnak a fehér műanyag zacskóból, és leguggolok mellé. A köhögése valamelyest enyhül. Felényújtom az üveget.

Sötét tekintete szép lassan végigsiklik az üveget tartó ujjaimon, majd a karomon egyenesen az arcomig. Látszik rajta, hogy nem ismer meg. Az arckifejezése értetlen, ezért kissé meglibbentem az üveget, hogy vegye el. Engedelmeskedik, és mikor érzem, hogy a víz súlya már nem húzza az ujjaimat, azonnal felállok, hogy otthagyjam.

Én minden tőlem telhetőt megtettem, majd a haverjai érte jönnek, ha akarnak.

Elindulok hazafelé, de reszelős hangja megállásra késztet.

– Hé, Daniela!

Félig megfordulok, és hitetlenkedve bámulok le rá. Fojtott mozdulatokkal tornázza fel magát ülő helyzetbe.

– Kösz a vizet – csavarja le a kupakot az üvegről. A nyelve akadozik, de tisztán érteni minden egyes szavát.

– Nincs mit – szűröm a fogaim között, és újra megindulnék, de újfent megállít.

– Nem ismersz fel, mi? – kérdezi, én meg értetlenkedve meredek rá. Ugyanazt gondolja rólam, mint én róla, ami kissé mulatságos. Nem is tudom megállni, hogy cinikusan ne mosolyodjak el a helyzet abszurditásán.

– Három óránk is ugyanaz, Jonah, nehéz lenne nem felismerni téged, még akkor is… ha ilyen állapotban vagy.

– Óh – nyögi félig megilletődötten, majd iszik a vízből, és kissé megrázza magát, mintha a részegséget ennyivel el lehetne tüntetni. Eddig sem túl stabilan nyugvó baseball sapkája leszánkázik fejéről közben. Sötétbarna haja kócosan meredezik az égnek miatta. – Most biztos érdekel, miért vagyok ilyen állapotban – mosolyodik el halványan és cinikusan.

Egyáltalán nem hasonlít arra a srácra, aki biológiára jár.

– Nem különösebben – felelem az igazságot. Mára már felhasználtam a napi bájolgási adagom, és jövő hétre nemigen fog emlékezni úgysem arra, hogy Mr. Martinez éjjel-nappali boltja előtt fetrengett a betonon.

– Tetszik az őszinteséged, Diny – mutat rám jobb mutatóujjával, de még csak rám sem néz közben. Újabb korty vizet iszik.

Diny?!

– Nem igazoltál vissza – jegyzi meg, mielőtt jobban is fennakadhatnék a becézésen. A hangja ide-oda csúszik, miközben beszél.

– Így van – helyeslek komoran, mert jobb nem jut eszembe. Mégsem mondhatom, hogy attól tartok, Bailey-t rosszul érintené a dolog. – Az, hogy egy évfolyamra járunk, nem jelenti, hogy ismerjük egymást.

– Jesszus, de fagyos valaki – mondja jókedvűen, miközben újabb korty vizet iszik. Bűntudatom támad, mert a komor megszólalásomhoz valóban kevés köze van. – Kevésbé tűntél annak, mikor rám dudáltál a suliparkolóban.

Elpirulok a kijelentésre, és reménykedem, hogy nem látszik.

– Egyetlen szót sem beszéltünk az iskolában eddig – egészítem ki lágyabban, abban bízva, hogy tompítja az előző mondataim élét.

– Te mégis tudod, ki vagyok.

– Igen, mert…

Nem tudom befejezni a mondatot, de ő megteszi helyettem.

– A barátnőd bele van zúgva Dave-be. Az a… hogy is hívják a csajt? Bailey?

Erre nem tudok mit mondani, de nem is kell, mert folytatja, és nem tudok vitatkozni azzal, amit mond, mert én is ugyanúgy gondolom, ahogyan ő, és emiatt összerándul a gyomrom.

– Úgy követi minden mozzanatát Facebookon, mint egy tacskó a gazdáját – kuncog gúnyosan, és kicsit azért rosszul esik, amiért kineveti Bailey-t. Habár az utóbbi időben az agyamra ment ezzel a témával, attól még semmi rosszat nem tett. Szerelmes. Ennyi. Mégha én képtelen vagyok felfogni, miért.  – Te is úgy gondolod, hogy Dave a megtestesült főnyeremény? – kérdezi gunyorosan. A tekintete még mindig képtelen hosszú ideig egy pontra fókuszálni.

– Haza kéne menned – mondom nyersen válasz helyett. – Felhívhatok neked valakit – javaslom, mert váratlanul eszembe jut Marilyn, és nincs szívem itt hagyni egyedül a sötét parkolóban.

– Nem kell nekem senkit se felhívni. Boldogulok én egyedül is – legyint fusztráltan. A nyelve még mindig akadozik, a tekintete pedig ide-oda siklik.

Mély lélegzetet veszek, és habár tényleg semmi kedvem hozzá, kinyújtom felé a jobb kezem.

– Gyere. Segítek hazajutni – mondom, mire úgy bámul rám, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban elnevetem magam, hogy csak vicceltem.

– Kedvesnek tűnsz – mondja elcsukló hangon csak úgy mellékesen, miközben megpróbál erőt venni magán. Mintha tudna bármit is rólam. Egyik kezével elfogadja felé emelt jobbom, a másikkal a földre esett sapkájáért nyúl, és lassanként feláll, engem meg olyan váratlanul ér a magassága, mintha sosem láttam volna még az iskolában.

Ilyen közelről mondjuk nem is.

Kicsit hátrébb lépek és elengedem a kezét. Azonnal meg is inog, így jobbomat átvezetem a hóna alatt, és megkapaszkodok a vállában, így valamennyire már stabilan áll a lábán. A lehelete bűzlik az alkoholtól, de igyekszem kizárni a gondolatot, hogy bármelyik pillanatban lehányhat, ahogyan Bailey tette már párszor.

– Csak ne okádj rám – szúrom oda nyersen, mire elvigyorodva bámul le rám.

– A világért sem tenném – húzza ki magát. Tisztelegni próbál, de nem sikerül neki.

A szememet forgatom, mire szórakozottan a fejemre húzza a baseball sapkáját.

Most már erősen reménykedem, hogy legyen annyira részeg, hogy ne emlékezzen arra, hogyan jutott haza. Apropó otthon…

– Merre is laksz pontosan? – kérdezem, mert jófej akartam lenni, de jòtékonykodásomba nem kalkuláltam bele egyáltalán a távolságot. Nem ilyen péntek estét képzeltem magamnak, ha egyáltalán képzeltem is bármilyet.

– Öm…

Ajjaj.

Keresgélni kezd fekete pulóvere zsebében. Nagy nehezen előhalássza a telefonját, aminek már amúgy is be van törve a kijelzője, de a biztonság kedvéért most még azért újra leejti, hátha nem elég tropa a készülék.

– Hupsz – teszi hozzá szórakozottan. A telefonért nyúlok, ami természetesen képernyővel találta telibe a betont.

– Mi a kód?

– Milyen kód? – kérdez vissza, de egyértelműen nem rám figyel. Keres valamit a zsebeiben. Kezdem nagyon unni, de most már egyértelműen nem hagyhatom itt.

– Nézd! Azt ott nem Dave? – mutatok az út felé, mire azonnal felkapja a tekintetét, én így az arca elé tarthatom a telefont, ami csodával határos módon ilyen állapotban is felismeri, és azonnal feloldódik a zár.

Kikérdezem Sirit, és mint egy pedáns kisiskolás már nyitja is a térképet, ahol kis piros jelzéssel megjelenik az Otthon felirat.

Jonah felháborodottan igyekszik rám bámulni, ami az alkohol miatt inkább grimasznak tűnik. Mélyet sóhajtok, mert a kis pontok fél órás sétát mutatnak, és a srác jelenlegi állapotában ez minimum egy órára bővülne.

– Nem hiszem el – suttogom. Már megbántam, hogy jótündért kezdtem játszani, és úgy vélem, az este során ez többször is meg fog történni, de nem lenne tőlem szép, ha félúton meggondolnám magam. Most már haza kell valahogy juttatnom, akármennyire is nem tetszik a dolog.

A telefonjáról felhívom a város egyetlen taxitársaságának számát, és a diszpécser biztosít róla, hogy a kocsi öt percen belül itt lesz, de ez csak a hetedik percben történik meg, én meg addigra már annyira frusztrált leszek Jonah viselkedésétől, hogy amiatt a két perc miatt is dühödten vágom rá a srácra az ajtót, miután betuszkolom a hátsó ülésre.

Én magam a sofőr mellé ülök be, és Jonah telefonját mutatva adok irányt.

– Remélem, a barátod nem fog az ülésre hányni – jegyzi meg a sofőr szúrósan a visszapillantóba nézve.

– Én is nagyon remélem – mondom hasonlóan nyers stílusban. – És nem a barátom – teszem még hozzá halkabban, mert valamiért nem akarom, hogy ez az idősödő, vadidegen férfi azt gondolja rólam, hogy ilyenekkel barátkozom. Mármint részeges tinédzserekkel. Ami elég képmutatás a részemről, be kell vallani. Mindenféle szempontból.

Az autó meglódul, én meg megpróbálom magamban felidézni az útszéli lámpák folyamatos narancsos kereszttüzében villódzva, hogy hányszor kellett így hazakísérnem Bailey-t, aki szinte minden egyes bulin képes valamivel megindokolni, hogy a sárga földig issza magát.

– Hé, hol a telefonom? – mocorog a hátsó ülésen Jonah hirtelen. Jobb oldalán fekszik és tapogatja a pulóverét. Egyértelműen nem emlékszik, hogy alig pár perce elvettem tőle. A nyelve akadozik, ahogy beszél.

Mély lélegzetet veszek, és a szélvédőn túlra emelem a tekintetem.

– Majd visszakapod – mondom színtelenül.

– A barátod eléggé eláztatta magát – jegyzi meg a sofőr rám sem nézve.

– Talán oka volt rá – válaszolom kissé ingerülten, mert a férfi úgy ítélkezik, hogy nem ismeri a körülményeket, és ebből ráismerek, hogy én is ugyanígy teszek. Már akkor így tettem, mikor megláttam a parkolóban fetrengeni Jonah-t, és ettől elszégyellem magam. – És már mondtam, hogy nem a barátom.

– Akkor miért segítesz neki?

– Mert egy iskolába járunk. – Nyegle indoklás, de egyelőre nem telik tőlem többre, hiszen eddig a pontig már legalább kétszer bántam meg, hogy segítettem neki, de aztán egyszerűen gondolkodás nélkül kibukik belőlem a valódi indok. – Mert kihasználhatják, amikor nem tud magáról – teszem hozzá halkabban végül, szándékosan elfordulva a sofőrtől.

A férfi csak óvatosan hümmög egyet, és hosszú percekig nem szólunk egymáshoz. Hátrapillantok Jonah-ra, mert feltűnően hallgatag, és látom, hogy lehunyt szemekkel pihen.

– Ne aludj el. Mindjárt nálatok vagyunk! – nyúlok hátra balommal, és kissé megrázom a karját, mire kótyagosan kinyitja a szemeit, és rám bámul. Sötét tekintete pár pillanatig komoran vizslat, mintha nem ismerne fel azonnal.

– Tetszel nekem – jelenti ki komolytalanul. A szemeimet forgatom.

– Aha, hát részvétem! – sóhajtom. Tényleg kezd fárasztani. Azt mondhatom, hogy a legutolsó dolog, amit most kívánok a világon, hogy egy részeg barom idétlenül bókoljon nekem. – Ti aztán tényleg nem tudtok semmit sem – morgom visszafordulva. Kuncogni kezd a reakciómat hallva. Feje visszahanyatlik az ülésre, és a plafont kezdi bámulni. Jókedve pillanatok alatt illan el, mintha valóban elgondolkodna azon, amit hallott.

– Ezt Tom miatt mondod? – kérdezi hirtelen jött józansággal. A szívem mélyet dobban, és riadtan kapom a tekintetem a sofőrre, mintha ennyiből bármit is megérthetne a történetből, de ő csak az utat vizslatja. – Tom egy seggfej – teszi hozzá, ezt már újra az alkoholittas, vidám hangján. Ismételten kuncogni kezd, mintha előbbi kijelentése csak egy hülye vicc lenne. Ökölbe szorítom a kezem a combomon.

– Ti sem tudtok mindent! – emeli fel a fejét Jonah, hogy újra a látóterébe kerüljek, és rám nyújtja a nyelvét, mint ahogyan Crystal szokta. Csakhogy ő hatéves, Jonah meg tizennyolc.

Inkább nem reagálok. Hallgatok, mert ő részeg, nekem meg nincs kedvem mélyebbre merülni a témába, még ha az utolsó kijelentésével némileg egyet is tudok érteni.

Hosszú néma percek telnek el, mire a sofőr fékezni kezd egy kertes házakkal tűzdelt utca jobb oldalán. Egy kétszintes, fehér ház előtti felhajtó végében áll meg. Az ablakok és az udvar teljesen sötétek. Csendes a környék.

– Megvárna, kérem? – kérdezem a sofőrt, mire kissé bizonytalanul, de bólint, én meg kipattanok az ülésről, és megpróbálom kirángatni a kissé álmatag Jonah-t a hátsó ülésről. Nem megy elsőre, de a sofőr csak némán és lesajnálóan figyeli a próbálkozásom a visszapillantó tükörből, emiatt el is múlik a bűntudat, amit amiatt éreztem, hogy a félhomályban észrevettem, hogy Jonah koszos pulóvere nyomot hagyott az ülésen.

Szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy talpra állítom a srácot, teszek vele néhány lépést az autó farát megkerülve a felhajtón, majd Jonah egész egyszerűen elenged és letelepszik a betonra.

Tanácstalan vagyok, mert teljesen máshogy képzeltem a dolgokat. Azt gondoltam, eddigre már annyira kijózanodik, hogy képes lesz egyedül is betalálni a saját házukba, de nyilvánvalóan látszik, hogy ez nem fog megtörténni.

– Hé, megvárjalak akkor? – hajol át az anyósülésen a sofőr, és a lehúzott ablakon keresztül várakozóan bámul rám a sötétben.

– Francba – sziszegem csak úgy magamnak, miközben intek jobb kezemmel. – Nem kell – mondom bosszúsan, miközben a pénztárcámért nyúlok, hogy kifizessem a fuvart. A bankjegyek kézhezvétele után azonnal lelép, nem foglalkozik velünk tovább. Visszafordulok a ház felé. Teljesen sötétek az ablakok. Nem tudom, mit tegyek. Nem csengethetek csak úgy be, felverve az egész családot, és abban is biztos vagyok, hogy a szülei valószínűleg nem örülnének túlságosan, ha ilyen állapotban találkoznának a fiukkal. Legalábbis az én anyám biztos kiverné a balhét ilyen esetben.

Egy pillanatig csak állok vele szemben csípőre tett kezekkel, és azt latolgatom, miként lehetne a szobájába csempészni anélkül, hogy észrevennék, de semmi olyan nem jut eszembe, amivel ezt kivitelezni lehetne.

– Mégis mennyit ittál? – kérdezem. Nem várok választ, mégis kapok.

– Nem eleget – feleli, miközben hátradől a betonon, és az eget kezdi tanulmányozni. – Gondolod, hogy egyedül vagyunk? – kérdezi, és a hangja meglepően józannak hat egy másodpercre megint, így úgy döntök, komolyan válaszolok.

– Nem hinném.

Erre kicsit felemelkedik, miközben kezeit feje mögé helyezve bámul rám a sötétben.

– Miért nem beszélgettünk soha a suliban?

Ezzel megfog. Mit válaszol az ember lánya egy ilyen kérdésre? Egyszerűen csak így alakult? Nincs normális válasz. Az ismertségek és barátságok kialakulása nem egy tervezett folyamat részei. Véletlen, mint ahogyan az is, hogy ez az este így alakult.

– Miért ittál ennyit? – kérdezem kissé közelebb lépve, mert nem akarok hangosan beszélni. Félek, hogy valakit felkeltünk vele.

Jonah mosolyogva újra az égre bámul.

– Szánalmasnak gondolod? – kérdez vissza jókedvűen, de továbbra sem néz rám.

– Kicsit – mondom őszintén, mire felkuncog. Nem mintha én még nem lettem volna részeg, de odáig sosem engedtem magam, hogy egy kisbolt parkolójában fetrengjek. Nem mintha ez mentesítene bármi alól is.

Jonah tovább bámulja az eget, és visszatér eredeti témájához.

– Mikor kicsi voltam, rá voltam kattanva a földönkívüliekre. – Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, amiből arra következtetek, hogy tényleg van konkrét ok az állapotára. Valamit ki akart mosni a gondolatai közül az alkohollal. Nem kérdezősködöm tovább erről inkább. – Imádtam mindent, ami az űrrel kapcsolatos. Néha még most is gyakran bámulom az eget, és elképzelem, milyen lehet odakint.

– Én a dinoszauruszokra voltam rákattanva – szúrom közbe vállat vonva. Lassan rám siklatja a tekintetét, és nem szól semmit, csak hosszú néma másodpercekig, már-már zavarba ejtően, csak bámul. – Fel fogsz fázni – jegyzem meg, hogy megtörjem a kínos pillanatot. Sikerül is.

– Melyik volt a kedvenced? – kérdezi figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. Mintha két párhuzamos beszélgetést folytatnánk, amiből az egyik nem halad semerre.

– A triceratopsz – vallom be kelletlenül, és kicsit zavarban is vagyok tőle. Jonah halk, alkoholittas kuncogást hallat, amitől akaratlanul is elindul bennem a védekező ösztön. – Apám imádta az Őslények országát, mikor gyerek voltam, jó?! – magyarázkodom kissé sértetten, mire a kuncogásból határozott nevetés lesz. Nagyon nem tudom ezt a Jonah-t összeegyeztetni az iskolai Jonah-val egyelőre.

– Kistülök – jegyzi meg jókedvűen. – Nincs is több kérdésem – mondja, mintha most fejtette volna meg a létezésem mibenlétét.

Sértetten bámulok le rá.

–  Nyugodtan  leléphetsz. Innen már nem lesz bajom – közli, váratlanul visszaugorva a nem túl haladós párhuzamos beszélgetésünkre,  de ezzel azért tudnék vitatkozni. Biztosan nem látta Breaking Badet.

Magamban őrlődve fordulok a megvilágított út felé – menjek vagy maradjak –, majd vissza Jonah felé, aki újra váratlan komolysággal bámul fel rám. Mintha látna valamit az arcomon a sötétben, ami eddig nem volt ott.

– Visszaadod a telóm? – kérdezi hirtelen, én meg elpirulva kapok észbe, hogy zsebre tettem, mikor kihúztam Jonah-t a taxiból.

– Ja, persze. Bocs.

Mikor visszaadom neki, ahelyett, hogy zsebre tenné a készüléket, felém fordítja, és mindenféle szégyenlősség nélkül egyértelműen csinál rólam egy fotót. Az engedélyem nélkül.

– Mit művelsz? – kérdezem felháborodottan bámulva le rá. Szája félmosolyra húzódik, miközben a törött képernyőn keresztül megszemléli a művét. Látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy erre vonatkozóan azért vannak társadalmi elvárások. Mondjuk, hogy előtte kérdezzen meg róla. Ehhez azért még nem józanodott ki.

– Telóval nem annyira adja – mondja tárgyilagosan végül. – De azért így is jó lett – mondja elégedetten, majd egyszerűen zsebre teszi a telefont.

– Töröld ki – közlöm vele nyersebben, mint szerettem volna, de lepereg róla. Megpróbál egyedül feltápászkodni a betonról, és egy ideig még lenyűgözve azt hiszem, hogy sikerül is neki, de mihelyst a két lábára van utalva, elkezd előre dőlni, mint egy meglökött keljfeljancsi, annyi különbséggel, hogy ha nem ugrok oda, ő valószínűleg nem tér vissza az egyensúlyába.

Mély lélegzetet veszek. Mi az istenért csinálom én ezt tényleg? Nem is ismerem. Rég otthon lehetnék, a nachost majszolva, a tévét nézve…

– A nachos! – bukik ki belőlem akaratlanul is csalódottan, és mire hangosan ki is mondom, megvetően oldalról Jonah-ra bámulok, miközben igyekszem őt a hóna alatt átkarolva a két lábán tartani. – Miattad a taxiban felejtettem a nachost és a sajtszószt! – vádolom meg gyerekesen. Nem úgy tűnik, hogy meghatná a dolog. Vagy úgy egyáltalán eljutott volna a tudatáig. Most hogy újra egyenesbe jött, megint úgy néz ki, mint aki menten rosszul lesz, így szinte isteni feloldozásnak élem meg, mikor váratlanul nyílik a bejárati ajtajuk, és megjelenik benne valaki, még akkor is, ha mindössze tizenkét-tizenhárom évesnek is néz ki. Egy csalódott és mérges tizenkét-tizenhárom évesnek.

– Hé, öcsi! Hogy-hogy fent vagy még? – kérdezi Jonah ingadozó hangon az említett felé intve kezével, mire a gyerek nagyon mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszolna, és még a sötétben is látom, hogy ez pusztán azért történik, hogy ne sírja el magát válasz közben. A torkom összeszorul.

– Téged vártalak! – mondja vádlóan, és ebbe az egy mondatba olyan sok minden sűrűsödött első hallásra is, hogy egy pillanatra lefagyok, mikor a gyerek tekintete rám vándorol, és úgy igazán megnéz magának tetőtől talpig. Nem mond semmit, csak kis szünet után visszanéz maga mögé a sötétnek tűnő házba egy pillanatra, aztán ugyanolyan részletességgel megnézi magának a bátyját, és döntésre jut. – Segítesz behozni?

Reggel nyomottan ébredek. Tegnap hajnali egyig néztem a sorozatot, de még így is sikerül az ébresztő előtt felkelni, de már apa és anya sincs otthon. Csak néhány gyorsan felfirkantott, csúnya kinézetű üzenet mutatja, a hűtőre illesztett táblán, hogy egy órája még valószínűleg nagy rohanásban lehettek, és ez valószínűleg kitart a nap folyamán is, mert úgy néz ki, iskola után nekem kell elmennem bevásárolni. Anélkül, hogy végigolvasnám, kirántom a mágnes alól a listát, és a farzsebembe csúsztatom, míg megiszom a tejeskávém. Gyorsan pörgetek párat a Facebookon és néhány nagyobb hírportálon, de a világ ma reggelre sem fordult ki önmagából, így most sem töltök túl sok időt az online térben. Ráérek majd az unalmasabb órákon így tenni, így Lilly üzenetének elolvasása után – velünk jön kocsival suliba – kapucnis pulóverem zsebébe süllyesztem a készüléket.

Gondolatban végigpörgetem a mai órabeosztást, miközben bezárom a bejárati ajtót, és a táskámmal a vállamon kilépek az udvarra. A felhajtón ott árválkodik a Ford, ami apu kocsija miatt most kiszorult a garázsból, a felhajtó végén pedig pont akkor fordul be Lilly, mikor megnyomom a nyitó gombot a slusszkulcson. Egy utcával lakik fentebb.

– Üdv – igazítja meg jókedvűen sárga táskáját a vállán, ahogy közelebb sétál. Fáradtnak tűnik. A szemei karikásak.

– Minden rendben? – kérdezem köszönés helyett. Egy pillanatra megtorpan, és megilletődötten bámul vissza rám, de aztán visszakúszik a meleg mosoly ajkai szegletére.

– Persze. Csak kicsit túl hosszú volt a tegnapi nap. Tanulás után meg még hajnali kettőig rajzoltam. Észre se vettem az időt – rázza meg egy kicsit a fejét, mintha ilyen még soha senkivel sem esett volna meg.

Válaszként bólintok, és kinyitom az ajtót.

– Pattanj – intek fejemmel az anyós oldal felé vigyorogva. – Vegyük fel Bailey-t, és hallgassuk meg, mit csinált Dave tegnap délután nélküle.

Lilly halkan nevetve követi az utasítást.

Egy ideig némán vezetek. Lilly elővesz a táskájából egy füzetet, és sietősen fellapozva átfutja az utolsó teleírt lapot. Szőke szemöldöke néha összefut, majd kisimul. Mikor befejezi az olvasást, mély lélegzetet véve kiegyenesedik az ülésben, és bágyadtan a szélvédőn túlra bámul.

Az útról egy pillanatra a füzetre meredek. Számokat látok rajta.

– Matek?

– Ja. Első órám. Teszt lesz belőle, és ha nem írom meg kitűnőre, baj lesz…

Értetlenül meredek az előttem haladó autó féklámpájára. Lilly az emelt csoportba jár, és még így is teljesen kitűnő.

– Mégis mi baj történhetne? – kérdezem félig mosolyogva, mert tényleg nem látom a hatalmas aggodalom okát.

– Mr. Solan Willow-t küldi az országos versenyre – mondja kétségbeesve rám bámulva. Világoskék tekintete egy pillanatra tényleg egészen elkeseredettnek tűnik, amitől gombóc kúszik a gyomromba.

– Nem hinném, hogy Mr. Solan egy tesztjegyből fog dönteni – érvelek fékezve, mert a piros lámpa miatt feltorlódott a sor. Lilly ajkait újabb mély sóhaj hagyja el, ahogy emészti a mondottakat. – Willow pedig néha aludhatna is – teszem még hozzá elhúzva a számat, mert tényleg nem értem, hogy képes egy ember ennyi területen egyszerre helytállni.

Eszembe jutnak a képek Jonah Facebook oldalán tegnap estéről. Willow nem csak okos, de gyönyörű is. Hosszú majdnem fekete haja szinte mindig fel van kötve, amitől ázsiai vonásokkal keretezett barna szeme szinte leugrik arcáról.

– Csak próbálja kihozni a lehetőségeiből a legtöbbet. Megjegyzem, nagyon jól – emeli mutatóujját az ég felé Lilly kirántva emlékeimből. – Szinte mindenből kitűnő, és egy csomó iskolán kívüli fakultációra jár. Egyenes útja van valamelyik jó egyetemre, aztán meg jó munkára.

– Ahogy neked is – vágok közbe, mert nagyon úgy tűnik, hogy Lilly nagyon is elfeledkezik arról a tényről, hogy a felsoroltak közül minden igaz rá is. – Az pedig, hogy mi számít jó munkának, relatív – mondom kedvetlenül a gázra lépve. Átfut az agyamon, hogy nekem milyen kilátásaim lehetnek ezen a téren, és meglehet, hogy nem annyira fényesek, mint nekik – amitől egy pillanatra meg is rándul a szívem –, de nem mondok semmit sem hangosan. Fogalmam sincs, hogy mit akarok kezdeni magammal a jövőben, és ez mostanában minden nap elteltével egyre nyomasztóbb tudat, miközben tízesével falom a Netflix dokumentumfilmeket, és nem érzek miatta semmiféle bűntudatot.

– Jól vagy? – kérdezi Lilly hirtelen. Megilletődötten nézek rá egy pillanatra.

– Persze – nevetem el magam erőltetetten, de Lilly csak fürkészően bámulja tovább a profilom.

– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdezi bizalmaskodva. Az arcomra lehettek írva a gondolatok, ha ilyen jól ráérez a dologra.

– Persze – nyugtatom meg bekanyarodva Bailey utcájába. Nem akarom még a saját szerencsétlenségem sem rázúdítani, pont elég baja van így is. Nem szeretném, ha még ezzel is törődnie kellene.

Bailey vidáman vágódik be hátra, mikor elérjük a házukat. Már kint ült az útpadkán a telefonját nyomkodva, és szinte csak egy másodpercre kellett megállnom.

– Képzeljétek! – csúszik be középre, és előrehajolva a két első ülés között, vigyorogva néz hol rám, hol pedig Lillyre. Mosolyogva óvatosan összepillantunk Lillyvel, és hagyjuk, hogy kibontakozzon Dave tegnap délutánja Bailey szemén keresztül.

Egészen az iskola épületéig meséli, azt a két bejegyzést, amit megosztott – meg az alatta lévő emberek beszélgetését –, és ami valójában semmi érdemlegesről nem szólt.

Mikor felkanyarodok Mr. Renshaw árgus tekintetének kereszttüzében az iskola parkolójába, már inkább ideges vagyok, mint jókedvű. Bailey egyetlen kérdést sem tett fel egész út alatt, pedig biztos vagyok benne, hogy Lilly is tudott volna mesélni a tegnapi napjáról, még ha én nem is.

Vagyis hazdok. Mert egyetlen kérdés azért mégis elhagyja a száját, amire a reggeli viselkedése biztosítja is a választ.

– Jössz akkor holnap este? – kérdezi izgatottan kiszállva a kocsiból. Egy pillanatra ránézek a kocsi felett Lillyre, és látom, hogy kimondott szavak nélkül is érti, mi játszódik le bennem.

– Nem – sóhajtom. – Most már fix, hogy Crystalra kell vigyáznom – indulok meg az épület felé, és a viselkedése miatt, ebben a pillanatban nincs bennem megbánás, hogy hazudok Bailey-nek.

– Óh – mondja meglepve. – És utána sem ugrasz be? – próbálkozik tovább.

– Nem tudom még. Fogalmam sincs, mikor érnek haza Stella néniék – vonok vállat.

Bailey csalódottan sóhajt egyet, de úgy tűnik, elfogadta a hallottakat. Lilly azért megjutalmaz egy elégedetlenkedő pillantással a hazudozás miatt, de ebben a pillanatban lepereg rólam. Már nagyon unom a Dave Morgan témát. Semmi másról nem szólnak az együtt töltött percek Bailey-vel, csak erről, és lassan kezd kibírhatatlan lenni.

Lillynek persze könnyű volt nemet mondania hazugság nélkül is. Szombaton reggel elutaznak a szüleivel az apja felőli nagyszülőkhöz. Tekintve, hogy teljesen másik államban laknak, jóval Bailey bulija előtt szervezni kezdték az öt órás utat, és majd csak vasárnap este érnek vissza.

Nekem nincs ilyen szerencsém.

Beérve az épületbe a szokásos nyüzsgés fogad. Mindenki, mint pók a falon, úgy rohangál az első órájára a becsengetés előtti öt percben.

Lilly sietősen elővesz néhány könyvet, meg egy tollat, majd bevágja a szekrényébe a táskáját, és félig felém félig pedig a szemközti oldalon pakolgató Bailey felé fordul.

– Szorítsatok, hogy jobban teljesítsek Willow-nál – szorítja ökölbe jobb kezét, maga elé emelve. Másik karjával a matematika felszerelését szorongatja halvány rózsaszín kasmír pulóverbe bújtatott mellkasához. Arcán mosoly játszik, de átlátok a maszkon. Borzasztóan izgul. Bűntudatom van, mert egyszerűen nem tudom átérezni, hogy egy matematika teszten hogyan lehet ennyit görcsölni.

– Minden rendben lesz – mondom, mire mély lélegzetet véve bólint egyet, majd sarkon fordul, és eltűnik a sárga járólapokkal burkolt folyosón örvénylő diákok tengerében.

– Nem normális, amit művel – jegyzi meg Bailey szárazon, miközben nagy csattanással bevágja a szekrényét. Az első óránk közös, így várakozóan megáll előtte. – Úgy viselkedik, mintha majd az első állásinterjúján feltennék a kérdést, hogy milyen jegyeket kapott harmadikban matekból.

Félig egyetértek, félig meg nem, de mielőtt bármit is kibonthatnék a véleményemből, Bailey arckifejezése megváltozik, ami engem is megállít abban, hogy megszólaljak.

A bejárati ajtó felől Dave, Jonah és a másodikos Jermiah sétálnak a folyosón Willow társaságában. Jonah tekintete egy másodpercre rám villan, miközben elhaladnak mellettünk. Reflexszerűen fordulok el, de nem foglalkoznak velünk, viszont Bailey úgy viselkedik, mint akit sokkoltak. Átsiet a folyosón az én oldalamra, és bizalmasan megszorítja az alkarom, amivel a könyveimet szorítom a mellkasomhoz.

– Láttad? – kérdezi izgatottan.

– Nehéz lett volna nem észrevenni – mondom, de azt már nem tettem hozzá, hogy ez csakis Bailey reakciója miatt van így. – Bejöttek az iskolába. Ilyen még soha senkivel sem fordult elő – teszem hozzá szarkasztikusan, de Bailey-ről lepereg, mert még mindig álmatagon bámul a srácok irányába.

Valamiért ez az a pillanat, ami rádöbbent, hogy most már tényleg annyira frusztrált leszek az egész ügytől, hogy félek, valami olyasmit mondok majd, amit már nem lehet visszaszívni. Mondjuk, hogy sokkal fontosabb dolgokkal sem ártana foglalkoznia.

Hálát adok az égnek, hogy ma egy közös óránk sincs velük, így legalább a tanítás alatt nem kell ezzel foglalkozni, de helyére természetesen becsúszik a külön foglalkozások problémája, ami úgy tűnik, csak nekem nyomasztó, másnak nem. Bailey-t egyelőre nem érdekli a téma, Lilly meg olyan, mintha már úgy született volna, hogy tudja, mit fog kezdeni az életével.

Egészen ebédszünetig motoszkál a fejemben a téma, és minden egyes perc elteltével csak egyre letargikusabbá válok a tehetetlenségem miatt.

– Jó ég, ki halt meg? – huppan le mellém Zion a semmiből. Vörös műanyag tálcáját az enyém mellé csúsztatja. A felbontott kóla majdnem elborul, olyan hévvel teszi le. Mögötte nyüzsög az egész ebédlő, de én ebből igazán csak most érzékelek bármit is, annyira magamba süllyedtem.

– Én. Belülről – felelem kedvetlenül játszva a már kiürült üdítős flakonommal. Zion halkan kuncog, miközben a villájára teker egy adag spagettit a tányérjáról.

– Mérföldekről érezni – mondja egyetértően, mielőtt a méretes adag tésztát a szájába nem tömi a villáról. – Na, meséld csak el, mi a probléma? – kérdezi, mikor újra szabad lesz a szája, és egy pillanatra komolyan latolgatom, hogy hazudok valamit. Lassan már sportot űzök belőle úgy is, de végül mégis úgy döntök, hogy semmi értelme nem volna.

– Semmi különleges nincs bennem – jegyzem meg kedvetlenül, és Zion először félre is érti.

– Ne már, Daniela! Majd lesz valakid – magyarázza, és mielőtt közbeszólhatnék, még hozzáfűzi: – Szép vagy, okos, és komolyan meglep, hogy ilyesmin nyavalyogsz. Nem vall rád. Ez inkább Bailey asztala – vigyorodik el egy újabb falat előtt.

Mélyet sóhajtva bámulok rá oldalról.

– Nem a fiúkról beszélek, Zion – jelentem ki lesújtóan, mert ahogyan ő is megjegyezte, ez nem az én asztalom, és ezt ő is tudhatná már. Persze foglalkoztat a téma, kit nem? De azért fontosabb problémákat is meg kellene oldani előbb. Meg persze nem is nagyon van ezen a téren mit mondanom jelenleg. – A továbbtanulásról van szó. Semmi különlegeset nem csinálok, ami figyelemre méltó lenne bármelyik iskolának is. És fogalmam sincs arról, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Zion egy pillanatra elgondolkodva maga elé bámul. Komolyan úgy tűnik, mint akit érdekel a téma, és emiatt hirtelen hála fog el, pedig még meg sem szólalt.

– Őszinte leszek, remélem, nem sértődsz meg – mondja végül komoran rám bámulva.

– Kérlek – grimaszolok, mert kicsit azért rosszul esik, hogy azt feltételezi, megsértődök, ha igazat beszél. Óvatosan elmosolyodik.

– Annyira szeretsz raktárra aggódni meg túlgondolni dolgokat, hogy az már félelmetes. Nem olyan nehéz kérdés ez, mint aminek szeretik sokan beállítani.

Persze. Az könnyen mond ilyeneket, aki már az úton van. Gondolataim látszódhatnak az arcomon is, mert Zion folytatja.

– Ha nem akarsz egy életen keresztül letargikus maradni, azzal kell foglalkoznod, amit szeretsz. Mit szeretsz csinálni?

Kényszeredetten felnevetek, mert kétlem, hogy valóban ez hozná meg az áhított választ, de Zion várakozóan bámul rám a spagettije felett, így mély lélegzetet véve sorolni kezdem, ami persze nem tart túl sokáig.

– Netflixet bámulni meg olvasni.

Zion sötét, vastag szemöldökei mindent tudóan a magasba szaladnak, mintha ez maga lenne a válasz.

– Erősen kétlem, hogy bármelyikért is fizetést kapnék egyszer. És az is erősen megkérdőjelezhető, hogy pozitív bírálat érné a jelentkezésem, ha ezt a kettőt tudom csak felmutatni – magyarázom kissé gúnyos hangvétellel, ami valójában nem Zionnak szól, és hála az égnek ő ezt pontosan érti is.

Elégedetlenkedve megrázza a fejét, miközben leteszi a villáját a tálcára, és kissé közelebb hajolva hozzám, hogy jobban halljam az ebédlő zajában, folytatja.

– Nem hiszem el, hogy pont neked kell magyaráznom. Mit szoktál a Netflixen nézni? – kérdezi halálosan komolyan, én meg összezavarodom.

– Dokumentumfilmeket – felelem halkan elgondolkodva.

– És milyen témájú könyveket olvasol? – tárja szét a karját Zion rám bámulva. Erre már nem válaszolok azonnal, mert hirtelen egy olyan kép áll össze az agyamban, amit korábban egyedül képtelen voltam összerakni és megszemlélni.

– Dokumentarista könyveket – mondom egészen halkan. Döbbenten meredek vissza Zion arcára, aki látva a megvilágosodást, szélesen vigyorogni kezd.

– Nézd, nem mondom, hogy ez az, amit csinálnod kell, de mindenképpen egy jó kiindulópont – magyaráz tovább,  mintha nem az előbb gyújtotta volna lángba nekem a sötét alagút végét. – Gyere el az egyik média foglalkozásra, és próbáld ki – von vállat újabb falatok közepette, majd még olyan zionosan azért rátesz egy lapáttal. – Legalább annak a gyönyörű Canonnak lenne valami valódi életcélja is.

A szememet forgatom, de azért elmosolyodom.

– Ah, bocs a késésért – vágódik le hirtelen Bailey a másik oldalamra. – Ms. Neill feltartott, mert szerinte, és most idézem: pocsék a teljesítményem – könyököl fel az asztalra felháborodottan, és mivel sem én sem Zion nem vétózzuk meg az irodalomtanár kijelentést, inkább gyorsan témát vált. – Miről megy a diskurzus? – kérdezi jókedvűen nekiveselkedve az ebédjének. Ő is a spagetti mellett tette le a voksát, ahogy Zion, és úgy látszik, a legkisebb mértékig sem hatották meg a tanár szavai, mert jókedvűen falatozni kezd.

– Arról, hogy Daniela csatlakozik hozzám a média csoportba – feleli Zion vidáman, miközben cinkosan rám pillant.

Bailey értetlenül mered ránk zöld szemeivel.

– Nem is érdekel a fényképészet – jegyzi meg nyersen, mintha az ember érdeklődési köre nem változhatna. Ő az élő példa az ellenkezőjére.

– Az nem is – vonok vállat hátradőlve a széken, és egy kicsiny részem azért szeretné, ha Bailey tovább fűzné a témát, de természetesen nem ez történik. Nem kérdez semmi továbbit. Látszik rajta, hogy a valódi gondolatai teljesen máshol járnak, és ez komolyan felbosszant, mert habár csak tippem van, mégis kilencven százalék esélyt látok arra, hogy pontosan tudom, merre.

– Hé, Daniela! Jössz te is holnap Bailey-hez? – Tom épp néhány focista társa kíséretében halad el az asztalunk mellett. Zion látványosan felnyög a kérdésre, de óvatosan oldalba könyöklöm jelzésképpen.

– Sajnos nem – felelem, és igyekszem kedves mosolyt varázsolni az arcomra. – Az unokahúgomra kell vigyáznom – húzom el a számat, és próbálok csalódottnak tűnni. Remek. Fújom a hazugságlufit tovább, hátha az arcomba robban egyszer.

– Ne segítsek? – kérdezi, és az arcán átfut valami, amitől nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolta az ajánlatot, vagy csak viccel. A mellette haladó srác mindenttudóan vigyorogni kezd, amitől gombóc gyűlik a torkomba, és komoly erőfeszítésekbe telik, hogy kedves maradjak.

– Megoldom – mondom nevetve, mintha csak egy jó viccet hallottam volna. Tovább akar haladni, de megállítom.

– Hé, Tom! – Erre őszinte döbbenettel torpan meg, mintha soha életemben nem szólítottam volna meg. Kék tekintete kíváncsian csillog, de tudom, hogy a következő kérdésemmel valószínűleg lelohad az arcáról a reménykedés. – Dave megy? – kérdeztem, és az asztal alatt ökölbe szorítom a kezem, mert pontosan tudom, hogyan hangzik ez a kérdés, de képtelen vagyok tovább elviselni Bailey nyavajgását. Most már történjen valami, még az sem érdekel, ha a végén kiderül, hogy Bailey-nek semmi esélye, de még akkor is több esély van a továbblépésre – nekem meg a túlélésre –, mint ebben az állapotban.

– Azt mondta, lehet benéz – feleli végül Tom kifejezéstelen arccal, és ahelyett, hogy fordulna a többiek után, továbbra is ott szobrozik az ebédelő diákok között, és az arcomat fixírozza. Bailey látványosan kövül meg mellettem a választ hallva, de most nem tudok vele foglalkozni, mert Tom folytatja. – Miért érdekel, hogy Dave ott lesz-e?

– Csak úgy – vonok vállat állva komor tekintetét, és szándékosan hagyom, hogy gondolatai – amelyek most az arcára is tisztán kiültek – szabadon száguldjanak a témával kapcsolatban, hátha ezzel kicsit visszább vesz.

Tom továbbra sem mozdul, amitől a helyzet kezd kicsit kínossá válni, főleg, hogy a haverjai pár méterrel odébb várnak rá, és ők sem igazán értik, hogy mi történik.

– Tom?! – szólítja meg végül Zion, amire végül visszakúszik arcára a vigyor, int egyet, majd sarkon fordulva elvonul. – Jó ég – sóhajtja Zion nyersen, miközben figyeli Tom távolodó alakját. – Úgy nyomul, hogy lassan távoltartási végzést kellene kérned ellenne – húzza el a száját. Erőltetetten elmosolyodom.

– Nem is nyomul – védekezek, pedig érzem én, hogy pontosan erről van szó, csak Tom nem az a fajta, aki egyértelműen az ember tudtára adja érzelmeit, annyira fél az elutasítástól. Amit valószínűleg nálam is érez, pont emiatt járja ezeket a nyomorult köröket.

– Daniela! – rántja meg Bailey hirtelen a csuklóm, amitől majdnem lerántom az ölembe a műanyag tálcám és annak tartalmát. – Imádlak! – mondja döbbenten. Mély lélegzetet veszek, de nem tudom elnyomni a mosolyom. – Dave lehet, hogy eljön! Érted? – kérdezi, és nem is érdekli, hogy én viszont nem leszek ott, így kevésbé vagyok bűntudatos, amiért hazudtam.

– Ja. De ha ott lesz, beszélned is kellene vele, nem csak a sarokból lájkolni, mit posztol a bulidról – jegyzi meg Zion rosszindulatúan mellőlem, de sajnos nem bírom ki, azért elnevetem magam a kijelentésre, akármennyire is szörnyen hangzik.

Bailey kissé ráhajol az asztalra, hogy a srác karamell bőrű arcára lásson. Mondani akar valamit válaszként, de az ebédlő szemközti sarkában hirtelen támadt ordibálás megakasztja mondandójában. Mindhárman a hang irányába nézünk szinte mindenkivel egyetemben.

Emma áll egy felsőbb éves lánnyal szemben, köztük egy piros tálca hever a padlón, tartalma szanaszét robbanva körülöttük. Valószínűleg az ismeretlen felsőbb éves tálcája lehetett, mert Emma jobbjában még ott van egy teljesen üresen. Az ebédlő elhalkult, de így sem lehet hallani onnan, ahonnan ülünk, hogy az ordibálást követően milyen párbeszéd zajlik le kettejük között, de az arckifejezések eléggé árulkodóak. Az idősebb mondhatott valamit, amin Emma berágott, de a közjáték nem tart sokáig, mert Mr. Norill – az eheti ebédlő felelős és egyben biológiatanár – siet végig az asztalok és döbbent fiatalok között a veszekedőkhöz. Ruganyos lépteivel hamar eléri őket, és mindkettejüket kitessékeli a helyiségből a folyosók irányába.

– Az iskolapszichológushoz viszi őket – jegyzi meg Bailey unottan. Figyelmét újra az ebédje köti le.

– Honnan veszed?

– Az igazgatóhoz a másik irányba mentek volna – vonja meg vállát egyszerűen, miközben tésztát teker a villájára. – Plusz azt hallottam, mostanában elég gyakran történik ilyesmi.

– Nem csoda – sóhajtja Zion hátradőlve. – Jövő héten lesz pontosan egy éve, hogy eltűnt a nővére – mondja együttérzően. – Az emberek suttognak ezt azt, ami olykor nyilván eljut a fülébe. A legtöbben amúgy is úgy gondolják, hogy meghalt… maga a rendőrség is ezt gondolja – teszi hozzá kis habozás után csalódottan.

– Nagy az esélye – vallom be halkan. – De azért még reménykedni lehet, hogy épségben megkerül. Nem ez lenne az első eset – érvelek. Zion azonnal rákapcsolódik.

– Mi számít épségnek? – kérdezi barna szemeit az enyémbe fúrva. Kiráz tőle a hideg, mert pontosan tudom, mit fog mondani ezután, és belegondolva valóban borzalmas. – Ha valaki úgy rabolta el, hogy élve tartja… annak okai vannak. És én nem biztos, hogy élni akarnék ezekkel az okokkal az emlékezetemben.

Hallgatok, mert Zionnak teljesen igaza van. Megüresedett tányéromra bámulva próbálom felfogni, milyen lehetséges kimenetelei vannak az egész ügynek, és egyik sem túl kecsegtető. Még belegondolni is borzasztó a részletekbe. Ha valóban él még valahol, valaki fogva tartja, és ahogy Zion is mondja, annak nyomós oka van. Leginkább, hogy kihasználja… minden lehetséges módon.

– Mindegy – sóhajt végül Zion megtörve a téma nyomán kialakult síri hangulatot. – Gondold át, amit a média kurzussal kapcsolatban mondtam. Nézz meg egy foglalkozást jövő héten.

– Hányszor van ez az óra egy héten? – kérdezem, mintha olyan sűrű időbeosztásom lenne.

– Kétszer – feleli Zion grimaszolva, mert valószínűleg ő is ugyanarra jutott, mint én. Egyértelműen belefér a hetembe.

 – Oké. Megnézem, de! – emelem fel a mutatóujjam felé. – Ha arra jutok, nem nekem való, egy szavad se lehet – figyelmeztetem játékosan, mire csak bólogatva elneveti magát.

– Oksi – örvendezik, aztán mosolya kiszélesedik. – Akkor délután tali – mondja szándékosan affektálva, majd felpattan a tálcával a kezében.

– Tessék? – kérdezek vissza, mielőtt még elillanhatna a diákok között.

– Kétszer a héten. Kedd és csütörtök – magyarázza elégedett kifejezéssel, én meg összeszűkült szemekkel a fejemet ingatva bámulok vissza rá.

– Szép csapda, de nem sétálok bele. Kedden megyek. Addig letörlöm Crystal szülinapi fotóit a fényképezőgépről – gúnyolódom, amire csak a szemeit forgatja, de aztán vidáman tovább áll.

Suli után elő sem veszem a tankönyveimet. Nincs kedvem tanulni, és a péntek most egészen lazának is ígérkezik, így mihelyst hazaérek, begördülök a tévé elé szobám magányában, és belekezdek a Billy Miliganről szóló dokusorozatba, amivel egészen addig tökéletes nyugalomban el is vagyok, míg meg nem rezzen a telefonom Bailey üzenete miatt.

Értem tudnál jönni? Túlzásba vittem a bevásárlást holnapra, és nem tudom egyedül elvinni a cuccokat – írja, és az üzenet végére még egy könyörgő emojit is odarak, amitől bizonyára úgy látja, kevésbé harsány a kérés, de én nem vagyok hülye. Pontosan így tervezte. Az ember nem megy úgy bevásárolni egy buliba, hogy azt feltételezi, egyedül el tudja cipelni a cuccokat. Kocsi nélkül…

Meg se várja, hogy válaszoljak, már meg is osztja a helyzetét, mintha legalábbis nem számítana arra, hogy nemet mondok. Mélyet sóhajtva felülök az ágyon, és kicsit bosszant a dolog, mert általában tényleg nem mondok neki nemet. Nem tudok.

Érte megyek, és még a csomagok kipakolásánál is segítek neki, így első kézből tudhatom meg, várhatóan mit hagyok ki holnap este. Rengeteg vodkát meg tequilát az már biztos.

– Anyukád biztos engedélyezte ezt? – kérdezem bizonytalanul felemelve az egyik üveget, aminek a tetején egy aranyos kis műanyag sombrero csücsül. Bailey elneveti magát.

– Igen – biztosít Bailey közben a fényképekkel teleaggatott hűtőbe pakolva az alkoholhoz képest csekély mennyiségűnek tűnő üdítőket. – Nyilván a bulira kapott pénz felhasználási arányait nem feltétlen így képzelte el, de nincs itt, és mire itt lesz, addigra ezekből már nem marad úgy se semmi.

– A házból se, ahogy ezeket elnézem itt – jegyzem meg kissé keserűen, de Bailey annyira izgatott az egésztől, hogy észre sem veszi. Nem tudok elképzelni ekkora mennyiségű alkoholt egyszerre a saját házunkban, ahogy azt sem, hogy anya bármikor is bulit engedélyezzen ott. Ennek azért örülök is meg nem is. – Ki segített megvenni ezeket? – kérdezem megfogva két üveget, hogy átnyújtsam őket Bailey-nek.

Bailey elpirul, mint akit hazugságon fogtak, pedig valószínűleg az egyetlen akinek itt hazudott, az valószínűleg a bolt pénztárosa volt, aki nem lehet a legélesebb kés a fiókban, ha elfogadta Bailey hamis személyi igazolványát.

Rosszallóan megrázom a fejem, miközben újabb üvegeket emelek át neki, hogy betehesse őket a hűtőbe.

– Egyszer elkapnak azzal, és bezárnak – intek állammal a hűtő mellett a konyhapulton hagyott pénztárca felé, de Bailey csak kuncog.

– Nem kapnak el. A lényeg, hogy kisboltokban kell vásárolni vele. Ott a kutyát se érdekli, hogy igazi-e vagy sem, csak fizessek – magyarázza, de én csak a szememet forgatom. – Kár, hogy se Lilly se te nem tudok jönni – csukja be a hűtőt maga mögött, mikor befejezi a pakolást, és a pénztárcája mellett lévő teli zacskóhoz lép. – De azért, ha hamarabb végzel, mindenképpen gyere.

Nem fogok hamarabb végezni. Ezt már most tudom. Jobban mondva biztosan nem gondolom meg magam, de persze ezt nem közlöm hangosan, csak a bajszom alatt mormogok valami oké félét, és a rágcsák kipakolása után le is lépek.

A vacsora után erős a késztetés bennem, hogy visszafeküdjek a Netflix elé, de Zion idegesítően logikusnak tűnő hangja ott duruzsol a fülemben, így mosogatás közben inkább felvezetem anyának a témát.

– Jövő héten benézek a média kurzusra – jelentem ki könyékig vizesen, megpróbálva olyan hangot megütni, amiből nem jön le egyáltalán, hogy valójában mennyire izgulok emiatt. Anya éppen néhány koszos tányérral a kezében halad el mögöttem. A szabályai szerint a kisebb dolgokat mindig a mosogatógépbe kell tenni, a nagyobb tálakat és edényeket viszont kézzel kell elmosni, mert így gazdaságosabban lehet telepakolni a gépet. Nem mintha számítana, de jobb nem szólni inkább. Ha ettől nyugodtan alszik éjszaka, rajtam ne múljon.

– Média kurzus? – ismétli meg, mintha nem hallotta volna teljesen jól már elsőre is.

– Igen. Zion mondta, hogy nézzek be, hátha tetszik, én meg amúgy is keresek valamit a spanyol mellé, ami jól mutat a felvételi papírokon – csivitelem könnyed hangon síkálás közben.

– És mégis mit csinálnak egy ilyen kurzuson pontosan? – kérdezi. A mosogatógéphez hajolva pakolja a tányérokat egyesével a rácsba. Lopva fél szemmel rápillantok, de az arca teljesen rezignált, így nem tudom még csak megtippelni sem, mit gondolhat.

– Fotóznak, videóznak. Ilyesmi – vonok vállat, és közben azon gondolkodom, hogy valójában mélyebben fogalmam sincs, mit csinálnak ott. Azt tudom, hogy Zion és még páran fotóznak. De ennyi. Az információk a Zion-szűrőn keresztül érkeznek hozzám, ami nyilvánvalóan eléggé fotócentrikus. – Elkérhetem a gépet? – teszem még hozzá, pont mikor anya elégedetten a művével kiegyenesedik. Rápillantok a bepakolt étkészletre, és minden katonás sorrendben követi egymást.

– El – feleli, de ahogy előre sejthető volt, ennyivel azért nem úszom meg. – De nem lenne jobb valami hasznosabb után nézni? – kérdezi kétkedve.

– Mint például? – kérdezem akaratlanul is kissé cinikusan, amire kapok egy vegyél vissza pillantást, de nem bánom meg, hogy kibukott belőlem. Nekem meg neki elég más fogalmaink vannak a hasznosról. Látom rajta, hogy nagyon akar valamit mondani, de inkább visszafogja magát, ami elég ritka.

– Rendben – sóhajtja. – Kell még más is ehhez a kurzushoz? – kérdezi, és az ehhez a kurzushoz részt úgy ejti, mintha legalábbis egy prédikációs szektához készülnék csatlakozni.

Minden aminek egy kis köze is van a művészetekhez, távol áll tőle, és habár egyszer sem mondta ki nyíltan még, de nem egyszer tett rá utalást, hogy szeretné, ha olyan irányba orientálódnék, mint Parker. Ami ugyebár megegyezik a sajátjával.

Mindenesetre lezárom annyival a témát, hogy semmi más nem kell, és mosogatás után be is iszkolok a szobámba a családi géppel együtt, mert hogy biztos vagyok benne, hogy ezt a csatát még nem nyertem meg teljesen, és beletelik majd még néhány körbe a dolog, ha valóban megtetszik a téma.

Később épp a fényképezőgép menüjét nézegetem a szobámban, mikor egy másodpercre felpillantok a lenémított tévére, mert váratlan villanó fények töltik be a szobát.

A képernyő alján vörösen izzó alapon vastag fehér betűkkel áll a felirat:

Egy év után újabb nyom Marilyn Willis ügyében.

Azonnal a távirányítóért nyúlok, és felhangosítom.

– A majdnem egy éve eltűnt Marilyn Willis táskáját találhatták meg a Garison folyó partján. Ma délután egy helyi horgász bukkant a fekete szatyorba csomagolt sötétkék táskára, melyről később kiderült, hogy nagy valószínűséggel az eltűnt lányé lehet. A rendőrség egyelőre nem közölt pontosabb információkat a táskáról, de egy neve elhallgatását kérő szemtanú azt nyilatkozta, hogy a táskában személyes tárgyak voltak, melyek alapján egyértelműen beazonosítható, hogy Marilyn dolgairól van szó. A lány tavaly októberben tűnt el nyomtalanul a William E. Griffis Középiskola hátsó parkolójából, és a rendőrség azóta sem bukkant a nyomára. A most megtalált táska talán új lendületet adhat a majdnem egy éve húzódó nyomozásnak.

Ezután bevágnak egy rendőrnőt, amint a folyóval a háttérben nyilatkozik. Jóformán semmit sem mond a folyamatban lévő nyomozásra hivatkozva, így kissé csalódottan, de egyben izgatottan halkítom vissza a tévét.

Egy ideig ülök magam elé bámulva, kezemben a géppel, és Zion hátborzongató szavai visszhangzanak a fejemben. Megborzongok, mert még belegondolni is rossz, mit élhet vagy élhetett át az a szerencsétlen lány. Meg a családja…

Noam

– Hogy csináltad? – Mr. Mariott elítélően ingatja a fejét. Róla apámra siklatom a tekintetem egy pillanatra, majd vissza.

– Nem tudom.

Nagyon is jól tudom.

– Ne hazudj, fiam! – figyelmeztet apám ridegen, amire cinikusan felhorkanok. Még szerencse, hogy egyiküknek sem a gondolatolvasás a tehetsége.

– Noam, ez nem egy játék – próbálkozik az igazgató kissé finomabban. – Megsérülhetett volna valaki. Akár te is – teszi hozzá csak úgy mellékesen. – Nem is értem, hogy vagy képes itt ülni, mintha mi sem történt volna. Minimum ájultan kellene heverned a tornacsarnok padlóján a megerőltetéstől – elemzi a helyzetet, és ebben igazat kell neki adnom.

– Ez kedves – bukik ki belőlem mégis cinikusan.

– Hogy csináltad? – kérdezi apám újra indulatosan. Úgy tűnik, őt a testi épségem nem nagyon izgatja.

– Sokat gyakoroltam – gúnyolódom, mire összeszorított ököllel inkább elfordul tőlem. – A holnapot Dr. Hermann-nál kezded – teszi hozzá, mintha fenyegetni akarna.

– Amúgy is ott kezdeném – vágok vissza gúnyosan. Nem szólal meg, és pont ebből tudom, hogy fogalma sincs a vizsgálatokról. Melyik héten mikor megyek. Szánalmas.

Csend ülepedik ránk jó néhány hosszú másodpercre, amit végül az igazgató tör meg.

– Sajnálom, Christopher – ingatja a fejét Mr. Mariott. – Muszáj vagyok megbüntetni Noamet – mondja sajnálkozóan, mintha nem ez lenne pontosan a feladata ebben a helyzetben.

Apám dühödten fúj egyet. Visszafordul felénk.

Más apja valószínűleg elkezdene alkudozni Mr. Mariott-tal, hogy minél enyhébb büntetést csikarjon ki belőle, de ő nem az a fajta. Nem azért, mert úgy érzi, megérdemlem a büntetést. Hanem mert magához képest alantasnak tartja a kuncsorgást.

– Mi lesz a büntetése? – kérdezi, de közben engem bámul elítélően. Én már sejtem. Legalábbis reménykedem.

– Nem tudom – ül le Mr. Mariott a székébe fáradtan. – Erről nem egyedül döntök. Holnap reggel összehívom az iskolai tanácsot, és – itt vet rám egy óvatos, sajnálkozó pillantást, és inkább a levegőben hagyja a megkezdett mondatot, és kérdez. – Miért csináltad, fiam?

Majdnem felnevetek a keserűségtől. Az igazgató előbb hív a fiának, mint a saját apám, és mivel nem felelek, csak összeszorított szájjal bámulok vissza rá, folytatja.

– A diákok azt mondták, kikelve magadból azzal a lánnyal üvöltöztél előtte. – Érzem, hogy apám éles tekintete rám villan, mikor az igazgató száját elhagyja az azzal a lánnyal kifejezés, de nem reagálok.

– Miféle lány? – vágja közbe a kérdést élesen.

Mr. Mariott arckifejezéséből ítélve ő is érzi, hogy ezt a megjegyzést nem kellett volna hangosan kimondania, de most hogy megtörtént, és apám kérdő tekintete rólam – válasz híján – az igazgatóra siklik, már kár lenne viszakozni.

– Az új diák. A Rawlinson-lány – mondja, és egy másodpercnyi habozás azért érződik a hangján, amit apám meg is hall.

– Akarod mondani a Norton-lány – helyesbít undorral a szája szélén, miközben undorodva megrázza a fejét. – Neked tényleg elmentek otthonról – közli, én meg csak cinikusan felvonom az egyik szemöldököm. – Nem volt elég az a nyomorult fia – kezdi, nekem meg összerándul a gyomrom Sky említésére, pedig nem akarom. – Most már a ki tudja honnan előkerült lányával is kezdened kell. Nem megmondtam, hogy tartsd távol magad tőlük?! – mordul rám, belőlem meg feltör egy gúnyos morgás, mert annyira fogalma sincs arról, mi folyik körülötte, de azért okoskodni most is tud. – Viccesnek találod?

– Ami azt illeti, igen – felelem meggondolatlanul, mert apám keze azonnal eljár. A bal arcomat éri az ütés, amitől a fejem kissé félre is bicsaklik. Csípős fájdalom lepi el a bőröm, és legszívesebben sírnék a megaláztatástól, de mélyről jövő erőt veszek magamon, hogy ennek ellenére belevigyorogjak apám arcába, mert pontosan tudom, hogy ez az a reakció, amit a legkevésbé szeretne látni.

Mr. Mariott döbbenten mered rám, majd apámra.

– David – mondja megrökönyödve, valószínűleg szándékosan használva apám középső nevét, és valószínűleg mondana mást is, de hirtelen kinyíló ajtó megállítja ebben.

Anyám érkezik, mögötte Jeremy bölcsen inkább a folyosón marad.

– Mi történt? – kérdezi apámról rám nézve.

– A fiad lerobbantotta a világítást a tornacsarnok mennyezetéről – feleli apám helyettem, pedig a kérdést nyilvánvalóan nekem szánták. Anya meglepett tekintetet mereszt rám. Tekintetében aggodalom csillan, és a pár másodperces hallgatásából egyértelműen látszik, hogy jól átgondolja, mit mondhat, és mit nem, mielőtt megszólalna.

– Mit akar ez jelenteni?

– A fulmeníciót használta – int apám felém, mint aki már rég lemondott arról, hogy értelmes ember lesz a fiából. Összeszorított fogsorral meredek rá, de anyám reakciója nem sokáig hagyja. Ő a válás óta valószínűleg kifejlesztette az apám figyelmen kívül hagyásának képességét, és az igazgatóhoz fordul inkább.

– Alex – szólítja meg szinte könyörgően. Egyértelműen attól fél, hogy ennek nem felfüggesztés, hanem kicsapás lesz a vége. Na, hát ha valamire jó apám jelenléte, ennek megakadályozására igen.

Az igazgató mélyet sóhajt.

– A többi diák szerint összeveszett valamin Mena Rawlinsonnal – apám újfent morog a név hallatán, de nem mond semmit –, aztán mérgében kiiktatta az összes fényforrást a nyakig feldíszített tornacsarnokban – magyarázza a helyzethez képest meglehetősen higgadtan és visszafogottan. Valójában én sem gondoltam, hogy mindent ki fogok égetni. Engem is legalább úgy meglepett, mint a sikongató embereket a tömegben.

Anyám mindent megtesz, hogy kellően meglepett legyen, ami nem nehéz a történtek fényében.

– Hogy sikerült ilyesmi? – kérdezi és a hangja csak félig mutatja, hogy a döbbenete nem akkora, mint illene ilyen helyzetben, de apám nem veszi észre. A több éves különélés megtette a hatását.

Apám gúnyosan és nagyon ridegen felnevet.

– Sokat gyakorolt! – tárja szét cinikusan a karjait először anyámra, majd rám nézve. – Tudod, mi az igazi kérdés? Miért csak az én fiam van felelősségre vonva? – Először értetlenül bámulok vissza apámra, de aztán folytatja. – Az a kis fruska – néz ellenségesen az igazgató felé, akinek a kifejezéséből már egyértelműen látszik, hogy tudja, mi következik. – Neki is itt lenne a helye.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan, David – jegyzi meg Mr. Mariott szárazon. – Az a lány semmit sem tett, és ezt te is nagyon jól tudod. Nem tudom, mi volt a vita tárgya, és nem is akarom degradálni a méretét – néz egy pillanatra rám majdhogynem bocsánatkérően, majd vissza apámra –, de a te fiad robbantotta rá a többi diák fejére a világítást. – Ez utóbbit már dühösen mondja, és tart egy pár másodperces szünetet, mielőtt újra megszólalna, mintha csak erőt gyűjtene a szavakhoz.  – Nem rángathatjuk ide azt a lányt csak azért, mert neked nem tetszik, hogy Andrew Norton lánya.

Apám olyan arcot vág, mint akit arcon ütöttek, úgyhogy egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne horkanjak fel jókedvűen. Anyám éles tekintettel jutalmaz érte, de nem érdekel. Élvezem a helyzetet.

– Ezúttal mennyivel tolta meg az iskolát, James? – kérdezi apám undorodva, szándékosan kihangsúlyozva az igazgató középső nevét, mintha ettől tényleg minden hivatalossá válna. Mr. Maritott egy pillanatra szégyenkezve az asztalra bámul, én pedig kihasználom az alkalmat.

– 30 000 dollár – felelek jókedvűen, pedig az ütés nyoma még ott bizsereg az arcomon. Apám soha nem látott gyűlölködő tekintetet mereszt rám, amitől igyekszem nem meghökkeni. Rá is teszek egy lapáttal. – Ezúttal nyíltan a kis fruska nevében – toldom meg vigyorogva, szándékosan lassan megnyomva minden egyes szót.

Apám olyan tekintettel mered rám, mintha nem is a saját fia lennék. Mintha fogalma sem lenne, ki ez az ember előtte. Nem csodálkozom. Mostanában nekem sincs semmi fogalmam erről.

Persze az ő dühét valójában nem én okozom. Jobban mondva nem közvetlenül. Ő egyedül a Szindikátusban betöltött szerepe miatt aggódik. A Blainek szerepe miatt. Ami nagyjából egyenlő vele jelenleg. Egészen addig, míg én be nem kerülök a képbe hivatalosan. A jelenlegi felépítés nem az én tehetségemre van kitalálva.

Nem a mi tehetségünkre…

– Annak a lánynak mégis van tehetsége? – kérdezi apám egyértelműen az igazgatótól várva a választ. Anya és én összenézünk egy pillanatra, amit hála az égnek apám nem vesz észre. Árulkodó lenne. Ahogyan az is, hogy apám akárhonnan is, beszerzi az információit, és úgy gondolja, az egyetlen oka, hogy Norton felvállalja Menát, csakis az lehet, hogy tehetsége van.

Ez persze nem ördögtől való gondolat, amitől a hideg ráz engem is.

– Nem tudok róla, hogy lenne – feleli Mr. Mariott fáradtan. Az egész beszélgetés kezd egyáltalán nem az én megbüntetésemről szólni, sokkal inkább apám aggodalmairól a Szindikátust illetően.

Ha Norton előhúz a farzsebéből egy gyereket, aki képes is érdemben használni a tehetségét, a Nortonok elég nagy hatalomhoz jutnak.

Egy pillanatra elfog a rettegés úgy istenigazából a gondolatra, hogy ez az egész megosztás kiderül.

– Márpedig mi más oka lenne, hogy mindenki előtt felvállalja a lányt? – teszi fel a kérdést apám ingerülten.

– Ez csak egy iskolaújság, David – sóhajtja Mr. Mariott türelmetlenül. Tökélyre fejlesztették, mikor melyik nevét érdemes használnia az embernek, ha kellő hatást akar elérni. Egyet a bensőségesebb hanghoz, egyet a hivataloshoz. Mintha valóban emiatt lenne két neve majdnem minden tehetséges embernek, és nem a családi örökségek megőrzése érdekében.

Szánalmas.

– Te is tudod, hogy ha róluk van szó, semmi sem egy “csak” – érvel apám, és ezzel egyet tudok érteni. Semmit nem tesznek ok nélkül, és ez az a mai iskolaújságos megjelenés engem is ugyanúgy aggaszt, mint őt.

– Nézzétek – kezd bele az igazgató először anyámra, majd apámra siklatva a tekintetét. – Én nem tudom, hogy Andrew Norton miért most döntött úgy, hogy felvállalja a lányát, de…

– Már akkor felvállalta, mikor beíratta ide – szúrja közbe apám ingerülten, mire az igazgató arcán átfut egy elégedetlen, fancsali kifejezés.

– Amit ezzel mondani akartam – kezd bele újra egészen lassan, mintha egy gyerekhez beszélne. – Hogy nekem semmi közöm ehhez. – Én ezzel azért vitatkoznék annak tudatában, hogy Norton gyakorlatilag megparancsolta neki, hogy derítse ki, van-e Csücsörinek tehetsége. – Amihez viszont nagyon is közöm van, az a diákjaim épsége, amit ma este veszélyeztettél – jelenti ki keményen, rám emelve a tekintetét. – Sajnálom, de ez nem maradhat következmények nélkül. Nem csinálhatsz azt, amit akarsz Noam, ingenikum ide vagy oda – teszi hozzá kissé halkabban, és kihúzva az asztal fiókját, üres papírok után kezd matatni, amit pár pillanattal később meg is talál, és az asztal jobb szélén pihenő nyomtatóba helyez. – Felfüggesztelek – mondja az ítéletet hirtelen, amire számítok ugyan, de nem ilyen hirtelenséggel.

Valószínűleg apám hozzáállása villámgyorsan átfordította az az igényt, hogy alkudozzon erről a tanáccsal holnap.

– Tessék?! – háborodik fel apám. Ő viszont egyértelműen nem számított ilyesmire. – Ezt nem teheted! – dörren rá az igazgatóra parancsoló hangnemben, mire Mr. Mariott szúrósan felnéz rá. Ez az a pillanat, ami rádöbbent, hogy az igazgató jobban tart Nortontól, mint az apámtól, pedig a verseny – meg kell hagyni – elég kiélezett ebben.

– Dehogynem. És meg is teszem – ellenkezik meglehetősen határozottan, és már kattintgat is a gépén feltehetőleg a megfelelő nyomtatvány után kutatva.

– Vigyázz, mit csinálsz, James, nehogy nagyon megbánd!

Apám most már meg sem próbálja árnyalni a mondandóját. Nyíltan fenyegetőzik, és az igazgató középső nevét használva igyekszik komolyságot adni a mondandójának. Na meg persze ridegséget.

Anyám arckifejezése az értetlen és a felháborodott között ingadozik, miközben apámra néz, de apám még közel sem döbbenti meg annyira, mint az igazgató ezt követő kirohanása.

– A fiad egy időzített bomba, David! – csattan fel hirtelen, és mondat közben még ingerülten fel is pattan az asztala mögött, hogy többé-kevésbé egy szintben legyen apámmal.

A kijelentését döbbent csend fogadja. Egy pillanatra egyikünk sem tud mit mondani, egy másodpercre bocsánatkérően rám pillant, mint aki csak most veszi észre, mit is mondott, de akkor már késő.

A gyomrom egybeugrik, és lassan maró méreg kezd áramlani a véremben.

– Büszke lehetsz magadra, Alex – találja meg a hangját anyám mélységesen elítélő hangon.

– Búcsúzz el az igazgatói székedtől! – fenyegetőzik apám tovább, ami teljesen alaptalan, még akkor is, ha a Szindikátus választja az iskola igazgatóját.

Nyomorult próbálkozás.

De ha valamit igazán megvilágít ez az egész, hogy eddig bugyután azt hittük, csak Nortontól kell tartanunk. Közben meg… ha az igazgató fejében ilyen gondolatok járnak, hogy egy időzített bomba vagyok, akkor mi járhat a Szindikátus fejében…

– Akkor most felfüggesztettek? – kérdezi Russ másnap délelőtt, és közben eldobja a befejezett cigit, majd cipője orrával széttrancsírozza a betonon.

Kaptam időt összeszedni a cuccaim, és legalább éjszakára nem pateroltak ki a kollégiumból, de a türelmi idő lejárt, így most anyámat várjuk édes hármasban Lexszel kiegészülve az iskola parkolójának szélén.

– Jah – mondom az igazgatói irodában töltött percekre gondolva. Az sem volt piskóta, de aggodalommal tölt el az is, ami előtte történt. Valami nagyon nem stimmelt Csücsörivel tegnap éjjel, de ennek persze nem adok hangot, és nem is tudnám tovább fűzni a dolgot amúgy sem, mert Russ alakja mellett észreveszem, hogy Caroline szinte lélekszakadva rohan felénk a parkon keresztül. Ösztönösen egyenesedek ki a padon ülve, amire Lex és Witsberger is felfigyel, és követik a tekintetem. Lex úgy pattan fel a padról, mintha égetne, és akkor veszem észre én is, hogy Caroline egész egyszerűen pánikol.

– Mi történt? – kérdezi Russ, mikor a fekete hajú odaér hozzánk. Először meg sem tud szólalni, annyira kapkodja a levegőt a futás miatt.

Valami nagyon nincs rendben. Caroline egyszerűen széthullott. Szikla képződik a gyomromban, és nem tudok megszólalni, mert borzalmasat sejtek. Szerencse, hogy nem vagyok egyedül, mert szánalmas tehetetlen lennék.

– Jézusom, Liny, jól vagy? – bukik ki Lexből aggodalmasan, jobb kezét Caroline vállára téve, de ő nyersen lerázza magáról az ujjakat, és egyenesen hozzám lép.

– Mena – először levegőhiányosan csak ennyit tud kinyögni, belém meg mintha villám csapna. Érzem, hogy Russ és Lex is rám siklatja a tekintetét, de nekem beszűkül a világ, és csak Caroline marad. – Sky apja… kiveszi a kollégiumból.

– Tessék?! – bukik ki Russból meglepetten. Caroline szürkéskék tekintete lassan rámered.

– Elviszi! – mondja. – Egyszerűen csak megjelentek a szobánknál három öltönyös férfivel és a nővéreddel – int felém tehetetlenül. – És elviszik.

– Mi az, hogy elviszik? – kérdezi Lex.

– Egyszerűen csak elviszik. És a legszörnyűbb, hogy… hogy nem ellenkezett. Mintha számított volna rá. Mintha velük akarna menni – nyöszörgi elképedten.

Érzem, ahogy elsápadok. Mi a fene történt? Biztos vagyok benne, hogy ez a tegnap este utórengése. Mégis mit művel? Mi van azzal, hogy egy csapat vagyunk?

– Mit mondtak, hova mennek? – kérdezem felpattanva a padról.

– Nem tudom – rázza meg a fejét Caroline kétségbeesetten.

Megindulok a kollégium épületének irányába, de Lex megrántja a karom.

– Várj már!

Megrántom a karom, de Lex szorítása nem enyhül.

– Mégis mi a fenét akarsz csinálni? – kérdezi, én meg legszívesebben beverném azt a racionális fejét jelenleg, mert ahogy elhangzik a kérdés, rájövök, hogy nem tudom a választ. Lex látja az arcomon. – Nem mehetsz csak úgy oda, hogy kérdőre vond őket. Neked elvileg semmi közöd Menához, és ezt a látszatot jó lenne meg is tartani, nem?

– De mégsem mehetnek csak úgy el! – intek szabad kezemmel az épület irányába tehetetlenül. Lex mélyet sóhajt, kifejezése megenyhül, ahogy engem néz.

– De, elmehetnek, Blain – ellenkezik lágyan. – És ezt te is tudod.

Kirántom a karom, és elfordulok tőlük egy pár másodpercre, hogy ne lássák az arcom. Nem értem, mi történik, de Lexnek igaza van. A gyomrom összeszorul és az érzés csak egyre erősödik, ahogy azon agyalok, mi a fene történhetett, és ami még rosszabb, mi történhet ezután.

– De – fordulok vissza feléjük indulatosan, és a kezdeti lendület, amivel fel akartam tenni a kérdést, azonnal elillan, ahogy az arcukra bámulok. – Mi van, ha… ugyanaz lesz, mint Sky-jal? – mondom ki végül egészen halkan, olyan ostobán hangzik a kérdés, de furcsamód egyikük sem rökönyödik meg rajta.

Lex tesz felém egy lépést, és jobbját a vállamra helyezi.

– Mena nem Sky – mondja határozottan. – Ő nem fog elárulni – teszi hozzá, én meg cinikusan elnevetem magam, mintha csak egy rossz viccet próbált volna mondani.

– Most tette meg – rázom le egy mozdulattal az ujjait a pulóveremről, és újra elfordulok tőlük, és a kollégium épülete irányába bámulok, mintha bámire is választ tudna adni.

Ez mindent megváltoztat. Az a tervnek is csak nagy jóindulattal nevezhető elképzelésünk, hogy megtanítom Menát a tehetségét használni, most elillant.

Eszembe villan a tegnap éjjel. Ahogyan kérdőn bámul rám, miközben kétkedve igyekszik rájönni Norton valójában tényleg olyan gonosz-e, mint ahogy én beállítom.

Aztán az igazgató nyers kijelentése.

A gyomrom fájdalmasan egyberándul.

– Mi lesz most? – kérdezi Caroline halkan.

Gyötrődve és egyben csalódottan visszafordulok feléjük.

– Nem tudom.

Vége.

Hamarosan: Tehetségek ellentéte (2. kötet)

– Szerinted kedvelne engem? – A kérdés Bailey száját hagyja el. Ahogy tippeltem reggel, már a második órára elpárolgott dühe, az ötödik óra után pedig már újra teljes bedobással a régi volt.

Az iskola előtti füves területen ülünk. Vagyis ő fekszik. A feje az ölemben pihen. Az anyukájától kapott karkötőről lógó, apró, ezüstszívvel játszik merengés közben. Már egészen kicsi korától kezdve ezt csinálja, ha valamin nagyon gondolkodik. Valamivel mindig babrál közben.

A karkötőről eszembe jut, hogy már jó ideje nem láttam rajta újabb – saját készítésű – ékszert, pedig hónapokkal ezelőtt szinte minden héten bemutatott néhány újabb darabot.

– Miért ne kedvelne? – kérdezek vissza ellenálva gondolataimnak, miközben mélyet sóhajtva elteszem a könyvet, amit olvasni próbáltam lyukas óra alatt. Persze már ismerem Jaycee Dugard történetét, de ebből a szemszögből még nem találkoztam vele, és nem is ez a lényeg. – Persze ez addig nem derül ki biztosan, míg nem is beszéltek – teszem még hozzá rosszallóan, de azért finoman.

Bailey élénkzöld tekintetét szúrósan rám mereszti az ezüstbilétáról.

– Ez nem így működik – mondja. – Nem szólíthatsz csak úgy le egy vadidegen srácot, mert teszik neked – érvel. Igazat kell neki adnom. Mármint vannak azok az emberek, akiknek ez nem akadály, de mi nem vagyunk olyanok. Nekem se lenne bátorságom ilyesmihez, és habár Bailey sokkal könnyebben barátkozik srácokkal, mint én, ez még neki is nagy falatnak bizonyul.

– Már hetek óta ezen őrlődsz. Mit tervezel? A maradék két évben, egészen érettségiig ezt fogod csinálni? Csak mert ha ezt tervezed, én felakasztom magam – viccelődöm, pedig az a része nagyon is komoly, hogy már kezd elegem lenni a Dave Morgan sztoriból. Ezzel kel, ezzel fekszik, miközben persze semmit nem tesz azért, hogy egyáltalán kapcsolatba kerüljenek.

– Nem tervezek semmit – kedvetlenedik el picit. Újra a szívecskével játszik.

– Lehet, pont ez a baj – vonom fel egyik szemöldököm mindenttudóan, pedig pont fogalmam sincs ezekről a dolgokról, és ez Bailey-nek is az eszébe jut.

– Te könnyen beszélsz. Majd megnézem, mit alakítasz, ha végre komolyan érdekelni fog valaki.

Bailey-nek meg nekem valószínűleg más definíciónk van a komolyan érdekelni fogalmáról. Jóformán fogalma sincs arról, hogy Dave milyen ember. Találkozik vele néhány közös órán, látja elhaladni a folyosón a legjobb barátjával, Jonah-val, megnézi a képeit és a kiírásait Facebookon, de ettől még egyáltalán nem ismersz meg egy embert. Hogy érdekelheti így komolyan?

– Az is lehet, hogy meleg – jegyzem meg, mikor meglátom, hogy Bailey szívszerelme éppen most lép ki az iskola kapuján legjobb barátjával karöltve. Jonah kicsit úgy tűnik, mintha mérges lenne valamiért, és le akarná hagyni a másikat, de Dave jókedvűnek látszik, baljával még át is karolja a másik vállát.

Nézem a jelenetet, és ugyan csak Bailey-t akartam heccelni a kijelentéssel, de egy pillanatra tényleg elgondolkodom, hogy ennek is megvan a lehetősége, annyira össze vannak nőve. Ritkán látni őket külön. Gyerekkori barátok lehetnek, mint én és Bailey.

– Nem az, Daniela – szúr oda határozottan, miközben követi a tekintetem. Mikor meglátja őket, olyan sebességgel egyenesedik fel az ölemből, hogy majdnem állon ver a homlokával. – Figyelmeztethettél volna – abajog. Félhosszú, vörös, hullámos haját igazgatja, mintha ilyen távolságból bármit is számítana néhány elfeküdt tincs.

– Még csak most jöttek ki – felelem kissé védekezve. Sóhajtva a táskámért nyúlok, de fél szemmel a párost figyelem, mert egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy Bailey miért van odáig meg vissza Dave-től. A srác pont úgy néz ki, mint minden második évfolyamunkba járó focista. Egészen rövidre nyírt, világosbarna haj, széles vállak, buggyos rövidnadrág, iskolai egyenpóló, fekete sporttáska.

Jonah már más tészta. Dave-hez képest kicsit furcsának tűnik. Magasságra és testalkatra szinte ugyanolyanok, viszont a pályán kívül őt szinte sosem látni iskolai ruhában. Mindig sötéteket hord.

Jonah veszi észre először, hogy őket bámuljuk. Sötétbarna tekintete elkapja az enyémet, én meg mint egy gyerek, akit éppen édesség csenésen kapnak rajta, azonnal elfordítom a tekintetem. Égni kezd az arcom, mert tudom, hogy milyen kellemetlen, mikor az embert megbámulják, pláne, ha veszekszik. Mert nagyon úgy tűnt, hogy valamin nem egyeznek. Persze ezt innen nehéz megállapítani, és Dave töretlen jókedve sem támasztja alá feltétlen ezt a feltételezést, de valamiért mégis ez a benyomásom.

Bailey persze nem zavartatja magát. Minden lehetőséget megragad, hogy megpróbálja felvenni a szemkontaktust Dave-vel, ha az legalább tizenöt méteres távolságban van. Nagyjából maximum mindig ennyit tesz az ügye érdekében, ami nem túl sok.

Persze nem foglalkoznak velünk. Dave épphogy csak egy pillantást vet felénk, majd folytatják útjukat a járdán, távolodva az épülettől.

– Remek – puffog Bailey csalódottan.

– Mégis mit vártál? – érdeklődöm őszintén.

– Nem tudom – nyafog gyerekesen a cuccait pakolva. – Hogy talán ideint, vagy valami…

Elnevetem magam.

– A dilis csajnak, aki majdnem az összes képét lájkolja Facebookon?

Egy pillanatra összeszorítja vékonyka ajkait, de nem tudja sokáig a dühödtet játszani, pedig megijedek egy kicsit a reggeli után. Jókedvűen mosolyogva beleöklözik a jobb vállamba, mert tudja, hogy igazam van, majd feláll.

– Menjünk. Essünk túl az utolsó órán – nyújtja felém a kezét. Mikor elfogadom, felránt magához, és cuccainkat felkapva megindulunk vissza az épületbe.

– Van programod iskola utánra? – kérdezi leplezetlen reménykedéssel.

– Felejtsd el! – hárítok azonnal, abban reménykedve, hogy nem kezd győzködni, de nyilván nem így történik.

– Kérlek – teszi össze teátrálisan a tenyereit megállva előttem, mintha éppen hozzám imádkozna. Lazán elütöm ujjait a látóteremből, és folytatom az utam.

– Egyrészt apám nem azért adta az autót, hogy iskola utána ide-oda furikázzak vele a városban, másrészt spanyol kurzusra megyek Lillyvel – érvelek, miközben arra gondolok, hogy nem kevés időbe telt apámnak már az is, hogy egyáltalán egyedül elengedjen kocsival. Nem mintha ez csak rajta múlt volna. Még mindig vannak pillanatok, mikor diónyira szűkül a gyomrom vezetés közben, de ezt egyértelműen nem mondom ki hangosan.

Bailey elfogadóan és kissé csalódottan bólint, de a csalódottság része nem tart sokáig.

– És te mit csinálsz suli után? – Kicsit oldalra billentve a fejét reménykedően vigyorogva mögém bámul, mire megfordulok.

Zion lépdel felénk a füvön. Nyurga lábait úgy teszi egymás elé, mintha kényszerítenék, hogy az iskola területére lépjen. Ehhez arckifejezése is asszisztál természetesen.

– Felejtsd el, anyámék elvették a gépem egy teljes hétre, mert belenéztek az elektronikus naplóba. Jó fiúnak kell lennem – áll meg előttünk végül a fejét rázva.

Valóban nem lóg a nyakában a már állandó kiegészítőnek számító Canonja. Otthon nekünk is van egy hasonló fényképezőgép, de a családi események kivételével nem nagyon kerül elő, amitől Zion teljesen ki is van borulva. Számára egy ilyen fényképezőgép életcélja nem az, hogy a lencséje az unokahúgomat bámulja, miközben elfújja a gyertyát a tortáján.

– Nem is kaptál mostanában olyan rossz jegyeket – jegyzi meg Bailey jókedvűen.

– Ja. A hangsúly a mostanában részen van – vágja rá Zion. – Anyámnak nem mindig jut eszébe belelesni a naplóba, én meg egyértelműen nem juttatom az eszébe. Nem fogok önként a pofon elébe rohanni. Egy teljes hónap után döntött úgy, hogy megnézi, és nem volt elragadtatva. Örülhetek, hogy csak egy hétre vették el – méltatlankodik, de közben azért látszik, hogy jobb kedve lett attól, hogy kiadhatja magából sértettségét.

A szerdai az egyetlen nap, amikor csak egy óránk közös, így valószínűleg mostanáig várnia kellett, hogy ezt megtehesse.

– És akkor most mi lesz a média fakultációval? – kérdezem, mert Zion egyetlen héten sem hagyja ki a különórákat. A gépe szinte már a testrésze, ahogy Mr. Ledger – a fiatal médiaoktató – meg majdnem a családtagja.

– Azt a két alkalmat a héten kibírom valahogy – feleli a szemeit forgatva. – Beülök és keresztbe font karokkal, némán bámulom az unalmas képeket meg videókat a többiek családjairól – duzzog kissé, megigazítva a vállán hánykolódó szinte üresnek tűnő barna táskáját. Kissé oldalra döntve a fejem felvonom az egyik szemöldököm mosolyogva. Zion érti a célzást, ezért még hozzáteszi: – De most komolyan, Daniela – tárja szét a karjait védekezve. – A legtöbb csoporttag mást sem talál témának, csak a családját. Ha Mr. Ledger azt mondja, az elválást kell feldolgozni, biztos, hogy lesz gyerektől elköszönő sírós kép vagy nagyszülős búcsúzkodós fekete-fehér videó. Ha a divat a téma, akkor meg nézhetem a nővéreket, húgokat meg unokahúgokat ízléstelenre kisminkelve, eltúlzott beállításokkal – mondja, mire felemelem az egyik kezem, hogy megállítsam a fröcsögésben. Néha sikerül túlzásba esnie. Persze nem rosszindulatú, egész egyszerűen csak annyira imádja a fotózást, hogy képtelen elvonatkoztatni.

– Bocs, hogy félbeszakítom az emelkedett hangvételű dicséretáradatot, amit a csoporttársaidra szórsz – indítok szarkasztikusan, és már látom is karamell színű arcán a változást. – És biztos vagyok benne, hogy maga Annie Leibovitz sem csinálna nálad jobb portrékat, de szerintem nem fog megártani néhány óra családi fotóalbum másoktól.

– Értékelem a szarkazmusod, ahogy azt is, hogy legalább egy híres fotóst meg tudsz nevezni – vág vissza Zion jókedvűen, mire teátrálisan a szívemhez teszem a jobb kezem és eltátom a szám.

– Kikérem magamnak, hogy csak egyet. Capa képekkel van kiplakátolva a szobád.

Zion végül elneveti magát hihetetlenül fehér fogait megvillantva.

– Honnan jössz? – vág közbe Bailey hirtelen, és zöld tekintetét Zion feltűnően üres táskájára emeli egy pillanatra.

– Otthonról. Ellógtam a bioszt, hogy titokban legalább néhány képet fel tudjak tölteni a laptopomra a legfrissebb sorozatomból. Ha már gépem nincs egy hétig, legalább szerkeszteni tudjak – von vállat egyszerűen, és úgy tűnik, egy cseppet sem izgatja, ha lebukott volna, valószínűleg az egy hetes időintervallum növekedett volna. Persze nincs kizárva, hogy ez nem fog megtörténni ezután sem.

– Szupi – fonja keresztbe kezeit Bailey fehér pólója előtt. Duzzogást mímel, de látszik rajta, hogy nem túl komoly. – Akkor senki nem jön velem délután a városba?

– Nem – értek egyet.

– Akkor majd megyek egyedül – von vállat nemtörődöm stílusban.

– Dehogy mész! – vágjuk rá Zionnal szinte egyszerre, és már egyikünk sem mosolyog. A hangulatváltozást Bailey is érzi, de ahelyett, hogy egyetértene velünk, inkább csak mélyet sóhajtva csípőre teszi a kezét.

– Eresszük már el ezt a Marilyn történetet. Majdnem egy éve történt. Azóta se tűnt el senki, nem is tudjuk, pontosan mi történt, és erősen kétlem, hogy egy bevásárlóközpontból, ahol rajtam kívül több ezren lézengenek, és legalább két biztonsági kamera jut egy négyzetméterre, nyomtalanul eltűnhetnék – érvel kissé hevesebben.

Kapásból legalább három nevet fel tudnék sorolni ellenérvként, de inkább nem szólalok meg, mert jobb híján megint csak azzal jönne, hogy abbahagyhatnám a bizarr dokumentumfilmek bámulását, mert feleslegesen paranoiássá tesznek. Így aztán máshonnan közelítem meg a dolgot.

– Este nem ártana tanulni a holnapi töri dolgozatra is – vonom fel egyik szemöldököm, mert biztosra veszem, hogy Bailey-nek teljesen kiment a fejéből. Nem mintha számítana. Mindig az utolsó pillanatban kezd el tanulni, és valahogy mindig sikerül jó jegyeket szereznie. Most sem történik ez másként.

Este nyolcat üt az óra, mikor ír Messengeren, hogy nem ment sehová délután, és még csak most kezdte átnézni az anyagot, mert eddig a Netflixet nézte. Meg Dave Facebook oldalát. Na, jó. Ezt már csak én fűzöm az üzenethez gondolatban, mikor elolvasom. Fáradt vagyok. A kurzus tovább tartott, mint gondoltam.

Akkor jobb, ha sietsz – ennyit írok neki vissza, mert nem akarok most hosszabb beszélgetésekbe elegyedni, de úgy tűnik, ő mindent megpróbál, hogy elkerülje a tanulást, mert tovább ír.

Kiderült már, hogy tudsz-e jönni pénteken?

Mély lélegzetet veszek, a gyomrom egybeugrik picit. Bailey első házibulija, amire semmi kedvem menni, ezért azt hazudtam, hogy lehet, hogy az unokatesómra, Crystalra kell vigyáznom. Az eleven hat évesre nem egyszer kellett már vigyáznom, míg a felnőttek kikapcsolódnak kicsit a színházban, de ez most határozottan nem olyan alkalom, és ha kiderül, hogy hazudtam, Bailey a nyakamat veszi. Azóta tervezi a bulit, mióta az anyja bejelentette, hogy elutaznak egy hétvégére az aktuális barátjával, az pedig már két hónapja volt.

Még nem tudom. Stella néni még nem döntötte el, hogy megy-e a színházba a többiekkel. Fájt a feje a napokban – pötyögöm magam elé véve a telefont. – Tudod, milyen – írom még hozzá az íróasztali lámpa narancsos fényében, de egy kicsit elidőzöm a küldés gomb felett. Minden egyes szava az üzenetnek hazugság, és én nem tudom a pontos okát annak, hogy miért is nem mondom meg Bailey-nek az igazat, hogy azért nincs kedvem elmenni, mert minden bizonnyal Tom is ott lesz. Tom, aki képtelen olvasni a jelekből, hogy hagyjon békén.

Azért elküldöm végül, és oldalra teszem a telefont, hogy tovább írjak. Általában hangosan felmondom magamnak az anyagot, mikor tanulok, de Lilly pár napja elmondta, hogy neki többet segít, ha nem felmondja az anyagot hangosan, hanem leírja emlékezetből. Nem csodálkozom. Vizuális típus. Olyan gyönyörűeket rajzol, hogy néha azt hiszem, fotók, nem is rajzok. Én nem vagyok ilyen, de azért egy próbát megér ez a fajta módszer is. Bármi, ami segíthet, hogy gyorsabban menjen a dolog, mert újabb minsisorozat érkezett, ezúttal Billy Miliganről.

Újra megrezzen a telefonom a füzet mellett. Vetek rá egy gyors pillantást, mert biztos vagyok benne, hogy Bailey az, és nem akarok most válaszolni, mert annak már tényleg nem lenne sosem vége, de látom, hogy nem Messenger üzenet, hanem értesítés.

Mély lélegzetet véve, újra kézbe veszem a készüléket, feloldom a képernyőzárat, és egyből kibővül az értesítés tényleges adatokkal: Jonah Reyes ismerősnek jelölt.

A szívem kalimpálni kezd a mellkasomban, ahogy eszembe jut a srác buta libák tekintete ma délelőttről, amivel még a délutáni biológia órán is megajándékozott minket. Már háromszor is megbántam, hogy ilyen módon akartam kicsit megleckéztetni Bailey-t. Semmire sem volt jó.

Megérintem az értesítést, mire megnyílik az applikáció. Rámegyek az adatlapjára. A profilképe mintha csak ma készült volna, pedig már féléves. Ugyanaz a fekete baseball sapka és sötét szett van rajta, mint ma. Meg úgy az esetek nagy többségében az iskolában. Távolabbi fotó, oldalról ábrázolja, az arca szinte nem is látszik, és biztos vagyok benne, hogy nem telefonnal készült a mélységélesség miatt.

Elég jól sikerült kép.

Nem merem visszaigazolni, mert kínosan érzem magam a reggeli miatt. Na, jó. Kínosan érzem magam, ez igaz, de nem ez a valódi oka, hogy nem nyomok rá a gombra. Bailey úgy monitorozza Dave és közeli köre adatlapjait – ami népszerűsége ellenére, valljuk be, nem túl tág – minden egyes nap, hogy előbb utóbb észreveszi, hogy Jonah-val ismerősök lettünk, és ettől gombóc kúszik a gyomromba. Nem tudom megmagyarázni, miért.

Visszaigazolás helyett elkezdem végigpörgetni a fotókat, és újra rádöbbenek, hogy míg egyes emberek egész életét ismerheted meg közösségi médiás életükből, másokéból csak a felszínt kapargathatod ilyen módon. Jonah minden jel szerint az utóbbi kategóriát erősíti. Bár ez lehet amiatt is, hogy nem vagyunk ismerősök. Csak azokat a képeket látom, amiken mások jelölték be. Főleg az iskolai csapat tagjai. A képek nyolcvan százaléka valamelyik focistának köszönhető, a maradék húsz meg – nagyon úgy néz ki – Willow-nak.

Ki ne ismerné Willow-t, a mindig mindenkivel kedves és közvetlen, majdnem mindig kitűnő jegyeket produkáló lányt, aki olyan nyomást tud helyezni rám a puszta jelenlétével minden egyes alkalommal, mikor valahol összefutunk, hogy már most – tizenhét évesen – úgy érzem, semmi sem lesz belőlem, és az életem egy katasztrófa.

És még csak nem is tud róla. Nem mintha tehetne róla, ha tudná. Tényleg semmi rosszat nem tett. Egy árva rossz szava sem volt hozzám. De valamiért mégis összerándul a gyomrom, valahányszor a közelemben van.

A közös képek alapján nagyon úgy tűnik, hogy van közte és Jonah között valami. Egyik sem túl konkrét, mégis van valami a képekben, amit nem tudnék megnevezni. Olyan tipikusan jól mutatnak együtt.

Mély lélegzetet véve dőlök hátra, és elképzelem magam kívülről Tom mellett. Kiráz a hideg a gondolatra, pedig nagyon szeretnék én is tartozni valakihez. Nagyon úgy tűnik, hogy Tom hozzám szeretne, de egyszerűen kínosan érzem magam még a gondolatára is, hogy mi együtt legyünk. Nem tudom, pontosan milyen érzés lehet, mikor úgy igazán vonzódsz valakihez, de biztos vagyok benne, hogy az érzés még a közelében sincs annak, amit akkor érzek, ha Tom közeledik hozzám.

Ami egyre gyakoribb. Talán nem vagyok elég egyértelmű?

– Vacsora – hallom anya hangját a földszintről.

– Mindjárt megyek! – kiabálom, miközben vetek egy utolsó pillantást Jonah profilképére, majd inkább kilépek, és lezárom a képernyőt visszajelzés nélkül.

– Délután összefutottam Carollal a drogériában – mondja anya, miközben az utolsó, azaz harmadik tányért is leteszi az asztalra, pont mikor a konyhába érek. Mikor Parker elment egyetemre, gyakran kitette a negyedik étkészletet is neki, úgy kellett emlékeztetni rá folyton, hogy elszámolta magát. Most már nem esik ilyen hibába. – Mondta, hogy Bailey pénteken bulit tart – teszi hozzá. Arckifejezéséből ítélve nyilvánvalóan nem azt várta, hogy Bailey anyjától fog megtudni egy ilyen információt két éjszakával a buli előtt.

– Ja – sóhajtva ülök le a helyemre. – Még nem tudom, hogy menni akarok-e – magyarázom, amivel őszinte meglepettséget sikerül az arcára varázsolni. Azt már nem fűzöm hozzá, hogy azt hazudtam Bailey-nek, hogy lehet, vigyáznom kell Crystalra. Nem valószínű, hogy örülne neki.

– Hogy-hogy? – kérdezi őszinte érdeklődéssel, miközben a fehér konyhapult felé fordul, hogy kézbe vegye a corn flakes bundában sült csirkemell csíkokat.

– Nem tudom – vonok vállat nemtörődöm stílusban, miközben felém fordul, és az asztal közepére helyezi az ételt. Látszik rajta, hogy nem túl elégedett a válasszal, így hozzáfűzöm: – Mostanában másról sem tud beszélni, csak Dave Morganről – húzom el a szám, és ez kicsit javít is a hangulatomon, mert így nem tűnik akkora ferdítésnek, hogy miért nem akarok menni a buliba.

Anya leül az asztal jobb oldalára. Apa éppen ekkor viharzik be az udvarra vezető ajtón keresztül, és egyenesen a fürdőszobába veti magát. A kezeiből ítélve megint barkácsolt valamit az udvar hátsó részében, ami jobbára az ő meg Nala – a labrador, amit anya érthetetlen okokból az Oroszlánkirályból nevezett el – felségterülete.

– Dave Morgan? – ismétli meg anya az említett nevet, és világoszöld tekintetén látszik, hogy emlékeiben kutat. – Ó, a szórólapos srác?

Bólintok, és veszek néhány darab húst a rózsás festésű tálról, amit anya nagyitól kapott, és nem szeret túlságosan, ezért csak ritkán használjuk.

– Megcsináltam a hátsó kerítést. Most már nem szökik át a szomszéd kutyája – jelenik meg apa újra, immáron tiszta kézzel, de anya nem igazán foglalkozik a megjavított kerítés tényével. Figyelmét továbbra is Dave köti le.

–  Szoktam látni, mikor megyek dolgozni – jegyzi meg leereszkedve az egyik székre. – Érdekes srác – mélázik el anyu az emlékeiben.

– De mitől – jegyzem meg elhúzva a számat, mert valószínűleg velem lehet a probléma, ha csak én látom egy átlagos gimnazista srácnak. Anya elereszti az ironikus stílusom a füle mellett. Mostanában egyre többször.

– Jól neveltnek tűnik.

– Ezt meg mégis miből állapítottad meg? – kérdezem a húst szeletelve a tányéromon, és valószínűleg határok még azért mindig léteznek, mert anya most már megjegyzi, hogy visszavehetek a stílusomból, és csak azután folytatja. Tudja, hogy nem neki szól, valószínűleg csak ez ment meg.

– Múltkor beszaladtam Mr. Martinezhez reggel néhány almáért, és kifelé menet kiszakadt a zacskó, az almák meg szétgurultak a lépcsőn. Ez a Dave srác akkor jött befelé a boltba, és segített összeszedni.

– Szerintem ezt mindenki megtette volna, anya, már csak azért is, mert az ajtóban szórtad el őket.

Mr. Martinez boltja nem a tágas helyekről ismeretes. Szűk folyosók, neonfény, kopott kamerák a sarokban. Minden, ami ahhoz kell, hogy az ember frusztráltnak érezze magát, ha belép. Ugyanakkor az emberek visszajárnak oda, mert Mr. Martinez mély, spanyol akcentussal átitatott hangja és kedves jelleme ellensúlyozza a körülményeket.

– Mindenesetre helyes fiatal srácnak tűnik – vonja meg a vállát anya végül, és mielőtt még témát válthatnék, azért még hozzáteszi: – Neked nem tetszik senki? – kérdezi, amire szúrós tekintettel meredek rá a villámat a tányérra eresztve. Apa inkább csak némán eszik, és egyértelműen látszik rajta, hogy ez az a pont, ahol a beszélgetésünk anyával határozottan kínosan kezdi érinteni.

– Nem – mondom az igazat kissé ingerültebben, mint kellene, mert kezd tényleg idegesíteni a téma, ami egyre gyakrabban kerül elő a családi asztalnál. Már nem mentenek meg Parker gimis nőügyei. A reflektorfény ilyen tekintetben egyértelműen rám irányult Parker egyetemre távozásával.

Anya észreveszi, hogy ingoványos talajra lépett, ezért inkább témát vált, amire apa is hálásan szusszan fel, mert az esetek többségében természetesen nem ez történik.

– Sikerült eldönteni, hogy melyik órákon kívüli foglalkozást választod? – hozza fel végül anya a másik témát, amiről nem szívesen beszélek.

– A spanyol mellé? – kérdezem megint kissé gúnyosan az előző téma utóhatásaként. Anya megint nem veszi fel. – Nem tudom – teszem hozzá kicsit halkabban és frusztráltan, mert tényleg ez az igazság. A tanárok szerint minimum két órán kívüli foglalkozás szükséges ahhoz, hogy egyáltalán el kezdjék elolvasni a továbbtanulási kérelmünket.

Ezt korábban kicsit mindig is sarkosnak gondoltam, de most, hogy fogy az idő, kezdem felfogni a fontosságát, még akkor is, ha egyre többször fordul elő mostanában, hogy legszívesebben semmit sem csinálnék, csak lennék a szobámban dokumentum sorozatot bámulva a Netflixen.

– Holnap átugrom Stellához. Meg kell javítani a filagóriát a hátsó kertben. A legutóbbi nagyobb viharban rászakadt egy nagyobb faág – használja ki apa a beállt pár másodperces csendet. Már majdnem hálás is vagyok neki a témaváltásért, de Stella néni említése néha elég furcsa reakciókat tud kiváltani anyából.

– A folytonos jótékonykodás nem kifizetődő, Frank – jegyzi meg kicsit csípősen. Apa egyelőre nem reagál, csak a húst vágja némán, így anya folytatja. – Tudom, hogy a testvéred, de – és ez az a kezdés, amiből mindig tudom, hogy éppen milyen oldalról lesz megközelítve Stella néni említése – ott van Tony. Miért nem javítja meg ő? – kérdezi, mintha nem lenne elég egyértelmű a válasz. – Mindig ugráltat – rázza meg anya elégedetlenkedve a fejét. Ez az a fajta beszélgetés, amibe én is szívesen beleszólnék, de a békesség kedvéért inkább hallgatok, ami gyáva taktika, de legalább működik. Nekem…

– Ha én is programozó lennék, valószínűleg te is mást kérnél meg egy fatető megjavítására.

Ezzel teljesen egyetértek, de csak magamban. Nem akarok olajat önteni a tűzre, mert valószínűleg áttérne a beszélgetés Stella néni és Tony bácsi anyagi helyzetére. Általában az ilyen jellegű megjegyzésekből mindig az lesz a következtetés anya részéről, hogy csak spórolni akarnak a szakember bérén, miközben Tony bácsi egy rakat pénzt keres programozóként.

Anya most nem vág vissza semmivel. Másik témát dob be – a fogászattal kapcsolatban –, ami kevésbé megosztó, és el is megy vele az egész vacsora, amint a legidegesítőbb pácienstípúsáról mesél. A későkről…

Egy szórólapot sodor a lábaim elé a nyárvégi szél. Napfénytől fakult, kopott színeiben egy szőke, fiatal, barna szemű lány arca mosolyog vissza rám. A lap tetején hatalmas vérvörös betűk hirdetik: Eltűnt!

Felveszem, majd lerázom róla a port. Az út túloldalán lévő fa hirdetőtábláról szakadhatott le. Látszik rajta, hogy már egy jó ideje ott függhetett.

Láttad Marilynt? – kérdezi a kép alatt lévő fekete szöveg, majd egy telefonszám következik. De senki nem látta Marilynt már jó ideje. Összeszorul a torkom, valahányszor szembejön velem Marilyn arca az utcán, mert mindig arra gondolok, hogy képtelenség, hogy valaki minden nyom nélkül eltűnjön a föld színéről egyik pillanatról a másikra. Aztán az ember arcába nyomják a kegyetlen statisztikákat. Tavaly majdnem 250 000 kiskorú tűnt el csak Amerikában, és ilyenkor az ember rájön, hogy amit eddig naiv felfogással egészen távolinak és olykor-olykor lehetetlennek gondolt, nagyon is közeli és valóságos jelenség.

Nem ismertem Marilynt közvetlen közelről. Láttam az iskolában, néhány baráti összejövetelen, rendezvényeken, de sosem beszéltem vele. Míg itt volt köztünk… Mert amikor eltűnt az iskola hátsó parkolójából, valamiért követni kezdtem a róla szóló híreket. Nem telt sok időbe, és teli volt vele a helyi sajtó. Újságok cikkeztek róla, tévé riportok szemlézték, hogy mi történhetett azon a napon, de azon az egy, eléggé homályos biztonsági kamera felvételen kívül – ami egy régi, sötét színű Ford Rangert rögzített, amint a feltételezett idősávban kihajt a parkolóból – semmit nem tudtak előkotorni. Marilyn pedig azóta sem tűnt fel sehol.

– Mindig a hideg ráz, mikor meglátom valahol a városban ezt a képet – lép mellém Bailey hirtelen. Két kólát szorongat a kezében, és közben élénkzöld szemeit az ujjaim között szorongatott, koszos lapra szegezi. Vékonyka ajkai szegletében egy apró fintor játszik.

– Engem is – értek egyet újra Marilyn arcára nézve. Nincs kedvem visszadobni a földre, de a kukába sincs szívem. – Visszatűzöm a hirdetőre – mondom Bailey-nek, és meg sem várva a választ, átsietek az út túloldalára. Kiveszek egy gombostűt az egyik helyi banda neonszínű koncertplakátjából, és visszaerősítem Marilyn papírját a csiszolt fára.

Bailey jobb kezét a homlokához emelve figyel a napsütésben, mikor visszaindulok hozzá a kisbolthoz, ahonnan egy perce lépett ki.

– Olyan kedves lány volt – jegyzi meg Bailey, mikor odaérek, miközben átnyújtja az egyik kólát. Több furcsaság is eszembe jut a kijelentésre, de csak egynek adok hangot.

– Volt? – vonom fel egyik szemöldököm, és elkezdek a zsebeimben kotorászni a slusszkulcs után. Persze én is sokszor múlt időben gondolok a lányra, de így hangosan sosem merem kimondani. Mintha azzal, hogy kimondom, kevesebb esélye lenne annak, hogy újra felbukkan valahol teljesen sértetlenül.

– Kegyetlennek tűnhet, de szerintem nem sok esélye van, hogy élve előkerül. Majdnem egy teljes év telt el – magyarázza Bailey. Megkerüli a szürke Fordot az orránál, és az anyósülés felőli oldalt várja, hogy kinyissam az autót, amit a jogsiszerzés óta jobbára csak én használok a családból.

– Ezt azért ne hangoztasd. Gondolj bele, milyen érzés lehet a szüleinek – figyelmeztetem. Megnyomom a nyitás gombot, a lámpák felvillannak, és Bailey már vágódik is be az ajtón. Mélyet sóhajtva követem. Beülök a fekete kormány mögé, a kólát leteszem az egyik pohártartóba, és becsatolom az övem. Még hozzá akarok tenni valamit a témához, de Bailey figyelme már teljesen másfelé kalandozik. Valahányszor meglátja Dave-et – legyen az az iskolában, vagy a város bármely más pontján –, az agya szinte csak ezzel az egy dologgal képes foglalkozni, minden mást kizár a gondolatai közül jó pár órára. Dave most éppen az utca túloldalán tűnik fel.

– Azért remélem, egyszer legalább egy köszönést oda tudsz majd neki mondani – jelentem ki kissé gúnyosan, miközben lenyomom a kuplungot, és elfordítom a kulcsot. A motor felmordul. Bailey nem veszi magára, amit mondtam. Továbbra is a túloldalt bámulja, ahol alig két perce én is voltam. Dave épp egy szórólapot tűz a hirdetőtáblára közvetlen Marilyn arca mellé. Fekete sporttáskája most is kersztbe vetve lóg a vállán, mint majdnem mindig.

– Biztos nem lennék képes iskola előtt dolgozni – jegyzi meg Bailey őszinte áhítattal, mintha Dave két óra szórólapozással minden kedden és csütörtökön reggel megváltaná a várost, mielőtt iskolába megy.

– Iskola után se lennél képes – mondom vigyorogva az igazságot, miközben egyesbe rakom az autót, és megpróbálok simán elindulni. A szürke Ford lendületbe jön alattunk, de nem olyan kellemesen simán, mint ahogy a fejemben elképzeltem, így Bailey meg is találja az alkalmat a visszavágásra.

– Kell neked menőzni a manuális váltóval – dől hátra jókedvűen. Elhúzom a szám a kijelentésre, mert pontosan tudja, ha tehettem volna, én is – mint minden normális amerikai – automatával tanultam volna, de apám nem hagyta.

– Szeretnél sétálni? – kérdezem, miközben megállok a pirosnál.

– Úgyse tennéd ki a legjobb barátnődet – nyitja ki a kólát elégedetten, majd jó nagyot kortyol belőle. Igaza van. De néha azért szívem szerint ezt tenném. Főleg mostanában.

– Anyukád hogy van? – kérdezem, mert témaváltásban reménykedem. Viszonylag szorosnak mondható kapcsolatom van anyával, de a Bailey és az anyukája közt lévő kötelékhez semmi sem fogható.

– Hm – komorodik el hirtelen Bailey. Egy pillanatra meredten a szélvédőn túlra fókuszál. Mutatóujjának kékre festett körmével a kólásüveget kocogtatja, majd megszólal. – Apám újabban írogat neki Facebookon.

– Tessék? – kérdezem őszinte döbbenettel. Bailey apja évekkel ezelőtt lépett le, és azóta – egy-két alkalmat leszámítva – nem nagyon hallottak felőle.

– Van neki ez a másik családja – kezd bele Bailey keserűen, mélyet sóhajtva. – De úgy tűnik, nem igazán jöhet be neki a babázgatás, mert mostanában igyekszik minden  alkalmat megragadni, hogy visszanyalja magát anyám lábai közé – mondja nyersen. Napsütötte arcát egy fintor rondítja el, amiért nem lehet hibáztatni.

– És anyukád? – kérdezem óvatosan, miközben hármasba rakom az autót. Ráfordulunk az iskola ámbrafákkal sűrűn övezett útjára.

Bailey elneveti magát.

– Miatta nem kell aggódni – néz rám, miközben mutatóujjával a halántékára mutat. – Szerinted ezt kitől örököltem? – vigyorog elégedetten, zöld tekintetét az enyémbe fúrva.

– Hát, ahogyan mostanában viselkedsz, ezek szerint biztos nem anyukádtól – vágom rá visszavigyorogva, miközben jobb mutatóujjammal megpöckölöm a homlokát.

Bailey rossz kedve egy pillanat alatt illan el, aminek nagyon örülök. Nem sűrűn beszél az apjáról, de ha igen, akkor sosem említ semmi jót. Ahogyan most sem tette. Én nemigen találkoztam vele, csak néhányszor, mikor egészen kicsik voltunk, így emlékem sem nagyon van róla. Még a nevére sem emlékszem.

– Óh, nézd! Ott van Dave haverja – egyenesedik ki hirtelen izgatottan, miközben lelassítok, hogy fel tudjak hajtani az iskola parkolójába.

– Neve is van. Jonah – mondom lemondóan, araszolva előre a Forddal, de tekintetemet egy pillanatra abba az irányba fordítom, amerre Bailey izgatottsága rejlik. Minden alkalommal meg tud döbbenteni, hogy bármiért képes lelkesedni, aminek egy pici köze is van Dave-hez, és természetesen mindent Dave Morgan határoz meg. Dave legjobb barátja, Dave kedvenc sportmárkája, Dave kedvenc szórakozóhelye, Dave kedvenc sorozata, Dave kedvenc játéka.

Valahol persze lenyűgöző, hogy ennyi mindent tud egy emberről anélkül, hogy akár egy szót is váltott volna vele, de egyben…

– Hátborzongató, ahogy viselkedsz – mondom ki hangosan, miközben próbálok lefulladás nélkül a parkolót és a felhajtót elvágó rámpához settenkedni az autóval.

Mr. Renshaw – az egyik biztonsági őr – szigorú tekintettel mér végig az őrbódéja tövében szobrozva. A rendszámtáblát fixírozza, majd engem a szélvédő mögött, mintha fejből tudná, hogy melyik számhoz melyik arc társul. A rámpa emelkedni kezd, én meg amilyen gyorsan szabadulni akarok Mr. Renshaw sötét és szigorú tekintetétől, olyan hirtelen kapom le a lábam a kuplungról. A Ford lefullad, én meg elkáromkodom magam Bailey halk kuncogásának háttérzajával.

– A frászt hozza rám az öreg – morgom halkan, mintha az ő hibája lenne, miközben újra elindulok.

– Az a dolga – feleli Bailey, de tekintete még mindig Jonah felé kalandozik. A srác egyedül ül az egyik padon, lábait szétterpesztve, és a telefonját nyomkodja. Fekete baseball sapkája takarja az arcát.

Először igyekszem egy tőle minél távolabb eső parkolóhelyet keresni, mert én érzem kínosan magam Bailey helyett is, de aztán meggondolom magam.

– Mit csinálsz? Ott volt egy hely – értetlenkedik Bailey, mikor elhajtok a szabad hely mellett, és inkább visszafordulok. Jonah alakja újra feltűnik a szélvédő mögött, így megnyomom az elektromos ablakemelő felőlem eső gombját, és Bailey oldalán szépen elkezd ereszkedni az üveg. Bailey rám kapja a tekintetét magyarázatot követelve, de magyarázat helyett egészen egyszerűen megnyomom a dudát, és kikiáltok az ablakon.

– Üdv, Jonah!

– Megőrültél?! – furulyázza Bailey ingerülten, hátravágódik az ülésen, és próbál minél lentebb csúszni, de ez nem az a méretű autó, amiben kényelmesen el lehetne rejtőzni.

Jonah felemeli a fejét, és egy másodpercre felpillant ránk. Fekete baseball sapkájának árnyékában a tekintete még sötétebbnek tűnik, és rá van írva az arcára, hogy mit gondol: Hülye libák. Aztán visszatér a telefonjához, és nem foglalkozik velünk tovább.

– Kösz szépen – duzzog Bailey, mintha tönkre tettem volna az életét ezzel a kis viccel.

– Ugyan már – legyintek nevetve, majd tolatásba kezdek az első szabad parkolóhely felé.

– Ez Dave legjobb haverja! – mondja, mintha ez a világ összes kérdésére magyarázatot adna.

– Akinek fogalma sincs, kik vagyunk – sóhajtok elengedve a kormányt.

– Dehogynem! – hepciáskodik. – Együtt járunk irodalomra, biológiára és spanyolra is.

– Húsz másik emberrel együtt – állítom le a motort. – Te például tudod, hogy ki ül mögötted irodalom órán? – nyúlok hátra a táskámért.

– Igen! – vágja rá azonnal határozottan, mire felvonom a szemöldököm.

Dehogy tudja!

– Az a srác a furcsa szemöldökkel – gondolkodik el a szélvédőn kibámulva.

– Na, körülbelül ennyit tudhat rólad Jonah meg Dave is. Az a furcsa lány irodalomról, aki szénné lájkolta a fotóikat Facebookon.

– Hagyd abba! – mondja hepciásan, miközben mogorván ő is hátranyúl a táskájáért, és olyan sebességgel hagyja el az autót, mintha legalábbis égetne az ülés. Nézem a szélvédőn, ahogy egyre távolodik az iskola bejárata felé. Mikorra utolérem, nem lesz semmi baja sem. Ugyanúgy kölcsön fogja kérni a cuccaim, mint minden nap, és ugyanúgy puskázni fog rólam matekon, mint ahogy én róla bioszon.

Ülök még pár másodpercet az autóban. Megnyugtatóan zárja ki a gimi korai hangzavarát. Hirtelen elfog a vágy, hogy újra beindítsam a motort, és itt hagyjam a parkolót, amit Marilyn eltűnése óta hét pecsét alatt őriznek. Mr. Renshaw barázdákkal övezett tekintetét semmi sem kerüli el, ahogy – általában a bódé kényelmes árnyékában ücsörgő – társáét sem. Azonban az iskola elkésett ezekkel az intézkedésekkel.

Elkéstek, mert Marilynnek nyoma veszett. Habár nehéz lett volna egy ilyen eseményt előre megjósolni, és az őrbódék meg a kamerák minket ugyan védenek, mégis kesernyés ízt hagy a gondolat a számban, hogy Marilynt nem védték ilyesmik.

Az az egy árva sarki kamera – ami már az eltűnés idején is ott volt, és a feltéveléből még egy rendszámot sem lehetett leolvasni – most is ott kuksol az épület sarkában, ahogy felnézek rá a szélvédőn keresztül. Fémes testén megcsillan a reggeli nap élesen terjeszkedő fénye.

Mélázásomból tompa dübbenések rángatnak vissza a valóságba. Az anyósülés felőli oldalon Lilly kopogtat az ablakon. Kiszállok az autóból. A zsivaj újra körbeölel, ahogy hátamra kanyarítom viseltes táskámat.

Lilly sietve megkerüli a Ford orrát. Arcán derűs mosoly játszik, ahogy rövidke lábait sűrűn kapkodva, de mégis olyan légiesen lép elém.

– Hogy-hogy egyedül? – kérdezi egyértelműen Bailey-re utalva.

– Mrs. Morgan épp az előbb viharzott be az épületbe, mert rádudáltam Dave legjobb barátjára – jelentem ki gúnyolódva.

Lilly szőke, halovány szemöldöke érdeklődve a magasba szalad, de nincs kedvem belemenni a témába, így csak legyintek egyet, és bezárva az autót, megindulok én is a bejárat felé.

– Este jössz akkor a spanyol kurzusra? – kérdezi, miközben hátáról előre veszi a táskáját, és matatni kezd benne. Szőke vállig érő haja előre bukik közben, így nem látom, hogy mit keres pontosan.

– Ja – mondom őszinte vidámsággal. Örülök, hogy végre Dave-en kívül másról is szó eshet. Lillynek van barátja – Aiden –, de negyed annyit sem áradozik a fiúról, mint amennyit Bailey szokott Dave-ről, akit még csak nem is ismer közelebbről. – Látnod kellett volna anyám arcát, mikor különórára kértem pénzt tőle – vigyorgok. – Olyan döbbent volt, mintha legalábbis óvszerre kértem volna.

Lilly kacagni kezd. A hangja magas és csilingelő. Szeretem hallgatni.

– Áh, végre – sóhajt fel kiegyenesedve. Táskájából összetűzött, nyomtatott lapokat ránt elő, és felém nyújtja őket séta közben. Kérdő tekintettel nyúlok értük, de kérdeznem sem kell, mert Lilly azonnal fecseg. – A nővérem egyetemi jegyzetei spanyolból – mondja.

– Egyetemi jegyzetek? Nem gondolod, hogy ez azért elég erős? – kérdezem aggodalmaskodva.

– Nem űrhajókat akarunk tervezni a NASA-nak, csak spanyolul felsőfokúzni – mondja vállon veregetve engem. – Bailey nem akar csatlakozni a kurzushoz?

Felnevetek, talán túlságosan gúnyosan. El is szégyellem magam, de már visszaszívni nem tudom. Lilly azért megértően bólint egyet, és kimondja helyettem, amit őszintén gondolok. Meg ezek szerint ő is.

– Mostanában elég lazára veszi – jegyzi meg Lilly, és kék szemeiben őszinte aggodalmat látok.

– Reggel mondta, hogy az apja újra bekerült a képbe – kotyogom ki, habár fogalmam sincs, hogy mennyire nyilvános az információ. Bailey alapvetően ugyanúgy elmond mindent Lillynek is, de ez egy olyan hír, amitől mégis kicsit árulónak érzem magam, hogy nem hagytam, hogy maga Bailey mesélje el. – Lehet, emiatt sem túlságosan koncentrált – teszem még hozzá, hogy elvegyem a mondottak élét.

Lilly egyetértően hümmög egyet, miközben mi is átlépjük az iskola bejáratát. A hangzavar itt még nagyobb. Úgy bántja a fülemet, mintha nem hallanám mindennap. Lilly kicsit meg is emeli a hangját, miközben a szekrényeink felé haladva tovább csivitel az esti kurzussal kapcsolatos aggodalmairól.

– Remélem, jó lesz a csoport. Kicsit aggódom a színvonal miatt. Azért az mégiscsak egy nyelviskola. Mi van, ha az, amit a gimiben tanultunk eddig, édes kevés lesz?

– Azért megyünk oda, hogy tanuljunk, Lilly – jelentem ki határozottan, pedig ezek ugyanúgy az én aggodalmaim is, csak nem merek nekik hangot adni. Plusz semmi értelme nem lenne ennél jobban is ráhozni a frászt Lillyre.

– Igazad lehet – torpan meg hirtelen a szekrényénél. Az enyém hárommal van csak odébb, így én is megállok a sajátomnál, hogy megszabaduljak terhemtől, és csak a következő órára szükséges könyveket vegyem kézhez. – Össze kell szednem magam, ha kezdeni akarok valamit az életemmel – mondja, és már majdnem megjegyzem, hogy milyen szokatlanul komor megnyilvánulás volt ez a részéről, de meglátom Lilly mögött – egy kicsit távolabb eső szekrénynél – Marilyn húgát, Emmát.

Nagyon soványnak tűnik, akár egy szellem, úgy lép szekrényéhez. Habár az elmúlt időszakban azért már lehetett látni elvétve mosolyogni, az idő nagytöbbségében mégis úgy néz ki, mint aki örökre elvesztette fiatalságát.

Lilly észreveszi, hogy mögötte bámulok valakit, így követi fejével a tekintetem, majd közelebb lép hozzám, hogy halkabban megjegyezze:

– Szerencsétlen lány – suttogja. Világos tekintetében valódi sajnálat csillog, miközben a kémia könyveit szorongatja mellkasánál. – El sem tudom képzelni, hogy miként lehet feldolgozni egy ilyen eseményt.

– Én sem – értek egyet, pedig én közel sem vagyok olyan elválaszthatatlan viszonyban a bátyámmal. Mégis, ha Parker eltűnne egyik napról a másikra, valószínűleg összetörnék.

Emma megérezheti, hogy őt bámuljuk, mert ránk emeli a tekintetét, és én meg Lilly úgy kapjuk el a sajátunkat, mintha rosszban sántikáltunk volna. Inkább mindketten megindulunk az első óránkra.