Nem tudom jól kezelni ezeket a szerelmi bánatos dolgokat, és félek, milyen állapotban találom odabent Caroline-t. Csak reménykedhetek benne, hogy Do viszont annál profibb a témában, mert tőlem nem sok tapasztalatból eredő megnyugtatást hallhat az ügyben. Annyi viszont bizonyos, hogy Caroline tényleg szerelmes lehet Lexbe az alapján, ahogyan reagált a kávézóban. A mindig céltudatos, összeszedett gondolkodású, öntudatosan viselkedő lány pár másodperc alatt úgy esett szét, mint egy véletlenül földre lökött virágcserép a parkettán.

Amikor belépek az ajtón, Caroline-t a fal felé  fekve találom a saját ágyán, míg Do is a saját ágyáról a szokásos pozícióból pillant fel rám az ölében fekvő laptop képernyőjéből. Megvonja a vállát, mintha ő megtett volna minden tőle telhetőt, mikor Caroline az érkezésem hangjára azonnal megfordul, és olyan sebességgel pattan ülő helyzetbe, mint ahogyan a filmek szereplői mozognak, amikor apa régi VHS lejátszója bekapja a szalagot.

Az arca elnyűtt, a sminkje elkenődött, és tesz is egy próbálkozást jobbjával végigsimítva arcán, hogy rendbe hozza a dolgokat, mielőtt megszólalna, de természetesen nem sikerül neki.

– Mi az a doboz? Hol voltál? Mi történt a kávézó után? El kell mesélned mindent! – mondja egyenes háttal, de szivacsos hangon.

Az asztalomhoz lépek, és leteszem a tetejére a dobozt, mielőtt válaszolnék.

– Anya cuccai. Ez volt a széfben – mondom tömören, és nem csak azért, mert még magam sem tudom, mit rejt a belseje. – De ez most nem számít – ferdítek kicsit. – Hogy vagy? – fordulok Caroline felé csípőmmel az asztal élének támaszkodva.

Caroline olyan képet vág a kérdést hallva, mint aki minden pillanatban elsírhatja magát, és nem is kell sokat várnom rá, hogy ez megtörténjen. Felpattan, és már két lépéssel az előtt, hogy elérne, és vehemensen átölelne, bőg, mint egy éhes csecsemő.

Döbbenten meredek a válla felett Do felé, aki csak újra megvonja a vállát, mintha ez számára nem lenne különös esemény, nekem viszont igenis az. Zavarban is érzem magam tőle, amit csak tetőz, hogy Caroline ölelése felidéz bennem egy korábbit, nem is olyan régről.

– Annyira sajnálom! – szipogja az egyenruhám blézerébe. Esetlenül megveregetem a hátát, mire kissé eltávolodik tőlem. – Szörnyen viselkedtem a kávézóban. Nem szabadott volna kérdőre vonnom Noamet. Csak kínossá tettem az amúgy is elég bonyolult kapcsolatot köztetek, csak azért, mert kiborultam Lex és – itt vesz egy mély lélegzetet, hogy a visszafogja magát a hadarásban, és átgondolja, mit is mond éppen. – Mindegy – rázza meg kicsit a fejét, mintha csak ezzel akarná kiűzni gondolatai közül a Lexszel kapcsolatosakat. – A lényeg, hogy nagyon sajnálom az egészet, enélkül is van elég bajotok – néz rám őszinte megbánással, én meg nem tudok uralkodni az érzéseimen, elnevetem magam.

– Hidd el, Caroline, Noam meg én vagyunk most az utolsók, akik miatt aggódnod kellene – mondom jókedvűen, amire Do is félreteszi az öléből a laptopot, és pletykaéhes hiénatekintetet vet felém.

– Úh – mondja kihívóan összefonva karjait alvós pólója felett. – Ezúttal mit csinált? – kérdezi arcán olyan vigyorral, amiből egyértelműen lehet következtetni, hogy a nem létező szaftos részletek után epekedik. Nos, van egy olyan érzésem, hogy amilyenekre ő vár, olyanokkal sosem fogok szolgálni Noam kapcsán.

Vetek a szőkére egy elítélő pillantást, mielőtt válaszolnék.

– Semmit. Csak úgy néz ki, megtaláltuk végre azt az összhangot, ami ahhoz kell, hogy eltakarítsuk azt trágyatengert, amit a szüleinknek hagytak ránk – mondom akaratlanul is gunyoros nyersséggel, amire nem csak Do húzza fel elégedetten egyik szemöldökét, de Caroline is – erőtlenül ugyan –, de elneveti magát. – De ezek a dolgok most tényleg várhatnak – közlöm.

Caroline-nak most arra van szüksége, hogy rá figyeljünk, és nekem barátként kell viselkednem, akármennyire is összecsapnak a fejem felett a hullámok. Merthogy a barátom. Én legalábbis így érzem viszonylag rövid ismeretségünk ellenére is, és azok alapján, hogy az este folyamán órákat beszél az egész Lex iránt érzett vélt vagy valós szerelméről – ez azért az érzelmi hullámvölgyeihez mérten időszakosan változik –, meg Lexnek Averie-hez fűződő kapcsolatáról, úgy veszem észre, hogy ő is hasonlóan gondolkodik rólam, mint én róla.

Gonosz módon kicsit jól is esik elmerülni a szerelmi bánatában, és ezzel kötni le a gondolataimat, ami egészen jól működik, mert az este folyamán nem nyúlok a dobozhoz, és nem is igazán akarok. Egyedül akarok lenni, mikor ezt megteszem, és egy kollégiumi szoba nem feltétlen a legalkalmasabb a feladatra. Legalábbis ritkán adódik olyan alkalom, mikor az ember teljesen egyedül lehet.

Viszont a gondolataimat nem igazán hagyja nyugodni. Még a hétfői órákon is újra és újra az elmémbe kúszik, ahogyan ott pihen a kollégiumi szobánkban lévő asztalom tetején, de valami mindig visszaránt a jelenbe. Hol az irodalomtanár szidalomáradata Russ felé, aki az egész órát végigtracssolta Cllaghannel a hátsó padok egyikében, hol a töri tanár fintorba torzuló arca, amint undorova néz le rám, amiért teljességgel kiment a fejemből a dolgozat, és nyilvánvalóan teljesen üresen adtam be a papíromat óra végén.

Ami viszont abszolút kiűzi a gondolataim közül egy időre anyám cipősdobozát, az végül meglepő módon nem a tanároktól érkezik, hanem egyenesen Dótól a negyedik óra utáni szünetben.

A második óra után kezdtem el felfigyelni arra, hogy egyre több tekintet szegeződik érdeklődve felém. Az érkezésem okozta kíváncsiság már jó ideje alábbhagyott, de most mintha újra megérkeztem volna, és hoztam volna magammal valami ismeretlen extrémen undorító fertőző fekélyt is, mert nemcsak azt veszem észre, hogy bámulnak, hanem távolságot is tartanak. Nagyobbat, mint korábban. És egyértelműen érezem, hogy ennek az oka már nagyon nem az, hogy azt gondolják, tehetség híján nem szabadna itt lennem.

– Mena! – Éppen az indokolatlanul vastag matekkönyvem és a hozzá tartozó füzetem próbálom beszuszakolni az eléggé elhanyagolt rendszerezettséggel élő szekrényembe, mikor meghallom Do hangját balról.

Még egy igen erőteljeset ráverek a könyv gerincére, mire az egy jó öt centit beljebb csúszik, és nem foglalkozva a következményekkel – amik minden bizonnyal egészen gyűrött lapok lesznek – a hang irányába fordulok.

Látom, ahogy Do sietősen utat vág magának felém a zsúfolásig telt folyosón. Arany színű haja lófarokba kötve himbálózik mögötte, és nehéz nem észrevenni, hogy jó pár a rám irányuló árgus tekintetek közül irigykedve fordul felé, ahogyan elhalad mellettük.
Őt ismerve valószínűleg pontosan tisztában van velük, és általában élvezi is a helyzetet, de most nagyon úgy tűnik, hogy sokkal fontosabb dolog köti le a figyelmét, aminek minden bizonnyal köze van hozzám izgatottan csillogó zöld tekintetéből ítélve.

– Mi – kezdeném a kérdezősködést, de a szőke szó nélkül felemeli jobb kezét, amiben egy újság van, amit eddig észre sem vettem, és hevesen a mellkasomnak nyomja. Reflexszerűen nyúlok a lapokért, de közben a tekintetem a körülöttünk állókra szegeződik, mert habár a legtöbben igyekeznek leplezni érdeklődésüket, a legtöbben mégis szemérmetlenül bámulnak.

A szőke azonnal észreveszi, hogy figyelmemet nem sikerült ennyivel lekötnie száz százalékosan, így ingerülten félig kifordul a folyosó felé.

– Nincs dolgotok?! – kiabálja el magát Do hirtelen jobb kezét félig felemelve, amitől néhányan tényleg elszégyellik magukat, és tovább állnak, de a legtöbbjük leginkább úgy viselkedik, mintha a szőke minden egyes nap ezt csinálná.

– Mi ez az egész, Do? – kérdezem magam elé emelve az újságot. Próbálok úgy tenni, mintha az előző kis jelenet teljesen normális lenne, és nem tartanék attól, hogy megismétlődik.

Az újság címlapján egy kosaras srác ugrik éppen a magasba, kezében a labdával a palánk felé, a háttérben pedig jól látható a Precipicetown Gimi címere a falon. A cím vastag betűkkel hirdeti a csapat győzelmét.

– Király – jegyzem meg szarkasztikusan, mert fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán van az iskolának saját újságja, de Do úgy nyomta a kezembe, mintha legalább kívülről kellene fújnom a rovatokat belőle. – Miért is adod ezt nekem? – kérdezem a lapokat Do felé libbentve, de ő csak elítélően megrázza a fejét, mintha legalább a gondolataiból kellene kiolvasnom a dolgot.

Persze nyilván nem fog neki tetszeni, ha egyszer eljutok oda. Csak jussak el…

– Tizenegyedik oldal – jelenti ki fensőbbséges modorban, miközben karjait összefonja egyenruhájának inge előtt, és jobb lábával teátrálisan dobolva várja, hogy szétnyissam a lapokat a megadott számnál.

Nagyot sóhajtok, de teljesítem a félig kimondott parancsot, és egy három oszlopból és sok sorból álló táblázattal találom szemben magam. Elsőre nem is értem, mit nézek, és nincs kedvem egyedül kibogozni sem, mert láthatólag Do viszont nagyon is érti, miről van szó, így türelmetlenül helyezve a súlyomat egyik lábamról a másikra, felnézek rá.

– Mi ez? – intek az újsággal a szőke felé kérdőn, aki elégedetlenkedő arcot vág, de azért fújtatva válaszol.

– Azoknak a listája, akik az elmúlt hónapban anyagilag támogatták az iskolát – magyarázza, mire visszanézek a táblázatra, és mintha egy zavaros vizű tavat bánulnék éppen, aminek a közepébe klórtablettát vágtak, és csak most kezd tisztulni.

– És? – értetlenkedek tovább, mert az így sem nyer teljes értelmet számomra, hogy miért mutatja ezt éppen nekem.

– Jézusom – sóhajt mélyet Do, és dühödten kikapja az újságot az ujjaim közül, és mellkasa előtt szembefordítja velem, miközben ujját az első oszlop tetejére helyezi, és beszéd közben úgy ugrál a lapon, mint egy tanár néni, aki éppen olvasni tanít egy elsőst.

– Első oszlop: adományozó neve – kezdi kioktatóan, miközben zöld szemeit egyenesen az enyémbe fúrja. – Második oszlop: kapcsolódó diák neve. Harmadik oszlop: összeg.

– Ez azért eléggé elcseszett, nem gondolod? – kérdezem, mert hányingerem támad a gondolatra, hogy minden hónapban közszemlére teszik az iskolaújságban, kinek a szülei voltak a legbőkezűbbek.

– Gondolod? – kérdez vissza Do, és a hangja mondat közben egészen magasra csúszik a gúnytól. – Akkor csúsztasd egy kicsit a tekinteted az N betű felé – indítványozza cinikusan grimaszolva, mire fáradtan sóhajtok, de megteszem, amit kér, és a vér megfagy az ereimben végtelennek tűnő másodpercre.

“Andrew J. Norton – Mena Rawlinson – 30 000 dollár” – áll a sorban egymás után katonás sorrendben. Zsibbadt lassúsággal visszaveszem Dótól az újságot, és úgy emelem közelebb az arcomhoz, mintha azzal, hogy nézem, a betűk valahogy megváltozhatnának.

– Ez valami hülye vicc? – kérdezem levegőhiányosan, amire a szőke arckifejezése valamelyest enyhül, de azért a rá jellemző gunyoros, ajkai szegletében lakó mosoly nem tűnik el.

– Nem hinném, hogy annak szánta – vonja meg a vállát egyszerűen.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát – kezd bele, és frusztráltan körülnéz, mielőtt folytatná. – Ezek az adatok csak akkor jelenhetnek meg, ha a szülő beleegyezését adta. Az más kérdés, hogy általában itt persze szeretnek villogni vele – teszi hozzá szarkasztikusan grimaszolva –, de ami ebből is a legfontosabb, az, hogy itt megjelent a neved Norton neve mellett – bök állával a kezemben pihenő újság felé –, az bizony határozottan az ő szándékos döntése kellett, hogy legyen. És az összegből ítélve, biztosra akart menni, hogy gyorsan elterjed a híre, hogy a lánya vagy, vagy legalábbis közöd van hozzá – vonja fel egyik szépen szedett szemöldökét felém kihívóan, miközben vékony karjait összefonja mellkasa előtt.

– Én ezt nem értem – fakadok ki, és egy fél fordulattal bevágom az újságot a nyitott szekrényem ajtaján, mert félek, ha még egyszer arra a táblázatra kell néznem, tényleg elhányom magam az undortól. – Ő nem tud semmit – halkítom le a hangom bizalmasan, mikor visszafordulok Do felé. – Miért akarja, hogy mindenki tudja, hogy van egy tehetségtelen lánya? Ennek semmi értelme!

Do elgondolkodva megvonja a vállát.

– Megnézted már, mi van anyukád dobozában? – kérdezi, mintha az előbbi hír, amit közölt, nem lenne már elég izgalmas a számára Norton motivációjának ismeretének hiányában.

Megrázom a fejem, és értetlenül grimaszolok felé egyet, mert az előző órát eltekintve tegnap estét és a ma délelőttöt is együtt töltöttük, így a kérdés kissé értelmetlennek hat.

– Jelentkeztetek már feladatra? – vágódik mellénk hirtelen Oliver a váratlan kérdéssel. Ha olvasta is az iskolaújságot, úgy tesz, mint akit egy cseppet sem érdekel a tartalma.

– Még pénteken – mondja Do olyan hangsúllyal, mintha bármelyik pillanatban kidobhatná a taccsot, bármit is jelentsen a kérdés, és közben keresztbe fonja kezeit mellkasán, és jobb vállával a mellettem lévő szekrénynek dől.

– Milyen feladat? – kérdezem teljesen megfeledkezve az előző témáról, mire Oliver elnéző mosolyt ejt felém.

– A tornacsarnok nem díszíti fel magát a Halloween estre. Valamit kötelező vállalni – mondja, majd kérdőn Do felé int állával. – Mire iratkoztál fel?

A szőke undorodva elhúzza a száját, mielőtt válaszolna.

– Lufidíszek – sóhajtja. – Te?

– Fényfüzérek – feleli Oliver olyan boldog mosollyal az arcán, mintha legalább az egész Atlanti-óceán megtisztítására jelentkezett volna. Ez Dónak szemet is szúr, és nem állja meg, hogy ne szólja meg.

– Furcsa vagy.

– Én?! – Oliver csak ennyit kérdez, és felvonja hozzá egyik szemöldökét, de a szőke ennyiből is érti a célzást, de röpke grimasszal megtámogatva lepereg róla.

– Én is jelentkezhetek a lufidíszekhez? – kérdezem a szőkét, mert ha eszembe jut, hogy az újságban megjelentek után olyanokkal kell eltöltenem órákat, akiket nem ismerek, összerándul a gyomrom.

A szőke mindenféle együttérzés nélkül megrázza a fejét.

– Witsberger elvitte az utolsó helyet – mosolyog önelégülten.

– Hát persze – reagálom le színtelen hangon, és könyörgően Oliverre nézek, aki csak kuncog.

– Felírlak a lapra a fényfüzérekhez – biztosít, mire lehelek egy megkönnyebbült köszönömöt.

Kettős érzések kerülgetnek a pénteki bulival kapcsolatban. Várom is meg nem is. Alkalom lenne arra, hogy normálisan érezzem magam egy kicsit. Kikapcsolhassak. De ezen a ponton van bármi esély is ilyesmire? És akarom én ezt?

Olyan, mintha egy láthatatlan célt kergetnék. Hová tart az események sorozata az életemben? Mintha minden egy irányba menne, velem együtt, csak nem látom, merre, és ez az őrületbe kerget. Sodródok az eseményekkel, amiket tőlem független emberek váltanak ki.

Úgy néz ki, egyetlen biztos pont maradt az életemben. Vagyis inkább került az életembe. Miért érzem magam mégis furán attól, hogy bízzak benne, mikor pont ő volt az, aki a kezdetekben nem tudott bízni bennem, és ennek ellenére nagyon úgy néz ki, mégis megteszi?

– Mena?! – Valószínűleg többször is elhangozhatott a nevem, mire sikerült elnyernie a figyelmemet is, mert Oliver összeráncolt tekintettel mered rám.

– Bocs, nem figyeltem – felelem elpirulva, mire Oliver arca kisimul, Do meg horkant egyet.

– Csak azt mondtam, hogy pénteken a fényfüzéresek már délelőtt kezdenek. Ha felírlak a csoportba, elengednek az órákról. Nincs semmi, amin feltétlen ott kellene lenned? – kérdezi, mire Do a szemeit forgatja. Kicsit egyet is tudok érteni vele.

Szerintem nem sok diák van Oliveren kívül – talán Caroline meg Averie –, akik ha hivatalosan leléphetnek tanórákról, mérlegelik, hogy megtegyék-e vagy sem.

Megrázom a fejem, de mielőtt bármit is hozzá tudnék fűzni hanggal is, Noam váratlan megjelenése belém fojtja a szót. Úgy masírozik el mellettünk a folyosón Lex társaságában, mintha észre sem venné, hogy ott vagyunk, pedig Lex még ránk is köszön. Noam viszont egy pillantásra sem méltat, ami a szőkének fel is tűnik.

– Ez az a híres összhang, amit tegnap megtaláltatok? – kérdezi gúnyosan Noam után pillantva.

– Nem tudom, most éppen mi a baja – mondom frusztráltan –, de nem is érdekel. – Pedig dehogynem érdekel! Forrongok legbelül, mert képtelen vagyok követni a viselkedését. Semmit nem csináltam, amiért ezt érdemlem. Mintha két teljesen különböző emberrel lenne dolgom, és még csak esélyem sincs megtippelni, melyik kelt fel reggel.

– Lehet, az összeillő jelmez miatt aggodalmaskodik – szúrja közbe Oliver vicceskedve, és az arckifejezéséből ítélve alig bírja megállni, hogy ne röhögje el magát hangosan.

– Annről van szó. A helyében én is aggódnék – jegyzi meg Do, én meg csak lemondóan megrázom a fejem, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el azért én is.

– Te minek öltözöl? – kérdezi Oliver hirtelen.

– Én? – kérdezem hitetlenkedve. – Biztos lehetsz benne, hogy semminek.

– Kötelező.

– Ezt már hallottam – jegyzem meg morogva összefonva a karom, és mintegy végszóra Caroline jelenik meg mellettünk. Valamelyik tankönyvét úgy szorítja a mellkasához, hogy ki sem bírom venni a betűket a borítóról.

– Én tudom, minek öltözöl be – szól közbe köszönés helyett, és rólam Dóra mered. – És azt is, hogy te minek.

A szőke értetlenkedő tekintetet vet a fekete hajúra.

– Na, azt erősen kétlem – húzza fel szemöldökeit cinikusan.

– Márpedig segíteni fogtok – jelenti ki frusztráltan. Zilált arckifejezése és zaklatott hangja éles ellentétben áll hibátlan megjelenésével. A szoknyáján egy gyűrődés sincs, ami komolyan elgondolkodtat, hogyan képes az egyenruhában mozogni egész nap. Egy pillanatra lepillantok a saját szürke szoknyámra, amin elég jól kivehetőek az ülés okozta barázdák, de túl sokáig nem időzöm ezen a gondolaton, mert Caroline további magyarázattal szolgál parancsoló hangnemére és feszült kifejezésére. – Most jövök emelt történelemről – jelenti ki, és közben olyan arcot vág, mintha ennyiből tudnunk kéne a válaszokat, majd mikor rájön, hogy ez senkinek sem elég, türelmetlenül sóhajtva hozzáteszi: – Averie és Lex egész óra alatt üzengettek egymásnak.

– Bocs, de még mindig nem értem, hogy jövünk mi és a buli a képbe – fűzi hozzá Do mindenféle együttérzés nélkül. Bennem azért kezd halványan körvonalazódni, és nem tetszik, amit lelki szemeimmel látok.

– Nem mehetek egyedül a buliba – magyarázza Caroline, és közben idegesen megigazít egy loknit a hajában, ami rakoncátlanul megpróbált előrebukni a vállán.

– Nem is fogsz. Az egész iskola megy – jegyzi meg Do vállat vonva, mire a szemeimet forgatom felé, mert pontosan tudja, hogyan érti a fekete hajú, amit mond, csak szeret kötözködni. A szőke csak vigyorogva megvonja a vállát.

– Szerintem ez az a pont, ahol én inkább leválok a beszélgetésről – emeli fel Oliver mindkét kezét maga elé védekezően, de közben úgy vigyorog, mintha Caroline frusztrációja csak gyerekes hiszti lenne.

– Jobb is – mondom, de közben nem tudom megállni még mindig, hogy ne mosolyogjak, valahányszor Oliverre nézek.

– Ez fájt – jegyzi meg kezeit teátrálisan a szíve felé helyezve, miközben hátralép egyet a folyosó felé, mintha éppen ledöftem volna, majd elfordulva tényleg ott hagy minket.

– Jesszus – sóhajtja Do egy pillantást vetve Oliver után, majd visszafordul felénk. Látom, hogy mondani akar valamit még az előbbi jelenetre, de megelőzöm, mielőtt bármi sértő is kibújna a száján.

–  Szóval? Mi ez az egész, Caroline? – kérdezem a fekete hajúra bámulva.

– Mindenki párban vagy barátokkal összeöltözve megy, és…

Nem fejezi be a mondatot, csak lenéz gondosan tisztított fekete csizmájának orrára, mint aki szégyelli őszinte igényeit arra vonatkozóan, hogy összeöltözve parádézzon a barátaival egy iskolai bulin.

Már látom, hogy Do nyelvén ott is van valami csípős megjegyzés válaszként, és igyekszek egy igazán szúrós tekintetet lövellni felé, amit észre is vesz, és el is nyomja a késztetést, hogy megszólaljon.

Nagyon helyes!

– És? – kérdezem halkan, mire Caroline óvatosan rám néz.

– Lex és Averie összeöltöznek – mondja már-már nyafogva, én meg grimaszolhatok egyet az információ hallatán, mert Caroline kiegészíti a mondatot. – Na, jó. Csoportosan öltöznek be. Nem csak ketten, de akkor is – érvel, mint egy négyéves kisgyerek, én mégis meg tudom érteni az ellenérzéseit a dologgal kapcsolatban, és habár nem esik jól bevallani magamnak, hogy ennyi elég volt neki, de az igazság az, hogy ennyi tényleg elég volt ahhoz, hogy a beöltözéssel kapcsolatos elutasító érzéseim ellenére azonnal megvegye a szimpátiámat magának. – Kicsengetés után beszéltek róla, hogy mennyire jól állnak a jelmezekkel, én meg ültem a padban, és azon gondolkodtam, hogy mennyire szánalmas lesz egyedül megjelennem Minnie Mouse-ként.

– Hát ezzel nem tudok vitatkozni – szúrja közbe Do cinikusan ellökve magát a szekrénytől. Úgy néz ki, a beszólásmentes időt eddig bírta. Teljes egy perc. Rekord. – Thacker biztos szívesen vállalná Mickey Mouse-t a kedvedért – vigyorog elégedetten.

Bárki is legyen Thacker, a reakciójából ítélve Caroline valószínűleg közös levegőt sem szívesen szív a sráccal, nemhogy bevállaljon egy közös jelmezt vele.

– Jó. Legyen – sóhajtom a szekrényemnek dőlve. – Csináljunk valamit közösen.

Caroline szeme úgy csillan fel, mint egy óvodásé, akire éppen egy zacskó cukrot öntöttek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kezd egy kis izgalom gyökeret verni bennem az ötletre.

– Dory – fordul Caroline a szőke felé könyörgően, miután én már beadtam a derekam. Do egy pillanatra elgondolkodva mered vissza Caroline szürkéskék szemeibe, majd váratlan könnyedséggel vigyorogva bólint egyet, én meg Caroline háta mögött vetek rá egy cinikusan elutasító pillantást, mert csak most jövök rá, hogy végig csak arra várt, hogy a fekete hajú könyörögjön neki.

– Már tudom is, minek öltözünk – kacsint kihívóan, én meg azonnal kezdem megbánni, hogy Caroline meglágyította a szívem, mert biztos vagyok benne, hogy ebből nyilvános megaláztatás lesz.

A kis levegőzés kettesben megtette a hatását. Nyugodtabb lettem, és úgy tűnt, más is. Nem tudom, mi történt a felnőttek között, míg mi kint voltunk, de határozottan engedtek saját feszültségükből ők is.

Charlotte néni már nagyon fáradtnak tűnik. Laposakat pislog, és feje úgy inog ide-oda, miközben minket néz, mintha bármelyik pillanatban le tudna törni, mint egy viseltes gyerekjátéknak.

– Fogjuk ezt most rövidre – szólalok meg, miközben megállok a nappali és előszoba találkozásában. Mindannyian egy emberként néznek fel rám. – Noam és én úgy látjuk, hogy tényleg nem jó ötlet, ha visszamegy az iskolába. – Kate ajkait azonnal megkönnyebbült sóhaj hagyja el, én meg zavarba jövök, mert azzal, hogy többes számban hivatkoztam magunkra nyilvánosan, mások előtt is elismertem, hogy mostantól együtt fogunk működni, bármi legyen is.

– Köszönöm – tátogja felém visszafogottan Kate, amikor rám néz, de én csak halványan elmosolyodom. Pontosan tudja, hogy – habár úgy fogalmaztam, hogy úgy látjuk – Noam eléggé más véleményen van, csak valahogy meg tudtam győzni.

– Viszont még ezen a héten mennie kell suliba, hogy el tudjuk intézni a dolgot.

– Elintézni a dolgot? – kérdez vissza Alastair nyugtalanul, mire kissé bentebb lépek a nappaliba, és felhasználom ezt pár pillanatnyi mozgást, hogy felvértezzem magam a felnőttek lehetséges ellenkezésével szemben.

– Igen – bólintok, és idegesen megigazítom szürke egyenruhám szoknyáját magam előtt, mielőtt folytatnám. – Elég feltűnő lenne, ha Noam egyik pillanatról a másikra csak úgy felszívódna hetekre – vezetem be halkan, és közben azon gondolkodom, mennyivel nehezebb szavakban tálalni azt, amit Noamnek egyszerűen a gondolatok erejével át tudtam adni, és megértett egy pillanat alatt. – Fel kell, hogy függesszék – mondom ki, mintha épp egy tárgyaláson lennék bíró, aki az ítéletet olvassa fel.

Kate zavarodott pillantást vet rám, majd Noamre, aki egész egyszerűen a szőnyeg sarkára ült le időközben, hátát annak a kanapénak vetve, amin Alastair és Piszkafa ülnek.

– De hát ahhoz súlyos szabályszegés kell – mondja Kate, és közben a súlyos szót olyan hangsúllyal ejti ki, mintha nem lenne biztos benne, hogy mi is értjük annak értelmét és hatásait.

– Megoldjuk, anya – jegyzi meg Noam olyan szárazon, hogy nem csak Kate, de még én is összerezzenek a hallatán. – Azt akartad, hogy ne menjek vissza. Megkapod.

Kate dühödten összeszorítja ajkait a hangnem hallatán, de úgy dönt, jobb, ha nem szól most semmit inkább. Én kihasználom a beállt csendet, hogy közbeszúrjak valamit, és egyben mérlegre tegyem a frissen kialakult és törékeny lábakon álló bizalmunkat Noammel.

– Én pedig – veszek mély lélegzetet  –, beszélni fogok Skyjal – jelentem ki magabiztosan, megingathatatlan tényként. Alastair elborzadva mered vissza rám.

– Miért?

– Mert az apjával valószínűleg nem mennék sokra – felelem. Gondolatban lejátszottam korábbi ötletem, és most már nekem is ostobaságnak tűnik. Mondjuk, nem a veszély miatt. Kétlem, hogy Norton bármi valódi veszélyt jelentene rám addig, míg egy kis esély is van rá, hogy tehetségtelennek hisz, és ezt a látszatot feltett szándékom megtartani.

– És úgy gondolod, ha felhívod, majd szívesen találkozni akar veled? – kérdezi Noam nem gyenge gúnyos éllel, de nem egyelőre nem ellenkezik, így lerázom magamról a stílust, és igyekszem a tényekre koncentrálni.

– Természetesen nem – mondom, és nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy türelmes maradjak. – De ismerek valakit, akinek biztosan nem fog nemet mondani – jelentem ki nehézkesen, ahogy belegondolok, ez a kijelentés pontosan mit ránt magával. Noam kérdő tekintetet vet rám. – Beszélnem kell Grace-szel.

Piszkafa teátrálisan hátradől a kanapén a név hallatán, miközben halkan felnyög, és látványosan kerüli a tekintetem. Ezek szerint nagyon jó úton járok, ha már ő is hallotta ezt a nevet, mégis furcsa szorongással tölt el, hogy beszélnem kell Grace-szel, sőt, szívességet kell tőle kérnem úgy, hogy nem mondhatom el neki a teljes igazságot. Ettől már most bűntudatom van, amit igyekszek egyelőre besöpörni a szőnyeg alá, mert vannak fontosabb dolgok is annál, hogy saját magam sajnáljam, hogy meg kell hoznom olyan döntéseket, amikhez nem fűlik a fogam. Különben is tartok tőle, hogy ez később csak rosszabb lesz.

– Gondolod, hogy majd bármit is elárul? – kérdezi Charlotte néni egészen halkan. Most már úgy néz ki, mint aki segítség nélkül nem biztos, hogy fel tud majd állni a fotelből.

– Nem tudom – felelem az igazságot kissé széttárva a karjaimat. – De valahol el kell kezdeni, és minden jel arra mutat, hogy fogy az időnk – mondom, aztán nagyon halkan és bizonytalanul, de azért hozzáteszem: – Egyszer régen végülis a legjobb barátom volt… vagy mi.

Az a Sky, akivel legutóbb találkoztam, már tényleg nem ugyanaz a Sky volt, de valahol mélyen abban reménykedem, hogy olyan kötelék, mint ami kettőnk között volt, nem múlhat el nyomtalanul. Valamibe kapaszkodnom kell, mert ennek az ellenkezője megrémít.

– Logikusnak tűnik. – Váratlan helyről kapok megerősítést. Piszkafa ugyan nem engem néz. Maga elé bámul, miközben térdre támasztott könyökkel előrehajol. Hosszú, csontos karjaitól úgy néz ki, akár egy imádkozó sáska. Első ellenséges érzései a dologgal kapcsolatban, úgy tűnik, hamar feloszlottak, ahogyan ő is átgondolta a dolgot. – Most eléggé elborult az elméje.

Noam cinikusan felhorkan.

– Ja, végül is, akkor tényleg ez a leglogikusabb lépés – mondja maró gúnnyal. Kate úgy néz rá, mintha soha nem látta volna a fiát így viselkedni, ami kicsit meg is lep, mert ha valaki jellemzést kérne tőlem Noam Blainről, az első háromban masszívan ott szerepelne a cinizmus és a gúny.

Piszkafa összerezzen – gondolom, már csak reflexből is –, de folytatja.

– Úgy értem, a dühtől nehezen koncentrál – helyesbít. – Szerintetek, ha tisztán gondolkodna, követni akart volna titeket Lex nagybátyjának házába?

– Hogy hová? – szúrja közbe Kate, de Noam ezt már tényleg úgy kezeli, mintha nem is hallotta volna, hiába néz rá Kate egészen szúrós tekintettel.

– Bekattant a ténytől, hogy Mena a testvére. Legalábbis szerintem. – Az utolsó mondatot már kicsit visszafogottabban teszi hozzá, és közben csontos vállait még fentebb is emeli egy pillanatra. – Vagyis – gondolkodik el egy pillanatra, majd felnéz rám, mielőtt folytatná. – Ez kicsit összetettebb. Amitől igazán megzakkant, valószínűleg az volt, hogy az apja elintézte, hogy bekerülj az iskolába, miközben őt kicsapták Noam miatt. Plusz, eléggé úgy néz ki, hogy Sky apja, mivel – hát valljuk be – Sky nem jeleskedik a saját tehetségének használata terén, belőled akar kicsikarni valamit, amivel labdába rúghat a Szindikátusban.

– Magának köszönheti, hogy kicsapták! – csattan fel Kate védelmezően. – Örüljön, hogy ennyivel megúszta. Ha rajtam múlt volna…

– Nem rajtad múlt – vág közbe Noam indulatosan, hogy hamar vizet öntsön anyja hirtelen fellángoló kedélyére, de Kate reakciójából annyit azért le lehet szűrni, hogy Sky témában valószínűleg Noam apjával fúj egy követ.

Fáradtan masszírozom meg az orrnyergem a szavak hallatán, míg másik kezemet egyenruhába bújtatott csípőmre helyezem, mintha ezzel saját magam meg tudnám akadályozni abban, hogy eldőljek. Több kérdés is eszembe jut egyszerre, de mint mindig, most is azonnal szelektálnom kell agyban, hogy melyik lehet a legértékesebb, mert garancia sosincs rá, hogy mindet feltehetem egyszerre. Sőt! A tapasztalatok azt mutatják, hogy szerencsés vagyok, ha egyszerre kettőre választ kapok.

– Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Sky valami olyasmiért utál engem, amire nekem nem volt ráhatásom, mert a szüleink csináltak tizenhét éve – jelentem ki feszengve kihúzva magam. – Nekem sem tetszik a helyzet, de ez van – tárom szét a karjaim Piszkafa felé, mintha őt akarnám meggyőzni és nem saját magam, aztán a mellette lévő Alastair felé fordulok. – Mi lenne a legrosszabb eshetőség, ami megtörténne, ha kiderülne, hogy ingenikum megosztásban vagyok Noammel?

Alastair elsápad a kérdésre, barna szeme elkerekedik egy pillanatra, de aztán tényleg elgondolkodik.

– Nehéz lenne megmondani – bámul maga elé töprengően. – És akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy megakadályozhatjuk – itt jelentőségteljesen Kate-re bámul, aki összeszorított ajkakkal mered vissza rá –, szerintem nem tudjuk – mondja ki őszintén végül. – Késleltethetjük, de megakadályozni nem tudjuk. A maximum, amit tehetünk, hogy megpróbálunk felkészülni valahogyan.

Szóval ő is arra jutott, amire én. Meg kell tanulnom használni az ingenikumot. De egyelőre nem szólok semmit. Tekintetem Noam felé villan, miközben azt mantrázom magamban, hogy “Ne mondj semmit! Ne mondj semmit!”, hátha meghallja, és pár másodperccel később érzem is a megerősítő kis nyomást a koponyám belső felén, amitől kissé megnyugszom, nem úgy mint ő. Értetlenül mered vissza rám, de egy szó sem hagyja el a száját arról, hogy arra kértem kint, hogy tanítson.

Egyelőre úgy tűnik, megbízható emberek vesznek minket körbe, de én nem bízom senkiben. Nem bízhatok senkiben. Csak Noamben. Mert muszáj vagyok. Kénytelen vagyok szűkíteni a kört, mert a következmények katasztrofálisak lehetnek, elvégre nem hiába akarta anya, hogy kimaradjak ebből az egészből.

– Meg kell tanulnod a pirokinézist – mondja Kate meggyőzötten egy pillanat döbbent némaság után, ahogy megemésztette és gondolatban gyorsan átufotta Alastair szavait magában. – Alastairnek igaza van. Norton addig fog próbálkozni, míg ki nem csikarja belőled azt a tehetséget – jelenti ki színtelen hangon, és közben elgondolkodva lassan ide-oda kezd sétálni a helyiségben. – Ha előbb vagy utóbb úgyis kiderül, derüljön az ki, amit mi akarunk, hogy azt a tehetséget örökölted, ami Marie-nek volt. Vagyis amit ő hisz, hogy Marie-nek volt.

Mély lélegzetet veszek, ahogy tudatosul bennem, hogy anyám nyomdokaiba kell lépnem, és ugyanazt a hazugságösvényt kell bejárnom, amit neki.

– Ismerek valakit, aki segíthet!

– Ez nagyon nem jó ötlet, Kate! – figyelmezteti Alastair felállva a kanapéról. – Így is túl sokan tudnak már erről az egészről.

– Igazad van – ért egyet azonnal. – Neked kell megtanítanod rá – áll meg hirtelen, és úgy néz Alastair göndör fürtjei mögött megbúvó szemeibe, hogy az nem mer ellenkezni, csak egy nagyon hosszúnak tűnő másodperc után lassan bólint.

Én újra váltok egy lopott pillantást Noammel, amivel nem vagyok elég óvatos, mert Piszkafa is észreveszi, és fürkésző tekintetet mereszt rám közben, de én úgy teszek, mint aki észre sem vette. Visszafordítom a tekintetem Kate és Alastair felé.

– Jó tervnek hangzik – mondom nyeglén kihúzva magam, és továbbra is kerülöm Piszkafa tekintetét. – Most pedig – nézek Alastair felé határozottan.  – Mi volt a széfben? – kérdezem lesöpörve minden más témát az asztalról. Fogytán az időnk, és nekem meg Noamnek vissza kell mennünk a kollégiumba, plusz Charlotte néni már határozottan elaludt a kimerültségtől. Bármennyire is nem szeretném, ideje ma lezárni minden mást.

Alastair egy pillanatra értetlenül mered vissza rám, mintha nem értené a kérdést, de csak lassabban kapcsol az átmenet nélküli témaváltás miatt. Megrázza kicsit a fejét, és mint aki most döbben rá, hogy nála van, visszahajol a kanapé felé, és egy cipősdobozt vesz elő, amit eddig csak azért nem láttam, mert mellette ült, amikor meg felpattant, hogy Kate-tel ellenkezzen, más kötötte le a figyelmemet.

Most viszont a nem túl viseltes – szinte teljesen újnak ható – doboz köti le minden figyelmemet, mint egy mágnes, ami magához húz. És nem csak engem, hanem mindenkit. A helyiségben lévők ugyanolyan kíváncsisággal fordulnak a doboz felé, mint én. Úgy tűnik, még Kate-nek is ismeretlen.

– Ez – nyújtja felém Alastair a dobozt vontatottan, és beletelik néhány másdopercbe, míg mozdulni tudok érte. Előre lépek egyet, hogy elérjem kinyújtott kezeit, és mikor átveszem a dobozt, meglepően nehéznek érződik. Bizsereg a tenyerem, hogy ott helyben kinyissam, és úgy látom, más is ezt várja tőlem, de nem tehetem. Ez a doboz csak rám és anyára tartozik, és ez a gondolat megerősítést is nyer, ahogy Alastair újra megszólal. – Nem tudnám pontosan megmondani, mi van benne, de Marie számíthatott rá, hogy én fogom kivenni onnan, mert a legtetején egy nekem szóló levél hevert.

Kate sötét szeme ismételten féltékenyen villan, de megintcsak nem szól semmit annak ellenére, hogy az elmúlt órában anya valószínűleg sokkal többször sértette meg őt a sírból, mint életében.

Együttérzően bámulok rá, de ő nem vesz észre engem. Csak a dobozt bámulja megigézett tekintettel.

– Ideje lenne indulnunk – tápászkodik fel Noam a szőnyegről nehézkesen, és a mozgására egyszeriben megszűnik a doboz okozta kábulat. Kate teljes testével felém fordul, és két kezébe veszi az arcom.

– Minden rendben lesz – mondja, de olyan hangsúllyal, hogy abból teljesen kiérződik mindenki más számára, hogy ezzel valójában nem engem akar nyugtatni, hanem saját magát. Megeresztek egy bátorító mosolyt felé, de ő továbbra sem enged el, csak néz rám azzal a tekintettel, amivel tudom, hogy nem engem lát, hanem anyát, és egyszeriben összeszorul a szívem a gondolatra.

– Tudom – felelem halkan, és szabad kezemet arcomat ölelő ujjaira helyezem, mire ő is elmosolyodik, és váratlanul elereszt egy pillanatra, hogy aztán erőteljesen magához vonjon, és egy szoros ölelés közben a fülembe suttogjon, hogy ne hallhassa üzenetét más, akármilyen közel is vannak.

– Soha nem feledem, amit anyukáddal értünk tettetek – mondja elhaló hangon, amiből egyből tudom, hogy erőlködnie kell, hogy ne sírja el magát.

– Nem szükséges ölelgetned, minden egyes alkalommal, mikor meglátod – jegyzi meg Noam szarkasztikusan a Gyűlésre utalva, de Kate-ről lepereg fia cinizmusa. Elhúzódik tőlem, a tekintete csillog a visszafojtott könnyektől, nekem meg a torkomba ugrik a szívem, miközben őt nézem, mert rájövök, hogy hiába bizonygatom neki vagy akár Noamnek, hogy nem tartoznak hálával, főleg meg nekem nem, egyszerűen ez az érzés kitéphetetlen gyökeret vert mindkettejükben.

Akárhonnan is nézzük, Kate szemében anya a saját gyereke életének kockáztatásával megmentette a kisfiát, és ezt nehéz csak úgy lesöpörni az asztalról.

Nem csak neki…

– Mi lesz.. ö… – kezdek bele zavartan az eléggé intimre sikerült öleléstől, miközben vetek egy pillantást az alvó, félre billentett fejű Charlotte néni felé.

– Ne aggódj miatta – feleli Alastair követve a tekintetem, majd visszafordul felém. – Hazavisszük. Holnap pedig jelentkezem. Ezt a pirokinézis dolgot még nekem is át kell gondolnom, hogyan induljunk neki – sóhajt, amitől úgy érzem, hogy Kate sikeresen a nyakába sózott engem, de csak egy bocsánatkérő grimaszra futja tőlem, mielőtt Noam megérintene, és egy gyors köszönés után már el is illannak a szemem elől.

Az érkezést hamarabb érzem a testemmel, mint a szememmel. Csak késve nyitom ki, és még így is imbolygok picit, de a hányinger már nem jön elő egyáltalán. A dobozra fókuszálok a kezemben, míg vissza nem nyerem a teljes egyensúlyomat, és nem érzem úgy, hogy mindjárt eldőlök.

A doboz alatt a kollégiumi folyosó járólapjai sejlenek fel kissé homályosan, de rajtuk a zokniba bújtatott lábaim már annál élesebben kúsznak a látómezőmbe.

– Noam! – sóhajtok fel frusztráltan, miközben felnézek rá. – Először a kabátom, most meg a cipőm! – intek jobb kezemmel a lábfejem felé, de ő csak halkan kuncog. Ő is zokniban áll a folyosón, ahogyan én. – Ez nem vicces! – nyűgösködök, de tudja ő is jól, hogy ez nem neki szól, nem is a náluk hagyott cipőmnek, vagy a kávézóban hagyott kabátomnak. – Mindegy – rázom le magamról a dolgot, mert valójában jó lenne, ha csak ennyi problémám volna.

– Izgulsz, mi lehet a dobozban? – kérdezi hirtelen, én meg újra a bézs színű, kopottas aranylogóval ellátott kartonfedélre tekintek a kezemben.

Furcsa nyugalom száll meg a látványra. Mintha kinyitás nélkül biztos lehetnék benne, hogy megvilágosodás vár rám a tartalmától.

– Nem – mondom végül felnézve újra Noamre, aztán mielőtt bármi mást is mondhatnék, Noam tekintete hirtelen elsiklik mellettem. Megfordulok, mire Averie fekete szúrós tekintetével találom szemben magam. Hosszú, porcelánbőrrel fedett karjait lesajnálóan fonja össze mellkasa alatt. Ő már nem viseli az egyenruhát, ellentétben velünk. Egy kényelmes tréning nadrág és egy túlméretezett póló van rajta. Szemei egészen lassan siklanak a lábaink felé, amivel párhuzamosan egyik vékony, fekete szemöldöke kérdőn a magasba emelkedik.

– Bármi is ez itt – mutat végül jobb kifeszített tenyerével zoknis lábunk felé –, nem akarom tudni – jelenti ki.

– Helyes – vágja rá Noam azonnal. – Mert nem is sok közöd van hozzá!

Áu!

– Elfelejted, hogy én vagyok a diákelnök – vág vissza Averie, akiről láthatólag lepereg a sajátos szarkazmus, mert az ő fegyvertárában is ugyanúgy szerepel, mint Noamében.

– Az iskolában. A kollégiumban nem tudok ilyen pozícióról. – Nem látok rá a mögöttem álló arcára, de az tisztán hallatszik a hangjából, hogy elégedetten mosolyog, mire csak a szememet forgatom, ami felkelti Averie figyelmét is, de csak egy röpke másodpercre tekint rám, mielőtt újra visszatérne Noamre a figyelme.

– Teljes nyolc percig van még jogod ebben a szárnyban tartózkodni, Blain – jelenti ki szárazon, de hogy honnan szedi, hogy pontosan nyolc perc, az rejtély, merthogy órára nem néz közben, az biztos.

– Remek. És mi ki is fogjuk használni azt a teljes nyolc percet Csücsörivel.

Mély lélegzetet veszek, de nem szólok semmit, mert valószínűleg csak rontanék a helyzetünkön.

Averie teste mellé engedi eddig keresztbefont karjait, amik szinte teljesen el is tűnnek a túlméretezett póló redőiben, és egy teljességgel elítélő pillantást vet rám, mintha legalább a pokolra kellene jutnom, hogy szóba állok Christopher Noam Blainnel.

Aztán nemes egyszerűséggel hümmög egyet, és kikerülve minket, elbattyog az ellenkező irányba. Veszek még néhány mély lélegzetet, mielőtt megmozdulnék.

– Hogy van az, hogy téged mindenki utál? – fordulok vissza Noam felé. Alakja mögött még felsejlik Averie távolodó alakja, de már biztosan nem hallja a kérdést.

– Ez nem igaz – mondja elégedetten vigyorogva, de közben arcán azért átfut egy árny, de nem marad annyi ideig, hogy elemezni tudjam a forrását, mint ahogy Noammel az nagyon sokszor előfordul. – Lex és Witsberger sem utál. Na meg te sem – teszi még hozzá jókedvűen.

– Várjunk azért még ezzel a kijelentéssel – vágok vissza, de csak annyit érek el, hogy halkan kuncogni kezd.

– Egy csapat – mondja imbolygó hangon.

– Kezdem megbánni – fűzöm rá szarkasztikusan, mire vigyora mosollyá szelídül, mintha azt latolgatná, hogy tényleg megbántam a dolgot a nyilvánvaló gúny ellenére is, aztán kifejezése megint hirtelen változáson megy keresztül egyik pillanatról a másikra.

Megint úgy néz rám, mint korábban az este. Tudom, hogy valamit elhallgat. Valamit, ami egyértelműen kikívánkozik belőle. Amit legszívesebben elmondana, de mégsem teszi. Nagyon szeretném most úgy olvasni a gondolatait, ahogyan ő teheti az enyémekkel.

– Tudod – kezdek bele, és azonnal el is pirulok, mert rájövök, hogy mennyire szentimentálisan fog ez hangzani, ha kimondom.

– Hm? – mosolyodik el lenézve rám, amitől automatikusan vigyorognom kell nekem is. Ha már belekezdtem, mindegy is…

– Néha nagyon szeretném, ha a gondolataidban olvashatnék.

Elképedten, de még mindig mosolyogva felvonja a szemöldökét, majd kissé zavarba jőve, de még mindig rám nézve, oldalra billenti a fejét.

– Miért?

– Mert látom rajtad, hogy nagyon szeretnél mondani valamit, de valamiért mégsem teszed – mondom ki őszintén, amire halkan elneveti magát. Egy pillanatra  a földre bámul, majd vissza rám. – Tudok titkot tartani! – mondom játékosan, hátha meg tudom győzni, és szemléltetésnek felemelem az arca elé összekulcsolt jobb mutató és középső ujjam. – Becsszó!

Egy pillanatra csak bámulja az arcom, mintha arról akarná leolvasni, hogy tényleg igaz-e, amit mondok, aztán egészen halkan megszólal, mintha tényleg valami rejtélyt akarna elmesélni.

– Ezt a titkot, még magamnak is meg kell fejtenem – feleli sejtelmesen. A tekintete az enyémet fürkészi, és kifejezéséből egy rövidke pillanatra minden vidámság eltűnik, hogy aztán könnyedsége újult erővel térjen vissza.  – De ha ez megtörténik, garantálom, hogy te leszel az első, akivel közlöm!

Ezt már újra vidáman vigyorogva mondja, de én hallok némi élt a hangjában azért.

Jó próbálkozás, Noam!

Engem nem ver át. Valami van, és elég komolynak tűnik.

– Menj inkább. Van egy olyan érzésem, hogy Caroline-nak szüksége van rád is – mondja halvány szarkazmussal a hangjában, és már fordul is el tőlem, de még egy utolsó szóra megállásra késztetem.

– Lex és Averie – kezdem, de azonnal megszakít, mielőtt befejezhetném a kérdés.

– Ez az ő dolguk, Csücsöri. Jobb nem belefolyni.

Csalódott vagyok a választól, ami látszódhat rajtam, mert Noam arckifejezése megenyhül, ahogy visszanéz rám. Pár pillanatig némán gondolkodik, mintha azt latolgatná, hogy hogyan öntse szavakba gondolatait, majd újra megszólal.

– Lex – kezdi nehézkesen, mélyet sóhajtva. – Eléggé össze van most zavarodva – jelenti ki, és látszik rajta, hogy nehezére esik erről beszélni, vagy mert túl érzelgősnek tartja a témát, vagy mert úgy érzi, hogy elárulja ezzel legjobb barátját. Nem teljesen tudom eldönteni, de nem tudok másra tippelni. – Nehéz lenne megmondani, hová tart a dolog. De mint mondtam, ez nem a mi dolgunk – magyarázza, és ezt már tényleg végszónak szánja, mert egy apró bólintással sarkon fordul, és egyedül hagy a folyosón.

Egészen addig követem a tekintetemmel, míg le nem fordul, és mikor ez megtörténik, rájövök, hogy ennek nem Noam az oka. Pusztán csak húzni akartam az időt, mielőtt belépnék a szobába.

2022. szeptember 1. (csütörtök)

Harī számára minden újdonság volt a Mahōtokorō Akadémiában és Japánban. Neki mindig is azt tanították, hogy melegnek lenni súlyos bűn, és aki nyilvánosan is kimutatja, hogy meleg, az a pokolban fogja végezni. Mégis, itt Japánban a meleg párok pontosan úgy viselkedtek, mintha melegnek lenni jó dolog lenne. Persze Harī tudta, hogy az Uīzurī ikrek melegek, ahogy Dorako szülei is, de akkor is Harīnek nagyon nehéz volt úgy elmennie egy-egy meleg pár mellett, hogy ne érezzen undort irántuk.

Harīék éppen a délelőtti utolsó órájukra tartottak, amikor belebotlottak egy csókolózó meleg, hetedéves párba. A két fiú éppen egymást nyalta-falta, amikor torokköszörülést hallottak a hátuk mögül. Elengedték egymást, és a hang felé fordultak. Öt negyedéves diáklány állt ott, az egyik közülük az egyik cserediák volt, aki döbbenten és kis undorral az arcán szemlélte őket.

– Elnézést, de szeretnénk eljutni a kínai tanteremhez, de elálljátok az utat – mondta Setsuna.

– Oh, öhm…, elnézést! – motyogta az egyikük lesütött szemekkel. – Mi csak…

– Semmi gond! Csak arra gondoltam, hogy szólok, mert alig egy perc múlva becsöngetnek, és nem akarunk elkésni – mondta Setsuna.

– Köszönjük a figyelmeztetést, Setsuna ojō-sama! – hajolt meg a másik mosolyogva Setsuna előtt, majd karon ragadva párját elsiettek a saját órájukra.

Harī csak állt ott, és a pár hűlt helyét bámulta, meg sem hallotta, hogy Setsuna a nevén szólongatja.

– Harī-san! Harī-san? – kezdte el rázogatni rémülten Setsuna a lányt, mire magához tért. – Mi a baj, Harī-san?

– Semmi, csak… öhm… én még nem találkoztam meleg párokkal, akik emberek előtt… nos, öhm…

– Nem kell folytatnod, Harī-san! Tudom, hogy mit akarsz mondani! – mondta Setsuna, majd gyorsan elsiettek a kínai tanterem felé.

Éppen leültek a helyükre, mire belépett a tanár. A férfi a hetvenes éveinek a végén járhatott.

– Jó napot! Akik még nem ismernének, a nevem Fù Delun, a kínai nyelv és kultúra tanárotok. Sajnálatos módon év végén nyugdíjba vonulok, így jövőre már nem én tanítom önöket, de ezt már év elején elmondtam. A házi feladatokat majd a holnapi óránkon beszedem, hogy azoknak is adjak egy kis esélyt, akik nem készítették el a nyáron vagy a cserediákok esetében nem tudták tegnap este elkezdeni és befejezni. A mai óránkon egy kis beszélgetés lesz terítéken. Mindenki vegyen elő egy pergament és egy pennát!

Mikor mindenki elővette a kért dolgokat, Delun-sensei folytatta.

– Írjátok le azokat a kérdéseket, amik most érdekelnek titeket, és kíváncsiak vagytok a válaszomra. Bármit kérdezhettek, természetesen normális keretek között. Kezdjétek!

Mindenki izgatottan kezdett el írni, kivéve Harīt. Nem tudta, hogy mit kérdezzen. Sok mindenre kíváncsi volt, de nem tudta, hogy rámerjen-e kérdezni, vagy sem. Végül úgy döntött, hogy bátor lesz és rájuk kérdez:

Miért ennyire elfogadható a meleg párok jelenléte Japánban? – írta, miközben azért a mellette ülő évfolyamtársát, a Karasu házba járó Doraguniru Igunīrút nézte, aki szorgalmasan írt a pergamenjére.

Negyedóra múlva Delun-sensei beszedte a pergameneket, majd olvasni kezdte őket. Harī számára hamar kiderült, hogy nem ő az egyetlen, aki alig tudott írni valamit. Sokan voltak, akik nem írtak semmit. Azoknak a diákoknak Delun-sensei vissza is adta a pergamenjét.

Alig öt perccel az óra vége előtt Delun-sensei rátért az utolsó pergamenre, ami Harīé volt.

– Nos, ez nagyon érdekes kérdés, Pottā-san! – mondta mosolyogva a férfi. – Sajnálatos módon erre a kérdésre csak a holnapi óránkon tudok sort keríteni, de ígérem, hogy holnap megkapod a választ a kérdésedre. Házi feladat nincs, de akinek holnapra sem lesz meg, annak Trollt kell adnom. Mehettek! – bocsátotta útjukra a diákokat Delun-sensei.

Harī és barátai izgatottan indultak el ebédelni.

– Harī-san, mit írtál? – kérdezte érdeklődve Setsuna.

Harī elvörösödött.

– Hogy miért ennyire elfogadott Japánban a meleg párok jelenléte. Angliában elfogadhatatlan a melegek jelenléte. Vannak persze melegek Angliában is, de ők nem mutatják meg magukat a nagyközönség előtt. Itt pedig akármerre nézek, csak meleg párokat látok.

Setsuna elnevette magát, miközben beléptek az ebédlőbe.

– Csak a varázslóvilágban elfogadott, a muglik nem igazán fogadják el, de nem is üldözik őket.

– Oh, értem!

– Nos, hol fogunk ebédelni? – kérdezte Setsuna, de a hirtelen mellettük megjelenő Moroha már el is döntötte, amikor elkezdte húzni őt a Raion ház asztalához.

Mikor leültek az asztalhoz, egy pillanatra mindenki rájuk nézett, de végül vissza is fordultak az ételükhöz.

– Moroha-senpai, miért kellett az új csajt is idehoznod? – kérdezte az egyik csaj, rámutatva Harīre.

– Csak mert én azt akarom!

– De ő a barátja annak a két idiótának – mondta a csaj jéghidegen.

– Ronra és Mionéra gondolsz? – kérdezte Harī.

– Ja, rájuk!

– Ők nem a barátaim. Vagyis már nem azok – mondta szomorúan Harī. – Amúgy a nevem Harī. Örülők, hogy megismerhetlek!

– Részemről az öröm, és sajnálom, hogy ilyen gonoszkodó voltam veled az előbb. Az én nevem Kusama-Kamijō Amaya, harmadéves.

– Oh, a te bátyád a negyedéves Kusama-Kamijō Byakuya a Karasu házból? – kérdezte.

– Aha. Ők itt a barátaim: Asahina-Isaka Makoto, ő a Karasu házba jár és Kō-Shōta Kaede, ő velem együtt ebbe a házba jár.

A két lány mosolyogva bólintott.

– Ha nem vagyok tolakodó, akkor nektek vannak testvéreitek? – kérdezte kissé bátortalanul Harī.

– Oh, dehogy! Vannak. Ugye nekem ott van Byakuya, a bátyám. De rajta kívül még van egy öcsém és két, lassan három húgom.

– Oh, anyukád kisbabát vár? – kérdezte Harī mosolyogva.

– Igen. Alig két hét múlva fog szülni.

– És nektek? – fordult Harī Makoto és Kaede felé.

Mindkét lány bólintott.

– Igen, vannak – mondta Makoto. – Két bátyám van, Kyō és Jun, akik ikrek és most hatodikosok. Aztán ott van Gine, aki elsős, de rajtuk kívül még van két húgom és egy, lassan három öcsém. Az én anyum majd decemberben fog szülni, remélem, karácsonyi szünetben, hogy én legyek az első, aki megfogja őket, ha megszületnek.

– Nálunk én vagyok a legidősebb – mondta Kaede. – De van kettő, lassan négy húgom és egy öcsém. Az enyém majd ugyanúgy, ahogy Mako-chan anyukája decemberben fog szülni.

– Oh, gratulálok! Jó nektek!

– Miért? – kérdezte döbbenten Kaede.

– Hát, mert… nektek vannak szüleitek, akik szeretnek titeket és az életük árán is megvédenének.

– De hát, a te szüleid is… – kezdte Makoto, de Setsuna beléfolytotta a szót.

– Harī-san szülei meghaltak, amikor még kisbaba volt.

– Oh, részvétem! Én nem lennék képes a szüleim nélkül élni – mondta halványan mosolyogva Makoto.

– Köszönöm! – mondta Harī halványan mosolyogva, majd elkezdett enni.

Már a vége felé közeledett az ebédszünet, amikor Ronarudo és Hāmaionī beléptek a terembe. Amint meglátták Harīt, azonnal hozzá siettek.

– Harī, miért velük töltöd az idődet? – kérdezte Ron. – A szüleik melegek, és ők pedig fekete mágiával születtek.

Harī felsóhajtott.

– Ron, azért mert én veled ellentétben tudom, hogy be kell illeszkednünk. Azzal, hogy a saját nézeteidet hangosan vallod, csak magad alatt vágod a fát. Most pedig ülj le és egyél, mert alig negyedóra múlva becsöngetnek.

Ron csak tátogva figyelte a lányt.

– De… de.. de te…

– Ülj már le, Uīzurī! – szólt rá a közelben ülő ötödéves fiú unottan.

Setsuna odafordult Harīhez.

– Ő Kaidō Takehito, Ren-san fia. Takehito-senpai, ő itt Pottā Harietto – mutatta be egymásnak őket.

– Üdv! – biccentett a fiú mosolyogva. – Hallottam, hogy összetalálkoztál az uncsi-tesómmal, Junkival. Vigyázz vele! Nagy nőcsábász!

– Én is örülök a megismerkedésnek, Takehito-senpai. Köszönöm a figyelmeztetést.

– Szívesen. Nos, örülök a megismerkedésnek, de mennem kell, ha nem akarok elkésni. Sziasztok! – mondta, miközben felállt az asztaltól.

– Szia! – köszöntek a lányok is.

Harī gyorsan visszafordult az ebédjéhez. Alig egy perc múlva befejezte az evést, és újdonsült barátai társaságában elindult az Illemtan és Etikett terem felé. Éppen becsöngetésre értek oda, így gyorsan leültek a helyükre. Setsuna elővett egy nagy, vastag könyvet, amin hatalmas betűkkel ennyi szerepelt: Etikett és Illemtan kódexe IV.

Harī idegesen figyelte az idősebb lány minden egyes mozdulatát. Setsuna, aki észrevette Harī idegességét, elmosolyodott.

– Ne aggódj, Harī-san! – mondta.

– De nekem nincs könyvem, így…

– Nem kell aggódni, Harī-san. A könyvet erre az órára az iskola állja, szóval a sensei majd odaadja neked a saját könyvedet, amit meg is tarthatsz és hazavihetsz.

– De… de…

– Iskola szabályzata szerint…

Setsuna nem tudta folytatni, mivel hirtelen kinyílt a tanterem ajtaja, és belépett a tanár.

– Jó napot, osztály! – köszönt a férfi mosolyogva. – Mivel vannak új arcok is, így bemutatkozom. A nevem Gōng Heng.

Az illemtanóra hamar elszállt. Setsunának igaza volt abban, hogy az iskola áll mindent erre az órára. Harī döbbenten fedezte fel, hogy hiába tanulmányozta a japán etikettet, nagyon keveset tud róla. Ahogy haladtak a percek, Harī egyre idegesebb lett, mivel csak most realizálta, hogy alig negyed óra múlva szembe fog nézni a legnagyobb és legfőbb ellenségével, Surizarin-senseijel.

Mire Heng-sensei elengedte őket, Harīnek már szabályosan hányingere volt. Félt, rettegett, hogy egy helyiségben kell lennie az ellenségével. Azonban hamar kiderült, hogy a férfi nem fogja bántani őt.

Éppen kiment a mosdóba, amikor meghallott két férfi hangot. Közelebb somfordált hozzájuk, mire rájött, hogy Purinsu és Surizarin beszélgettek.

– Mikor akarsz vele beszélni, Maruvoro? – kérdezte Purinsu.

– Nem tudok beszélni vele róla, Seburusu. Arubasu titoktartó varázslatot szórt rám, így nem tudok Aikával, vagy a szüleivel beszélni. Fogalmam sincsen, hogy hatástalanítsam az átkot.

Hirtelen Purinsu felkapta a fejét és Harī felé fordult.

– Nos, azt hiszem, hogy van valaki, aki nem tudja, mi az, hogy magánbeszélgetés, Maruvoro – mondta gúnyosan mosolyogva.

Erre Surizarin is Harī felé fordult. Harī döbbenten fedezte fel a férfi szemeiben látott tömény szenvedést.

– Miért nincs órán, Pottā-san? – kérdezte, de az ő hangja semleges volt.

– Önnel lesz órám, Surizarin-sensei – válaszolt lesütött szemmel.

– Áh, igen! – mondta, miközben ránézett az órájára. – Itt az ideje mennem, Seburusu! Majd még beszélünk.

– Ahogy óhajtod, Maruvoro! – biccentett Purinsu, majd sarkon fordult, és elment.

– Nos, nincs más hátra, mint… – indult el Maruvoro, miközben megkerülte Harīt.

– Miért vagy itt? Csak nem itt akarsz megölni, Maruvoro? – kérdezte Harī.

Maruvoro megtorpant, majd a lány felé fordult, aki ugyancsak felé fordult. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, de Harī végül elfordította a tekintetét.

– Soha sem bántanám azt, ami az enyém – válaszolt végül habozva a férfi.

– Mióta is vagyok a tiéd, Maruvoro? – kérdezte végül Harī, de nem nézett rá a férfira.

Mielőtt Maruvoro válaszolhatott volna, megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Harī rá sem nézve a férfira, elszaladt a tanterem felé. Maruvoro szomorú és fájdalommal teli szemekkel nézett az elrohanó szépség után.

Harī gyorsan bement a terembe, de amikor látta, hogy Setsuna hol ül, megrázta a fejét és leült az ablak melletti leghátsó sorba. Setsuna hiába intette oda hozzájuk, Harī viszont megrázta a fejét. Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és Surizarin-sensei lépett be rajta. A teremben lévő lányok felsóhajtottak, és arról kezdtek el beszélgetni, hogy milyen jól néz ki a férfi. Harī ezzel szemben meg sem moccant, abból a testhelyzetből, ahogy leült. Végül Maruvoro a diákok felé fordult.

– Jó napot mindenkinek! A nevem Surizarin Maruvoro, mától fogva én fogom önöket Legillimenciára tanítani.

– Meddig marad, sensei? – kérdezte érdeklődve az egyik Anagumás csaj.

– Nos, még nem tudom. Egy-két évig még biztosan maradok, és tanítom magukat. Aztán majd meglátjuk, hogy alakul. Egyéb kérdés?

Az előbbi Anagumás lány felemelte a kezét.

– Igen?

– Lehetnek személyes kérdések is?

– Amíg mindenki mindezt tisztelettel tesz, addig lehet. Mit szeretne kérdezni?

– Önnek van szerelme, sensei? – kérdezte az egyik nagyképű Anagumás fiú.

Maruvoro arcára szomorú mosoly költözött, miközben egyenesen Harīre nézett.

– Van. De nagyon távol van tőlem.

– Miért?

Maruvoro felsóhajtott.

– Mivel ő még nem tudja, hogy mennyire szeretem. Nos, van még valakinek kérdése? – nézett körbe Maruvoro.

Az egyik lány felrakta a kezét, mire Maruvoro biccentett, hogy beszélhet.

– Ön hány éves, sensei?

– Hatvannyolc.

Erre mindenki döbbenten felnyögött.

– Dehát, sensei, alig tűnik huszonvalamennyinek – szólalt meg döbbenten az egyik Anagumás lány.

– Nos, igen! Ez a teremtmény véremnek köszönhető. Nos, azt hiszem, hogy mára ennyi a kérdezősködésből, és kezdjük el az órát.

Az óra maradék része elég gyorsan elment, és Harī csak azt vette észre, hogy már a következőóráján, Párbajtanon van a Raion házzal.

– Hé, Harī! – jelent meg mellette Moroha mosolyogva.

– Oh, helló, Moroha! Hogy telt el az időd, mióta nem találkoztunk?

– Egész jól! Igaz, hogy csak elfogadhatót kaptam a Sötét Varázslatok Kivédése házimra, de attól még egész jól.

– Oh, hát…

– Nem kell mondanod semmit, Harī. Csak én tehetek arról, hogy összecsaptam a házimat a nyáron. Amúgy eddig hogy tetszik a Mahōtokorō?

– Egész jó! Bár kissé furcsa, de hamar megfogom szokni az itteni életet.

– Az jó!

Tovább nem tudtak beszélgetni, mert elkezdődött az óra. Harī mindig is jó volt SVK-ból így remélte, hogy nem lesz sok gondja a Párbajtannal, de az óra végére rájött, hogy itt szinte a Mahōtokorōs elsősök szintjén áll. Így hamar elhatározta, hogy komolyan fogja venni a Mahōtokorōban eltöltött évét, és megmutatja a világnak, hogy ő nemcsak egy ostoba, hősködő lány. Hogy ne a hírnevéért ismerjék el, hanem a tudásáért.

Az óra után Harī Setsuna és barátnői társaságában indult el a könyvtár felé. Amikor beléptek észrevették, hogy Ron és Mione is már ott vannak. Mint az hamar kiderült lógtak az utolsó két órájukról, és itt ütötték el az időt. Amikor Ron észrevette Harīt felállt, majd odasétálva hozzá, átölelte a lányt, aki azonban ellépett tőle.

– Mit keresel itt, Ron? – kérdezte Harī nyugodtan.

– Hogyhogy mit keresek itt? Ez egy könyvtár! – mondta semmit sem értve Ron.

Harī megrázta a fejét, majd sarkon fordult.

– Én inkább a klubhelyiségben csinálom meg a házimat. Elnézést! – mondta, majd kisétált a könyvtárból.

Mikor Harī visszaért a klubhelyiségbe, keresett magának egy üres asztalt, majd elővette a házi feladatok listáját, néhány pergament és pennát, és óvatosan elővette a félkész SVK háziját. Végül hozzálátott, hogy megírja a nyárra feladott házi feladatokat.

Fél órával később kinyílt a klubhelyiség ajtaja, Jinī és Dorako léptek be a helyiségbe. Mikor meglátták őt, azonnal hozzásiettek.

– Hé, Harī! – szólalt meg Jinī.

Harī felemelte a fejét, hogy tekintete találkozzon tiszteletbeli húga és barátnője értetlen tekintetével.

– Oh, helló! Sajnálom nem vettelek észre titeket – mondta, miközben intett nekik, hogy üljenek le.

– Harī, jól vagy? – kérdezte Jinī aggódva.

– Igen. Nem. Nem tudom. Olyan furcsa itt minden. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – hajtotta le a fejét Harī. – Pár órával ezelőtt kihallgattam egy beszélgetést Surizarin és Purinsu között. Egy Aika nevezetű lányról beszélgettek, hogy Danburudoa titoktartó varázslatot szórt Surizarinra, amit nem tud megtörni. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.

Dorako felsóhajtott, majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Hé, Pottā, véletlenül nem Aikának hívják Setsuna-san elrabolt ikertestvérét? Mintha tegnap említette volna.

Harī egy pillanatig maga elé bámult, majd elkerekedett szemekkel nézett vissza Dorakóra.

– De igen. De fogalmam sincs, hogy mi köze van Surizarinnak Setsuna elrabolt ikertestvéréhez!

– A beszélgetés szerint életben van, nem? – kérdezte Jinī.

Harī csak bólintott.

– Holnap óra után rákérdezek anyámnál. Ha a Sötét Nagyúr valóban beszélt vele, akkor ő biztosan tudja, hogy mi folyik itt – mondta Dorako komolyan.

– Oké. Köszi szépen! – mosolygott rá Harī Dorakóra. – Milyen óráid voltak, Jinī? – fordult tiszteletbeli húga felé.

– Egész jók! Úszás óra után volt egy Matekórám, egy Mágiatörténet és egy Történelem, majd ebéd után egy Etikett és Illemtan, egy Gyógynövénytan és utoljára egy Japán nyelv és kultúra órám volt.

– Oh, majd elkérhetem lemásolni az órai jegyzeteidet?

– Persze! De miért? – kérdezte értetlenkedve és kissé döbbenten Jinī.

– Szeretnék minden megtanulni, amit csak lehet, amíg itt vagyunk a Mahōtokōban.

– Oh, ez jó ötlet! Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet itt Japánban a tanítás. Egy napja vagyok csak itt, de úgy érzem magam, mintha elsős lennék és nem harmadéves. Ti nem érzitek úgy?

Dorako bólintott. Ő is úgy érezte magát, mintha egy ostoba, tökfilkó lenne, aki semmit sem tud.

Még beszélgettek egy kis ideig, majd miután csatlakozott hozzájuk Setsuna és a többi negyedéves, Hebis lány, ténylegesen elkezdték a házi feladatok listáját elvégezni. Harī a nyárra feladott házikkal kezdte, majd miután befejezte őket, nekiállt lemásolni Jinī jegyzeteit. Éppen végzett a Matematikával, amikor Riku szólt nekik, hogy itt az ideje a vacsorának.

Összepakoltak, majd lesiettek az Étkezőbe enni. Éppen leültek a Hebi asztalához, amikor berepült Harī gyönyörűséges hóbaglya, Hedvig egy levéllel a lábán.

– Hé, kislány! Mi újság? – kérdezte Harī, amikor Hedvig leszállt a vállára.

Hedvig csak egy huhogás társaságában felemelte a lábát, amin a levél volt.

– Kitől kaptam, Hed? Csak nem Professzor Danburudoától?

Rovena igenlően huhogott. Harī óvatosan leoldotta a levelet, majd adott egy kis bacont Rovenának, miután Rovena elrepült, kibontotta a levelet.

– Ki az a Danburudoa, Harī? – kérdezte érdeklődve Setsuna.

Setsunának valahonnan ismerős volt a név, de fogalma sem volt róla, hogy hol hallotta már.

– Ő a Roxfort igazgatója, Setsuna-san – mondta Dorako, amikor világossá vált, hogy a Pottā lány nem fog válaszolni a lány kérdésére.

– Oh, értem! Csak kíváncsi vagyok, mert valahol már halottam a nevét, csak nem tudom, hogy hol és mikor.

A Pottā lány időközben kinyitotta a levelét, és hirtelen furcsa érzése támadt. Mintha valami nem lenne teljesen rendben. Mintha valaki próbálná őt Ron és Mione felé terelni.

– Hé, Harī! Harī? Harī, mi a baj? – kérdezte Setsuna rémülten, amikor a lány nem válaszolt a kérdésére semmit.

Harī felkapta a fejét. Szédült, alig kapott levegőt. Nagyot nyelt, hogy levegőt kapjon, de csak annyit ért el vele, hogy a tüdeje elkezdett fájni. Majd hirtelen mindez eltűnt, nem maradt más csak üresség.

– Harī, jól vagy? – kérdezte újra Setsuna.

– Én… Én nem érzem jól magam. Azt… Azt hiszem… inkább lefekszem – mondta, majd felállt a helyéről, és visszaindult a Hebi klubhelyiségébe, észre sem véve, hogy barátai és a tanári asztalnál Surizarin aggódva tekintenek utána.

Mikor Harī megérkezett a Hebi klubhelyiségébe, gyorsan felrohant a negyedéves lányok hálótermébe, és ruhástul eldőlt az ágyon, és szinte azonnal elaludt.

Eközben Surizarin felállt a tanári asztaltól, és odasétált Setsunáékhoz.

– Mi történt? – kérdezte szinte azonnal.

– Fogalmunk sincs, Maruvoro bácsi! – mondta a bátyja mellett ülő Makaria. – Kapott egy levelet Danburudoától, majd hirtelen, miután kinyitotta furcsán kezdett el viselkedni. Végül pedig elrohant.

– Értem! – sóhajtott fel Maruvoro. – Hol van az a levél?

– Magával vitte, sensei! – mondta Setsuna.

– Ha nem órán vagyunk vagy nincs a közelünkben senki, akkor elég a Maruvoro is, Setsuna. Elvégre egy család leszünk pár év múlva, ha minden jól megy.

– Ezt hogyan érti… érted, sen… Maruvoro? – kérdezte döbbenten Setsuna.

– A szüleid nem meséltek rólam? – kérdezte a férfi nyugodtan.

Setsuna megrázta a fejét, Maruvoro felsóhajtott.

– Aika a párom – mondta nyugodtan, mire Setsuna szemei elkerekedtek.

– Szóval életben van? – kérdezte reménykedve.

Maruvoro halványan mosolyogva bólintott.

– Hol van? Jól van? – kérdezte Setsuna.

Maruvoro szomorúan felsóhajtott.

– Sajnálom, Setsuna, de nem tudom neked elmondani, hogy hol van, de igen tökéletesen jól van.

– A titoktartó varázslat miatt, Surizarin-sensei? – kérdezte Dorako.

A férfi döbbenten kapott levegő után.

– Ti ezt honnan tudjátok? – kérdezte.

– Harī elmondta nekem és Jinīnek, miközben megírtuk a házi feladatokat, hogy kihallgatott egy beszélgetést édesanyám és ön között.

– Oh, értem! Nos, azt hiszem, hogy ideje visszatérnetek a klubhelyiségetekbe, a vacsorának már lassan vége – mondta Maruvoro, majd sarkon fordulva visszaindult a tanári asztalhoz.

Mindeközben Roxfortban Danburudoa Arubasu egy fontos Főnix Rendbeli gyűlést hívott össze. Mikor mindenki megérkezett, az idős igazgató felsóhajtott.

– Van egy rossz hírem! – mondta.

– Mi az a rossz hír, Arubasu? Csak nem Ronnal történt valami? – kérdezte aggódva Uīzurī Morī.

– Nem, Morī. Még legalábbis nem.

– Hogy érted, hogy még nem? – kérdezte az asszony.

– Most kaptam egy levelet a kisebbik fiadtól, amiben az áll, hogy Vorudemotto a Mahōtokorōban tanít Legillimenciát.

– Hogyan? – hördült fel mindenki.

– Jól hallottátok. Ráadásul Shiriusu és Rīmasu is eltűntek. Hiába próbáltam velük kapcsolatba lépni. Azonban megtudtam, hogy Rīmasúék gyerekei a Mahōtokorōba járnak. Ráadásul mivel Vorudemotto is az iskolában van, így Seburusúval sem tudunk kapcsolatba lépni.

– Mi lesz most, Arubasu? – kérdezte Uīzurī-san.

– Nos, egyelőre csak várunk. Amíg nem tudunk semmi biztosat, addig sajnos csak a kisebbik fiad beszámolóiban bízhatunk.

– Küldtem egy levelet Harīnek, hátha tőle is megtudhatunk valamit.

– Hogyhogy? – kérdezte Tonkusu.

– Nos, Harīt a Hebi házba osztották be.

– Hebi? – kérdezte döbbenten a metamorf lány, aki most bíborszínű hajjal büszkélkedhetett.

– Hebi japánul kígyót jelent – mondta nyugodtan Arubasu, mire mindenki felhördült.

– Hogy kerülhetett oda? – kérdezte Morī. – Hiszen az a ház a Surizarin ház megfelelője.

– Nos, igen! – sóhajtott fel Arubasu, majd két perc csönd után folytatta. – De nem ez a lényeg! Harī barátokat szerzett, és ez egyáltalán nem jó jel, mivel így elszigetelik Uīzurī Ronarudo-santól és Gurenjā-santól. De egyben jó is!

– Hogy lenne már jó, Arubasu? – kérdezte felháborodva Morī.

– A barátai közé tartozik Lord Sesshōmaru ikerlányai, Tōwa és Setsuna is. Ha őket sikerülne a mi oldalunkra állítani, akkor Vorudemottónak semmi esélye sem lesz, tekintetbe véve, hogy nem fogja bántani a lélektársának a ikertestvéreit.

– Lélektárs? – kérdezte Mineruba.

– Igen. A Japán varázslók és boszorkányok 99,9%-a teremtmény vérrel rendelkezik.

– Szörnyek! – kiáltott fel szörnyülködve Morī.

– Morī drágám, hogy mondhatsz ilyeneket? – kérdezte döbbenten Āsā a feleségét. – Ez csak természetes, hogy az aranyvérű vagy félvér varázslók és boszorkányok családjában van teremtmény vér.

– A miénkben nincs! – csattant fel az asszony.

– Csak azért, mert itt az aranyvérű családok mintegy 20%-ának van teremtmény vére, Japánban azonban a családok 99%-ának van, ennyi az egész. De attól még nem kell rögtön szörnyeknek titulálni őket.

– De, Āsā! – fordult a férje felé Morī.

– Semmi de, Morī! Ők is csak emberek, akárcsak mi.

Morī és Arubasu gyorsan egymásra néztek, majd az asszony sóhajtott.

– Igazad van, Āsā, sajnálom!

Mikor mindenki lenyugodott, megbeszéltek még néhány dolgot, majd mindenki ment a saját dolgára. Csak Danburudoa, Mūdī és Morī maradtak az irodában.

– Arubasu, mi lesz most? Ha rájönnek, hogy kicsoda Harietto valójában, akkor… – kérdezte aggódva Morī.

– Nem tudunk egyelőre semmit sem tenni ez ellen. Mint azt mondtam, küldtem egy levelet Hariettónak, amire rászórtam egy kunfúzió-bűbájt, így hamarosan visszafog térni Ronhoz és Gurenjā-sanhoz.

– Remélem is, Arubasu! De ezért duplán kell fizetned, remélem tudod!

– Igen, Morī. Ne aggódj! Menjetek! Biztos Āsā ideges, hogy miért tartóztattalak fel.

Morī és Mūdī biccentettek, majd sarkon fordulva kisiettek a teremből.

Nem túlságosan lelkesen baktattam a suli udvarán. Nem indult jól a reggelem, így cseppet sem volt kedvem az órákhoz, vagy osztálytársaimhoz. Tegnapi veszekedésem anyámmal nem maradt nyomtalan. Olyan fagyos és kimért levegő vett minket körbe, hogy öcsikém fogai szinte vacogtak tőle, míg hármasban megreggeliztünk. Ted örömömre korán reggel elment otthonról, és késő estig megkímélt társaságától. Reggeli közben megtudtam, hogy Andy már hivatalosan is óvodába járt, és ebben bizonyára elég nagy szerepet játszott túlzott energikussága. Anyám nem bírt vele, ahogy egész nap rohangált egyik saroktól a másikig, így inkább egy türelmes óvónőre és egy tucat másik hiperaktív törpére bízta. Engem csak annyiban érintett a dolog, hogy gyakrabban kellett suli előtt vagy után az óvoda felé kerülnöm, ha anyámnak más elfoglaltsága akadt.

Sikeresen kikerültem Davidet és még néhány srácot, akik diszkrétnek szánt látványossággal osztozkodtak egy csomag cigin, és elértem az iskola küszöbét. Reggel úgy kerülgettem családomat a csöppnyi konyhában, mint a nem kívánt diákokat a suli folyosóján. Ez pedig nem segített jobb kedvre deríteni, hiába mosolyogtam még mindig, valahányszor Hanna és Cassy fogadása eszembe jutott. Az emlék hatására arcomra kiült halvány vigyor azonban azonnal elpárolgott, ahogy az egyik terem mellett megláttam Josht. Tüskehaja kitűnt a többi diák közül, és épp egy lánynak mesélt valamit nagy lelkesedéssel. Hanna megmagyarázott mindent, így már nem nehezteltem a csélcsap kosarasra, mégsem szabadultak tőle gondolataim. Hanna legalább tudta, hiába epekedik utána, míg én tovább vergődtem kétségeim feneketlen medrében. Megráztam a fejemet, mielőtt átléptem volna a terem küszöbét. Bosszantott, hogy gondolataim folyton Peter felé kalandoztak, akár akartam, akár nem. A teremben a szokásos nyüzsgés fogadott, nevetgélő lányok az egyik sarokban Sally klikkjével az élen, röhögcsélő fiúk a másikban Greg csapatának vezetésével. A stréberek is egy kupacba gyűltek egy matekfeladaton vagy valami más világmegváltó gondolaton diskurálva. Nem sok figyelmet szenteltem nekik. Csak intettem Frednek, aki laposan pislogva próbált ébren maradni, bár a fejét egy pulcsi kényelmére hajtotta a padján, ami nem sok sikert ígért az ügynek. Aztán mormoltam egy „Jó reggelt!”-et Adamnek, mikor elsétáltam mellette. Nyúzottnak látszott, vagyis már tudott Chrisről.

Miután letelepedtem a padomhoz, megszokásból vetettem egy gyors pillantást a plázacica padja felé. Charlotte méltóztatott iskolába jönni, minden sűrű hajfürtjével és nőies bájával együtt. Pechemre a gyilkos tekintetét sem felejtette otthon, ahogy visszanézett rám. Jobbnak láttam visszavonulót fújni, így felcsaptam egyik füzetemet, és rajzolgatni kezdtem. Megnyugtatott a suli megszokott légköre, a pusmogások, a csengőszó és Peter laza bocsánatkérése, mikor öt perccel a tanár után megérkezett. A vágás az ajkán már szinte teljesen begyógyult, és a szemöldöke melletti seb is jól nézett ki. Az összhatást csak a monokli halványabb, de még mindig látványos nyoma rontotta el, ami a pusmogás újabb hullámát keltette a teremben. Két tábla csokiban is fogadtam volna, hogy a szünetre minimum öt pletyka kel szárnyra, kitől szerezhette. Csak két ember nem vett részt a sugdolózó találgatásban. Charlotte, aki látványosan levegőnek nézte Petert, és Adam, aki túlságosan is jól tudta, kinek a keze volt a dologban. Adam ráadásul egy ijesztően sötét tekintetnél nem szánt több figyelmet barátjának. Nagyon nem állt jól neki a harag.

A nap a keddek megszokott rutinjában telt, és ebédszünetig csupán a rajzolással foglalkoztam. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan tevékenység, ami segített elterelni gondolataimat Peterről, anyámról és minden más kusza érzelmemről. Épp a tető felé akartam venni az irányt, míg osztálytársaim az ebédlőbe igyekeztek, mikor a hangosbemondó recsegésének kíséretében felharsant az igazgatónő kissé torzított hangja.

– Ann Marks, Charlotte Downer, David Noel és Peter Anderson azonnal jöjjenek az irodámba!

Amint elhangzott a parancs, megszűnt a recsegés és a terem nyüzsgése is. Megkövülten álltam, és bámultam Peterre, aki már a küszöbnél járt, mikor az igazgatónő hangja megállította. Még sosem hívatott. Az igazgatóiba csak a bajkeverők mentek, és én nem voltam bajkeverő. David a terem csendjében meglehetősen hangos szitkozódásba kezdett, miközben megindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett, bajtársiasan megveregette Peter vállát, aki ettől elmosolyodott, és hátranézett rám. Szürke tekintete néma kérdést küldött felém: Jössz? Erőtlenül megindultam, nem mintha lett volna más választásom. Közben Charlotte is eltipegett magas sarkú cipőjében az ajtóig, és királynőhöz méltón kilibbent rajta. Én ellenben úgy csoszogtam, mint egy zombi lehajtott fejjel.

– Izgulsz? – kérdezte Peter, mikor kiértem a folyosóra, és mellém szegődött.

David előttünk battyogott, míg Charlotte elhúzott, mint egy kisminkelt rakéta.

– Még sosem voltam az igazgatóiban – motyogtam. – Leszámítva, mikor betörted David orrát.

Még szép, hogy izgultam, sőt, valósággal rettegtem. Nem tudtam, milyen következményekkel jár a lógás. Talán megússzuk egy szidással, talán megbukunk, talán ki is csapnak.

– Ne aggódj! Nem olyan vészes.

– Mondja ezt egy szakértő bajkeverő – morogtam.

Peter csak nevetett, és nem vágott vissza. Jelenléte kicsit megnyugtatott, de csak míg el nem értük az igazgatónő szobáját. Az ajtóban David várt minket, és széles vigyorral előre engedett, mintha a hölgyeké az elsőbbség feljogosítaná arra, hogy megbújjon mögöttem. Hiába rettegtem, szerettem volna túlesni rajta minél előbb. Charlotte fancsali képpel állt az igazgatónő asztala előtt. Mellé léptem megtartva a kartávolságot, mielőtt rám sziszegett volna, mint egy dühös macska. Az igazgatónő felpillantott papírjaiból, miközben Peter és David felsorakoztak mellettünk. Piros keretes szemüvege mögül ellenségesen mérte végig szedett-vedett csapatunkat.

– Feltételezem, tudják, miért vannak itt – szólalt meg.

Kelletlenül bólogattunk. Idegesen babráltam a zöld csuklószorítóval, ahogy folytatta.

– Nagyszerű! Nekem viszont fogalmam sincs.

Az igazgatónő felállt, lesimította krémszínű szoknyáját, és úgy meredt ránk egyesével.

– Anderson és Noel nem meglepő, de maguk, hölgyeim, nagy csalódást okoztak.

Elpirultam zavaromban, és óvatosan Charlotte-ra sandítottam. Mérgesnek látszott, de még mindig méltóságteljesen és elegánsan állt skótkockás szoknyájában.

– Halljam, mit tudnak felhozni mentségükre!

Idegesen pislogtam, és próbáltam valami használható mentséget kitalálni. Sosem szerettem hazudni, és nem is voltam jó benne, ám most egy eget rengetően nagy hazugságra lett volna szükségem, hogy kimásszak a bajból.

– Beteg voltam. Van orvosi igazolásom is – szólalt meg Charlotte.

– Valóban Miss Downer, ám ez nem hatja meg Mr. Herbertet. A kamu influenzát felfüggeszthette volna a dolgozat idejére.

Charlotte elvörösödött a szidástól, és cipője hegyes orrát kezdte meredten bámulni, míg az igazgatónő a következő áldozatra nézett, vagyis rám.

– Bocsánat – hebegtem.

Egyetlen mentség sem jutott az eszembe az „elfelejtettem, hogy hétfő van” lehetetlen kibúvóján kívül.

– Legalább őszinte – horkant fel az igazgatónő.

Aztán már nézett is a fiúk felé. Bár Peter következett volna, David szólalt meg előbb.

– Elaludtam – vágta rá fennhangon.

Le mertem volna fogadni, hogy attól félt, ezt a mentséget Peter felhasználja előtte, és így kénytelen lesz tovább gondolkodni. Az agyát használni pedig biztosan nem volt könnyű feladat számára, mikor imádata tárgya alig pár méterre villogtatta hosszú lábát a skótkockás szoknyától nem sokat takarva.

– Ostobának néz, Mr. Noel? – förmedt rá az igazgatónő.

David bánatosan leszegte a fejét, és mintha a füle hegye egy kicsit pirosabb lett volna.

– Ne kíméljen, Anderson! Mi a szánalmas mentsége?

– Mr. Herbert egy fasz.

Megdöbbenve néztünk Peterre. Rezzenéstelenül állt, és szemlélte az igazgatónő szemüveg által kétszeresére nagyított, kistányér méretű tekintetét. Nem akartam elhinni, hogy képes volt ezt mondani pont az iskola mindenható úrnőjének.  Kedvem lett volna bokán rúgni, hogy azonnal kérjen bocsánatot, és ne hozzon minket ilyen kellemetlen helyzetbe. Aztán az igazgatónő felkacagott. Még sosem hallottam nevetni, ám cseppet sem bántam, mivel elég ijesztő volt. Peter tovább szemlélte sztoikus nyugalommal, míg én Charlotte-tal együtt bambán bámultam hol rá, hol az igazgatónőre. David meg egyre szélesebben vigyorgott, mint egy eszelős. Az igazgatónő kacagása ugyanolyan hirtelen maradt abba, mint ahogyan elkezdődött. Nem tudtam eldönteni, tényleg megtörtént, vagy csak hallucináltam. Aztán piros keretes szemüvegén át sötéten Davidre meredt.

– Mit talál ennyire mulatságosnak? Ossza meg velünk, hadd nevessünk mi is!

David vigyorgása torz grimaszba fulladt, és ismét a cipőjét kezdte bámulni.

– Na, ide figyeljenek! – csapta össze a kezét az igazgatónő, mintha a korábbi témát lezárta volna.

Várakozón néztünk rá, és a feszültség ismét visszatért csontjaimba. Tudtam, itt az ítélethirdetés ideje.

– Mr. Herbert azt akarja, hogy megbukjanak.

Charlotte-tal felszisszentünk, a fiúk viszont türelmesen várták a folytatást.

– A hölgyek estében ezt nevetségesnek tartom. Eddig még egyikükkel sem volt probléma.

Charlotte-tal megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Aztán, mikor tudatosult bennünk, hogy egy komplett szinkronprodukciót mutattunk be, látványosan félrekaptuk egymásról tekintetünket.

– Maguk viszont – nézett a fiúkra. – Bajkeverők a javából, és megérdemelnék, hogy megbukjanak.

– Na, de igazgatónő… – kezdett bele a könyörgő beszédbe David.

– Még nem fejeztem be – vágott a szavába.

David zavartan elhallgatott, és olyan kivert kutya tekintettel meredt a dühös nőre, hogy még én is megsajnáltam.

– Csakhogy a következő év is több mint sok, amit magukkal kell töltenem. Félek, ha ezt megduplázom, csábítani fog a nyugdíj gondolata, attól pedig még messze vagyok.

David szeme ismét élettől csillogott, ahogy hallgatta.

– Ezért rábeszéltem Mr. Herbertet, hogy bepótolhassák a dolgozatot.

Az igazgatói szoba szinte fellélegzett megkönnyebbülésünktől. Charlotte elfelejtette dühös macska mivoltát, és szinte ragyogott, Peter arcán egy mosoly bujkált, David pedig már majdnem tapsolt örömében, mikor az igazgatónő befejezte a kinyilatkoztatást.

– Holnap tanítás után bent maradnak, és megírják! Ajánlom, hogy jól sikerüljön!

A taps elmaradt, és a mosolyokból fanyar grimasz lett, de így is könnyedén megúsztuk.

– Most pedig tűnés! Nem akarom többet itt látni magukat.

A végszó után az igazgatónő visszaült asztalához, és belemerült papírjaiba, míg mi némán eloldalogtunk.

– Micsoda mázlisták vagyunk! – kiáltotta David, mikor már a folyosón jártunk. – Charlotte, ezt meg kell ünnepelnünk! Mondjuk kettesben egy üveg pezsgő mellett?

– Fulladj meg! – jött a gyors visszautasítás.

Aztán Charlotte sietősen eltipegett, David pedig szomorúan kullogott utána. Kicsit azért sajnáltam a srácot, bár kétségkívül ízlésficama volt.

– Egész jól ment, nem? – kérdezte Peter.

– Igen, leszámítva, hogy az egyik tanárunkat sértegetted az igazgatónő előtt – morogtam.

Nem tudtam felfogni, mégis miért csinálta. Nem volt az a felvágós típus, és még ha az is lett volna, előttünk semmit sem kellet bizonyítania. Charlotte és én, így is épp eléggé bele voltunk esve, míg David néha igazi csodálattal nézett rá, különösen, ha valami őrültséget csinált. Semmi szükség nem volt erre a közjátékra.

– Dühös vagy miatta?

Határozottan bólintottam. Már megint nem értettem a viselkedését.

– Bocs, kicsúszott.

Meglepetten néztem fel rá, ahogy besoroltunk az ebédlőből a termekhez haladó tömegbe. Elmosolyodtam, és gondolatban leteremtettem magam, amiért már megint az előítéletek vezettek. Peter egyszerűen őszinte volt, talán kicsit túlságosan is. Ahogy én csak egy bocsánatkérést tudtam kinyögni, mikor az igazgatónő kérdőre volt, úgy ő pont azt az egy mondatot, ami valószínűleg egész végig zakatolt az agyában.

– Mi van veled meg Adammel? – váltottam témát, hogy egy kicsit beszélgethessünk, mielőtt a teremhez érünk és elválnak útjaink.

– Nem sok. Duzzog, és nem beszél velem.

Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a verekedés következménye, azt azonban nem gondoltam volna, hogy Peter ezt ilyen könnyedén veszi.

– Ki fogtok békülni? – faggattam tovább.

– Persze, amint lehiggad.

Helyeslően bólintottam. Kár lett volna a barátságukért. Elértük a termet szinte pont abban a pillanatban, mikor megszólalt a csengő, így nem maradt több időnk beszélgetni. A fontos kérdésekre azonban már megkaptam a választ, így nem bántam annyira. Igaz, százszor szívesebben hallgattam volna Peter kellemes hangját a matektanárnő éles vinnyogása helyett.

Minden a szokott mederben zajlott tovább. Egy tucat pletyka keringett Peter sérüléseiről, még néhány az igazgatóiban tett látogatásunkról és egy Charlotte-ról, aki állítólag bepasizott, míg álinfluenzával nyomta az ágyat. Az utóbbi tűnt a leghihetetlenebbnek. Tovább rajzolgattam a füzetem margójára, miközben hagytam szabadon szállni gondolataimat, amelyek így megint Peter köré csoportosultak. Még mindig Cassy szavai visszhangoztak agyamban, mi szerint nekem kell most lépnem. Ehhez a bátorsága adta a biztatást, hiszen ő képes volt Adam elé állni érzelmeivel, majd elmondani neki múltja sötét titkait. Ráadásul fogadásból megcsókolt egy ismeretlen srácot, ami több volt, mint bátorság vagy őrültség, a legmerészebb dolog volt, amit el tudtam képzelni. Tudtam, hogy valóban lépnem kell, ha választ akarok kapni érzelmeimre, legyen jó vagy rossz. Hanna is kibírta Josh visszautasítását, én sem fogok belerokkanni. Sírni fogok, és szenvedni, de legalább tudom, hogyan áll a kapcsolatunk. Ötletem azonban nem volt, miként valósítsam meg mindezt. A tanítás végére csak annyit tudtam, bármit teszek, Peter jelenléte nélkülözhetetlen hozzá.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról, gyorsan összepakoltam, és a nyüzsgő diákokon átvágva Peter után siettem. A tervem az volt, hogy beszélek vele egy kicsit, aztán majd csak rájövök, mit is akarok tenni az igazság kiderítésének érdekében. Az iskolaudvaron értem utol. Sietősen felzárkóztam mögötte, és megszólítottam a legátlátszóbb ürüggyel.

– Peter! Van tipped, mi lesz a holnapi dolgozatban?

Megkönnyebbültem, amiért nem nevetett ki, béna mentségem miatt. Készségesen közölte, fogalma sincs, és míg elhagytuk az iskola területét, további hasonlóan szánalmas dolgozattal kapcsolatos kérdéseimre is válaszolt. Közben a vele haladó fiúk leszakadoztak tőlünk, így kettesben álltunk meg a járdán, ahol elváltak útjaink. Nekem a buszmegálló felé kellett volna mennem, neki pedig az ellenkező irányba.

– Nagyon félsz ettől a dolgozattól – jegyezte meg.

Erőtlenül bólintottam. Valóban féltem tőle, ám a visszautasításától sokkal jobban tartottam. Aztán Adam elsétált mellettünk, Peter pedig utána kiáltott.

– Hé, Adam! Megyünk együtt haza?

Mivel vagy öt percre laktak egymástól, teljesen hétköznapi volt a kérdés, és biztosra vettem, hogy már ezerszer elhangzott közöttük.

– Inkább egyedül lennék.

Adam hátra sem nézett, úgy sétált tovább.

– Még mindig dühös – mondtam ki a nyilvánvalót.

Gondoltam, hogy nem fog egy nap alatt megoldódni minden, de azért reménykedtem benne, hogy hamar túljutnak rajta.

– Igen, és még a potya ebédről is lemaradok miatta. Marad a mirelit pizza – sóhajtott Peter.

– Potya ebéd?

– Adam anyukája mindig meghív ebédre, vacsorára, reggelire. Szerinte állandóan éhes vagyok, de csak szeretem a főztjét, és mindent megeszek, amit elém tesz, leszámítva a karfiolt.

Elmosolyodtam. Peter nem szerette a karfiolt, ez annyira aranyosan hétköznapinak tűnt. Aztán eszembe jutott Adam anyukája, és hogy milyen természetességgel nyomott Peter kezébe egy tányért és az enyémbe egy bögre teát. Igazi vendégszerető háziasszony volt. Róla pedig Adam apukájára terelődtek gondolataim, akiről átugrottak Mr. Andersonra. Amennyire eddig megismertem, nem néztem ki belőle, hogy kifejezetten házias volna. Vajon szokott főzni? Vagy Peter csak mirelit kajákon él, ha Adam anyukája el nem csípi?

– Viszlát holnap! – búcsúzott.

Már épp indult volna, mikor hirtelen ötlettől vezérelve megállítottam.

– Várj! Nem akarsz átjönni hozzánk?

Peter meglepetten nézett rám, amit nem csodáltam. Még magamat is megdöbbentettem merészségemmel.

– Mármint tanulhatnánk együtt a dolgozatra – kezdtem magyarázkodni. – És ha akarod, sütök neked palacsintát.

Úgy éreztem, menten elsüllyedek zavaromban. Nem tudtam, mi ütött belém, hogy palacsintával akartam megvesztegetni. Nem mertem a szemébe nézni, inkább a járda repedéseit bámultam, és vártam, mikor lesznek elég szélesek ahhoz, hogy elbújhassak bennük.

– Jól hangzik – szólalt meg.

Felkaptam tekintetemet a járdáról, és a szemébe néztem. Komolyan gondolta, nem viccelt, amitől szinte lebegtem boldogságomban.

– Bár nem tudom, mivel érdemeltem ki. Először be sem akartál engedni, aztán meg kidobtál az ágyadból.

Kicsit több vér szökött az arcomba, ahogy felidéztem minden alkalmat, amit nálunk töltött élen az együtt ébredés boldog perceivel, mégis könnyedén vágtam vissza.

– Horkoltál.

– Nem igaz! Nem horkolok, ugye?

Felkacagtam. Peter vigyorgott, mégis egy kis kétséget éreztem a hangjában.

– Nem horkoltál, különben reggelig sem maradhattál volna – incselkedtem tovább.

Már alig szállingózott ki néhány diák az udvarról, a többség mind úton volt már. Mi mégis csak álltunk, és csipkelődtünk, mert ha valamiben, hát az egymásnak ellentmondásban megtaláltuk az összhangot.

– Micsoda szigor! Pedig egy rossz szót sem szóltam, amiért álmodban motyogsz.

Kissé meglepődtem, de nem tudtam, komolyan vegyem-e, így a további visszavágás mellett döntöttem.

– Nem hiszek neked. Melletted még ágyút is sütögethetnének, az sem ébresztene fel.

Peter erre nevetni kezdett. Nem szállhatott szembe a ténnyel, piszok nehéz volt felébreszteni, és erre tanúim is voltak. Már éreztem a győzelem ízét, mikor megadta a kegyelemdöfést.

– Nem is az érthetetlen motyogásodra ébredtem fel, hanem arra, hogy kisajátítottad az egyik karomat.

Megdöbbenve néztem rá, ő meg csak vigyorgott, miközben a vörös szín egyre mélyebb árnyalatát öltöttem fel. Azt hittem, vagyis inkább csak reméltem, hogy nem vette észre, plüsselefántnak néztem a bál éjszakáján. Tényleg a karját ölelgettem, ám mindezt öntudatlanul.

– Kell a palacsinta, vagy sem? – kérdeztem durcásan, amiért lebuktam.

Peter mosolyogva bólintott, mire sarkon fordultam, és megindultam a buszmegálló felé. Közben pedig fohászkodtam, hogy gyorsan jöjjön az a nyamvadt busz, nehogy Peter még több megjegyzést tehessen alvási szokásaimra. Tudta, hogy átöleltem a karját, észrevette, hogy hozzábújtam, és biztosra vettem, hogy hallotta halk vallomásomat is.

2022. szeptember 1. (csütörtök)

Harī egy ideges hangra ébredt fel.

– Harī-san, kelj fel! El fogunk késni az úszásóráról, ha nem sietsz!

Harī fáradtan kinyitotta smaragdzöld szemeit, és Setsuna sötétkék szemeivel nézett szembe.

– Mennyi az idő, Setsuna-senpai? – kérdezte álmosan.

– Tíz perc múlva háromnegyed hét.

Harī szemeiből azonnal kiment az álom. Gyorsan kikelt az ágyból és elkezdte megkeresni a magával hozott bikinijét, amikor pár perc múlva megtalálta, gyorsan felvette, hosszú, sötétbarna haját megfésülte, majd egy rövidnadrágot és egy trikót vett fölé, amin rajta volt mind a Mahōtokorō, mind a Hebi ház emblémája is. Háromnegyed hétkor Setsunával együtt kisprinteltek a kültéri nagymedencéhez, ahol már az egész Hebi és Anaguma ház sorakozott. Pár perc múlva megjelent a tanáruk, Makimoto Wanda-sensei, és mindenkit beállított kettes sorba házanként és évfolyamonként. Harī idegesen kereste a barátait a sorok között. Mikor meglátta Runát és Jinīt, elmosolyodott.

– Kedves diákok! Ma szabad foglalkozás lesz, mivel a nyári szünet után ez az első óránk, de keddtől keményen elkezdjük a felkészülést a téli olimpiára. Nem mehettek át a másik két házhoz, csakis itt a kültéri medence területén járkálhattok és beszélgethettek. Mindenkinek jó szórakozást!

Harī mosolyogva megkereste barátait, majd Setsuna és Tōwa invitálására, odamentek hozzájuk beszélgetni.

– Milyen eddig a suli? – kérdezte Tōwa kíváncsian.

– Furcsa. Nekünk nincsenek úszás, tesi, matek és ehhez hasonló mugli tantárgyak. Még csak mugli sportokat sem játszunk.

– Nincsenek? – kérdezte döbbenten Tōwa. – Komolyan? Furcsa. Itt a legtöbb aranyvérű családnak vannak mugli munkahelyei is. Apánknak például ott van Angliában a Grunnings Fúrógyártó Cég, az Audi Autógyártó Cég, itt van például a Tokiói Egyetem, de még sok más céget is ő vezet. A Taishō vállalat pedig teljes egészében a családunk tulajdona, azóta, hogy a nagyapánk 1960-ban megalapította.

– Hé, Tōwa! – kiáltott oda nekik az egyik ötödéves Anagumás lány, Takano-Onodera Rin. – Nem jöttök be a medencébe?

– De megyünk, Rin-chan! – kiáltott vissza neki.

Felkeltek a fűről és elindultak a medence felé, amikor hirtelen Uīzurī Ron jelent meg mellettük.

– Ron, mit keresel itt? – kérdezte döbbenten Harī. – Neked véletlenül nem testnevelésórád lenne?

– De igen, az lenne. De engem nem érdekel! Cserediákok vagyunk, azt tehettünk, amit csak akarunk! – mondta nagyképűen Ron, miközben csillogó szemekkel pásztázta Harīt, néha meg-megállva Harī melleinél.

Végül Tōwát és Setsunát is szemrevételezte, de rajtuk nem állt meg hosszabban a tekintete.

– Ez nem igaz, Ron! Hiába vagyunk cserediákok, akkor is be kell járnunk az órákra, barátkozni, tanulni és megírni a házi feladatokat. Én már tegnap elkezdtem megcsinálni őket, mert nem akarom rossz színben feltüntetni a Roxfortot. Mione elkezdte már őket? – kérdezte végül Harī.

– Nem. Ha ő nem kezdte el, akkor neked sem kell!

– Komolyan, Ron. Te és Mione furcsán viselkedtek! Minden rendben?

Mielőtt Ron válaszolhatott volna, hirtelen megjelent mellettük az úszásoktatójuk Makimoto-sensei és a testnevelés tanár, Fujimoto Senma-sensei.

– Uīzurī-san? Mit keres ön itt? – kérdezte Fujimoto-sensei dühösen. – Megmondtam, hogy senki sem hagyhatja el a focipályát. Húsz pont magától és a Raion háztól.

– De én cserediák vagyok! Minek járjak be az órákra? – kezdett el Ron hisztizni.

– Talán azért, mert itt fog RBF-ezni az év végén és nem a Roxfortban, Uīzurī-san! Most pedig induljon vissza a focipályához, és ajánlom, hogy kezdjen el viselkedni. Így is, ha jól tudom, akkor önt átrakták már tegnap este a fehér szobába, mert sértegette az egyik háztársát, mert az a diák éppenséggel meleg. Igaz?

Ron bólintott, miközben döbbenten figyelte, ahogy Tōwa és Setsuna lesápadtak a fehér szoba és a sértés hallatán. Végül elindult vissza a focipályára, vetve még egy pillantást Harī melleire. Mikor Ron halló- és látótávolságon kívülre került, Harī a Taishō ikrekhez fordult.

– Mi az a fehér szoba? – kérdezte.

– A szégyenszoba, Harī-san! Ha oda kerülsz, onnan nincs vissza út, rányomja az egész életedre a bélyegét. Oda olyanok kerülnek, akiket a háztársai úgymond száműztek. A barátod egyedül maradt, nem fog neki senki sem segíteni. Már csak a barátnőjére és az ikerfivéreire támaszkodhat – mondta Tōwa sápadtan.

– Oh! Hát Ron nem igazán a barátom, és sajnos már Mione sem. Tavaly valaki benevezett engem a Trimágus Tusára, volt korhatár is, így én nem dobhattam be a nevem személyesen a Tűz Serlegébe, de amikor elmondtam nekik, hogy nem én dobtam be a nevem, ők nem hittek nekem. Hazugnak és csalónak neveztek, a barátságunk megrendült. Elárultak engem, én pedig nem olyan személy vagyok, aki könnyen add egy második esélyt.

– Hé, csajok! Jöttök végre? – kiáltott oda nekik a Takano-Onodera lány újra.

– Megyünk, Rin-chan! – kiáltott vissza Setsuna, majd mind az öt lány nevetve ugrott bele a medencébe.

Pár percig még a víz alatt úsztak, de végül elfogyott a levegőjük, és kénytelenek voltak feljönni a víz felszínére. Mikor feljöttek, oda úsztak Rinhez és barátaihoz, Ijūin-Yanase Kagurához és Kaguyához, Yoshiyuki-Yoshino Miyukihoz és Kuchiki-Kurosaki Asunához. Az Ijūin-Yanase ikrek és a Kuchiki-Kurosaki lány a Hebi házba, míg Miyuki az Anaguma házba tartozott.

– Hogy érzitek itt magatokat, csajok? – kérdezte mosolyogva és teljes érdeklődéssel a hangjában Asuna.

– Furcsán, de eddig minden pozitív. Kivéve az állítólagos barátaim, Ron és Mione furcsán viselkednek. Szerintük mivel csak cserediákok vagyunk, így nem kellene bejárnunk az órákra és nem kell meg csinálnunk a házi feladatokat. Rontól még elfogadható, mivel gyűlöl tanulni, de Mione nem ilyen. Ő mindig is szeretett tanulni és új dolgokat megismerni, de most nem így áll a helyzet – sóhajtott fel Harī.

– Ugyan, Harī-san! Itt vagyunk neked mi és a többi barátod, akik hűségesek hozzád – mondta Tōwa mosolyogva.

– Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem – mondta könnyekkel a szemében Harī.

Amíg ők jól elbeszélgettek, addig Ron nehéz pillanatoknak nézett elébe. Amikor visszaért a focipályára, szembetalálta magát az egész Raion házzal, míg a Karasu ház semmit sem értve figyelte a kibontakozó balhét.

– Hé, Uīzurī-san, hol a francban voltál? Mindenki téged keresett! – jött oda hozzá az egyik Karasu házbeli ötödéves prefektus, Kirishima-Yokozawa Aoi. – A sensei megmondta, hogy senki sem hagyhatja el a focipályát és környékét. Még csak most kezdődött el a félév, és miattad már húsz pontot vesztett a Raion ház. Az Isten szerelmére, viselkedj!

– Nekem egy olyan csaj, aki sötét mágia segítségével született, és a szülei melegek, ne pofázzon! – csattant fel Ron paprikavörös arccal.

Aoi arca felforrósodott a dühtől. Hogyan képes ez a kis mitugrász sértegetni őt és a szüleit, amikor még csak nem is találkozott velük?

– Na, ide figyelj, Uīzurī-san! Utoljára mondom, hogy nem születtem fekete mágiával. Anyám természetes úton lett velem várandós és természetes úton is szült meg engem, ugyanúgy mint a nők. Nem tudom, hogy ki és mit tanított neked a Roxfortban, de ajánlom, hogyha túl akarod élni ezt az évet, akkor húzd meg magad. Értetted? – sziszegte dühösen Aoi, majd sarkon fordulva elviharzott.

– Ron! – sietett felé Hāmaionī, majd mikor odaért hozzá, elkezdett beszélni. – Hol voltál? Aggódtam miattad! Még nem is ismerjük a terepet. Az isten szerelmére, próbálj meg beilleszkedni. Én sem kedvelem a buzikat, de akkor is megpróbálom befogni a számat.

– Jaj, ne már, Mione! Ne kezd már megint! Inkább menjünk, ha már ennyire be akarsz járni az órákra – indult el dühösen a többi diák felé, akik jéghidegen figyelték őket.

Az úszás és a testnevelés is eltelt további zavargások nélkül. Setsuna és a barátnői elindultak a klubhelyiségük felé, hogy átöltözzenek rendes iskolai egyenruhájukba. Amikor végre elkészültek, a korgó hasuk hívásának eleget téve, nevetve elindultak az ebédlőbe reggelizni.

– Milyen óráink lesznek ma? – kérdezte Harī.

– Ma délelőtt lesz SVK a Karasu házzal, Bájitaltan a Raion házzal, Kínai nyelv újra a Karasu házzal és délután lesz Etikett és Illemtan, majd Legillimencia óra Tōwáékkal, majd Párbajtan a Raion házzal. Amúgy milyen személy lehet Surizarin-sensei? – kérdezte Setsuna.

– Veszélyes! – mondta komolyan Harī.

Mindenki ránézett.

– Honnan tudod? Ismered? – kérdezte a nem messze tőlük ülő hetedéves, Takagi Fujiko-senpai.

– Sajnos, igen, ismerem! Ő ölte meg a szüleimet, és többször megpróbált engem is megölni.

– Hogy!? – kérdezte Fujiko döbbenten és rettegéssel az arcán.

– Megmondom őszintén, nem tudom, hogy mit keres itt. Ő Vorudemotto; a Sötét Nagyúr; Tudjukki; Ő, akit nem nevezünk nevén – mikor mindenki döbbenten ránézett, elnevette magát. – Tudom, hogy hülye becenevei vannak. Az első háborúban nem szabadott kimondani a nevét, így kezdték el hívni helyette végül.

Harī felsóhajtott, majd folytatta.

– Fogalmam sincs, hogy miért akart egyáltalán megölni engem amikor csecsemő voltam. Fogalmam sincs, hogy érzek vele kapcsolatban. Gyűlölnöm kéne, de nem tudom. Olyan mintha a szívem ki akarna ugrani a mellkasomból, ha a közelemben van. Csókolni és ölelni akarom őt, megvédeni őt mindentől és mindenkitől, és…

Setsuna és Fujiko összenéztek Harī feje felett.

– Harī-san, kérdezhetek tőled valami személyeset? – kérdezte végül Fujiko.

Harī ránézett az idősebb lányra.

– Persze, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit, Takagi-senpai.

– Köszönöm, de elég lesz a Takagi-san vagy Fujiko-san is – mosolyodott el Fujiko.

– Ahogy engem is hívhatsz nyugodtan Setsuna-sannak is. Végül is barátok vagyunk – mondta Setsuna mosolyogva.

– Köszönöm, mindkettőtöknek. Szóval mit akartál kérdezni tőlem, Fujiko-san?

– Még fiatal vagy, de szeretném megkérdezni ezt tőled, mert lehet, hogy fontos. Mikor van a születésnapod?

– Öhm, július 31. Miért?

– Hány éves leszel következő évben?

– Hát… öhm, tizenhat.

– Értem, akkor nem köntörfalazok. Mit tudsz a társi rituálékról?

Harī döbbenten nézett újdonsült barátnőire.

– Az meg micsoda? – kérdezte.

A mellette ülő Dorako felkapta erre a fejét.

– Pottā, ne szórakozz. Apád aranyvérű, tehát biztos, hogy van benned teremtmény vér. Hogyhogy nem tudod, hogy mi az a társi rituálé?

– Mik azok a teremtmények? Amúgy én a mugli világban nőttem fel, Dorako-san, szóval nem igazán ismerem a varázsvilágbeli szokásokat – mondta Harī, egy kis szomorúsággal a hangjában.

Dorako döbbenten nézett rá az egykori esküdt ellenségére, aki pár éven belül az ő tiszteletbeli sógornője lesz. Felsóhajtott, miközben próbált megnyugodni. Ahogy most így belegondolt, lehetséges lenne, hogy ezért és mert bunkón viselkedett Ronnal nem fogadta el a lány az ő barátságát?

– Pottā, kérdezhetek valamit? – kérdezte végül Dorako, nyugodtságot erőltetve magára.

– Mondjad!

– A brutális gyerekkorod miatt és az miatt, hogy én sértegettem Ront. Ezeknek köze van ahhoz, hogy nem fogattad el a barátságomat?

Harī felsóhajtott.

– Igen. Meg azért is, mert előtte sok rossz dolgot halottam a sötét varázslókról és arról, hogy minden mardekáros gonosz, hogy én nem akartam az lenni.

– De most itt vagy a Hebi házban, ami a roxforti Mardekár háznak felel meg – mondta Dorako nyugodtan.

– Tudom. De most komolyan, mik azok a teremtmények? – kérdezte, miközben körülöttük a többi diák nevetgélve beszélgetett.

– Nos, például a sárkányok, a vérfarkasok, vámpírok, vélák és a házimanók is teremtmények, vagyis nem emberek. Én például félig démon, félig pedig vámpír vagyok.

– Démon? Vámpír? – kérdezte Harī döbbenten.

– Igen, kutyadémon, hogy pontosak legyünk – mondta Setsuna. – Apám ágáról démon, anyáméról pedig vámpír. Amikor elérjük a tizenhatodik életévünket a teremtmény vérünk átveszi a hatalmat a testünk felett, és átváltoztat minket azzá a teremtménnyé, amit megörököltünk. Vannak olyanok is, akik tizenötödik és tizenhatodik születésnapjuk között esnek át az átváltozáson, de nagyon ritka. Minden teremtménynek van társa, életre szóló párja. Mivel félvér vagy így neked is kell, hogy legyen teremtmény véred.

Hirtelen torokköszörülés zavarta meg a kis beszélgetést. Hirtelen megfordultak, hogy szembe találják magukat egy sötétbarna hajú és szürke szemű fiúval. A fiú mögött ott állt a nem kicsit ideges Purinsu, aki felemelt szemöldökkel figyelte fiát, aki azonnal lesütötte a szemét, amikor észrevette az anyja tekintetét.

– Elnézést, hogy megzavarlak titeket, de alig negyed óra múlva becsengetnek. Gondoltam szólok, mielőtt a tanárok levonnak tőletek pontokat – mutatott rá Purinsúre és a mellette álló Surizarinra, aki furcsa tekintettel figyelte Harīt.

– Köszönjük szépen, Tatsuya-san! – köszönte meg a fiúnak Setsuna, aki biccentve elsietett.

Setsuna Harī felé fordult, miközben felálltak a helyükről.

– Ő Kirishima-Yokozawa Tatsuya volt, az évfolyamunkba jár, a Karasu házba – mondta, miközben elindult kifelé az ebédlőből.

Továbbra is beszélgetve haladtak el Purinsu és Surizarin mellett, akik nyugodtan álltak a helyükön. Egyedül Surizarin fordult feléjük, amikor elhaladtak mellette.

– Pottā-san, remélem az én órámról nem fog elkésni ma, sajnálatos módon nem szeretem a késést – szólt oda a Pottā lánynak.

– Ne aggódjon, Surizarin-sensei, nem fogok – mondta hátra sem fordulva, majd barátai társaságában elindult SVK tanterem felé.

Egy ideje már mentek, amikor Harīnek eszébe jutott valami.

– Lányok, mit jelent az, hogyha valakinek lélektársa van? – kérdezte.

Setsuna ránézett, majd sóhajtott.

– Anyám az apám lélektársa. Vagyis a felesége, a szerelme, a lelke, az élete, a mindene. A társi rituálé olyan a teremtményeknek, mint a mugli világban a házasság.

– Tehát lényegében véve a társi rituálé azonos a házassággal?

– Igen, valami hasonló. Annyi különbséggel a lélektársi kapcsolatban élők nem tudják megcsalni egymást. Persze vannak kivételek. Például a nagyapánk, Taishō Tōga, aki egy mugli nővel csalta meg a nagymamánkat, amikor édesapánk hat éves volt. Ő azon a napon, amikor Inuyasha bácsikánk megszületett meghalt, amikor egy mugli férfi, aki Izayoi-san jegyese volt megölte. Pár nappal később a nagymamánk meghalt, követte a társát a sírba. Apánknak alig hét évesen fel kellett nőnie ahhoz, hogy a Nyugati Területek Ura legyen. De egyelőre ennyit, mivel megérkeztünk a tanterembe. Ráadásul éppen időben.

Ahogy Setsuna befejezte a mondatot, megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Gyorsan leültek a helyükre, éppen időben mivel kinyílt a tanterem ajtaja, és belépett rajta egy ötvenes éveiben járó férfi. A fiatalabb Taishō lány közelebb hajolt Harīhez.

– Ő, Akai Shuichi-sensei, auror. Három éve tanít minket és piszok jó tanár. Majd meglátod. Szeretni fogod.

– Khm, Taishō-san, van valami mondanivalód az osztály többi tagjának is, vagy elkezdhetem az órát? – szólalt meg Akai-sensei.

Setsuna elvörösödött.

– Nem, Akai-sensei!

– Köszönöm! – mondta a férfi, majd visszafordult az osztály többi része felé.

Akik meg sem mertek mukkanni.

– Mint azt már elkezdtem mondani, mielőtt Taishō-san megzavart benne, hogy ebben a félévben átnézzük a fontosabb védekező varázslatokat, majd karácsonyi szünet után van kemény két hónapunk felkészülni a vizsgára. Mindenkitől elvárom a pontos, tökéletes munkát. A házi feladatokat is pontosan, időre be kell adni és aki nem jól végzi el a munkáját, az büntetésből húsz pontot veszít, újra kell írnia és egy jeggyel rosszabbat kap rá. Érthető voltam? – kérdezte végül.

– Igen, Akai-sensei! – válaszolt kórusban az osztály.

– Rendben! Most pedig kezdjük el az órát. Kérem adják be a házi feladataikat! A cserediákoknak adok még egy hét haladékot, hogy elkészítsék őket. Szóval a határidő: szeptember nyolcadika.

Miután mindenki beadta a házi feladatát, Akai-sensei ténylegesen elkezdte az órát. Setsunának igaza volt, Harī szinte azonnal beleszeretett Akai-sensei órájába. Akai-sensei órája érdekes és könnyen követhető volt, hasonlított Rīmasu Rupin, Harī tiszteletbeli bácsikájának az óráihoz.

– Ki ismeri a dementorok elleni védekezés módszerét?

Harī tudván a választ felemelte a kezét.

– Igen, Pottā-san?

– A Patrónus bűbáj, sensei! – válaszolt egy kicsit hezitálva.

– Tökéletes, öt pont a Hebi háznak. Azt is el tudod mondani nekünk, hogy milyen alakban jelenik meg egy patrónus, Pottā-san?

– Mindenkinek másmilyen alakban jelenik meg, például nekem szarvas alakban. Csak egy nagyon boldog emléket kell keresni, hogy sikeres legyen a bűbáj és nagyon nehéz elsajátítani. Sok felnőtt nem képes rá. Ha valakinek az életében nagy, az életét megváltoztató dolgok történnek, akkor akár meg is változhat a patrónusa az adott személynek.

– Tökéletes, Pottā-san. Öt pont a Hebi háznak és még plusz tíz a háttér információkért. Kérem mutassa meg a patrónusát, ha már azt mondta, hogy ön képes rá. Jöjjön, jöjjön!

Harī idegesen felállt a helyéről és kisétált Akai-sensei mellé a tanári asztalhoz.

– Nos?

– Expecto Patronum! – kiáltott fel Harī, mire a pálcája hegyéből előugrott egy ezüstszínű, jól megtermett szarvasbika.

A diákok döbbenten és levegő után kapva figyelték a gyönyörű és erős állatot. Setsuna furcsa büszkeséggel figyelte Harīt és a patrónust.

– Tökéletes – szólalt meg mosolyogva Akai-sensei, amikor eltűnt a patrónus. – Ötven pont a Hebi háznak a gyönyörű bemutatóért.

Az egyik Karasu házbeli diák erre félhangosan megjegyezte:

– Persze, hogy annyi pontot add neki, amikor ő is a Hebi házba tartozik, mint a Sensei – mondta az egyik barátjának.

– Khm, Kabashima-san, ha van valamilyen megjegyzése, akkor azt nekem mondja!

A fiú elvörösödött.

– N… Nincs semmi mo… mondandóm, sensei – nyökögte a fiú idegesen.

– Tíz pont öntől és egy jeggyel rosszabbat kap a házi feladatára. Értette, Kabashima-san?

– Igen, sensei!

– Jó! – mondta Akai-sensei, majd Harī felé fordult. – Pottā-san, kérem üljön vissza a helyére!

Harī visszaült a helyére, míg Akai-sensei folytatta az órát. A tanóra további része csendben telt el, senki sem mert megszólalni a sensei beleegyezése nélkül. Az óra vége előtt tíz perccel Akai-sensei kiadta a házi feladatot: öt oldalas fogalmazást kellett írni a patrónus-bűbájról és a dementorokra gyakorolt hatásáról. Végül a sensei elengedte őket a következő órájukra, ami nekik Bájitaltan volt a Raion házzal.

Mivel barátai közül senki sem járt az ő évfolyamából ebbe a házba, kivéve Nebirút, Runát, Panjīt, Dorakót és Dafunét, akik már valószínűleg előre mentek, így Harī egy kicsit lámpalázasan indult el az alagsori bájitaltanterem felé Setsuna társaságában, amikor meghallottak egy utánuk kiáltó női hangot.

– Setsuna, várj már meg!

Harīék megfordultak, hogy egy fekete hajú és sötétbarna szemű, Raionos lánnyal találják szemben magukat.

– Moroha, miért ordítasz már a folyosó másik végéről? – kérdezte Setsuna unottan.

Moroha levegő után kapkodva, támaszkodott a térdein. A szoknyája legalább egy centivel vagy kettővel rövidebb volt, mint a megengedett, de ezt a lány figyelmen kívül hagyta.

– Mert nem hallottad, hogy utánad ordítok! – egyenesedett végül ki. – Oh, helló! – szólalt meg, amikor meglátta Harīt.

– Szia! – köszönt egy kicsit bátortalanul a lánynak Harī.

– Harī-san, ő itt Taishō Moroha, az apai fél-unokatestvérem. Ő a Raionban jár, amint látod.

Harī azonnal meghajolt a lány előtt.

– Taishō-senpai, örülők, hogy megismerhetlek! – mondta.

– Oh, ugyan már! Hívj csak nyugodtan Morohának! – mosolyodott el Moroha.

– Köszönöm, Moroha-san – hajolt meg újra a lány előtt.

– Nincs Moroha-sanozás és nincs hajlongás sem, végül is barátok vagyunk. Simán Moroha. De menjünk, mert alig két perc múlva becsöngetnek, és nem akarok elkésni. Aztán meg kaphatok anyámtól egy szép vörös rivallót – indult el Moroha a Bájitaltan terem felé a szemeit forgatva.

Mikor beértek a tanterembe, Moroha és Setsuna maguk közé ültették Harīt. Akit megdöbbentett, hogy mindketten mennyire természetesen viselkednek az ő közelében. Mintha nem csak alig egy napja ismernék őt, hanem évek óta. Ami meglepte Harīt, mivel ő is pontosan úgy érezte magát, mintha már évek óta ismerné Morohát, Setsunát és Tōwát. Mintha együtt nőttek volna fel. Hirtelen elhalkult a terem, amikor belépett a tanár, egy barna hajú és szemű, magas, negyvenes évei elején járó férfi. A férfi haja egy kicsit hosszabb volt a megszokottnál, de rövidebb mint Purinsúnek.

– Jó reggelt, osztály! – köszönt nyugodtan.

– Jó reggelt, Kaidō-sensei! – válaszolt kórusban az osztály.

– Akik még nem ismernének, a nevem Kaidō-sensei, de ti nyugodtan hívhattok Ren-sannak, természetesen addig, amíg ezt udvarias keretek között teszitek. Ha nem akkor elvesztitek ezt a kiváltságot, és mindenkitől fejenként levonok tíz pontot a házuktól. Eddig érthető?

– Igen, Ren-san! – válaszolt az osztály újra kórusban.

– Rendben. Sajnálatos módon legalább két évre elbúcsúzunk egymástól a félév végén, mivel akkorra már nem fogok tudni tanítani.

– Miért nem? Csak nem beteg? – kérdezte az egyik Raion házbeli lány aggódva.

– Nem, Arikka–san, nem vagyok beteg, vagyis nem úgy, ahogy te gondolod. Márciusban újabb taggal bővül a családom – mondta Ren-san mosolyogva.

– Oh, Ren-san, csak nem kisbabája lesz? – kérdezte egy másik Raionos lány izgatottan.

– Nagyon jól mondod, Nami–san. Nos, visszatérve az órához, nem szeretnék fegyelmezési problémákkal foglalkozni. Remélem ezt ellehet fogadni a kisbabámra való tekintettel.

– Igen – mondta az osztály.

– Remek. Akkor vegyétek elő a házi feladatotokat! Aki nincs kész vele, az tegye fel a kezét! Kivéve a cserediákok.

Öt Hebis és egy Raionos.

– Jó kedvemben vagyok, így nem vonok le pontokat, de egy jeggyel rosszabbat kap az, aki nem készítette el mára. Az elmaradt házi feladatok beadási határideje jövő hét hétfői óránk. Aki addigra sem készíti el az Trollt kap. Remélem érthető?

– Igen.

Ren bólintott, majd miután mindenki beadta a háziját, belekezdett az órába. Harietto soha sem volt jó bájitaltanos, így kissé lámpalázasan ült a helyén, de aztán szép lassan felengedett, ahogy realizálta, hogy nem a Roxfortban van és nem Purinsu tartja az órát. Az óra végén Harī mosolyogva hagyta el az alagsori tantermet. Boldog volt, mivel most először kapott Várakozáson felülit az elkészített bájitalára. Purinsu sohasem adott neki Elfogadhatónál jobbat, így aztán a mostani igazi sikerélmény volt Harī számára. Ráadásul még értette is amit Ren mondott nekik, így aztán duplán boldog volt. Ren az egyik Raionos fiúval, Makishima Osamúval rakta össze Harīt a félév végéig, aki egészen ügyes bájitaltanos volt. Ráadásul Moroha és Setsuna is ismerték a fiút, mert Moroha anyukája és Osamu szülei jó barátok a mai napig és a három Taishō lány sokat játszottak Osamúval, amikor kisgyerekek voltak.

– Milyen óránk lesz? – kérdezte Harī.

Setsuna ránézett, majd mosolyogva közölte vele, hogy kínai órájuk lesz, aztán meg mehetnek ebédelni. A kínai nyelvóra a Karasu házzal volt, így a Hebis barátai voltak az egyedüliek, akikkel beszélgethetett.

– Hé, Harī-san! – kiáltott utánuk az egyik Raionos, ötödéves fiú.

– Igen? – kérdezte Harī döbbenten.

– Oh, bocsi, hogy zavarlak, de ezt Uīzurī Furederikku–senpai küldi neked! – mondta, majd átnyújtott neki egy pergamenlapot.

– Köszönöm szépen! Öhm, ha nem gond akkor megtudhatnám a neved?

– Persze! A nevem Yunki, Kaidō Yunki. Kaidō-sensei a nagynéném.

– Oh, értem! Még egyszer köszönöm!

– Ha akarsz, nyugodtan leülhetsz hozzánk a Raion asztalhoz ebédszünetben.

– Ha a többi barátom is jöhet.

– Persze, hogy jöhetnek, nincs megtiltva. Most mennem kell. Szia! Találkozunk ebédnél.

– Szia, és még egyszer köszi! – mondta, miközben figyelte, ahogy az idősebb fiú elrohan a következő órájára.

Harī döbbenten fordult meg, amikor meghallotta Setsuna egyik barátnőjének, Takahashi Erikának a kuncogását.

– Valami gond van, Erika-san? – kérdezte.

– Csak figyelj oda rá! Kaidō Yunki-senpai nagyon rossz a flörtölésben – mondta vigyorogva a sötétbarna hajú és szemű lány.

Harī elkerekedett szemekkel figyelte a lányt.

– Úgy gondolod, hogy flörtölt velem? – kérdezte.

– Ja, igen. Yunki-senpainak nagyon furcsa a gyönyörű lányokról alkotott nézete. Az, hogy flörtölt veled, azt jelenti, hogy megfogtad a tekintetét. Szóval jobb, ha vigyázol vele. Főleg, ha a lélektársad is itt van a kastélyban – mondta kioktató stílusban Erika.

Vörösesbarna haját lágyan füle mögé simította a vékony alkatú, mégis formás testű nő. Kimért léptekkel igyekezett az emeletre, ahol jajveszékelve zúgott fel két gyermek tompa sírása. Az egyik lány volt, míg a másik fiú. Mindketten édesanyjuk vonásait örökölték, zöld, átható tekintetet, és különleges, vöröses hajszínt.

A nő belépett a szobába, ahol a két féléves kisbaba fölött egy ismerős alak görnyedt. Legalábbis Ő jól ismerte a férfit, aki kaján vigyorral az arcán végigsimított ízléstelenül hosszú körmeivel a leányka arcán.

– Gyönyörű – búgta rekedtes hangján a férfi.

– Mit keresel itt? – kérdezte remegő hangon a nő.

– Nincs itt az angyal – jelentette ki a férfi. – Eljöttem, hogy lássam a leánykát.

– El kell menned innen, Belzebub – förmedt rá az asszony. – Bármikor hazatérhet, és ha itt talál…

– Emma? – Az ajtó tompa puffanással tárult ki. Az arkangyal megmerevedett a lánya arcát simogató démon láttán. – Elég volt ebből!Az angyal odarohant a kiságyhoz, majd kezébe emelte a kislányát, egy lágy csókot nyomott kipirosodott orcájára.

– Elmegyünk! – Az arkangyal ellentmondást nem tűrő hangja visszhangzott a levegőben.

– Nem viheted el! – Emma kétségbeesetten ugrott az angyal elé, és végighúzta ujjait gyermeke arcán. – Ő lesz az!

– Nem engedem, Emma. Nem fog megtörténni. – Ezzel meglódult a kijárat felé a kislánnyal a kezében.

– Nem tudod megakadályozni, angyal. – Belzebub hangja kemény volt, mégis könyörületes. – A leány hozzánk tartozik majd. Meg van írva.

– Ezt majd eldöntöd, igaz, kicsi Eleanor? – Szorosan magához ölelte a piros-pozsgás arcú gyermeket, majd kitárta fenséges arany pompában úszó szárnyait, és az ablakon keresztül kiröppent a felhők közé.A nő némán állt, ahogy az arkangyal elvitte a kislányt, vele együtt az alvilág összes reményét is.

Micsoda éjszaka. Hmm… Ebben a dimenzióban még az éjszakák is mások. Egy régi építésű, japán ház előtt üldögél egy lány a terasz fapadlóján. Fekete kabátja miatt semmi nem látszik belőle, a gallérja nyakától orráig takarja kilétét. Hosszú, fekete hajába bele-belekap a szellő, míg ő csak bámul az égre, sötétbarna szemeiben tükröződik a telihold.

De tekintsünk most vissza…

XXI. század, egy japán kisváros. A mai világban, ahol az emberek egymás másolataként lépnek az utcára, mintha futószalagról sétáltak volna le – is vannak, akik kitűnnek. Közéjük tartozik Nashii is – az osztálya feketebáránya. A 17 éves lányt szögegyenes, hosszú fekete haja mindenhova egyfajta fátyolként kíséri, s sötétbarna – már-már fekete szemeiben ezernyi érzelem játszik, melyet közönnyel igyekszik felszín alatt tartani. Többnyire két barátnőjével és a fiúbarátjával tölti ideje nagy részét, emellett sok óráról ellóg, gyakori nála az ivászat, a partik; az állandó fekete ruhái és szegecses kiegészítői miatt nem lopta magát az emberek szívébe. Miután kicsit hosszabbra engedték a pórázt az iskolai szabályzatban, számítottak rá, hogy lesz, aki visszaél ezzel. A büntetés pedig folytonos figyelmeztetések és felfüggesztések, ami után Nashii visszafogta magát rövid ideig, majd újra kezdte – és nem tudtak mit kezdeni ezzel. Az osztálya utálja, de ez kölcsönös (kivéve persze két barátnőjét, Luminet és Melamit, akik szintén az osztály részét képezik). A fiúbarát, Shin ugyanabban az iskolában, de eggyel alattuk tanul.

Kedd reggel van. 10 óra. Nashii úgy dönt, hogy ma se megy be az órákra. Felkel, elkészíti szokásos reggeli kávéját, beül a TV elé, és… ennyi. Nincs, aki rászólna, hisz a szülei külföldön dolgoznak, senki sem felügyel rá. Ám nem panaszkodik – neki ez így tökéletes. Fél óra nem sok, annyi sem telik el kényelmes tévézgetéssel, csöngetnek az ajtón. Nashii morogva felkel a kanapéról, az ajtóhoz sétál, kinéz a kukucskálón, hogy szemügyre vegye, vajon ki lehet az, aki megzavarja nem épp törvényes sziesztáját. Mikor látja, hogy csak Shin az, ajtót nyit. A vállig érő, tépett, szőkésbarna hajú fiú mosolyogva áll ott, majd int egyet.

– Hát te? – vágja oda neki közönyösen Nashii. – Nem iskolában kéne lenned?

– Csak annyira, mint neked – jön a szemrehányó válasz egy vállrándítás kíséretében.

A lány szóra sem méltatja a megjegyzést, csak sarkon fordulva besétál, mögötte Shin pedig az ajtó becsukása után követi őt. Éppen csak leül az egyik székre, hogy zöldesbarna szemeit a tévére szegezze, mikor Nashii újabb kávéfőzési kísérlete eredményeképp leönti magát vízzel.

– Remek! – vágja a pultra a víztartályt. – Na várj, megyek, átöltözök.

Még mindig a korai kelés okozta álmosságtól kábultan a lépcsőkhöz sétál, onnan pedig a szobájába, melynek szekrényéből elővesz találomra egy pólót, majd a fürdőbe veszi az irányt, ami a szobája mellett helyezkedik el. Leveszi felsőjét, és a szennyesbe hajítja. Szerencsére a melltartója megúszta szárazon. Kicsit megtörölgeti magát, majd, hogy kissé kirántsa magát a kómából, megmossa arcát. Mikor a törülközőt leemelve arcától a tükörbe néz, egy idegen fiút pillant meg. Hatalmasat sikít, és egyből megpördül. Az idegen egy még ennél is sebesebb mozdulattal mögé kerül, és befogja a száját. A gyorsasága megdöbbenti Nashiit, aki amúgy sem mondható éppen nyugodtnak. Kapálódzva próbál kiszabadulni, és a véletlen következményeképpen a fiú keze a lány mellére csúszik, akinek arca egyből vérvörösbe vált.  Sikítana, de a kéz nem engedi. Ekkor azonban nyílik a fürdőajtó, amin Shin ront be.

– Mi történt? – kérdi zihálva.

Mikor tudatosul benne, hogy a lány előtte melltartóban ácsorog, az ő arca is karmazsin színt ölt, még a szemei is elkerekednek.

– Itt egy…! – kezdi a lány, ám mikor körbenéz, az alakot sehol nem látja.

Shin végre egy fejrázással magához tér, és elfordulva kérdi: – Mi van itt?

– Hát… egy nagy pók… – Próbálja leplezni zavarodottságát.

– Már azt hittem, valami baj van. Akkor hagylak tovább öltözködni – azzal kisétál.

– Jaa, jah… – adja a határozott választ a tarkóját vakargatva. – Hát ez ciki volt.

Folytatja az öltözködést, közben egyfolytában maga mögé tekintget, félve, hogy ismét ott lesz az a személy, akinek még az arcát sem volt ideje megjegyezni. Az agya folyamatosan ezen kattog, ahogy a nap további részében is. Shin hiába hívta el ide-oda, valahogy nem sikerült a lány gondolatait más irányba terelni. Vajon megőrült? – ezt kérdezgeti magától.

Este úgy dönt, meglátogatja Luminet. A halvány világítással ellátott utcákon körbe-körbe néz, arra számítva, hogy újra rátámadnak. Azon gondolkozik, talán jobb lett volna ki sem mozdulni a házból. Aztán hamar rájön, hogy ott történt az incidens, így annak reményében, hogy társaságban nagyobb biztonságban lesz, megszaporázza lépteit a tömbház irányába. A nyugalomról dédelgetett ábrándjai azonban hamar köddé válnak, mikor a lépcsőházba lépve a lépcsők tetejéről egy farkassal néz szembe. Riadtan hőköl hátra, először nem akar hinni a szemének, miközben a fekete bundájú állatra bámul.

„Ilyen nincs! Egy farkas, itt?”

Amilyen gyorsan csak tud, kirohan az utcára, és felhívja barátnőjét, hogy nem tud felmenni ez okból. Lumine egyből nevetésbe kezd a vonal túloldalán, és megnyugtatja, hogy nincs oka félni, majd ő lejön hozzá. Mire Nashii tiltakozásra nyitná száját, Lumine már letette a telefont. Körmét rágva várja hát, hogy vajon leér-e a lány. Nem kellett sokat izgulnia, alig öt perc múlva, a hosszú, világosbarna haj ide-oda lobogva száll ki az ajtón, kísérve a fejcsóválást, amit Lumine intéz barátnője felé.

– Nem tudom, milyen farkast láttál te – értetlenkedik ekkor már Nashii előtt állva. – Jöttem le, de semmit nem láttam. Talán valaki a kutyáját vitte fel.

– Nem kutya volt! – csattan fel a másik.

– Sötét volt, nem tudhatod – húzza szűkre sötétbarna szemeit.

– De nem volt sötét, értsd meg! Tudom, mit láttam!

– Na mindegy, menjünk fel! – Zárja le nemes egyszerűséggel a vitát Lumine. – Itt alszol? Egyedül vagyok itthon.

– Ühm – bólint Nashii kisebb morgolódások közepette.

Ez a nap egy káosz. Egy ideig még beszélgetnek barátnőjével, aztán a kölcsön pizsama felöltése után Nashii a kinyitható kanapéra heveredik. Ugyan örül, hogy nincs egyedül, mégsem hajthatja teljesen nyugodtan párnájára a fejét, hiszen ilyen események után ki tudna csak úgy elaludni? Lassan rájön, hogy minél többet gondolkodik rajta, annál kevésbé érti a dolgokat, hát feladja az elmélkedést, és testét átadja a pihentető alvásnak. Talán ha felébred, rájön, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

Fáradtan köszönti a lányokat az újabb reggel. Nashii egy csigának szégyenére váló gyorsaságú mozdulattal kimászik az ágyából, és öltözésbe kezd a múltkor itt felejtett ruháiba – szerencsére Lumine volt olyan kedves, hogy azóta kimosta, és félrerakta, gondolva, hogy még jól jöhet. Eddigre barátnője már kávét készít a konyhában. Miután befejezték az éltető fekete lötty kortyolgatását, vállaikra dobják táskájukat, és elindulnak a számukra legvisszataszítóbb helyre – az iskolába.

A terembe érve, Melami azonnal odarohan hozzájuk.

– Wúú, hallottátok? – kérdi csillogó barna szemeivel, melybe, sötétbarna, rövid, tépett hajának néhány tincse beleszemtelenkedik.

– Korán van – mondja asztala felé sétálva Nashii. Leteszi táskáját, majd bármiféle érdeklődés tükröződése nélkül az arcán, felbiccenti a fejét. – Na, mi a nagy hír?

– Új diák jön. Az ofő mindjárt felkíséri.

– De ugye nem… hozzánk? – húzza el Nashii a száját.

Melami szemeinek csillogása egyértelművé tette, hogy de igen, hozzájuk.

– És te annak mér’ örülsz? – csatlakozik a csevegésbe Lumine.

– Szerintem tök izgii! – Melami nem adja fel, egyszerűen lelombozhatatlan.

– Szerintem meg marhára nem – vág vissza Nashii.

– Kedvesnek kell lennünk vele – próbálja a felelősségérzet látszatát kelteni Lumine, bár látszik, hogy neki sem fűlik a foga egy új osztálytárshoz.

– Ja, ja, értettem – zuttyan le székébe Nashii.

Nem kellett öt perc, az ajtó már nyílik is, ahol a tanár sétál be, mögötte az új diákkal. A szemek egytől-egyig rászegeződnek. Egy igen furcsa öltözködésű fiú áll ott rezzenéstelen arccal.

– Hát ez meg honnan szabadult? – hallatszik az osztály suttogása.

– Csend legyen! – teremt rendet az osztályfőnök. – Ő itt Chikari. Fogadjátok sok szeretettel!

– Örvendek! – hajol meg a fiú.

– Mindenki üljön a helyére! – fegyelmez ismét a tanárnő. – Oh, nézd! Nashii mellett van üres hely.

– Ömm, igazság szerint nincs – kezdi Nashii a tiltakozást -, csak beteg, aki…

– Majd elintézitek – vág a szavába, majd visszafordul az új diákhoz. – Addig ott fogsz ülni.

– Tökéletesen megfelel, köszönöm.

Odasétál, és leül. Nashii a szeme sarkából figyeli nem túl nagy szívélyességgel. A fiú ránéz, mire ő tekintetét rögtön a falra szegezi.

– Ne szokd meg a helyzetet! – Egy percig sem próbálja meg titkolni ellenszenvét az új fiú iránt.

A csengőszó adja meg a választ. A lány tekintete találkozik Lumine-éval, aki egy rosszalló pillantással figyelmezteti arra, hogy próbáljanak meg nem ellenségeskedni. Nashii barna szemeit forgatva hátradől a széken, közben végigmér az új padtárson. Rövid, hátul feltüsizett lila haja már magában nem szokványos, de öltözködése inkább a XV. századi emberekére emlékeztető, mintsem a mai kor fiataljaira. Szürke, nagy szemei őszinteséget sugallnak, ami bármennyire is kedves, nem szimpatikus a lánynak. Miután befejezte Chikari kritizálását magában, tudatosul benne, hogy az óra rendkívül unalmasan telik, ezért a füzetébe firkálgatva próbálja valahogy elütni az időt. Egyszer csak – ki tudja milyen meggondolástól vezérelve – suttogni kezd az új jövevény.

– Mondd csak: Hiszel az emberfeletti dolgokban? – jelentőségteljesen Nashii arcába bámul.

– Mondd csak: Ilyenkor jól vagy? – A mondat végén felvitte kicsit a hangsúlyt, ami a kiborulás egyik jele nála.

– Tessék?

„Ez tuti gyp-s…” – forgatja szemeit a lány.

Inkább a fal felé fordul, és próbál ezután mindenféle kontaktust kerülni.

Miután nagy nehezen túlélte az iskolai napot, és épp hazafelé sétál, idegesen veszi észre, hogy új osztálytársa folyamatosan a nyomában van. Hirtelen hátrafordul.

– Mondd csak, te követsz engem? – húzza szűkre szemeit.

– Nem. Csak erre lakom én is – válaszol a másik értetlenkedő arccal.

A lány erre flegmán félrekapja fejét, fülhallgatóját a fülébe dugja, és lépteit szaporázva ismét megindul.

Megkönnyebbülten csukja be maga mögött az ajtót, mikor hazaér. A zárban elfordítja a kulcsot, majd ahol éppen kipottyan a kezéből a táskája, ott hagyva a kanapéra dől. Egy ilyen zűrös nap után nem volt semmi kedve továbbra is iskolába járni. Bekapcsolja a tévét, és meredten kezdi bámulni a képernyőt. Olykor felkel, hogy valamit harapjon, de hogy valami hasznosnak álljon neki – mint például a tanulás – ilyen meg sem fordul a fejében. A nagy semmittevésben este tízre olyan fáradt lesz szegény iskolás lányunk, hogy egyből az ágynak dől, miután felsétál a szobájába. Ott fekve újrapörgeti az elmúlt napok történéseit: az idegent – vagy annak a látomását -, aki felbukkant a fürdőben; a farkast, amely szőrén-szálán eltűnt; és mindezek tetejében az új diákot, aki cseppet sem mondható szokványosnak. Végül, hogy elkerülje a begolyózást, elméje tartalékba kapcsol, és lassan elnyomja az álom.

Éjszakára jár már, mikor egy zavart álom következtében szemhéjai felpattannak. Körbetekint a sötét szobában, mintha bármit is megláthatna, aztán nyöszörögve felül az ágyában. Úgy dönt, ideje egy forró fürdőt vennie.

„Egyre gyakrabban… minden nap történik valami. Ez már sok” – a gondolatok még ekkor sem hagyják nyugodni.

Ellazulva bukik a víz alá. Élvezi, ahogy a körülötte lévő vízben függönyként öleli körbe hosszú, fekete haja. Pár pillanat múlva fel akar emelkedni a felszínre, ám nem tud. Szorítást érez a nyakán… egy szorítást, ami lefele nyomja a víz alá. Megijedt, de szemét nem nyithatja ki, hisz a vízben ázó fürdősó szétmarná azt.

„Ki… Ki ez? Ki akar megfojtani?” – Kétségbeesetten vergődik a kádban.

Érzi, nem bírja már sokáig levegő nélkül. Ekkor a mosdó szélén hagyott mobilja kezd őrült zenélésbe, jelezve a hívást, mire Nashii érzi, hogy a szorítás enyhül a nyakán. Matatni kezd a fürdőkád alján, s a keze beleakad a dugóba, amit sikerül kirántania. Azon nyomban a víz sebesen kezd lefolyni körüle. A kezet nem érzi már. Zihálva ül fel a kádban, körbenéz, ám… ahogy az mostanában megszokottá vált, senkit se talál. Lábait felhúzva kuporog a kádban, egész testén vízcseppek folynak végig.

– Ez már azért elég morbid – préseli ki lihegve magából a szavakat.

Mikor már sikerül valamennyire magához térnie, kiszáll a kádból, magára kapja fekete gönceit, és villámgyorsan kiviharzik a lakásból, mit sem törődve vele, hogy haja még mindig vizes. Abban sem biztos, hogy bezárta-e az ajtót, de nem is foglalkozik vele. Megy, csak megy messzire, talán várva, hogy összefut egy ismerőssel. De senki… Egy árva lélek sem kószál az utcákon. Mégis egyre erősödő neszek csapják meg Nashii fülét újra és újra.

– Na jó, ez már kezd para lenni – motyogja, miközben jobbra-balra tekintget, nem is nézve, merre tart.

Lassan kezdi úgy érezni, sehol sincs biztonságban. A saját lakásában történnek vele furcsa dolgok; ha kimenekül onnan, ugyanúgy követik a jelenségek. Ha tehetné, elásná magát a föld alá, hátha ott végre nyugta lehet. Egyszer csak megáll. Ekkor veszi észre, hogy a város talán legelhagyatottabb és legsötétebb utcájára vitték sietős léptei. Egyre jobban kezd megrémülni. Ha ez nem lenne elég, egy pár cipő határozott kopogásának hangjára lesz figyelmes, mely mögüle érkezik. Nem tudja, merjen-e hátranézni. A léptek zaja elcsendesül, majd pár pillanatnyi feszült csend következik. Két fém egymáshoz súrlódásának hosszas hangja töri meg azt a békésnek tűnő némaságot, s a végén egy apró csengő hang. A filmekből felismerte ezt a hangot: mint mikor egy kardot húznak elő hüvelyéből.

– Miért nem fordulsz meg? – szólal meg egy ismeretlen hang, melynek gazdája egy fiatal fiú lehetett.

A lány nem szól. A komor hang újra kérdez. – Talán félsz?

Választ azonban most sem kap.

– A sorsod az életed velejárója. Ha kell, a halálod is. Nézz szembe vele!

– Miről beszélsz? – Nashii ezt már nem tudja szó nélkül hagyni. – Ismerlek?

– Ezek szerint nem. De már nincs értelme bemutatkoznom. Ne értsd félre, nincs veled bajom, csak a dolgom végzem.

– Mi vagy te, valami bérgyilkos? – kérdi zavart nevetés közben, remélve, hogy nem azt a választ hallja majd, amitől most a leginkább retteg.

– Olyasmi. – Valahol számított rá, hogy hasonló választ kap, mégsem akarja felfogni, hisz ki akarná őt megöletni.

Hátrafordul, de ekkor már az ismeretlen lecsapni készül. A végső másodperc következik. Nashii becsukja a szemét, és csak egy csattanást hall. Még pár másodpercig összeszorítja szemeit, aztán felnéz, és egy fiú alakját látja a sötétben, aki egy kardot tart a kezében, elhárítva ezzel a csapást, amely a halálát okozhatta volna. A támadója ekkor hátraugrik. Most látja meg a lány, hogy megmentője nem más, mint az új diák, és a rá támadó kezében lévő kard valami fura fényt bocsát ki magából.

– Ezt eltévesztetted – szól oda a támadónak Chikari. – Előbb találtam rá, úgyhogy húzz vissza a világodba, ha jót akarsz magadnak!

– Szóval te vagy a Védelmező? – kérdez vissza a másik, akinek kiléte akkor válik láthatóvá, mikor leemeli fejéről a csuklyát.

– Pontosan.

A támadó a lányra veti tekintetét, akinek nagyon ismerősnek tűnik az arc, amit a halvány fények megvilágítanak.

– Ezt megúsztad. – És ezzel a mondattal el is tűnik.

Nashii teljes képzavarba került, a kérdések sorra szaladnak át az agyán: Ki volt ő, és honnan tűnt olyan ismerősnek? Legfőképp pedig miért akarta megölni?

– Nem esett bajod? – zökkenti ki a fiú az ámulatból Nashiit.

– Nem… hála neked. De hogy kerültél ide?

– Figyellek pár napja.

– Te… tessék? – Szemei, akár két alma, akkorára nőnek.

– Tudod, nem pusztán véletlen, hogy átjöttem a sulidba, és hogy arra lakom, amerre te. Engem küldtek, hogy megvédjelek.

– Küldtek? Kik? – A lány egyre inkább furának találja a dolgot.

– Hát… ez elég bonyolult. Tudod, én nem ebben a világban élek.

– Na jó, kezdesz feldühíteni.

– Nem hiszel nekem? Még ezek után se?

„Na ja, lássuk be, történnek különös dolgok mostanában” – gondolkozik el a lány. Ekkor ugrik be neki, hol látta már korábban a támadóját: a fürdőszobában, amikor Shin berontásával ugyanúgy eltűnt, mint most. Bár nem volt ideje rendesen szemügyre venni az alakot, mégis megmaradtak gondolataiban a vonásai.

– Akkor mégsem őrültem meg – folytatja immár hangosan.

– Nem. Csak egy átlagembernél nem megszokottak ezek a dolgok.

– Mint a farkas, vagy az, hogy a saját kádamban akarnak megfojtani?

– Pontosan. – bólint a fiú. – Tudod, te most már nem egy hétköznapi ember vagy. Sokkal több vagy annál.

– Ezt meg hogy érted? – kérdi Nashii egy szemöldökfelhúzás kíséretében.

– Ez, mint már mondtam, nagyon bonyolult, és talán nem is érted meg elsőre.

– Azért próbáljuk meg! – mondja, miközben előretartja karjait, ezzel nógatva a fiút.

Hideg, őszi szél kezd el fújni. A fiú az égre tekint. A csillagok nem láthatók a felhőktől. Az egész szituációnak különleges, gyomorszorító hangulata van.

– Szóval – kezdi egy mély sóhaj kíséretében. – Ahonnan én jövök, az egy teljesen más dimenzió. Ezen belül is egy hatalmas kastélyban élek… illetve élünk. Korábban egy hatalmas területen laktam, ahol a dojoban folyamatos edzés alatt álltam. A mi sorsunk már születésünkkor megpecsételődött. Te pedig azon emberek egyike vagy, akik kiválasztattak. Bizonyos időközönként – volt már, hogy pár hónap, volt hogy tíz év különbséggel -, feltűnnek ebben a világban hozzád hasonló személyek, akikben ott rejlik az erő.

– Mif-féle erő? – dadog Nashii az értetlenségtől.

– Azt nem tudom. Én egy Védelmező vagyok, ez a családom által öröklődik. Minden második generáció örökli tovább a Védelmező szerepét. Nagyapám után én vagyok a következő. Nem a miénk az egyetlen család egyébként. Pontosan be van osztva, mikor bukkannak fel hozzád hasonlók, akik mellé kell szegődnünk.

– De azt mondtad, néha 10 év telik el két ilyen felbukkanás között.

– Igen, de ez elég ritka. Például, ha olyan nemzedék van a családban, akinek a gyermeke lesz a Védelmező, de egyik családban sincs születendő örökös, akkor nem bukkanhat fel hozzád hasonló, hisz nincs megfelelő kort elért Védelmező.

– Ez elég bonyolult – vakarja meg tarkóját a lány. – Egyébként mennyi a megfelelő kor?

– Tizenhat-tizenhét. Én tizenhét múltam.

– Áh, értem. – Tekintete a semmibe réved egy pillanatra, majd ismét feleszmél egy gondolatra. – Akkor szerinted már biztonságban vagyok? Hazamehetek, és senki nem fog ott lapulni a sötétben arra várva, mikor csaphat le rám?

– Elvileg igen. De ha szeretnéd, hazamehetek veled, végülis az a dolgom, hogy vigyázzak rád.

– Ja. Nem bánnám, ha körülnéznél, kicsit még meg vagyok rémülve. Illetve nagyon.

Chikari bólint, aztán megindulnak. Az út csendben telik, pedig Nashii sokat szeretne kérdezni, de úgy dönt, hogy ezt későbbre hagyja, mikor már az eddigiek leülepednek benne. Vagy egyszerűen talán csak felébred ebből a bizarr álomvilágból, ahogy azt mindeddig is remélte. Mikor a házhoz érnek, Nashii megtorpan. A fiú ránéz. Látja rajta, hogy mennyire megrémült, hisz nemrég még itt akarták megölni. Felajánlja hát, hogy előre megy. A lány bólint, aztán kinyitják az ajtót. Odabent a villanyok ugyanúgy fel vannak kapcsolva, ahogy Nashii hagyta őket. Óvatos léptekkel követi Chikarit, aki semmi félelmet nem mutatva csörtet szobáról szobára. Ő eközben megáll, fejét ide-oda forgatja, várva az esetleges támadást. Mikor megbizonyosodnak róla, hogy jelenleg semminemű veszély nem leselkedik rájuk, Nashii látványosan megkönnyebbül.

– Egyedül élsz ebben a nagy házban? Nem érzed magad magányosnak? – kérdi a fiú körbetekintve.

– Nem igazán. Ömm, izé… hálából meghívhatlak valamilyen italra, vagy főzzek neked valami kaját?

– Most gondoltam bele – rendkívül komoly képet vágva, ujjával támasztja állát -, hogy mióta minden percben téged figyeltelek, enni és inni nem volt eszemben.

– Minden percben? – kerekedik ki a lány szeme.

– Persze csak egészséges kereteken belül – közben integetéssel tagad. – Amúgy ez csak négy-öt napja tartott. A beiratkozásom előtt nem sokkal jöttem át a világodba.

– Az már azért durva. Menjünk a konyhába, összeütök valamit.

Chikari követi őt, majd megáll a boltívnél, ami az étkezőt választja el a konyhától. Miközben Nashii ügyködik, beszélgetnek.

– Van még valami, amit nem értek – kezdi két mozdulat közt. – Hogy találtál rám? Honnan tudtad, hol keress? – fél pillantást vet a fiúra, aztán figyelmét újra az ételkészítésre irányítja.

– Egyszerre megérezzük, amint a nekünk rendelt társban kezd feléledni az erő. Ám nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt érzékelik. – Karba teszi kezét, majd úgy folytatja. – Vannak ellenségeink, akik ugyanúgy megérzik, ha egy Tisztavérű felbukkan, s ekkor indul a versengés, hogy ki talál rá előbb.

– A Tisztavérű én lennék? – Chikari válaszul bólint. – De már napok óta furcsa dolgok történnek velem. Ma próbáltak viszont csak először megölni.

– A többi talán csak előjel volt, hogy változás fog bekövetkezni. Rossz ómenek netalán. Én sem értem teljesen, miért nem végzett veled, amíg tehette. Az is lehet, hogy megérezte, hogy a közelben vagyok – nem tudom biztosan.

Nashii bámul egy darabig maga elé, aztán ráeszmél, hogy a kaját sürgősen meg kéne kevernie, mert már így is leégett egy jó része.

– Szóval az ellenségek, he? – tér vissza a témára. – Miféle ellenségek?

– Hát vannak a Vámpírok, és van egy különlegesebb faj. Nem hordanak magukon nevet, vagy csak mi nem tudjuk, de különleges ismertetőjelük, hogy fehér hajuk, és ébenfekete szemük van. Mint annak, aki rád támadt. Ők az erejükből készítenek fegyvereket, ami jellegzetesen kard, vagy a pisztolyuk golyója.

– Hmm… Nagy szerencsém volt, hogy megmentettél.

– Ez nem szerencse, ez a kötelességem. – Arca komolyságot és elszántságot tükröz, miközben ezeket a szavakat ejti.

Nem szólnak többet. Nashii megtálal, és asztalhoz ülnek. A fiú két kezét összetéve meghajol, és megköszöni az ételt. A lány fél szemöldökét felhúzza, neki ez nem megszokott. Evés közben a lány szeme hirtelen felcsillan, majd a fiúra néz ijedt-csodálkozó szemekkel.

– Jaj, most jut eszembe… – ugrik fel a székből. – A teljes neved sem tudom.

A fiú rögtön feláll.

– Igazán sajnálom –meghajol. – Udvariatlanság volt, hogy be sem mutatkoztam. A nevem Yoru Chikari.

– Yoru, eh? Érdekes…

– Baj van a nevemmel?

– Az szép lenne, ha a saját nevemet minősíteném – húzza huncut mosolyra száját.

– Mármint?

– A teljes nevem Yoru Nashii. Üdv a világomban – kacsint egyet.

A fiú láthatólag elcsodálkozik.

– És most, hogyan tovább? – kérdi Nashii. – Továbbra is vadásznak rám?

– Nem. Nem szabad vadászniuk ilyenkor, ha megtalált a Védelmeződ. Ezt ők is tudják. Ám… mivel egyre hidegebb lesz, és csak egy romos épületet találtam, ahol meghúzhatom magam, nem maradhatok sokáig. Valamint lassan vissza kell térnem az én dimenziómba. Fel kell, hogy tegyem a kérdést. Készen állsz velem tartani?

A kérdésre a lány lába megremeg. Vele? Hova…?

– Most kell döntenem? – kérdez vissza.

– Nem… egy-két napot várhatok. De kérlek, ne húzd túl sokáig!

A lány bólint. A fiú feláll, és nem kéretve magát, köszönés után kikíséri magát. Ismét csend borul a házra. Nashii még mindig fél valamennyire, bár nem tudja mitől. Nem akarja, hogy bármi is váratlanul érje. Felkészült akar lenni minden eshetőségre. Már ha ilyenekre fel lehet készülni…

Éjjel furcsa álom gyötri. Egy réten van. Bogárzümmögés, a fű zaja, ahogy a szél simogatja, virágok… Minden olyan nyugodt. Vagyis annak kéne lennie, de Nashii nem így érzi. Folyamatos félelem kíséri – félelem attól, hogy bármikor rátámadhat valaki a rétet körbevevő erdőből. Az ég lassan kezd beborulni. A madarak csiripelését a varjak vészjósló károgása váltja fel, a lágy szellő dermesztő jeges szélviharként kezd örvényleni körülötte. Igen, valami ilyesmire számított…

„Miféle hely ez? Ezek a folyamatos neszek megőrjítenek.”

Az erdő pedig mind szűkebb kört alkotva övezi körül. A rét már teljes létében eltűnt, ő pedig az ott áll az erdő közepén. Ekkor egy hang szólítja meg mögüle. Tudja, ő lesz az, akitől annyira fél. Aki miatt rossz érzés tölti el, s már mindenhonnan csak menekülne. Hirtelen megfordul, de mielőtt megláthatná az illetőt, a szemei kinyílnak, s az álom véget ér. Fáradtan fogja meg fejét.

– A rohadt… – inkább nem folytatja, csak felkászálódik.

Ezen a napon se megy be iskolába, de ezúttal nem is keresi senki. Az egész napja tétlenkedéssel telik. Éjjel ismét ugyanaz az álom gyötri. De választ ezúttal sem kap a kérdésre: „Kitől kell félnem?”

És ugyanez folytatódik napokig. A nappalok félelemmel telnek el az álom hatására, és ugyanúgy követi a rettegés az elalvástól, hisz tudja, mi következik. Folyton egyedül van, ki sem mozdul a házból. Az állandó rossz előérzet kezdi felemészteni a lelkét. Egyedül van, fél… Újra- meg újra eszébe jut Chikari, és az, amit mesélt. „El kéne mennem vele?” – Egyre komolyabban fontolgatja a kérdést. „Végülis senki sem keres. Nem hív, nem jön… senki… Ennyire értéktelen lennék?” A gondolatok tengerében egész testében remegni kezd. Szédülésében már nem képes mérlegelni a dolgokat. Teljesen kezdi elveszíteni a külvilágot, a pánik lassan eluralkodik rajta. A legjobbkor sétál be a felelőtlenségből nyitva hagyott ajtón Chikari.

– Ne ijedj meg, csak én vagyok! Nyitva volt a… – A mondatot sem fejezi be, mikor megpillantja a lányt, aki a széken ülve, átkarolva magát kucorog enyhe remegéstől szenvedve.

– Valami baj van?

A szédüléstől nehezen tudná azt hazudni, hogy hú de jól érzi magát.

– Nem… nem tudom – hangzik a sokat sejtető válasz.

Chikari gyorsan egy poharat keres elő, s vizet visz benne a lánynak. Felsegíti a székről, s próbálja kezébe adni a vizet; hogy ne essen össze, a derekát átkarolja. Nashii valószínűleg elpirulna, de túl sápadt hozzá. Minden vér kifutott az arcából. Megissza a vizet, de a poharat már nem bírja tartani. Szép lágyan kiejti kezéből. Ám a fiú iszonyatosan gyors reflexszel rendelkezik; egy pillanat alatt a pohár alá nyúl, így megmentve azt a töréstől. Ezután a kanapéhoz kíséri, lefekteti, majd mellé térdel a földön.

– Nem tudom, mi bajom. – Nashii hangja el-elcsuklik a remegéstől. – De én amúgy is elég hamar szarul leszek.

– Nyugi, hamarosan megerősödsz. Addig is örülnék, ha eljönnél velem, hogy vigyázhassak rád. Sajnos én már nem maradhatok tovább ebben a világban.

– Talán igazad van.

A fiú meglepődik egy pillanatra; nem tudja, hogy azért, mert a lány nem biztos benne, vagy mert ilyen hamar igent mondott. Nashii tényleg nem érzi úgy, hogy érdemes lenne itt maradnia. Kinek hiányozna? Barátnői már mióta nem is érdeklődtek felőle? Kisebb pihenő után elindul, hogy összepakoljon. A fiú folyamatosan a nyomában van, ha esetleg segítségre szorulna. Nashii minden szekrényét kitárja, hogy átlássa, mire lehet szüksége.

– Nem kell ám sok ruhát hoznod – néz át a pakoló lány felett Chikari a hatalmas táskára. – Ott a saját igényei szerint készítenek ruhát mindenkinek.

Nash letérdelve kezd kutakodni az egyik szekrény aljában, mintha meg se hallotta volna.

„Nem tudhatom, milyen helyekre kerülök. Kellene vinnem valami váltócipőt” – merül el gondolataiban.

Lázasan forgatja át az ott heverő holmikat. A szeme megakad egy, a sarokban heverő medálon. Mereven bámul rá, aztán bal kezét a szívére szorítja. Chikari mindezt értetlenkedve nézi. Nashii ismét remegni kezd, és ha nem térdelne már így is, biztosan térdre rogyna, de ez nem az előző rosszullét miatt van… ennek az érzésnek pontosan tudja a kiváltó okát.

„Azt hittem, ez az érzés soha nem jön már elő. Miért hasít belém most is úgy az emlék, mint egy mérgezett nyíl?”

– Na-Nashii! Miért sírsz? – Chi rémült arccal tekint rá.

– Uh… ugyan már, nem sírok.

– De igen, sírsz.

A lány lassan arcához emeli remegő kezeit, és elképedve eszmél rá, hogy könnyek folynak végig rajta. Chikari rápillant a medálra, majd felemeli.

– Ez… valami rossz emléket idéz?

A lány csendben bólint.

– Szeretnéd, hogy eltűntessem?

A kérdésre kikelve magából pattan fel a földről, és „nem”-et kiabálva szakítja ki a fiú kezéből a medált.

– Jó, jó, nyugodj meg! – emeli fel kezeit megadóan, furcsálló pillantásokat vetve a lányra.

Ekkor eszmél rá Nashii, milyen őrülten viselkedik. Felszakadnak a régi sebek, s ő újra feleleveníti a régmúlt dolgait, elvesztve ezáltal az eszét.

– Sajnálom. Sajnálom. – Halk zokogásba kezd, s ettől megremeg a hangja.

Chi maga sem érti, miért, közelebb lép a lányhoz, és félve átkarolja, akiből erre még inkább kitör a sírás, de úgy érzi, hogy biztonságban van. Alig ismeri a fiút, mégis olyan, mintha mindig is ismerte volna.

– Szeretnéd… esetleg elmesélni?

A lány kissé eltolja magától, majd felnéz a szürke szempárba. Könnytől áztatott, enyhén vörös arcáról süt a fájdalom.

– Inkább majd, ha kicsit megnyugodtam.

– Persze, ahogy gondolod. Tudom, hogy nincs közöm hozzá, nem vagy köteles elmesélni.

Nashii lassan elfordul. A medált visszateszi a szekrény aljába. Táskáját összezárva indulásra készen áll.

– Akkor indulhatunk? – nyújtja felé kezét Chikari.

A válasz egy bólintás. Megfogja Nashii kezét, és nyugodt hangon megszólal.

– Most olyat fogsz érezni, amit eddig még soha.

Agyam egy ütemre zakatolt szívemmel, ahogy a bejárati ajtóhoz lépkedtem. Egyszerre zsongtak a fejemben a gondolatok, és áramlottak véremben az érzelmek. Nem tudtam kiigazodni Peteren, de már kezdtem hozzászokni, és elfogadni. Minden egyes apróság, amit megtudtam róla, mélyítette vonzalmamat. Tetszett, ahogy mozgott, ahogy beszélt, ahogy nézett. Szerettem a hangját, az illatát, a keze melegét. Kedveltem a humorát, a csípős megjegyzéseit, a mosolyát, minden jó tulajdonságát, sőt még a rosszakat is. Nem zavart, ha parancsoló hangnemben szólt hozzám, ha ellent mondott nekem, még az sem, ha dühöngött. Minden jó és rossz tulajdonsága hozzá tartozott, és én így fogadtam el egészben. Ez pedig egyszerre töltött el boldogsággal és félelemmel.

Feltétel nélkül tudtam szeretni, és már a féltékenységemet is legyőztem, legalábbis amit Charlotte szított. Némi bizonytalanság mégis maradt bennem. Peter érthetetlen dolgai, amelyekre nem adott választ, és amelyekre nem mertem rákérdezni, újra és újra megrengették a róla kialakított képet. Érzelmeimen ez persze semmit sem változtatott, mégis szorongtam kicsit tőlük. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyult hozzám. Az egyik percben úgy nézett rám, mintha számítanék. Valamennyire bízott bennem, többször megérintett, át is ölelt, sőt még megpróbált megcsókolni is, és ettől a fellegekben éreztem magam. A másik percben azonban tartotta a két lépés távolságot, titkolózott, hideg dühvel szemlélt, és semmi jelét nem adta, hogy egy kicsit is fontos lennék. Ez pedig a felhők közül egy sötét barlang mélyére taszított.

Megráztam a fejemet elűzve kusza gondolataimat, amelyekkel ismét megpróbáltam átértékelni a kapcsolatunkat, és beléptem a házba. A nappalit egy gyerekműsor vidám betétdala töltötte be, míg levettem a dzsekimet és a cipőmet. Andy játékai mindent elborítottak, még a lépcsőfokokat is, ám őt sehol sem láttam. A következő pillanatban azonban kiszaladt a konyhából egy félig megrágcsált banánnal a kezében. A tévé előtt megtorpant, és ugrálni kezdett a gyerekdalra. Kuncogva figyeltem, ahogy egyszerre rázta kertésznadrágba bujtatott hátsóját és harapott nagyokat a gyümölcsből. Az ilyen pillanatokban kifejezetten szórakoztatónak találtam.

– Ann, gyere be a konyhába! – hallottam anyám hangját.

Vállamra kaptam táskámat, és engedelmesen magára hagytam Andyt táncművészetével. Anyám a konyhaasztalnál ült, és egy magazint lapozgatott eszeveszett gyorsasággal. Általában nem szokott kapkodni, így tudtam, valami felbosszantotta. Felpillantott a fogyókúrareceptről, és dühös tekintettel meredt rám.

– Hol voltál? – kérdezte kissé élesen.

Nagyot sóhajtottam, mivel ezt a beszélgetést már egyszer átéltem, igaz, csak nézőként.

– Miért lógtál az iskolából? – faggatott tovább időt sem adva a válaszra.

Annyira lekötöttek Peter körüli gondolataim, hogy eszembe sem jutott, talán az igazgatónő nem csak Mr. Andersont hívta fel.

– Miért nem írtad meg a dolgozatot? – folytatódtak a kérdések. – Azt hitted, hogy megúszod?

Anyám tekintete egyre sötétebb lett, én meg csak álltam az ajtóban, és próbáltam valami használható magyarázatot találni. Az igazság azonban cseppet sem tűnt annak.

– Szólalj már meg! – förmedt rám, és felpattant az asztaltól.

Nem tudtam, mit válaszolhatnék, így inkább csendben maradtam, bár még ha akartam volna, sem tudtam volna megállítani anyám szóáradatát. Ha egyszer belelendült, úgy kellett lelőni.

– Az igazgatónő telefonált. Ilyen még sosem fordult elő. Mindeddig rendesen viselkedtél az iskolában, egyszer sem hívattak be miattad. Azt hittem, vagy annyira érett, hogy megértsd, mi a kötelességed, de ezek szerint tévedtem.

Mondandója közben hevesen gesztikulált, és igyekezett szigorú szülő benyomását kelteni.

– Mi történt veled? Rossz társaságba keveredtél? A lógás nem vall rád.

– Honnan tudod? – szaladt ki számon a kérdés.

Anyám megtorpant szóáradatában, és meglepetten nézett rám. Nem akartam megszólalni, de már nem szívhattam vissza a kicsúszott mondatot, így álltam tekintetét.

– Csendes kislány voltál, sosem kerültél bajba, nem veszekedtél senkivel, jól elvoltál.

Felkacagtam kissé több gúnnyal, mint szerettem volna. Tényleg ilyennek látott? Tényleg nem vette észre, milyen voltam valójában? Meglepett tekintetéből arra következtettem, hogy igen.

– Jól elvoltam? Komolyan azt hiszed, hogy élveztem a sarokban kuksolni?

– Ne tereld a témát! – förmedt rám, amiért visszabeszéltem. – Lógtál az iskolából, kihagytál egy fontos dolgozatot, és most bajban vagy.

Csípőre tette a kezét, mintha ettől magasabbnak vagy félelmetesebbnek akarna látszani.

– Magyarázatot követelek, mert ez egyáltalán nem te vagy.

– Ugyan honnan tudod, milyen vagyok? – vágtam vissza bosszúsan.

Cseppet sem tetszett, hogy úgy viselkedett velem, mint Andyvel, ha valami kis csínyt követett el.

– A lányom vagy, ismerlek. Nem szoktál lógni.

Ismét felkacagtam, pedig tudtam, ezzel csak még jobban feldühítem. Mégsem bírtam nevetés nélkül megállni, annyira abszurd volt az egész. Hiába próbált szigorú szülőként viselkedni, nem ment neki. Ezzel már rég elkésett.

– Nagyon tévedsz, vagy egy tucat órát hagytam már ki ebben az évben.

Ostobaság volt bevallani bűneimet, mégis egy kis diadalt éreztem, ahogy anyám képe megnyúlt meglepettségében.

– Mi történt veled? – kérdezte már nem annyira élesen.

– Felnőttem – vágtam rá, ami nagyon is gyerekesen hangzott.

– Attól nem leszel felnőtt, ha ellógsz egy fontos dolgozatot.

– Milyen tárgyból volt a dolgozat?

Anyám mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtene a válaszhoz. Aztán csak nézett, és nem szólt semmit. Nem tudta. Hogyan is tudhatta volna?

– Papolsz itt nekem a kötelességről meg fontos dolgokról, és még azt sem tudod, milyen tantárgyaim vannak.

– Ne beszélj így velem! – förmedt rám újabb haraggal.

– Nem tudod, milyen óráim vannak, nem tudod, milyen jegyeim vannak, azt sem tudod, mikor megyek be órára, és mikor nem.

– Ez nem igaz!

Erőtlen tiltakozása, ami mögött nem volt valódi tartalom, mintha kihúzott volna egy dugót a palackból. Egy olyan palackból, amelyben sok felgyüremlett feszültség és apró sérelem tanyázott. Egy teljes borospincét megtölthettem volna hasonló palackokkal.

– Év végén megnézed a bizonyítványomat, és nem szólsz rá semmit. Nem dicsérsz meg, ha jó jegyeket kapok, és nem szidsz meg, ha rosszakat. Talán csak az érdekelne, ha megbuknék, mert akkor kiderülne, mennyire nem foglalkozol velem.

– Azonnal hagyd abba! – kiáltott rám inkább rémülten, mint dühösen.

Én azonban épp kezdtem belejönni. A dugó elszabadult utat engedve keserű szavaimnak. Tudtam, hogy fájdalmat okozok velük, de cseppet sem érdekelt.

– Nem tudsz rólam semmit, nem is ismersz. Hogyan ismerhetnél, mikor egy kis időd sincs rám? Nem kérdezed meg, hogy vagyok. Nem kérdezed meg, vannak-e barátaim. Nem akarsz kettesben lenni velem. Nem érdekel a véleményem.  Soha nem törődsz velem!

Ahogy áramlott belőlem a keserűség, egyre hangosabb lettem. Az utolsó mondatot már szinte kiabáltam, így visszhangzott tőle az egész konyha. Komolyan gondoltam, tényleg így éreztem, de eddig még nem volt bátorságom, hogy ki is mondjam.

– Ez nem igaz – hebegte anyám erőtlenül.

Kék szeme rémült volt és elveszett. Tudtam, hogy megbántottam. Talán még soha nem okoztam neki ilyen fájdalmat, amitől elszégyelltem magam.

– Legalább ne tagadd le! – adtam meg a végszót, aztán sarkon fordultam.

Kiviharzottam a konyhából, felszaladtam a lépcsőn a szobámba, miközben dühösen dörzsöltem a szememet. Nem akartam sírni. Épp eleget sírtam már, nem akartam ilyen reménytelen ügyre vesztegetni a drága könnycseppeket.  A feszültség azonban hívatlan könnyeket csalt a szemembe, amelyek csíptek. Táskámat ledobtam az ágy mellé, felkaptam telefonomat az asztalról, és a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Aztán már mentem is kifelé. Nem akartam a szobámban maradni, sőt nem akartam a házban maradni. Ki kellett szellőztetnem az agyamat, hogy megszabaduljak minden bosszantó érzelemtől, ami a kinyílt palack alján maradt. Lerohantam a lépcsőn, és sietősen felvettem tornacipőmet. Észleltem, hogy anyám megállt a konyha ajtajában, és engem figyelt.

– Hová mész?

A hangja erőtlen volt. Nem akarta folytatni a veszekedést, én viszont békülni nem akartam.

– Egy barátomhoz – válaszoltam, ami megszilárdította elhatározásomat.

Nem volt több mondanivalóm, de neki sem. Sietősen elhagytam a házat, és amilyen gyorsan csak tudtam, az utcát is. Veszekedtünk már korábban is, mégis úgy éreztem, azok mind eltörpültek a mostani mellett. Még sosem vágtam a fejéhez, hogy nem törődik velem, pedig már évek óta így éreztem. Valahányszor kérdőre akartam vonni, vagy csak a szemébe mondani, a hangom cserbenhagyott. Egy ideig azzal hitegettem magam, hogy azért vagyok képtelen kimondani a nyilvánvalót, mert mindezek ellenére szeretem. Az anyám volt, ragaszkodtam hozzá, és tényleg szerettem minden hibája ellenére. Az igazság azonban kevésbé volt magasztos, egyszerűen féltem.  Féltem, hogy ha kimondom, igaz lesz, hogy nem próbál ellenkezni, hogy beismeri, tényleg nem törődik velem. Ezt pedig tudtam, képtelen lennék elviselni. Ahogy azonban baktattam az utcán, és újra lejátszottam fejben veszekedésünket, rájöttem, hiába tagadta, nem lett jobb. Nem törtem össze, mintha beismerte volna, de nem lettem tőle boldogabb sem. Nem változtatta meg a kapcsolatunkat, és ez elszomorított.

Előhúztam zsebemből telefonomat, és végigpörgettem a telefonkönyv neveit. Nem volt sok, így gyorsan ment. Mikor kiléptem a házból, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok egyedül lenni. Nem akartam gondolkodni anyámon vagy keserűségemen, el akartam terelni a figyelmemet, és kikapcsolni. Hiába tűnt Peter száma a legcsábítóbbnak, nem mehettem hozzá. Ő is épp egy családi veszekedésen volt túl, ráadásul szinte az egész napot együtt töltöttük, és nem akartam levakarhatatlannak tűnni. Adamet sem hívhattam, mivel akkor szóba kerülne a kihagyott dolgozat, ami nem növelte volna jó kedvemet. Cassyt a sok titok miatt nem választhattam. Amilyen őszinteségi rohamom volt a nap folyamán, először Peternek, bár azt az ölelést érthette másképp is, aztán meg anyámnak, féltem, hogy elszólnám magam Chris-ről. Így csak Hanna maradt, aki néhány csengés után fel is vette. Még ürügyem is volt a hívásra, a nála maradt pulcsim. Amint ezt közöltem vele nagyon rövid beszélgetésünkben, áthívott, hogy menjek érte most. Félresöpörtem hát zavaros érzelmeimet, és a lakótelep felé vettem az irányt.

Hanna anyukája nyitott ajtót, amitől egy kicsit megilletődtem.

– Szia! Biztos te vagy Ann. Bújj be! Hanna a szobájában van.

Gyorsan hebegtem egy köszönést és egy köszönömöt, majd kibújtam a cipőmből. Közben felmértem Hanna anyukáját, aki sugárzóan mosolygott rám. Nagyon hasonlított a lányára. Telt idomai, arcvonásai és barna tekintete már ismerős volt. Az egyedüli különbséget bronzbarna tincsei és kissé túlzott vidámsága adta. Mintha Hanna idősebb és sokkal boldogabb kiadását szemléltem volna. Biztosra vettem, ha Hanna is ilyen sokat és ilyen ragyogóan mosolyogna, bárkit megnyerhetne magának.

Mivel egyszer már jártam a lakásban, könnyedén megtaláltam Hanna szobáját, és egy gyors kopogás után be is léptem.

– A pulcsid valahol a fotelben lesz – mondta Hanna egyből a lényegre térve.

Az ágyán ült körülbástyázva irodalomtankönyvvel, pár füzettel, valamint női magazinnal és a lábujjkörmét lakkozta tűzpirosra. Szőke haját egy hajpánttal fogta hátra, kék rövidnadrágot és fekete, pántos toppot viselt. Óvatosan beljebb léptem, és megszemléltem a megnevezett fotelt. Hanna szobája kicsi volt, a fotel pedig egy teljes sarkot elfoglalt belőle az ablak mellett. Halomban álltak rajta a ruhák. Felismertem a hétvégén előbányászott gót ruhadarabokat és még jó néhány más stílusba tartozó másikat. A pulcsim, le mertem volna fogadni, hogy a ruhahegy alján bújt meg.

– Vékonyak a falak. Indítsd el a lejátszót! Nem akarom, hogy anyám kihallgasson minket – bökött a körömlakk ecsetjével a szekrénye felé.

Engedelmesen a szoba egyik falát elfoglaló szekrényhez léptem, és megnyomtam a lejátszás gombot. Aztán kezemet a fülemre szorítottam, ahogy felharsant a dübörgő rockzene. Önkényesen lejjebb vettem a hangerőt, és megpróbáltam megérteni, miért kell mindenkinek maximum hangerőn hallgatnia. Először Peter tette próbára dobhártyámat, most meg Hanna. Hanna azonban cseppet sem zavartatta magát, csak lakozta tovább körmét rendületlenül. Körbepillantottam a már mérsékelten dübörgő zenében, és jól megszemléltem Hanna birodalmát. Legutóbb nem volt időm bámészkodni, leszámítva a ruhatárát. Valamikor rózsaszín lehetett a fal, amit csak az itt-ott szabadon maradt tenyérnyi felületekből tudtam megállapítani. Hanna ugyanis poszterekkel tapétázta ki a teljes szobát, falakat, szekrényeket, sőt az ágya felett még a mennyezetet is. Mindegyiken egy-egy zenekar tagjai feszítettek a ruháik, vagy annak hiánya és a tetoválások alapján nem épp a könnyűzene műfajából. Hanna eléggé rendetlen volt, az íróasztalát könyvek, füzetek, körömlakkok és szemfestékek uralták, a polcain pedig lemezek dülöngéltek néhány csecsebecse és ékszerkupac mellett. Ahogy Cassynek, neki is kijutott pár kitüntetés a röplabdás teljesítménye miatt, ám ezeket a szerkénye szélső zugába száműzte.

– Mesélj! Mi újság nálatok? – zökkentett ki bámészkodásomból.

Befejezte körme lakkozását, és lábujjait kacéran mozgatva dőlt hátra az ágyon. A levegőt a körömlakk erős illata töltötte be, ami valahogy passzolt a szobához.

– Semmi különös, bár ma lógtam, szóval nem igazán tudom.

Hanna hirtelen felült, és kissé meglepetten nézett rám. Levettem egy lemezt a polcról, és zavartan forgattam a kezemben. Deftones album volt egy fehér bagollyal a borítón, és a tok könnyűsége alapján rájöttem, épp ez a lemez dübörgött a lejátszóban.

– Egyre jobban kedvellek. Na, huppanj le!

Hanna vigyorogva intett közelebb, így engedelmesen letelepedtem az ágya szélére.

– Nekem sem volt ma kedvem a sulihoz, csak azért mentem be, hogy Cassyvel beszéljek – magyarázta, miközben felvette a körömlakkos üveget, és rázni kezdte.

Végigpillantottam az ágyon heverő magazinokon. Egyik sem tűnt túlságosan érdekesnek. Aztán Hanna hirtelen megfogta bal kezemet, és a térdére fektette. Meglepetten néztem rá, míg lecsavarta a körömlakk kupakját.

– A vörös jól áll a lázadóknak – vigyorgott rám, és már kente is le körmömet.

Elmosolyodtam, és hagytam, bár nem volt kedvem a körömlakkhoz. Mégis, annyira aranyos volt tőle, és ez a hétköznapiság kicsit feloldott, és elterelte végre gondolataimat anyámról.

– Cassy tud már a verekedésről? – kérdeztem.

– Igen, és valószínűleg már Adam is.

– Elmondta neki?

Tudtam, hogy előbb-utóbb minden ki fog derülni, a kérdés csupán az volt, ki mondja el. Biztosra vettem, hogy Adam reggel még nem tudta, ahhoz túl nyugodt volt.

– Kénytelen volt. Peter ultimátumot adott neki, ha Cassy nem mondja el Adamnek ma, akkor holnap ő fogja.

Hanna befejezte bal kezemet, amin már minden köröm tűzpirosan csillogott, és a másikért nyúlt. Míg azt is kilakkozta, átgondoltam a dolgokat. Peter határozott volt, mint mindig, Cassy pedig nem egy gyáva lány, így biztosra vettem, Adam holnap reggel úgy fog iskolába menni, hogy már mindent tud. Vajon mérges lesz? Tudtam, hogy igen. A helyében én is dühös lennék.

– Hogyan járhatott Cassy azzal a sráccal? – szaladt ki számon a kérdés.

Hanna felsandított rám a körömlakkos üveg felett.

– Chris egy tenyérbe mászó alak. Ha akar, tud kedves lenni. Szépeket mondott Cassynek, ő meg elhitte.  Egyszer mindenki beleesik ebbe a csapdába.

Eltöprengve figyeltem Hanna szőke tincseit és rutinos kezét, ahogy befejezte a lakkozást.

– Mint te és Josh?

Tudtam, hogy tolakodó a kérdés, mégsem bírtam megállni. Hanna pedig meglepően nyugodt maradt.

– Nem. Josh rendes srác, csak én vagyok hülye.

– De hiszen ő…

– Ann, hidd el nekem, ami történt, az én hibám volt – fojtotta belém ellenkezésemet.

Nem igazán értettem. Hiszen a hétvégén olyan törékeny volt, annyira szenvedett Josh miatt, most meg a védelmébe vette. Hanna rátekerte a kupakot a körömlakkos üvegre, és megmozgatta lábujjait. Aztán az ágy támlájának dőlt, és barna szemét az enyémbe fúrta.

– Nekem is volt egy Chrisem – szólalt meg. – Mikor véget ért az első év a gimiben, Cassyvel fogadtunk. Egy tábla csokit tettünk fel rá, hogy még iskolakezdés előtt meglesz az első csókunk.

Mosolyogva hallgattam. Én első év végén csak azt fogadtam meg, hogy szeptemberben nem lépem át az iskola küszöbét. Természetesen nem tartottam be.

– Nyertem. Alig egy hét alatt megvolt az első csókom, aztán jött a többi. Belelendültem a dologba – vigyorgott.

Valahogy megértettem. Csók vagy sem, szerettem volna megismételni a bál éjszakáján történteket.

– Persze nem gondoltam komolyan, és a csóknál többről szó sem lehetett. Aztán találkoztam egy olyan sráccal, mint Chris. Végzős volt és nagyon helyes. Csókolóztunk, táncoltunk, és olyan szép dolgokat suttogott a fülembe, hogy a cipőmbe olvadtam tőle.

Még mindig mosolyogtam, elvégre eddig egy kedves történet volt.

– Egyre többet találkoztunk, egyre többet csókolóztunk, és belezúgtam. Nem vettem észre az intő jeleket, hogy csak kettesben találkozott velem, hogy nem mondtuk ki, egy pár vagyunk, és hogy sosem mondta, hogy szeret.

Hanna szórakozottan gyűrögetni kezdte az egyik magazint, miközben folytatta.

– Én persze mondtam neki, és mikor többet akart a csókoknál, belementem.

Elvörösödtem. Hiába tekintettem Hannát a barátomnak, nem éreztem úgy, hogy tudnék vele ennyire személyes dolgokról könnyedén csevegni. Őt azonban ez láthatólag nem zavarta, mivel tovább mesélt.

– Még háromszor feküdtem le vele, aztán vége lett a nyárnak. Főiskolára ment, elköltözött, és még csak fel sem hívott.

Zavarom elmúlt, és meglepetten néztem Hannára.

– Én meg hívogattam, mint egy idióta. Aztán megelégeltem, hogy nem állt szóba velem, és egyik hétvégén elmentem a szülei házába. Otthon volt, én pedig képes voltam naivan magyarázatot kérni.

Hanna görcsösen szorongatta a magazint, ujjai teljesen elfehéredtek tőle.

– Kiabált velem. Azt mondta, ostoba vagyok, és hagyjam békén. Sosem szeretett, csak egy nyári kaland voltam neki semmi több.

Megrendülten néztem rá. Hogyan tehette ezt vele? De, ami jobban foglalkoztatott, hogyan lehetett Hanna ennyire erős? Biztosan túltette magát a srácon, ha ilyen nyugodtan tudott mesélni róla.

– Egy hónapig bőgtem miatta, és megfogadtam, többé nem leszek szerelmes. Fiúk jönnek-mennek, de többet nem sírok utánuk.

Hát ezért vette olyan könnyedén, kivel csókolózott, kit talált helyesnek. Egyszer sem gondolta komolyan, csak játszott velük. Szórakozott minden tét nélkül. Már megértettem, miért mondta Cassy, hogy ne ítéljem el, és hogy miért védte ennyire. Hanna szíve egyszer már összetört, és biztosra vettem, Cassy volt az, aki utána megpróbálta összeragasztani a darabokat.

– Aztán jött Josh. Hiába pletykálnak rólam, csak két fiúval bújtam ágyba – mosolyodott el.

Egy csepp keserűség sem volt ebben a mosolyban, inkább egy csipet reménytelen szerelem.

– Nem beszéltük meg, mégis tudtuk, hogy csak egy éjszakáról szól a dolog. Meg sem fordult a fejemben, hogy járjunk, hiszen ő Josh, és jól tudom, milyen csélcsap.

Ezért mondták a fiúk, hogy egymásra találtak. Amilyen könnyedén vette Hanna a fiúkat, olyan könnyedén vette Josh a lányokat, leszámítva, hogy a tüskehajúnak jóval több fért bele egy könnyed kapcsolatba.

– Jó volt, és tényleg azt hittem, csak egy kaland az egész. Josh viszont maradt reggelig. A másik srác sosem aludt velem, mindig lelépett utána. Josh meg egyszerűen átkarolt, belecsókolt a nyakamba, és elaludt.

Hanna hangjából sütött a gyengédség. Tényleg beleszeretett a tüskehajú szoknyavadászba.

– Alig mertem elaludni mellette, mert féltem, ha felébredek, már nem lesz ott.

Elmosolyodtam, én is ezt éreztem Peter mellett. Mintha azzal, hogy lehunyom a szememet, szétfoszlana, mint egy álom.

– Reggel viszont ott feküdt mellettem, és annyira aranyos volt. Mikor felébredt, mosolygott rám, és cseppet sem volt zavarban. Felöltöztünk, elköszöntünk, és ezzel vége volt.

Emlékeztem rá, milyen sugárzó volt Hanna mosolya, mikor visszamentünk a szobánkba. Akkor úgy tűnt, minden rendben van vele és Joshsal.

– Beszéltetek azóta? – kérdeztem óvatosan.

Nem akartam feltépni a sebet Hanna szívén, csak tudni akartam, mi volt Josh álláspontja.

– Igen, tegnap este felhívott. Nagyon dühös volt. Az a zöldhajú ribanc eltúlozta a dolgokat.

Hanna mérgesen eldobta a magazint, amit egész eddig gyűrt a kezében.

– Elmondtam neki, hogyan történt valójában, és ha jól tudom, ki is dobta a csajt – suhant át egy önelégült mosoly az arcán. – Aztán megbeszéltük, hogy továbblépünk. Nem illünk össze.

Éreztem a hangjából, hogy az utolsó mondatot nem gondolta komolyan, és azt is, hogy mégsem tehet semmit. Ha Josh nemet mondott, nincs értelme tovább próbálkozni. Ettől persze nem múltak el az érzelmei, ebben biztos voltam.

– Sajnálom – motyogtam sután.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Tényleg sajnáltam, hogy viszonzatlan maradt a szerelme.

– Ugyan! – legyintett Hanna.

Aztán felpattant az ágyról, mintha le akarná rázni magáról a felidézett emlékeket. A fotelhoz sétált, és átforgatta rajta a ruhákat. A pulcsim valóban az aljáról került elő. Mivel már megkaptam, amiért jöttem, nem volt okom tovább maradni. Hanna kikísért, és míg belebújtam a pulcsimba, mert időközben beesteledett, és lehűlt a levegő, megállt a lábtörlőn, és behúzta az ajtót. Aztán fojtott hangon megszólalt.

– Cassy haragszik rám, amiért elmondtam Peternek, én meg haragszom rá ezért. Szóval megérdemli, hogy elmeséljem, hogyan teljesítette a fogadásunkat. Különben sem engedhetlek haza úgy, hogy csak az én ciki magánéletemről beszéltünk.

Meglepetten néztem rá. Hanna csak vigyorgott, és a szürke lépcsőházban szinte világított a szeme.

– Elveszítette a csokit, senkit sem csókolt meg egész nyáron – folytatta.

Végre megértettem, hogy visszakanyarodtunk az első csókról kötött fogadásukhoz. Tudtam, hogy nem igazán tartozott rám, ám azt is tudtam, ha megkérdezném Cassyt, elmondaná, így kíváncsian hallgattam.

– A suli első napjának reggelén gúnyoltam miatta, mire ő feltett két tábla csokit, hogy most azonnal meglesz az első csókja.

Meglepetten pislogtam. Ez még Cassytől is merész vállalkozásnak tűnt.

– Nem hittem, hogy megteszi, így belementem. Cassy meg fogta magát, átsétált az udvaron, és odament a suli leghelyesebb srácához. Megállt előtte, és megkérte, hogy csókolja meg. Aztán ott, az udvar közepén csókolóztak vagy két percig, majd Cassy megköszönte, és elsétált.

Leesett állal meredtem Hannára, aki úgy vigyorgott, mint a vadalma. Nem akartam hinni a fülemnek. Eddig is tudtam, hogy Cassy bátor volt, de ez már egy igazi hőstettnek minősült.

– Tudod, mi a legviccesebb? Szegény srác azóta próbálja befűzni Cassyt sikertelenül – nevetett Hanna.

Hangja visszhangzott a lépcsőházban, ahogy csatlakoztam hozzá. Jó érzés volt tudni, hogy a szerelem nem csak engem gyötört, és hogy nem én voltam az egyetlen, aki lehetetlen helyzetekbe került miatta.