Hányingerem van. Az érzés pislákolva, de elég határozottan töri át a sötétség határvonalát, ennek ellenére nehezemre esik kinyitni a szememet. Jó párszor meg kell vele próbálkoznom, mire bármi éles is a látóterembe kúszna. Oldalra fordulok, de mintha százas szögek ezreit kalapálnák egyszerre a koponyámba minden oldalról.

De legalább a hányingerem távozik némi epével a szürke, ismeretlen kőpadlóra. Ez halványan emlékeztet arra, hogy nem ettem semmit… mióta is? Reggel. Mikor volt reggel?

Megpróbálom feltornázni magam ülésbe, de furcsamódon nem sikerül. Az egész testem, mintha zsibbadna. A szememmel képtelen vagyok egy helyre fókuszálni, hiába is próbálkozom. A színek felismerhetetlen foltok egyvelegében úsznak egyik formából a másikba előttem, mint valami elbaszott Rorschach-teszt, a fény pedig mintha egyenesen átsütne a koponyámon.

Magam elé emelem a jobb kezemet annak reményében, ha egy közelebbi dologgal kezdem, talán sikerrel járhatok, de a zsibbadtság ködén keresztül ijesztő tudatossággal szúródik elmém közepébe a karommal együtt megmozduló műanyag cső. Nem látom a pontos formáit, de az érzés és a halk zizegés, amit a mozgása kelt, annyira ismerős, hogy nem tudnám összetéveszteni semmi mással.

Belőlem áll ki.

Mena csontos kézfejének emléke lebeg előttem a kábulatban, ahogyan előrenyúl a kocsiban. Nem tudatosul bennem, hogy hangosan is kimondtam volna a nevét, de valahonnan a hátam mögül halk mocorgás támad, és egy hang határozottan közli velem, hogy ne aggódjak, ha eljön az idő, ő is itt lesz.

Mi van?

Furcsán ismerős a hang, de a tulajdonosa nem fedi fel magát. Nem is vagyok biztos benne, hogy képes lennék ránézni. A szemem újra és újra lecsukódik, hiába küzdök az ellenkezője ellen. Kibírhatatlan fáradtság feszül a testemnek hullámokban.

– Ha apád most látna, mindjárt nem lenne annyira büszke az ingenikumot túlélő fiára.

A hang tulajdonosa mellém áll, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy egy ágyon fekszem. Újra megpróbálom felnyomni magam ülő helyzetbe, de amellett, hogy a próbálkozásom szánalmas erőtlenségbe fullad, a hang tulajdonosa csilingelő nevetés közben durván visszataszít eredeti helyemre.

– Felesleges erőlködni.

– Mi… va-van… a… a… csőben? – A hangom ijesztően idegennek hat, és a szavak fájdalmas érdességgel buknak elő torkomból.

Az agyam és a testem éppen elveszti a kapcsolatot egymással?

– Nem tudom – jön a válasz könnyedén. – De nem is érdekel. Kiiktatja a tehetséged. Más nem is kell.

– Miért… va-vagyok… itt? – Nehezemre esik beszélni. Nagyon nehezemre. Mintha a testem tényleg nem akarná azt csinálni, amit az elmém parancsol neki. Mintha útközben elvesznének az információk.

Bármi is van a csőben, hatásos.

Nem igazán tudok mozogni, és azt sem vagyok képes felidézni, hogy mikor is történt velem ez az egész. Vagy hogy hogyan.

Újabb jókedvű nevetés.

– Mena Rawlinson miatt – jön a válasz a kérdésre, aztán cinikusan kijavítja magát. – Vagy inkább Norton.

– Nem értem – lehelem, és megpróbálom lehunyni a szemem, hátha a folyamatosan mozgó színek kavalkádja megáll egy másodpercre.

– Ó, dehogynem érted te – nyögi Sky jókedvűen.

Sky!?

Hirtelen felismerem a hangot, és ez fájdalmas váratlansággal ér.

– Te miatta vagy itt, ő meg majd miattad lesz – egészíti ki magát szórakozottan. Mulattatja a helyzet. Mulattatja saját maga.

– Meg… akartok… ölni? – préselem ki magamból nehézkesen. A gondolataimat még mindig nehezen tartom össze, de úgy néz ki, lehunyt szemem sokat segít a helyzeten.

Ezen már nem csak kuncog, hanem hangosan felnevet.

– Megölni? – Egy pillanatra mintha meglepett lenne, de aztán úgy folytatja, ahogy eddig. – Dehogyis! – mondja kacarászva. – Annak nem sok értelme lenne most.  Jó ég, ember! Te aztán tényleg elmebeteg vagy.

– Nem értem – ennyit tudok csak kinyögni megint. Úgy tűnik, hogy ez viszont már ahelyett, hogy mulattatná, inkább felidegesíti. Olyan hirtelenséggel hajol közel az arcomhoz, hogy ösztönszerűen húzódom el tőle az ágy – vagy bármi is legyen, amin fekszek – másik oldalához.

Dühtől izzó tekintete közvetlen közelről szúródik az arcomba, miközben beszél, és ezt a képet valamiért a szemem viszont már képes élesen átadni az agyamnak.

– Ne játszd itt nekem a hülyét! Szépen el fogjátok mondani, hogy mi folyik itt. Nem hagyom, hogy kicsesszetek apámmal!

– Hát… erről van szó? – kérdezem fáradtan. – Apád… így is úgy is… utálni fog… amíg élsz – közlöm, és a szavak, lassan ugyan, de váratlanul tisztán száguldanak keresztül a számon, hogy aztán a válasz egy hatalmas ütés legyen az arcom jobb oldalán.

A fél koponyám azonnal lezsibbad, és hiába hunyom le a szemem, úgy is csillagokat látok magam előtt. Korábban elbúcsúzó hányingerem most újult erővel vidáman köszönt be, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam.

– Lófaszt sem tudsz te apámról vagy rólam – közli undorral a hangjában.

Kinyitom a szemem, és furcsamód az ütés a fájdalommal együtt valamennyi éberséget is hozott, így már kissé élesebben ki tudom venni a környezetemet, mikor újra kinyitom a szemem.

Sky elfordult tőlem, de most egy helyben áll, világos, kötött pulóverbe bújtatott vállai megereszkedve lógnak nyaka mellett, mintha gondolkodna.

Kihasználom az alkalmat, habár még mindig nehezemre esik fókuszálni, de ahogy látóterem valamennyire megnagyobbodik, rájövök, hogy a padló nem is szürke. Jobban mondva nem csak szürke. Óriási geometrikus minták váltják egymást a szürke, a terrakotta és a fekete árnyalataiban. Ismerősnek tűnik… Nem tudom eldönteni, hogy honnan, és ahogyan tovább siklatom a tekintetemet – el közvetlen Sky mellett –, a falak, amik egyértelműen valami kipárnázott bőrszerű anyaggal vannak fedve, látványa az, ami meggyőz arról, hogy biztosan álmodom ezt az egészet.

Hangosan is kimondhatom, mert Sky dühödten visszafordul felém, mint akit most ébresztettek.

– Csak szeretnél álmodni! – mordul rám.

– Bármit is hiszel, hogy…

– Fogd be! – rival rám ingerülten, mielőtt még befejezhetném. – Felesleges járatnod a szádat. Megvárjuk a kis barátnődet, és együtt közösen szépen kibogozzuk, hogy mire is készültök az apám ellen.

Mi a… vagy inkább ki… ugye most nem rá gondol?!

Felnevetek. Már ha azt a levegő után kapkodós, hörgészszerű hangot lehet annak nevezni.

– A kis barátnőm… most lépett… lépett be… a Szindikátusba… a Nortonok nevében – mondom, és jelentős erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy ezt egyben meg tudjam tenni. Az utolsó szó után köhögőroham rázza meg a testem, a torkom ég, és a tekintetem nehezen tartom fókuszban, de muszáj összeszednem magam, mert valahogy ki kell keverednem ebből a helyzetből, bármi is legyen az oka, hogy belekerültem.

Sky nem ellenkezik, szóval a sejtésem beigazolódik, kire is gondolt pontosan. Halkan felhorkan, és egy pillanatra sértődötten oldalra bámul, mintha össze akarná szedni a gondolatait.

– És azt gondolod, hogy én ezt el is hiszem? – kérdezi néhány másodperc némaság után visszafordulva. – Apám az egész életét feltette erre!

– Mégis… mire?! – lehelem erőtlenül, és közben megfordul a fejemben, hogy hogyan képes ennyire az apja oldalán állni azok után, amiket művelt vele. Köztudott, hogy a legidősebb Norton egyszerűen utálja a fiát amiatt, hogy nem képes értelmesen használni a tehetségét, pedig erről jóformán nem is tehet.

A gyerekkori verésekről nem is beszélve…

Megfájdul a fejem, így újra eltakarom a szemeimet a szabad karommal.

– Apád… még mindig ver? – kérdezem újabb ütésre számítva, de meglepő módon nem történik semmi. Leemelem a karom a szememről, és homályos tekintettel Sky felé nézek, de ő csak mozdulatlanul bámul maga elé, aztán mint aki álomból ébred, megrázza magát kissé, és úgy tesz, mintha a kérdés el sem hangzott volna.

– Megvárjuk a kis barátnődet, és együtt kibogozzuk – motyogja újra csak úgy magának, majd elhaladva mellettem, a hangokból ítélve, egyedül hagy a helyiségben. Valamiért ez az a pont, ami rádöbbent, hogy tényleg bajban vagyok.

Se a karomból kiálló cső vagy a párnákkal borított falak nem rémisztenek meg annyira, mint a jelenet, ahogyan Sky magában motyog.

Néhány másodpercig csak mozdulatlanul fekszem egy helyben, figyelve, hátha visszajön, de miután nem hallok semmiféle mozgást, újra megpróbálok felülni. Újra sikeretelenül.

〜

A folyosó koromsötét volt, csak a végén pislákolt némi fény egy nyitott helyiségből. Sky dühödten csapta be maga mögött az ajtót, és miután második próbálkozásra sikerült is bezárnia a kulccsal, ami még olyan friss volt, hogy fénylett, egy pillanatra dermedt mozdulatlanságba süllyedt.

A kulcs, ami most úgy süllyedt a sötétségbe, akár Sky a rezzenéstelenségbe, szinte égette a bőrét.

Akart adni magának néhány pillanatot, hogy lehiggadjon. Vagy legalábbis mérséklődjön a dühe, amit Noam olyan hirtelen és olyan sebesen képes kiváltani belőle, hogy szinte minden alkalommal elszégyelli magát, mikor megtörténik.

Az apja már nem veri. Mégis mit képzel magáról Noam?! Felnőtt ember, már nem egy szaros kisgyerek, aki nem képes megvédeni saját magát. És különben is! Az apjának minden oka megvolt rá, hogy azt tegye, amit. Hiszen valóban képtelen használni a tehetségét. Az apja nem támaszkodhatott rá sosem.

Persze időbe telt, mire erre rájött. Gyerekként csak szimplán dühös volt az apjára, és igazságtalannak érezte, ami vele történik, miközben rájött, hogy az igazságtalanság valójában az apjával történt. Valakinek tovább kellene vinnie és épitenie, amit az apja megalapozott. A Norton-örökséget. És ő nem tudja. Teljesen érthető, hogy az apja aggódik emiatt.

Mély lélegzetet vett, és lassú léptekkel elindult a pislákoló fény felé.

A helyzet bonyolult. Az apja minden reményét újonnan érkezett húgába vetette, aki az elmúlt évben igen szépen fejlődött, de ő tisztán látja a vészjósló jeleket, amiket az apja egyszerűen nem vesz észre a remény adta elvakultság miatt.

Egy pillanatra újra megtorpant a folyosón, mert hirtelen eszébe jutott a gyerek Mena, és a szívét mélyről jövő, hirtelen felbugyogó keserűséggel keveredett boldogság járta át a Dricmore határában suhanó folyó emlékére, amihez olyan sokszor bicikliztek ki.

– Nem – suttogta, és még egy picit a fejét is megrázta hozzá, mintha ezzel nagyobb esélye lenne elűzni a lányhoz és a barátságukhoz fűződő gyengéd emlékeket.

Őt is megvezette, ahogy most apját.

Biztos volt benne, hogy a lány tervez valamit ellenük, és ki fogja deríteni, hogy mit. A tehetségével ugyan nem tud az apja hasznára lenni, de vannak más lehetőségek is. Meg fogja akadályozni, bármi is legyen, és az apja hálás lesz érte. Még akkor is, ha a gondolatra először a méreg járta át.

Örült, hogy sötét van, mert érezte, hogy az arca lángol a szégyentől, ahogy felidézte apja arcát, mikor először osztotta meg vele gondolatait a lánnyal és azzal a nyomorult Noammel kapcsolatban. Azt hitte, meg fogja ütni – hosszú évek után újra –, de nem tette. Helyette csak dühödt kiabálásba kezdett, ott mindenki előtt.

– De majd most – suttogta a folyosó némaságába.

El sem hitte, hogy milyen könnyű volt kiiktatni Noamet. Az ingenikum  is csak addig veszélyes, mint minden más tehetség, míg a használója beszámítható állapotban van. Azt pedig elég könnyű elérni bárkinél, akit váratlanul lepnek meg.

Halkan felkuncogott, pont ahogyan akkor is, mikor Noam testében gyorsan nyugovóra tért a tudata, miután a nyakába döfték azt a hatalmasnak tűnő tűt, amit Nic lopott nekik orvos apjától.

Nic, akinek a családja ugyan nem tartozik az öt nagy alapító családhoz, de az apja kellően hataloméhes ahhoz, hogy kiskutyaként nyaldossa az ő apja tökeit, hogy legalább egy morzsa jusson neki abból a bizonyos tortából. Emiatt persze Nic meg az ő tökeit nyaldossa kiskutyaként.

Erre megint halkan kuncogni kezdett.

Olyan könnyű az embereket irányítani!

Hogy kapálózott Noam a szúrás előtt! De ők persze gyorsabbak voltak.

Bár egy apró kis ördögi hang átfutott az agyán akkor is, mint ahogy most is, hogy talán végleg nyugovóra küldik Noamet, hiszen a tűben – és később az infúziós zsákban is szépen adagolt – ópiátot igazából egyikük sem ismerte, de Nic váltig állította, hogy nem lesz gond, már nem egyszer látta, ahogy az apja használja a propofolt.

Minden csak a pontos adagoláson múlik! – Erre a gondolatra halkan felmordult.

Nos, ha valami ezzel kapcsolatban rosszul is sülne el, az nem az ő hibája lesz, hanem Nicé.

És hát az apjának így is úgy is jó lesz. Meg fogja látni.

〜

Muszáj szabadulnom. Akárhol is legyek. Megpróbálom a kezem magam elé emelni újra, hogy közelebbről is megvizsgáljam a csövet, de egyszerűen képtelen vagyok olyan magasságig emelni, hogy rálássak, az meg már végképp lehetetlennek tűnik, hogy a másik kezemmel megpróbáljam letépni. Mintha az agyam pontosan tudná, mit kell tennie, de nem tudná kiküldeni az ehhez szükséges jeleket a testem többi részének.

Börtönben érzem magam. Az álmosság hullámokban tör rám, de agyam egy hátsó kis apró része folyamatosan figyelmeztet, hogy nem szabad elaludnom. Remegve visszaengedem a karjaim a helyükre, és arra gondolok, hogy mennyiszer volt már kanül a karomba vezetve, és hogy mennyire könnyű volt megszabadulni tőle, mikor el akartam szökni a tesztek elől.

Egyszerűen csak kitéptem magamból, nem törődve a fájdalommal, vagy a sebhellyel, amit maga után hagyhat. Csak fogtam, és kiszabadítottam magam.

Egy elkeseredett ötlettől vezérelve megpróbálom vizualizálni, ahogy a tű lassan kicsusszan a helyéről, és ezzel életre hívni a pszichokinézist, de a próbálkozás szinte abban a pillanatban elhal, hogy megszületett a gondolat, hogy akár működhetne is.

Természetesen nem működik. Nem vagyok abban az állapotban, hogy működjön akár egyetlen próbálkozásom is a tehetségemmel. Az elmém eltompult. Kettészakadt. Mintha egyik, nagyon mélyen lévő, része teljesen tisztában lenne azzal, mit kellene tennie, látja magát csapdába esve, de a másik része, akinek cselekednie kellene, egyszerűen nem képes ellátni a feladatát.

Lehunyom a szemem. Annyira fáradt vagyok. Semmi másra nem vágyom, csak hogy pihenhessek.

Süllyedek a kényelmes és kellemes sötétség felé. Talán tényleg ez az egyetlen, amit tehetek most. Nem maradt már más.

Aztán hirtelen olyan erős fájdalom hasít a halántékomba, mintha valaki teljes erőből átszúrta volna a koponyámat egy kötőtűvel.

Nem tudom, mi történik velem, a gyomrom kavarog, aztán a fájdalom, a hányinger, a szemeim előtt táncoló színek sokasága olyan hirtelenséggel tűnik el, mintha semmi sem történt volna, hogy aztán egyetlen szó utat törjön magának megbomlani készülő elmém ködén keresztül: a nevem.

A hang félreismerhetetlen. A hang, ami úgy oszlatja szét az engem körülölelő kellemes sötétséget, mint az olajos vízbe cseppentett szappan.

Mit keres ő a fejemben?

Hazug kérdés.

Mindig a fejemben van. Jó ideje vele kelek, vele fekszem úgy, hogy még csak a közelemben sincs. Bosszantó.

Képzelődnék?

– Noam! A francba is!

Mena úgy ölt alakot a körülöttem kavargó sötétségben, mint valami lidérc.

Álmodom. Mégis belezuhantam a sötétségbe. 

Felém magasodó alakját derengő fény világítja meg felülről, de mikor nehézkesen felnézek, egyszerűen nincs forrása a rávetülő fehér fénynek.

Felém néző arca teljes sötétségben, de biztos vagyok benne, hogy engem néz. Nem szól semmit. Mozdulatlan, mint egy viaszfigura.

Várom, hogy újra megszólaljon, de nem történik semmi. Csak áll felém magasodva, és nem mozdul.

Tekintetem vékonyka pulóverbe burkolt mellkasára siklik, és a rémület olyan hirtelen hullámban ér el, hogy hátrébb akarok húzódni, de egyszerűen nem mozdul a testem.

Nem lélegzik. Tényleg olyan, mint egy kibaszott báb.

– Mit akarsz tőlem?! – próbálok kiabálni sokkal inkább a rémületem elűzendő, mint tényleges választ várva.

Erre olyan hirtelen kel életre, mint valami mágikus lény, akit évezredekkel ezelőtt dermesztett kővé valami ősi átok, és amit csak az én hangom tud most felébreszteni.

– Végre! – sóhajt fel megkönnyebbülten, én meg reflexszerűen emelném magam elé a kezeimet, de azok nem mozdulnak mellőlem. Lenézek rájuk, de mintha nem is a testem részei lennének. Az agyam nem képes mozgásra bírni őket még annyira sem, mint korábban. A belém vezetett cső mozdulatlanul pihen a bőrömön, és a vége egész egyszerűen a sötétségbe vész. – Ez meg mi a fene?! – kérdezi ingerülten. Követi zavaros pillantásom a műanyag csőre.

Nem felelek. Nem tudom, hol vagyunk, vagy hogy mi történik. Semmi sem tűnik valóságosnak, de ő csak bámul rám, mintha én minden kérdésére választ adhatnék. Most már beszél, de nem mozdul a helyéről. Mintha valami ahhoz az egy ponthoz szögezné a sötét padlón.

– Hol vagy?

Szólásra nyitom a szám, de nem jön ki hang a számon. Mit akartam mondani? Nem tudom. A koponyám, akár egy örvény, ami mindent elnyel, aminek akár egy picike értelme is lehetne.

Az a féreg Sky…

Valahol a közelben ajtó nyílik. Tompa, távolról érkező hangja visszhangzik a körülöttünk hömpölygő üres térben. Mena figyelően balra majd jobbra fordítja a tekintetét, de nem történik semmi.

– Noam! Muszáj nekem segítened! – mondja könyörgőre fogva.

Segíteni? Ha akarnék sem tudnék most… meg nem is akarok. Elárult engem. Elmehet a fenébe…

– Noam!

Mena

Mélyről jövő, szaggatott lélegzetet veszek, ami szinte fáj a tüdőmnek. Beletelik jó néhány másodpercbe, mire rájövök, hogy visszatértem a valóságba, Do kocsijának hátsó ülésére. Merthogy az, ahol voltam, biztosan nem lehetett az. Az egész nagyon rémisztő, és nagyon új volt. Össze sem hasonlítható azokkal az alkalmakkal, amik korábban történtek.

Mégis mi a fene volt ez?!

A szívem olyan heves ütemet diktál, hogy kiver a víz. A hideg olyan sebességgel fut végig a gerincem mentén, hogy úgy érzem, mindjárt elhányom magam.

Jó pár pillanatig csak bámulom a cigifüstben sárgult tetőkárpitot az autó plafonján, és megpróbálok mélyeket lélegezni, de mikor megpróbálnék felülni, nem sikerül elsőre a próbálkozás.

– Gyere – hallom a halk, megnyugtató hangot a lábamnál. A nyitott ajtón keresztül Lex nyújtja felém hosszú, erős karjait a kocsi hátsó ülésére, és még szerencse, hogy ezt teszi, mert nagyon úgy néz ki, hogy magamtól képtelen vagyok mozdulni.

– Mi történt? – kérdezem. Jobbjába kapaszkodva próbál nagyon óvatosan kihúzni a helyemről. Szabad kezemet a tarkómra szorítom, hátha a hideg ujjaim segítenek helyrepattintani az agyam működését, de minden olyan furcsán összekuszálódott.

– Oké, csak óvatosan. – Lex olyan odafigyeléssel igyekszik talpra állítani a kocsi mellett, mintha csak egy porcelánbabát navigálna. Nem is áll távol a valóságtól. A gyomrom kavarog, a fejem ködös, én is úgy érzem, pillanatokra vagyok attól, hogy darabokra törjek. – Jól vagy? – kérdezi és háttal a kocsinak dönt, közben közelebb hajolva ujjaival elsöpör egy hajtincset a szememből. Szürke tekintete végigpásztázza az arcomon.

– Nem tudom – felelek fojtottan. – És nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy nem válaszoltál a kérdésemre – mondom megpróbálva jó nagy adagot lepasszírozni a tüdőmbe az éjszakai városi levegőből.

Még mindig a Skarlát Pillangók mögötti sikátorban vagyunk.

– Mennyi idő telt el? – kérdezem, és oldalról egy pillanatra visszanézek az autóba a nyitott ajtón keresztül, mintha felbukkanhatna abból a helyből bármi is, ahol voltam, de a hátsó ülés sötét és teljesen üres.

– Attól függ, hogy mihez képest kérdezed – jegyzi meg Do. Lex mögött áll pár méterrel, és épp egy cigit fejez be. Néhány mélyről jövő füstfelleg után egyszerűen eldobja a maradékot, és rátapos.

Nincs most energiám a szokásos rosszalló nézésre.

Witsberger a Merci motorháztetejének dőlve áll, és hangosan horkant egyet a megjegyzésre. Úgy tűnik, mind kint vártak az autó körül, míg befejezem a… bármi is legyen az, amit műveltem.

– Kábé egy óra – feleli végül Do kelletlenül. Kiegyenesedve közelebb lép, de közben vet egy pillantást a sikátor vége felé, mintha várna valakit.

– Na? – Witsberger habár nem mozdul, de türelmetlen.

Pár pillanatig magam elé bámulok, hogy összeszedjem a gondolataim, amik szépen lassan tisztulnak, de több értelme így sem lesz annak, amit tapasztaltam.

– Nem tudom, mi történt. Nagyon furcsa volt az egész – jegyzem meg bocsánatkérően felbámulva Lexre, mert ő áll hozzám a legközelebb, de csak bátorítóan mosolyogva kissé felemeli szemöldökeit, hogy folytassam. – Egyáltalán nem olyan volt, mint korábban, mikor beszélgettünk. Ez – keresem a megfelelő szavakat, de jobb híján csak kibököm azt, ami újra és újra elmémbe kúszik a tapasztaltak nyomán – olyan… vizuális volt.

Szemem sarkából látom, ahogy Do kifejezése értetlen grimaszba torzul.

Fáradtan, teljes súlyommal nekidőlök az autó oldalának, és elengedem Lex támogató karját. Enged eltávolodni, de ő maga egy centit sem lép odébb. Látszik rajta, hogy készenlétben van, bármi is történjék.

– Ott voltam vele – nyögöm. Do pirosra színezett szemöldökei a magasba szaladnak. – A fejemben.

– Láttad, hol van? – szúrja közbe Witsberger oldalasan.

Megrázom a fejem.

– Nem. Teljes sötétség volt – mondom halkan, és közben kétségbeesetten próbálom, megerőltetni magam. – Semmi nem volt ott. De tényleg semmi! Ott voltunk a nagy feketeség kellős közepén – mondom, és pontosan tudom, hogy ez mennyire hülyén hangzik, és látom is rajtuk, hogy értetlenül merednek vissza rám, de egyszerűen ez az igazság. – Ott feküdt teljesen egyedül a padlón, és… szerintem igazatok volt – préselem ki magamból felbámulva Lexre. – Elkábították.

Lex arca meg sem rezzen.

– Honnan tudod? – kérdezi Do kíváncsian, és közben tesz egy fél fordulatot, és ő is az autó oldalának támaszkodik mellettem.

– Láttam egy csövet. A kézfejéből állt ki. Szerintem valamit folyamatosan adagolnak neki, amitől kába. Nem tudom megmagyarázni. Láttam őt, de nem igazán volt magánál. Nem tudott beszélni.

– Ez kibaszott para – jegyzi meg Do, és nem igazán lehet eldönteni, hogy Noam helyzetére gondol, vagy úgy egyáltalán arra, hogy úgy mesélem a dolgot, mintha ott lettem volna vele.

– Semmit nem láttál a helyiségből? – kérdezi Lex, bennem meg savként bugyog fel a bűntudat, hogy erre a kérdésre viszont nem igazán tudok válaszolni.

– Nem gondolnám, hogy egy valós helyiség volt – felelem halkan. Elvégre nem voltam ott. Lehet, csak kezd megbomlani az elmém. De ezt persze nem mondom ki hangosan. – Csak őt láttam meg azt a nyomorult csövet, ami belőle lógott ki egyenesen arra a bizar fekete-vörös padlóra, a vége pedig egész egyszerűen beleveszett a körülöttünk lévő sötétségbe – tárom szét a karjaim frusztráltan, mert pontosan tudom, hogy mennyire képtelenségnek hangzanak a szavak a számból.

Olyan volt, mint egy groteszk rémálom. Ennek nem így kellett volna történnie. Lehet, amit tapasztaltam egyáltalán nem is volt a valóság, csak a képzeletem elcseszett szüleménye.

Tompa némaság ülepszik ránk, ami az utca végéről beszűrődő forgalom zajával és egy távoli mentőautó szirénájával keveredik.

Megrekedtünk. Kudarcot vallottam, pedig pár órája milyen magabiztosan állítottam, hogy én aztán megtalálom, akárhol is legyen.

– Fekete-vörös padló – suttogja Do, aztán olyan hirtelen emeli fel a fejét, mint egy kutya, aki szimatot kapott. – Baszd ki! – szakad fel belőle hirtelen, mélyről jövő döbbenettel. Mindenki úgy bámul rá, mintha most látná először.  – Tudom, hol vannak! – mondja, miközben ide-oda topog izgatottan, és jobbjával végigszánt piros haján.

Lex értetlenkedve megrázza a fejét, miközben azt figyeli, hogy Do arcán boldog meglepettség terül szét.

– A suli alatt – mondja, és közben Witsbergerre bámul valamiféle megerősítésért, akinek a kifejezése azonnal megvilágosodik.

– A sötét kamrák!

Összezavarodottan bámulok fel Lexre, mintha nem hallottam volna jól az előbbi kijelentést. Valószínűleg ez is lehet az állás, mert nincs az az isten, hogy Noamet csak úgy valaki elrabolja. Ugyan már, ő Noam!

Máskülönben meg… nagyon is elképzelhetőnek tűnik. Ilyesmi bekövetkezte miatt aggódtam a legjobban az elmúlt hónapokban, és kizárt, hogy véletlen legyen, hogy annyi nap közül pont most történik ez meg.

Mégis…

– Honnan veszitek? – kérdezem, és kissé meg kell köszörülnöm a szavak után a torkom, annyira kiszáradt a gyomromból alattomosan felkúszó félelem hatására. Elmémben felrmélenek kihalgatott beszélgetésfoszlányok, melyek álmaimban is kísértenek, és amelyek annak a stratégiának a részleteit boncolgatták, miként iktassák ki a Blaineket szépen lassan egyenként.

De nem Noammel akarták kezdeni, és főként nem most!

Do aggodalmasan rám mered. Valószínűleg neki is ugyanez jár a fejében.

Lex lehanyatlik a mellettem lévő üres székre, de Witsberger állva marad, és mogyoróbarna szeme úgy jár körbe a kávézóban, mintha bármelyik asztalnál ellenség ülhetne készen arra, hogy akcióba lépjen ellenünk.

– Miután elváltunk a Skarlát Pillangókban, Noam beszélni szeretett volna Russal – kezd bele olyan rá jellemző finomsággal fogalmazva, mert biztos vagyok benne, hogy a szeretett volna alatt azt érti, hogy a valóságban lejátszódott jelenetben valószínűleg nem sok más lehetősége akadt Witsbergernek. Láttam Noam tekintetén, hogy legalább akkora árulásnak tekinti az ő váratlan megjelenését, mint az én tetteimet. – Noam beszállt a kocsiba, de Russ még venni akart egy doboz cigit a sarki boltban, mielőtt elindulunk, én meg hát… elébe akartam menni a problémának, és beszélni akartam vele, mielőtt még Noam teszi – mondja, és közben feszülten végigszánt hullámos sötét haján, ami már lassan olyan hosszú, hogy egyre többször bukik előre az arcába.

– Tompítani akartad a helyzetet – jegyzi meg Do, és a hangsúlyából nem lehet megállapítani, hogy ítélkezik vagy egyetért éppen.

Lex bólint egy aprót.

– Egyedül hagytuk a kocsiban – jelenti ki, és hangjából kihallatszik, hogy bűntudatot érez a tette miatt, pedig aligha tudta volna megakadályozni, ha ott marad is. – Mire visszaértünk már nem volt ott.

Egy pillanatra összezavarodok. Ez még így nem jelent semmit, de Witsberger tesz róla, hogy ez a gondolat ne maradjon sokáig a fejemben.

– Az anyósülés felőli ablak be van verve, és vért találtunk az ajtón. Plusz a mobilja is az ülésen hevert – teszi hozzá a borzasztó hírekhez még mellékesként, és az említett tárgyat még szemléltetésképpen az asztal tetejére helyezi közénk, mint valami Noam után maradt szörnyű mementót.

Az agyam még mindig igyekszik valami kevésbé ijesztő és normális magyarázatot találni, de minden ilyesmi hülyeségnek tűnik, és egész egyszerűen Lextől hallani ilyesmit bizonyossággal tölt el. Ő nem riogatna ilyesmivel, ha nem lenne benne biztos, és Witsberger sem hozta volna ide őt, ha ő sem gondolná ugyanezt.

– Elkábíthatták – jegyzi meg Do száraz tárgyilagossággal. – Máskülönben esélyük se lett volna.

– Megtalálom! – mondom határozottan, és felpattanok, hogy felkészüljek a teleportálásra. Tudom, hogy képes vagyok rá. Muszáj, hogy képes legyek rá. De Lex némileg nyugtatóan megérinti a karom, és lassan visszahúz a székemre.

– Várj, ezt át kell gondolnunk, nem mellesleg egy kávézó közepén ülünk – mondja. Legszívesebben az arcába kiabálnám, hogy ez nem egy olyan ügy, amivel várhatunk, mert ez már lehet, hogy…

De nem. Ez biztosan nem annak az összehangolt tervnek a része. Nem lehet.

Lex észreveszi az arckifejezésemen a gondolataim kuszaságát, és most ahelyett, hogy mindenféle bevezetés nélkül próbálkozna, inkább illedelmesen kérdez.

– Megosztod velünk is, amire gondolsz? – kérdezi, és a hangjához egy nagyon halvány, bátorító mosolyt is társít, de nekem mégis Do igenlő tekintetére van szükségem ahhoz, hogy őszintén belekezdjek.

– Noam már biztosan említette neked is, hogy anya a ránk hagyott videójában arról beszél, hogy a Nortonok ki akarják irtani a Blain-családot – kezdek bele feszült idegességgel, és még ennyi idő után is beleremeg az egész testem, hogy hangosan ki kell mondanom. Lex óvatosan bólint. Mutatóujjammal frusztráltan Noam asztal tetején pihenő fekete iPhone-ját piszkálgatom, mert olyan nehéz ezt szavakba önteni. Mintha minden csak ettől válna egyre rosszabbá, pedig nagyon is rossz volt a helyzet eddig is. – Ez tényleg igaz.

– Dehát Peyton – kezd bele Lex döbbenten hátradőlve a széken, mintha eddig tényleg csak egy buta elképzelésnek gondolta volna azt, amit anyám a videóban mond. Megértem, hiszen valóban elképzelhetetlennek tűnik Peyton jelenlétével a Nortonok között.

De a valóságban… Nem tudom, miként lehetne ezt becsomagolni, így csak egyszerűen kimondom.

– Peyton terhes.

Witsberger hangosan felnyög. Ezt még neki sem mondtuk el Dóval, és azzal, hogy ezt a hírt nem Noammel közlöm először, árulónak érzem magam, mert még a Nortonok között sem igazán van nyíltan kezelve az információ.

– Abban reménykednek, hogy ingenikummal fog születni – folytatom amolyan már minden mindegy alapon. Erre már Witsberger is döbbenten leül Do mellé. – Rájöttek, hogyan hozható létre az ingenikumot okozó mutáció mesterségesen a tehetséggel születő magzatnál, és azt gondolják, Noam a Blain vérvonal miatt nem halt bele.

– Rosszul leszek – nyögi Witsberger undorodva, és szerintem észre sem veszi, olyan ösztönös a mozdulat, de Do asztalon pihenő keze után nyúl.

– De nekem azt mondta Noam, hogy anyukád azon a felvételen azt mondja, Norton szerint az ingenikum a sátán műve.

– Nyilván akkor már nem, ha elképzeléseik szerint uralni tudják – szúrja közbe Witsberger szarkasztikusan, én meg beleegyező cinizmussal felvonom az egyik szemöldököm, mert tömören összefoglalva végülis ez az igazság.

– Az a gyerek ugyanúgy halálra lesz ítélve, mint Noam, ha nem találnak neki is egy olyan embert, mint te – jegyzi meg Lex kétségbeesetten, ami szintén igaz, de sajnos van sürgetőbb bajunk is ennél.

– Stratégiájuk van arra, hogyan iktassák ki a Blaineket úgy, hogy az semmiképpen se legyen hozzájuk kapcsolható.

– Ja, mert senki sem gyanakodna pont rájuk, ha egyszer csak elkezdene fogyni a család – szúrja közbe Witsberger. Gúnyolódása hamar dühbe csap át, ahogy megérzi a valódi súlyát annak, amibe belekeveredett.

Nem tudom hibáztatni érte, én is dühös vagyok, így csak elengedem a fülem mellett a megjegyzést és folytatom.

–  Az információim itt-ott hiányosak. A bizalom még nem száz százalékos a hirtelen felbukkant zabigyerek irányába – jegyzem meg ironizálva –, de az biztos, hogy Noam az utolsó a listájukon.

Ahogy ezt hangosan kimondom, halvány megkönnyebbülés környékezi meg a szívem, mert biztosan tudom, hogy Andrew Norton nem hamarkodna el egy ilyen döntést, ez biztosan nem a terv része. Ha pedig nem a terv része, akkor…

– Jézusom! Sky! – sóhajtom elkeseredetten, ahogy megszületik bennem a felismerés. Ő már azért más tészta. Őt nem korlátozzák olyan aprócska tényezők, mint a józan ész. Már ha lehet ilyesmiről beszélni náluk.

De annyi bizonyos, hogy míg Andrew Norton rideg megfontoltsággal áll minden szeme előtt lebegő célhoz, és ugyanilyen körültekintően jár el a gyakorlatban is, addig Skyra ez már nagyon nem igaz.

A Norton-családban való – részemről igen felszínes és nem mellesleg hazug – megjelenésem csak olaj volt a korábban is benne lángoló tűzre.

– Az apja kinyírná ezért – mondja Do kétkedve, de látszik, hogy ennek ellenére ő is nagyon  elképzelhetőnek tartja ezt az eshetőséget.

– Nem értem, mi oka lenne rá, hogy elraboltassa Noamet – szúrja közbe Lex, és nem kerüli el a figyelmemet a megfogalmazás. Kissé alábecsüli Skyt, de abban azért igaza van, hogy ilyesmire egyedül nem lenne képes. És sajnos nem is kellene egyedül csinálnia. Túl sok gyűlésen vettem részt ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a villanó tekintettel, elfojtott gesztusokkal és az alattomosan az arca kiülő indulattal vibráló elégedetlen örökös jelölteket, az élükön Skyjal.

Norton pedig pontosan ugyanabba a hibába esik, mint amibe most Lex.

– Már bocs, de nem gondolod, hogy ez elég hülye kérdés Noam és Sky közös múltját nézve? – kérdezi Witsberger haragosan, amire Lex egy halvány elnéző mosolyt ejt felé, mielőtt válaszolna. Vagyis csak akarna, mert megelőzöm.

– Ezt én okoztam – közlöm, és mély lélegzetet véve hátradőlök a székemen.

– Mena – szólít meg Lex lágyan, mint aki csak azt hiszi, hogy indokolatlanul magamra szeretném vállalni a felelősséget, de a helyzet az, hogy az a felelősség a valóságban egyáltalán nem indokolatlan.

Szükségem van pár néma másodpercre, mielőtt szavakba tudnám önteni nekik a gondolataimat, amiket eddig jóformán csak Do ismert, és vele is nagyon nehéz és hosszú idő volt megosztani. Viszont most nincs meg az idő adta kényelem ehhez.

– Sky engem akart magával vinni a halálba, nem Noamet – jelentem ki egyenesen felnézve Lex sötétszürke szemeibe, amik ritkán látott döbbenettel kerekednek el. Szemem sarkából látom, ahogy Do feszengve inkább kinéz a kávézó ablakán, Witsberger szorítása pedig erősödik az ujjain.

– Tessék? – Lex ennyit tud kinyögni, Witsberger pedig inkább meg sem szólal.

– Ő maga közölte velem – mondom, és közben a bögrémet bámulom az asztalon, ahogy felidézem a pillanatot, mikor Sky a fejemhez vágja ezt. – Én tehetek arról, hogy széthullott a családja.

– Baromság! – csattan fel hirtelen Do, és szabad kezével még az asztal tetejére is rácsap. Nem először látom tőle ezt a reakciót erre az információra, de akármennyire is ingerli, ez az igazság. – Noam szülei is elváltak, mégsem akart öngyilkosságba küldeni senkit!

– Te is tudod, hogy nem csak erről van szó. Az anyja teljesen felszívódott, mikor kiderült, hogy… vagyok.

 – Előtte sem volt már nagyon Sky életének a része, te magad mondtad – legyint Do egy fintorral az arcán. Ez így is van. Ezzel nem nagyon tudok vitatkozni.

– Mindenesetre a dolgok biztosan akkor fordultak igazán sötétségbe Sky számára, mikor kiderült, hogy a testvére vagyok.

– Igen, de erről egyáltalán nem te tehetsz. – Do nem hagyja annyiban. – Annak az idiótának az a baja, hogy apátok úgy tekint rád, mint a Norton-család örökösére a Szindikátusban. – Még mindig kiráz a hideg a megfogalmazásra, de Do szokásos módon nem finomkodik. – Egészen addig, míg be nem kerültél a képbe, azt gondolta, majd lesz esélye erre a címre, de igazából akkor sem lett volna. És ezt apád nagyon is jól tudta. Ezért utálta Skyt már gyerekkorában is. Nem tudta teljesíteni az elvárásokat. Erről meg nyilván nem ő tehet. Arról viszont már nagyon is, hogy szimpla kicsinyes bosszúból, megpróbálta elvenni apátoktól mindkét gyerekét, ha már ő nem lehet a jövőben a Norton-család képviselője, te se legyél alapon. Szánalmas – teszi még hozzá undorodva. Én nem először hallom vehemens véleményét, így nem is lep meg igazán a kitörése, de Witsberger és Lex úgy bámulnak rá, mintha nem ismernék. Witsbergernél tovább is kitart ez az állapot, de Lex arcán a meglepetést hamar felváltja a megfontolás.

– Ezek szerint tényleg pusztán véletlen volt, hogy Noam ivott abból az üdítőből.

– Igen – bólintok összeszorított szájjal. – Aznap velem találkozott volna.

Emlékeimben élesen él a kép, hogy mennyire boldog voltam, hogy hosszú kihagyás után, Sky végre újra közelíteni akart felém. Olyan izgatott voltam, mikor áthívott magukhoz, hogy legalább egy óráig nézegettem a szekrényemet, hogy miben menjek, hogy a lehető legjobb benyomást tegyem rá. Hogy még az öltözékemben se legyen még véletlenül se semmi, ami megakadályozhatja a barátságunk újbóli felélesztését.

Abban az időben kísérleteztem a kissé lányosabb ruhák viselésével, de aznap inkább visszatértem azokhoz a ruhákhoz, amiket akkor viseltem, mikor együtt lógtunk.

Aztán jött egy üzenet, hogy ne menjek. Mindenféle indoklás nélkül. Röviden, tömören.

Mindig feláll a szőr a karomon, mikor arra gondolok, hogy ez az a nap, mikor mind a kettőnket meg akart ölni, ahogyan az a nap is, mikor helyettem majdnem Noam került a másvilágra.

Kvittek vagyunk úgy néz ki. Ő is megmentette az én életem.

– Világos – jelenti ki Lex kissé elgondolkodva, maga elé bámulva, mint akinek az elmúlt percekben sikerült minden összefüggést összekötögetnie magában, és nem maradt több megválaszolandó kérdése.

– Abban biztosak vagyunk, hogy Sky nem tud a megosztásról, de tudja, hogy van valami Mena és Noam között. Ha valóban ő van Noam eltűnése mögött – márpedig nagyon valószínű –, akkor ez egyáltalán nem Noam ellen szól – teszi hozzá Do, és ez újra összerántja a gyomromat, mert most még ez igaz. De ha bárhogyan is kiderül a megosztás, akkor ez már nagyon nem lesz elmondható.

Ezután néhány másodperc némaság ereszkedik ránk. Mindenki maga elé bámulva igyekszik összegezni magában az elhangzottakat, amit Lex tör meg. Pillantása egy kósza másodpercre a ruhámra szegeződik, pont ott, ahol a Nortonokat jelképező üvegpók volt a ceremónia alatt, de mivel az első adandó alkalommal megszabadultam tőle, most csak a ruhám szövete árválkodik a helyén, így tekintete tovább siklik az arcomra.

– Tényleg képes lennél megtalálni Noamet? – kérdezi, és a megtalálni szót olyan bizonytalan távolságtartással ejti ki, hogy nem tudok nem elejteni egy elnéző mosolyt, ahogyan pár perce ő tette Witsbergerrel.

– Igen – mondom határozottabban, mint ahogyan érzem. A tehetségem ingatag. Vannak dolgok, amiket jobban, vannak amiket kevésbé jól tudok használni. De igazából nem is az itt az igazán érdekes, hogy az elmúlt egy évben mennyi tudást és gyakorlatot szedtem magamra – mert az alapján leginkább csak a pirokinézist, meg talán a pszichokinézist Dónak hála, sikerült magas szinten elsajátítanom –, hanem, hogy Noamről van szó.

Oldalra pillantok az utcára, a lebegő esernyők áramlására. Szinte mindegyik fekete. Milyen depresszív. Szükségem van erre a pár másodpercre.

Az autóra gondolok, és arra, hogyan sikerült ennyire pontosan egy teleportáció alig pár órája, mikor alig pár napja még a fél mérföldet is alig verdestem, hiába próbálkoztam. Képtelen voltam ennél jobb kontrollra. Valóban csak aktiválnom kellett az ingenikumot magamban, ahogyan Do szokta mondani, a többit meg intézi a megosztás? Noam?

Meg fogom valaha is érteni azt, ami kettőnk között van?

Egy Norton egy Blainnel…

– Martin Tomovski még mindig jóban van Skyjal? – kérdezi Lex váratlanul, amivel azonnal magára is vonja mindannyiunk figyelmét.

– Jóban? – kérdez vissza Do grimaszolva, és közben a helyzet ellenére is mulatságosan magasra szalad a hangja.

Megrázom a fejem.

– Nincs már kapcsolatban vele. Hála az égnek – teszem azért még hozzá. – Miért?

– Nem teleportálhatsz csak úgy a semmibe Noamet megcélozva – mondja, és közben Do elhúzva a száját, de egyetértően bólint egyet. – Nem tudjuk azt sem, hogy hol van és azt sem hogy kikkel. Ha valóban Sky az emberünk, szükségünk van valakire, aki közel áll hozzá.

Nem tudom, létezik-e olyan ember, aki ténylegesen közel áll Skyhoz, de értem, mire céloz Lex ezzel. Piszkafával esélyünk lett volna nem ajtóstul rontani a házba, mégis örülök, hogy azok az idők már elmúltak, mikor Skynak hatalma volt felette.

Tanácstalan némaság ül ránk pár másodpercre, amit megint Lex tör meg. Irigylésre méltóan gyorsan járnak a gondolatai.

– Vagy olyasvalakire van szükségünk, aki el tudja játszani ezt a szerepet – jelenti ki, és jelentőségteljesen megemeli az egyik szemöldökét, miközben rám bámul.

Lemondó frusztráltsággal sóhajtok egyet.

– Nem vagyok képes ilyen szintű alakváltásra – mondom, és Witsberger arckifejezésén látszik, hogy csak ekkor esik le neki, Lex mire is utalt a szavaival pontosan.

Elengedi Do kezét, és jobb öklére támasztva az állát, elgondolkodva bámul rám az asztal túloldaláról.

– Elég csak egy rövid időre. Csak míg felméred a helyzetet, amibe kerültél – magyarázza, de újfent megrázom a fejem. Dühít, hogy nem vagyok képes ilyesmire, és nem tudom azt sem megjósolni, hogy Noam milyen hatással van a tehetségemre. A teleportálást már legalább kipróbáltam, de ez egyáltalán nem egy olyan helyzet, ami teret enged a tehetségem további tesztelgetésének, arról nem is beszélve, hogy még ha sikerülne is, lehet annyi energiám felemésztené a dolog, hogy egyből ki is dőlnék utána.

– Cari – mondja Do úgy, mintha magát a Voynich-kéziratot fejtette volna meg az imént, miközben hátradől a széken. Összenézünk az asztal felett. Do zöld tekintete az egyszerűen nincs más opciónk elszántságával csillan piros tincsei mellett, az én agyam meg egyből valami más megoldás után kezd kutatni. Nem rángathatjuk bele Caroline-t ilyesmibe.

– Liny? – Lex igazán döbbentnek tűnik, hogy egyáltalán felmerülhetett ebben a beszélgetésben a fekete hajú neve. Pedig akármennyire is szeretném, tényleg nem elszállt gondolat, és Do azonnal szavakba is önti, hogy miért.

– Két hete rajtakaptam a koliban, hogy képes felvenni más arcát – magyarázza, és bölcsen kihagyja a körülmények részleteit, amit velem viszont korábban megosztott, mármint hogy Do konkrétan arra tért vissza a koliba, hogy Caroline Averie arcát vizsgálgatja a tükörben. – Mondjuk öt percnél nemigen tudja tovább tartani, és utána kidől néhány órára, de nincs is többre szükségünk. Egy hasonló testalkatú embert kell csak találnunk Sky környezetében, a többit megoldja a ruha.

– Szóval csak úgy bedobnád csalinak – jelenti ki Lex halvány, de annál váratlanabb ingerültséggel.

– Nem – nyomja meg Do a választ, és látszik rajta, hogy teljesen értetlenül áll Lex viselkedése előtt. – De nélküle nem működik a terv. És különben is, Lex, ez leginkább a te ötleted volt. Addig semmi bajod nem volt vele, míg fel nem merült Cari neve.

– Mégis miféle terv? – szúrom közbe, mert továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy miért nem mehetek csak úgy egyedül oda. Ha valóban olyan pontosan tudok teleportálni, mikor Noamről van szó, mint korábban a kocsiban, akkor sem biztos, hogy nem hagyták egyedül valahol.

Plusz akárkit is akarnak belerángatni, teleportálás nélkül nem tud velem tartani, és én nem vagyok képes magammal vinni bárkit is.

Úgy érzem, csak túlbonyolítjuk, miközben telik az értékes idő.

– Ennek így semmi értelme – mondom.

– Igazad van – feleli Lex, ami olyan váratlanul ér, hogy a torkomra is fagyasztja a további szavakat. – De akkor sem mész oda egyedül! – Eltátom a szám a megjegyzés parancsoló hangneme hallattán, és hitetlenkedve Dóra bámulok igazolságként, de ő csak halványan megvonja vállát, hogy nem tudja ő sem, mi ütött Lexbe hirtelen. – Túl kockázatos. Mindannyian megyünk.

– Mi van? – bukik ki belőlem automatikusan. Lex tesz felém egy türelmetlen fél mozdulatot jobb kezével, mintegy hárítva a további ellenkezésemet.

– Ha tényleg ki akarjuk hozni Noamet épségben, bárhol is van, nem játszhatod a magányos hőst. Noam és a megosztás miatt bizonytalan a tehetséged működése, és ha te kiesel, mi lesz Linyvel egyedül? Nem hagyom, hogy Noamet vagy akár Linyt kitegyük ekkora felelőtlenségnek. Ahogy azt sem, hogy te kitedd magad egyedül ilyesminek.

Ezzel nem tudok vitatkozni, de nem is én vagyok az, aki be akarta vonni Caroline-t ebbe az egészbe.

– Ti jöttetek hozzám, Lex! – mondom ki frusztráltan, de azt már nem teszem hozzá, hogy ennek nagyon is örülök.

– Igen, mert veled van a legnagyobb esélyünk, hogy minél hamarabb megtaláljuk Noamet. Viszont egy szóval sem kértem, hogy ezt egyedül tedd! És nem is fogod! – mondja, és feláll a székről, úgy bámul le rám.

– De nem tudok mást is teleportálni magamon kívül! – érvelek kétségbeesetten. – Noam is csak egyszer volt képes rá, és csak velem.

– Ó, nem a teleportálással fogd megtalálni, hol van – mondja magabiztosan, és ahogyan az ő ajkai halvány, de annál biztatóbb mosolyba húzódnak, érzem, hogy úgy szalad össze a szemöldököm a homlokomon értetlenségemben. Nem csoda, hiszen úgy néz ki, ő is csak most jött rá arra a valamire, amit a fejében forgat, és elég izgatottnak tűnik tőle. Mármint magához képest.

– Miről beszélsz, Lex? – sóhajtja Do, mint aki már rég belefáradt ebbe a beszélgetésbe, és mint aki nem teljesen biztos abban, hogy Lex száját értelmes ötlet fogja elhagyni. Én tudom, hogy ez Lexszel nem fordulhat elő, és pont ez az a tény, ami kissé megrémiszt.

Egy pillanatra gondolkodva ide-oda toporog az asztal mellett zsebre dugott kezekkel. Két fiatal lány fel is pillant rá egy távolabbi asztaltól, majd somolyogva összesúgnak a látványra, de Lex észre sem veszi őket.

– Elméletileg működhet – mondja olyan hangon, mintha csak magát győzködné.

– Elméletileg? – ismétli meg Do kétkedve, de leintem, hogy hagyja már nyugodtan gondolkodni Lexet, így inkább megadva magát hátradől Witsberger karjának, ami a széke karfáján nyugszik.

– Noam mesélte nekem, milyen könnyedén olvasott a gondolataidban a kincskeresés estéjén. Hogy igazából semmilyen erőfeszítést nem tett azért, hogy hallja a gondolataid. Először azt hittem, arra utal, hogy milyen könnyedén ment a gondolatolvasás neki, de amikor részletezte, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem gondolatolvasás volt.

Tisztán emlékszem arra a szörnyű estére. Amikor a világom a feje tetejére állt.

– Hogy érted, hogy nem gondolatolvasás volt?

– Nem lehetett az, hiszen más gondolatait nem tudod csak úgy véletlenül meghallani vagy látni. Csakis tudatos koncentrációval lehet ezt a tehetséget használni. Ha nem így lenne, tele lenne a fejed minden egyes nap minden egyes percében más emberek gondolataival, és a gondolatolvasás mint kommunikációs forma is csak akkor működik, ha mindkét fél gondolatolvasó. – Itt elgondolkodva elhallgat egy pillanatra. Jobb kezének ujjai az állán játszanak, miközben maga elé bámul, és némán meggyőzi saját magát pro és kontra.

Do már nem türelmetlen kétkedéssel figyeli, hanem várakozóan, ahogyan én is. Nem értem, mire akar kilyukadni.

– Biztos vagyok benne, hogy azon az estén Noam olvasta a gondolataim – mondom halkan, felbámulva Lexre. Emlékszem a furcsa, szinte meztelen érzésre, ami attól kerülgetett, hogy egy másik ember egész egyszerűen belém lát. Nem lehet elfelejteni.

Lex újra leül a székre, és egyenesen rám bámul.

– Igen. De, mint mondtam, ezt nem lehet csak úgy véletlenül csinálni, márpedig ő azt mondta, tudatosan biztosan nem próbálkozott ilyesmivel akkor. Nagyon sokáig gondolkodtam ezen, mert én mint született használó is csak egyszer tapasztaltam ilyet – néz rám jelentőségteljesen, és nekem kell vagy három másodperc, mire leesik, mire gondol, és ahogy a felismerés megszületik bennem, elkerekedett szemekkel bámulok vissza rá.

– Csillagok között – ennyit tudok kinyögni abból az emlékkavalkádból, ami az agyamban keletkezett arról az estéről, mikor Noammel filmeztünk. Lex egyik szemöldöke elégedetten a magasba szalad.

– Igen – bólint Lex. – Akkor este azt mondtam neked, hogy a gondolatolvasás olyan, mint minden más kommunikációs forma, de igazából ez a legnagyobb hülyeség, ami elhagyhatta a számat. A gondolatolvasás a legközelebb is csak akkor áll ehhez, ha két gondolatolvasó kommunikációjáról beszélünk, és akkor sem olyan, mint egy beszélgetés, mert technikailag mindkettő csak folyamatosan vesz, sosem küld. De te küldtél, és valószínűleg olyannal is meg tudnád ezt tenni, aki nem gondolatolvasó. Ami csak egyet jelenthet: Hogy a megosztás miatt erőfeszítések nélkül vagytok képesek egymással beszélgetni… – Lex keresi a szavakat, amivel megfelelően be tudná fejezni a gondolatait, de végül Do teszi meg helyette.

– Némán.

– Rendben – mondom, bár némi szkepticizmus azért vegyül a hangomba, ami ellen nem tudok tenni. – Akkor feltételezem, már csak arra kell rájönni, hogy milyen távolságból működik.

Egy eléggé megviselt, ablaktalan, de meglepően nagy helyiségbe követjük Csücsörit. A sárgás világítás alatt egy hosszúkás, nehéznek tűnő tárgyalóasztal pihen, aminek a tetején áll a por, olyan régen használhatták. Majdnem a helyiség közepén van, és a felőlünk eső részén nincsenek is székek, és a túlsó felén lévő néhány szék is olyan, mintha nem is egy garnitúrához tartoznának, hanem mintha csak úgy sebtiben bedobálták volna ide őket, akárcsak egy raktárba.

Csücsöri megkerüli az asztalt, és leül az egyik ilyen székre, szemben velünk, és int az üresen maradt székek felé, hogy tegyünk hasonlóan, de én inkább állva maradok. Lehet, hogy ezért, az is lehet, hogy nem, de Lex sem mozdul mellőlem. Csücsöri nemtörődöm stílusban halványan megvonja a vállát, és kissé oldalra dönti a fejét, mert mögülünk a nyitva hagyott ajtóban megjelenik Do, közvetlen mögötte pedig Russ.

Elképedten bámulok rá, mert ha valakire biztosan nem  számítottam ilyen körülmények között, az ő. Do kissé hátrébb húzódik mögénk a sarokba, de Russ nem követi, mert nem bírom ki, hogy meg ne szólítsam.

– Te  meg mit keresel itt? – kérdezem leplezetlen undorral. Russ persze nem veszi magára a dolgot, magához képest szokatlanul néma marad, és vet egy pillantást a kicsit távolabb álló Dóra, aki valamit üzenhet a tekintetével, ami miatt Russ a helyén marad, így Lex és közte állva bámulok le Csücsörire, mint valami fegyenc, aki az ítéletére vár.

– Mi ez az egész? – kérdezem megpróbálva a körülmények ellenére nyugalmat erőltetni magamra. Nem hinném, hogy bántani akarna, de azért igyekszem koncentrálni.

Csücsöri fáradtan lehunyja a szemét pár pillanatra. Valószínűleg ő sem számolt azzal, hogy a mai napon bármire is magyarázattal kellene szolgálnia.

– Ezt nem teljesen így terveztem – jegyzi meg, amire Do egy cinikus nyögéssel felel, de nem nézek hátra, mert döbbenetem nagyobb annál, mintsem hogy ezzel foglalkozok.

– Nem így tervezted – ismétlem, mintha nem hallottam volna jól, pedig nagyon is jól hallottam, és nem tetszik. – Sajnálom, hogy valami nem úgy sült el, ahogyan tervezted – jegyzem meg, és a hangom tocsog a gúnyban és a fájdalomból fakadó dühben.

Csücsöri egy pillanatra ridegen elmosolyodik, de csak egy pillanatra, mintha mulattatná a helyzet.

– Mi ez a hely? – kérdezi Lex mellőlem kíváncsian, de érzem, hogy a kérdés sokkal inkább hivatott megtörni a közém és Csücsöri közé beállt feszült helyzetet. Csücsöri barna tekintete Lexre siklik, miközben válaszol.

– Egy bár – ennyit mond, pedig nyilvánvaló, hogy ezt azért már sikerült magunknak is leszűrni.

– Itt találkozgattál Dóval meg Russal az elmúlt évben? – kérdezem körbesiklatva a tekintetem a megviselt falakon.

– Dóval jobb szeretjük a kávézókat – feleli Csücsöri fanyarul elhúzva a száját, mint akit untat a helyzet, pedig ő alakította így. Engem meg közben dühít a tény, hogy egy szóval sem cáfolja meg a kijelentésem az elmúlt egy évről. Szóval tényleg erről van szó.

– Nem volt jogod ezt tenni – szűröm a fogaim között az első igazán keserű gondolatot, ami elmém előterébe kúszik a sok csapongó másik közül, és az első másodpercben még bánom, hogy ezt hangosan kimondtam, de az érzés hamar elillan, ahogy látom Csücsöri tekintetét kikerekedni.

– Pontosan mit? – kérdez vissza, miközben a székben vészkelődve igyekszik úrrá lenni érzelmein, de már mindegy, mert elárulta magát.

– Az a felvétel nem csak neked szólt – közlöm, pedig nem csak erről van szó, de nincs bátorságom kimondani a többit, pláne nem a többiek előtt.

– A lényeget már így is láttad – feleli Csücsöri, és közben kihúzza magát a székben. A mozdulatban semmi fenyegető sincs, de érzem, hogy Lex megfeszül mellettem, mint aki valamilyen váratlan lépésre számít.

Végignézek Csücsöri alakján, és a kocsiban rám törő szorító érzés, mintha felerősödne. Tényleg borzasztóan vékonynak tűnik.

– Mégis mi a francot műveltél te az elmúlt egy évben? – kérdezem, és a hangomba halvány kétségbeesés vegyül, pedig nagyon nem szeretném.

Egy pillanatig elemzően bámul rám, mint aki a kérdés mögötti valódi indokokat keresi, és csak azután válaszol.

– Felkészültem – mondja egyszerűen.

– Mire? – bukik ki a kérdés Lexből azonnal, amire Csücsöri halványan elmosolyodik felé. Halvány, de őszinte a mosolya, amitől egy másodpercre elfog a képtelen irigység Lex irányába, majd tekintete újra visszasiklik rám.

Mély, remegős lélegzetet vesz, mintha több erőre lenne szüksége a mondanivalójához, mint korábban.

– Kate egyszer azt mondta nekem, hogy sosem szabad elfelejtenem, hogy veled vagyok egész – közli szárazon, és közben a tekintete révetegen megállapodik valahol a kulcscsontom környékén. Nem néz a szemembe. Bennem reked a levegő.

A saját anyám is?!

Elszorul a torkom, és a szívem kihagy egy ütemet. Mégis mennyien hazudtak nekem az elmúlt egy évben? És mit tettem, amiért ezt érdemeltem? Kinek hihetek el bármit is ezután?

Forog velem a világ, de Csücsöri mintha még nem fejezte volna be. Nem egyszerűen csak a mellkasomba szúrja a kést, hanem még meg is forgatja a pengét bennem szavaival.

– Tisztában vagyok vele, hogy ez így van… De van, hogy külön kell válnia a két félnek egy időre, mert az egyiknek muszáj dolgoznia azon, hogy később tökéletesen illeszkedni tudjon a másikhoz.

Miről beszél? Semmi baj sem volt velünk, míg hátat nem fordított nekem. Volt egy tervünk. Még ha csak az első lépéseket is tartalmazta, de akkor is volt.

Anyámnak lehet igaza volt akkor, mikor ez elhagyta a száját, de most már nincs. Csücsöri és én külön-külön is tökéletesen elvagyunk, megosztás ide vagy oda, és ezt pont ő bizonyította be az elmúlt egy évben. Most meg van képe arról beszélni itt nekem, hogy közösen alkotunk egy egészet?! Csatlakozott a Nortonokhoz. Közvetlen az után, hogy az anyja közölte velünk, hogy ki akarják irtani a családomat, és pluszban még megkért minket arra is, hogy iktassuk ki Andrew Nortont! Közvetlen ezután. Meg közvetlen azután, hogy megcs…

– Nem – suttogom elhűlten, mielőtt még gondolataim újra olyan emlékekbe terelnének, ahová nem szívesen járok vissza. – Hihetetlen vagy – teszem még hozzá hasonlóan halkan.

Elpattan valami bennem. Valami súlyos. Valami végérvényesen.

– Egy csapat! – üvöltöm hirtelen, saját magamat is meglepve, mert nagyon úgy néz ki, mintha egy helyiségben lennénk, de nem ugyanabban az univerzumban. Mintha ő teljesen máshogyan emlékezne arra, ami történt. – Te meg én együtt! – emlékezetem a saját szavaira indulatosan, és szavaim erősítendő, előrelépek, hogy teljes erőmből az asztal tetejére vágjak, de sokáig nem jutok, mert Lex és Russ szinte egyszerre mozdulva kapják el a karjaimat két oldalról, mintha csak magára Csücsörire akartam volna támadni. – Áruló vagy! – ordítom az arcába, hogy végre felfogja, és közben sikerül legalább Lex egyik karjának szorításából kiszakítani magam, hogy mutatóujjammal egyenesen a szemei közé mutassak. – Nincs semmi mondandód nekem?! – teszem még hozzá kiabálva, és közben annyira fűt a hirtelen jött hév, hogy többször is ráütök az asztal tetejére ököllel. – Szólalj már meg, te szerencsétlen!! Mondj már valamit!

– Nincs mondandóm – mondja színtelen hangon, és közben lassan feláll, oldalra fordul, hogy megkerülje az asztalt, és egyértelműen megcélozza az ajtót, de én egy karlendítéssel – meg némi pszichokinézissel – bevágom, mielőtt még egyáltalán ki tudna lépni az asztal mögül.

Döbbenete egyértelműen kiül az arcára, ami némi elégtétellel tölt el.

– Mégis mit képzelsz te magadról? – préseli ki magából lassan, én meg nem tudom megállni, hogy ridegen el ne röhögjem magam.

Hát ez igazán érdekes kérdés pont tőle.

– Én?! – kérdezek vissza. – Addig innen ki nem teszed a lábad, míg el nem mondasz szépen mindent arról, hogy te és a mocskos családod miben mesterkedtek – mondom, mert úgy tűnik, kedves kis bájcsevejjel semmire nem haladtunk az elmúlt percekben, és mert határozottan azt hiszi, úgy iránythat engem, ahogy neki tetszik.

Az asztal mögött állva oldalról lassan visszafordul felém, hogy teljesen szemben legyen velem, mire Do váratlanul közelebb lép egyet, és feszült figyelmeztető hangja bennem is megkongat egy vészharangot.

– Mena! – ennyit mond, de érzem, hogy ennek hatására még Lex is megfeszül, pláne, hogy Csücsöri még egy rideg kuncogással is válaszol, így nem tétlenkedek. Előremozdulok, hogy bármi is a terve, megakadályozzam, de olyan hirtelen történik minden, hogy szinte fel sem fogom.

Csücsöri meglendíti csontos karját felém – mint ahogyan én tettem az ajtóval pár pillanattal ezelőtt –, és a közöttünk lévő asztal mintha magától életre kelne, sebesen robogva csikorogva elsodor engem, majd a mögöttem lévő falnak passzíroz. Egy másodpercre a tüdőmben reked a levegő, de nem tudom eldönteni, hogy az ütődés vagy egyszerűen csak a döbbenet miatt.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy becsapott ajtóval meg tudsz állítani – jelenti ki fojtottan, majd hirtelen figyelmeztetően Lexre villan a tekintete. – Csak az energiádat pazarlod, Lex! – mondja, majd visszanéz rám. – Tényleg érdekel, mire készülnek a Nortonok? Nem kell bezárnod vagy megkínoznod, hogy megkapd a választ. – Megkínozni? Mégis mi a francról beszél? – Elmondom én neked, ha már készen állsz rá. – Érzem, ahogy az asztal szorítása megszűnik. Elengedte, de nem mozdulok, annyira megdermeszt a sokk. – És kurávra remélem, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik, mert rohadtul szükségem lesz rád, hogy megállítsuk őket!

Annyira ledöbbent, amit mond, hogy jó pár másodpercig csak levegő után kapkodok, mielőtt szavakba tudnám önteni és rázúdítani, mennyire hipokrita az, amit művel.

– Hogy megállítsuk őket? – ismétlem hitetlenkedve, és egy pillanatra oldalra nézek Lexre és a kissé mögötte álló Dóra, hogy megtudjam, ők is hasonló döbbenettel adóznak-e a hallottaknak, de csak Lex arcán tükröződik némi meglepettség, de azt is elrejtik összekuszálódott gondolatainak hála kifejezésére ülő mély ráncai. – Te teljesen meghibbantál – fordulok vissza Csücsöri felé zavartan nevetve, mert olyan, mintha egy brit burleszk előadásba csöppentem volna. – Most léptél be a Szindikátusba a Norton család nevében! – tárom szét a karjaim felé, mintha neki nem lenne elég egyértelmű, hogy ez pontosan mit is jelent. – Szóval elhiheted, hogy én kurvára készen állok! – eresztem le a karjaimat testem mellé, és most varázslatos módon senki sem akadályozza meg, hogy közvetlenül Csücsöri elé lépjek, és alig pár centiről közöljem vele a mondanivalómat.

Megfeszül, ahogy felnéz rám, korábbi magabiztossága valamennyit enyhül, de azért a számlájára írható, hogy nem hátrál, pedig látszik rajta, hogy legszívesebben ezt tenné.

Várakozóan és áthatóan felnéz rám, és ez az a pont, ahol egy másodperce bennem is meginog a magabiztosság, ahogy felrémlik bennem néhány közös pillanat tavalyról, de a foszlányokat amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan söpröm is be egy képzeletbeli szőnyeg alá, hogy folytatni tudjam.

– Készen állok arra, hogy megvédjem a családom tőletek!

〜

– Minden oké? – kérdezi Do oldalról az arcomat vizslatva.

Még egy órával a félresikerült találkozó után is uralkodni próbálok az érzlemeimen, hogy ne bőgjem el magam, mint egy hisztis kisgyerek. Az ujjaim remegnek a forró zöld teát tartalmazó bögre körül. A felszolgáló alig egy perce tette elém, és amennyire forró, olyannyira van szükségem arra, hogy teljes erőmből a bőrömhöz szorítsam, hátha a forróság okozta fájdalom elkendőz egy teljesen más jellegű fájdalmat.

– Semmi sem oké – felelem végül Dónak. – Ennek nem így kellett volna történnie.

– Ember tervez, Isten meg ugye…

Do a levegőben hagyja a cinikus mondat végét. Ő nem kért csak egy szelet sütit, amit most olyan jóízűen töm magába az asztal túloldalán, mintha nem történt volna semmi érdemleges a mai nap folyamán.

– Továbbra is láthatatlan akarsz lenni előtte? – kérdezi végül hátradőlve. Az üvegen túli utcáról lassan rábámulok. Tudom, hogy érti, de még nem gondolkodtam el ezen. Igazából semmi olyasmin nem gondolkodtam el, amin most el kellene, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy a mai nap kell szembesülnöm Noam Blainnel egy év után először, és arra sem készültem fel, hogy ez ennyire félre fog siklani.

Tudtam, hogy dühös lesz, és jogtalannak fogja tartani, amit vele tettem – valahol az is –, de álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerül ennyire távolra löknöm magamtól.

Újra elszorul a torkom, és szorosabban fűzöm az ujjaimat a fehér bögre köré.

– Nem kifejezetten – rázom meg a fejem halványan. – De kétlem, hogy a mai nap után látni szeretne.

– Erre azért ne vegyél mérget – vigyorodik el Do, miközben leráz egy a felsőjére ragadt morzsát. – Meg fogja érteni a dolgot, most csak nem hagyta neked, hogy megmagyarázd.

– Nem is tudom, hogy képes leszek-e rá – mondom reményvesztetten a tea felszínén tükröződő kávéházi csillárt bámulva. – De semmi más esélyünk nem lett volna arra, hogy felmérjük a valós fenyegetést. A közelébe sem kerültünk volna a Nortonoknak, ha nem játszom el a hataloméhes, aljas fruskát, aki gyűlöli a saját anyját, amiért hazudott neki – mondom, de persze Do ezzel teljesen tisztában van. Lélekben nem is hozzá szólok már.

Miért nem voltam képes egyszerűen csak úgy kibökni ezt Noamnek korábban? Mondjuk, valószínűleg akkor sem hitt volna nekem.

– Csak védeni próbáltad – mondja Do. Soha ilyesmi el sem hagyta a száját korábban, és a váratlan együttérzés, ami csak ritkán tör utat magának a keménység álcáján, furcsán megindít. Ezt észre is veszi, és abban viszont nem történt változás, hogy ezeket az érzelmeket viszont képtelen kezelni. – Csak nehogy elbőgd magad – figyelmeztet szárazon, amire halványan és homályos tekintettel, de elmosolyodok.

Nem tudom, mit kezdtem volna nélküle az elmúlt egy évben.

Vajon tényleg csak védeni akartam Noamet? Vagy tényleg van egy mélyen rejlő igazán önző énem, ahogy valószínűleg most Noam is hiheti. A gyomromba szikla költözik, ahogy újra felidézem, hogy potenciális fenyegetésnek tart a saját családjára nézve. A bizalma nem csak megingott, hanem véglegesen elveszett az irányomba, és ez a korábbiakhoz képest nagyobb hiányérzettel tölt el. Pedig annyi mindent kellene elmondanom neki.

– Azért a döbbenet az arcán elég szórakoztató volt, mikor használtad a pszichokinézist – mondja hirtelen Do jókedvűen rötyögve az emléken. Kihúzom magam a széken, és egyik szemöldökömet a magasba emelve kétkedve bámulok vissza rá.

– Nem úgy tűnt, mintha olyan jól szórakoznál – emlékeztetem szarkasztikus éllel a hangomban. – Mi több, mintha dühös lettél volna.

– Az is voltam – mondja egyszerűen, de a vigyor nem tűnik el csontos arcáról. – Szerinted milyen hatással lesz a kis bizalmatok visszaépítésére, hogy a falhoz taszítottad egy tölgyfa asztallal? – mondja cinikus jókedvvel. – Mintha azt mondtad volna, hogy először megpróbálsz valamiféle “halvány köteléket” kialakítani vele egy év után, mielőtt a nyakába öntöd, hogy képes vagy az ingenikum használatára – okoskodik tovább, és közben, hogy még cinikusabb legyen, haja színét idéző festett körmeivel idézőjeleket rajzol a levegőbe a halvány kötelék szavaknál.

– Ember tervez, Isten meg ugye – grimaszolok felé a saját szavait ismételve, de lepereg róla. Továbbra is jókedvűen bámul rám zöld szemeivel. – De annyira felidegesített – fakadok ki végül az asztalra könyökölve. – Hogy lehet valaki ilyen csökönyös barom?!

– Úgy, hogy Christopher Noam Blain a neve – jegyzi meg Do szórakozottan, aztán kissé komolyabban folytatja. – Meg hát nem könnyítetted meg a dolgát. De végülis mindegy. Előbb utóbb beszélned kellett volna vele a mai nap után. Szükséged lesz rá. Ezt már nem húzhatod tovább. És azzal, hogy újra kapcsolatba léptetek, fennáll annak a veszélye, amit az elmúlt egy évben el akartál kerülni. Nincs több időd.

Ezt én is tudom. Hiába igyekeztem kitolni annak az idejét, hogy fény derüljön a megosztásra, az olyan sebességgel robog felénk, hogy már lassítani sem bírom, nemhogy megállítani. Arról nem is beszélve, hogy nélküle nem fog menni az új tehetség létrehozása.

Do mélyet sóhajtva kinéz az ablakon. Az eső újra cseperegni kezdett, és most elszórt tükrökként gyűlik a víz a járda mélyedéseiben az utcalámpa fénye alatt.

– És mi lesz Witsbergerrel? – kérdezem, mire úgy néz vissza rám a kinti világból, mintha ostoba lennék.

– Mi lenne? – kérdezi, pedig pontosan tudja, mire gondolok, és mikor látja, hogy csak ingerültséget szít bennem a kérdéssel, inkább még egyet sóhajtva folytatja. – Szerintem megoldja a dolgot Blainnel. Ebbe aztán már végképp nem szükséges beleavatkoznunk – mondja.

Talán igaza van. Witsberger nem régóta – és ami ennél is fontosabb, nem direkt – van a képben. Őrá nem hinném, hogy sokáig haragudhatna Noam. És én sem aggódhatok mindenért. Van pont elég más dolog, amiért fájhat a fejem.

Mint például, hogy ezután a csodásra sikeredett találkozó után, hogyan leszek képes meggyőzni Noamet arról, hogy a saját érdekében kellett felszívódnom.

– Szerinted meg fogja érteni, hogy tényleg csak őt akartam védeni? – kérdezem hirtelen aggodalmasan, mert ebben a pillanatban a saját létezésemben sem vagyok biztos, nemhogy bármi másban.

– Igen – feleli Do határozottan. Arcáról eltűnik a korábbi gunyoros mosoly, és átható zöld tekintetével tényleg igyekszik azt üzenni, hogy ezt komolyan gondolja. – Akárhogy is, de a legjobb döntés a beépülés volt, és igazából erre más esélyetek nem is lett volna.

Do tisztán és teljesen objektíven képes szemlélni a helyzetet. Nem vagyok biztos abban, amit mond, de nem szólalok meg. Már mindegy, mi lett volna, ha másként döntök.

– Köszönöm – mondom, miközben hálásan egyenesen zöld szemeibe bámulok, amitől egyértelműen zavarba jön, mint mindentől, amit túl érzelmesnek ítél meg tőlem, de nem érdekel. Do nélkül az elmúlt évben fuldokolva süllyedtem volna el ebben az egészben.

– Kimerültnek tűnsz – jegyzi meg néhány másodperc elemző bámulás után, amire kelletlenül horkantok egyet, így kissé kiegészíti magát. – Mármint azon felül, ami ma történt.

Hátradőlök a székemben, és pár másodpercig kavargatom a teámat, ami már valószínűleg iható hőmérsékletűre hűlt idő közben.

– Nem alszom jól mostanában – vallom be végül szégyenlősen, és közben a kanál végét babrálom az ujjammal.

Do érdeklődve előredől, és az asztal tetejére könyökölve bámul vissza rám.

– Álmok a gyerek Noamről megint?

Kelletlenül bólintok.

Do érdeklődve billenti kissé oldalra a fejét üresen maradt tányérja felett. Szerintem észre sem veszi, hogy ezt csinálja minden alkalommal, amikor igazán felkelti valami a kíváncsiságát.

– Ezek az álmok olyan valóságosnak tűnnek. – Do bólint, hiszen ezt már mondtam neki korábban. – Eddig mindegyikben csak külső szemlélő voltam. Sosem vette észre, hogy ott vagyok. Nem tudtam közbeavatkozni, még ha akartam volna sem.

– Változott valami? – kérdezi, és ösztönösen lentebb veszi a hangját, mintha bárki is ülne hallótávolságra tőlünk.

– Igen. Legutóbb megjelent ő is – mondom, és Do értetlenül mered vissza rám. – A felnőtt Noam.

– És? – sürget visszafogott izgatottsággal.

Még mindig a hideg ráz az emlékre, de azért kibököm.

– Meglátott engem… meg is érintett. – Do ajkain erre sunyi mosoly fut át. – Nem úgy! – figyelmeztetem kelletlenül, de azért csak mosolyog tovább. – Elképesztően döbbentnek tűnt attól, hogy lát, aztán észrevette a gyerek Noamet mellettünk. A kezem után nyúlt, mintha mondani akarna valamit, de nem tudta megfogni, az ujjai épphogy csak érintettek, pedig mintha egy méter se választott volna el minket. Viszont nem is ez a lényeg… hanem hogy ebben a pillanatban a gyerek Noam egész egyszerűen észrevett minket.

– Észrevett titeket? – visszhangozza Do értetlenül.

– Annyira furcsa volt az egész. A kicsi Noam és én mindig egyedül voltunk az álmaimban, és sosem voltam aktív résztvevője az eseményeknek, amik vele történtek.

– Álmok – jegyzi meg Do szórakozottan, de látszik az arckifejezésén, hogy mélyen legbelül ő is ugyanolyan furcsának találja ezeket az álmokat, mint én, aztán smaragd tekintete hirtelen elkerekedik, ahogy mögém bámul. Azonnal hátrafordulok a széken, és követem a tekintetét. Witsberger és Lex olyan hévvel tart az asztalunk felé, hogy Lex majdnem még egy széket is felborít, ahogy elhalad az egyik asztal mellett. A lány, aki az asztal túloldalán egy könyvet szorongatva ült eddig nyugalmasan, rosszallóan a srácok után néz, de nem foglalkozik különösebben velük.

– Mit kerestek itt?! – kérdezi Do vádló éllel a hangjában, főleg Witsberger felé intézve a kérdést, de az nem foglalkozik a hangnemmel.

– Van egy kis gond – közli, amire érzem, hogy ujjaim akaratlanul is erősebben szorítják az asztal szélét. – Blain eltűnt – közli ziláltan olyan hangon, mintha ő maga sem hinné el igazán, amit mond.

– Mi az, hogy eltűnt? – kérdezem lassan a döbbenettől. Egy ember nem tűnik csak úgy el.

– Valószínűleg elrabolták – veszi át a szót Lex némileg összeszedettebben, de fojtott pánikkal a hangjában, ami megkongatja bennem a vészharangokat, és igazán megrémiszt engem is.

– Ez akkor sem így működik! – csap az asztalra apám. – Vannak szabályok! Előre be kell jelenteni hivatalosan a Szindikátusba lépést. Nem hozhatod, csak úgy be bármelyik nap ide valamelyik fattyad – int kezével hetykén Csücsöri felé. Összeszorul a torkom, de csak egy másodpercig, pontosan addig, amíg meg nem látom Csücsöri arcán az undort és lekezelő nézést, amit apám felé vet. Egy pillanatig sem tűnik sértettnek a szavak hallatán.

– És én be is jelentettem. Jó előre – feleli közben Norton kimérten, és az a furcsa érzésem támad, hogy mi nagyon kimaradtunk valamiből. Apámon kívül ugyan senki nem süllyed odáig, hogy üvöltözzön, de látom az arcokon, hogy ez mindenkit váratlanul ért.

– Nem! – csattan fel apám, és ököllel az asztalra csap, mielőtt mutatóujját egyenesen Norton felé szegezné. – Te a fiadat jelentetted be!

– És mégis melyik hivatalos papíron láttad te a fiam nevét, David? – kérdez vissza Norton fennhéjázó stílusban, mire apám torkán akad a szó, szája pedig tátva marad pár másodpercre, mint egy fuldokló halnak.

Nyilván nem látott ilyesmit. Miért is látott volna?

Norton arcára halvány, de annál gonoszabb mosoly kúszik, az én tekintetem pedig automatikusan az asztalfőn helyet foglaló Mr. Daventry felé siklik. A Nortonokon kívül az egyetlen ember, aki nincs megdöbbenve, nem úgy mint én, ahogy megszületik bennem a felfedezés, hogy szándékosan visszatartotta az információt.

Mi a franc folyik itt?

Pillantásom visszasiklik a Nortonok felé, Csücsöri felé. Tudni akarom a gondolatait. Minden kérdés és érzés, amit elnyomtam magamban az elmúlt egy évben, úgy özönli el összezavarodott elmém, mint hajnali árvíz a hideg földeket. Hol volt az elmúlt egy évben? Hogy tudott csak úgy felszívódni? Miért nem hatott egyetlen próbálkozásom sem a megtalálására?

Lopva körbenézek. A beszélgetés – vagy apám nézőpontjából inkább veszekedés – tovább folytatódik, de én nem figyelek rá. Azt lesem, hogy bárki is fordít-e bármilyen figyelmet felém. Leginkább Mr. Daventry. Ha ő észreveszi, hogy a tehetségemet próbálom használni egy Szindikátus gyűlésen, nekem annyi. Meg apám terveinek a Blain-uralomról. Így nézve nem is biztos, hogy baj lenne. Persze nem lehetek ostoba.

A szabályt okkal hozták létre, a feltétlen bizalom jelének kellene lennie a Szindikátuson belül, hogy nem használják egymáson a tehetségüket, és okkal van az is, hogy azonnali kizárással jár, ha az ember mégis megpróbálja. Ha észreveszik.

A szívem a fülemben dobol. Tekintetem Csücsörire siklik. Az ő figyelmét apám és az ő apja közötti vita köti le. Világosbarna tekintete úgy fürkészi apámat, mintha előre látná, mit fog tenni a következő pillanatban.

Megváltozott. Mintha egy helyett tíz évet öregedett volna. Az arca csontos és beesett, szemei alatt halvány karikák húzódnak, a szemöldökei pedig folyton borongós ráncokba tolulnak a homlokán.

Ezt teszi az emberrel, ha Norton lesz? Skyban mindig is volt egyfajta borússág, már gyerekkorában is, Peyton viszont csak akkor kezdett ilyen lenni, mikor elhagyta a saját családját, és választott magának egy másikat.

Érzem, hogy a gondolatra undor ül ki az arcomra, és tekintetem automatikusan Peytonra siklik. Ő is apát bámulja. Sötét tekintete kifürkészhetetlen, és ha valami mégis megmaradt a Blainekből benne, az az, hogy ő még így is sokkal jobban hasonlít apánkra, mint én.

Egyvalamiben viszont biztos lehetek a Nortonok viselkedéséből. Csücsöri nem beszélt a megosztásról. Ha így tett volna, valószínűleg már az egy év alatt is lett volna jele, bepróbálkoztak volna valamivel.

Ez viszont – érzem – újra fals reménnyel akarja megtölteni a gondolataim Csücsöri viselkedésével kapcsolatban. El is nyomom azonnal a dolgot. Attól, hogy nem beszélt még a dologról, nem azt jelenti, hogy nem is fog.

Viszont ezek szerint…

– Milyen tehetséged van? – bukik ki belőlem a kérdés meggondolatlanul, amivel sikerül megakasztanom az azóta is folyó vitát.

Csücsöri egészen lassan apámról rám emeli a tekintetét, ahogy Peyton és Norton is. Utóbbinak a tekintetében villan valami, de nem tudok most rá koncentrálni, és mivel nem válaszol azonnal, hozzáteszem: – Amivel ugye olyan sok pontot sikerült elérned.

Csücsöri ajkai szeglete megrándul, majd egy másodpercig összeszorítja őket, utána válaszol.

– Pirokinézis – feleli azt, amit sejtettem, hogy mondani fog. Reménykedő, naiv részemet újra és újra el kell nyomnom. Tehát anyám korábbi ötlete, hogy egy tehetséget kell bevallani, akárhogyan is, de működött.

Valakinek viszont meg kellett tanítania a használatra ez alatt az egy év alatt, hogy elérje azt a szintet, hogy egyáltalán beléphessen ebbe a terembe. Vajon Norton szerzett neki valakit, vagy Alastair arról, hogy fogalma sincs, hol van Csücsöri, ugyanúgy hazudott, mint Facebookon a saját nevéről.

– És egyetlen év alatt sikerült egy olyan tehetség használatát profi szinten elsajátítani, aminek a létezéséről korábban nem is tudtál – jelentem ki, ömlik belőlem a keserűség, de nem tudok megálljt parancsolni neki.

Eszembe jut, ahogyan apám vont kérdőre a halloweeni buli után, és felismerem magamban, hogy én is ugyanezt csinálom.

– Sokat gyakoroltam – felei végül Csücsöri kissé megemelve az állát, amivel sikerül azonnal belém fagyasztani a szót, mert rá kell döbbennem, hogy ő egy pillanatig sem habozott használni a tehetségét a körülmények ellenére sem.

Egy pillanatra Mr. Daventry-ra villan a tekintetem, de rajta csak a hirtelen megszólalásom okozta meglepettség látszik, semmi jele, hogy bármit is észrevett volna abból, hogy Csücsöri az ingenikumot használta, ahogy apámon sem látszik, hogy rémlene neki az elhangzott mondat bárhonnan is.

– A lényeg – szólal meg végül Mr. Daventry, miközben jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával fáradtan megmaszírozza a homlokát –, hogy a lány hivatalosan is megfelel minden olyan feltételnek, ami alapján a Szindikátusba léphet, és ez nem egy olyan dolog, soha nem is volt az, amiről az aktuális baráti vagy nem baráti viszonyok döntenek a Szindikátuson belül.

Apám befejezte az ellenkezést. Nem maradt érve. Hogyan is maradhatott volna. Minden hivatalosan történt, csak éppen az ő tudta nélkül. Ami hatalmas hiba, ha az ember hatalmat szeretne. De apám sosem fektetett túl nagy hangsúlyt a tudásra, az információra.

Hatalmas hiba, amit viszont én az ő kárán tanulhatok meg. Legalább ennyi szerencsém van a helyzetben.

〜

Lex jobb kezét a kormányon pihentette, de még nem indította be a motort, és úgy tűnt, egy ideig nem is fogja. Mindketten némán figyeltük, ahogy az esőcseppek egyre hevesebben koppannak a szélvédőn, majd furcsa mintázatokat hagyva maguk után, befutnak a motorháztető alá.

Jó ideje ülhettünk már így. Mindketten igyekeztünk megemészteni azt mennyiségű nem várt eseményt, ami a délután történt. Az nyilvánvalóvá vált, hogy inni ma már nem fogunk. Meg valószínűleg én enni sem. A gyomrom diónyira szűkült az előttem terülő végtelennek tűnő ismeretlen hatására.

– Az legalább biztos, hogy a megosztásról nem szólt senkinek – jelenti ki Lex váratlanul megtörve a döbbenet okozta csendet.

– Hát arról valóban nem – nyögöm cinikusan. Pillantásom az oldalsó ablakon keresztül a Szindikátus többemeletes épületére téved. Kívülről semmi jele, hogy egy ekkora intézmény működik benne. A fekete kovácsoltvas kerítés mögötti hatalmas parkot és a közepén komoran ágaskodó kastélyszerű épületet szürkeségbe vonja a hideg időjárás. – De ettől még nem lesz kevésbé érthetetlen, amit művel.

Lex halkan megköszörüli a torkát, és kicsit fészkelődik az ülésben, mielőtt újra megszólalna.

– Nem is biztos, hogy minden részét képesek lennénk megérteni – mondja sejtelmesen, én meg tehetetlenül felnyögök. Én nem vagyok képes erre. Tudnom kell, mi a fene folyik itt. Jogom van hozzá. Az anyja üzenete nekem is legalább annyira szólt, mint neki, de ő önző módon megfosztott ettől. A magyarázatoktól. Épphogy csak kezdett körvonalazódni a kép, és ő egyszerűen csak szétbarmolta az egészet.

– Hogy tűnhetett el egy teljes évre? – kérdezem tehetetlenül. – Annyiszor próbáltam megtalálni és beszélni vele, de semmire sem mentem, se tehetséggel se anélkül. Nem értem.

Lex nem szólal meg, de érzem a testtartásán, hogy megfeszül.

– Mi az? – fordulok felé azonnal. Elgondolkodva oldalra dönti a fejét, mielőtt válaszolna.

– Emlékszel, hogy a megosztás miatt könnyűszerrel tudtad használni a tehetséged rajta. – Nem kérdés. Kijelentés, de azért reflexszerűen bólintok egyet. – Ez csak egy gondolat, de… mi van, ha ugyanilyen könnyen működik ellenkező módon is. Blokkolni tud.

Erre már én is gondoltam, de ahogy újra és újra végigjáratom magamban a gondolatot, minden egyes alkalommal egyre valószerűtlenebbnek tűnik az ötlet.

– Ahhoz az kellene, hogy konstans fenntartsa ezt az állapotot – jegyzem meg komoran visszafordítva tekintetem a Szindikátus épülete felé. – Még ha ez lehetséges is lenne valamiféleképpen a megosztás miatt, egy órán keresztül is hatalmas megterhelést jelentene a szervezetnek, nemhogy egy egész éven keresztül.

– Mi van, ha nem tehetséggel blokkol? – kérdezi Lex. Visszapillantok rá, de nem engem néz. Szürke tekintete az esőben ázó szélvédőn túlra mered, de nem egy konkrét dolgot néz.

– Mire gondolsz?

– Ez megmagyarázná, hogy miért nem érte el senki más sem rajtad kívül – mondja, ahogy a gondolatmenete továbbhalad. Mintha ott sem lennék, úgy beszél. Sokszor csinálja ezt, ha nagyon gondolkodik valamin. Hangosan, de egyáltalán nem a jelenlévőknek. – Nem ő maga az, aki távoltart mindenkit, hanem valószínűleg a hely, ahol van.

– A hely? – kérdezem kétkedve, de azért az eshetőség makacsul megreked a gondolataim között, és egyre hihetőbbnek tűnik minden egyes másodperccel, amit azzal töltök, hogy megforgatom magamban a lehetőséget.

Sőt! Olyan nagyon régi,  megfakult emlékekről is elkezdi lebontani a homály álarcát, amire nem számítottam.

Az elmúlt időszakban elég gyakran álmaimban is megjelenő gyerek Noamet most is tisztán látom lelki szemeim előtt. Csakhogy a mostani jelenetek nem csak álmok, hanem emlékek. Emlékek egy igazán borzalmas időszakról.

Az orvosok elég hamar elkezdtek rájönni, miután elértem a kritikust kort, hogy az ingenikum engem nem fog úgy megölni, mint más gyerekeket, és arra is nagyon hamar rájöttek, hogy ez egy olyan különleges szituáció, ami kutatási szempontból ritkán adatik meg az embernek.

Előttem vannak a pillanatok, mikor próbálom valahogy, a saját kis gyermeki szavaimmal elmondani apámnak, hogy ezek az orvosok nem mindig azért vizsgálódnak annyit, hogy meggyőződjenek róla, hogy egészséges maradok, ahogy az is előttem van, hogy a legtöbb ilyen eseteben hogyan lett lesöpörve az asztalról, amit átadni próbálok.

Most már tisztán el tudnám mondani, ami velem történt. De nem sok értelme lenne, mert időközben rájöttem, hogy a valódi probléma nem a szavaimmal volt, hanem a körülöttem lévő felnőttekkel.

–  Nem ismerek ilyen helyet – mondom keserűen kissé összehúzva magam az ülésben. Nem tudom, hogy a hideg, amit érzek a kocsin kívülről áramlik be hozzám, vagy egyenesen belőlem származik. Nem lepődnék meg, ha az utóbbi. Még mindig álmodom néha mindenféle furcsa anyaggal teli betonfalakról, amelyek lassanként egyre közelebb kúsznak hozzám, hogy végül olyan kis helyet teremtsenek számomra, hogy úgy érezzem, koporsóban vagyok.

Lex érti a célzást, és megértő pillantást vet felém. Olykor-olykor mesélek neki ezt azt a gyerekkoromról, és a kísérletező kedvű orvosokról és kutatókról.

– Sosem sikerült olyan környezetet teremteniük, amivel meggátolhatták volna a tehetségem működését – teszem még hozzá azért halkan. – Másról lesz szó.

– Derítsük ki – feleli Lex. Hangjából váratlan lelkesedés és frissesség cseng, ahogy kiegyenesedik az ülésben. Jobb kezét annyira elemeli a kormányról, hogy becsatolja az övét, állával pedig a szélvédő felém eső széle felé bök, miközben beindítja a motort.

Hát erre várt. Nem csak úgy elmélkedésből és az események megemésztése miatt ültünk a kocsiban, és ettől furcsán idiótának is érzem magam.

– Honnan tudtad? – kérdezem, és a saját övem becsatolása közben azt figyelem, ahogyan szépen lassan visszahúzódik az automata kovácsoltvas kapu mindkét szárnya, és a feltárulkozó ürességen egy kopott kis fekete Mercedes hajt át egészen lassan.

Az eső egyre hevesebben áztatja az utcákat vízpárával vonva be a levegőt, de még így is tisztán kivehető a volán mögött ülő két alak. Csücsöri az anyósülésen, mellette pedig a pofátlan exszőke Do. Pirosra festett feje csak úgy lángol a késő őszi szürkeségben.

Elég távol állunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre minket. Hála az égnek.

– Ezt nem hiszem el – sóhajtom felháborodottan, de Lex mosolya kiszélesedik.

– Az árkádsor alatt láttam meg, míg téged vártalak a beiktatás után. Nagyon igyekezett nem feltűnést kelteni, még egy idióta kötött sapkát is a fejére húzott, de ezt az árnyalatot azért nehéz semlegesíteni – jelenti ki fojtott vidámsággal.

Automatikusan vetek egy pillantást még az épület felé. Az említett árkádsor a belső park felé néz ugyan, de lelki szemeim előtt látom, ahogyan Do igyekszik észrevétlenül megbújni a sápadt oszlopok között.

Mindig is azt gondoltam, ha valakivel tartja a kapcsolatot, az Caroline. Do lett volna az utolsó, akire fogadást kötöttem volna, de most, hogy világosan látom, mégis annyira egyértelműnek tűnik. Felrémlik bennem zöld tekintete, ami nem egyszer ellenségesen rám villant, ha egy kicsit is úgy érezte, hogy veszélyeztetem Csücsörit a jelenlétemmel. Ritkán tüntet ki valakit furcsa barátságával – és isten tudja, milyen alapon –, de ha megtörténik, akkor az nem rövid távra szól.

Do sosem kedvelt engem, de még így is furcsán elárultnak érzem magam.

Lex óvatos távolságból követi őket. Egy-két autó mindig van köztünk, és egy ideig tökéletesen is működik ez a koncepció, annak ellenére, hogy a közlekedés a külváros csendes nyugalmából egyre inkább csorog át a Precipicetown belvárosára jellemző konstans nyüzsgésbe.

Lex – tőle nagyon nem megszokott módon – még egy piroson is átcsusszan az autóval, hogy szem elől ne tévesszük a kopott kis Mercit, és egy jobbról érkező szürke Ford még ránk is dudál közben.

– Uh Lex, ez azért elég szűk volt.

A szívem félredobban egyet a hátsó ülésről váratlanul érkező cinikusan vidám hangra. Lex meg sem rezzen, pedig biztos vagyok benne, hogy őt is ugyanolyan meglepetésszerűen éri Csücsöri megjelenése a hátsó ülésen, mint engem. Utálom is, hogy én képtelen vagyok az érzelmeimen uralkodni. Nem is mozdulok inkább.

–  Mióta tudjátok? – kérdezi Lex. Szürke tekintete a visszapillantóra villan, és nem tudom nem észrevenni, hogy szeme sarkában jókedvű szarkalábak ülnek be, mégha ajka nem is követi ezt.

– Úgy negyed órája vett észre titeket Do – feleli Csücsöri semleges hangon kissé késve. Erre Lex már megengedi magának, hogy elmosolyodjon, amit személy szerint felháborítónak tartok, de még mindig nem fordítom el a tekintetem a szélvédőről.

– Egészen jól megy a teleportálás – jegyzi meg Lex az útra figyelve. A hátsó ülésről halk hümmögés szűrődik. Csücsöri csak késve reagál erre is, mintha minden egyes szót, amit ki akar ejteni a száján, nagyon meg akarna fontolni.

Méghogy egészen jól megy. Egy kibaszott negyven mérfölddel haladó jármű ülésén jelent meg. Ehhez olyan szintű kontrollra van szüksége, amit csak egy született használó képes neki megtanítani, és ahhoz is hosszú idő kell.

Vagy megosztás…

A gondolat otrombán és meglehetősen gúnyosan kúszik a gondolataim közé, főleg, hogy emlékeim közé fészkeli magát az utolsó pillanat, mikor a született használókról beszélgettünk Csücsörivel.

– Volt időm tanulmányozni – jön a megkésett felelet ugyanazon a semleges hangon. – A következőnél majd fordulj jobbra – teszi hozzá az utasítást Lexnek intézve, és jobbjával még szemléltetésképpen kissé előre is nyúl a Lex és köztem lévő térbe.

Kézfeje csak egy röpke pillanatra kerül a látóterembe, de nem tudom nem észrevenni, hogy az ujjai csontsoványak, a bőre pedig olyan halvány, hogy az erek jól kivehetően átlátszanak a kézfején. Már ettől önmagában feszült leszek, de amitől igazán belém költözik a szorongás, az a vénakanül okozta apró, alig észrevehető heg a kézfején. Olyan sokszor láttam már a saját kézfejemen hasonlót, hogy összetéveszthetetlenül beleégett a tudatomba.

– Beteg vagy? – szegezem neki a kérdést, és a hangommal sikerül nem csak őt és Lexet, de saját magamat is meglepni. Persze a tekintetemet tüntetőleg továbbra is egyenesen magam elé szegezem, de egyszerűen tudnom kell. Tudnom kell, hogy nem a megosztás miatt néz így ki. Egy esetleges daganat miatt, miközben nekem meg semmi bajom.

– Itt is jobbra – mondja Lexnek érezhetően halkabban, mint korábban. Lex azonnal ki is sorol a külső sávba. – Nem vagyok beteg – felel végül fojtottan. – Csak nem volt egyszerű az elmúlt év – teszi hozzá óvatosan, amire nem tudok elfojtani egy ösztönösen a torkomból feláramló gúnyos nyögést.

Hát az én évem sem volt egyszerű. Egyik napról a másikra kiiktatott az életéből, miközben egy életre egymáshoz vagyunk láncolva. Annyi kérdésem lenne, és olyan dühös vagyok rá. Megfosztott a válaszoktól, mintha nekem nem lenne ugyanúgy jogom hozzájuk, mint neki.

És miért pont most döntött úgy, hogy hirtelen visszakúszik a tehetséges világ életébe?

– Hová megyünk? – kérdezi Lex, miközben fél kézzel igyekszik egy szemébe hulló kósza tincset a füle mögé gyűrni. Hullámos haja már majdnem olyan hosszú, hogy össze tudná kötni a tarkóján. A csajok oda lennének érte. Nem mintha Lexért alapból nem lenne oda mindenki.

Az egész Daventry család olyan, mintha tökéletesen tudná vegyíteni a modernkori értékeket a régi erényekkel. Lex apja csodásan lavírozik a Szindikátus és az állam között.

Persze Lex is ugyanolyan emberből van, mint én. Csak ő kevésbé tűnik esendőnek, még ha teljes mértékben az is.

– Egy helyre, ahol tudunk beszélni. Ha már követtetek – teszi még hozzá kelletlenül, belőlem meg nem tudom már hanyadjára szakad fel a cinikus nyögés, mióta az autóban van.

Beszélni? Mégis mi a fenéről?! Eddig nem akart beszélgetni, most meg hirtelen igen? Ha meg nem követjük őket, akkor meg eszébe se jut, hogy amúgy meg kellene magyaráznia bizonyos dolgokat? Ez az egész nevetséges.

Ingerülten jobbra dőlök inkább, az ablakhoz könyöklök, és fejemet megtámasztva jobb öklömön a tekintetem az üvegen túli világra függesztem. Kezd igazán besötétedni, és az esőben az előttünk haladó autók féklámpája elmosódott foltokként tekeregnek a tükörre emlékeztető vizes aszfalt felett.

Úgy tíz percet autózunk még teljes némaságban. Lex sem erőlködik további kommunikációval, némán fogadja az egy-egy tömör mondatból álló iránymutatást, míg végül egy több emeletes tömb melletti sikátorban állunk meg.

Egyértelműen nincs közvilágítás az utcában, de az autó elülső reflektora megvilágítja Do kopott Mercijének hátulját néhány kuka mellett, mielőtt Lex le nem állítja a motort, és teljes sötétségbe nem vonja az egész helyet. A sikátor túlsó oldalán még látszik a most már csak szemerkéléssé gyengült esőben, hogy az itt uralkodó csend ellenére a blokk másik oldalán viszont pezseg az élet. Esernyős járókelők és autók egymást követő hosszú sora váltakozik az innen elég távolinak tetsző utcafényben.

Mind a hárman kiszállunk a kocsiból, Lex meg én csendben követjük Csücsörit, aki egy a falba süllyesztett vasajtóhoz lép, a nadrágja zsebéből elővesz egy kulcsot, kinyitja vele az ajtót, és eltűnik a mögötte feltáruló vaksötétben.

– Azért, ha megpróbálna kinyírni, remélem, segítesz. – Vetek egy kétkedő pillantást Lexre, mielőtt belépnék én is a sötétbe, és hallom, ahogy halkan kuncog a számára képtelennek tűnő gondolatra.

〜

Mint pár perccel később kiderül, a falba süllyesztett ajtó egy szórakozóhely hátsó részéhez csatlakozik. A rövid kis sötét folyosót egy újabb ajtó hamar felváltja egy ugyanolyan szűk, de hosszú folyosóra, amin normális világítás ugyan nincs, de úgy középtájon a falra felszerelt rózsaszín neon felirat ködös derengésbe vonja a helyiséget.

Mikor elhaladok mellette egy pillanatra felbámulok, a betűk elsőre sokkal inkább tűnnek valamiféle illusztrációnak, nem szövegnek, de azért ha az ember egy másodpercnél többet ad nekik, jól kivehető belőle a Skarlát Pillangók név, amitől váratlanul összerándul a gyomrom, és beletelik jó pár pillanatba, mire rájövök, hogy pontosan miért is.

Abban az időben Peyton már jócskán távolodott a családtól, és ez már nem csak nekem, hanem anyának is feltűnt, amiből rengeteg vita kerekedett ki kettejük között. Pont egy ilyen vita – ami egy annyira banális dolog miatt robbant ki, hogy már nem is emlékszem rá – után volt, hogy Peyton és én egyedül maradtunk a kertben. Anya pár perccel azelőtt viharzott vissza a házba egy adag megszáradt tiszta ruhával a karján, amit a vita hevében szinte letépkedett a kertben álló szárítóról, Peyton pedig fáradtan leült hozzám a hátsó teraszra felvezető lépcső legalsó fokára. Én a legfelsőn ültem, így elgondolkodva néztem a tarkóját a mobilom takarásából, míg meg nem szólalt.

– Elegem van – jegyezte meg, én meg nem tudtam, pontosan mire is gondol valójában. Anyára? Az egyre sűrűsödő veszekedésekre? Vagy úgy általánosságban a család állapotára. Anya és apa még éppen nem váltak el, de már lehetett érezni, hogy az is a küszöbön van. – Le fogok lépni.

Az emlékezetembe égett ez a mondat, pedig kicsi voltam és nem fogtam fel, hogy mit is jelent ez pontosan. Sokszor kimaradt éjszakákra, de volt hogy napokra is. Nem volt újdonság számomra, hogy lelép olykor-olykor.

– Aha – reagáltam le, mintha nem érdekelne. Ahogy nőttem, úgy egyre gyakrabban tettem úgy, mintha nem érdekelne, mit csinál a nővérem, pedig legalább ugyanilyen gyakran lestem minden egyes lépését is, ami nyilvánvalóan elég sűrűn idegesítette.

Most is átlátott rajtam. Nem fordult meg és nézett fel rám, de jókedvűen felhorkant. Néhány másodpercig csak hallgattuk a tavaszi kert madárcsicsergős nyüzsgését, mintha megállt volna az idő.

Nekem kicsit meg is állt ott. Akkor láttam utoljára a nővéremet a nővéremnek.

– Anyáék hamarosan el fognak válni, Nomey – szólalt meg végül. Kicsit balra dőlt ültében közben, hogy elérje a jobb farzsebét, amiből elővette a mobilját, és azzal együtt kirántott egy névjegy méretű kártyát, ami logóval felfelé landolt a falépcső erezetén.

Megkövülten bámultam a neon rózsaszín mintát. Fel sem fogtam, mit látok, nem is volt fontos, mert Peyton szinte azonnal felkapta és visszagyűrte a zsebébe, majd elfordulva felnézett rám. – Hallottad, amit mondtam?

Hogyne hallottam volna. Tisztán és érthetően. Tisztában is voltam a ténnyel. Csak éppen most mondta ki ezt először hangosan valaki, így mostantól könyörtelenül tovább tudott visszhangzani a koponyám belső felén.

– Igen – préseltem ki komoran magamból. Leeresztettem a telefont tartó kezem, és most már nem tettem úgy, mint akit nem érdekel, amit mondani szeretne.

– Ha ez megtörténik, anyával kell maradnod! – közölte olyan egyszerűen, mintha éppen csak azt mondta volna, hogy holnap is ugyanúgy ki kell kelnem az ágyból, mint ma reggel. – Szeretném, ha ezt megjegyeznéd.

Megjegyeztem, és habár saját magam sem akartam végül apával maradni, akkor ezt még nem láttam ennyire tisztán.

Végül felállt, szembefordult velem, és melegen rám mosolygot. Sötét haja leengedve omlott a vállára a tavaszi napsütésben. Nyoma sem volt még annak a szigorú megjelenésnek, amit nem sokkal később magára öltött, és azóta is tart.

A neonfényben világító logó mellett ugyan elhaladunk, de emlékeim nem engedik azt a pillanatot, amikor a nővérem utoljára szólított Nomey-nak.

– Izgulsz? – kérdezi Lex mögülem, olyan hangon, mintha ezt az érzelmet, csak könyvekből ismerné. Néha, mondjuk, tényleg ez az érzésem.

– Nem – hazudok azonnal. A tükörben látom, hogy halvány mosolyt csalok az arcára, de elszakítom róla tekintetem és a saját tükörképemet nézem meg inkább még egyszer utoljára. Nem látok benne semmi kivetnivalót, de biztos vagyok benne, hogy apám találni fog. Mindig talál valamit, amit kritizálhat.

Újra felrémlik bennem a kérdés, amit az elmúlt hetekben minimum ezerszer feltettem magamnak, hogy tényleg akarom-e én ezt, de a válasz mindig ugyanaz. Amennyire nem akarom, pont ugyanannyira szükségem is van rá.

– Ez csak egy idióta szertartás, olyan, mint mikor megkeresztelik az embert – áll fel Lex az egyetlen szobámban található fotelből, amin eddig ült, és úgy von vállat, mintha igaz lenne, amit mond, és nem csak engem akarna megnyugtatni.

Visszafordulok felé, miközben megigazítom a kis medúzát sötétkék zakóm hajtókáján, mintha már nem állt volna amúgy is teljesen tökéletesen.

– Tudod te is, hogy ez nem igaz. Legalábbis nem az én esetemben – felelek egyhangúan, amivel nem tud vitatkozni, így más irányból közelít meg.

– Elmondod az esküt, aláírod a papírt, és kész. Este meg megyünk inni – teszi még hozzá lelkesen, és egy pillanatra hitetlenkedve fel is emelem az egyik szemöldököm, mert olyan, mintha Witsberger szólna belőle.

Lex nem érti. Vagy inkább érti, de nem igazán érzi át. Nem volt még ingenikum a Szindikátusban. Nem volt még ilyenre precedens. Az egész Szindikátusba lépés másoknak tényleg csak annyit jelent, hogy keresztülmennek a tehetségteszten, a család megkapja a teszt alapján kapott pontokat, aztán leteszik az esküt, és este hazamennek, és nyugodtan alhatnak. Többé kevésbé…

De nálam más a helyzet, és ezt Lex is nagyon jól tudja. A tehetségteszt számomra nem csak abból állt, hogy megállapítsák, milyen szinten tudom használni, hanem hogy egyáltalán fel tudjanak állítani valamiféle mintát, ami alapján meg lehet ezt állapítani. Az eredmény pontokra váltásáról nem is beszélve. Az elmúlt hónapok egy politikai utazás volt a pokolba, amit apám minden egyes teszt elvégeztével egyre jobban élvezett.

Kinézek az ablakon. A reggeli napsütésnek már nyoma sincs. Hála az égnek. A fák és bokrok leveleit furcsa szürkeség vonja be. Még anyám ősszel színekbe boruló virágaiból is mintha eltűnt volna az élet. Távolról halk, vészjósló morajlás hallatszik, de még nem kezdett el esni. Jót tesz a lelkemnek.

Váratlanul eszembe jutnak Mr. Mariott közel egy évvel ezelőtti szavai.

A fiad egy időzített bomba, David!

Az lennék? Valóban? Ennek ellenére ma úgy tűnik, hivatalosan is beléphetek a Szindikátusba. Így is. Ingenikummal.

– Fogunk inni – szólalok meg végül szárazon az ingujjamat igazgatva. – A szabadságodra – mondom. Lex arca meg se rezdül. Bizonyára ő is gondolt már arra, hogy az én Szindikátusba lépésem mit is jelent pontosan az ő családja számára. A legerősebb vérvonal ugyan a Daventry, de az ingenikum indokolatlan előnnyel ruházta fel a családomat.

– Sosem akartam apámat követni, és ő sem ebből a pozícióból kívánt nyugdíjba menni – reagálja le végül.

– Tudom – fordulok felé. – Valószínűleg ezért is csinálja olyan jól a dolgot.

– Úgy hallottam, Sky is ma lép be – jelenti ki Lex egyenesen a szemembe nézve.

Én is hallottam. Nyilván.

– Norton ki nem hagyna egy alkalmat sem, hogy apámat bosszantsa.

Lex beleegyezően bólint, és kissé oldalra fordul, az ajtó felé, indulásra készen.

– Nem mintha változtatna bármin is. Még Peyton pontjaival sem voltak sokkal előrébb, nemhogy Sky pontjaival.

Lex ajkai szóra nyílnak. Mondani akar valamit, de végül úgy dönt, hogy mégsem teszi, és az emiatt bennem keletkező zavarodott érzés velem marad egészen a Szindikátus épületének központi termébe vezető ajtajáig.

Egy pillanatra megtorpanok, mielőtt belépnék. Lex is így tesz. Apám és az ő apja biztosan itt vannak már. Biztos vagyok benne, hogy apám már délelőtt megérkezett. A bal csuklómon pihenő órára pillantok.

Kettő óra lesz három perc múlva. Eléggé kiszámoltuk Lexszel, de nem érdekel. Izguljon legalább apám egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mindenképpen el fogok jönni, annak ellenére is, hogy egy kisebb hisztit lenyomott, mikor közöltem, hogy anyámnál leszek, és Lexszel jövök.

– Apádat nem váltják le ma, de szavazattöbbsége meglesz ma a Blaineknek… apámnak – javítom ki magam. Lex óvatosan bólint.

– Sok embert sikerült maga mellé állítania az elmúlt időszakban – közli tényszerűen, én meg elfintorodom a gondolatra, hogy ez mennyire volt időben arányos a tesztjeim eredményeivel.

– Az egész flancos Bennet-családot sikerült maga mögé állítani.

– Valljuk be, hogy ehhez azért nem kellett túl nagy erőfeszítést tennie. Te is tudod, hogy a Bennetek és a Mariottok csak úgy rúghatnak labdába, ha valakihez csapódnak.

Az ajtókilincsre vetem a tekintetem. Lexnek igaza van. Félig. Apámnak nem is telt nagy erőfeszítésbe a dolog. Nekem viszont annál nagyobb erőfeszítésembe fog kerülni, ha teljesíteni is akarja az ígéretét.

Lex nem olvas a gondolataimban ugyan, de így is észreveszi, hogy valamit nem mondok el neki. Jobbját a csukott faajtó erezetére helyezi, mintha attól tartana, hogy válaszok adása nélkül egyszerűen csak belépek a terembe.

Nem kérdez semmit. Szavakkal. De a tekintete szinte áthatol rajtam. A kilincsről az arcára bámulok.

– Apámnak nem elég csupán a Bennetek ígérete, hogy mellette állnak. – Lex ajkai elválnak egymástól. Még végig sem mondtam, de ő már érti, és olyan döbbentnek tűnik, amitől az elmúlt időszakban a mellkasomba költözött kő sziklává kezd duzzadni. Ha még Lexet is megdöbbenti, egy olyan ember, aki ebben a világban és annak szabályai mentén szocializálódott, apám most tényleg túltett magán. – Jogi úton akarja biztosítani magát…

– El kell venned Annt – mondja ki Lex hangosan, ami látszólag nekem nem megy. – De hiszen ő nem is igazán tudja használni a tehetségét. Pontokban szinte mérhetetlenül kevés előnnyel járna, ha a Blain család tagja lenne ő is.

Lex gondolatai azonnal meglódulnak. Az ő tiszta és becsületes logikája azonban távol áll apám ármánykodó, hataloméhes személyiségétől.

Halk és cinikus morgás tör fel a torkomból.

– Lex – mondom elnézően a sötétszürke szemekbe bámulva. – Itt nem is Annie és a pontjai a lényegek, hanem az apja.

Lex arcán azonnal látszik a megvilágosodás. Félszavakból is ért engem.

– Annie apja sem hülye. Semmit sem számít, hogy a Szindikátust öt család alapította. Ahogy te is mondtad, mindenki tudja, hogy a Mariott- és Bennet-család csak akkor rúghat labdába, ha valamelyik erősebb családhoz betonozza magát. Annie apja pedig pontosan tudja, hogy ez a legjobb esélye erre… Hacsak nem akarod te elvenni Annie-t – teszem hozzá száraz humorral.

Lex lemondóan csóválja a fejét.

– Ez nevetséges – jelenti ki halkan.

– Apám arca biztosan az lenne.

– Tudod, hogyan értem.

Hogyne tudnám. De apámnak semmi sem szent, csak a hatalom szaga, amit ha egyszer megérzett, nem ereszt soha.

Kezemet a kilincsre fonom, mert nem igazán lehet többet mondani erről az egészről. Legalábbis most még. Lex azonban továbbra is az ajtón tartja a tenyerét, így értetlenkedve bámulok rá oldalról. Nem rám néz. A cipője orrát figyeli vívódva, összeráncolt szemöldökkel, aztán úgy tűnik, döntésre jut. Elhúzza a száját, és felnéz rám.

– Apám hívott, mielőtt elindultunk – kezd bele nehézkesen. – Állítólag Skynak egészen jól sikerült a tesztje.

– Jól? – ismétlem meg idétlenül, mert nem értem, mit akar ezzel pontosan mondani.

– Lényegesen több pontot sikerült elérnie, mint amire bárki is számított.

– Mennyivel? – kérdezem kissé ingerültebben, mint azt szeretném, de Lex nem foglalkozik a hangnemmel. Tudja, hogy nem neki szól.

– Nem tudom a részleteket – rázza meg a fejét. – Még nem volt ideje belenézni a teszteredményekbe. Az összesített családi pontokra nézett csak rá, amihez ma reggel hozzáadták a teszteredményeket a belépésetek miatt, de azokon az látszik, hogy Sky eléggé alá lett becsülve. Ötször annyi pontot sikerült produkálnia a teszteken, mint amennyit korábban jósoltunk neki.

– Aha – ennyit tudok ostobán kinyögni, mert a gondolataim egy pillanat alatt összegubancolódnak. Hogy a fenébe volt képes ennyire feljönni? Még Annie-nél is rosszabbul használja a tehetségét, már amikor ritkán képes rá. A korábbi tesztjeiről nem is beszélve.

Mi az isten?!

– Mit ácsorogtok idekint? – Apám hangja olyan váratlanul ér el hozzám, hogy azonnal összerezzenek. A hátam mögül jön. Lex az irányába fordul, de én arra sem méltatom, hogy ránézzek.

Lenyomom a kilincset és válasz nélkül belépek a nagyterembe, ahol egyelőre zsizsegés fogad. A családok képviselői egymással beszélgetnek az asztalnál ülve. A magas ablakokból áradó fénycsóvákat figyelve szomorúan veszem tudomásul, hogy a szürke, felhős idő nem társult hozzánk túl sokáig. Pedig igazán illett volna a mai napomhoz.

Lex az asztalfőn ülő apja jobbján foglal helyet. Ő előttem nem sokkal lépett be a Szindikátusba. Én akkor nyilvánvalóan nem lehettem jelen, de örülök, hogy ő viszont emiatt már itt lehet velem ma. Ha máson nem is tud változtatni, az érzéseimre mindenképpen némileg nyugtató hatással van.

Megkeresem a nevem az asztalra kihelyezett kis kártyák között. Nincs nehéz dolgom, mindenki helyét egy kis asztalba süllyesztett fémlap jelzi, kivéve az enyémet és Sky helyét. A kis süllyesztésekben csak két helyen virít fehér lap, és elsőre meg is találom magam apám mellett.

Azért egy pillanatra a másik fehér lap felé pillantok. A szék mögötti ablakból úgy rátűz a nap fénye, hogy szinte nem látok belőle mást, csak egy gonoszan világító fehér foltot, mintha még a nap is ténylegesen gúnyolódni akarna rajtam.

Leülök, de túlságosan is tudatában vagyok annak a lapnak. Mintha maga Sky csúfolódna rajtam úgy, hogy még meg sem érkezett.

Apám gondolatai ezek vagy a sajátjaim? Az elmúlt hónapokban mást sem hallottam tőle, mint végeláthatatlan szidalomtengert, hogy Norton képes a történtek ellenére is benyomni a Szindikátusba a fiát.

A történtek ellenére… Mégis mi történt azon a délután valójában? Tényleg engem is a halálba akart vinni magával? Vagy ez csak apám agyszüleménye, és véletlen volt minden. Annyira szeretném ezt hinni. De hinni a Nortonoknak bármiben is…

Kétszer is pofára kellett esnem, hogy megtanuljam a leckét…

Undorodva fordítom el a tekintetem a fehér jelenéstől, mert az ajtó nyílik, a teremben lévők pedig egy emberként fordulnak az érkezők irányába.

Már csak ők hiányoztak a megjelentek közül. Mintha bármit is érne, én egészen addig nem vagyok hajlandó felnézni a nevemet tartalmazó kis papírlapról, míg meg nem hallom, ahogyan a mellettem helyet foglaló apám lélegzete bennreked. Ösztönszerűen nézek fel, mert ez alapból sem jelent semmi jót, nemhogy egy Szindikátus ülésen.

Ösztöneim jól súgnak, emellett viszont valami nagyon fontosat elfelejtenek előre jelezni, így nem csak az apám lélegzete akad el, hanem az enyém is, amint meglátom az érkezőket.

A Norton-család úgy vonul be az ajtón, az asztal túlsó oldalán lévő helyeik felé, mintha egy bírósági tárgyalásra igyekeznének, ahol előre borítékolható a győzelmük. Maga Norton legelöl, őt követi Peyton, és ha az ő jelenléte nem lenne még mindig elég felháborító a másik oldalon, őt Mena követi.

Mintha egy teljesen másik ember lenne. Sápadt, vékony, de mindezek ellenére határozott, komor kifejezés ül az arcán. A gyomrom összerándul a látványra. Nem néz rám. Minden bizonnyal szándékosan. Valószínűleg ő tudta, hogy itt leszek. Felkészült rá. Én viszont nem tudtam, hogy ő itt lesz. Nagyon nem. És ahogy ez a gondolat befészkeli magát az agyamba, azonnal érkezik egy másik is. Sky nincs sehol.

Idiótának érzem magam. A világító fehér lapra meredek, amin nem látszanak innen a betűk, mintha árulást követtek volna el.

A kezem megremeg. Mit képzel magáról?! Hogy én mennyire ostoba voltam! Eddig a pillanatig egy nagyon kis részem reménykedett abban, hogy oka van mindannak, ami történt. Hogy a múltbéli döntése mögött közös érdekek húzódnak, csak én nem értem. De most már tisztán látom. Számíthattam volna rá.

– Mit jelentsen ez?! – csattan fel apám hirtelen, nem túl szofisztikált módon. – Mit keres ez itt? – kérdezi, és jobbjával hetykén Mena felé int, aki meg sem rezzen. Lehajtott fejjel az asztal lapját bámulja maga előtt.

– Nyugodj le, David! – figyelmezteti Mr. Daventry az asztalfőn ülve. Arckifejezése nyugodt, és ebből tudom, hogy ő tudta. Hogyne tudta volna. A Szindikátus feje. És szándékosan nem közölt a fiával csak féligazságokat.

Lex és én egy pillanatra összenézünk. Ő is ugyanolyan döbbentnek tűnik, mint amilyen én vagyok.

Apámat ostoba módon elviszik az indulatok, amitől szégyenérzet fog el.

– Nem lehet ide behozni csak úgy akárkit!

Mr. Daventry újra szólásra nyitja ajkait, de Norton óvatosan leinti, hogy ő maga rendezhesse apám nem túl bölcs viselkedését.

– A lányomat, aki egyenesági közvetlen leszármazottam, és korához mérten tehetségének és ítélőképességének száz százalékig a birtokában van – kezd bele szándékosan hivatalosan felidézve az eskü egy részét, kissé kioktató hangnemben, nekem meg azonnal a torkomban kezd dobogni a szívem, mert rögtön tudom, hogy hová tart ez az egész –, pontosan ugyanolyan jogok illetik meg, mint a te fiadat, Christopher. Így aztán a mai napon nem csak a te fiad lép be hivatalosan is a Szindiktásuba, hanem az én lányom is.

Mena automatikusan kiegyenesedik, és felemeli a tekintetét egyenesen az apámra. Leengedett haja elmozdul a vállán, a barna tincsek között ruháján pedig feldereng a Norton-család címerállata, egy üvegpók.

– Egy csapat!! – üvölt rám Noam teljes erejéből. Még sosem láttam ennyire kikelve magából, ami igazán megrémít ahhoz képest meg főleg, amilyen összeszedett volt korábban. – Te meg én együtt!! – ordít torkaszakadtából, és Lexnek és Witsbergernek úgy kell leszorítania, hogy nekem ne essen dühében. Összeszorítom a szám, de a könnyeimet nem tudom megállítani akarattal sem. Az első szépen lassan kibuggyan, és nem tudok megálljt parancsolni a többinek sem, amik követik. – Áruló vagy! – mutat rám éppen Lex szorításából felszabadult jobb kezével, és közben úgy vonaglik a két másik kezében, mintha tényleg csak ők állítanák meg attól, hogy ott helyben megöljön. – Nincs semmi mondandód nekem?! – csap rá egyszer az asztal tetejére ököllel indulatosan, amit továbbiak is követnek. – Szólalj már meg, te szerencsétlen!!

Hát ezt is elértük. Nem tudom hibáztatni. Egyáltalán nem. Viszont az tényleg meglep, mennyire élesen emlékszik a kis egyességünkre ennyi idő távlatából is.

Do elítélően bámul rám a srácok mögül. Karjai mellkasán összefonva, és nem mond semmit, de tartása szinte üvölti, hogy ő megmondta, hogy ez lesz.

– Mondj már valamit! – üvölt rám Noam újra.

– Nincs mondandóm – jelentem ki csendesen, miközben igyekszem olyan lassan felállni, amennyire lehetséges, mert remegnek a lábaim, majd sarkon fordulok, és megcélzom a nyitott ajtót, de az azonnal hangos reccsenéssel vágódik be előttem.

Döbbenten fordulok félig vissza Noam felé. Mögötte Do feszülten húzza ki magát a háttérben, fejét szinte észrevétlenül ingatja felém, jelezve, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, de a dühöm és felháborodásom felülkerekedik a racionalitáson, és azonnal elnyomják előbuggyani készülő további könnyeimet.

– Mégis mit képzelsz te magadról? – sziszegem Noam felé, aki cinikusan és ridegen felröhög egy pillanatra.

– Én?! – kérdez vissza fagyos vigyorral. – Addig innen ki nem teszed a lábad, míg el nem mondasz szépen mindent arról, hogy te és a mocskos családod miben mesterkedtek – fenyeget megjátszott ridegséggel.

Alig hiszem el, amit hallok. Még egy hitetlenkedő, halk kuncogás is felszakad belőlem, annyira szürreális a jelent. Teljes testemmel visszafordulok felé. Lex és Witsberger figyelik a mozdulataim ugyan, de közel sem olyan mélyen, ahogy kellene. Látszik, hogy fogalmuk sincs semmiről se.

– Mena! – hangzik el a nevem figyelmeztetően Do szájából, és tőle szokatlan ösztönszerűséggel még előre is lép egy kicsit. Ő az egyetlen, aki eléggé ismer ahhoz, hogy felismerje szándékaimat apró rezdülésekből is akár.

Oldalra billentem a fejem, miközben végignézek a srácokon, mert rájövök, hogy ebben a pillanatban viszont kezdenek rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel azzal, amit eddig gondoltak a saját helyzetükről. Do hangja kell ehhez. Hát persze.

Próbálok uralkodni magamon, de annyira szánalmas az egész, hogy képtelen vagyok elnyomni az újra torkomra kúszó kuncogást egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy Noam hirtelen felém nem mozdul.

A karom reflexszerűen lendül felé, aminek a nyomán a nehéz, tömörfa asztal, aminél pár pillanattal korábban ültem, padlót karistoló lábakkal, nyikorgó süvítéssel találja el Noamet deréktájon, és a szemközti falnak passzírozza. Lex és Witsberger még éppen időben ugrottak szét ahhoz, hogy most ne a falhoz szorítva bámuljanak rám döbbent némasággal.

Nem foglalkozom velük, mert ott akarom tartani Noamet, ahol most van, míg elmondom, amit akarok, és ahhoz minden koncentrációs képességemre szükségem lesz, még annak ellenére is, hogy Noamet magát is mozdulatlanságba száműzte a jelenet okozta döbbenet.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy becsapott ajtóval meg tudsz állítani – közlöm, és igyekszem azon dolgozni, hogy a hangomon ne hallatszódjon, mennyire fájnak korábbi szavai. Érzem, hogy Lex elszántan igyekszik a gondolataim közé férkőzni, természetesen eredménytelenül. – Csak az energiádat pazarlod, Lex! – Meg az enyémet! De nyilván ezt már nem mondom ki hangosan. Tényleg minden erőmre szükségem van, hogy fenntartsam a jelenlegi állapotot, míg legalább egy pár másodpercig. – Tényleg érdekel, mire készülnek a Nortonok? – kérdezem tekintetemet újra gúnyosan Noamre szegezve, szándékosan kihangsúlyozva az utolsó szót. – Nem kell bezárnod vagy megkínoznod, hogy megkapd a választ – mondom, és nem akarom, de hangom elcsuklik. – Elmondom én neked, ha már készen állsz rá. – Elengedem az asztalt, de Noam nem mozdul. Sötét tekintetével úgy néz rám, mintha most kúsztam volna fel a pokol legmélyebb bugyrából, hogy őt küldjem oda magam helyett, de nem érdekel. – És kurávra remélem, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik, mert rohadtul szükségem lesz rád, hogy megállítsuk őket!

Másnap reggel a telefonom rezgésére ébredek. Egy pillanatig csak próbálok nem tudomást venni róla, de nem hagyja abba. Zionra vagy Bailey-re tippelek az üzenetek sűrűségére gondolva. Csak kettejüket ismerem, akik azt az idegesítő csoportot erősítik, akik szeretik mondatonként elküldeni a mondanivalójukat, így az ember sosem lehet biztos benne, miközben olvassa, hogy befejezték-e már, vagy sem, azaz, hogy elkezdhetem-e írni a választ, vagy még nem.

Kinyitom a szemem, és a sötétellő mögül bekúszó fényt túl korainak érzem ahhoz, hogy Bailey legyen, és sejtésem beigazolódik, mikor meglátom, hogy kilenc olvasatlan üzenet van a kijelzőn Ziontól.

1. Hé Daniela!

2. Akartam szólni, hogy készülj keddre valami magyarázattal, miért csatlakozol a média kurzushoz.

3. Ledger mindenkitől megkérdezi, és nem mondhatod csak azt, hogy én mondtam! 

4. Jut eszembe!

5. Milyen típusú gépetek is van pontosan?

6. Lehet, tudok kölcsönadni obit rá, ha kell.

7. Van két állványom is. A régebbit nem használom.

8. Azt is oda tudom adni.

9. Király lesz, hidd el nekem.

Érthetetlen tagolás, de annál érthetőbb lelkesedés a téma iránt. Zion egyik közeli barátja sem tudott még azonosulni ezzel a hobbijával – pedig próbálkoztak páran –, így aztán mikor a fotózásról áradozik, meghallgatja mindenki, de jobbára senki sem tud érdemben válaszolni neki, vagy csak úgy számára érdekes beszélgetést kezdeményezni a témáról. A csoportban lévők nagy részéről meg, mondjuk úgy, megvan az eléggé száraz és – szerintem – helyenként a valóságtól eléggé elrugaszkodott véleménye. Nem ismerem a kurzusra járókat, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenki reménytelen, ahogyan azt Zion sokszor szereti nekünk átadni.

Egy pillanatra felbámulok a plafonra, és elgondolkodom azon, milyen jövő vár rám, ha mégsem nekem való ez a média kurzus. Amellett, hogy Zion várhatóan még hónapokig fogja szívni a vérem miatta, folytathatom az aggodalmaskodást a jövőmet illetően, csak éppen még mélyebben. Nem mellesleg hallgathatom majd anya megjegyzéseit arról, hogy ő sejtette, hogy ez lesz – ahhoz azért nem folyamodik, hogy azt mondja, ő megmondta, de… nyilván ezt gondolja.

Újra megrezzen a telefonom.

– Jesszus, Zion – sóhajtom magam elé emelve újra a telefont. Tényleg nem tudhatja az ember, mikor hagyja abba, ha minden mondatot külön küld el, de döbbenetemre nem Zion újabb egymondatosa az.

Úgy ülök fel az ágyban, mint aki nem két perce ébredt fel.

Kösz a tegnapit – áll az üzenetben, ami mellett Jonah fotója virít. Váratlanul eszembe juttatja a tegnap éjszaka eseményeit Mr. Martinez parkolójától egyenesen Jonah szobájáig, és elfog egy kellemetlen, furcsa érzés.

Biztos vagyok benne, hogy az öccse is az iskolánkba jár, és abban is legalább ennyire biztos vagyok, hogy ezentúl fel fogom ismerni, és kényelmetlenül fogom magam érezni, ha rám néz.

Nem tudom, miért. Ahogyan tegnap rám nézett, nagyon hálásnak tűnt, hogy hazatámogattam az iszákos bátyját, de mégis. Húzódott valami feszültség kettejük között tegnap este, ami nyilván az öcsköstől volt eredeztethető, és aminek akaratlanul is a kellős közepébe sétáltam tegnap éjjel.

Tekintetem az ággyal szemközti falhoz tolt íróasztalom tetejére siklik. Jonah nálam maradt fekete baseball sapkája ott pihen a könyvek, papírok és laptop alkotta hegy tetején, mint egy memento a tegnap este történtek megkoronázásaként.

Mélyet sóhajtok. Esély sincs rá, hogy ez titokban maradjon – fut át a gonosz, aggodalmas gondolat az agyamon, de egyelőre tisztességesen besöpröm a szőnyeg alá, és úgy döntök, nem válaszolok az üzenetre. Nem akarom a kelleténél tovább nyújtani az ügyet. Semmi értelme, és csak még nagyobb esélye lenne annak, hogy lebukok Bailey előtt a hazugságaimmal.

Napközben gondolatban azért sűrűn eszembe jut a tegnap éjjel. Szerencsére gond nélkül ki tudtam osonni a házból. Ehhez már – hála az égnek – nem volt szükség Jonah öccsére, a ház viszonylag hamar elcsendesedett újra, és észrevétlenül leléphettem.

Szerencsére anyáék előtt értem haza, így nekik sem kellett magyarázkodnom, mi az istent kerestem az utcán éjnek idején. Minden elsimítva. Mintha meg sem történt volna.

Na, persze…

Bailey délután háromkor jelenik meg az ajtónkban. Érkezését előre jelzendő, küld egy üzenetet, hogy izzítsam a Ford motorját, mert kocsikázni szeretne, és amennyire csicskáztatóan hangzik első olvasásra, legalább annyira szeretnék én is kimozdulni otthonról, így nem foglalkozom a hangnemmel.

Anya előbb ér oda a csengő hangjára, így én csak mögötte figyelem, ahogy ajtót nyit, és már az első másodpercben megállapítom Bailey arcáról, hogy sok órás, lelkes mesedélután elébe nézek a tegnap éjszakáról.

– Jó napot, Mrs. Thompson – köszön Bailey vigyorogva anyának, miközben kezeit piros pulóverének zsebeibe süllyeszti.

– Mi újság, Bailey? Hogy van anyukád? – kérdezi anya, mint mindig, mikor Bailey megjelenik nálunk.

– Jól van, köszönöm! – felel semmitmondóan, miközben én automatikusan a cipőmet veszem, és igyekszem minél lassabban tenni ezt, mert élvezem, mikor Bailey kínosan érzi magát. Anya kérdései ártatlanok, de Bailey valamiért mégsem tudja kezelni őket, így aztán feszengve próbálja állni a sarat mindig, míg el nem készülök. Persze mostani feszengésének tudom, hogy legfőbb oka nem a felnőttekkel történő társalgás. Türelmetlen a tegnap éjszakát illetően. Hiénaként figyeli minden mozdulatom.

– Add át neki üdvözletem – teszi még hozzá anya, miközben elfordul tőlünk és visszamegy a vacsora előkészületeihez. Stella néni és Tony bácsi ma tényleg átjönnek, ez a gondolat pedig azonnal három szintet emel a sebességemen. Nem kockáztathatok meg további beszélgetést kettejük között.

Bailey szinte meg sem várja, hogy behúzzam magunk mögött a nehézkes aranytölgy ajtót, máris izgatott csevegésbe kezd.

– Úristen. Mindent el kell mesélnem! – mondja lelkesen. Olyan virgoncan ugrál az autóhoz, mint Crystal, amikor fagyit veszek neki útban a játszótér felé.

– Volt valami, vagy nem? – kérdezem kihívóan lóbálva a slusszkulcsot. Bailey egy pillanatra izgatottan megtorpan, de látszik rajta, hogy úgy kell erőszakkal visszafogni magát. Csontos vállai megemelkednek, ahogy izgatottan összedörzsöli kezeit.

– Smároltunk! – Szinte visítja, aztán észreveheti magát, hogy még nem távolodtunk el azért annyira a háztól, így halkabban folytatja. – Sokat! – toldja meg olyan zakkant mosollyal az arcán, mintha épp az aztékok elveszett aranyának lelőhelyét fedezte volna fel.

Emiatt én sem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el, és azért egy kis részem a visszás érzéseim ellenére lelkesen várja Bailey beszámolóját.

– Na, szállj be! – utasítom, mire azonnal engedelmeskedik.

Beszállunk az autóba, és bekötöm magam. Kicsit még most is ideges leszek, ha nem olyannal ülök az autóban, aki tud vezetni, mert úgy érzem, ilyenkor magamra vagyok utalva teljesen. Bailey nem akar jogosítványt, de előszeretettel használja ki, hogy nekem van. Meg persze előszeretettel kötekszik is.

– Apud nem akar egy normális kocsit inkább? – kérdezi vigyorogva, miközben azt figyeli, hogyan kezdek tolatásba a manuális váltóval.

– Ha gokartozni akart volna, beugrott volna a parkba – felelem epésen. Bailey kuncogni kezd, de nem szól semmit, mert tudja, hogy igazam van. Becsatolja az övét, és rácsatlakozik a telefonjával az autóra. – Hová is megyünk pontosan? – fordulok ki az utcára.

Fel sem néz a telefonjából zeneválogatás közben, úgy felel.

– A Nokovern-tóhoz – mondja, én meg azonnal benyomom a féket, amitől a feje egy picit előre is bicsklik.

– Hogy hova? – kérdezem, mintha nem hallottam volna jól.

– Ne már! Jó móka lesz! – győzköd.

– Nem akarok a tóhoz menni – mondom határozottan. Bailey nagyot sóhajtva ejti telefont tartó kezeit farmerbe bújtatott ölébe, nekem meg ezzel a mozdulattal párhuzamosan befészkeli magát egy vészjósló gondolat a fejembe, aminek most hangot is adok. – Kik lesznek ott? – kérdezem a lemondó és felháborodott között ingázva.

Okkal nem szeretek a tónál lógni. Egy csomóan oda járnak a gimiből, olyanok, akiket én nem is nagyon ismerek, és ha ez még nem lenne elég indok, csupa olyan dolgot csinálnak ott, ami nagyon nem tartozik a hobbijaim közé, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Bailey cinkos pillantást vet rám, mintha ezzel előre meg tudna győzni, mielőtt még hallanám a választ.

– Dave biztosan. – Mosolya vigyorrá szélesedik, bennem meg a mérleg nyelve viharos sebességgel billen a lemondóról a felháborodott felé.

Értem én, hogy a tegnap után minél hamarabb szeretne találkozni vele, de én azt hittem, ez csak a kettőnk közös délutánja lesz.

Bailey most észreveszi a frusztrációm, amit ez a bejelentés okozott, így javítani próbál rajta. Kissé felém fordul az ülésben, és környörgő és egyben valahogy bocsánatkérő tekintetet vet felém.

– Értem-értem. De tudod, mit? Jövő hét pénteken aludj nálunk, és csapatunk egy csajos estét. Pasi menteset.

Mély sóhaj keretében a középső visszapillantóba bámulok. Nem jön mögöttünk senki, hála az égnek, mert Bailey ötlete miatt az út közepén álltam meg.

– Oké – adom meg magam végül, pedig tényleg semmi kedvem a mai délutánom vadidegenek társaságában tölteni, és még Lillyre sem támaszkodhatok most, ahogy máskor önző módon csinálom, hogy saját nyomorult antiszociális énem elviselhető legyen idegenek számára is.

Bailey ujjongva csapja össze a tenyereit, és figyelmét azonnal a telefonjának szenteli újra, hogy abban a komoly tíz perces távban is Dua Lipa üvölthessen a hangszórókból, mint általában, mikor ő kezeli a zenét.

Persze ez a tíz perc most nem teljesen csak Dua Lipának szól. Ő csak az optimista háttérzenét adja Bailey áradozásához a tegnap estéről, amit én egy mondatban össze tudnék foglalni, ha akarnék: Dave megjelent, sokat ivott, kikezdett Bailey-vel, ő meg hagyta. Pont.

Jesszus, mikor lettem ennyire keserű? Miért nem tudok örülni Bailey örömének?

– Tom hiányolt – veti oda Bailey ártatlanul, mikor az autóval már a tó körüli gátra kanyarodok be éppen. Fel sem néz a telefonjából, úgy mondja.

Hát én nem hiányoltam.

Bailey-nek tényleg fogalma sincs arról, mennyire fel áll a szőr a hátamon Tomtól. Tovább is fűzi a témát.

– Lehet, ő is itt van most. – Lelkesen vigyorogva lenéz az arcom mellett a tó partján egybegyűlt társaságra, engem meg automatikusan kiráz a hideg a gondolatra. Eggyel több ok, amiért nagyon nem szeretnék itt lenni.

A motor még le sem áll, de Bailey-t mintha puskából lőnék, úgy pattan ki az anyósülésről. Sebesen megkerüli a Fordot, én meg elégedetlenkedve sóhajtok fel, mert úgy érzem, nehéz vasárnap este elé nézek.

Mintha nyúznának, lomha mozdulatokkal szállok ki az autóból, és egy pillanatra megállok a töltés tetején, és figyelem Bailey-t, ahogy tagadhatatlan lelkesedéssel vág lefelé a fűből kitaposott ösvényen az egybegyűltek felé, mint egy gyerek, aki az elszabadult labdáját próbálja elkapni. Vörös haja ragyog a késő délutáni napfényben, és néhányan felé is fordulnak, ahogy közeledik.

A Nokovern-tó gyönyörű látványt nyújt a sárgás derengésben, azt meg kell hagyni. A tó körüli gát horizontja felé lassan kúszó Nap hamarosan szürkeségbe vonja majd a tó most még sötétkéken csillogó felszínét, de sajnos ez a látvány sem tudja kiűzni az ellenérzéseket belőlem.

Egyből kiszúrom Dave-et a tömegben. Néhány srác társaságában nevedgél, jó pár doboz sör társaságában. Még nem vette észre Bailey-t, de biztos vagyok benne, hogy néhány másodperc és megtörténik, és én nem tudom, hogy akarok-e a tanúja lenni. Félek, hogy pofára esés lesz a vége. Hogy a tegnapi éjjel csak részeges szórakozás volt neki Bailey-vel. Nem ő lenne az első és nem is az utolsó srác, aki ilyet csinál, viszont Bailey ennél sokkal többet érez, és sokkal többet is érdemel.

Mély, ideges lélegzetet veszek, miközben pulóverem zsebébe süllyesztem a kezeimet a slusszkulccsal együtt.

– Te nem mész le a barátnőd után? – jön a váratlan hang mellőlem, amitől riadtan rándulok össze.

Jonah áll mellettem és ő is a lent lévőket bámulja. Van egy olyan érzésem, hogy jó pár másodperce itt lehetett már, mielőtt ténylegesen hozzám szólt volna.

– A frászt hoztad rám – mondom, de hevesen kalimpáló szívem miatt, szinte csak suttogásra telik az erőmből. Meg is köszörülöm a torkom.

– Egy-egy – közli rezignáltan, és nekem csak pár másodperces késéssel esik le, hogy mire is utal vele. Elpirulok, pedig nem akarok, és ideges leszek attól, hogy itt van, mert így bármelyik pillanatban fény derülhet a hazugságomra Bailey előtt.

– Kijózanodtál? – kérdezem oldalról felsandítva rá, automatikusan megpróbálva hozzá hasonlóan száraz hangnemet megütni.

Pár pillanatig nem válaszol. Rám sem néz, így nekem viszont van esélyem napfényben is közelről megnézni az arcát, amit most egy új baseball sapka árnyékol be. Nem fekete, hanem egyszerű sötétkék. A tegnap éjjelt leszámítva, még sosem voltam hozzá ilyen közel, de ez nem meglepő. Az ő baráti köre meg az enyém eddig távolról elkerülte egymást, ami nekem tökéletesen rendben is volt így, és most, hogy ott állok mellette a töltés tetején, és figyelem sötét tekintetét, ahogyan az állítólagos baráti körét nézi, nagyon nem tetszik, hogy ez Bailey-nek hála, változásnak indult.

Aztán hirtelen mély lélegzetet vesz, és rám fordítja a tekintetét, amitől viszont a saját lélegzetem egy másodpercre elakad, mert nem számítok a mozdulatra.

– Ami a tegnap éjjelt illeti – kezd bele, és egy röpke másodpercre felszakad arcáról a kifejezéstelen maszk, de tényleg csak egy villanásnyi időre, mert ezt követően visszarendezi kifejezését ugyanabba a komor kifejezésbe, mint amiben korábban volt, és úgy folytatja. – Legjobb, ha kettőnk között marad – mondja a konklúziót.

Meglepettségem ellenére fürkészően bámulok vissza rá, mert egyértelműen el akarja titkolni. Én is. Meg is van rá a jó okom. De neki vajon mi lehet?

– Legyen így – helyeslek, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire fellélegeztem a hallottak nyomán.

Tekintete rólam újra a lentebb lévőkre siklik, és csak ezen mozdulat után ismerem fel, hogy nem csak a hallottak miatt van okom fellélegezni.

– Kellemes délutánt, Thompson – köszön el komoran, és ahogyan az előbb Bailey, most ő is megindul a többiek felé, ott hagyva engem a töltés tetején. Nézem elhaladó alakját, és az az érzésem támad, hogy a tegnap éjjelt csak álmodtam, mert az ittas Jonah teljesen más személyiségnek tűnik. Közelében sincs ennek a komor testvérének, amilyen valószínűleg minden hétköznap, és akinek már korábban is láttam az iskolában.

Egészen addig követem az alakját, míg el nem ér a barátaihoz, akik hol hátba veregetéssel, hol csak szavakkal köszöntik, de figyelmem azon nyomban másra terelődik, miközben elvegyül a többiek között, mert meglátom Emmát – Marilyn húgát – az emberek között, aki félreérthetetlenül Jonah után fordul, mikor az elhalad mellette, majd vissza felém, és komor tekintettel kendőzetlenül felbámul rám a messziből.

Hogy milyen nehéz is volt ezt a kérdést feltennie a kölyöknek, csak akkor tudatosul bennem igazán, mikor csodával határos módon, viszonylag csendben sikerül feltámogatni Jonah-t az emeleten lévő szobájába. Ő maga azonnal lehanyatlik az ágyra, és szinte meg se mozdul, míg az öccse az ajtóban szoborzva hallgatózik a folyosó irányába pár másodpercig, hogy sikerült-e felkeltenie bárkit is a házban.

Mikor úgy véli, ez a veszély nem fenyeget, felém fordul, és kissé félénken rám mered.

– Te Jonah barátja vagy? – kérdezi halkan, de gondosan ügyelve, hogy a küszöböt még véletlenül se lépje át, amitől én viszont határozottan betolakodónak érzem magam Jonah ágyának végében állva.

– Nem igazán – felelem őszintén, és kezdem igazán kellemetlenül érezni magam, több szempontból is. – Évfolyamtársam a gimiben – teszem hozzá, hátha ettől kevésbé tűnik abszurdnak a helyzet, de ha így is van, azt maximum Jonah öccse érezheti, mert én határozottan egyre furcsábban érzem magam.

– Öm – kezdi, aztán zavartan a zoknija hegyére pillant, miközben egyik lábáról a másikra billenti egyensúlyát, amitől a komor, csalódott tekintet ellenére most először igazán egy gyámoltalan kisfiúnak tűnik, aki nem mellesleg csak aggódott a testvéréért, ahogy a következő mondatából kiderül. – Köszi, hogy nem hagytad egyedül – motyogja, és közben nem mer rám nézni, annyira zavarban van.

Már éppen felelnék, de akkor valahol tompa fény gyúlik nyurga alakja mögött, amitől pánikba esik, és egész egyszerűen rám csukja az ajtót, egyedül hagyva Jonah-val.

Jó pár másodpercig csak állok egy helyben sokkolva, doboló szívemmel a fülemben, és várok, mikor nyit be újra valaki – potenciálisan egy nagyon mérges szülőre számítok, ha a sajátjaimból indulok ki –, de nem történik semmi.

Nem tudom, mit tegyek. Nincs bátorságom kimenni, de az ajtóig halkan elmerészkedem, és a fülemet a fára tapasztom, hátha meghallok valamiféle kis árulkodó jelet, de némaság fogad, így jobb híján, akármilyen idétlen is a helyzet, úgy döntök, hogy várok, hogy a kölyök visszajöjjön.

Egy pár másodpercig nem merek semmit sem csinálni. Még csak körülnézni is illetlenségnek tűnik, de aztán a kíváncsiság sokkal erősebb a tapintatosságnál. Kikukkantok az ablakon, hogy hátha mászható a tető – Bailey-éknél és Lillyéknél az –, de itt sajnos az ablak mögött egy mini erkély van, és az alatt a felhajtó egyenletes betonja. Valószínűleg nem járnék jól, ha itt próbálnék meglépni.

Csendben körbejárom a sötét szobát. Nincsenek sötétellők, így az utcai lámpa fénye szabadon kúszik végig a világosnak tűnő szőnyegen, az ágyon keresztül egyenesen a polcokig. Sosem voltam még egyetlen fiú iskolatársam szobájában sem – Ziont ide nem számolva, kétlem, hogy az ő szobája az átlagot tükrözné –, így félénk érdeklődéssel szemlélek meg minden apróságot, miközben oda-oda pillantok az ágyra, hogy még szuszog-e a delikvens.

Nyugalmasnak tűnik.

Nem sokban különbözik a bátyám szobájától. Kissé rendetlen az összkép. Pulóverek és nadrágok halmaza rajzolódik ki az íróasztaltól kihúzott gurulós szék támláján. Közelebb lépek, mert fotókat látok az asztal fölé függesztett parafatáblán. Egyből felismerem Dave-et. A legtöbb képen szerepel. Leginkább iskolai pillanatok a haverokkal. Újra Jonah felé bámulok. Nem tűnik annak a fénykép előhívós típusnak. Furcsán hatnak a fotók. Úgy érzem, Dave szeme mindenhová követ, így elfordulok a táblától. Az ággyal szemben egy sötét szekrénysor foglal helyet középen egy nagyobb tévével. Az alatta lévő polcból két kábel lóg a világos szőnyegre. Kontrollerben végződnek, így annak ellenére, hogy a készüléket magát nem látom, felismerem, hogy PlayStation.

Nem tűnt annak a gamer típusnak, de hát mit tudhatok én. Szinte vadidegenek vagyunk. Furcsán érzem magam a szobájában, de az az igazság, hogy a helyzet ellenére kicsit örülök, hogy átmenetileg itt ragadtam, mert félek még egyedül hagyni. Félek, hogy álmában megfullad, ahogyan majdnem Bailey is egyszer. Nem sokon múlt.

Kiráz a hideg a gondolatra. Inkább abbahagyom a kémlelést, és leülök az erkélyajtó tövébe, hátamat a szekrénynek támasztva. A függöny mellett éppen kilátok a néma utcára, és a felhajtóra, amin korábban fetrengett.

A percek csak vánszorognak, ahogyan hallgatom Jonah halk szuszogását, és a gondolataim szárnyra kelnek. Dave-re és Bailey-re gondolok. Vajon Dave végül megjelent és most is együtt szórakoznak, míg én a hülye haverjára vigyázok? Dave vajon tudja, hogy Jonah Mr. Martinez parkolójában fetrengett teljesen egyedül? Ha tudta, miért hagyta egyedül? Ha meg nem, akkor nem hiányolta? Szinte mindig együtt látom őket.

A telefonom rezegni kezd a zsebemben, ami a frászt hozza rám. Egy pillanatra az ajtó felé bámulok, mintha bárki meghallhatta volna, de nem történik semmi, így a képernyőre bámulok. Bailey mintha megérezné, hogy rá gondolok.

Sajnálom, hogy nem tudtál jönni. Elképesztő a buli!!

Felnézek az alvó Jonah-ra, majd vissza az üzenetre.

Én is sajnálom – írom, de akkor már záporoznak a képek. Bailey hármat is küld egymás után. Selfie mind, és egyiken sincs egyedül.

Kicsit megdöbbenve nézem a képeket, amiket Dave-vel közösen csináltak. Az utolsón még egy puszit is nyom Bailey arcára. Látszik, hogy már nem szomjasak ők sem, de azért én ennek ellenére is elképedve pörgetem át újra a képeket. Nem hittem volna, hogy még ha el is megy, Bailey meg meri szólítani, vagy úgy néhány szavas illembeszélgetésen kívül többre is jutnak.

Aztán eszembe jutnak Jonah szavai a parkolóban. Dave végig tudott Bailey rajongásáról. Lehet, neki is tetszik.

Majd mesélj el mindent – fűzöm hozzá, mire egy csomó vigyorgós fejet küld válaszként, aztán olyat ír, amin meglepődöm. Azt gondoltam, Dave jelenléte minden mást is kitöröl a gondolatai közül.

Még mindig Crystalra vigyázol? Átjöhetnél, ha már végeztél – írja, én meg mély lélegzetet veszek. Ha korábban is rossz ötletnek tartottam átmenni, akkor most ez hatványozottan igaz, hogy Dave megjelent. Bailey most ezt kéri tőlem, de aztán tudom, mi lenne a sorsom, ha megjelennék.

Igen. Anyáék valószínűleg beültek valahova színház után – írom, és hogy még hitelesebbnek tűnjön, még egy szomorú fejet is teszek a végére. A három pont azonnal elkezd ugrálni annak a jeleként, hogy Bailey még ír valamit, de nem tudom elolvasni, mert az utcáról tompa csattanás hallatszik fel a szobába.

Kiegyenesedem kicsit, és előrehajolok, hogy jobban kilássak. A felhajtón egy autó parkol, ami pár perce még határozottan nem volt ott. Egy nő áll mellette. Lopott pillantást vet a sötét ház felé, és már indul is a bejárat felé a kulcsaival babrálva. Felpattanok, és a csukott ajtóhoz sietek a fülemet hegyezve. A szívem a torkomban dobog, ahogyan hallom a most már földszintről felszűrődő zajokat. Mint egy betörő, úgy érzem magam.

Most már tényleg le kell lépnem. Nem várhatok Jonah öccsére, bármit is csináljon. Az ágyhoz lépek, és lehajolok, hogy közelebbről meg tudjam vizsgálni Jonah állapotát. Úgy tűnik, békésen alszik. Rosszullétnek semmi nyoma, azért mégis marad bennem egy kis nyomasztó érzés, de le kell lépnem. Pár pillanatra közelebb hajolok az arcához. A lélegzete egyenletesnek tűnik, mígnem…

Jobb keze a pillanat tört része alatt fonódik az ágyon támaszkodó csuklómra, míg bal kezének hosszú ujjai egyenesen a nyakamra. Az ütő is megáll bennem. Úgy érzem, ha kinyitom a szám levegőért, kiugrik rajta a szívem.

– Jesszus, Daniela! A frászt hoztad rám – közli reszelős hangon, mikor végre felismer.

– Én? Én hoztam rád a frászt? – suttogom megtalálva a hangom, miközben dühödten a mellkasába verek egyet, mire lehullanak ujjai a nyakamról.

– Mégis miért bámultál alvás közben? – kérdezi. A hangján hallatszódik, hogy habár nem sokat, de azért javított ez a minimális alvás a helyzeten. Nem tűnik annyira részegnek, mint korábban. Lassan feltápászkodik ülő helyzetbe.

– Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem fulladsz-e a hányásodba, mielőtt elmegyek – mondom szárazon. – Hazajött anyukád. Nem maradok tovább – magyarázom halkan.

– Nem fog bejönni – mondja álmosan dörzsölve a szemét, mintha tényleg ez lenne az egyetlen akadálya, hogy maradjak.

– Most megyek – mondom kiegyenesedve, de csak félig, mert a másik keze még mindig a csuklómat szorítja. – Elengednél? – kérdezem, és a hangom remeg, és örülök, hogy sötét van, mert pontosan tudom, hogy vörös az egész arcom.

– Ja, bocs – veszi észre magát, és végre elenged. – Várnod kell – közli felülve, néhány mély lélegzet után.

– Mi van? – kérdezem értetlenül, mire fáradtan megdörzsöli az orrnyergét.

– Fél óra és alszik, utána kiosonhatsz. Nincs akkora erkély, amin lemászhatsz, szóval ha csak nem akarsz ugrani, akkor – vonja meg a vállát, majd oldalra fordul, és leereszti lábait a földre.

– Remek – suttogom halkan arra gondolva, hogy újra át kell vágnom az egész házon ahhoz, hogy kijussak. Frusztráltan, kezeimet a mellkasomnál összefonva elfordulok tőle, ami miatt újra szemben találom magam a parafa táblájára függesztett Dave-vel, de a refexszerű elfordulást okozó kellemetlen érzésem, most felülírja a döbbenet.

Dermedten állok, és egyszerűen képtelen vagyok levenni a tekintetem az egyik jobb szélső képről, ugyanis a fotón Jonah-t átölelve egyértelműen ott virít Marilyn Willis. Az a Marilyn Willis.

– Hé! – visszafordulok Jonah ingerült hangjára. Olyan arcot vág, mint aki valószínűleg nem először akarja felhívni magára a figyelmet. Egy pillanatra megijedek, hogy a kép miatt ideges, de kiderül, hogy észre sem vette, hogy azt a fotót bámulom. – Hol az öcsém?

– Honnan tudjam? Valaki felébredt, ő meg szabályszerűen bezárt ide – mondom, amire egy cinikus szemöldökemelést kapok válaszul, majd óvatosan a fejéhez kap, mintha annyira fájna a feje, hogy ez az egy apró mozdulattól is csillagokat lát. Nem kellett volna ennyit inni. – Miért áztattad el magad ennyire? – kérdezem lekezelőbben, mint ahogy terveztem.

Jonah hallgat. Hosszú másodpercekig.

– Szar nap – mondja végül egészen halkan, furcsa, gyomromat összerándító hangsúllyal, aztán észreveszi, hogy aggodalmasan bámulok rá, mert igyekszik lazán vállat vonni, és úgy tenni, mintha csak félreértettem volna valamit.

Pénteken Bailey egész nap másról sem beszél, csak a bulijáról, és Dave lehetséges megjelenéséről, ami délutánra mindenféle alap nélkül már egészen bizonyos felbukkanásra eszkalálódik tovább. Ahogy telnek a percek, úgy növekszik Bailey magabiztossága Dave-et illetően, nekem meg ezzel párhuzamosan növekszik a frusztrációm, mert belegondolok, mi van, ha tényleg elmegy, ahogy Tom mondta. Vagy ami rosszabb, nem megy el. Akkor aztán hallgathatjuk Lillyvel a siránkozást ki tudja meddig.

– Azért légy óvatos – figyelmeztetem Bailey-t az ablakon félig kilógva, mikor suli után kiteszem az autóból a házuk előtt.

– Igenis! – szalutál teátrális mozdulatokkal, miközben úgy vigyorog vissza rám, mintha megnyerte volna a lottót. Nem kérdezi, mire gondolok, de nem is fontos. Ezer olyan dolog történhet egy ilyen estén, ami miatt aggódni lehet, és ő most nagyon nem akar agyalni. – Szombat délután átugrom, és elmesélem, mi volt – teszi hozzá, és úgy tűnik, már egyáltalán nem igényli, hogy a kamu bébiszitterkedés kamu vége után áttoljam a képem, ha tudom.

Persze nyilván nem fogja kibírni szombatig. Már ma este ontani fogja magából a képeket és az üzeneteket a közös beszélgetésbe Lillyvel, és ettől egy kicsit meg is könnyebbülök, mert ha nekem nem lesz kedvem reagálni, legalább megvan az esély arra, hogy Lillynek igen.

– Ne igyál sokat! – figyelmeztetem még utoljára, majd egy intés után elhajtok, és figyelem a visszapillantó tükörben, ahogy lelkesen befordul a ház felé, és eltűnik a szemem elől.

Mély lélegzetet veszek. Talán igent kellett volna mondanom – fordul meg a fejemben, ahogy arra gondolok, mennyi hülyeségre képes Bailey ittasan, de aztán rájövök, hogy az elmúlt három alkalommal, mikor bulizni mentünk, az este nagy része abból állt, hogy Lilly és én megpróbáltuk megakadályozni a részeg Bailey-t abban, hogy kárt tegyen saját magában, vagy néha másban is. Majd később felhívom, hogy rácsekkoljak, minden oké-e, de ennél többre most nem telik tőlem ma este, ezt már most tudom.

Apa kicsit hamarabb ér haza a munkából, mint anya, de egy gyors fürdés és átöltözés után, szinte azonnal le is lépnek Marlow-ékhoz. Barbara és Joseph Marlow a város szélén élnek, közel a Herrera’s mexikói étteremhez, ahova legalább havonta egyszer beülnek közösen, hogy Paloma koktélt szürcsöljenek a csípős csirke mellé, és közben kibeszéljenek gyakorlatilag mindenkit a környezetükben.

Kicsit meg is könnyebbülök, hogy lelépnek, és egyedül maradhatok a házban, pedig nem nagyon tervezek semmit sem csinálni. Fürdés után bekuckózom a szobámba, és a NatGeo egyik légi szerencsétlenségről szóló dokufilmjének a háttérzajával övezve újra előveszem a család fényképezőgépét mélyebb megismerés reményében.

Bailey este tíz körül kezdi küldözgetni az első fotókat a közös Messenger csoportba, és meg kell hagyni, a képek alapján sokan elmentek. Örülök, hogy sikerült neki összehoznia a dolgot, de továbbra sem vágyom rá, hogy ott legyek, főleg, hogy az egyik fotó hátterében meglátom Tomot is.

Bailey helyzetjelentése alapján Dave még nincs ott, de a lelkesedése nem lankad. Még…

Még amúgy is korán van – írja kicsit magyarázkodás szagúan, én meg kicsit szkeptikusan, de azért reménykedve teszem magam mellé a telefont az üzenet elolvasása után. Azért mégiscsak jó lenne, ha elmenne.

Tizenegykor levánszorgok a konyhába rágcsáért. Anyáék még sehol. Jól alakulhat az estéjük. Nachosra és sajtszószra vágyom, de nemhogy ezeket nem találok, de még egy zacskó sós mogyorót se, így kedvetlenül ugyan – hogy ki kell mégis mozdulnom, még ha csak Mr. Martinez kisboltjáig is –, de pulóvert és melegítő nadrágot veszek, és morogva elhagyom péntek esti bunkeremet.

Az esték kezdenek egészen hűvösek lenni. Útközben eszembe jut, hogy talán egy vékony dzseki sem ártott volna, de inkább szaporázom a lépteimet, és igyekszem minél hamarabb letudni a vásárlást, hogy visszakuckózhassak a szobámba.

Rajtam kívül természetesen senki nincs a boltban, és sötétben elég ijesztő hangulatot is áraszt magából a hely a szűk kis folyosóival ilyen későn, de Mr. Martinez szokásos bizalmas, szarkalábakkal ölelt mosolya vár a pult mögött, így – mint mindig –, most is jó érzéssel távozok a boltból a klausztrofób érzés ellenében is.

– Szép estét! – köszönök el dolgom végeztével. Mr. Martinez mosolyogva int a fejével, miközben a pénztárgépbe gyömöszöli a papírpénzt, amit adtam neki, én meg kilépek a hűvös éjszakába. A szellő megcsapja az arcom, miközben a viseltes műanyag szalagfüggöny legördül a vállaimról. Pár pillanatig csak állok az éjjel-nappali bejáratánál, és magamba szívom a városi éjszaka illatait. Kipufogógáz és távoli eső illata keveredik az orromban.

Egy csapat velem egykorú lány és fiú sétál el a bolt melletti járdán. Vihorászva lökdösik egymást, látszik rajtuk, hogy már nagyon nem szomjas egyik sem, és még csak most indul nekik az este. Óvatosan kicsúsztatom a telefonom sötétkék pulóverem kenguruzsebéből, hogy megnézzem az időt. Még csak tizenegy óra van.

Még el tudnék menni Bailey bulijába – fut át az agyamon a gondolat. Egy morbid pillanatra még talán kedvet is kaptam hozzá, ahogyan megláttam a csoportot elhaladni, de aztán rögtön el is megy tőle a kedvem, ahogyan visszaemlékszem a legutóbbi bulira, amiben voltam. Egy katasztrófa volt az egész.

A hely biztonsági emberei már éjfélkor nem akarták visszaengedni Bailey-t a szórakozóhelyre, annyira be volt rúgva. Nekem kellett kihozni a táskáját és vele együtt az iratait, hogy egyáltalán el tudjunk indulni hazafelé, miközben ő egyfolytában könyörgött a két nagydarab, keményre edzett felnőtt férfinak, hogy visszaengedhetik őt, nem lesz semmi gond.

– Örülj, hogy nem hívták a rendőrséget, amiért kiskorú vagy – mondtam neki hazafelé menet, de ő csak legyintett, és a hely üzletpolitikájával példálózott. Ha egyszer beengedtek, már az ő felelősségük is.

Habár ez a buli most éppen Bailey-nél van, továbbra sincs kedvem tyúkanyósdit játszani felette.

– Elnézést – lép fel egy ázsiai férfi a lépcső legaljára. Félreállok az útból, hogy bemehessen a fehér, hidegfényben úszó boltba, és ekkor látom meg a bolt előtti kicsiny kis parkolóban fetrengő alakot.

Baseball sapkás feje a padkán pihen, a lábai keresztbe vetve, és úgy bámulja az eget, mintha csak egy rét kellős közepén piknikezne. Fekete kapucnis pulóver, és szintén fekete nadrág van rajta, ami koszos a beton porától. Elhúzom a szám, és elfordulok tőle, de akkor hirtelen bevillan az ismerős arc, és visszafordulok felé.

Egészen máshogyan fest,  mint az iskolában, de felismerem. Jonah az. Sötét tekintete homályos, az arca pedig piros. Be van rúgva.

Pár hosszú másodpercig csak bosszankodva nézem. Bailey buliján kellene lennie, merthogy Dave-nek is ott kellene lennie, és úgy össze vannak nőve az iskolában, mint az ikrek.

Nem érdekel.

Ismét elfordulok. Nincs kedvem egy részeg iskolatársat istápolni. Bailey-vel is egyre nehezebb ezt csinálnom, nemhogy egy olyannal, akit alig ismerek. Minek rúgott be ennyire? Olyan szánalmas, ahogyan a parkolóban hever.

Pár métert teszek meg csak, mikor hangosan köhögni kezd. Visszanézek, és az oldalára fordulva fulladozik. Már-már azt hiszem, hányni fog, de nem történik ilyesmi. Felsóhajtok, mert habár semmi kedvem hozzá, de elég szörnyen hangzik a krákogása, megrémiszt. Kiráz a hideg.

Kiveszem az ásványvizet, amit a hazafelé útra vettem magamnak a fehér műanyag zacskóból, és leguggolok mellé. A köhögése valamelyest enyhül. Felényújtom az üveget.

Sötét tekintete szép lassan végigsiklik az üveget tartó ujjaimon, majd a karomon egyenesen az arcomig. Látszik rajta, hogy nem ismer meg. Az arckifejezése értetlen, ezért kissé meglibbentem az üveget, hogy vegye el. Engedelmeskedik, és mikor érzem, hogy a víz súlya már nem húzza az ujjaimat, azonnal felállok, hogy otthagyjam.

Én minden tőlem telhetőt megtettem, majd a haverjai érte jönnek, ha akarnak.

Elindulok hazafelé, de reszelős hangja megállásra késztet.

– Hé, Daniela!

Félig megfordulok, és hitetlenkedve bámulok le rá. Fojtott mozdulatokkal tornázza fel magát ülő helyzetbe.

– Kösz a vizet – csavarja le a kupakot az üvegről. A nyelve akadozik, de tisztán érteni minden egyes szavát.

– Nincs mit – szűröm a fogaim között, és újra megindulnék, de újfent megállít.

– Nem ismersz fel, mi? – kérdezi, én meg értetlenkedve meredek rá. Ugyanazt gondolja rólam, mint én róla, ami kissé mulatságos. Nem is tudom megállni, hogy cinikusan ne mosolyodjak el a helyzet abszurditásán.

– Három óránk is ugyanaz, Jonah, nehéz lenne nem felismerni téged, még akkor is… ha ilyen állapotban vagy.

– Óh – nyögi félig megilletődötten, majd iszik a vízből, és kissé megrázza magát, mintha a részegséget ennyivel el lehetne tüntetni. Eddig sem túl stabilan nyugvó baseball sapkája leszánkázik fejéről közben. Sötétbarna haja kócosan meredezik az égnek miatta. – Most biztos érdekel, miért vagyok ilyen állapotban – mosolyodik el halványan és cinikusan.

Egyáltalán nem hasonlít arra a srácra, aki biológiára jár.

– Nem különösebben – felelem az igazságot. Mára már felhasználtam a napi bájolgási adagom, és jövő hétre nemigen fog emlékezni úgysem arra, hogy Mr. Martinez éjjel-nappali boltja előtt fetrengett a betonon.

– Tetszik az őszinteséged, Diny – mutat rám jobb mutatóujjával, de még csak rám sem néz közben. Újabb korty vizet iszik.

Diny?!

– Nem igazoltál vissza – jegyzi meg, mielőtt jobban is fennakadhatnék a becézésen. A hangja ide-oda csúszik, miközben beszél.

– Így van – helyeslek komoran, mert jobb nem jut eszembe. Mégsem mondhatom, hogy attól tartok, Bailey-t rosszul érintené a dolog. – Az, hogy egy évfolyamra járunk, nem jelenti, hogy ismerjük egymást.

– Jesszus, de fagyos valaki – mondja jókedvűen, miközben újabb korty vizet iszik. Bűntudatom támad, mert a komor megszólalásomhoz valóban kevés köze van. – Kevésbé tűntél annak, mikor rám dudáltál a suliparkolóban.

Elpirulok a kijelentésre, és reménykedem, hogy nem látszik.

– Egyetlen szót sem beszéltünk az iskolában eddig – egészítem ki lágyabban, abban bízva, hogy tompítja az előző mondataim élét.

– Te mégis tudod, ki vagyok.

– Igen, mert…

Nem tudom befejezni a mondatot, de ő megteszi helyettem.

– A barátnőd bele van zúgva Dave-be. Az a… hogy is hívják a csajt? Bailey?

Erre nem tudok mit mondani, de nem is kell, mert folytatja, és nem tudok vitatkozni azzal, amit mond, mert én is ugyanúgy gondolom, ahogyan ő, és emiatt összerándul a gyomrom.

– Úgy követi minden mozzanatát Facebookon, mint egy tacskó a gazdáját – kuncog gúnyosan, és kicsit azért rosszul esik, amiért kineveti Bailey-t. Habár az utóbbi időben az agyamra ment ezzel a témával, attól még semmi rosszat nem tett. Szerelmes. Ennyi. Mégha én képtelen vagyok felfogni, miért.  – Te is úgy gondolod, hogy Dave a megtestesült főnyeremény? – kérdezi gunyorosan. A tekintete még mindig képtelen hosszú ideig egy pontra fókuszálni.

– Haza kéne menned – mondom nyersen válasz helyett. – Felhívhatok neked valakit – javaslom, mert váratlanul eszembe jut Marilyn, és nincs szívem itt hagyni egyedül a sötét parkolóban.

– Nem kell nekem senkit se felhívni. Boldogulok én egyedül is – legyint fusztráltan. A nyelve még mindig akadozik, a tekintete pedig ide-oda siklik.

Mély lélegzetet veszek, és habár tényleg semmi kedvem hozzá, kinyújtom felé a jobb kezem.

– Gyere. Segítek hazajutni – mondom, mire úgy bámul rám, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban elnevetem magam, hogy csak vicceltem.

– Kedvesnek tűnsz – mondja elcsukló hangon csak úgy mellékesen, miközben megpróbál erőt venni magán. Mintha tudna bármit is rólam. Egyik kezével elfogadja felé emelt jobbom, a másikkal a földre esett sapkájáért nyúl, és lassanként feláll, engem meg olyan váratlanul ér a magassága, mintha sosem láttam volna még az iskolában.

Ilyen közelről mondjuk nem is.

Kicsit hátrébb lépek és elengedem a kezét. Azonnal meg is inog, így jobbomat átvezetem a hóna alatt, és megkapaszkodok a vállában, így valamennyire már stabilan áll a lábán. A lehelete bűzlik az alkoholtól, de igyekszem kizárni a gondolatot, hogy bármelyik pillanatban lehányhat, ahogyan Bailey tette már párszor.

– Csak ne okádj rám – szúrom oda nyersen, mire elvigyorodva bámul le rám.

– A világért sem tenném – húzza ki magát. Tisztelegni próbál, de nem sikerül neki.

A szememet forgatom, mire szórakozottan a fejemre húzza a baseball sapkáját.

Most már erősen reménykedem, hogy legyen annyira részeg, hogy ne emlékezzen arra, hogyan jutott haza. Apropó otthon…

– Merre is laksz pontosan? – kérdezem, mert jófej akartam lenni, de jòtékonykodásomba nem kalkuláltam bele egyáltalán a távolságot. Nem ilyen péntek estét képzeltem magamnak, ha egyáltalán képzeltem is bármilyet.

– Öm…

Ajjaj.

Keresgélni kezd fekete pulóvere zsebében. Nagy nehezen előhalássza a telefonját, aminek már amúgy is be van törve a kijelzője, de a biztonság kedvéért most még azért újra leejti, hátha nem elég tropa a készülék.

– Hupsz – teszi hozzá szórakozottan. A telefonért nyúlok, ami természetesen képernyővel találta telibe a betont.

– Mi a kód?

– Milyen kód? – kérdez vissza, de egyértelműen nem rám figyel. Keres valamit a zsebeiben. Kezdem nagyon unni, de most már egyértelműen nem hagyhatom itt.

– Nézd! Azt ott nem Dave? – mutatok az út felé, mire azonnal felkapja a tekintetét, én így az arca elé tarthatom a telefont, ami csodával határos módon ilyen állapotban is felismeri, és azonnal feloldódik a zár.

Kikérdezem Sirit, és mint egy pedáns kisiskolás már nyitja is a térképet, ahol kis piros jelzéssel megjelenik az Otthon felirat.

Jonah felháborodottan igyekszik rám bámulni, ami az alkohol miatt inkább grimasznak tűnik. Mélyet sóhajtok, mert a kis pontok fél órás sétát mutatnak, és a srác jelenlegi állapotában ez minimum egy órára bővülne.

– Nem hiszem el – suttogom. Már megbántam, hogy jótündért kezdtem játszani, és úgy vélem, az este során ez többször is meg fog történni, de nem lenne tőlem szép, ha félúton meggondolnám magam. Most már haza kell valahogy juttatnom, akármennyire is nem tetszik a dolog.

A telefonjáról felhívom a város egyetlen taxitársaságának számát, és a diszpécser biztosít róla, hogy a kocsi öt percen belül itt lesz, de ez csak a hetedik percben történik meg, én meg addigra már annyira frusztrált leszek Jonah viselkedésétől, hogy amiatt a két perc miatt is dühödten vágom rá a srácra az ajtót, miután betuszkolom a hátsó ülésre.

Én magam a sofőr mellé ülök be, és Jonah telefonját mutatva adok irányt.

– Remélem, a barátod nem fog az ülésre hányni – jegyzi meg a sofőr szúrósan a visszapillantóba nézve.

– Én is nagyon remélem – mondom hasonlóan nyers stílusban. – És nem a barátom – teszem még hozzá halkabban, mert valamiért nem akarom, hogy ez az idősödő, vadidegen férfi azt gondolja rólam, hogy ilyenekkel barátkozom. Mármint részeges tinédzserekkel. Ami elég képmutatás a részemről, be kell vallani. Mindenféle szempontból.

Az autó meglódul, én meg megpróbálom magamban felidézni az útszéli lámpák folyamatos narancsos kereszttüzében villódzva, hogy hányszor kellett így hazakísérnem Bailey-t, aki szinte minden egyes bulin képes valamivel megindokolni, hogy a sárga földig issza magát.

– Hé, hol a telefonom? – mocorog a hátsó ülésen Jonah hirtelen. Jobb oldalán fekszik és tapogatja a pulóverét. Egyértelműen nem emlékszik, hogy alig pár perce elvettem tőle. A nyelve akadozik, ahogy beszél.

Mély lélegzetet veszek, és a szélvédőn túlra emelem a tekintetem.

– Majd visszakapod – mondom színtelenül.

– A barátod eléggé eláztatta magát – jegyzi meg a sofőr rám sem nézve.

– Talán oka volt rá – válaszolom kissé ingerülten, mert a férfi úgy ítélkezik, hogy nem ismeri a körülményeket, és ebből ráismerek, hogy én is ugyanígy teszek. Már akkor így tettem, mikor megláttam a parkolóban fetrengeni Jonah-t, és ettől elszégyellem magam. – És már mondtam, hogy nem a barátom.

– Akkor miért segítesz neki?

– Mert egy iskolába járunk. – Nyegle indoklás, de egyelőre nem telik tőlem többre, hiszen eddig a pontig már legalább kétszer bántam meg, hogy segítettem neki, de aztán egyszerűen gondolkodás nélkül kibukik belőlem a valódi indok. – Mert kihasználhatják, amikor nem tud magáról – teszem hozzá halkabban végül, szándékosan elfordulva a sofőrtől.

A férfi csak óvatosan hümmög egyet, és hosszú percekig nem szólunk egymáshoz. Hátrapillantok Jonah-ra, mert feltűnően hallgatag, és látom, hogy lehunyt szemekkel pihen.

– Ne aludj el. Mindjárt nálatok vagyunk! – nyúlok hátra balommal, és kissé megrázom a karját, mire kótyagosan kinyitja a szemeit, és rám bámul. Sötét tekintete pár pillanatig komoran vizslat, mintha nem ismerne fel azonnal.

– Tetszel nekem – jelenti ki komolytalanul. A szemeimet forgatom.

– Aha, hát részvétem! – sóhajtom. Tényleg kezd fárasztani. Azt mondhatom, hogy a legutolsó dolog, amit most kívánok a világon, hogy egy részeg barom idétlenül bókoljon nekem. – Ti aztán tényleg nem tudtok semmit sem – morgom visszafordulva. Kuncogni kezd a reakciómat hallva. Feje visszahanyatlik az ülésre, és a plafont kezdi bámulni. Jókedve pillanatok alatt illan el, mintha valóban elgondolkodna azon, amit hallott.

– Ezt Tom miatt mondod? – kérdezi hirtelen jött józansággal. A szívem mélyet dobban, és riadtan kapom a tekintetem a sofőrre, mintha ennyiből bármit is megérthetne a történetből, de ő csak az utat vizslatja. – Tom egy seggfej – teszi hozzá, ezt már újra az alkoholittas, vidám hangján. Ismételten kuncogni kezd, mintha előbbi kijelentése csak egy hülye vicc lenne. Ökölbe szorítom a kezem a combomon.

– Ti sem tudtok mindent! – emeli fel a fejét Jonah, hogy újra a látóterébe kerüljek, és rám nyújtja a nyelvét, mint ahogyan Crystal szokta. Csakhogy ő hatéves, Jonah meg tizennyolc.

Inkább nem reagálok. Hallgatok, mert ő részeg, nekem meg nincs kedvem mélyebbre merülni a témába, még ha az utolsó kijelentésével némileg egyet is tudok érteni.

Hosszú néma percek telnek el, mire a sofőr fékezni kezd egy kertes házakkal tűzdelt utca jobb oldalán. Egy kétszintes, fehér ház előtti felhajtó végében áll meg. Az ablakok és az udvar teljesen sötétek. Csendes a környék.

– Megvárna, kérem? – kérdezem a sofőrt, mire kissé bizonytalanul, de bólint, én meg kipattanok az ülésről, és megpróbálom kirángatni a kissé álmatag Jonah-t a hátsó ülésről. Nem megy elsőre, de a sofőr csak némán és lesajnálóan figyeli a próbálkozásom a visszapillantó tükörből, emiatt el is múlik a bűntudat, amit amiatt éreztem, hogy a félhomályban észrevettem, hogy Jonah koszos pulóvere nyomot hagyott az ülésen.

Szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy talpra állítom a srácot, teszek vele néhány lépést az autó farát megkerülve a felhajtón, majd Jonah egész egyszerűen elenged és letelepszik a betonra.

Tanácstalan vagyok, mert teljesen máshogy képzeltem a dolgokat. Azt gondoltam, eddigre már annyira kijózanodik, hogy képes lesz egyedül is betalálni a saját házukba, de nyilvánvalóan látszik, hogy ez nem fog megtörténni.

– Hé, megvárjalak akkor? – hajol át az anyósülésen a sofőr, és a lehúzott ablakon keresztül várakozóan bámul rám a sötétben.

– Francba – sziszegem csak úgy magamnak, miközben intek jobb kezemmel. – Nem kell – mondom bosszúsan, miközben a pénztárcámért nyúlok, hogy kifizessem a fuvart. A bankjegyek kézhezvétele után azonnal lelép, nem foglalkozik velünk tovább. Visszafordulok a ház felé. Teljesen sötétek az ablakok. Nem tudom, mit tegyek. Nem csengethetek csak úgy be, felverve az egész családot, és abban is biztos vagyok, hogy a szülei valószínűleg nem örülnének túlságosan, ha ilyen állapotban találkoznának a fiukkal. Legalábbis az én anyám biztos kiverné a balhét ilyen esetben.

Egy pillanatig csak állok vele szemben csípőre tett kezekkel, és azt latolgatom, miként lehetne a szobájába csempészni anélkül, hogy észrevennék, de semmi olyan nem jut eszembe, amivel ezt kivitelezni lehetne.

– Mégis mennyit ittál? – kérdezem. Nem várok választ, mégis kapok.

– Nem eleget – feleli, miközben hátradől a betonon, és az eget kezdi tanulmányozni. – Gondolod, hogy egyedül vagyunk? – kérdezi, és a hangja meglepően józannak hat egy másodpercre megint, így úgy döntök, komolyan válaszolok.

– Nem hinném.

Erre kicsit felemelkedik, miközben kezeit feje mögé helyezve bámul rám a sötétben.

– Miért nem beszélgettünk soha a suliban?

Ezzel megfog. Mit válaszol az ember lánya egy ilyen kérdésre? Egyszerűen csak így alakult? Nincs normális válasz. Az ismertségek és barátságok kialakulása nem egy tervezett folyamat részei. Véletlen, mint ahogyan az is, hogy ez az este így alakult.

– Miért ittál ennyit? – kérdezem kissé közelebb lépve, mert nem akarok hangosan beszélni. Félek, hogy valakit felkeltünk vele.

Jonah mosolyogva újra az égre bámul.

– Szánalmasnak gondolod? – kérdez vissza jókedvűen, de továbbra sem néz rám.

– Kicsit – mondom őszintén, mire felkuncog. Nem mintha én még nem lettem volna részeg, de odáig sosem engedtem magam, hogy egy kisbolt parkolójában fetrengjek. Nem mintha ez mentesítene bármi alól is.

Jonah tovább bámulja az eget, és visszatér eredeti témájához.

– Mikor kicsi voltam, rá voltam kattanva a földönkívüliekre. – Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, amiből arra következtetek, hogy tényleg van konkrét ok az állapotára. Valamit ki akart mosni a gondolatai közül az alkohollal. Nem kérdezősködöm tovább erről inkább. – Imádtam mindent, ami az űrrel kapcsolatos. Néha még most is gyakran bámulom az eget, és elképzelem, milyen lehet odakint.

– Én a dinoszauruszokra voltam rákattanva – szúrom közbe vállat vonva. Lassan rám siklatja a tekintetét, és nem szól semmit, csak hosszú néma másodpercekig, már-már zavarba ejtően, csak bámul. – Fel fogsz fázni – jegyzem meg, hogy megtörjem a kínos pillanatot. Sikerül is.

– Melyik volt a kedvenced? – kérdezi figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem. Mintha két párhuzamos beszélgetést folytatnánk, amiből az egyik nem halad semerre.

– A triceratopsz – vallom be kelletlenül, és kicsit zavarban is vagyok tőle. Jonah halk, alkoholittas kuncogást hallat, amitől akaratlanul is elindul bennem a védekező ösztön. – Apám imádta az Őslények országát, mikor gyerek voltam, jó?! – magyarázkodom kissé sértetten, mire a kuncogásból határozott nevetés lesz. Nagyon nem tudom ezt a Jonah-t összeegyeztetni az iskolai Jonah-val egyelőre.

– Kistülök – jegyzi meg jókedvűen. – Nincs is több kérdésem – mondja, mintha most fejtette volna meg a létezésem mibenlétét.

Sértetten bámulok le rá.

–  Nyugodtan  leléphetsz. Innen már nem lesz bajom – közli, váratlanul visszaugorva a nem túl haladós párhuzamos beszélgetésünkre,  de ezzel azért tudnék vitatkozni. Biztosan nem látta Breaking Badet.

Magamban őrlődve fordulok a megvilágított út felé – menjek vagy maradjak –, majd vissza Jonah felé, aki újra váratlan komolysággal bámul fel rám. Mintha látna valamit az arcomon a sötétben, ami eddig nem volt ott.

– Visszaadod a telóm? – kérdezi hirtelen, én meg elpirulva kapok észbe, hogy zsebre tettem, mikor kihúztam Jonah-t a taxiból.

– Ja, persze. Bocs.

Mikor visszaadom neki, ahelyett, hogy zsebre tenné a készüléket, felém fordítja, és mindenféle szégyenlősség nélkül egyértelműen csinál rólam egy fotót. Az engedélyem nélkül.

– Mit művelsz? – kérdezem felháborodottan bámulva le rá. Szája félmosolyra húzódik, miközben a törött képernyőn keresztül megszemléli a művét. Látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy erre vonatkozóan azért vannak társadalmi elvárások. Mondjuk, hogy előtte kérdezzen meg róla. Ehhez azért még nem józanodott ki.

– Telóval nem annyira adja – mondja tárgyilagosan végül. – De azért így is jó lett – mondja elégedetten, majd egyszerűen zsebre teszi a telefont.

– Töröld ki – közlöm vele nyersebben, mint szerettem volna, de lepereg róla. Megpróbál egyedül feltápászkodni a betonról, és egy ideig még lenyűgözve azt hiszem, hogy sikerül is neki, de mihelyst a két lábára van utalva, elkezd előre dőlni, mint egy meglökött keljfeljancsi, annyi különbséggel, hogy ha nem ugrok oda, ő valószínűleg nem tér vissza az egyensúlyába.

Mély lélegzetet veszek. Mi az istenért csinálom én ezt tényleg? Nem is ismerem. Rég otthon lehetnék, a nachost majszolva, a tévét nézve…

– A nachos! – bukik ki belőlem akaratlanul is csalódottan, és mire hangosan ki is mondom, megvetően oldalról Jonah-ra bámulok, miközben igyekszem őt a hóna alatt átkarolva a két lábán tartani. – Miattad a taxiban felejtettem a nachost és a sajtszószt! – vádolom meg gyerekesen. Nem úgy tűnik, hogy meghatná a dolog. Vagy úgy egyáltalán eljutott volna a tudatáig. Most hogy újra egyenesbe jött, megint úgy néz ki, mint aki menten rosszul lesz, így szinte isteni feloldozásnak élem meg, mikor váratlanul nyílik a bejárati ajtajuk, és megjelenik benne valaki, még akkor is, ha mindössze tizenkét-tizenhárom évesnek is néz ki. Egy csalódott és mérges tizenkét-tizenhárom évesnek.

– Hé, öcsi! Hogy-hogy fent vagy még? – kérdezi Jonah ingadozó hangon az említett felé intve kezével, mire a gyerek nagyon mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszolna, és még a sötétben is látom, hogy ez pusztán azért történik, hogy ne sírja el magát válasz közben. A torkom összeszorul.

– Téged vártalak! – mondja vádlóan, és ebbe az egy mondatba olyan sok minden sűrűsödött első hallásra is, hogy egy pillanatra lefagyok, mikor a gyerek tekintete rám vándorol, és úgy igazán megnéz magának tetőtől talpig. Nem mond semmit, csak kis szünet után visszanéz maga mögé a sötétnek tűnő házba egy pillanatra, aztán ugyanolyan részletességgel megnézi magának a bátyját, és döntésre jut. – Segítesz behozni?