Sky úgy bámult rám, mintha fertőző beteg lennék, és már csak attól is el tudná kapni tőlem a kórt, hogy egy levegőt szív velem. A szája sarka undorova fittyedt le. Belém égett a kifejezése. Tényleg semmi sem maradt az én Skyomból, és ez a torkomat szorongatta. Meg is köszörültem egy picit, miközben kissé idegesen egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat.

Próbáltam erőszakkal lenyugtatni magam, de belül majd szétvetett a feszültség.

Apámra gondoltam. A valódi apámra, aki felnevelt, aki átadta nekem az összes értéket, amit képvisel, és amit nekem is kellene, és úgy éreztem, hogy ezzel a lépéssel, most teljesen elárultam őt. Arról nem is beszélve, hogy nem szóltam neki a döntésemről egy szót sem.

Ami késik, nem múlik.

Peyton Blain közvetlen Sky mellett állt, és hosszú másodpercekig meg sem mozdult. Kifejezéstelen, szigorú tekintettel meredt rám. A kollégiumban gyorsan összekapkodott holmim olajzöld magassarkú cipője mellett hevert a földön kopott utazótáskámban. Vetettem a táskára egy pillantást míg vártunk – mert egyértelműen vártunk, még ha ezt szóval senki sem mondta –, és volt benne valami véglegesség. Annak a véglegessége, hogy most valami visszavonhatatlan döntést hoztam meg.

Úgy éreztem, anya feladatot adott nekem, és bármiféle ellenérzésem vagy kételyem is támadt vagy támad az egésszel kapcsolatban, hinnem kell benne, hogy ő jelölte ki a helyes irányt. Másra nem is mertem gondolni. Mint egy képzeletbeli mankót, úgy mantráztam magam előtt ezt attól a ponttól kezdve, hogy eldöntöttem, csatlakozok a Norton családhoz, nem tudva, hogy ez mit is jelent pontosan.

Peyton hirtelen mély lélegzetet vett, amivel sikerült visszavonnia a figyelmemet magára. A vállai megereszkedtek kicsit, mintha meggyőződött volna arról, hogy nem jelentek semmiféle veszélyt.

Még…

– Mit akarsz itt, Mena? – kérdezte, de nem rám nézett közben. Sötét tekintetét elfordította rólam, és a helyiség felőlem balra eső üvegajtaja felé bámult. Majdnem olyan széles volt, mint maga a fal, és a túloldalán egy teraszszerűség húzódott drágának tűnő kerti bútorokkal, ami úszott a lemenő nap fényében.

Azon túl hatalmas kert húzódott különböző kisebb épületekkel itt-ott teletűzdelve. Kíváncsi lettem volna, meddig húzódhat a Norton-birtok, és kik lakják pontosan.

Annyit biztosan tudtam, hogy az épület, amiben voltunk, valamiféle fogadóépület lehet. Kívülről is apró volt, és rendkívül közel helyezkedett el a kerítés főbejáratához. Az autó, amit értem küldtek a kollégiumba, éppenhogy csak átgurult az automatán nyíló kapun, már meg is állt, és kiszálltunk belőle, hogy alig tíz métert megtéve, belépjünk ide.

– Beszélni az apámmal – feleltem végül a kérdésre kiszáradt torokkal, és igyekeztem olyan színtelen hangot megütni, mint amit az előbb ő is, de nyilván csak silány utánzatára voltam képes.

Korábban felvérteztem magam arra, hogy itt muszáj vagyok Andrew Nortont az apámnak hívni több szempontból is, de mégis megremegett a lelkem, mikor elhagyta a számat a mondat. Viszont elégedettséggel töltött el, hogy az egyik szempont máris nyilvánvaló ténnyé alakult át.

Peyton meg sem rezzent, Sky viszont azonnal kiborult.

– Nem az apád! – förmedt rám ingerülten, miközben előremozdult felém, de Peyton kinyújtotta csontos karját elé, amivel megállásra késztette. A fejét csak a mozdulat után fordította vissza felém, és most meredt bámulás helyett tetőtől talpig felmért.

Skyról tudtam, hogy nem képes a tehetségét használni, viszont Peyton más tészta volt. Megveszekedetten próbáltam előkeríteni az emlékeim közül, hogy mi az ő tehetsége, és rá kellett döbbennem, hogy nem tudom.

– Az öcsém állítólag kedvel téged.

A szavak kellően megleptek, amit igyekeztem palástolni. Ezt az infót biztosan nem Skytól vette, ami annyit tesz, hogy vannak támogatóik az iskolán belül is. Újfent rá kellett döbbennem, hogy vajmi keveset tudok arról a világról, amibe most fejest akarok ugrani, és ez a tény nyers rettegéssel töltött el.

– Semmit sem tudsz az öcsédről – feleltem komoran és teljességgel ostobán. Nem akartam, de így is kibukott belőlem, még ha távol is állt az igazságtól.

Bár egy dologban viszont valóban így volt, ami azért megnyugtató volt.

– Ez igaz – hagyta helyben a legnagyobb meglepetésemre, amit újabb mély sóhaj követett. – Mit találtatok Arthur Daventry házában?

Ismételten sikerült meglepnie a hirtelen témaváltással, de úgy tűnt, most nem csak engem, hanem Skyt is, mert értetlenül kapta rá a tekintetét ő is.

Nem azt kérdezte, hogy mit kerestünk Lex bácsikájának a házában, hanem egyből azt, hogy mit találtunk.

– Port – mondtam gúnyosan.

– Hazug picsa! Én is ott voltam! Tudom, hogy találtatok ott valamit, és…

– Fogd be! – csattant fel Peyton hirtelen. Nem kiabált, csak éppen megemelte a hangját, de azt olyan határozottan és erősen, hogy Skyba azonnal belefojtotta a további szóáradatot.

Hát így állnak itt az erőviszonyok.

Nem tudtam elfojtani a mosolyom. Sky is észrevette, de nem szólalt meg újra. Összepréselt ajkakkal, gyűlölködően meredt rám.

– Biztosan bölcs gondolat, hazugsággal indítani? – kérdezte Peyton színtelen hangon. Nem volt benne indulat, se düh. Az arca kiismerhetetlen maszk volt. Egyet viszont meg tudtam állapítani még így is.

Nem tudta, hogy hazudok. Csak blöffölt.

– Anyám mocskos hazugságait találtuk abban a házban – feletem végül, és ezzel a féligazsággal kevésbé éreztem magam védtelennek.

Peyton szemében felvillant valami, de nem mondott semmit, így folytattam.

– Lex bácsikája össze-vissza vizsgálgatott tehetséges embereket, és anyám neve is ott virított az egyik akta tetején – vontam vállat nemtörődöm stílusban. Vagyis reméltem, hogy abban.

– Honnan tudtátok, hogy ott kell keresni?

Egy pillanatra elgondolkodtam. Grace és Jack egyszer kíváncsiságból éjszaka bemászott egy lakatlan házba az utcájuk végén. Nem volt ott semmi. Már rég az enyészeté volt, és korábban Grace engem is próbált győzködni, hogy menjünk be ketten, nézzük meg, mi van bent, de én nem álltam kötélnek. Féltem. Jack viszont nem félt.

Nyilván semmi érdekes nem volt ott, de Grace olyan izgatottan mesélte el a történetet, mintha magába a Pentagonba jutottak volna be, és kicsit bántam is, hogy én nem mentem velük.

–  Nem kerestünk ott semmit. Poénból mentünk oda – tártam szét a karjaimat, és reméltem, hogy elég meggyőzően alakítom, hogy csak egy hülye ötlettől vezérelve kötöttünk ki ott. – Lex azt mondta, a halott bácsikájának van egy csomó furcsa dolga a kutatásaiból – ráztam meg kissé a fejem nyeglén. – Formaldehidben ázó szervekre számítottam, nem a tehetséges anyámról szóló papírokra.

Peyton arckifejezésén látszott, hogy nem hisz nekem. Nem csodáltam. Ha rólam még el is képzelhető, hogy ilyen hülyeségekbe mászok bele, Lexről már biztosan nem, és ha a saját öccséről ilyen jól tájékozott, valószínűleg mindenki másról is.

Ennek ellenére csupán egy kérdése volt.

– Hova lettek a papírok?

Értetlenül meredtem egy pillanatra sötét szemeibe.

– Az anyádról szóló papírok – egészítette még ki halvány gúnnyal a hangjában. Az első igazi érzelem volt ez, ami megmutatkozott rajta, mióta beléptünk a helyiségbe.

– Mit tudom én – vontam vállat újfent, de a pulzusom azért megugrott, hiszen tisztán emlékeztem, hogy befotóztuk őket, aztán visszatettük, ahol találtuk.

Vajon csak hazugásgon akar kapni, vagy tényleg megtalálták a földalatti rejtekhelyet ők is a házban, de a papírok már nem voltak ott?

– Ott hagytuk, ahol találtuk – közöltem, de közben olyan sebesen kattogott az agyam, hogy féltem, hogy ők is meghallják. Ostobán és felkészületlenül érkeztem.

És nagyon úgy nézett ki, hogy Peyton átlát rajtam, mintha csak egy üvegpohár feneke lennék.

– Kiderül a halott anyádról, hogy egész életében elhalgatott előled egy teljes világot, aminek a része vagy, és az ezt alátámasztó dokumentumokat, csak úgy ott hagytátok, ahol találtátok – jelentette ki gúnyosan kétkedő hangon. Ajkai szeglete felfelé görbült közben, én meg igyekeztem megcélozni a lélekjelenlétem, mert ha ilyen silány módon folytatom a hazudozást, mindent elronthatok.

Nem. Nem találták meg a papírokat. Abból sokkal több kiderült volna, mint amit a viselkedéséből ítélve valójában tudnak.

– Mit akar tőlem Andrew Norton? – fordítottam meg a korábbi kérdést komoran. Úgy döntöttem, hogy lerázom magamról az ostoba fruska szerepét. Láttam, hogy Peyton Blaint ezzel nem lehet átverni. A kérdésre alig látható, halvány, jeges mosoly futott át a kifejezésén.

– Pontosan tudod te azt.

Nem akartam, de nekem is gunyoros félmosoly futott át az arcomon, mielőtt válaszoltam volna.

– Egy új örököst, mert a jelenlegi használhatatlan – mondtam nyersen, és közben Skyra siklattam a tekintetem, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy ez már nem az én gyerekkori barátom, de valamiért mégis összeszorították a saját szavaim a gyomrom.

Arra számítottam, hogy újra nekem esik, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette csak maró gyűlölettel meredt rám borostyán szemeivel. Ezek szerint Peytonnak elég volt egyszer is figyelmeztetnie.

– Jelenleg te is ugyanolyan használhatatlan vagy. Ha nem jobban – jegyzi meg Peyton a nyers tényeket. – Nincs tehetséged.

Erre a kijelentésre emlékeimbe villant a halloweeni buli estéje. Ahogy Noam beesik a tornacsarnokban szétváló diáktömeg lábai elé. Mintha nem hosszú órákkal, hanem hónapokkal ezelőtt történt volna.

Erőszakkal tüntetem el az emlékeim közül a képet, nehogy eláruljam magam. Bárhogyan is…

– Ó, de bizony van tehetségem – közöltem legalább háromszor annyi magabiztossággal, mint amennyit valójában legbelül éreztem.

Van tehetségem. Ingenikum. Ez az egy biztos. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan adom el pirokinézisként.

〜

Próbálom kinyitni a szemem, de nem sikerül elsőre. A fény, ami beáramlik rajta olyan, mintha egyenesen az agyam közepébe akarna bejutni, lángra lobbantva a koponyám belsejét, hogy aztán soha többet ne legyek képes használni.

– Noam – mondom az első tényszerű dolgot, ami átkúszik a tudatomon az emlékeim ködös egyvelegéből, de a hang, ami felbugyog a torkomból olyan erőtlen és reszelős, hogy alig ismerem meg.

A sötét, lehunyt szempillák emlékét az ölemben mintha nem is az agyam próbálná feleleveníteni, hanem egyenesen a szívem.

A sötétséget átszelő és engem érintő hideg ujjak enyhén szorítanak a fogáson egy pillanatra, hogy aztán elengedjenek, és csak egészen hosszúnak tűnő pillanatokkal később érkezik válasz.

– Itt vagyok – hallatszik egészen halkan és megkésve, kissé távolabbról. Óvatos neszezés hallatszik, és újra ujjak érintik a kezem, de ezúttal melegek és magabiztosak. Nem azok, mint először.

Teszek egy újabb próbát a szememmel. Ezúttal nyitva tudom tartani. A fókusz még nem tökéletes, de Noam arcát tisztán ki tudom venni magam mellett. Sötét tekintete meleg, de kifejezéstelen.

Nem úgy, mint a pár méterre mögötte álló Oliveré. Az ajtófélfának támaszkodik összefont karokkal, és tekintetében felismerem a csalódottságot, de egyelőre nem tudom hova tenni. Semmi sem érdekel, csak egyvalami.

– H-hogy vagy? – kérdezem, és megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magam, miközben emlékeimben képek összevisszasága villódzik Noamről, amint élettelenül rogy össze a kemény padlón.

Noam arckifejezéséről némileg leolvad a kifejezéstelen maszk, és jókedvű, halvány gödröcske jelenik meg ajkai jobb szegletében, mielőtt válaszolna.

– Megmaradok – mondja, és közben jobb kezének ujjait átfonja az enyémeken, és gyengéden, de megpróbál segíteni, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam.

Körbenézek a helyiségen. A sarokban álló meleg fényű állólámpa óvatos derengéssel vonja be a nagyon is ismerős bútorokat. Egyből tudom, hol vagyunk.

A védett házban. Ahova el akartam cipelni magammal Noamet.

Éppen csak ébredező agyam, úgy néz ki, nem tud még értelmes, összetett mondatokat közvetíteni a számnak, így csak annyira telik:

– Itt vagy – nyugtázom megkönnyebbülten újra felbámulva Noamre. Átsuhan valami aggodalmas a kifejezésén, mielőtt válaszolna.

– Igen. Itt – hagyja helyben tömören. A hangja meleg, de a kifejezése távolságtartó. Viszont a kezemet továbbra sem engedi el, amitől bensőm egy kis része némelyest felmelegedik, és a helyzet csak rosszabbodik, mikor szabad tenyerét oldalt az arcomra simítja, és mint egy szakavatott orvos, aki elsőre nem látszó sérüléseket keres, úgy pásztázza át az arcom.

– És maradsz. – Nem kérdezem.

Noam nem válaszol azonnal. Helyette megdermed a mozdulat közben, és sötét tekintetet egyenesen az enyémbe fúrja, mintha most látna először. Mintha keresne valamit benne, amit képtelenség lenne megtalálni.

Oliver olyan mélyet sóhajt a háttérben, hogy nem tudom nem észrevenni. Aggodalmasan rásiklatom a tekintetem, mert most már tényleg nem kerülhetem el a tényt, hogy ő is itt van. A lényeget már tudom. Noam jól van. Él. És itt van a házban. Velem. Egyelőre többre nincs is szükségem.

Már éppen meg akarom szólítani, de Noam elengedi az arcom, felegyenesedik és érezhetően szorosabbra fonja ujjait a kezemen, amivel sikerül azonnal visszaterelnie a figyelemet rá.

– Emlékszel, mi történt? – kérdezi halkan, és a hangja ugyan halványan, de meginog, amitől gombóc keletkezik a gyomromban.

Megpróbálom felidézni, de még mindig csak képek és hangok összefüggéstelen villódzása a válasz a fejemben. Noam látja, hogy küszködök, és kissé oldalra fordítja a fejét, mintha így rá tudna látni Oliverre.

Oliver észreveszi a mozdulatot, és elégedetlenkedve, de némán kifordul a helyiségből, egyedül hagyva minket.

Értetlenül meredek Noamre, aki csak akkor fordul vissza felém, mikor meggyőződött róla, hogy Oliver már hallótávolságon kívül van.

Elengedi a kezem, és a jobb combom magasságában féloldalasan leül az ágyra mellém, jobb karjával pedig kissé áthajolva rajtam lazán megtámaszkodik a bal combom mellett.

– Hogy csináltad?

– Mit hogy csináltam? – kérdezem értetlenül, és közben kényelmetlenül fészkelődni kezdek az ágyon az Oliver távozásával bekövetkezett hirtelen hangulatváltozás miatt.

– Karonként körülbelül huszonhét helyen törted el Sky csontjait úgy, hogy közben hozzá sem értél.

Érzem, ahogy egyre jobban elsápadok, ahogy egymás után hagyják el a szavak Noam ajkait egy olyan mondattá formálódva, amit nem akartam hallani.

– Tessék? – nyögöm döbbenten, és közben emlékeimbe villan Sky szívszorítóan fájdalmas ordítása. A fejem visszhangzik tőle, és olyan, mintha már sosem tudnám kiverni az emlékeimből ezt a szörnyű hangot. A testemen végigfut a libabőr.

– Melyik tehetséget használtad? – kérdezi, figyelmen kívül hagyva az én kérdésemet.

– N-nem tudom – rázom meg a fejem idétlenül.

Eltörtem Sky karjait? Mi? Hogyan?

Noam elégedetlenül felsóhajt. Nem tetszik neki a válasz, és ezt nem is rejti el előlem. Nem mozdul mellőlem, csak a fejét fordítja oldalra, az ablak irányába egy pillanatra. Odakint sötétség van.

– Hogy csináltad? – kérdezi aztán újra felém fordulva, mintha tényleg csak azért nem válaszolnék, mert nem akarok.

– Nem tudom, Noam – felelek dühödt zavarodottsággal, és ennek ellenére igyekszem tartani a szemkontaktust, hogy végre elhiggye, hogy valóban ez a helyzet. – Az egyetlen, amire emlékszem, hogy… bántani akartam – vallom be szégyenkezve. – Nagyon – teszem még hozzá halkan, és ez az a pont, amikor nem tudom tovább tartani a tekintetemet, lehajtom a fejem, és a takarómon pihenő kezem kezdem bámulni.

A nyers erőszak emléke, ami egyenesen belőlem fakadt abban a pillanatban, most újult erővel rohamoz meg, mintha még mindig veszélyben lennénk, és ez megrémít.

– Miért?

A szó olyan lassan és olyan mélyen hangzik el Noam szájából, hogy ösztönszerűen bámulok fel újra rá a kezeimről. Meleg tekintete egyenesen az enyémbe fúródik. Van benne valami, ami keresztülszánkázik a testemen, és amitől halványan megremeg a lábam. Mintha valami határozottan megváltozott volna körülöttünk egyetlen másodperc alatt. Vagy inkább közöttünk. Valami, amit egyértelműen ő diktál, én meg képtelen vagyok még utolérni.

Nagyot nyelek. Nem tudom, mit válaszoljak. Én magam sem értem, hogy mi történt. Történik…

– Do. Hol van Do? – kérdezem kiszáradt torokkal válaszadás helyett.

Szükségem van Dóra.

Noam fürkészően méreget tovább. A tekintete sötét, és mintha egyenesen átlátna rajtam. A pulzusom megemelkedik.

– Válaszolj – parancsolja kimért, de meleg hangon. Nem tudom, mit művel, de valamit biztosan, és biztos vagyok benne, hogy tudatosan teszi, mert minden egyes mozzanata szinte láthatatlanul szánkázik végig rajtam.

Mi a fene történt?

– Dót akarom – suttogom, mint egy óvodás, mint aki most vesztette el az anyját a plázában.

Noam még pár pillanatig némán méreget. Mintha mondani akarna valamit, de aztán lemondóan sóhajt egyet, ellöki magát tőlem, feláll az ágyról, és az a furcsa, feszülten bizsergető érzés, amit kiváltott belőlem, azonnal meg is szűnik. Mintha csak elvágták volna. Mintha ő tudatosan vágta volna el.

Ez így nem lesz jó. Nekem kell diktálnom. Most már értem Do minden korábbi figyelmeztetését ezzel kapcsolatban.

– Nem bízom benned – közli Noam színtelen hangon. A tekintetéből eltűnik a korábbi melegség. – De bárhogy is csináltad, megmentetted az életem, és ezt köszönöm.

Értetlenül meredek fel rá, mielőtt sarkon fordulna és egyedül hagyna a szobában.

Mégis mi a fenéről beszél? Én aztán biztosan nem csináltam semmit. Hiszen egyértelműen elkéstem, aztán pedig… ami aztán történt homályos emléktöredékek egyvelege. A fejem fáj. Nem értem, hogy lettem ilyen gyenge. Mennyi idő telt el azóta, hogy… mióta? Mióta ki vagyok ütve?

Istenem…

– Úgy hallottam, hivattál – jelenik meg Do az ajtóban szórakozottan. Cinikus mosollyal féloldalasan az ajtófélfának dőlve bámul rám. Nem lehetett messze, ha ilyen hamar ideért.

– Mi a fene történt, Do? – kérdezem, és megpróbálok kiegyenesedni, és kifordulva felé, lelógatni a lábaimat az ágyról. Gyenge vagyok, de szándékosan nem segít. Csak kíváncsi tekintettel mered vissza rám.

– Hát ez egy nagyon jó kérdés – mondja csipkelődően vidám hangon. – Azt hittük, te majd meg tudod mondani.

– Mégis mit? – kérdezem az ágy szélébe kapaszkodva, de ahelyett, hogy válaszolna, ellöki magát az ajtótól, és bentebb lép a szobában.

– Nem emlékszel semmire?

– Nem tudom. Noam azt mondja, szanaszét törtem Sky karjait – intek az ajtó felé, mintha Noam még mindig ott állna. – Most aztán mindent jól elbasztam, Do – sóhajtom, és a szoba kissé forog velem.

Mindjárt hányok, és nem tudom eldönteni, hogy a saját magam elleni undor az oka, vagy a kótyagos fejem.

– Hát ezzel valóban nehéz vitatkozni – jelenti ki nyers őszinteséggel. – Szóval nem emlékszel arra, amit Skyjal tettél.

– Nem – ismétlem dühödten. – Az egész olyan… nem is tudom. Noamre emlékszem – erőltetem a memóriám. A fejem egyre jobban fáj. – Emlékszem, hogy csurom vér volt a kezem… tőle.

Érzem, hogy hamarosan elsírom magam tehetetlen dühömben, de Do csak némán elvigyorodik, mintha csak valami jó viccet mondtam volna az előbb.

– És nem tűnt fel rajta valami az előbb? – kérdezi Do tőle nem megszokott módon kissé szórakozottan.

Nem értem, mire céloz. És amúgy is nagyon kezdem unni a célozgatásokat.

– Mi? – kérdezem, és megszállottan próbálom felidézni a pár perccel ezelőtti Noamet, de azon kívül, hogy jogosan volt távolságtartó, semmit nem vettem észre rajta.

– Hol van a sebe, Mena? – Egy pillanatra nem is értem a kérdést. Milyen seb? A gondolataim szerte futnak, és olyan hirtelen állnak össze újra, hogy eltátom a szám döbbenetemben, de akkor már Do is folytatja. – A sebe, amitől csurom véres volt mindkét kezed – ismétli szinte már vádló cinizmussal.

A felismerés sokkja úgy száguld végig a testemen, mint kegyetlen villámcsapás. Émelyegni kezdek újra. Úgy emelem magam elé a tenyereimet, mintha nem is a saját testemhez tartoznának, és mintha még mindig ott folyna rajtuk a Noam koponyájából szivárgó vér.

Fekete pöttyök jelennek meg a látómezőm szélén, és ugrálva osztódni kezdenek egyre jobban beterítve mindent.

– Hé! – Do ezúttal úgy ugrik elém, mint ragadozó az áldozatára, és ha nem tart meg, fejjel előreborulok a padlóra. – Azért elájulni nem kell – mondja, és hangjából eltűnik a cinizmus, hogy helyébe őszinte, tőle nem annyira megszokott aggodalom költözzön.

Néhány másodpercig azt érzem, hogy komolyan elhányom magam, de végül nem történik semmi, csak a fekete pattogó pontok ritkulni kezdenek, ahogy Do halványzöld pulóverbe bújtatott karját bámulom magam előtt.

A gyomrom ég.

Igaza van. Hova a francba lett a sérülése? Nic olyan könnyedén vágta a falba a fejét, mintha csak egy pöttyös gumilabda lett volna. Fájdalom hasít a koponyámba az első igazán tiszta emlékfolyamra.

– Oké, elmondom, én mit gondolok, mi történt – közli Do nyersen, miközben elengedve engem kissé távolabb lép, mikor már érzi, hogy egyedül is megállok a lábamon.

Végre valaki! Elég a homályos részletekből, és amúgy is vissza fog jönni minden, akár akarják, akár nem.

Do halványan grimaszol egyet, mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy jót tesz-e azzal, hogy hangosan is kimondja a gondolatait, de aztán mély lélegzetet véve belekezd.

– Anyukád új tehetség létrehozásáról beszél a videón – mondja, én meg már ebből a pár szóból sejtem, mit akar kihozni a mondandója végére, és még így sem vagyok felkészülve rá. Nem akarom hallani. – Szerintem neked most negyed óra alatt sikerült kettőt is kivitelezni. – Az arca rezzenéstelen, mintha nem lenne mindent felborító feltételezés, amit éppen tényként próbál közölni. – Tekintve, hogy egyetlen ismert tehetséggel sem voltunk eddig képesek a gyógyításra vagy közvetlen belső sérülések okozására.

Lenyelem a torkomba gyűlő epét, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a fajta ironikus ambivalenciát, ami ebben az egész feltételezésben van.

Megspórolom magamnak azt a felesleges kört, amiben hitetlenkedéssel adózom ennek az elképzelésnek. Ezen az úton, amin Noammel járunk, még senki nem járt előttünk. Nem tudjuk, mikre képes a megosztás pontosan. Pontosabban mire képes ezzel a két vérvonallal, és bármilyen életidegennek is tűnik most az, amit Do mond, semmi más magyarázat nem jut eszembe.

– Hol van most Sky?

– A pincében vannak mindannyian – mondja Do, és közben úgy vigyorog, mint egy eszelős. Elborzadva bámulok rá, ahogy egyre több dolog jut eszembe arról, ami történt. – Vannak tervek, hogy mihez kezdjünk velük, de egyértelműen nem tarthatjuk magunkat az eredeti tervekhez azok után, ami történt. És nem is lehetnek sokáig a pincében. Valakinek fel fog tűnni, hogy nincsenek meg. Nincs sok időnk. És kezdenünk kell Sky karjával is valamit. Dr. Hermannak ilyen körülmények között nem sok esélye van.

– Ide hívtátok Dr. Hermannt? – kérdezem magasabb hangon, mint szerettem volna. Do arca megrándul.

– Mégis mit gondoltál? – kérdi némi felháborodással a hangjában, aztán felemeli a jobb tenyerét felém, és ujjait egyesével kinyújtva felém számolni kezd. – Tropára törted Sky karjait – emeli fel mutatóujját először. – Noamnek betörték a koponyáját – emelkedik a magasba a középső ujjai a mutató mellé. – Legalábbis ezt hittük, amíg egyszer csak fel nem kelt – teszi még hozzá félig szarkasztikus éllel a hangjában, mint aki még most is küzd azzal, hogy elhiggye ezt az egészet. Aztán a másik kettő ujja mellé felemelkedik a gyűrűs ujjai is. – Te meg egész egyszerűen úgy döntöttél, hogy egyik pillanatról a másikra kicsekkolsz az egész felfordulásból, amit okoztál. Azt hittem, agyvérzést kaptál – engedi le karját teste mellé, majd elbámul oldalra, mintha arra számítana, hogy valaki belép a szobába, de csak magunk vagyunk, így halkabban hozzáteszi: – Kurvára aggódtam, Mena.

A torkom összeszorul, mert Dónak nem szokása az ilyesmit kimondani, és amikor mégis megteszi, az azt jelenti, hogy rohadtul komolyan gondolja, és egész egyszerűen fáj a tudat, hogy kitettem ennek.

– Sajnálom – suttogom arra a felfordulásra gondolva, amit ezzel az egésszel okoztam.

– Nem számít – legyint zavartan, mintha a előző mondatai élét el lehetne venni bármivel is. – A lényeg, hogy valamennyire normalizálni tudtuk a helyzetet, de ez csak átmeneti – teszi csípőre a kezeit, mint aki kész a cselekvésre, még ha azt most azonnal is kell elkezdenie. – Blain hajlandó adni egy esélyt annak, hogy elmagyarázd neki, mi ez az egész. És ajánlom, hogy sikerüljön, mert ha nem, akkor kurva nagy bajban vagyunk.

– Ha kell, úgy olvashat engem, akár egy kicseszett könyvet. Ennél többet nem tehetek – mondom nyersen, és komolyan is gondolom, hogy ha szükséges teljes hozzáférést adok neki a gondolataimhoz és emlékeimhez.

Hozzám…

Rémálomtól izzadtan ültem fel a priccsemen. Nagyokat lélegezve néztem ki a résnyi faablakon, és nyugodtan konstatáltam, már hajnalodik. Vettem pár nagyobb levegőt, majd enyhe megnyugvással dőltem vissza a matracra. A mellkasomra tettem a tenyerem, ezzel is próbálva megnyugtatni a lelkem. Még mindig itt vagyok, ebben a torz világban. Még mindig élek, nem úgy, mint a rémálmaimban.

Egy kicsit még lehunytam a szemem, próbáltam visszaemlékezni arra a helyre, amit korábban a bennem élő lény mutatott. Egy hely, ami túlontúl egyszerűnek, nyugodtnak tűnt. Egy fenyves hegyvidék, normális emberekkel és egy lány. Ott lenne a helyem nekem is, érzem. A látomás már-már olyan élethű volt, azt hittem megérinthetem a vállát, hogy bemutatkozzak.

Levegővitelem rendeződni kezdett, így felálltam a kis viskóban, kinyújtóztam. Hátranéztem a vállam fölött, Amori, még nyugodtan szuszogott a priccsünkön. Testének domborulatait csak a vékony pokróc takarta. Kinyitottam a kis ajtót, amin görnyedve kellett lelépnem a létrára, ami levezetett a mocsárba. A cölöpökön álló kunyhót a hölgyemény építtette a természettel a tó közepére, hogy megvédje magát. Különleges képessége révén inkább elbújt a világ elől, hogy békében élhessen.

Létrázás helyett inkább fogtam magam, és beleugrottam a vízbe. A hideg algák és nyálkás hínárlények egyből tekeregni kezdtek a lábaimon, de miután felismertek engem és a bennem lakozó Sötétség lényt, megijedtek, inkább békén hagytak. Testem hamar hozzászokott a hideg vízhez. A tóban élő, ide-oda kacskaringózó törzsű fa felé vettem az irányt, aminek odújában tárolta a boszi a tisztálkodószereit. Amikor először találtam meg ezt a helyet, megengedte, hogy én is használhassam őket, természetesen miután majdnem elvette az életem. Szép idők!

Leültem a tőzegmohával borított gyökerére, hogy átsikáljam magam. Felkaptam a fejem a víz peremén úszó rózsaszín virágú növényre, ami olyan illatot árasztott magából, mint egy gazdag hölgy parfüme. Elmosolyodtam. A hajnalhasadás itt elnyomottan érződött csak, a tavat borító köd még nem szállt fel, így innen homályosan láttam csak a faházat.

Egy hosszú és vastag nádszerű lényt fogtam meg és használtam arra, hogy leveressem magam tiszta vízzel. Megköszöntem az élőlényeknek a segítséget, majd visszaúsztam a kunyhóhoz. Mióta kapcsolatba léptem a nem evilági lánnyal, itt töltöttem az éjjeleimet, és mit ne mondjak, egészen meg lehet szokni a reggeli hűsítő vizet. Bent megtöröltem magam, majd felöltöztem teljes fekete bőr ruházatomba, összekattintottam a többvonalas övemet is, amin pár erszényem és a tőröm tarisznyája lógott. Köröztem egy párat a fejemmel, kiropogtattam a beállt csontokat, majd a karjaimmal is megtettem ugyanezt. Felvettem a félretett köpenyem, csuklyáját a fejemre húztam, majd kezembe vettem a hajlított tőröm.

Nem akartam felkelteni a boszit, csendesen hasítottam egyet a levegőbe, miközben Werdum egyik sikátorában képzeltem el magam. A tér szétvált előttem, akár egy éjfekete repedés. Kissé széthúztam a szabad kezemmel, majd átdugtam rajta a fejem és utána a testem.  Olyan érzés volt, mintha csak elmerültem volna egy hordó meleg vízben, ám hamar megcsapott a hideg szél és a szitáló eső. Ürülék és gőz szaga csapta meg az orrom, amitől egyből tudtam, jó helyen járok. Mennyivel kellemesebb volt a mocsár, mint ez a hely!

Kiléptem a forgalmas főutcára, azonnal megpillantottam az egymás hegyén-hátán sorakozó fém és tégla ötvözéséből készült házakat. Falaikból csövek futottak ki, át az egyik épületből a másikba vagy a fölöttük húzódó nagyobb csővezetékbe. A kieresztő szelepeken ritmikusan gőz áradt ki, ami magas hangot adott az utca egyébként is zengő zajához. Rátértem a kőhidra, ami a mélyben csordogáló folyócska által kivájt szakadék fölött húzódott. Oldalt sokkal több cső futott, a mélységben pedig tovább folytatódtak a kisebb házak, illetve építkezések. Mindegyikre teraszt terveztek, a téglák pakolása és a csővezeték helyre illesztése visszhangozva színesítették az utcán sétáló pík kiabálását. Bár Werdum is kikötőváros volt, az élet mégis beljebb, a szakadék körül sűrűsödött.

Főleg pík éltek itt, ők rohantak egyik helyről a másikra, és építették a házaikat. Mióta megépült a Phoorr kutatóintézet, aminek hatalmas üvegkupolájára tökéletesen ráláttam a hídról, a város hivatalosan is a kontinens legfejlettebb helye lett. Itt senki sem szűkölködött az újdonságokból. Jócskán megkönnyítette az életet, hiszen létesült központi rádió, ghomba-hajtotta sokkoló pisztolyok, robot kiszolgálók, a tehetősebbeknek rakétatáska, amivel könnyedén tudtak közlekedni a levegőben vagy akár a szakadék és a felszín között. Emberek inkább lejjebb laktak, ők főleg idősebb píknek bütyköltek vagy a kevésbé szerencsések a hatalmas kikötőben találtak munkát maguknak.

Az ISZ főhadiszállása is a part környékén helyezkedett el, amerre alig lakott bárki is. A hatalmas, földbe épített bunkert többen építettük, mondjuk én nem sokat tudtam hozzátenni a munkálatokhoz, rábíztam azokra, akik a földet irányították vagy tudtak lebegtetni tárgyakat. Én inkább a föld alatt húzódó alagútrendszer kitalálásában és kivájásában segédkeztem. Legalább százötven különleges képességű embert szállásoltunk el és Abby szavaival élve hetvenöt százalékban önműködőképes volt. Ennek ellenére nekem sosem volt gusztusom itt élni, az utcák koszosak voltak, ha betértem egy fogadóba, jól megnéztek maguknak, a tereket is rendszeresen figyelték, így nagyon oda kellett figyelni a képesség használatra. Viszont ebből a városból kivételesen nem voltam kitiltva.

A sűrű, szürke felhőtakaró mögött sütött a Nap, ezzel egy alap félhomály keletkezett az egész városban. A híd túlsó végén állt egy-két bódé, ahol híreket lehetett megnézni a kijelzőről, vagy kis adathordozó kártyaként megvenni. A kis kártyát az átalakított pík be tudták nyomni a fejükön kialakított nyílásba, a hírek pedig automatikusan a tudatukra kerültek. Beletelt egy-két percbe, míg feldolgozták az információt, utána kidobhatták a kártyát, amit szegény, laposarcú embergyerekek szedegettek fel. Ők továbbadták újrahasznosítani, ezzel is keresve egy-két rézpénzt. A bódék után egy kereszteződés következett, eliszkolt előttem egy bicikli, amit nem tekert az illető, mert a hátsó keréknél egy ghomba működtetésű motor hajtotta. Átléptem egy pocsolyát ahogy átmentem az úton, majd betértem a sarkon lévő kávézóba, aminek neve a pík nyelvén volt kiírva fehéren világító fénycsövekkel, valami olyasmit jelentett, hogy Koronakastély.

Ahogy benyitottam, egyből megcsapott a kávéfőző gőze és illata, de hamar kitisztult a kép. Fémből készült a padlózat, a bútorok viszont mind fából álltak, sötét bőrrel burkolták őket a kényelem érdekében. A falak barnára kopott téglából álltak és fával keretezték a hatalmas ablakokat, amik enyhén sárgás színezést kaptak, az esőcseppek versenyezve csorogtak le rajtuk. A bejárat mellett állt egy emberre emlékeztető robot, kitárta a karját, és megkérdezte:

– Egy főre szeretne asztalt, uram?

– Nem, három főre – válaszoltam, de hangom rekedtesen szólt.

– Embereknek hátra szabad ülni, elkísérjem?

– Ismerem a járást – legyintettem a robotnak, majd ellépkedtem a szépen kifaragott bokszok mellett.

Köhögésemre felnéztek az éppen reggeliző vagy meleg italukat kortyolgató, jómódú pí vendégek. Ilyenkor csak ők ültek be ilyen helyekre, hisz munkaidő volt. Továbbmentem a tekintetek kereszttüzében. A hátsó terem egy majdnem teljesen leválasztott rész volt, itt már csak kényelmetlennek tűnő, sima fabútorok kaptak helyet. Még ablak sem volt, a falakon lévő kijelzők ismételgették ugyanazokat az unalmas kiírásokat, amik a napi, heti menükre vonatkoztak és világították meg enyhén a helyiséget. Leültem egy szimpatikus négyszemélyes helyre. Lehúztam a csuklyát a fejemről, majd megnyomtam az asztal közepén a három kidudorodó gombból a középsőt. Pár másodperc múlva az asztalhoz gurult egy másféle robot. Szürke testére egy ovális fejet terveztek, amiből egy cső állt ki, két zöld szeme villogott rám, szájat is formáztak neki, ahonnan a hangja jött:

– Jó reggelt, mit hozhatok?

– Egy vastag kávét szeretnék – dörmögtem. –, egy forró nike teát és egy kakaólevél teát.

A robot letett elém egy papírújságot, a tetején ez állt: emberi kiadás. Megköszönte a rendelést és eliszkolt. Alig lapoztam bele a közelmúltban történt gyilkosságok oldalára, máris meghallottam az ajtócsapódást, majd végighallgattam, ahogy az ismerős női hang is elküldi a bejáratnál lévő robotot a fenébe. A két fő trappolása egyre közelebbről hallatszódott. Először Abby nedves, hamvasszőke lófarkát pillantottam meg, akinek a hegesztőszemüvege teljes vízben állt a fején. Mögötte megjelent a már ezer éve látott kis Tin, aki már megint nagyobbra nőtt, mint legutóbb láttam. Levágták magukat elém, a nő kipirulva fújtatott, barna ujjatlan bőrkesztyűjét összekulcsolta az asztalon. Tin levette a barna sapkáját, ami alatt a világosbarna haja össze-vissza állt és elkezdte levenni sötét bőrkabátját, de intettem neki, hogy inkább ne.

– Rendeltél már? – kérdezte a velem egykorú, mire bólintottam. – Hogy is szokták mondani… jelentést hadnagy?

Összepréseltem a szám, próbáltam nem elnevetni magam. Letettem az újságot, a nő szemében játékosság villant, mire megráztam a fejem. Még mindig úgy viselkedett, mintha csak a szárnyas oroszláncímer alatti kapuban álltunk volna az Akadémia bejáratánál. Akkoriban a legnagyobb bajaink a tanárok, a tanulás és a képességeink felfedezései voltak. Sóhajtottam. Már több, mint tíz éve mindennek.

– Mardaint megtámadták – kezdtem. – Ricky szerint a dexások csak úgy portyáznak rá. Szerintem Oden kiadta Grubensnek, hogy szórakozgasson csak Cleifével és tanítsa móresre Mardaint a kihágásai miatt.

– Akárhogy is, Rotassia mostanában egyre csak gyengül, biztosan ezzel akarják őket megszorongatni – hadarta. – Mi van a lánnyal?

Elkaptam a tekintetem az érkező robotra, aki letette a rendeléseinket az asztalra. Mindenki elvette a magáét, és mielőtt válaszoltam, muszáj volt belekortyolnom a kávémba. Kellemesen leégette a fekete lötty a torkom, de máris éreztem, ahogy a hangom és az élet is visszaköltözik belém.

– Sikerült kapcsolatba lépnem vele a boszorkányon keresztül – jutott eszembe a boszi reggeli látképe. Megnyaltam a szám. – Nem olyan fiatal, inkább korunkbeli.

Direkt nem említettem nekik, hogy Amorival egészen összemelegedtünk az elmúlt napokban a látogatások során. Viszont az ő segítségével tudtam álmában kapcsolatba lépni Theával, mivel nem tudom csak úgy meglátogatni Cleifében. Fontosnak tartottam megmutatni neki, milyen becsapós a világunk.

– És még?? – kérdezte türelmetlenül Tin. Vékonyka hangjától elmosolyodtam. – Szép? Okos? Honnan került ide?

–  Azt nem kérdeztem. Óvra intettem, vigyázzon Cleifében, keresse meg Rickyt és akik még ott vannak – gondolkoztam el, majd a teáját kevergető Tinre néztem. – Haladtatok a kiképzéssel?

– Már tudok energiaburkot létrehozni! – csillant meg világosbarna szeme. – Megmutassam?

Már szólásra nyitottam a szám, mire bőre aranyszínűen izzani kezdett, a koncentrálás közepette szorosan lehunyta a szemét. Felpattantam, és a kelleténél talán erősebben ragadtam meg a vállát. Riadtan megrezzent, a csillogás kihunyt.

– Tin, már elmondtam neked korábban – sziszegte helyettem Abby. – Nem használhatja senki sem a képességét csak úgy.

– Igen, tudom – bólintott. – Bocsánat! Csak olyan izgatott lettem, hogy megmutathatom Victornak… – hajtotta le a fejét borúsan.

– Még ha életveszélybe kerülsz, akkor is csak az utolsó pillanatban szabad – dorgáltam én is. – Lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre. Inkább azt áruld el, hogy készen állsz az első küldetésedre?

– Igen! – költözött vissza belé egyből a vidámság. – Alig várom, hogy segítsek neked!

– Sajnos változott a terv – kortyoltam bele az italomba. – Egyedül kell végigcsinálnod. Sajnos más dolgom lesz, remélem nem bánod. – Eltátotta a száját csodálatában, majd, mint aki nem hitt a fülének, Abbyre nézett, aki bólintott. – Távol kerülsz Werdumtól, így nemigen viheted magaddal a kis ghomba-felszereléseid. – Erre újra lebiggyesztette a száját. Abby felé fordultam. – Tényleg, voltál mostanság a kutatóintézetben?

Bólintott. – Sőt, a segítségemet is kérték. Úgyhogy hivatalosan is a legújabb fejlesztővel beszélsz – jelent meg egy halvány mosoly szeplős arcán.

– Az első ember a kutatóintézetben! – biccentettem elismerően. – Láttál valami új feljegyzést nem is tudom, egy tömeggyilkoló fegyverről?

– Azt meg hogy? – kérdezte Tin.

– A ghomba nem csupán az életet tudja megkönnyíteni – magyarázta türelmesen a velem szemben ülő nő. – Sőt, mi szerencsések vagyunk, amiért a Werdum-szakadékban csak úgy hemzsegnek, és a kreatív pík és emberek megalkották a ghomba-fejlesztésű hétköznapi használati tárgyakat, meg a játékaidat is otthon. Suth régióban is találtak még itt-ott, viszont az ellenséges helyzet miatt nem tudni, mennyire biztonságos ott kutatni. Nemrég tanultál a Dexa és Rotassia közti feszültségről, így tudhatod, sajnos egyre több igény jelenik meg ghomba-hajtotta fegyverek iránt. Én is főleg fegyvereket fogok fejleszteni a pík ellen – húzta el a száját végül.

– De tényleg nem vihetem magammal a ghomba-játékaimat? – nézett rá szomorúan Tin.

Megráztam a fejem. – Sajnos nem. Senki sem tudhatja, honnan származol vagy éltél eddig.

– Tényleg, Vic – itta ki a teáját Abby. Kék szemét rám villantotta, mire elsőre megijedtem. – Ugye nem kerültél mostanság bajba?

Szórakozottan elgondolkoztam. – Nyugi, már legalább huszonnégy órája meghúztam magam.

Sóhajtott. – Új rekord.

Megéreztem egy új emberi jelenlétet, amikor ismét a bejárati ajtó nyitódott. Felénk közeledett, mire inkább félretoltam a kávém. Láttam, ahogy a nagydarab, csuklyás alak helyet foglal, majd leveszi a kapucniját. Nem ismertem fel, de éreztem már-már ősi erejét. A bennem élő Sötétség enyhe morajlást hallatott, inkább Abbyre néztem.

– Újabb felfedezéseim vannak – szólt halkan. – Az intézetben hallottam ezt az új csoportosulást… Haladók – suttogta. – Olyan emberek, akik vagy nem hallottak az ISZ-ről, vagy direkt nem csatlakoztak. – Itt már a szájáról kellett olvasnom a szavakat. – Odennek dolgoznak, ki tudja hányan vannak és hol vannak, de szupertitkos orgyilkosok – köhintett. – Elvileg őket nem zárják el, ha nyíltan használják a képességüket, mert a vezérnek dolgoznak. Afféle tisztogatók.

Hümmögtem egy sort. Haladóknak hívják magukat? Érdekes. – Úgy mindenhol voltam már a kontinensen, viszont egy ilyennel sem találkoztam. Direkt kerülnek engem?

– Lehet, hogy nem tetszik nekik a társaságod – szólalt fel az ismeretlen férfi, odanéztem, mire találkoztam bizarr, vigyorgó tekintetével.

Egyáltalán nem illett erős testfelépítéséhez a gyenge, nyújtott, vékony orrú arca. Letette a kezében tartott bögrét, felállt és odajött hozzánk. Felpattantam, a többiek csak összehúzták magukat az asztalnál. Övemre helyeztem a jobb kezem, hogy gyorsan elő tudjam húzni a tőröm, ha szükséges.

– Neked miért ilyen az arcod? – kérdeztem őszintén, majd azonnal lehajoltam, hiszen be akart vinni nekem egy jobbost. Kibújtam hóna alatt, mögé kerültem, de még nem húztam elő a fegyverem, csak leszorítottam másik karját kifeszítve az asztalunkra. Az ütközés hatására a bögrém kiborult. Abby és Tin kislisszantak a padból, elhátráltak a falig. – Csak egy ártatlan kérdés volt, ne sértődj meg ezen.

Partnereim a pult felé indultak, mintha semmi érdekes nem történne, Abby nézésével a lelkemre kötötte, nehogy bunyót rendezzek. Akkor már nem igazán maradna rendes hely, ahova beülhetünk beszélgetni, mert innen is kitiltanának. Egyébként is, ez a helyzet jelenleg nem rajtam múlott. Talán.

Ahogy leléptek, a férfi kitört a szorításomból, én pedig hátrébb léptem és fejemmel felé biccentettem. – Nézd, én nem akarok balhét, csak mondd meg, mi a problémád!

Leköpött a köztünk lévő parkettára, ekkor vettem észre a különleges övét a derekán. Számtalan kis maszk lógott rajta, az egyiket le is vette. Tenyerében tartva megnőtt, felillesztette az arcára. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy teljesen beleolvad a bőrébe, mintha az lenne az igazi. Sokkal jobban illett hozzá a pufók arc, de még mindig nem hittem a szememnek. Piros ragyogás tette teljesen élethűvé az arccá lett maszkot, mire az illető testalkata is megnőtt, felpumpálódott izmokkal. Oké, ezután nem egy súlycsoportba tartoztunk.

– Victor, igaz? – Már meg sem lepődtem, hogy tudja a nevem, így csak bólintottam. Vártam a folytatást, de nem mondott mást, csak elém ugrott, elkezdett sorozni az öklével.

Kerülgetni kezdtem, sikeresen elhátráltam a hátsó ajtóig, ami a konyhába vezethetett. Helyette inkább felugrottam a legközelebbi asztalra, majd át a pasas válla fölött és kifutottam a kávézóból.

Kint állt Abby és Tin, megragadtam a kezüket, és magam után rángattam őket. Nem jutottunk messzire, mert eltalált valami kemény hátulról, kiszorította belőlem az összes levegőt eltaszítva engem a többiektől. Összegörnyedve fuldokolni kezdtem, a kemény valami a földre kényszerített. Partnereim állva maradtak, ijedten néztek engem és mögém. Nagy nehezen megfordultam, és megláttam ahogy egy másik maszkja lebeg előttem. Egy fehérre mázolt arcú hölgy nézett rám, piros foltok látszódtak arcán, vörös ajkait magabiztos vigyorra húzta.

Picsába, ebből nem fogunk tudni könnyen távozni. Biztos voltam benne, hogy rengetegen nézték a jelenetet az utcán. Nem sok időm volt elintézni ezt a jelenetet, amíg a pí rendészet megérkezett volna.

Köptem egy véreset magam elé, majd megtöröltem a szám. Előhúztam a fegyverem, és átszúrtam vele az előttem lebegő maszkot. Lehúztam az éléről és eldobtam, a macskaköveken élettelenül koppant. A járókelők ijedten nézték a jelenetet az esőben.

– Fussatok! – szóltam a vállam mögé, majd elugrottam a helyemről.

Ellenfelem egyre több maszkot húzott le övéről, hogy aztán halálos útjára küldje felém. Időt kellett nyernem, míg Abbyék eltűntek, ezért csak előre figyeltem. Átvágtam a repülő arcokat, amik vagy ördögi vigyorral, vagy döbbent szomorúsággal vettek célba. Tőröm könnyen átszelte őket, de aztán egyre több körözött engem, miközben közelebb értem a falnál álló alakhoz. Aztán megragadták a bokáim, helyben tartottak engem, nem tudtam többet mozdulni. A csapadéktól teljesen átáztam, nehézzé téve a ruhám.

A legközelebbi maszk arca egy kisfiúéhoz hasonlított, élettelen szeme feketében forgott, száját eltátotta, fogai helyett éles pengék céloztak engem. Nagy levegőt vettem, elhajoltam a támadás elől, majd azzal a lendülettel elhajítottam a tőröm a falhoz. A maszkok elengedték a lábaim, mind élettelenül koppant a macskaköveken vagy landolt a pocsolyákban. Meginogtam a lendülettől és a hirtelen szabadságtól.

A fegyverem pontosan ért célba, a férfi fejét átszúrva beleállt a téglafalba. Elindultam, hogy visszaszerezzem, aztán megéreztem egy erős jelenlétet. Kinyílt a kávézó ajtaja, majd egy lilán ragyogó, magas női alak jelent meg. Hát ő meg hogy került ide? Ilyen jól tudta leplezni erejét, hogy nem éreztem meg jelenlétét?

Sötét bőrét sötétkék, lenge ruházat fedte, bőrén tetoválások húzódtak, nyakában annyi lánc lógott, hogy megszámolni sem tudtam. Füleit is lógó ékszerek tarkították, fekete, göndör haja felkötve hullámzott, látszólag nem hatotta meg az eső. Szeme lilán csillant, ahogy rám nézett és játékosan elmosolyodott.

Mielőtt kihúztam volna a kést a férfi fejéből, meglegyintette a kezét az irányomba, mire lila füst lódult felém, így inkább hátraszökkentem a fegyverem nélkül. Végignéztem, ahogy az energia beleszáll a holt emberbe, megtelik vele. Mintha a test friss levegőhöz jutott volna, mellkasa megemelkedett, fejéből kihúzta a tőrt, lilán pulzáló szemét halálosan rám szegezte. Vajon én is ilyen ijesztő vagyok, amikor a bennem élő Sötétség átveszi az irányítást és lila szemeket ad nekem? Elborzadva néztem a pupilla nélküli tekintetet, még a gyomrom is felfordult tőle.

Ha nem álltam volna ott és ázott volna át teljesen az egész bőröm, azt gondoltam volna, csak álmodom. A holt férfi nyújtózott még egyet, és azzal a lendülettel kitárta mindkét karját, a körülöttem lévő maszkok pedig új életre keltek.

Kiszáradt a szám. Ez lehetetlen. Ilyen nincs a világunkban. Nem lehet feltámasztani holtat.

Hátranéztem, mire megdöbbenve láttam, ahogy egy pí katona fogja kezére Abbyt és Tint. Nagyot nyeltem. Nem használhattam a képességem. Kitiltanának ebből a városból is, és soha többé nem mutathatnám sehol sem az arcom, miután eltűntetem magunkat innen.

Pár pillanat múlva eldöntöttem a sorsom. Nagy levegőt vettem, és a társaim felé vettem az irányt, szememmel megparancsoltam a pí katona árnyékának, hogy tegye el láb alól gazdáját, mire kérdés nélkül megtette. Élettelenül zuhant a kövekre a nagytestű férfi, barátaim szabaddá lettek. Mielőtt visszafordultam volna, addigra ismét eltalált egy maszk hátulról, erős fájdalmat éreztem meg a gerincemben. Térdre estem, köhögnöm kellett, de nem bírtam levegőt venni. Légszomjamban a torkomhoz kaptam, de még az erőmnek sem tudtam parancsolni, hogy segítsen valahogy. Sötétség bennem őrjöngött, hogy idézzem meg, tudtam, ő mindenkit elintézne.

Miközben elkezdett hullámzani a világ körülöttem, megláttam, ahogy Tin felém rohan. Szememben könnyek gyűltek, és mielőtt négykézlábra estem volna, megszűnt az akadály a légcsövemben. Ismét képes voltam lélegezni. Megtöltöttem friss levegővel a tüdőm, úgy ittam, akár egy remperemi forrás vizét. Miután összeszedtem magam, megláttam, ahogy a kis krapek megidézett egy aranyburkot körénk, kis kését pedig akkor húzta ki a maszkból, amikor ránéztem. Ekkor már nem érdekelt, ki lát, biztonságba kellett helyeznem magunkat. Főleg Tint, miután tilosban használta a képességét.

Megemeltem a kezem, kiengedtem magamból a Sötétséget egy kicsit. Látásom enyhén lilára változott, sokkal világosabb lett minden a szürkeségben. Karjaimon végigfutott a feketeség, akár a tinta, megszínezve és megnyújtva azokat. Nem kellett sokat lépnem előre, összegyűjtöttem a nagyra nőtt markomba a maszkokat, és összeroppantottam őket. Az idézőjük felé vettem az irányt, lila szemébe nézve nyakánál fogva megemeltem őt és összeroppantottam a koponyáját. Élettelenül esett az egyik pocsolyába.

Mielőtt a csillagokra emlékeztetően ragyogó lányt céloztam volna meg, egy villámcsapás futott végig a testemen, a bennem élő lény felüvöltött, és elbújt. Végtagjaimon visszahúzódott a sötétség, vért köhögtem fel, miközben megbénult testemnek nem tudtam parancsolni. Egyensúlyomat elvesztve arccal estem a legközelebbi pocsolyába. Mellettem Tinnek is hasonló sors jutott, csak ő nem a vízbe esett.

Hibáztam, a picsába.

– Végre, ideértetek – hallottam meg egy macskaszerű hangot. A sötétbőrű lány kopogós cipője visszhangzott a fülemben ahogy közelebb jött felénk. Szemem előtt meglengette a tőröm, aminek pengéje feketén csillogott. – Ezt inkább megtartom, neked nem való efféle éles tárggyal játszanod.

Ráköptem volna az arcára, de olyan zsibbadtnak éreztem az egész testem, mintha leválasztották volna tőlem. Ezután sajnos egy igen ismerős hangot hallottam meg.

– Megtaláltuk a tekercset. – Szívem a torkomba ugrott Grubens szavait hallva. Ez nem lehet. – Tedd el és vidd.

– Ennyi időbe telt átkutatnotok a csaj házát? Ráadásul megint engem küldesz el a sárkány fészkébe? – sóhajtott frusztráltan a lány.

Ezután valaki felemelte a testem, és végre enyhén megéreztem a talajt a lábam alatt. Szoros bilincs kattant, miután hátul összefogták a kezeimet. Pár pillanat, és kiszabadíthattam volna magunkat innen, miután visszanyertem az erőmet! Tinnel is hasonlóképp jártak el, miközben saját magamtól is megtaláltam az egyensúlyt, visszanyertem a testem feletti kontrollt, megláttam, hogy ghomba-töltetű láncokat kaptunk. Belül a Sötét lényt és az erőmet is lekötötte a csodaszer, így hivatalosan is egy vergődő halnak éreztem magam, amit épp elkaptak. Ennyit a menekülésről.

Hátranéztem, ahogy Abbyt elrángatja egy pí katona, de szerencsére ő nem kapott bilincset. Pár pillanattal később elsötétült és elnémult a világ, egy sűrűn szőtt zsákot húztak a fejemre. Még a legkisebb képességeimet is le tudták kapcsolni. Beültettek valami kocsifélébe, csak remélni tudtam, hogy kis társam is velünk tart.

Sok kanyargás és zötykölődés után átraktak minket egy másik szekérre, ahol már szerencsére levették rólunk a zsákot. Megpillantottam magam mellett a kis krapekot, aki olyan ijedten nézett engem, mint egy bufaló gida. Rajtunk kívül még egy bilincses férfi ült előttünk, és egy pí katona. Egy félig nyitott kocsin ültünk, még a sofőr sötét alakját is láttam. Oldalt és elöl is kiláttam, de csak annyit tudtam felfedezni, hogy egy földes úton haladunk az estében.

– Nevek? – hallottam meg távolról egy kemény hangot.

– Tin és Vic – szóltam, a fejemmel a fiúra és magam felé mutatva.

Felhorkantott. – Ilyen cirkuszi nevet még nem hallottam! Volt közös számotok? Csak nem egymás bokáját kellett harapdálnotok? – Erős viccére az elöl ülő társai felnevettek, én pedig csak fapofával néztem őket.

– Hosszú utunk lesz – motyogtam magam elé. De mégis miért van szükségük a nevünkre? Átlagos különleges képességű börtöntöltelékek voltunk. – A picsába – morogtam, miután rájöttem.

– Mi az? – kérdezte halkan Tin.

– A Szabadfutamra megyünk.

– Sakura! – Sasuke-kun hangja mennydörgésszerűen szeli át a levegőt, és olyan rideg és sötét, amilyennek már jó ideje nem hallottam, és ami azonnal megállásra késztet. Hátrafordulok, és csak akkor veszem észre, mikor hátrafordulok, hogy magamba zuhanva masíroztam végig Konoha utcáin, és Sasuke-kun valószínűleg nem először próbálkozik a megállításommal. – Mit művelsz? – kérdezi dühödten. Ő nem foglalkozik a körülöttünk örvénylő embertömeggel, de én azonnal elkapom néhány ember elítélő pillantását, amit a fekete hajú felé lövell.

– Én – kezdek bele, de hirtelen nem is tudom, mivel kellene kezdenem a mondandóm, annyira sok gondolat ostromolja a koponyám belsejét.

A fekete hajú mély lélegzetet vesz, hogy megnyugtassa háborgó idegeit, és tétován lép egyet felém. Látom, hogy most már ő is észreveszi a felénk futó elkapott pillantásokat, de nem tudom megítélni, hogy emiatt óvatoskodik, vagy más rejlik a mozdulatai mögött. Mindenesetre nem tetszik, ahogyan egy-két ember mustrálja, tisztán látom, hogy csak indokot keresnek arra, hogy nekiessenek, és habár valószínűleg azzal az egy kezével is leterítene bárkit, én nem akarom senkiben sem azt a benyomást kelteni, hogy bántani készül.

Minden bátorságomra szükségem van, annyira félek az elutasítástól, de összeszedem magam, és visszalépek én is egyet felé, és kinyújtva a karom, a keze után nyúlok, és ujjaimat óvatosan az övéibe fonom. Fekete tekintetén átvillan az értetlenség, de nem távolodik el, így óvatosan magam után kezdem húzni, hogy minél hamarabb eltűnhessünk az utcáról.

– Emiko, a kómában lévő lány – kezdek bele. – Gorou egyik mérge tette ezt vele.

– De Saburo alig fél órája mondta, hogy ott volt, és neki láthatólag semmi baja – érvel, közben felveszi a sebességem, így sajnálatos módon már nincs szükség arra, hogy fogjam a kezét. Csalódottan lazítom el a fogásom, ő azonban meglepetésemre nem enged, és ez a tény azonnal kétszeres sebességre kapcsolja a pulzusomat.

Fókuszálj, Sakura, az isten verjen meg! Fókuszálj!

– Igen – hagyom helyben, miközben Sasuke kissé maga felé húzza a karom, hogy kikerüljünk egy felénk tartó figyelmetlen férfit, aki hatalmas zsákokat egyensúlyoz a vállain. – Pont ez az! Saburo szervezetében van valami, amiért immunis arra a méregre, amire viszont Emiko nem. Meg kell vizsgálnom Saburót – mondom, és gondolatban már fel is sorakoztatom a megfelelő eszközöket, amikre szükségem lehet ehhez.

Kakashi-sensei nem fogja engedélyezni, hogy a börtönből a kórházba vigyük, így nekem kell minden szükséges eszközt oda vinnem. Vért kell vennem és…

Sasuke akkorát ránt rajtam összefont ujjainkon keresztül, hogy félig visszatántorodom felé.

– Ugye most csak viccelsz? – kérdezi rám meresztve dühös fekete tekintetét, és ismételten csak egy helyben toporgunk az utca közepén, ahelyett, hogy sietnénk megoldani a helyzetet. Több dolog is átfut az agyamon, hogy pontosan mire gondolhat, így nem válaszolok azonnal, amit úgy értelmez, hogy egyáltalán nem is tudnék értelmes választ adni, így folytatja. – Nem mehetsz be oda – int fejével jobbra, mintha csak ott állna Saburo cellája az utca menti árusító standok között a fák árnyékában.

Mi az, hogy nem mehetek be oda?

– Kakashi nem fogja engedni – teszi még hozzá ingerülten, mert valószínűleg a kifejezésemre lehetnek írva az érzéseim, és valószínűleg ezek nem lehetnek az ínyére, mert még egyet módosít a mondandóján. – Én nem engedhetem.

Dühödt tekintete egy szemernyit sem változik, nem úgy, mint a hangja, ami hirtelen olyan halkan cseng, hogy majdnem elviszi az utcán örvénylő emberek sokaságának vidám morajlása. Az összefont ujjaink okozta izgalom, ami némileg enyhült az elmúlt pár percben, újult erővel tér vissza szavai nyomán egyenesen megcélozva a lelkem legmélyét.

Boldog vagyok, mert most tényleg érdeklem. Foglalkozik azzal, hogy mi történhet velem, és aggódik. Az arcára van írva. Viszont ezt akkor sem oldhatja fel magában azzal, hogy egyszerűen megparancsolja nekem, mit tegyek és mit nem. Annyira könnyű lenne belesimulni ebbe az állapotba, és egy kis részem kívánkozik is erre, hogy Sasuke-kun gondoskodjon rólam, és megoldjon helyettem mindent, de nem engedhetek neki. Vállalnom kell a felelősséget, és nem csak azért, mert nekem szükségem van rá.

Talán nincs tisztában vele tudatosan, de neki is pont erre van szüksége. Ahogyan arra is, hogy hozzászokjon az érzéshez. Muszáj lesz neki, ha…

Mély lélegzetet véve közelebb lépek hozzá megint, ahogyan korábban is.

– Ez nem a te döntésed, Sasuke-kun – mondom olyan lágyan, amennyire az adott pillanatban telik tőlem, és amitől nagyon remélem, hogy felfogja végre. – Támogathatsz vagy sem. Az a te döntésed – mondom, és megpróbálom minél határozottabban állni a sötét pillantást.

Az arcvonásai meglágyulnak. A háborgó düh, ami eddig a kifejezését uralta, lassan alábbhagy, ahogy végigméri az arcom, gondolom, azt latolgatva, hogy mennyire gondolom komolyan az elhangzottakat. Nos, nagyon is komolyan gondolom őket, de teljes mértékben megértem, hogy miért nem hiszi ezt el elsőre, és ettől kicsit megremeg a lelkem, de nem engedem, hogy a gyenge Sakura kerekedjen felül bennem újra.

Aztán hirtelen, mint aki valami fontos döntés felett jutott dűlőre az elmúlt pár másodperc alatt, bólint egy aprót, közelebb lép, lehajol hozzám és óvatos, rövid csókot nyom a számra. Az egész alig tart pár másodpercnél tovább, szinte azonnal ki is egyenesedik, majd ellép tőlem, de engem mintha betonba öntöttek volna a nyomán, úgy állok az utca közepén. A mellettünk elhaladó emberek egybemosódnak a látóteremben, és csak Sasuke-kun alakja az, amire képes vagyok figyelni.

Úgy áll ott, mint egy sötét szellem, aki bármelyik pillanatban el is illanhat előlem, én meg automatikusan szorítok a fogásomon erre a gondolatra, aminek köszönhetően visszafordítja rám a tekintetét az utcán örvénylő tömegről, aminek a hangja hirtelen úgy ér el hozzám, mintha az előző pár másodpercben teljesen néma lett volna. Csak ekkor fogom fel igazán, hogy néhányan sutyorogva bámulnak ránk, és hogy ennek bizony híre fog menni.

Nem miattam. Miatta. És ez egyáltalán nem érdekli, máskülönben nem tette volna meg, amit megtett.

Egy pillanatra átfut az arcán valami, ahogy engem néz, és rájövök, hogy tudja, hogy azok az emberek járnak az agyamban, akik egyértelműen a látottakon sutyorognak a közelünkben, és várja, hogyan reagálom le a helyzetet, mert ez bizony egy néma kinyilatkoztatás volt a részéről. Egy határozott, hangtalan kijelentés, ami legalább annyira szólt másoknak, mint nekem, és itt és most döntenem kell, aminek a gondolatára nem tudom elnyomni boldog és egyben zavart mosolyom, mert én már döntöttem. Olyan régen, hogy az idejét sem tudom, csak hogy ez az érzés velem volt mindig is.

Hangtalanul és boldogan mellé lépek, a lehető legközelebb húzódva hozzá.

– Köszönöm – mondom végül hasonlóan halkan, mint ahogyan korábban ő beszélt hozzám, és ebben az egy szóban annyi minden van, amit tovább tudnék magyarázni, de eltelítenek az érzelmek, és képtelen vagyok többre, de ő megérti. Érzem rajta. Pontosan tudja, hogy ez a köszönöm egyáltalán nem a csókról szól. Annál sokkal többről.

Kilazítja ujjait az enyémek közül, és félig felém fordulva a tenyerét az állam és a nyakam találkozására helyezve kissé magához húz, és az arcát a halántékomnak érinti. Úgy szólal meg, hogy ezt most tényleg csak én halljam, senki más.

– Döntöttem.

Naruto

Kakashi-sensei tekintete az ablakon át a falun pihen, miközben hozzám beszél. A düh csak úgy fortyog bennem. Az a szemétláda elillant a karmaim közül. Hagytam futni, és most Sakura-chan miattam van veszélyben. Ott helyben végeznem kellett volna vele, mikor megvolt rá a lehetőségem.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – fordul hirtelen felém a sensei. A háta mögül az ablakokon beáramló fény éles kontrasztot ad az alakjának.

– Persze – hazudom azonnal. Felét sem hallottam annak, amit mondott.

Mélyet sóhajt. Ő is tudja, hogy hazudok. Fáradtan leül a székébe, és szemeit végigsiklatja az asztalon sorakozó iratrengetegen. Egy pillanatra elfog a rettegés, de éppen csak egy pillanatra, hogy ez a jövő vár rám is, és én képtelen leszek megfelelni ennek. Hiszen még azt a nyomorult Gorout sem voltam képes elfogni.

Hogy volt képes meglépni előlem? Újra és újra lejátszom magamban a harc minden egyes kis részletét, de nem jövök rá, melyik volt az a végzetes pillanat, mikor elrontottam mindent, és ő úgy illant el, mint egy szellem. Annyi lett volna a dolgom, hogy hatástalanítom, míg Sasuke Sakura-chanért megy.

Hatástalanítani… Meg kellett volna ölnöm!

– Naruto – sóhajt Kakashi-sensei, és csak a tekintetét követve veszem észre, hogy a kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak idő közben. – Tudom, hogy ideges vagy, de felesleges magadat hibáztatni a küldetés sikertelenségéért. Sakura pedig, ha hiszed, ha nem, nincs veszélyben.

Hitetlenkedve felnyögök.

– Legalábbis nem akkorában, mint elsőre gondoltuk – helyesbít a maszkos, mikor meglátja az arcomat, aztán még hozzáteszi: – Nem akarja megölni. Addig biztosan nem, míg esély van rá, hogy meggyógyítja azt a szegény lányt.

– Esély van rá? – ismétlem hitetlenkedéssel keveredett felháborodással. – Biztosan meg fogja gyógyítani. Csak idő kérdése.

Kakashi-sensei az asztalra könyököl, és ökölbe szorított kezére támasztva a fejét bámul fel rám, és már éppen mondani akar valamit, mikor kinyílik az iroda ajtaja, és kopogtatás nélkül Shikamaru lép be rajta egy égő cigivel a szájában. Erre a sensei kíváncsian egyenesedik ki a székében, és várakozóan bámul az érkezőre.

– A kórház biztosítva – jegyzi meg a renyhe füstfelhő mögül. – Senki nem teszi be vagy ki a lábát arról a helyről úgy, hogy mi ne tudnánk róla – mondja komoran.

– Sakura-chan nem fog a négy fal között maradni – jegyzem meg hitetlenkedve. Úgy tesznek, mintha nem ismernék Sakura-chant. Shikamaru cinikusan felhorkan, de Kakashi-sensei válaszol.

– A kórház biztosítása Emiko miatt szükséges.

– És mi lesz Sakura-channal? Neki nem jár semmiféle biztosítás? – csattanok fel ingerülten. Shikamaru egyik szemöldöke kihívóan a magasba emelkedik Kakashi-sensei felé, nekem meg az az érzésem támad, hogy valamiből teljesen kimaradtam.

– Sakura is biztosítva van – mondja Kakashi-sensei szórakozottan, és tekintete elsiklik mellettem és bizonytalanul megállapodik az iroda levegőjében, ahogy befejezi a mondatot. – Emiatt biztosan nem kell aggódnod.

Nem kell aggódnom! Nem is értem, hogy lehet Kakashi-sensei ennyire felelőtlen azok után, ami történt. Muszáj figyelmeztetnem Sakura-chant. Valamit ki kell találnunk. Abban biztos vagyok, hogy arról nem fogom tudni meggyőzni, hogy maradjon egy helyben, hiszen már a kórházból is lelépett, mikorra odaértem.

– Francba – sziszegem, miközben dühödt léptekkel vágtatok át a falu utcáin egyenesen Sakura-chan lakását megcélozva. Ha ott sem lesz, akkor megpróbálom a szüleinél, ha ott sem lesz akkor  megyek a következő helyre, jelentsen ez bármit is.

Nem mászkálhat csak úgy ide-oda védelem nélkül a falu utcáin. Konohát pedig végképp nem hagyhatja el. Persze ezen a mondandón nyilvánvalóan finomítanom kell, ha nem akarok öklöt az arcomba, de még azt is szívesen megkockáztatom, ha ezzel elérem, hogy hallgasson rám.

Erre a gondolatra aztán halkan felmordulok. Hallgasson rám. Életében nem hallgatott rám. Hogy a fenébe fogom én meggyőzni az igazamról, hogy védelemre van szüksége.

Egy pillanatra megtorpanok az épület előtt, ahol Sakura-chan lakása van. Körbenézek az utcán, de minden normálisnak tűnik. Bár ez nyilván nem jelent semmit sem. Próbálok mindenre is figyelni, míg haladok felfelé a lépcsőn. Bármelyik sarokban, árnyékos helyen, bármi megbújhat.

Vagy már lehet, be is jutott a lakásba, és én elkéstem. Igaz, hogy nem valószínű, hogy meg akarná ölni Sakura-chant, de nem tudom kitörölni a labormásban látottakat az emlékeim közül. Azt a rengeteg vért és kioltott életeket. Meg Sakura-chan döbbent és elkeseredett arcát.

– Sakura-chan! – vágok az öklömmel a fára legalább háromszor, ha nem négyszer, mikor elérem Sakura-chan ajtaját. – Én vagyok az, Naruto! Nyisd ki! – üvöltöm, és közben azon gondolkodom, mi van, ha tényleg itt sincs. Megyek tovább csak úgy egyszerűen? Vagy törjem be az ajtót, és nézzem meg, nem-e fekszik ájultan a konyha padlóján? Jézusom! Mi van, ha tényleg ájultan fekszik a konyha padlóján? – Betöröm az ajtót, ha – kezdeném, és a kezem már lendül is egy újabb adag dörömbölés céljával, de az öklöm a levegőbe zuhan a fa helyett, ahogy kinyílik az ajtó, és Sasuke komoran és kissé dühödt tekintetével találom szembe magam.

– Ha? – kérdezi színtelen hangon köszönés nélkül, és közben vállával úgy támaszkodik az ajtófélfának, mintha itt lakna.

Várjunk csak?!

– H-ha – dadogom meglepetten. Végignézek Sasukén, akire aztán tényleg nem számítottam itt, és egyszeriben elönt a felismerés laza fekete pólója és melegítője láttán. – H-hol van Sakura-chan?

Sasuke félig befordul a lakás felé, és végignéz a folyosón, aztán visszafordul felém. Ez biztos egy párhuzamos dimenzió. Nem lehet a valóság.

– Mit műveltél vele? – kérdezem dühödten, mert egyre erősebb bennem az érzés, hogy valami nem stimmel, és Sasuke talán nem is Sasuke, de átfut valami az arcán, aztán válaszol.

– Semmit, barom. Fürdik.

Nem. Ez tényleg Sasuke.

– Mit akarsz? – mordul rám türelmetlenül.

– És te? – Direkt figyelmen kívül hagyom az előző kérdést.

– Én mi?

– Te mit csinálsz itt?

– Egy hülyével beszélgetek az ajtóban – sóhajtja fáradtan, aztán mint aki megelégelt engem, visszalép a lakásba, de nyitva hagyja az ajtót, így utánamegyek. – Nem érünk rá egész nap. Ha Sakura végzett, megyünk vissza a kórházba, szóval jobb, ha sietsz.

Akaratlanul is körbenézek, ahogy követem Sasukét a konyhába, ahol tölt magának egy pohár vizet, aztán komor tekintettel várakozóan mered rám. Minden teljesen normálisnak tűnik a lakásban, már amennyire rálátok belőle, kivéve egy valamit.

Őt. Egyszerűen nem illik a róla alkotott képembe, hogy itt áll Sakura-chan konyhájában, kényelmes, otthoni öltözékben, mezítláb.

– Én csak meg akartam győződni róla, hogy Sakura-chan jól van – vallom be szégyenlősen. Azt már nem teszem hozzá, hogy mardos a bűntudat amiatt, ami Kirigakure területén történt. Úgy is tudja. És valószínűleg egyet is ért velem abban, hogy hatalmasat hibáztam, mikor hagytam elmenekülni azt a szerencsétlent. – Úgy tűnt, hogy Kakashi-sensei nem veszi komolyan a…

– Sakura rendben van – vág közbe, és lehelyezi a félig kiürült poharat a konyhapultra, miközben köröz egy aprót a csonkolt karjának a vállával. Látom benne a kényszeres mozdulatot, amit azért tesz, hogy legyőzze magában a késztetést, hogy keresztbe fonja a karjait mellkasán, amit már nem tehet meg.

– Én… sajnálom, Sasuke – bukik ki belőlem hirtelen. Miután elszabadult a pokol Kirigakure területén, nem volt igazán alkalmunk, hogy átbeszéljük rendesen a történteket, és nem volt megfelelő alkalom arra sem, hogy ezt kimondjam.

Sasuke tekintete egy pillanatra elkomorul, de aztán megenyhül. Ellöki magát a pulttól, és ahogy elhalad a konyhaasztal mellett pillantása a folyosó vége felé vetül megint, de mivel semmi mozgás sincs arról, újra visszanéz rám.

– Felesleges sajnálkozni. Azzal nem megyünk semmire. Gorou meg fog jelenni előbb-utóbb Konohában a lány miatt. Sakura szerint az egyetlen esélyünk, ha addig felébresztjük.

– Felébresztjük – ismétlem döbbenten megtámaszkodva a hozzám legközelebb eső szék karfájában. – Mégis hogy? Kakashi azt mondta délelőtt, hogy Sakura-chan még nem jött rá, hogy mitől lehet kómában.

Sasuke tekintetén újra átsuhan valami, amit nincs időm meghatározni, hogy pontosan mi lehet, de a nyomán maradó frusztráltságot viszont egyértelműen tudom értelmezni.

– Beszéltünk ma Saburóval. Jobban mondva leginkább ő – húzza el a száját elégedetlenkedve, és fejét kissé a folyosó felé fordítja, mintha Sakura-chan éppen ott állna. – Gorou egyik mérge okozta a kómát, és Saburóra semmilyen hatással nem volt – összegzi a fekete hajú gyorsan. – Szóval most van egy immunis páciens, akiből Sakura szerint kiindulhatunk.

– Nem tetszik ez nekem, Sasuke – nyögöm elgondolkodva, és agyamban felvillan egy rémkép, ahogyan Emiko helyén Sakura fekszik, őt viszont senki sem képes visszahozni.

– Nekem sem – fűzi hozzá Sasuke egyetértően lehunyva szemeit, aztán mély lélegzetet véve rám bámul. – De ez van.

Motoszkál még bennem valami, amit nem tudok egyelőre szavakba önteni, így csak állunk Sakura-chan konyhájában némán hosszú másodpercekig, mire összeszedem magam. Vagy inkább a bátorságom. Megint…

– Ha ennek vége, újra elmész?

Sasuke tekintete nyílt döbbenet, de aztán hamar rendezi vonásait, hogy a szokásos kifejezéstelen maszk üljön a helyébe, úgy válaszol.

– Igen – mondja őszintén. Az érzelmek kavarognak bennem, de inkább elfogadva hümmögök egyet, és megindulok a nyitva hagyott ajtó felé, de még egyszer utoljára féloldalasan visszafordulok Sasuke felé, és rádöbbenek, hogy amennyire furcsának tűnt a jelenléte itt pár perccel ezelőtt, most ugyanolyan normálisan hat Sakura-chan holmijai között, amitől egy kicsit megremeg bennem valami.

– Te most – kezdek bele félszegen, mert egy dologra még azért kíváncsi vagyok, és dühkitörést kockáztatok azzal, hogy rákérdezek, de megint csak kockáztatok, mint akkor este Kirigakure fái között rejtőzve. – Itt laksz?

– Igen – jön a válasz mindenféle habozás nélkül. Érzem, hogy eltátom a szám meglepetésemben, mert biztos vagyok benne, hogy még ha Sasuke szeretné a küldetés leplébe burkolni ezt a lépését, más szándékok is húzódnak mögötte, és nem tudok segíteni rajta, de azért némi aggodalommal tölt el a gondolat, amennyit bántotta már Sakura-chant.

– Sasuke – kezdem több méreggel a hangomban, mint szerettem volna. – Ha te…

– Nincs ha! – vág a szavamba azonnal élesen és határozottan, sötét tekintetét pedig egyenesen az enyémbe fúrja, és egyszersmind tudom, szavak nélkül, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja, így nem folytatom az elkezdett mondatom.

Értelmetlen lenne.

Sasuke

Ha te… Pontosan tudom, hogy mit akart mondani Naruto. Még éjszaka is a szőke jár az agyamban. Nem tudok aludni. Sakurát ugyan nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy egy éjszakán nem múlik semmi, muszáj pihennie, majd holnap visszamegyünk a kórházba és a börtönbe, de arra nem számítottam, hogy kettőnk közül én leszek az, aki képtelen lesz álomra hajtani a fejét.

Frusztráltan az oldalamra fordulok a kanapén, és magam elé bámulok a sötétben a kintről jövő távoli morajlás zajával a fülemben, viszont a kint készülődő vihar valószínűleg semmi sem ahhoz képest, amit most magammal művelek.

Vajon a jó döntéseket hozom meg?

Eszembe villan a szőke döbbent tekintete, ahogy meglát az ajtóban, és azon gondolkodom, hogy ha még ő is ennyire megdöbbent, akkor mi lesz a többiekkel? És a döbbenet még a jobbik forgatókönyv. Itt aggódom amiatt, hogy miként védhetném ki, hogy mások bántsák Sakurát, de igaza volt Inónak a kórházban. Én vagyok az, aki folyton bántja.

Lehet, hogy most is bántom. Lehet, mégis le kellene lépnem inkább. Jobb neki, nélkülem. Mindenki arcán ezt látom.

Hangtalanul felállok a kanapéról a sötétben, és egy pillanatig nem mozdulok. Távoli villámok tompa fénye világítja meg remegősen a nappali szekrényeit pár másodpercig, amelyen ott virít a 7-es csapat fotója, mint valami ördögi mementó, ami csak nekem szól. A kezembe temetem az arcom, mintha ezzel a mozdulattal meg tudnám állítani az elmémbe özönlő kérdésáradatot, melyekre nincs válasz. Fáj a fejem.

Vagy inkább az emlékeim…

Néma léptekkel megindulok a sötét lakásban. A fejem zsibog, a szívem pedig össze-vissza kalimpál a mellkasomban, mintha ki akarna szakadni a testemből. Mintha nem oda való lenne.

Talán nem is.

Egy pillanatra megtorpanok a folyosón. Nem akartam itt megállni. A fürdőbe akartam menni, hogy megmossam az arcom hideg vízzel, de valami – Sakura – megállásra késztet.

A szobája ajtaja tárva nyitva. A sötétellők nincsenek behúzva a szemközti falon, így a villámok minden egyes alkalommal megvilágítják alakját, ahogyan az ágyban alszik az oldalán, nekem háttal. Elmémbe villan, ahogyan ugyanez a kép köszönt a kirigakurei bunkerben, és rádöbbenek, hogy hiányolom pólójának hátáról az Uchiha klán jelét.

Hiányolom. Mintha az a kurva papírlegyező bármit is jelentene most…

Jelent is.

Ha ő viseli.

A tudattalan és a tudatosság határán mozdulok és lépek be a szobába, de egy pillanatra megállásra késztet, hogy egy újabb távoli villámsorozat bevilágítja Sakura takaró alól kilógó csupasz, sebekkel barázdált karjait. Undorodom magamtól, és nem kellene itt lennem, de egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon.

Hangtalanul újra megindulok, annyira óvatosan, mintha csak egy ellenséget cserkésznék be az erdő közepén. A gondolataim úgy zúgolódnak a koponyám belsejében, hogy nem hagynak teret a tudatosságnak. Ösztönszerűen nehezedek az ágyra, és úgy bújok Sakura hátához, mint egy védelemért könyörgő kisgyerek.

A fejemben tomboló vihar azonnal elcsendesedik, mintha csak palackba zárták volna. A kényelmes és megnyugtató sötétség, szinte azonnal védelmezően beburkol, és elalszom.

Némán követem Caroline alakját a szertáron keresztül. Ahhoz képest, hogy elvileg fogalma sincs arról, hogy miért akarna bárki is a sötét kamrákba járkálni, elég jól ismeri az utat oda.

Gondolatban újrajátszom Lext tervét és ezzel szemben végül a sajátomat is, amik között még most is ide-oda ingázok. Folyamatosan próbálok valami olyan utat találni, ami mindenki számára megfelelő lehet, de egyszerűen nem létezik ilyen.

Do egy szót sem szólt a srácoknak arról, amit az autónál mondtam neki, némasága pedig egyértelmű támogatás.

Lex azt hiszi, innen még visszahozható a helyzet, de valójában nem. Azt hiszi, ha eloszlunk és hatan három oldalról közelítünk, nagyobb esélyünk van. Ha Caroline felölti magára Ansel arcát, majd eléggé hitelessé teszi a történetemet arról Skynak, hogy nem Noam miatt vagyok itt, hanem miatta. Hogy megfigyeltettük, mert tudtuk, hogy a Szindikátusba lépésem napján nem marad veszteg, és hogy én csak apánk tervét próbálom védeni azzal, hogy eljöttem, és feltakarítok Sky után.

Még akár működhetne is. Akár… De Lex maga sem hiheti azt, hogy rá tudja venni Noamet, hogy működjön velünk együtt. Nem. A Skarlát Pillangókban lezajlott jelenet után egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz egy rövid menet. Abba pedig a srácok nem mennének bele, hogy Noamet eltüntessük a föld színéről egy időre. Patthelyzet.

Nincs más választásom…

A bőröm bizsereg, ahogy arra gondolok, hogy nekem kell kivinni innen Noamet. Azt a Noamet, aki jelenleg a legnagyobb ellenségének tekint engem. Méghozzá tehetséggel kellene ezt tennem. Ha pedig nem tudom megfelelően használni, akkor…

Mély lélegzetet veszek, és próbálom lerázni magamról az aggodalmaimat, és a célra koncentrálni, de ahogy egyre mélyebbre jutunk az iskola alatt, egyre nehezebben megy a próbálkozás is.

Caroline úgy fogja a saját telefonját zseblámpaként,  ahogyan Lex korábban, és nagyon ügyel arra, hogy vékonyka ujjaival félig lefogja a vakut, hogy ne keltsünk véletlenül se feltűnést idő előtt.

A helység zsúfolásig van tömve. Porosodó fémpolcok magasodnak minden irányba, rajtuk pedig a lehető legkülönfélébb dolgokra vetül fénycsóva, ahogy óvatosan eloldalazunk két polcsor között.

Morbid velencei maszkok vicsorognak rám az egyikről, és ahogy elhaladok mellettük, a szemük helyén lévő fekete gödröktől kiráz a hideg. Mintha mindegyik egyenesen engem figyelne és kacagna a lehetetlen helyzeten, amibe kerültem.

– Meddig tudod ezt így tartani? – kérdezem suttogva Caroline-tól, csak hogy eltereljem a gondolataim arról, mennyi helyen lehet itt megbújni a sötétben.

– Egy-két óra maximum – feleli semleges hangon, miközben kissé oldalra lép, hogy elférjen egy régi kosztümökkel zsúfolásig megrakodott fémállvány mellett. Örülök, hogy mögötte vagyok és sötét van, mert Ansel arca és Caroline hangja nagyon nem összeegyeztethető a fejemben.

Caroline befordul az egyik polcsor végén jobbra, majd átbújik egy a polcnak vetett hatalmas minden bizonnyal erdőt ábrázoló kartonfal alatt. Nekem kicsit jobban be kell húznom a fejem, mint neki, mikor áthaladok alatta.

Szeretnék tovább beszélgetni Caroline-nal, mert valahogy furcsán kínosnak érzem a némaságot, és egyértelműen érzem a felszín alatt fortyogó dühöt is irántam.

– Nézd, Caroline, tudom, hogy dühös vagy rám, amiért egy szó nélkül leléptem, most meg megjelenek a semmiből és a segítségedet kérem – kezdek bele felszívva magam, hogy egyben el tudjam mondani, amit gondolok. – Teljesen jogosan…

Caroline hirtelen szembefordul velem a sötétben, nekem meg az ajkamon akad a szó… Ansel arcán átsüt Caroline dühödt kifejezése, ahogy felnéz rám.

– Istenem, Mena – fakad ki sóhajtva. – Egyáltalán nem ezért vagyok dühös – mondja a karjait széttárva a sötét szertár felé, és a jobbjában világító telefon egy pillanatra fényárba vonja a fémpolcokat, amik mellett állunk. Azonnal észreveszi a hibát, és félig újra letakarja a vakut, hogy csak az arcunk legyen némi fényben. – Bennem miért nem bíztál? – kérdezi vádaskodó éllel a hangjában, és láthatja, hogy mennyire váratlanul ér a kérdés, és értetlenül állok előtte, mert válasz nélkül folytatja. – Dóban bíztál, bennem meg nem. – Óh, hát erről van szó. – Én is tudtam volna tartani a szám. – Nem szóltam volna senkinek – mondja, és ez az a pont, amikor meg kell állítanom.

Most már mindent értek, és a megkönnyebbülés érzéséhez némi szorítás is társul, miközben suttogva válaszolok.

– Ez nem igaz, Caroline – mondom, és próbálom legyűrni azt a furcsa hidegfutkosós érzést, amit az okoz, hogy Ansel arcával beszélek meg éppen egy olyan személyes témát, amit az igazi Ansellel valószínűleg sohasem tennék. – Biztos vagyok benne, hogy bárkivel szemben tudod tartani a szádat, kivétel egyvalaki.

Caroline lélegzete megakad egy másodpercre, és ebből most már pontosan tudom, hogy Caroline lelkében a helyzet tényleg nem változott az elmúlt évben, és nagyon helyesen döntöttem, mikor Dót választottam.

– És mindketten tudjuk, hogy ez a valaki biztosan próbálkozott volna Noam miatt – teszem hozzá lágyan –, és ők nem lettek volna tisztában vele, de ezzel veszélybe sodorták volna Noamet. És mi sem bizonyítja jobban, hogy igazam van, mikor ugyanazon nap éjjelén, mikor egy év után végre találkozhattam vele, egy elhagyatott elmegyógyintézetbe kell leereszkednem utána, mert ki tudja, mit művel vele az a szerencsétlen miattam, és ez az egész milyen lavinát indított el. – Sajnos nem tudom elrejteni elkeseredett érzelmeimet.

Caroline csak bámul rám és hallgat. Gondolkodik. Aztán valószínűleg arra jut, hogy igazam lehet, mert összeszorított szájjal bólint egy aprót, és kissé sértetten megjegyzi, mielőtt visszafordulna irányba:

– Lex kérte a segítségemet és nem te.

Nem tudok nem elnyomni egy mosolyt, ahogy követem tovább a sötétbe.

Pár másodpercig némán haladunk egymás mögött. Egy jól megrakott kosztümökkel teli akasztósor mellett haladunk el éppen, mikor újra megszólal.

– Félsz? – kérdezi, és a hangján egyértelműen hallatszik, hogy azért kérdezi, mert ő igen.

– Igen – vallom be, bár azt nem teszem hozzá, hogy pontosan mitől is félek igazán. – De bízom Lexben – teszem hozzá csak azért, hogy megnyugtassam. Mintha Lex terve bármit is számítana már.

Magam mögé tekintek a sötétbe. Nem látok semmit, csak a sűrűn gomolygó feketeséget a zsúfolásig telt polcok között.

– Én is – hagyja helyben Caroline lágy hangon. Elszorult a torkom. – A legintelligensebb ember, akit ismerek – teszi még hozzá, és ha akarnék sem tudnék vitatkozni. Ez alatt a pár óra alatt, ő volt az egyetlen, aki képes volt minket egybefűzni, és előállni egy tervvel. Nem az ő hibája, hogy ez nem fog működni.

Visszafordulok Caroline felé a sötétségtől. Balra fordul, követem és megállunk egy fából készült plafonig tartó polcos szekrény előtt. Ez régebb óta lehet itt, mint a fémből készült társai, de egyértelműen kevesebb a por rajta, és az oldalán lévő kifürkészhetetlen formákba csomózódó porból ítélve gyakran mozgatva is van.

Caroline kilép oldalra, és már-már nevetséges, hogy pici termetéhez képest mégis megpróbálja egyedül elmozdítani a helyéről a bútort, aminek a polcain különféle dísztárgyak sorakoznak, egy középkorinak ható kupától kezdve egy valaha csillogó – minden bizonnyal műanyagból készült – koronáig.

– Lépj onnan – suttogom, és felmérem a méreteit. Valószínűleg egy kis erőfeszítéssel képes lennék én is egyedül eltolni a helyről, de tesztelnem kell valamit. Valamit, amire Lex figyelmeztetett a kávézóban, és aminek a normális működésére most nagy szükségem lenne.

Mély lélegzetet veszek, majd megpróbálom egyenletesen kifújni, és közben a szekrény önmagától csusszan odébb egy métert.

Caroline lélegzete elakad, és megfeledkezve arról, hogy éppen nem a saját arcát viseli, elképedve fordul félig ki felém és mered fel rám. Halkan kuncogok, mert annyira szürreális Ansel arcán ezt látni.

– A tehetséged – suttogja, hangjában őszinte elismeréssel, ami megmelengeti a szívem.

– Noam tehetsége – jegyzem meg a szekrény mögött feltáruló, rozsdaette, szürke vasajtóra meredve a sötétben, és azt már nem teszem hozzá hangosan, hogy furcsán erőfeszítés nélkülinek érzem a pszichokinézis használatát a korábbiakhoz képest. A bőröm bizsereg, mert érzem, mitől van ez, és nem tudom kontrollálni, ami megrémiszt. Jobban, mint a körülöttünk örvénylő sötétség.

– Valójában nincs olyan, hogy a te tehetséged meg az ő tehetsége – jelenti ki Caroline elgondolkodva. – Nektek közösen van tehetségetek. Egyikőtök sem működik a másik nélkül.

Komoran felhorkanok Caroline szentimentalizmusán. Nem lep meg, hogy így gondolkodik. De ez közel sem a valóság.

– Noam tökéletesen használta a tehetségét már azelőtt is, hogy megismert, és tudomást szerzett volna a megosztásról. Megvan nélkülem – jelentem ki, miközben ellépek Caroline előtt, és belököm a súlyos fémajtót. Egy pillanatra elfog a rémület, hogy nyikorgó sikítással tárul fel előttünk, ami idejekorán elárulhat minket, de az ajtó meglepően néma marad, ahogy feltárja előttünk sötétbe vesző, éhes fekete száját.

– Nincs meg nélküled – jegyzi meg Caroline kissé halkabban, mint ahogyan korábban beszélt. A szívem kihagy egy ütemet. – Már nem ugyanaz, mint mielőtt megismert volna – teszi még hozzá, és közben követ egy lépéssel az éhes szájon át a sötétségbe.

– Egyikünk sem ugyanaz, mint előtte – felelem komoran, miközben lassú és nagyon óvatos lépésekkel elindulunk, de pár lépés után Caroline a csuklómra fonja vékonyka ujjait megállásra késztetve.

Ijedten kapom ide-oda a tekintetemet, de látszólag semmi veszély nem közeledik.

– Nem akarom húzni az időt, de ezt muszáj elmondanom, mert a srácok biztos nem fogják. Még Lex sem. Do meg… ő egyszerűen csak Do. Az érzelmek nem igazán az ő asztala – kezdi, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy ujjai továbbra is a csuklómra simulnak, mintha szüksége lenne támogatásra ahhoz, amit mondani készül. – Noam tehetsége labilissá vált, miután felszívódtál.

– Hogy érted, hogy labilissá? – kérdezem, és közben azon agyalok, hogy miért most hallok először erről. Do semmit ilyesmit sem mondott. Mindig csak azt hajtogatta, hogy Noammel semmi probléma sincs. Dühös rám és a Nortonokra, de ennyi. És engem ez meg is nyugtatott. Valamennyire…

– Ez az egész megosztás, mintha megborította volna. Jobban mondva az a része, hogy elhagytad. – A gyomromat egy ismerős, de korábban még nem tapasztalt erő húzza össze Caroline szavait hallva. Elhagytam. – Mielőtt jöttél, senki nem volt, aki akár csak egy kicsit is hasonlított volna Blainhez. Kívülről ugyan próbálta mindig is az ellenkezőjét mutatni, de én tudom, hogy egyedül volt, mint a kisujjam. – Lehajtom a fejem, és a Caroline ujjai között pihenő telefont nézem. Nem tudok a szemeibe nézni, és most nem azért, mert nem a saját arcát viseli, hanem azért, mert ha nem is ezekkel a szavakkal, Blain saját maga mondta el ezt. És a tény, hogy ezt velem megosztotta, miközben olyan emberekkel szemben viszont továbbra is falakat épített, akiket sokkal régebb óta ismert, mint engem, még szörnyűbbé teszi, amit műveltem vele, még akkor is, ha nem volt más lehetőségem.

Elhagytam…

– Aztán jöttél te, és felcsillant a remény, hogy mégis van valaki, aki olyan, mint ő. Hogy mégsincs egyedül – folytatja Caroline, és nem tud róla, de felér egy kínzással, ahogy beszél. Persze tudtam én ezeket, de más, mikor az ember arcába mondják ezeket, mint mikor csak gondol rá. – És lehet, te nem tudod átérezni, hogy mit jelent ez valójában egy tehetséges embernek, mert nem közöttünk nőttél fel, de muszáj elmondanom, hogy sokat. Noamnek pedig a helyzete miatt még többet. Aztán egyik pillanatról a másikra, ahogy hoztad, el is törölted a reményt.

– Muszáj volt ezt tennem. Anyám videója – kezdeném, de Caroline elengedi a csuklóm, és megrázza a fejét, belém fojtva a szót.

– Én elhiszem. De neki nem lesz elég ennyi magyarázat – jegyzi meg, én meg elhúzom a szám, mert elmémben felrémlik, hogy milyen gyűlölettel nézett rám Noam a Skarlát Pillangók régi tárgyalójában. Tisztában vagyok a helyzetemmel. Do is folyton emlékeztet rá. – Most már nem hagyhatod magára – teszi még hozzá Caroline aggodalmasan, mintha csak tesztelni akarná a hűségemet és a hovatartozásomat.

Nekem viszont semmi kétségem, hová is tartozom pontosan.

– Nem hagyom magára többé. Ha akarja, ha nem – mondom határozottan, felnézve Caroline-ra. Pár pillanatig az arcomat fürkészi, aztán elégedetten bólint egy aprót.

– Helyes – hagyja helyben, és elszántan elnéz az elénk süppedő sötétségbe. – Haladjunk tovább – mondja nyomottan. – Lex és a többiek már biztos a másik bejárat közelében lehetnek – mondja, és megindul a sötétség felé. Óvatosan követem, és a figyelmemet nem kerüli el az alattunk húzódó koszos, kopott padló színe és mintázata a Caroline ujjai között ide-oda lengő telefon nyomott fényében. A pulzusom megemelkedik. A bőröm bizsereg.

A folyosó, amire beléptünk a szertárból, nem hosszú. Mindkét falon két-két egymástól egyenlő távolságra lévő ajtó szakítja meg a penészes, pergő vakolatú, repedezett csempézetű falak monotonitását. Mindegyikben csak a keret maradt bent, így mikor lassú léptekkel elhaladunk mellettük, mindegyik olyan, mint egy sötét, néma sikolyú száj, ami be akar kebelezni minket.

A levegő nedves és dohos, és minden egyes megtett méterrel egyre jobban egyetértek Caroline-nal abban, hogy érthetetlen, miért is akarna bárki is ide lejönni.

– Biztos, hogy a másik két bejárat járható, amit Lex említett? – suttogom aggodalmasan, ahogy elhaladunk az utolsó üres ajtópáros mellett. A vaku elhagyatott íróasztalok, fémszekrények és földön heverő bizonytalan helyről származó törött üvegszilánkonon siklik végig párhuzamosan velünk. Elkapom a tekintetem, mert attól rettegek, hogy az egyik bútor melletti örvénylő sötétségből még véletlen valaki – vagy valami – visszanéz rám.

– Nagyon remélem – feleli Caroline suttogva, és lelassítja az amúgy is nagyon lassú lépteit, ahogy elérjük a balra kanyarodó folyosó végét. Lex szerint ez az a bejárat, amit mindenki használ. Innen a legegyszerűbb ide bejutni. Minden másik bejárat vagy be lett falazva az idők során, ami a legtöbb tehetséges diáknak azért megnehezíti a bejutást, vagy alapból nehéz megközelíteni.

Gondolatban gyorsan végigfuttatom, kik lehetnek Sky köréből, akik segítenek neki, és egy olyan ember sem jut eszembe, aki rendelkezhet a teleportáció tehetségével, olyan meg végképp nem, aki mást is magával tudna vinni, ami reménykedésre ad okot. Noamet valószínűleg ugyanitt kellett átvinni, és Lex és Witsberger is az ehhez a folyosóhoz tartozó bejáratnál láttak embereket korábban.

– Üresnek tűnik – suttogja Caroline, ahogy óvatosan bepillant az elkanyarodó folyosóra. Követem lassú mozdulatai és pillantását balra, és ahogy a telefonjának a fénye átvágja a nehéz feketeséget, a folyosó közepén visszavillan ránk két sötét szempár.

Fojtott sikoly tör elő a torkom mélyéről, amitől Caroline rémülten ugrik egyet mellettem, a telefonját majdnem elejti, a vakuja ide-oda ugrál a folyosó falain, és mikor remegve de újra megállapodik középen, már nincs ott senki.

Caroline ingerültséggel keveredett ijedtséggel bámul fel rám oldalról. Na, ez a kifejezés már sokkal közelebb áll Anselhez, de a figyelmemet még ez sem tudja elterelni arról, akit láttam.

– Mi az isten, Mena? – kérdezi fojtottan.

– Nem láttad? – suttogom, és próbálom a légzésemet erőszakkal lenyugtatni, hátha a szívem üteme is követni fogja majd. Egyelőre nem úgy tűnik.

Caroline szúrósan bámul vissza rám.

– Mit?

Nem tudok felelni, mert a kifejezése egyértelműen azt üzeni, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Ő nem látott semmit és senkit, és ez a tény szép lassan valós félelemmel tölti meg a vénáimat.

– Tudod, Russból kinézem az ilyen jellegű idióta poénokat, de belőled – hagyja a mondat végét a levegőben kissé elítélően, és inkább tovább indul a sötétben.

Vontatottan követem, és mikor elérjük azt a pontot, ahol az előbb még az álmaimból jól ismert gyerek Noam bámult ránk egyenesen a sötétségből, körbesiklatom a tekintetemet, de sehol senki…

Nem álmodom. Most nem. Viszont abban is biztos vagyok, amit láttam. Ott volt.

Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mi a fene történik velem?

〜

A jobb lábam tompa fájdalma, ami először a tudatosság peremére sodor. Mint valami halkan, de biztosan lüktető ébresztőóra, ami egyenesen belőlem fakad.

Még mindig egyedül vagyok. És ami a legfontosabb, csodával határos módon, még mindig az ajtó túloldalán. A fényárban úszó kis kémlelőnyílás komoran bámul le rám a sötétségbe.

Nincs vesztegetni való időm. Nem tudom, mennyit voltam ájult, de bármi is az oka annak, hogy még mindig nem jött erre senki, biztosan nem tart örökké.

Megpróbálok felállni, és ezúttal gyorsabban megy, mint bent, a furcsa gumiszobában korábban, de a jobb térdemből szétáradó fájdalom annyira éles, hogy csak bicegve tudok előrehaladni.

Olyan ez a hely, mintha ismerném. Valahol, a tudatom elnyomott részén, érzem, ott van a válasz, de egyelőre hiába erőlködöm, nem találom. A gondolataim egy részét még mindig homály fedi, egyetlen dologban viszont biztos vagyok már most. Ha kijutok innen, ezt mind a ketten nagyon megkeserülik.

〜

A folyosó nem tart sokáig. Viszonylag hamar egy tágas aulaszerűségbe torkollik. Itt már én is előveszem a telefonom, és a vakujával a Caroline-nal ellentétes irányba világítok, hogy hamarabb belássuk a teret. A helyiség hatalmas. Középen egy valaha volt fehér, kör alakú pulton és szanaszét heverő papírokon siklik végig a telefonom fénye. Egy vezetékes telefon lóg le a jobb oldalán.

Ez lehetett a recepció.

– Eléggé félelmetes, hogy ilyesmi van az iskola alatt – jegyzem meg suttogva, és mintha a hangommal irányítanám, az utolsó szó nyomán éles, fehér fény villan fel a szemünk előtt.

A plafonon legalább egy tucat neoncső kapcsolódik fel egy szemvillanás alatt hideg fényárba vonva az aulát.

– Azért hozzá lehet szokni – jön a jókedvű válasz, amire nem számítottam. Sky legalább tíz méterre áll tőlem. Mellette kicsit távolabb egy folyosó sötéten tátongó bejárata mellett Nic. Azonnal felismerem. Nem egyszer láttam Sky közelében az elmúlt hónapokban.

Viszont, ami valóban megdöbbent, hogy rajtuk kívül még négyen állnak a helyiségben elszórtan. Mintha csak vártak volna minket a sötétben. Sky elégedettnek tűnik pontosan addig a másodpercig, míg meg nem látja mellettem Caroline-t. Jobban mondva Anselt.

Az arcán átfut egy pillanatra a rémület – nagyon helyes –, de viszonylag hamar rendezni is tudja magát.

– Mit művelsz, Sky? – kérdezem fáradtan sóhajtva, és ez olyan őszintén bukik ki belőlem, hogy magam is meglepődöm.

Tényleg. Mégis mi a fenét akar ezzel az egésszel elérni? Ahelyett, hogy megkönnyebbülnék, hogy igazunk volt, Skyról van szó, a szívem mélyre süllyed.

Közben oldalra pillantok. Ketten állnak jobbra tőlem, nagyjából ugyanolyan távolságra, mint Sky szemben. A nevüket nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy már láttam őket a Nortonok birtokán, ahogyan a bal oldalon lévő másik két embert is.

Az ő nevükre viszont emlékszem, ahogy a tehetségükre is, hála az égnek: Ronan tehetsége Dóhoz hasonlóan a pszichokinézis, és nincs olyan szinten, mint a piros hajú és neki köszönhetően én, Torin pedig remélhetőleg nem sokat fog itt érni az alakváltással.

– Abból, hogy itt vagy, úgy hiszem, pontosan tudod a választ – löki felém Sky a választ, és közben vet egy pillantást a kissé odébb álló Nic felé, de nem tudom megfejteni a néma kommunikációt.

– Hol van Noam? – kérdezem szándékosan figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzést.

Hát jöjjön akkor mégis Lex terve.

Nagyon kell koncentrálnom arra, hogy mit mondok, ahogyan arra is, hogy közben megfigyeljem a felállást.

Sky szélesen elmosolyodik a kérdés hallatán, mintha csak a szavaim igazolást jelentenének a feltételezéseire. És igazából pontosan ez is történik. Technikailag igaza van. Ami lenyűgöző. Csakhogy semmiképpen nem hagyhatom, hogy ezt ő is tudja.

Vetek egy pillantást a névtelen két srácra, de egyelőre nem érzek próbálkozást a részükről, így visszafordulok Sky felé.

– Biztos helyen – feleli, és reménykedem, hogy nem veszi észre, hogy megugrott a pulzusom. – Tudtam, hogy nem stimmel veletek valami. Apa olyan elvakultan hisz benned és a képességeidben, hogy észre sem vette az intő jeleket.

– Miféle intő jeleket? – kérdezem, és igyekszem a lehető legcinikusabb lenni. Ügyeltem rá, hogy semmiféle kapcsolatba ne lépjek Noammel az emúlt egy év során, és hogy ő se tegye velem. – Az egyetlen intő jel itt az, amit művelsz. Tudod te, hogy milyen hatással lehet ez az egész kis önálló akciód apa terveire? – kérdezem tettetett felháborodással, és közben figyelem, ahogy a megfogalmazásom egy pillanat alatt kibillenti Skyt a mentális egyensúlyából.

Helyes!

– Ő nem az apád! – ordítja, és a másodperc tört része alatt lényegül vissza egy sértődött általános iskolás szintjére, ami az én malmomra hajtja a vizet. – És ha megtudja, hogy jöttél megmenteni Noamet…

– Megmenteni? – fagyasztom belé a szót. – Az egyetlen, akit itt meg kell menteni, az te vagy, mert ha apa megtudja, hogy mit műveltél, biztosan kinyír ezért! – érvelek, és hogy ne maradjon túl sok ideje, magyarázni kezdek, hogy a gondolatait a nekem megfelelő irányba tereljem. – Tudtam, hogy elszáll majd az agyad a Szindikátusba lépésem napján, de hogy ennyire, azt azért álmaimban sem mertem volna gondolni – játszom a hitetlent, ami végérvényében csak félig színészkedés, mert ezt tényleg nem néztem ki belőle. – Még szerencse, hogy Ansel megfigyeltetett – intek jobbommal hetykén a néma Caroline felé, aki bölcsen továbbra is néma maradt, aztán visszafordulok Skyhoz –, mert ki tudja, mit műveltél volna Noammel – nyomom meg a nevet a mondat végén, és látom, hogy Sky próbálja tartani magát, de közben nagyot nyel, és tekintete ide-oda cikázik köztem és Caroline között, akin többször is hosszabb ideig állapodik meg a tekintete, mint kellene.

Tudja, hogy valami nem stimmel, csak még azt nem tudja, hogy mi. Viszont úgy tűnik, sikerül elbizonytalanítani.

– Az egyetlen Blainnel, aki túlélte az ingenikumot, Sky! – mondom, hogy uraljam a figyelmét, és emlékeztessem az apja terveire Noammel kapcsolatban. – Fel tudod ezt te fogni?! – felháborodottan oldalra lépek egy aprót, mint aki tényleg nem hiszi el, ami történik, és félig ez is az igazság. Próbálok időt nyerni, mert fogalmam sincs, innen hogyan tovább. – Ti meg? – intek a többiek felé lemondóan. – Hogy az istenbe vett rá titeket ekkora őrültségre? Ha Christopher Noam Blainnek – szándékosan használom a teljes nevét, hátha így hivatalosabbnak hangzik a helyzet – valami baja esik, és emiatt nem lehet majd rajta elvégezni a szükséges teszteket, nektek annyi.

Érzem, ahogy Caroline megdermed mellettem a szavaim nyomán, de hála az égnek, még ez sem rántja ki a szerepéből.

Sky szúrós tekintetet vet rám. Látom rajta, hogy megingattam, de azt is tisztán észreveszem rajta, hogy még nem eléggé.

– Csodás előadás – tapsol kettőt teátrálisan felém. – De nem vagyok hülye.

Összeszorítom a fogsorom. Muszáj valamit kitalálnom, de nagyon gyorsan. – Az a nyomorult Noam elárult titeket.

Mi? Most meg mégis mi a fenéről beszél?!

– Na ebből elegem van – mondom valódi frusztráltsággal. – Üzenj apának! – fordulok Caroline felé jelentőségteljesen, és egy pillanatra értetlenül bámul fel rám, de aztán fény csillan a szemében, és a zsebébe nyúl, de a telefonját már nem tudja elővenni, mert balra tőlünk kivágódik az egyik duplaszárnyú csapóajtó, amin valaha betegeket tolhattak keresztül, és Do és Witsberger lépnek be rajta, nyomukban pedig mindenki egyöntetű megdöbbenésére Peyton.

A szívemet azonnal elönti a pánik, mert minden, ami elcsúsztatott, ebben a pillanatban véglegesen  el is csúszott.

〜

A folyosó végét fehér fény világítja meg. A végében áll valaki, háttal nekem. Lelassítom a lépteim, és kissé közelebb csusszanok a falhoz. Beszélgetés hangfoszlányai kúsznak felém. Mély lélegzetet veszek. Nem vagyok olyan állapotban, hogy mégegyszer teleportáljak. Valószínűleg másra sem vagyok alkalmas állapotban. Oldalra fordulok és a hátam mögé nézek. Volt egy folyosó, ami mellett eljöttem. Talán ha arra megyek, akkor…

A hang egyenesen a mellkasomba talál, és visszarántja a tekintetem a világosság felé. Semmi kétség sem fér hozzá. Ez bizony ő.

Egy pillanatig dermedten állok fél kézzel a koszos falnak támaszkodva, de aztán mintha egy mágnes lenne, úgy indulok meg felé, nem gondolva arra, hogy mi várhat a fényben.

Csak megyek, és mikor nehézkes léptekkel elérem a folyosó végét, a vakító világosságot, az ott lévők azonnal észrevesznek engem. Mintha minden egy borzalmasan szürreális festménybe fagyna a megjelenésemre. Mindenki mozdulatlanságba meredve bámul rám, mintha még nem láttak volna soha, és ez az a pillanat, amikor kissé hátrébb állva középen megpillantom.

– Mena?! – kérdezem, mintha csak álmodnám, hogy tényleg ott van, és tompa aggyal önkéntelenül is lépek felé egyet, mire kinyújtva a karjait felém, rám kiabál.

– Ne!

És elszabadul a pokol.

〜

Noam nem méri fel a helyzetet, így ha lenne is olyan állapotban, hogy védekezni tudna a támadás ellen, akkor sem tudott volna felkészülni.

Minden mintha egyszerre történne.

– Ne! – sikoltom, mert látom, hogy Nic azonnal oldalra lép. Ő áll legközelebb Noamhez, és megragadva annak torkát egész egyszerűen a mögötte lévő falnak taszítja a koponyáját, a többiek pedig egyszerre mozdulnak felém, de így is elkésnek.

Ahogy én is.

A teleportálás tökéletesen sikerül. Egy szemvillanás alatt Noam mellett állok, de már későn. Úgy zuhan oldalra, mint egy rongybaba, én pedig hiába próbálom megtartani a súlyát, csak a tompításra vagyok képes. Térddel a földre zuhanok, ölemben a fejével, pont, mikor a többiek észreveszik, hogy már nem ott vagyok, ahol egy pillanattal korábban, és leküzdve meglepetésük irányt változtatva újra nekem akarnak rontani.

Nic már majdnem elér engem is az ujjaival, de a pillanat tört része alatt oldalra lendítem a karjaim, miközben felidézem Do szavait a vizualizációról, és mindannyian úgy repülnek hátra a szélrózsa minden irányába, mint riadt varjak a szántóföldről.

Sky és Peyton olyan sokkosan mered rám, mintha magát az ördögöt idéztem volna magamba, és én ki is használom a pillanatnyi fagyott döbbenetet, és lenézve az ölembe megpróbálom felmérni a károkat, amit Nic okozott Noamben.

Sötét tekintete egyenesen mered a semmibe. Az ujjaim tehetetlenül remegnek, miközben tapasztalatlanul igyekszem megtalálni a nyaki pulzust, ami csak harmadjára sikerül, és az azt megelőző két sikertelen próbálkozásnál mintha kicsit meghalnék. De aztán ott van. Érzem a mutató és a hüvelykujjam alatt. Halványan, de ott van.

Él – állapítom meg magamban nyersen.

Szemem sarkából látom, ahogy Sky elképedten tesz felém egy tétova lépést, de azonnal kinyújtom felé a jobb karom. Nem csinálok semmit, de ez az egy mozdulat rémült megtorpanásra készteti, és nagyon is jól van ez így. Féljen csak. Rettegjen a nyomorult!

– Ott maradsz! – dörrenek rá számomra is ismeretlen, mély állatias hangon. – Már nem is annyira mulatságos a helyzet, mi? – kérdezem szárazon. Látszik a szeme mozgásán, hogy teljesen zavart. Tekintete köztem, Noam és Peyton között cikázik, és látszik, hogy igyekszik összerakni a történteket, de nem megy neki.

– H-hogy voltál képes erre? – dadogja elképedve.

Do aggodalmasan közelebb lép, mert tisztán felismeri rajtam a bennem végbemenő változásokat.

– Ne, Mena, ezzel mindent elrontasz! – figyelmeztet, de bennem elpattant valami, amit már nem lehet újra összerakni. A gondolataim szétrobbannak.

Bizsereg Noam feje alatt mindkét tenyerem. Érzem, ahogy melegség önti el őket csuklótól az ujjaim hegyéig. Mintha minden másodperc elteltével kiszállna belőlem is némi erő párhuzamosan vele. Jobbomat óvatosan kicsúsztatom a feje alól, és nézem vérben ázó jobb tenyerem, és ködös aggyal azon tűnődöm, hogy vajon a megosztás miatt érzem ezt a feszítő dühöt, vagy alapból is így lenne.

Nem tudom, de nem is fontos.

– Ingenikummal, te kretén! – felelem végül Skynak dühödt viszolygással, figyelmen kívül hagyva Do teljesen jogos ellenkezését, és lassan felnézek Skyra Noam arcáról.

A tekintete elkerekedik, és ösztönösen hátrál egy lépést.

– Nem – rázza meg a fejét, mintha meg akarná győzni magát a saját igazáról, de a tények nem hagyják. – Te nem lehetsz ingenikum használó! – vádaskodik és még a jobb mutató ujját is rám emeli, mint egy kisiskolás, aki épp az ebédjét kéri számon az egyik osztálytársán.

Segítségkérő pillantást vet Peyton felé, de látszik rajta, hogy ő sem érti, mi történik. Egyszerűen komikus, ahogy kinéznek. Főleg Peyton. Őt aztán soha nem láttam még meglepettnek, mióta ismerem. Mindig mintha mindennel teljes mértékig tisztában lenne, mintha őt aztán soha nem lehetne kibillenteni az egyensúlyából, most viszont, Noamhez hasonló sötét szemei elképedten pásztáznak minket, és látszik rajta, hogy nem tud, mit kezdeni a helyzettel.

A gúnyos nevetés úgy szakad fel belőlem, hogy még Dót is meglepi, és látom, hogy vet egy ijedt pillantást a mögötte álló Witsberger felé, de elkésik, bármit is akart volna csinálni.

– Ó, dehogynem. – Felelem végül Skynak. A düh elborítja az agyam. Vetek még egy pillantást Noam ölemben nyugvó arcára. Szemei immáron  lehunyva, a kifejezése nyugodtnak tűnik, mintha csak aludna. – És most kurvára megbánod, amit csináltál!

Sky szinte azonnal kínzóan magas hangon felüvölt fájdalmában. Nem teljesen tudatosul bennem, amit művelek. Legalábbis nem úgy, mint ahogy kellene. Egyszerűen csak bántani akarom. Teljes erőmből. Egyszerűen nem engedhetem csak úgy el.

Sky üvöltésébe hirtelen Caroline rémülten tehetetlen sikoltása is belekeveredik.

Fehér fény villan a szemem előtt, és térddel a betonra rogyok Noam teste mellett, pedig azt sem fogom fel, mikor álltam fel. Nem kapok levegőt, és a koponyámon belül, mintha az egész agyam lüktetne. Már képtelen vagyok felfogni, ami körülöttem történik.

Különös erők feszítik szét a koponyámat belülről. Soha még csak hasonló fájdalommal nem találkoztam. A hatalmába kerít, mozdulni sem bírok. Úgy érzem, pár pillanatra vagyok csak a mindent magába szippantó haláltól, és képtelen vagyok tenni ellene. Pörögnek a másodpercek, és a fájdalom csak egyre erősebb. Nem vagyok úgy igazán tudatában, de kicsit mégis. Most az én torkomból szakad fel állatias, igazán mélyről jövő ordítás, mintha ez akár egy leheletnyit is tudna enyhíteni a fájdalmamon.

Nem érzem a végtagjaim. Az agyamat már rég nem érdekli. A tudatom küzd az ismeretlennel. Nyitva a szemem, de nem látok semmit, csak egymással táncoló, folyamatosan vibráló vörös színeket.

Várom az ájulás pillanatát. Reménykedem, hogy nem ebből az állapotból kell a halálba lépnem.

A vibráló vörös lilába csap, miközben leválva a többi árnyalatról folyton változó emberi alakot ölt. Anyám hangját hallom a távolból. Elnyomja a fülemben sikoltó fájdalom, de értem a szavakat. Nem igazán mondja ki őket, de én mégis értem. Kitartásra buzdít.

Aztán az ugráló fények egy villanással kialszanak, a fülemben sikoltó fájdalom elhallgat, és a bizonytalan ideig tartó sötét némaságban hideg ujjak fonódnak a csuklómra.

Fél évvel ezelőtt hallottam először a sötét kamrák kifejezést. Andrew Norton dühödt monológja újra és újra lejátszódik a fejemben, ahogy az épület alapzatát figyelem.

Olyan ideges volt, hogy az erek kidagadtak a nyakán, miközben Skyjal üvöltözött, aki úgy ült az ebédlőasztalnál, mint egy sarokba szorított kiskutya. Egy ponton még azt is megkockáztattam volna, hogy ugyanúgy maga alá is vizel közben.

Persze ez nem történt meg, de a sírás majdnem. A könnyek szinte azonnal ellepték a szemeit, ahogy az apja üvöltözni kezdett vele, de azt legalább megakadályozta, hogy kicsorduljanak, de Norton persze így sem hagyta szó nélkül.

A szívem összeszorult.

– Most meg bőgni fogsz?! – intett jobbjával hanyagul Sky felé, és látszott rajta, hogy ha ez tényleg bekövetkezne, még lehet le is keverne neki egyet. Soha nem ütötte meg előttem. De valamiért mégis az volt az érzésem akkor, hogy most nagyon is valós ennek a lehetősége. – Egyet nagyon jól jegyezz meg, fiam! – kezdte halkan, miközben a kés hegyével, amivel addig a tányérján lévő stake-et vágta, fenyegetően Sky felé bökött. Csak akkor hívta Skyt a fiának, mikor dühös volt. És most nagyon annak tűnt. – A Norton név kiváltság – itt vetett rám is egy jelentőségteljesen rideg pillantást, de figyelme hamar visszaterelődött Skyra, amit nem is bántam, mert minden egyes alkalommal megrémisztett, mikor így tett. – Hálát kellene érezned, hogy a Szindikátust alapító családok egyikébe születtél – jegyezte meg elítélően, és a hangjába minden olyan érzelem elvegyült, amitől az ember tisztán és érthetően érezte, hogy Andrew Norton utálja a fiát. – Kár, hogy a Szindikátus bezáratta a sötét kamrákat. Pedig ott lenne a helyed.

Értetlen pillantást vetettem Peytonra, aki egyenes háttal Norton balján ült az étkezőasztalnál, de nem vett rólam tudomást, mint ahogy az esetek többségében általában is teszi.

Andrew Norton meg csak fröcsögött tovább.

Csak kicsivel később, a szokásos délutáni tehetségelmélet órámra haladva csapódott mellém a folyosón, mintha csak felügyelni akarná, hogy tényleg órára megyek. Számoltam. A negyedik lépés után szólalt meg csak, mintha a kérdő tekintetet most küldtem volna felé, nem órákkal ezelőtt.

– Az iskola alatti pincerendszert hívják sötét kamráknak a tehetséges köznyelvben – mondta semleges hangon, mintha csak egy tankönyvből olvasná. Nem reagáltam, ezért folytatta. – Az 1800-as évek elejétől működött ott… nos, mondjuk elmegyógyintézetnek, a tehetséges emberek számára.

Felhorkantottam. El tudtam képzelni, milyen jellegű elmegyógyintézet működhetett abban az évszázadban.

– Az ötvenes évek közepén szavazta meg a Szindikátus a bezárását az embertelennek tartott körülmények miatt.

Utálkozva megráztam a fejem, miközben megálltam, mert elértük a tanterem ajtaját. Peyton is megállt velem. Úgy nézett le rám feketének tűnő tipikus Blain tekintetével, mintha átlátna rajtam.

– És az apám ezt kívánja a saját fiának – jegyeztem meg nyersen, mert eddigre már rájöttem, hogy valamiért Peyton előtt megengedhetek magamnak egy-két őszintébb megnyilvánulást is, amíg ezek csak hétköznapi érzelmekre koncentrálódnak, és nem a Norton-család Szindikátusban elfoglalt pozíciójával vagy nézeteivel szemben kritikusak.

– Csak motiválni szeretné – felelte Peyton kifejezéstelen arccal. – Biztos vagyok benne, hogy képes lenne megfelelően használni a tehetségét, ha elhivatott lenne. Vegyünk téged példának.

– Mert az nyilván sokat segít Skynak, ha a nemrég előkerült tesójával példálóznak – szúrtam közbe, de Peytont hidegen hagyta a megjegyzésem, csak folytatta.

– Fél év alatt olyan szintre fejlődtél a pirokinézis használatában, amit senki nem gondolt volna.

Újra csak gunyoros morgásra futotta tőlem, ahogy felrémlett bennem, mennyit kellett ezért szenvednem. Mennyi átalvatlan éjszaka van mögöttem, mennyi kínzó pirokinézis óra. Mennyi mentális megterhelés. És úgy beszélt róla, mintha az, hogy legalább négyszer jutottam emiatt a Precipicetowni Központi Kórház tehetségeknek fenntartott sürgősségi osztályára, teljesen normális lenne.

Meg fogjátok ölni ezt a lányt, ha így folytatjátok.

Dr. Hermann szavai naponta eszembe jutottak azóta, hogy meghallottam a kórterem ajtajában, ahogy nyomott hangon Peytonnal beszélget. Ahogy azt is tökéletesen az emlékezetembe véstem, ahogyan Peyton erre reagált.

Nem kell pánikot kelteni, Dr. Hermann. A Nortonok szívósak. Nem lesz baja.

Mintha a Nortonok ereiben mágikus arany csörgedezne vér helyett, ami megakadályozza, hogy bármi bántódásuk essen.

– Meg is fizettem ennek a fejlődésnek az árát – jegyeztem meg keserűen. Peyton nem mozdult, de sötét tekintete tetőtől talpig végigsiklott rajtam.

– Andrew csak mindenkiből ki akarja hozni a legjobbat – érvelt meglehetősen szánalmas módon, ami neki természetesen nem tűnt fel. Kifejezésén látszott, hogy teljes mértékig hisz abban, amit mond, és ez rémisztően hatott minden egyes alkalommal, mikor erről beszélt. – Nélküle most sehol nem tartanál a tehetséges világban.

Ebben azért egy kicsit kételkedtem, de természetesen nem mondtam ki hangosan, mert a pirokinézis, amiről azt hitték, hogy az egyetlen tehetségem, nekik köszönhetően valóban sokkal gyorsabban fejlődött, mint mondjuk a pszichokinézis, amit csak Dóval tudtam gyakorolni, azt is elvétve és titokban.

– Emlékezzünk arra a kölcsönösségre is akkor már, hogy a Norton családnak egészen jól fog jönni a jelenlétem a Szindiktásuban.

– Csak akkor, ha labdába tudsz rúgni a tehetségeddel az öcsém és Lex Daventry mellett – jött az azonnali riposzt ridegen.

Összeszorítottam a fogsorom, nehogy véletlenül dühömben valami olyasmit vágjak az arcába, amit később nagyon megbánhatok, és inkább sarkon fordultam, és beléptem a mögöttem nyíló tanterembe a folyosóról.

〜

– Jó ég, Lex! Nem akartál mindjárt Mr. Lawrence-nek is szólni, hogy segíthetne nekünk lejönni a sötét kamrákba kiszabadítani Noamet? – teszi csípőre a kezeit Do ingerülten, mikor a srácok hallótávolságon belül érnek. – Vagy felhívhattuk volna egyenesen az apját is akkor már. Nem megbántásból – tekint ki egy pillanatra Oliver felé, aztán vissza Lex felé  –, de csak Cariről volt szó.

Lex türelmet erőltetve magára sóhajt, Oliver meg csak elégedetten mosolyog vissza Dóra, de aztán tekintete rám siklik Do mögött, és a mosoly elillan az arcáról, mintha szellemet látna.

Lehet, úgy is nézek ki.

– Jó ég, querida! Mi történt veled? – kérdezi aggodalmasan, és mintha el sem telt volna egy év, mióta utoljára látott, két lépéssel átvág a köztünk lévő távolságon, és magához ölel.

Olyan váratlanul ér ez a gesztus, hogy visszaölelni is elfelejtek, mielőtt újra eltávolodna tőlem, és újra végignézne rajtam tetőtől talpig.

– Semmi – mondom mosolyt erőltetve magamra. – Csak fogytam egy kicsit – mondom, mintha tényleg semmiség lenne az egész. Oliver arca mellett elkapom Do komor kifejezését kicsit távolabb, de bölcsen nem szól semmit, így visszanézek Oliverre. – Te viszont nem változtál semmit. Rég láttalak. – A mosolyom ezúttal őszinte, amit Oliver is viszonoz, amitől egyből elpirulok.

– Megmagyaráznád, Lex? – vág közbe Do türelmetlenül, mielőtt még tovább folytathatnánk a bájcsevejt Oliverrel, de eközben sem kerüli el a figyelmemet, hogy Caroline viszont egyáltalán nem üdvözöl. Távolságtartóan esik rám a pillantása, és közben nem szól semmit.

– Jó lenne, ha nem beszélnél úgy Oliverről, mintha itt sem lenne – jegyzi meg Caroline szokatlan ridegséggel Do felé. Én ugyan egy éve nem beszéltem Caroline-nal, de hogy mennyire nem jellemző ez a stílus azóta sem rá, jól mutatja Do meghökkent arckifejezése, amit azonnal igyekszik is palástolni.

– Én csak arra akartam rámutatni – kezdi Do a fogai között szűrve –, hogy talán szólhatott volna, mielőtt bárki mást is bevon ebbe az egészbe.

– Lex Noam legjobb barátja. Ha valakinek joga van itt döntéseket hozni, az ő – érvel Caroline meglehetősen jól, de az említett hamar megunja a kicsinyeskedést. Hála az égnek.

– Fejezzétek be – szól közbe, és a hangja se nem rideg, se nem ideges, mégis azonnali csendre készteti Dót és Caroline-t is. – Ezzel nem segítünk a helyzeten. Mindannyiunkra szükség van, ha a lehető legkevesebb kockázattal szeretnénk a helyzetet megoldani. És ha valamire nagy szükségünk van most, az ez. Gondoljatok már bele, Noam mától hivatalosan is a Blain család képviselője a Szindikátusban. – Itt tart egy kis szünetet, miközben két ujjal fáradtan megmasszírozza a homlokát, én meg kihasználom az alkalmat, hogy vessek egy pillantást Dóra, aki viszonozza azt.

Nyilván Lex is gondolt arra, hogy ez milyen konfliktussal járhat a Szindikátusban, csak éppen más szempontokat figyelembe véve.

– A lényeg. Ahogy a kocsiban idefelé megbeszéltük, Russ és én ellenőriztük a sötét kamrák bejáratát, és két embert láttunk váltásban a folyosókon – jelenti ki Lex, mintha az előző kis közjáték meg sem történt volna. – Szóval tényleg vannak lent. Viszont Skynak nyomát se láttuk, szóval ő valószínűleg Noammel van. És azt sem tudjuk, pontosan hányan vannak.

– Skyból kiindulva, biztosan nem egy hadsereg – jegyzi meg Do gunyorosan, és ezzel most hálásan egyet is értek. Skynak nem sok barátja van, ami az előnyünkre válhat most. Viszont óvatosnak kell lennünk akkor is, mert a gyűlölete olyan lánggal ég, hogy bármit kinézek belőle.

Lex váratlanul rám emeli a tekintetét, ami azonnal kiránt a gondolataim közül.

– Van bárki, aki környezetedben ott – kezdi, és nem tudok nem elsiklani a tény felett, hogy Lex nem mondja ki valamiért, hogy a Nortonoknál –, aki termetileg kicsit is hasonlít Linyre, és Sky nem tartaná furcsának, hogy veled van?

Értetlenül meredek először rá, majd tekintetemet Caroline-ra siklatom. Most tűnik fel csak, hogy öltözéke nem a megszokott. Mármint nem az, amit én egy éve megszoktam tőle. De erősen kétlem, hogy az egészen bő, egyenes szárú, sötét farmer, és a buggyos fekete férfi kapucnis pulóver lenne az új stílusa. Az anyagok úgy nyelik el vékonyka testét, mint az éjszakai köd a precipicetowni szakadékot éjfélkor.

Caroline arckifejezése távolságtartó, egyáltalán nem szólt hozzám, mióta megérkeztek. Nem csodálom. Ennyi idő után felbukkanok, és azonnal veszélybe sodrom.

– Mena? – szakít ki gondolataim közül Lex várakozóan, amivel sikerült a figyelmemet megint magára irányítania.

– I-igen. Azt hiszem – felelem végül zavartan. – Ansel – mondom, mintha mindannyian tudnák, kiről van szó, pedig a valóságban, csak Dónak van némi fogalma róla. Undorodva fel is nyög a név hallatán, de Lex nem foglalkozik vele.

 – Rendben. Akkor mondom, mit fogunk csinálni.

〜

Az ébrenlét és az álom peremén egyensúlyozok. Furcsa, hogy ebben a kábult valóságban is tisztán elér ez a tény. Minden más homályos masszaként vonaglik a szemeim előtt, hol jobban kitisztulva, hol megfoghatatlan egyveleggé lényegülve vissza.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de több ilyen periódus váltotta egymást, és Sky megjelenésével minden egyes alkalommal visszasüllyedtem a megfoghatatlan egyvelegbe.

Most tisztul a kép. Az anyag, amit folyamatosan adagolnak, fogy. De Sky hamarosan megjelenik, hogy pótolja, és engem meg a semmibe küldjön, és én nem tudok ellene mit tenni. Sosem vagyok elég ideig a tiszta periódusban, hogy egyáltalán el tudjak kezdeni gondolkodni azon, hogy hogyan szabadulhatnék.

A fejemet kissé oldalra fordítom. Egyedül vagyok. Telnek a percek. Nem tudom mennyi, de nem jön senki. Gyenge vagyok, de megpróbálok felülni. Talán ha negyedjére sikerül, és közben úgy telik az idő, hogy nem tudom normálisan észlelni.

Imbolyog körülöttem a helyiség. A fejem a térdeim közé kell hajtanom pár pillanatig, míg csillapodik a fejemben és gyomromban egyaránt dúló vihar. És csak fogy az idő. Gyenge vagyok, mint egy lepke.

A karomból kiálló csőre nézek. Most már van erőm kiszakítani magamból. Nem értem, Sky miért nem jelenik meg. A szer egyértelműen ürül a szervezetemből. Szépen lassan, de megszabadulok tőle.

Mély lélegzetet veszek, és megpróbálok talpra állni. Lecsusszanok az ágyról, de a lábaim nem igazán képesek még megtartani a súlyomat, így kellemetlenül csapódnak a térdeim a kemény padlónak. Az izmaim, mintha gumiból lennének.

– Picsába!

A hangom érdes. A torkom ki van száradva. Körülnézek a helyiségben, és rájövök arra, amire korábban nem sikerült, mikor végignéztem a falakon. Ez bizony egy gumiszoba. Volt valamikor… Nagyon régen…

A falakat borító – egykor valószínűleg fehér – bőrborítás megsárgult, és ahol nincs felszakadva, ott bizonytalan helyről származó undorító foltok tarkítják.

A padló alattam hideg. Valószínűleg egy jó ideig ezen is valamiféle puhább borítás lehetett. A térdembe áradó tompa lüktetés nyomán kétlem, hogy ez az anyag alattam alkalmas lett volna bárkit is megvédeni, mint a falak, ha arra került volna a sor. A fejem annyira sajog, hogy nekem is kedvem lenne a padlóba verni, csak hogy elmúljon.

Várok pár másodpercet, és teszek egy újabb próbát a felállással. A mögöttem lévő ágyban megkapaszkodva próbálom felhúzni magam, és habár kissé imbolyog a fémszerkezet, csodával határos módon megtart, így a segítségével remegő lábakkal újra állok.

Vennem kell néhány mély lélegzetet. Időre lenne szükségem, de eléggé a híján vagyok, így nagyon óvatos csoszogó mozdulatokkal megpróbálom megközelíteni az ajtót. Legalábbis azt a részt a falon, amit annak vélek.

Merthogy kilincs nincs. Csak egy apró, kis téglalap alakú, koszos üveggel bélelt nyílás, amin túl nem látszik más, csak a teljes sötétség.

Meg a benti fény miatt az üvegről homályosan visszaverődő tekintetem. A szemeim alatti karikák még ezen a kopott felületen is egyértelműen látszanak.

Sóhajtva megfordulok, és hátamat a puha ajtónak vetem. Bármit is akarnak tőlem, muszáj kijutnom innen valahogy.

〜

Az főépületen belül csend és sötétség honol, ahogy halkan és óvatosan áthaladunk a földszinti aulán a hátsó folyosók irányába. Do megy elöl, mert Lex szerint ő képes a leghatározottabban irányítani a tehetségét, és nem mellesleg ő az egyetlen, akinek tisztán gyakorlati tehetsége van, és nem függ külső tényezőktől.

Mikor áthaladunk az aula közepén terpeszkedő hatalmas Precipicetown Gimnázium címeren, egy pillanatra felnézek a fölénk ágaskodó emeletek felé. Ez az egyetlen része az épületnek, ahol ha felnéz az ember, elláthat egészen az üveggel kibélelt tetőszerkezetig, ami mögött most még a csillagokat sem látni. A fekete korláttal szegélyezett emeltek a sötétségbe vesznek, és hirtelen olyan érzésem támad, mintha nem lennénk egyedül. Bizsereg a bőröm.

Az aulából az épület minden oldala felé indul egy hatalmas boltíves folyosó. Do pontosan tudja, merre kell menni. Hangtalanul követjük a kollégiumi folyosóval ellentétes irányba, és az egymás mellett sorakozó tanterem ajtókat hamar felváltja egy az alagsor felé vezető lépcső.

Lex előveszi a telefonját, és a vakuját zseblámpaként használva előretartja azt. Kétszer fordulunk el jobbra a lépcsőn lefelé, mire egy újabb, fából készült csapóajtó mögött rejtőző folyosóra lépünk.

– Az egyik szervizfolyosó – suttogja Oliver előttem. Mintha a gondolataimban olvasna. Sosem voltam még az iskola ezen részén, ők viszont úgy sétálnak itt, mintha csak otthon lennének.

Hátulról lopva feltérképezem Olivert. Első látásra valóban ugyanolyannak tűnt, mint mikor utoljára láttam, de jobban megnézve látom, hogy a vállai mintha leheletnyit szélesebbek lennének, a járása pedig magabiztosabb.

De lehet, csak én vagyok az, aki most fél.

A haja is hosszabb lett némileg. Szinte majdnem kopasz volt, mikor megismertem, most meg olyan hosszú lett, hogy egészen bele tud túrni, amit időnként frusztráltan meg is tesz, hogy ne lógjon a szemébe.

Lex hirtelen megáll a folyosó végén lévő elágazás előtti sötétben, és jobb kezével int egyet felénk, hogy mi is tegyünk ugyanígy. Jobb kezét félig a telefonja elé emeli, így annak a vakuja jelzőfénnyé tompul mellettünk, ahogy a falhoz simulva felsorakozunk egymás mellett.

– Ezen a folyosón láttuk őket korábban – suttogja alig hallhatóan. – Szóval valószínűleg a színjátszókör leselejtezett raktárából nyíló bejáraton mentek le. A legtöbb diák ezt használja.

– A legtöbb diák? – ismétlem hitetlenkedve, de halkan.

Do kissé előre hajol, hogy rám lásson Lex mellett.

– Olyan naiv vagy – jegyzi meg ítélkező hangon.

– Ne aggódj. Többnyire, csak nappal jön le ide egy két diák néha-néha. Éjszaka nincs bátorságuk – mondja Oliver némileg barátságosabban.

– Csak Skynak és a sleppjének – toldom meg cinikusan. És nem látok túl sok értelmet abban sem, hogy nappal hogyan lenne barátságosabb egy pincerendszer, mint éjszaka. A nap minden szakában pontosan ugyanolyan. Hátborzongató. De az is lehet, hogy én csak a Norton-szemüvegen keresztül ismerem ezt a helyet, ami nyilvánvalóan nem túl fényes. Kritikusabbnak kell lennem.

– Miért akarna ide bárki is lejönni bármikor is? – teszi fel a költői kérdést Caroline mellőlem, és úgy néz ki, ő még naivabb, mint én, mert kifejezésén tényleg látszik, hogy nem érti, mire lehet használni egy ilyen rejtett helyet.

Witsberger halkan felkuncog, de Do beleöklözik a vállába, hogy hagyja abba.

– Innen egy ideig egyedül kell mennetek Caroline-nal – mondja Lex figyelmen kívül hagyva a korábbi kis közjátékot. Nagyon mélyről jövő lélegzetet veszek, és kihúzom magam. Próbálom erőszakkal legyőzni a bennem tomboló félelmet, de nem sikerül. Nem tudom, mire számítsak.

Némán bólintok.

– Készen állsz? – A kérdés a fekete hajúnak szól, aki fel sem pillant Lexre. Túlméretezett fekete pulóvere zsebéből elővesz egy szintén fekete baseball sapkát, alágyűri a haját, és erre még a pulóver kapucniját is ráhúzza.

– Azt hiszem – jön végül a válasz kissé bizonytalanul, és mindannyian végignézzük, ahogy Caroline arca majdhogynem egyik pillanatról a másikra átváltozik.

– Bárcsak én is alakváltó lennék – jegyzi meg Witsberger elismerően. – Vagy ingenikum használó. – Hivalkodó vigyora még ebben a sötétben is tisztán látszik, ahogy jókedvűen rám kacsint.

Gyakran nem értem, Do mit eszik rajta.

– Koncentrálj a feladatra – figyelmezteti Oliver élesen, aztán felém és Caroline felé fordul. – Mit gondolsz? – kérdezi tőlem, és közben állával Caroline arcára bök. Követem a mozdulatot a tekintetemmel.

Lex segítőkészen Caroline arca felé irányítja valamennyire a fényt, hogy szemügyre vehessem. Körbepásztázom az arcot, ami Ansel Rivershez, Norton egyik engem megfigyelő tehetség nélküli jobb kezéhez tartozik, és megdöbbent, amit látok.

Az elmúlt egy évben Ansel felelt azért, hogy mindent rendesen elvégezzek, ami csak kipattant Andrew Norton agyából, és ami csakis a család befolyását hivatott szolgálni. Az elméleti tanulmányoktól kezdve a gyakorlati tehetségek órákig, ami sokszor végződött Dr. Hermann kezei között. Ansel arcán pedig soha egy cseppnyi együttérzés sem volt.

Caroline-on ez az arc valahogy más. Egyértelműen Ansel az, de a vonásai lágyabbak, melegebbek, átsüt rajta Caroline, amitől elfog a viszolygás, mert erről az emberről sok mindent el lehet mondani, de ezeket biztosan nem.

– Jó lesz – mondom, és elfordulva Caroline-től próbálok nem arra gondolni, mikor legutoljára szemben találtam magam a valódi Ansellel.

– Nem fognak gyanakodni, ha meglátják? – kérdezi Lex bizonytalanul, és kissé felbosszant vele, mert mikor vázolta nagyszerű tervét, hogy nem is Sky környezetéből van szükségünk valakire, hanem az enyémből, pont azért választottam Anselt, mert ő az, aki a legjobban hozzáilleszthető Caroline testalkatához. És ezt akkor is elmondtam.

– Honnan tudnám, Lex – felelem végül kelletlenül az igazságot. Annyi biztos, hogy első látásra biztosan Anselnek tűnik az arc. A sötét farmer jellemző rá, a pulóver és a sapka viszont kevésbé. Szóval ha valami miatt gyanakodni kezdenek, az nem az arc lesz, hanem a ruházat.

De az is bizonyos, hogy Ansel különös tiszteletnek örvend hála Andrew Nortonnak. Még tehetség nélkül is. Ami páratlan Norton közvetlen környezetében. A hűsége megkérdőjelezhetetlen, és ez félelmet ébreszt másokban. Skyban is.

– Ne tököljünk – jegyzi meg Witsberger halkan. Tekintete a folyosó elágazása és köztünk cikázik. – Addig fossuk itt a szót, hogy valaki erre jön, aminek elég nagy az esélye.

Igaza van. Lex összeszorítja az ajkait, ahogy végignéz rajtam. Olyan, mintha mondani akarna még valamit nekem, de nem teszi végül. Helyette helyeslően bólint egyet, és elfordul tőlem és Caroline-tól a többiek felé ügyelve arra, hogy a telefonjából áradó fény továbbra se áruljon el bennünket.

– Rendben. Ahogy korábban megbeszéltük. Akkor indulás.

〜

Az időérzékelésem átalakul. Óra híján egyszerűen csak az állapotomban tudom mérni a múlását. Érzem, ahogy egyre éberebbé válok. Gyenge vagyok ugyan, de a gondolataim kezdenek tisztulni, és ezzel párhuzamosan azon agyalok, hogy vajon ha most megpróbálnék az ajtó túloldalára teleportálni, akkor azonnal összeesnék-e utána vagy sem.

Elég nagy az esélye. Viszont innen máshogy nincs kijutás. Nincs kilincs ezen az oldalon, és kívülről senki nem fogja nekem kinyitni, hogy barátságosan az utamra engedjen, így amellett döntök, hogy túl sok választási lehetőségem nincs. Ha össze is esek a teleportáció után, akkor is az ajtó túloldalán leszek. És még ha meg is találnak, akkor is nagyobb az esélyem ott, mint az ajtó ezen oldalán.

Lassan megfordulok, hogy szembenézzek a kis kémlelőnyílással, amin keresztül még mindig csak a sötétség figyel rám, és mély lélegzetet veszek. Lehunyom a szemeim, és megpróbálom összegereblyézni a gondolataim, lelassítani a szívverésem és egyetlen dologra fókuszálni. A sikeres teleportációra.

A gyomrom fordul egyet, megingok és önkéntelenül is előrelépek egyet, hogy megtartsam az egyensúlyomat, de azt valahol elhagytam. Rövid időn belül már másodjára csuklik össze alattam a saját lábam, és térddel a padlóra zuhanok már megint. A csontom a burkolónak reccsen és éles fájdalom terjed szét a combom és a vádlim irányába is.

Megpróbálom egy morgással magamba fojtani a fájdalmat, és csak ekkor veszem észre, hogy félhomály uralkodik körülöttem.

Mögülem pislákoló fény árad, ami némi segítséget azért ad ahhoz, hogy beazonosíthassam a mögöttem lévő súlyos vasajtót, és a kis kémlelőnyílást a felső egyharmadának a közepén. Ezúttal fény árad át rajta sötétség helyett.

Az ajtó túloldalán vagyok.

És ahogy megszületik bennem a megkönnyebbült felismerés, a félhomály teljes sötétségbe süllyed át.

– Te meghibbantál? Te komolyan azokhoz a pszichopatákhoz akarsz menni? – Do szokásos cinizmusa mögött úgy nézett rám, mint aki most tényleg latolgatja annak a lehetőségét, hogy elment az eszem.

Fel voltam készülve erre, mikor ébredés után úgy döntöttem, hogy felhívom. Kint még sötét volt, a kollégiumi szoba pedig üres, ami arra engedett következtetni, hogy a Noam által okozott zűrzavart még nem rendezte le teljesen a tanári kar.

Do szinte azonnal felvette. Ez jutott eszembe, miközben válaszoltam.

– Igen – vontam vállat kissé idegesen.

A szőke tett néhány tétova lépést a sötét szobában, majd végül jól bejáratott mozdulattal kitárta az ablakot, és rágyújtott egy cigire. Legközelebb csak a harmadik slukknál szólalt meg újra, és már kevésbé tűnt döbbentnek.

– Mégis mi az istenért? – Féloldalasan a párkánynak dőlt, úgy nézett vissza rám. Még rajta is az a hülye halloweeni jelmez volt, de sajnos ez sem vette el a téma élét, bármennyire is szerettem volna.

– Anyám hagyott egy videóüzenetet. Noam és én megnéztük. – Itt tartottam egy kis szünetet, mert a valóság azért nem teljesen ez volt, de végül arra jutottam, ha már úgy döntöttem, hogy beavatom Dót, semmi értelme köntörfalazni. Semmiben sem. – Jobban mondva, Noam csak egy részét látta. Hála az égnek…

– Anyád mondta, hogy menj? – kérdezte egy adag füstöt fújva a lassan oszló kinti sötétségbe.

– Nem. Nyilván… – húztam el a szám, bár a videó után nem lepett volna meg ez sem. – Azt viszont mondta, hogy Nortonnak elment az esze, és hogy az ingenikumot a sátán ügyködésének tekinti – tettem hozzá. – Meg hogy ki akarja nyírni a Blaineket.

– És ezt Noam is látta? – Do frusztráltan összeszorította az ajkait, és az orrán keresztül fújta ki a beszívott füstöt.

– Igen – bólintottam, és egyre jobban kerülgetett az érzés, hogy legszívesebben én is elszívnék egy cigit, hátha oldaná az utóbbi néhány órában a gyomromba költözött gombócot, amit még a rövid alvás sem tudott megtenni. – És még csak meg sem lepődött – toldottam még hozzá nyomott dühvel.

– Ezen, mondjuk, nem csodálkozom – grimaszolt Do a sötétben.

– Amit viszont Noam nem látott a videóból az az, amikor anyám részletesen elmeséli, hogy miért is kell igazából leállítani Nortont – kezdtem bele az igazán nehéznek tűnő részbe, és gondolatban próbáltam összegereblyézni szerteágazó gondolataimat érthető formába.

– Mintha ez eddig nem lenne elég  – nyögte a szőke hitetlenkedve, nyilvánvalóan költőinek szánva a kérdést.

– Bántani akarják Noamet, Do – nyögtem ki végül tehetetlenül, és éreztem, hogy a hangomból tisztán kicseng, hogy a hisztéria határára sodródom közben. Do először nem szólt egy szót sem, csak kifejezéstelen arccal bámult rám a sötétben, mint aki egy teljesen másik nyelvet beszél.

– Igen. Ezt már mondtad – közölte végül színtelen hangon.

– Nem – vágtam rá fojtottan. – Most nem a Blain család kiirtásáról beszélek. Hanem, hogy anyám szerint Nortonék rájöttek, hogy miként hozható létre mesterségesen az ingenikumot alkotó mutáció, csak megtartani nem tudják.

Do már sokadjára nem felelt azonnal, és őt ismerve ez nagyon nem volt jó jel.

– Megtartani? – ismételte döbbenten pár másodperces késés után. Cigit tartó ujjai lehanyatlottak teste mellé. A cigi vége úgy izzott a sötétben, mint egy bokorban bujkáló ragadozó tekintete. – Úgy érted…

– Úgy – vágtam közbe. – Állítólag többféle eljárást is próbálnak kidolgozni, de anyám sem volt teljesen biztos ezekben. Két dologban azonban nagyon is biztosnak tűnt, az első hogy az egyik ilyen eljárás nagyon hosszú és rendkívül fájdalmas, és hogy… Noamen akarják végrehajtani. A második, hogy ez a kínzás teljesen értelmetlenül történne, mert az ingenikumot csakis megosztással lehet fenntartani.

Do felháborodottan csettintett a nyelvével, miközben csípőre tett kezekkel elfordult tőlem az ablak felé. Testtartásán egyértelműen látszott a sötétben, hogy mélyeket szippant a hajnali levegőből.

Végül alig pár másodperc gondolkodás után visszafordult felém.

– És te ezekhez az emberekhez akarsz csatlakozni? – grimaszolt felém, és hogy nyomatékot is adjon a kérdésnek, még hozzátette: – Ingenikummal az agyadban?! Teljesen elment az eszed?!

– Ők erről nem tudnak – legyintettem türelmetlenül, mintha ez az egész semmiség lenne, de csak próbáltam magam nyugtatni. Sikertelenül. – És nincs is okuk keresni rajtam az ingenikumot.

– És mégis hogy képzelted? Odamész Nortonhoz az utcán, hogy tudsz róla, hogy a lánya vagy, és most már szeretnél te is a Norton-dinasztia teljes jogú tagja lenni? És az igazi apáddal mégis mit terveztél? Vele mi lesz? Hogy fog ez neki esni?!

Felnyögtem a csöpögő gúny miatt, és habár én sem tartom Nortont az apámnak, mégis elérzékenyültem annak hallatán, hogy Do sem tartja annak.

– Nyilván nem így terveztem – feleltem idegesen toporogva a szoba közepén, szándékosan figyelmen kívül hagyva az utolsó kérdéseket. Annak a megválaszolására még én magam sem készültem fel lélekben. – Elmondom az igazgatónak, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, és tudom, hogy Norton az apám – tettem hozzá végül félszegen várva Do reakcióját, mert biztos voltam benne, hogy pont ugyanolyan baromságnak tartja, mint ahogyan elsőre hangzik, de ő csak noszogatva felvonta egyik szemöldökét, hogy folytassam. – Ő majd nyilván felhívja Nortont, aki idejön értem.

Do tágra nyílt szemekkel grimaszolt egyet.

– És ő majd mindenféle kérdés nélkül boldogan magához vesz téged – mondta, és a végére olyan cinikusan és megalázóan mosolygott a sötétben, hogy kedvem lett volna kiborítani a nyitott ablakon. Aztán úgy tűnt, megunta a tervem feletti szórakozást, mert lehervadt az arcáról a mosoly. Belehamuzott a párkányon álló befőttesüvegbe, mielőtt megszólalt volna. – De azt ugye vágod, hogy ő nem az a Bryan Mills-féle, bármit megteszek a lányomért típusú odaadó apuka, hanem a Logan Roy-féle kivéreztetem a családom a hatalomért jellegű?

– Befejezted? – kérdeztem a szememet forgatva.

Do halkan kuncogott egy aprót, de a számlájára legyen írva, nem folytatta az élcelődést.

– Nem tudom, miért nem akarta még velem is tudatni, hogy a lánya vagyok, de nem is érdekel. Ha egy dolgot elvittem magammal az igazgatóval folytatott csevegésből az az, hogy szerinte dolgom van a Norton-családban. Hát ideje elkezdeni, bármi is legyen az.

Do zöld tekintete elsötétült a kintről beszűrődő halvány fényben, majd lemondóan megrázta a fejét, és az ablakon keresztül a távolba meredt.

– Nem értem – jegyezte meg végül szokatlanul halkan. – Ha anyád arról beszélt, hogy Norton valamiféle sátáni borzalomnak tartja az ingenikumot, mégis miért próbálja mesterségesen létrehozni?

– Nem tudom – vontam vállat tehetetlenül, de rá kellett jönnöm, hogy Do csak hangosan gondolkodik, és nem várt választ a kérdésre, mert amint feltette a kérdést, már talált is magának egy hátborzongatót.

– Megmondom én neked – fordult felém komoran. – Irányítani akarják az ördögöt.

Nem mondtam rá semmit. Ott bujkált az én gondolataimban is. Alattomosan, csendesen, de a szőke nem volt az az ember, aki ezekkel a gondolatokkal nem mert szembenézni, mint én.

– És miért nekem mondod ezeket? Miért nem Noamnek? Pláne, ha ekkora veszélyben van – kérdezte mélyet szívva az ujjai között lógó cigiből.

– Az eljárást nem próbálják meg, míg be nem töltötte a húszat – mondtam, de ez nem túl sok megnyugtatást adott. – Állítólag valami ennyi idős korra fejlődik ki az agyban, amire szükségük van az eljárás során – vonok vállat frusztráltan, mert természetesen anyám ezt a részt sem tudta úgy igazán részleteiben megmagyarázni. Nem mintha akartam volna tudni. Pont elég gyomorforgató volt a tudat, hogy fel akarják nyitni Noam koponyáját.

– Nem engedné, hogy Nortonhoz menjek. Se ő, se az anyja, se Alastair – soroltam. – Ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy ha anyámnak igaza van, ez az egyetlen esélyünk megállítani. És van egy olyan megérzésem, hogyha elég idejük lenne rá, meg is tudnának győzni róla, hogy ez egy eszement ötlet.

Do egyetértően grimaszolt egyet, én meg neki dőltem az íróasztalomnak, hogy megtámasszon, mert hirtelen olyan érzésem támadt, hogy fogy a levegőm.

– Rendben. – Do lemondóan sóhajtott egyet, miközben elnyomta a cigije maradékát. Egy pillanatra még kibámult a lassan oszladozó sötétségbe, majd ellökve magát az ablaktól, teljes testével felém fordult. – Tegyük fel, hogy sikerül bejutnod, mert valóban szüksége van rád. Még talán idővel meg is tudsz ezt-azt, ami hasznos lehet. És aztán? – tárta szét a kajrát szarkasztikusan. – Ahhoz nem vagy elég, hogy megállítsd. Tehetséged is csak elméletben van.

Összeszorítottam a fogam, mert igaza volt. Tehetetlen és gyenge voltam, és az is kétséges volt, hogy ezen tudok-e változtatni, de egyelőre inkább félresöpörtem a kételyeimet ezzel kapcsolatban.

– Anyám szerint Noam és én – kezdtem, de hirtelen megakadtam a mondandómban, mert lehetetlenül furcsának éreztem hangosan is kimondani pont azután, amit Do teljes joggal a fejemhez vágott, de a szőke csak várakozóan bámult rám a sötétben, így kénytelen voltam. – Elvileg képesek vagyunk létrehozni egy olyan új tehetséget, amivel ki tudjuk iktatni másét.

Do kifejezéstelenül nézett rám a koliszoba sötétjében. Nem tudtam, mennyi az idő, de biztos voltam benne, hogy már nem maradt belőle túl sok, azután, hogy aludtam egy-két órát, és még a videó végét is megnéztem.

Kint már hallani lehetett az ébredező madarakat, és biztos voltam benne, hogy hamarosan Caroline is megérkezik a tornacsarnoki balhé után, meg valószínűleg valaki a tanári karból, akinek feltűnt Do és az én hiányom.

– Ó, hát minden pontján csodásnak tűnik ez az egész – nevetett fel Do maró cinizmussal és felháborodással a hangjában. – És mit gondolsz, mi lesz, miután Noam megtudja, hogy Nortonhoz mentél? Még ha tényleg igaz az, amit anyád mondott, akkor is szükséged lesz rá!

– De nem most! – szakítottam félbe türelmetlen ingerültséggel. – Akire szükségem van most, az te vagy! – Csak akkor vettem észre, hogy szinte már kiabálok, mikor észrevettem, hogy Do döbbenetében eltátotta a száját, de meglepetése hamar elillant, és helyét a jól megszokott gunyoros félmosoly vette át.

– Neked nem rám van szükséged, hanem egy elmeorvosra – jegyezte meg halkan. Hitetlenkedve körbefordult a szobában, mintha megtalálhatná a válaszokat valamelyik sarokban, aztán újra rám nézett. – Meg úgy az egész istenverte Blain meg Norton családnak. Hogy mindig veletek van a probléma. Amúgy is. Mit tudnék pont én segíteni?! Az én családom nem a konzulátus része.

Egy pillanatig csak hallgattam azon gondolkodva, hogy ki merjem-e őszintén mondani, amit valóban érzek, de aztán úgy döntöttem, hogy felteszek mindent egy lapra.

– Pont ezekben tudsz segíteni. Azt sem tudom, mi az a konzulátus – mondtam kirángatva a székem az íróasztal alól, és lerogytam rá.

– Ezeket valószínűleg Norton papa is megismerteti majd veled – jegyezte meg kissé oldottabban. Hátrébb lépett, és lehuppant az ágyam sarkára, onnan bámult fel rám, de az arckifejezésében mintha megváltozott volna valami.

– Az ő saját szemüvegén keresztül – sóhajtottam fáradtan. Most én voltam gúnyos. – Ami, anyám szerint, eléggé torzítja a valóságot.

Do ismételten hallgatott néhány másodpercig, mielőtt újra megszólalt volna.

– Rendben. Először is, csak hogy tudd, ez szerintem is egy hülye ötlet – mosolygott fel rám hidegen, amire csak egy grimasszal tudtam válaszolni. – De a többiekkel ellentétben, én tényleg nem beszéllek le róla. A te életed, a te döntésed – vont vállat, mint akit tényleg nem érdekel, mi lesz velem. Valószínűleg így is volt.

– Köszönöm – szúrtam közbe epésen.

– De előbb-utóbb be kell vonnunk másokat is. Ha tényleg ilyen intenzív kutatásokat végeznek az ingenikummal kapcsolatban, szerintem csak idő kérdése, míg rá nem jönnek ők is a megosztásra. Ez… kombózva azzal, hogy mesterségesen létre tudják hozni a mutációt… nem akarok bele sem belegondolni – mondta, és a végére már olyan komor ábrázattal meredt maga elé a sötétségbe, hogy a gombóc legalább kétszeresére növekedett a gyomromban.

Egy viszont biztos lett abban a pillanatban. Hogy a megfelelő emberhez fordultam, és ez a tudat viszont a hatalmas gombóc mellé némi reményt is adott.

– Egy év – törtem meg a csendet reflektálva a korábban elhangzottakra. – Ennyit kérek, míg be nem vonunk másokat. Sokkal tovább nem is nagyon lehet húzni  – tettem még hozzá halkan Noamre gondolva. Do tehetség nélkül is értette, mire gondolok.

– Úgy fogja érezni, hogy elárultad – jegyezte meg nyersen. – És onnan visszanyerni a bizalmát nagyon nehéz lesz – figyelmeztetett feszülten.

– Majd megoldom valahogy – feleltem nagyot nyelve. – De nem kockáztathatom a megosztást. Most még nem.

Do csak elgondolkodva bólintott, mint aki mindent megértett…

〜

Undorodva bámulom Do viseltes Mercijének oldalsó ablakából a sötétbe burkolózó iskola épületét. Itt-ott világítanak a napelemes éjszakai lámpák, de az erejük nem akkora, hogy a teljes épületet fényárba vonják sötétedés után.

Nem is baj.

A gyomrom liftezik a  gondolatra, hogy le kell mennem arra a helyre, de egyben reménykedem, hogy Noam tényleg ott van, mert ezen kívül tényleg semmink nincs. És furcsamód abban is reménykedem, hogy Sky van az egész mögött, mert a másik lehetőség nyers rettegéssel tölt el.

Do immáron pirosra festett haja még a sötétben is mintha világítana. Az autó motorháztetejének dőlve cigizik. Nem látom az arcát, de a testtartásából ítélve ő is az épületet pásztázza, ahol Lex és Witsberger alig fél órája eltűnt.

Az ujjaimat tördelem, ahogy újra és újra lejátszom magamban az elmúlt pár óra eseményeit, és reménytelenül megpróbálom összeilleszteni az össze nem illő kirakós darabjait.

Ennyi idő után, mintha a terv ma elkezdett volna félrecsúszni, és megállíthatatlanul száguldana valami olyasmi felé, amire nem vagyunk felkészülve.

Fékezhetetlenül igyekszek mindenféle lehetséges kimenetelt felvázolni gondolatban, de szinte egyik sem végződik jól.

– Do – suttogom az ajtót kinyitva. Do egészen addig nem néz rám, míg mellé nem érek.

– El kell vinnünk Noamet a házba.

Do szemöldökei meglepetten emelkednek a magasba az arca körül bolyongó cigifüst mögött.

– Korai – közli tömören, de megrázom a fejem.

– Gondolj csak bele, milyen kimenetelei lehetnek ennek itt – intek az iskola felé, mintha Sky éppen ott szobrozna a gondozott park közepén.

– Éppen azt csinálom – sziszegi Do ingerülten, miközben felém fordul teljes testével. Az ujjai között pihenő cigiben még lett volna néhány slukk, de inkább az aszfaltra dobja, és rátapos. – Kihozzuk Noamet, szépen visszamegy Russ és Lex társaságában a kollégiumi szobájába, te meg helyreteszed Skyt, amiért veszélyeztette apátok ingenikum reprodukálásáról szőtt csodás terveit. Norton papa pedig biztosítja majd, hogy ilyen többet ne forduljon elő, amíg ő nem akarja. Amiről tudni fogunk jó előre…

Összeszorítom a fogsoromat. A sötét park felett elnézek a kollégium, iskolától kicsit távolabb eső épülete felé, de még nem látok mozgást. Az épületeket összekötő üvegfolyosót innen ugyan nem látni, de Lex és Witsberger már jó ideje itt hagytak bennünket, így arra tippelek, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak abból az irányból, és nekem mindenképpen meg kell győznöm Dót, mielőtt visszatérnek.

– Nem. Gondolj csak bele! – rázom meg a fejem tiltakozóan visszafordulva Do felé. – Ha valami csoda folytán sikerül is eltitkolni, hogy nekem is közöm van ehhez az egész mentőakcióhoz, akkor sem lesz sehogy sem jó. Ha a Szindikátus megtudja, hogy mit tett Sky – márpedig meg fogja, ha Noam apján múlik – akkor szankciókkal fogják sújtani a Norton családot, és fényévekre kerülnek a hivatalos hatalomátvételtől. Nem lesz elintézve annyival az egész, hogy Sky helyre lesz téve, és nekünk még marad időnk, mielőtt minden mozgásba lendülne.

Do arcán először jelenik meg a kétely egy minimális szikrája. Ingerülten helyezi a súlyát egyik lábáról a másikra, és vet egy vágyakozó, röpke pillantást az aszfalton heverő túl korán elnyomott cigire, majd visszanéz rám.

– Innen már nem lehet visszarendezni a dolgokat úgy, ahogyan voltak – teszem még hozzá győzködés képpen, de úgy látom Dón, hogy már egyáltalán nem szükséges akkora erőfeszítéseket tennem ebbe az irányba. – Ha pedig kiderül, hogy közöm van ehhez az egészhez – tárom szét a karjaim tehetetlen dühvel –, túl hamar bukok le. Még nem engedhetjük meg ezt magunknak.

– Mit is javasolsz pontosan? – Do kiérzi a hangomból, hogy elhallgatok valamit. Vetek egy újabb pillantást az iskola épülete felé, ahol a park sötétjében felsejlik néhány felénk tartó alak.

– Noamnek el kell tűnnie. – Do felháborodottan csettint egyet a nyelvével, és indulatosan elfordul tőlem, hogy ne lássam az arckifejezését. Mindig ezt teszi, mikor igazán mérges. – Nem elég egyszerűen elvinni őt a házba. Ki kell innen mentenünk úgy, hogy Sky ne tudjon róla, hogy bármiféle közöm van ehhez az egészhez, aztán úgy kell feltüntetni, mintha ott a kocsinál tényleg eltűnt volna.

– Sky akkor is világgá fogja kürtölni – jegyzi meg Do kissé bizonytalanul. Még mindig nem fordul felém. Pulóverbe bújtatott válla felett meglátom a többieket. Az idő vészesen fogy.

– Ismerem Skyt – mondom fájdalmasan. Ezt az új Skyt is. – Nem fog dicsekedni azzal, hogy elrabolta Noamet, aztán sikerült elvesztenie. Hallgatni fog, mint a sír – teszem hozzá fojtottan.

Ha valamiben biztos lehetek Skyjal kapcsolatban az elmúlt egy év alapján az az, hogy túlságosan áhítozik az apja szeretetére és figyelmére ahhoz, hogy egy ilyen kudarccal elé álljon. A félelemről, amit iránta érez, meg jobb nem is beszélni.

Do pár hosszú másodpercig nem szól semmit. Gondolkodik, de nem tudom meg, hogy milyen eredménnyel zárul a dolog, mert nem marad ideje válaszolni. Lex és Witsberger elér minket… Caroline és Oliver társaságában.

Reggel a Hebis csapat sietve indult el testnevelés órára. Ami egész nyugisan telt el. Harietto még élvezte is a kis testmozgást. Testnevelés után pedig elmentek reggelizni, ami megint csak nyugisan telt el. Csak Surizarin-sensei nem volt az Étkezőben, ami kissé zavarta Hariettót, de végül annyiban hagyta a dolgot, nem foglalkozva tovább a férfival. A tanári asztalnál azonban Purinsu és Akai-sensei között egy varangyos békára hasonlító nő ült. Mikor mindenki megreggelizett, Mitsuhashi-sensei felállt, és csendet és figyelmet kért.
– Jó reggelt mindenkinek! Remélem mindenki kipihente magát a hétvégén, és sikerült minden cserediáknak behozni a lemaradást. Ha nem, akkor is itt van még ez a hónap, hogy sikerüljön – Mitsuhashi-sensei megállt egy pillanatra, majd folytatta. – Azonban, ahogy látjátok, egy újabb taggal bővült a tanári gárdánk. Üdvözöljétek sok szeretettel Unburijju Dororesu-senseit, aki ugyancsak Angliából érkezett hozzánk!
Mindenki megtapsolta az új nőt, aki felállt, hogy ő is beszédet mondjon.
– Khm, khm, – kezdte negédesen. – Örülök, hogy itt lehetek, és láthatom a sok-sok mosolygó arcocskát, és természetesen nagyon remélem, hogy mindannyian a legjobb barátok leszünk!
Ennél a pontnál mindenki döbbenten nézett rá. A Harriettóéktól nem messze ülő ötödéves, Usui Nodoka a barátnőjéhez és unokatestvéréhez, a hetedéves Ren Kahorúhoz fordult.
– Leszek én a barátnője, csak rám ne adja azt a förtelmes rózsaszín kardigánját! – mondta, majd mindketten felvihogtak.
A hatodéves, Kyōgoku Kazuma is a fejét rázta hitetlenkedve, miközben az elsőéves, Furuya Ait figyelte, aki annyira nevetett, hogy majdnem leesett a székéről. Eközben természetesen Unburijju-sensei tovább mondta a mondókáját, nem törődve vele, hogy a hallgató- és nézőközönsége igencsak megcsappant.
Harietto is elkezdett beszélgetni Setsunával és Rionnal, miközben Riku figyelme megoszlott a lányok és a rózsaszín ruhás varangy között.
A Karasu ház asztalánál is élénk beszélgetés folyt, a negyedéves Kuroba ikrek, Mayoko és Kazuhiko, és legjobb barátaik, Shūhei-Izuru Michiru, Ichimaru-Hitsugaya Akito, Yoshizumi-Matsuoka Rio, Saionji-Shichijō Koneko és ikertestvére, Kohana között.
– Ez a nő komolyan gondolja amiket mond? – kérdezte Akito a fejét rázva.
– Szerintem nincs kint mind a négy kereke, Akito – vágta rá Michiru, összepacsizva a Kuroba ikrekkel.
– Ez nem vicces, Michiru – rázta a fejét Akito. – Ez a nő azért van itt, hogy megreformálja a mi iskolánkat!
– Oh! Nos, mutassuk meg neki, hogy mi történik azokkal, akik meg akarják változtatni a szokásainkat! – mondta Rio gúnyosan.
Eközben Ron és Mione győzedelmesen összevigyorogtak a Raion asztalánál, ami nem maradt észrevétlenül Moroha előtt, aki összehúzta a szemöldökét.
Szólnom kell a lányoknak, hogy nagyon vigyázzanak ezzel a nővel, gondolta idegesen.
Időközben Unburijju-sensei abbahagyta a beszédét és visszaült a helyére, mire a diákok is feléledtek. Mitsuhashi-sensei újra felállt.
– Köszönjük szépen, Unburijju-sensei, ezt a nagyon elgondolkodtató beszédet – mosolygott kényszeredetten az igazgatónő. – És azt, hogy segít nekünk elérni, hogy az oktatás színvonalas legyen. Kérlek, titeket, ti is tapsoljátok meg Unburijju-senseit!
Mindenki hangos tapssal válaszolt, de majdnem mindenkin látszott, hogy legszívesebben nem tennék.
Negyed órával később Harietto és barátai elindultak a reggeli utáni első órájukra, ami Matematika volt. Bár Moroha és Setsuna megpróbálták beszélgetésre kényszeríteni Hariettót, ő csak biccentett vagy hümmögött, amikor a két lány kérdezett tőle valamit. Végül a Matek terem előtt Setsuna félrehúzta Harīt.
– Mi a gond, Harī? – kérdezte aggódva.
– A nyáron megtámadtak engem és Dadorīt a Dementorok. Én elüldöztem őket, de mivel kiskorú vagyok, így beidéztek meghallgatásra a Minisztériumba, de az egész Wizemgamot ott volt, beleértve ezt a nőt is. Óh, elfelejtettem, hogy te nem tudod, hogy micsoda a Wizamgamot. A Wizemgamot a mi bíróságunk. Technikailag úgy kezeltek, mint egy bűnözőt.
Moroha és Setsuna döbbenten néztek rá.
– El akartak ítélni téged, csakis azért mert megvédted magadat és az unokatestvéredet? Ez most komoly!?
Harī csak bólintott. Hirtelen kinyílt a tanterem ajtaja, és kilépett rajta Ōshiba-sensei. Körbenézett a diákseregen, majd félrelépve, beinvitálta őket a terembe. Pár percig csak a székek csikorgása és a papír zörgése hallatszott, majd miután mindenki elfoglalta a helyét, Ōshiba-sensei bele is kezdett az órába.
– Jó reggelt mindenkinek! Legyetek szívesek beadni a házi feladatokat! – mondta komoran.
Az egész diáksereg csendben vette elő, majd adta oda a házi feladatokat Ōshiba-senseinek.
– Most, hogy mindenki beadta a házi feladatokat, lenne egy két közlendőm. Először is: a következő órán dolgozatot írunk az eddig átvett anyagból, így a cserediákokat is megkérem, hogy próbáljanak annyi lemaradást behozni, amennyit csak lehet. Másodszor pedig amint néhányan hallhattátok az új sensei majdnem minden órátokra befog járni, legfőképpen azokra, amelyekre a cserediákjaink is járnak, így mindenkit megkérek, hogy próbáljon meg jól és összeszedetten dolgozni az órákon – fejezte be a beszédét Ōshiba-sensei, majd fojtatta az órát. – Nyissátok ki a tankönyvet a negyvenkilencedik oldalon!
Az óra nyugodtan telt el. Ahogy az előző matekórán is Harīnek megint hét teljes oldala tele lett, a karja majdnem leszakadt a sok írástól, de legalább Harī kezdte megérteni az anyagot, amit tanultak. Már csak remélnie kellett, hogy képes lesz felkészülni a dolgozatra alig három nap alatt, amikor már most teljesen le van maradva, nem csak matekból, de az összes többi tantárgyból is.
Matek óra után Japán nyelv és kultúra órájuk volt, Yamasato Takayuki-senseijel. Yamasato-sensei egy magas, harmincas évei végén járó, kékeszöld hajú és tengerkék szemű férfi volt.
– Kedves diákok! Örülők, hogy mindenki épségben megérkezett az új félévben is. Külön köszöntöm a cserediákjainkat, és remélem, hogy mindannyian rendesen be tudtok férkőzni közénk. A mai napon csak beszedem a házi feladatokat, majd szabad foglalkozás lesz.
Ezt mindenki hangos éljenzéssel fogadta.
– Azonban, – komorodott meg Yamasato-sensei. – Ahogy már gondolom hallottátok már az igazgatónőtől és Ōshiba-senseitől is: mától fogva újabb taggal bővült a tanári gárda. A rózsaszín ruhás varangy azért van itt, hogy megpróbáljon beleszólni a mi szokásainkba, és minden nap befog járni néhány órátokra, főleg olyanokra, ahol mágiát is használtok majd. Így főleg Bűbájtanra, Kivédésre, Átváltoztatástanra és Párbajtanra. De nagyon valószínű, hogy a többi órátokra is befog járni, nem csak ezekre, így mindenkit megkérek, hogy próbáljatok meg összeszedetten viselkedni, és mutassátok meg neki, hogy ő neki nincs beleszólása az életetekbe. Akinek problémája van vele, az jöhet egyenesen hozzám is, vagy a többi tanárhoz is – fejezte be a beszédét.
Miután beadták a házi feladatokat is – igaz ugyan, hogy a cserediákok kaptak még egy hét haladékot, – de Harietto beadta, amit befejezett erre az órára. Végül aztán elérkezett a szabad foglalkozás ideje, amit Harietto a maradék japán nyelvórára való házi feladatok írására fordította, így az óra végén mindet oda tudta adni Yamasato-senseinek. Aki igencsak meglepődött, hogy Harī a szabad foglalkozást a házi feladatának megírására fordította, de végül húsz ponttal jutalmazta Harīt.
Japán óra után Mágiatörténet következett, ahol folytatták az előző órán megkezdett anyagot. Végül pedig végre elérkezett az ebédszünet. Harīék nevetve ültek le a Hebi asztalához, majd kezdtek el enni. Harī néha-néha a tanári asztal felé pillantott, de Surizarinnak semmi nyoma sem volt. Most már kezdte kissé idegesíteni a lányt, hogy vajon mi lehet a férfival.
Óvatosan körül nézett a Nagyteremben. Végül Dorako felé fordult.
– Hé, Dorako-kun, nem tudod, hogy hol van Surizarin-sensei? – kérdezte.
Dorako, aki Jinnel beszélgetett, felé fordult.
– Nem. Sajnálom, de fogalmam sincs! Miért kérded?
– Csak mert Surizarin-sensei nem volt a reggelinél, és most sincs itt. Azt hittem, hogy legalább te tudsz valamit róla – hajtotta le a fejét Harī.
Setsuna rájuk nézett semmit sem értve. Hirtelen Moroha és Tōwa ült le melléjük.
– Miről folyik a csevej? – kérdezte Moroha.
– Surizarin-senseiről – válaszolt Setsuna. – Nem volt reggelinél és most sincs itt, szóval találgatunk, hogy hol van és mi lehet vele.
Moroha elgondolkozva nézett maga elé, majd végül óvatosan megszólalt.
– Ma lett volna órám vele, de nem tartotta meg az óráit, helyette Purinsu-sensei volt.
Az egyik közelben ülő hetedéves, nevezetesen Tanmoku-Yō Kaneko-senpai feléjük fordult.
– Bocsi, hogy beleszólok, de véletlenül meghallottam, hogy Surizarin-senseiről és a hiányáról beszélgettek. Csak tudjátok, nekem is lett volna vele órám, de nem volt jelen. Nem tudjátok, hogy mi lehet vele? – kérdezte végül.
– Sajnos nem! Lehet, hogy beteg! – vonta meg a vállát Moroha, nem foglalkozva tovább a dologgal.
Harī bólintott, de még vetett egy lopott pillantást a tanári asztal felé.
Mindeközben Surizarin-sensei a lakosztályában volt. Az ágyában feküdt és csak nézett maga elé, miközben csakis arra tudott gondolni, hogy az ő drága Aikája elutasította őt. Egyszerűen nem tudott rá haragudni ez miatt. Danburudoa irányítása Aika körül túl erős volt, hiába kezdett el Aika kétkedni az idős varázslóban. De attól még fájt. Hogyne fájt volna!? A nő, akit mindennél jobban szeretett, sőt akiért akár még meg is halt volna, elutasította őt. Legszívesebben ordított volna fájdalmában. Őrjöngeni és átkozodni akart, de tudta, hogy nem teheti meg. Felsóhajtott, majd figyelmét elterelve a szívfájdalmáról, lehunyta a szemét és pár perc alatt elaludt.
Időközben az ebédszünet véget ért, és Harī elindult a következő órájára a barátaival, ami átváltoztatástan volt a Karasu házzal és Tsuzuki Hisoka-senseijel.
Tsuzuki-sensei egy negyvenes évei elején járó, vékony testfelépítésű, kócos piszkos-szőke hajú, nagyon világos bőrű és élénk smaragdzöld szemű férfi volt. A férfi elmosolyodott, amikor végül a diákokra nézett.
– Örülők, hogy mindenki itt van – kezdte Tsuzuki-sensei. – A házi feladatokra adok még egy kis haladékot, amit így a következő óránkon beszedek, ami ha emlékezetem nem csal, akkor az szerda, de javítson ki valaki ha tévedek.
Senki sem szólalt meg.
– Nos, ezek szerint nem tévedtem. A mai órán egy kis ismétlés lesz. Ki tudja… – kezdte Tsuzuki-sensei, de a tanterem ajtajának nyitódása félbeszakította őt.
Az egész terem a belépőre meredt, aki Unburijju-sensei volt.
– Unburijju-sensei, segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan Tsuzuki-sensei, de Harī látta a férfin, hogy nem igazán örül a béka arcú nő megjelenésének.
– Csak beszélni óhajtok önnel, ahogy beszélni fogok a többi tanárral is – mondta negédesen Unburijju.
– Most rögtön? Amint látja órát tartok – mondta szárazon Tsuzuki-sensei.
– Most rögtön, Tsuzuki-san. Igérem nem tartom fel sokáig. Csak negyed órát vesz igénybe, utána pedig nyugodtan folytathatja az órát.
Tsuzuki-sensei felsóhajtott.
– Rendben. Mit óhajt tőlem kérdezni, Unburijju-san? – kérdezte.
Unburijju-san belenézett a kezében tartott pergamenre.
– Tsuzuki nem az igazi vezetékneve, igaz? – kérdezte végül.
– Igaz.
– Szóval házas?
– Igen, az vagyok. 2009 nyara óta.
– Áh, értem. És megmondaná nekem, hogy miért vette fel a felesége vezetéknevét?
Erre a kérdésre Tsuzuki-sensei ledermedt egy pillanatra, majd ellazult.
– Nem vettem fel a feleségem vezetéknevét.
– De hát azt mondta, hogy házas és hogy Tsuzuki nem az igazi vezetékneve – nézett rá Unburijju döbbenten és értetlenkedve.
– A férjem, Lord Tsuzuki Asato nevét vettem fel – mondta nyugodtan.
Unburijju ránézett Tsuzuki-senseire alig elrejtett undorral az arcán.
– Szóval ön meleg? – kérdezte Unburijju negédesen.
– Igen, az vagyok.
– Gyermekek?
– Három fiam van.
– Hány évesek? – kérdezte Unburijju, aki már nem is akarta elrejteni az arcán lévő undort.
– A legidősebb tíz, míg az ikrek négy.
– Értem – köpte Unburijju. – Azt ugye tudja, hogy a melegség életfogytiglani börtön büntetést von maga után? És hogy még a gyermekeket vagy száműzik a varázslóvilágból vagy megölik őket?
– Angliában lehet, de itt nem – felelte jéghidegen Tsuzuki-sensei, a tekintetében már semmi melegség nem volt, helyette gyilkos fénnyel ragyogtak, az írisze jobban hasonlított egy macskáéhoz, mint emberéhez ebben a pillanatban.
A diákok halotti csendben ültek a helyükön, és a beszélgetést hallgatták az új nő és az átváltoztatástan tanáruk között. Harī Setsuna felé fordult, semmit sem értve.
– Setsuna, mért viselkedik így Tsuzuki-sensei? – kérdezte halkan.
– Tsuzuki-sensei egy alárendelt neko. Az alárendelt nekok pedig nagyon veszélyesek, főleg ha a gyermekeikről van szó. Az utolsó leheletükig védelmezik őket. Unburijju technikailag a gyermekeivel fenyegette meg Tsuzuki-senseit, ami eléggé durván elfajulhat, ha Unburijju tovább folytatja.
Végül azonban Unburijju abbahagyta a beszélgetést Tsuzuki-senseijel, elköszönt és kiment a teremből, a diákok legnagyobb megkönnyebbülésére.
Tsuzuki-sensei végül pár perc múlva folytatta az órát, de látszott rajta, hogy nagyon dühös, így a diákok úgy döntöttek, hogy jobb ha nem idegesítik a tanárukat tovább, hiszen nagyon jól tudták, hogy bár Tsuzuki-senseinek van egy gyerekes oldala, akkor is nagyon veszélyes ellenfél, főleg ha a gyermekeivel fenyegetik, amit Unburijju meg is tett. Így jobbnak látták, ha csöndben vannak és csak csinálják, amit a tanáruk mond nekik. Végül Tsuzuki-sensei elengedte őket házi feladatok nélkül öt perccel a kicsöngetés előtt.
Harī és Hebis barátai elindultak a következő órájukra, ami bájitaltan volt Kaidō-senseijel. Harī éppen leült a helyére Usamu-san mellé, amikor kinyílt az ajtó és Kaidō-sensei nyomában belépett – a hebisek legnagyobb bosszúságára – Unburijju-sensei, aki úgy tűnt, hogy most mindegyik órájukra bejön, csakis azért, hogy idegesítse őket.
– Szép jó délutánt kívánok mindenkinek! Amint látjátok ma látogatónk érkezett Unburijju-sensei személyében. Ő azért van itt, hogy ellenőrizze, hogy hogyan haladtok a bájitaltan tanulmányaitokban. Kérlek, titeket, hogy segítsetek neki, amiben csak tudtok. Köszönöm.
Unburijju megköszörülte a torkát.
– Elnézést, hogy beleszólok az órába, de mielőtt elkezdenénk lenne néhány kérdésem az ön számára, Kaidō-sensei. Természetesen ha nem bánja!
A hebis diákok felnyögtek, tudván, hogy mik azok a kérdések. Ren-san úgy nézett ki mint, aki lenyelt egy citromot, de bólintott.
– Hogyne, Unburijju-sensei, semmi probléma – mosolyodott el Ren-san kényszeredetten, legszívesebben már most szétátkozta volna a varangyot.
– Rendben van. Első kérdés: Kaidō nem az ön igazi vezetékneve, ugye?
– Nem. A férjem szülei örökbe fogadtak, miután megtaláltak, de nem emlékszem a születési vezetéknevemre.
– Értem. Tehát ön házas és meleg?
– Így van.
– Gyermekek?
– Nyolc.
– Nyolc gyermek? – kérdezte döbbenten Unburijju.
– Igen, nyolc. A legidősebb, Masako férjhez ment és most várja a második gyermekét. Ő most huszonegy éves. Ezen kívül van még négy lányom és három fiam. Ők most húsz, tizennyolc, tizenhat, tizenkettő, tizenegy, hét és három évesek respectively.
– Értem. Azt ugye tudja, hogy a melegség életfogytiglani börtön büntetést von maga után? És hogy még a gyermekeket is száműzik a varázslóvilágból vagy megölik őket?
– Nem. Fogalmam sem volt róla. És csak talán azért nem, mert ez az ostobaság csak Angliában őshonos – mondta nyugodtan Ren-san, de a diákok látták rajta, hogy kezd kijönni a béketűréséből.
– És a férje neve?
– Lord Kaidō Haru.
– És boldog a házasságában?
– Természetesen az vagyok. Nem mentem volna hozzá Harúhoz, ha nem szeretném őt az életemnél is jobban – mondta a szemeit forgatva Ren, kezdte komolyan idegesíteni őt a varangy arcú nő.
Ōshiba-Setagawa Haru és Hasekura-Ōshiba Nami egymásra néztek. Végül Nami suttogni kezdett.
– Ez a nő egy idióta. Mégis miért kérdez olyasmit, ami nyilvánvaló. Végül is van nyolc, majdnem kilenc gyermeke a férjétől, nem?
Haru megvonta a vállát, majd suttogva válaszolt az unokatestvérének.
– Ne engem kérdezz, hogy hogyan működik a varangy agya, Nami, mivel fogalmam sincs. Kíváncsi leszek arra, amikor majd apámat próbálja meg meginterjúvolni. Élve be fogja falni a békát.
Nami a szája elé kapta a kezét, hogy megakadályozza, hogy hangosan felvihogjon unokatestvére válaszán.
Végül még pár kérdés megválaszolása után Unburijju kisétált a tanteremből, és Ren-san belekezdett az órába, ami jegyzetelésből és két recept kimásolásából állt.
Bájitaltan után rúnatan következett Kurosuzeria Yuki-senseijel. Yuki-sensei, – ahogy a diákok hívták, hiszen a férje is itt tanított, ugyancsak rúnatant a hatod- és hetedéveseknek –, egy harmincas évei végén járó, hamvas rézvörös hajú és aranysárga szemű férfi volt. Rózsaszín telt ajkai voltak és az alakja homokórára emlékeztetett.
– Szép, napfényes délutánt kívánok, mindenkinek! A mai nap folyamán a cserediákok végett ismételni fogunk. A házi feladatokat majd az óra végén beszedem. Addig is füzetet és tollat elő.
Egy pisszenés sem hallatszott, ahogy mindenki előszedte a kért dolgokat. A diákok, – a cserediákokat is beleértve -, örültek, hogy nem kezdenek bele egy új anyagba. Az óra rendben telt el és még Unburijju sem tette tiszteletét a teremben, hogy meginterjúvolja Yuki-senseit, amit a diákok fellélegezve köszöntek meg az isteneknek.
Az óra vége előtt tíz perccel Yuki-sensei beszedte a házi feladatokat, és húsz pontot levont a Karasu háztól és tízet a Hebi háztól az el nem elkészített házifeladatok végett. Ez alól csak a cserediákok voltak kivételek.
Végül mindenki megkönnyebbülten rohant ki a teremből. A legtöbben kimentek az udvarra, hogy ott töltsék el a vacsoráig hátralévő időt, míg a többiek a könyvtár vagy a klubhelyiségük felé siettek, hogy minél előbb letudják a házifeladatokat, és felkészüljenek az asztronómia órájukra.
Harī, Setsunával a nyomában elsietett a klubhelyiségbe, hogy minél előbb letudja a házikat, és elkezdje lemásolni Setsuna tavalyi jegyzeteit.
Harīnek végül sikerült vacsoráig elkészítenie a házi feladatait Setsuna, Rion és Riku segítségével, és letudta tavalyi utolsó hónapi jegyzeteit bájitaltanból. Harī tudta, hogy a többiek és a tanárok segítségével az év végi vizsgák sikerülni fognak, vagy legalábbis normális jegyeket fog szerezni, vagyis inkább remélte, hogy így lesz.
Harī vacsorára onigirit evett, miközben a baráti csoportjával csacsogott, ami napról napra csak nőtt Harī legnagyobb döbbenetére. A Roxfortban nem igazán voltak barátai: Ron, Mione, Jinī, Fureddo, Jōji, Nebiru, Runa, és nagyjából ennyi. Plusz a kviddics csapata. A tanárok pedig nem is akartak segíteni a diákoknak. Nem ajánlották fel nekik, hogy korrepetálják őket, ha elakadtak és segítségre volt szükségük a vizsgák felkészüléséhez. Semmi.
Amikor ezt megemlítette a barátainak, mindenki – kivéve a Roxfortosok –, döbbenten és horrorral az arcukon néztek rá.
– Most csak szívatsz minket, ugye? – kérdezte Rion.
– Nem. Nem viccel – válaszolt Dorako a fejét rázva. – Vegyük például minket Mardekárosokat. A tanárok lenéznek minket és gonosznak állítanak be minket, miközben mi csak azt akarjuk, hogy elfogadjanak minket. Meg is kérdezhetitek anyámat, ha akarjátok, de ez az igazság. Az egész Roxfort fel van háborodva, mivel anyám „kedvenceket” játszik velünk, de ez nem igaz. Ő csak helyreteszi azt, amit a többi tanár elrontott. Úgymond.
– Ez gusztustalan – mondta Rion. – Nálunk nincs ilyesmi. Még azok a tanárok akiknek van gyermekük az iskolában sem játszanak ilyesmit a saját gyermekeikkel. Úgy bánnak velük, mint minden más diákkal.
A vacsora további része csendben telt el, és még Ron és Mione sem okoztak gondot, ami szokatlan viselkedés volt tőlük. Harīék végül vacsora után visszamentek a klubhelyiségükbe, és a Pottā örökösnő nekiállt Setsuna további jegyzeteinek a lemásolásához, amit tízkor be kellett fejeznie, hogy elinduljon a nap utolsó órájára asztronómiára.
Az asztronómiát egy fiatalos kinézetű és a harmincas évei közepén járó nő, Morimoto Yuzu tartotta. Hosszú, világosszőke haja és sötétbarna szemei voltak. Az óra olyan hamar elrepült, ahogy Morimoto-sensei beszélt a Jupiter holdjairól és a azokról szóló tényekről, hogy a diákok már csak arra lettek figyelmesek, hogy Morimoto-sensei feladja a házi feladatot, beszedi a nyári házi feladatokat és elküldi őket aludni.
Miután visszaértek a klubhelyiségbe, gyorsan átöltöztek pizsamára és lefeküdtek aludni. Harīnek a feje még hozzá sem ért a párnához, már aludt is.

Másnap reggel Harietto nyugodtan ébredt fel. Óvatosan felült, majd az éjjeliszekrényén lévő órára nézett, de amint felfogta, hogy mennyi az idő, azonnal kiugrott a meleg ágyból. Az óra ugyanis fél kilencet mutatott. Nem értette, hogy Setsuna miért nem keltette fel, ahogy előző nap. Gyorsan elment tusolni, felöltözött, mindent villámgyorsan bepakolt a táskájába, majd azzal a lendülettel kisietett a szobából. Rekordsebességgel érkezett meg az Ebédlőbe, majd ugyanazzal a lendülettel levágta magát Setsuna és Rion közé.
– Setsuna, miért nem keltettél fel mint tegnap? – kérdezte, miközben szedett magának enni.
– Tegnap este rosszul voltál, így a lányokkal úgy döntöttünk, hogy hagyunk pihenni.
– Köszönöm, de nyugodtan felkelthettél volna.
– Akkor már jól vagy? – kérdezte Riku, ahogy leült ikertestvére másik oldalára.
Harietto csak bólintott.
– Akkor jól van! Tōwa is kérdezte, hogy jól vagy-e, szóval örülni fog, ha megtudja, hogy nincs semmi komoly bajod.
A reggeli további része csendben telt. Majd tíz perccel az első óra kezdete előtt elindultak a Bűbájtan terembe. Amikor odaértek, már ott voltak a Raion házbeli diákok is. Moroha mosolyogva sietett oda hozzájuk.
– Jó reggelt, csajok! – köszönt mosolyogva, majd Hariettóhoz fordult. – Hallottam, hogy tegnap este nem voltál jól, de ahogy elnézlek, már semmi bajod.
– Igen, már jól vagyok. A szédülésem és a hányingerem is elmúlt.
– Akkor jó! Tōwa és én is megijedtünk, hogy valami komoly bajod van.
Pár perc múlva megjelent a tanár, majd miután mindenki leült, feléjük fordult. A férfinak szőke haja és zöld szemei voltak, és a jobb szemén egy hatalmas, villám alakú sebhely volt. Hatalmas termetű férfi volt, körülbelül a negyvenes évei végén, az ötvenes évei elején járhatott, mégis hatalmas erőt sugárzott.
– Jó reggelt mindenkinek! Mivel vannak olyanok, akik nem ismernek, így bemutatkozom. A nevem Doreā Rakusasu, én fogom tartani ebben és a következő évben a Bűbájtan órát önöknek. Mindenkitől pontos és precíz munkát várok. A házi feladatokat ma még nem szedem be, de mindenki úgy készüljön, hogy következő órán beszedem és röpdolgozat formájában ki is kérdezem. Szóval a jövő heti szerdai óránkig megkérek mindenkit, hogy készítse el és tanulja meg. A dolgozatra és a házi feladatokra is kapnak jegyet, és amelyik jobban sikerül, azt a jegyet írom be – mondta, majd a kezében tartott naplóra nézett. – Ez az első óránk a félévben, így névsorolvasással kezdem. Shifā-Jagājakku Arikka-san?
– Itt vagyok, sensei! – tette fel a kezét a leghátsó sorban ülő, sötétkék hajú és zöld szemű lány.
Rakusasu bólintott.
– Furubasutā Rima-san?
Senki sem jelentkezett.
– Hol van Furubasutā-san? – kérdezte Rakusasu.
– Tegnap volt egy kis balesete Gyógynövénytanon, a gyengélkedőn van – szólalt meg Moroha, miután senki sem válaszolt a férfi kérdésére.
– Köszönöm – mondta Rakusasu, miközben lejegyzett valamit a naplóba. – Jasutīn Hiroko-san?
– Jelen, sensei!
– Gurīngurasu Dafune-san?
– Itt vagyok! – tette fel a kezét a Mardekár jégkirálynője.
Pár név után Dorako következett, utána pedig Ozuwarudo Rovena, aki hiányzott, mivel még Franciaországban volt a családjával, és csak jövőhéten jön iskolába.
– Ōshiba-Setagawa Haru-san?
– Itt vagyok, sensei!
Nem sokkal később pedig végre Harietto jött.
– Itt vagyok – mondta.
Rakusasu bólintott, majd még néhány név után befejezte a névsorolvasást, és elkezdődött az óra. Az óra végére Harietto kezei le akartak szakadni. A sensei egész órán át diktált, az óra végére Harīnek majdnem hét teljes füzetlapja tele lett.
A lányok gyorsan összeszedelőzködtek, majd elrohantak a következő órájukra, ami Matematika óra volt Ōshiba-senseijel. Harī legalább abban biztos lehetett, hogy ezt az órát legalább érteni fogja, így nem is görcsölt annyira azon, hogy hogyan fog szerepelni az órán. Azonban hamar rájött, hogy ezen az órán is lesznek bajok, nem is kevés.
Becsöngetés után gyorsan a helyükre siettek, és még a mindig rosszalkodó fiúk is csöndben maradtak, ami meglepte Harīt. Setsuna és Moroha mosolyogva figyelték.
– Nem meglepő, Harī, hogy a fiúk is kussban vannak. Ōshiba-sensei nagyon félelmetes tud lenni, ha felbosszantják, és tekintetbe véve, hogy a fia is velünk együtt jár erre az órára, így… Haru-san is tudja, hogy ő sem úszhatja meg a sensei haragját, hiába a fia.
Kinyílt a tanterem ajtaja, és Harīnek elakadt a lélegzete. Ōshiba-sensei a negyvenes évei végén járt, mégis szinte még csak harmincnak is nehezen lehetett volna elmondani. Fekete hajában egy szál ősz tincs sem volt, sötétkék szemei fiatalosan csillantak meg az ablakokon bekukucskáló napfényben.
– Jó reggelt mindenkinek! Remélem, mindenki kipihente magát a nyári szünetben, mivel már ma nekiveselkedünk a matematikának. Mindenkitől kérem a házi feladatokat, kivéve a cserediákoktól. Ők kapnak még egy hét haladékot.
Miután mindenki beadta, – Harī is –, Ōshiba-sensei folytatta.
– Most pedig mindenki vegye elő a Matematika középhaladóknak II. tankönyvet és a munkafüzetet is!
Néhány percig csak a papírzörgés hallatszott, majd miután mindenki előtt ott volt a könyv, a munkafüzet és a matekfüzetük is, Ōshiba-sensei belevágott az órába.
– Mindenki nyissa ki a tankönyvet a negyvenötödik oldalon!
Az óra további része csöndben telt el. Harī idegesen jegyzetelt, hamar rájött, hogy ezen az órán is megfog szenvedni a tanulással. Az óra végére Harīnek kilenc füzetlapja lett tele, de nem sajnálta az energiát a jegyzetelésre. Mindent be akart pótolni, amilyen hamar csak lehetett.
Matematika óra után következett Gyógynövénytan ugyancsak a Raion házzal, így Harī, Setsuna és Moroha folytatták a megkezdett beszélgetésüket.
– Harī, ha megint rosszul lennél, csak szólj! Oké? – kérdezte Setsuna komolyan.
– Oké – mosolyodott el Harī. – De már jól vagyok.
– Mi volt abban a tegnapi levélben, Harī?
– Oh, semmi különleges, csak Danburudoa megkérdezte, hogy hogyan vagyok, meg ilyesmik. De volt valami furcsa a levélben. Miután elolvastam, furcsán kezdtem el érezni magam. Valaki a fejemben egyre azt ismételgette, hogy hagyjalak ott titeket, és menjek vissza Ronhoz és Mionéhoz.
Időközben megérkeztek a négyes számú üvegházhoz, ahol a negyedéveseknek lesz Gyógynövénytanjuk. Az óra kezdetéig lévő pár percben csöndben hallgatták a közelükben lévők beszélgetését. Becsöngetés előtt két perccel megjelent a tanár. Egy körülbelül negyvenes évei végén lévő, sötétszőke hajú és jégkék szemű nő.
– Örülök, hogy mindenki megérkezett! – szólalt meg a sensei, miután mindenki megtalálta a helyét. – Akik még nem ismernének, azoknak bemutatkozom: a nevem Isoyama Natsume. Remélem, mindenki kipihente magát a nyári szünetben, hiszen alig öt hónapunk van felkészülni a vizsgákra. Sajin Sharotto-san, kérlek, szedd be mindenkitől a házi feladatokat, és hozd ki nekem. Köszönöm!
Pár percig papírzörgés hallatszott, majd egy világoslila hajú és babakék szemű lány kisétált a tanári asztalhoz, és lerakta rá a beszedett házi feladatokat.
– Köszönöm szépen, Sajin-san! – mondta mosolyogva Isoyama-sensei.
Miután mindenki elhelyezkedett és elővették a felszerelésüket, Isoyama-sensei belekezdett az órába. Egész órán jegyzeteltek, így nem volt csoda, hogy Harīnek majd leszakadtak a kezei az óra végére. Mikor kiértek a négyes számú üvegházból, Harī megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Minden rendben, Harī? – kérdezte Setsuna és Moroha egyszerre.
– Igen, csak nem vagyok ehhez hozzászokva, mármint az egész órán át tartó jegyzeteléshez.
– Pedig jobb, ha hozzászoksz! A félév elején, majdnem az összes órán jegyzetelünk, de csak az első két-három hét során ilyen brutális a jegyzetelés.
Harī felsóhajtott. Időközben beértek az Ebédlőbe, így félbeszakították a beszélgetést, Moroha a Raion asztalhoz, míg Harī és Setsuna a Hebi asztalhoz ült le enni. Nemsokára Rion, Riku és az egyik hetedéves Karasu házbeli lány ült le melléjük. Hamarosan Riku másik oldalára Tōwa ült le, majd mindannyian enni kezdtek. Harī alig tíz perc alatt befejezte az ebédet, majd csinálva magának egy kis helyet nekikezdett Jinī Mágiatörténet jegyzeteinek a lemásolásához. Mire végzett vele, addigra már csak alig tíz perc volt hátra az ebédszünetből, így mindannyian elindultak a délutáni óráikra. Ami Lélekházasság óra volt. Mikor mindenki leült a helyére, a terem ajtaja kitárult, és belépett rajta a tanár, Munakata Mira-sensei, aki egy negyven éves, fekete hajú és ibolyalila szemű jóképű férfi volt.
– Szép napot, osztály!
– Jó napot, Munakata-sensei! – válaszolt kórusban az osztály.
– A mai napon átvesszük gyorsan az eddig tanultakat, majd szabad foglalkozás lesz – kezdte el az órát Munakata-sensei.
Miközben Harietto Lélekházasság órán ült, messze tőle, Tokió külvárosában állt egy hatalmas kúria. Azonban ide senki sem léphetett be engedély nélkül. Ugyanis ez a Nyugati Területek Nagyurának a lakhelye volt. Lord Sesshōmaru éppen a dolgozószobájában ült, az asztala mögött és egy fontos jelentést olvasott. A jelentés szerint a tizennégy éve elrabolt, szeretett kislánya, Aika életben van, bár az nem derült ki a jelentésből, hogy pontosan hol van. De egyelőre ez is megfelelt a férfinak. Úgy döntött, hogy egy-két hétig beszünteti a keresést, hogy várandós felesége mellett lehessen, amikor megszületik a kisebbik gyermeke. Már nagyon várta azt a napot, amikor majd a kezében tarthatja gyermekét, pont ugyanolyan izgalommal várta azt a percet, mint amikor a hármasikrei megszülettek.
Sesshōmaru felsóhajtott, majd az asztalán lévő egyik fényképre nézett. Ez a kép volt az egyetlen olyan kép a házban, amin még mindannyian feltétlenül boldogok voltak, nem is sejtve, hogy alig pár óra múlva minden megváltozik. Ez a kép a hármasikrek első születésnapján készült. Ő, Rin és a lányok voltak csak rajta. Tōwa és Setsuna az ő karjaiban, míg Rin Aikát tartotta a karjaiban. Sesshōmaru arcára szomorú mosoly költözött, ahogy arra gondolt, hogy mennyire hiányzik neki a legidősebb gyermeke, majd újra felsóhajtva felállt az asztalától, hogy megnézze, hogy hogyan van Rin.
Amint belépett a hálószobájuk ajtaján, Rin mosolyogva fordult felé.
– Sesshōmaru-sama! – biccentett mosolyogva, amit Sesshōmaru viszonzott.
– Hogy érzed ma magad, Rin-chan? – kérdezte, miközben odasétált az asszonyhoz.
– Mindketten tökéletesen jól vagyunk, Sesshōmaru-sama. Túl sokat aggódsz mostanság, nem gondolod? – kérdezte komolyan, miközben hagyta, hogy férje átölelje.
– Nem.
Rin mosolyogva rázta meg a fejét.
– Te soha sem fogsz megváltozni, igaz? – kérdezte nevetve.
– Soha, Rin-chan – mondta a férfi, majd egy lágy csókot nyomott felesége telt piros ajkaira, miközben egyik kezét az asszony hasára csúsztatta.
Sesshōmarúnak hirtelen eszébe jutott, hogy felesége még nem tud arról, hogy elrabolt, szeretett kislányuk életben van, így vett egy mély levegőt.
– Rin-chan, üljünk le egy kicsit, jó? – vezette oda az ágyhoz a semmit sem értő nőt.
– Valami gond van, Sesshōmaru-sama? – kérdezte az asszony, miközben hagyta, hogy a férfi segítsen neki leülni.
– Ma kaptam egy jelentést, amiben az áll, hogy Aika életben van – mondta Sesshōmaru halkan, miközben leült az ágyra a felesége mellé és elkezdte párja arcát tanulmányozni.
A reagálás nem maradt el. Amint Rin megértette, hogy mit is mondott neki az ő szeretett Sesshōmarúja, a szája elé kapta a kezeit, hogy megakadályozza a sikolyt, ami ki akart szökni az ajkai közül. Szemeiből elkezdtek csendben hullani a könnyei.
– Hol van? Jól van? Ki rabolta el őt tőlünk, Sesshōmaru-sama? – fordult kérdéseivel férje felé, hangjából kicsengett a remény.
A remény hangja, hogy tizennégy év után talán visszakaphatja elveszett gyermekét.
– Sajnálom, Rin-chan, de sajnos nem tudom még ezekre a kérdésekre a választ. Annyi bizonyos, hogy Aikát Nagy-Britanniában kell keresnünk.
Rin egy pillanatig maga elé bámult, majd könnyes szemekkel felnézett férje aranybarna szemeibe. Sesshōmaru hirtelen úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Sírni látni a szeretett nőt, még őt is mélyen érintette.
– Vissza fogjuk kapni őt, Rin-chan! Esküszöm, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy megtaláljuk és biztonságban hazahozzuk őt. Rendben? – kérdezte, miközben letörölte a könnyeket szerelme arcáról.
Rin csak szipogva bólintott, majd hozzábújva férjéhez, lehunyta a szemeit. Pár perc múlva Rin újra megszólalt.
– Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy visszakapjuk Aikát, Sesshōmaru-sama. Ahhoz képest, hogy tizennégy évig fogalmunk sem volt róla, hogy hol van, ez már… ez már…
– Tudom, Rin-chan! Hidd el, tudom! – mondta Sesshōmaru, majd elengedte párját, hogy a szemébe tudjon nézni.
Azonnal észre is vette, hogy Rin fáradt, így halványan elmosolyodva adott egy csókot felesége ajkaira.
– Pihenj egy kicsit, Rin-chan! – mondta, majd felállt az ágyról.
Rin bólintott, és hagyta, hogy a férfi segítsen neki elfeküdni. Sesshōmaru elmosolyodott, majd betakarta párját, és egy utolsó, szép álmokat puszi után kisétált a szobából.
Eközben Harietto Lélekházasság órája véget ért, és már a következő órájára, Okklumenciára készült fel. Már előre érezte, hogy ez az óra kész rémálom lesz. Purinsu ugyanis gyűlölte őt, és Harī tudta, hogy itt sem változott a helyzet. Idegesen ült le az egyik, a terem hátsó részében lévő asztalhoz várva, hogy Purinsu belépjen az ajtón és tönkretegye a boldognak ígérkező napot.
A következő pillanatban kicsapódott a tanterem ajtaja, és Purinsu lépett be rajta. A diáksereg azonnal elnémult, amint észrevették a tanárukat.
– Jó napot! – állt meg a tanári asztalnál Purinsu. – Már most mondom, hogy csakis a legjobbat várom el önöktől. Most pedig mindenki vegyen elő egy füzetet.
Az óra Harietto döbbenetére nagyon gyorsan elment, ráadásul Purinsu sem zaklatta őt, ami plusz pont volt a lány számára. Mikor véget ért az óra, Harietto mosolyogva hagyta el a tantermet, észre sem véve, hogy Dorako ott maradt, hogy beszéljen az anyjával.
A következő órájuk Mágiatörténet volt az Anaguma házzal és egy nagyon fiatal, a húszas évei elején lévő senseijel, Kasai Chizurúval.
Már az 1345-ös japán boszorkányégetésnél tartottak, így Harietto tudta, hogy erre az órára is sokat fog tanulni. Mikor vége lett az órának, a Pottā lány örömmel sietett ki Setsunával és Tōwával a teremből. A Taishō ikerlányok is nevetve követték Harietto példáját és halkan éljenezve mentek a könyvtár felé, ahova Harī megbeszélt egy találkozót Jinīvel.
Az Uīzurī lány és iker bátyjai már ott voltak a könyvtár előtt. Éppen valamiről nagyon beszélgettek és nem vették észre, hogy Harīék már megérkeztek, így Harī elkapott néhány mondatfoszlányt a beszélgetésükből.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hülyék – mondta Jinī a fejét rázva.
– Nekünk mondod, nekünk kellett végighallgatnunk a hülyeségeiket – mondta Fureddo.
Jōji végre észrevette őket, mire a másik kettő is feléjük fordult.
– Sziasztok, fiúk! – köszönt nekik Harī mosolyogva. – Mi újság?
– Ron és Mione – vágták rá az ikrek unottan.
– Mi van velük? – kérdezte aggódva.
– Fogalmunk sincs, hogy miért érdekel téged, hogy mi van velük, hiszen nem is beszélnek veled – rázta meg a fejét Fureddo.
– Attól még, hogy nem beszélünk egymással, attól még a barátaim. Szóval mi van velük?
Uīzurī ikrek egymásra néztek, majd felsóhajtottak.
–  Harī, üljünk le a könyvtárban, jó? – terelték a könyvtár felé tiszteletbeli húgukat.
Mikor beértek, leültek egy jól megvilágított asztalhoz. Az ikrek újra sóhajtottak.
– Sajnáljuk, hogy ezt kell mondanunk, Harī, de Ron és Mione nem igazán a barátaid. Soha nem is voltak! – mondta Jōji szomorúan.
– Ezt meg hogyan értitek, fiúk? – kérdezte Setsuna komoran.
– Úgy értjük, hogy Ron és Hāmaionī csak azért barátkoztak össze vele, mert Danburudoa lefizette őket – válaszolt Fureddo Setsunának, majd Harī felé fordult.
Harī csak nézett maga elé. Nem akarta elhinni, amit az ikrek mondtak, de tudta, hogy igazuk van. És ez baromira fájt. Ő megtett mindent, hogy igazi barát legyen. Megosztotta velük a múltjának legféltettebb történéseit, és ők elárulták őt.
– Harī, tudjuk, hogy ez fáj, de ez az igazság. Ron csakis a pénzed és a hírneved miatt akart a barátod lenni. Hāmaionī, nos, őt nem tudjuk, de biztosak vagyunk benne, hogy ő is csak ezért barátkozott össze veled. Sajnáljuk, hogy meg kellett ezt tudnod, de nem akartuk, hogy bármi bajod essen. Te a mi tiszteletbeli hugicánk vagy, és nem akarunk neked rosszat. Ugye tudod? – mondta halkan Jōji, miközben átölelte a szipogó lányt.
– Tudom – mondta halkan Harī, miközben úgy érezte, hogy megszakad a szíve.
Megtörölte a szemét és a Setsunától elkért zsebkendővel kifújta az orrát, majd miután megnyugodott, elkezdte megírni a házi feladatokat, amik felettek adva nekik. Miután ezzel végzett, elkérte Jinī órai jegyzeteit, és elkezdte lemásolni őket. Éppen végzett mire elindultak vacsorázni. Az Uīzurī ikrek már előbb otthagyták őket, így csak Jinī, Setsuna, Tōwa és a hozzájuk csapódó, Moroha és Dorako indultak el az Étkezőbe vacsorázni.
Most mindenki az Anaguma asztalához ült le enni, ahova hamarosan Rion és Riku is csatlakozott. Csendben vacsoráztak, majd különválva ki-ki ment a saját klubhelyiségébe. Harīnek végül sikerült elkérnie a másodéves Asutoria órai jegyzeteit, és elkezdte lemásolni őket. Még csak két nap telt el az iskolából, de Harī már most úgy érezte magát, mintha már hetek óta itt lenne. Mikor végzett a jegyzetek lemásolásával, úgy döntött, hogy elkéri Setsuna első féléves jegyzeteit, és azokat is lemásolja.
Pár óra múlva felmentek lefeküdni, Setsuna hamar elaludt, de Harīnek megint nem jött álom a szemére. Újra és újra lejátszódott az elméjében az ikrekkel lezajlott beszélgetés. Végül mégis sikerült elaludnia, de egész éjszaka rémálmokkal küzdött.
Mindeközben Purinsu émelygett, hányt és rázta a hideg. Nagyon jól tudta, hogy mi baja van, de úgy döntött, hogy nem érdekli, és egyszerűen ráfogja a stresszre. Tudta, hogy hamarosan nem lesz képes tanítani az állapota miatt, de egyelőre nem akart vele foglalkozni. Remegve feküdt le aludni, de álom az nem jött a szemére. Végül úgy döntött, hogy bevesz egy Álomtalan Álom bájitalt, bár nagyon jól tudta, hogy nem kellene.
Felsóhajtott, majd visszafeküdt aludni. Most már hamar elaludt, nem is törődve azzal, hogy ő hiányzik egy búza-szőke hajú és sötétszürke szemű férfinak.
Marufoi Rushiusu mindenki szerint egy arisztokratikus, jó kiállású férfi volt, akit nehéz volt megtörni. Mindene megvolt, amiről mindenki csak álmodni merhet: egy előkelő „feleség”, egy örökös, még két fiúgyermek és két leány, akiket majd ha eljön az idő férjhez adhat egy előkelő családból származó örököshöz. Azonban most nem így állt a helyzet. A párja elszökött a gyermekeikkel, és neki halvány fogalma sincs róla, hogy hol vannak. Hiányzott neki Seburusu állandó zsörtölődése, a gyermekei zsibongása. Most, hogy ezek nem voltak a Marufoi kúriára fullasztó csönd települt.
A Marufoi Lord idegesen állt az irodájában az ablak előtt a késő délutáni napsütésben. Tegnap küldött egy levelet a Nagyurának, hátha a férfi tudja, hogy hol vannak az ő csodálatos párja és a gyermekeik. Azonban nem kapott pozitív választ.

Rushiusu,
Tudom, hogy mit szeretnél! Tudom, hogy tudni szeretnéd, hogy hol van Seburusu és a gyerekek. Igen, tudom, hogy hol vannak, de Seburusu engedélye nélkül nem közölhetem veled. Annyit azonban elárulók, hogy jól vannak. Kérlek, a továbbiakban ne zaklass a kérdéseiddel!
Üdvözlettel, Lord S. M.

A férfi fájdalmasan felsóhajtott. Minden egyes nap ugyanaz a válasz, de Rushiusu nem tudott megnyugodni. Nem tudott addig lenyugodni, amíg nem érezheti párja illatát és csókjainak izét, nem hallhatja kedvese lágy hangját, de leginkább nem tarthatja a fiatalabb férfit a karjaiban.
– Seburusu, kérlek, gyere vissza hozzám! – suttogta Rushiusu, miközben megpróbálta összeszedni magát.
Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy Seburusu elszökött, de Rushiusúnak azaz egy hónap is maga volt a pokol. Remélte, hogy hamarosan visszakaphatja hitvesét és gyermekeiket. De tudta, hogy neki kellene megtennie az első lépést. De hogyan, amikor azt sem tudja, hogy hol van a párja?
Átkozta Danburudoa Arubasút, amiért tönkretette az életüket.
Minden rendben volt, addig a napig. Addig az átkozott napig. Egy héttel az esküvőjük előtt, Danburudoa meglátogatta Rushiusút, és megátkozta. Onnantól fogva, ő egy szadista állat volt, akinek csak addig volt szüksége a párjára, amíg meg nem született az örököse. De akkor sem állt meg. Újra és újra megerőszakolta szerelmét, ami végül a házasságuk megromlásához vezetett. Akkor lépett közbe a Sötét Nagyúr. A Sötét Nagyúr, aki testvéreként szerette Seburusút, és feldühödött azon, amit Rushiusu tett vele. A Marufoi Lord megállt, de amint a Nagyura eltűnt, a dolgok rosszabbra fordultak, Seburusu végül elvállalta a Bájitaltan tanári állást, így Narushissára hárult a kis Dorako, majd Makaria felvigyázása.
Rushiusu újra felsóhajtott, miközben próbálta eltüntetni az elméjéből a múlt képeit. Leült az asztalához, magához hívott egy whiskys üveget és egy poharat, majd fogta magát és elkezdett inni. Csak le akarta inni magát, hátha segít neki felejteni. Végül az íróasztalára borulva aludt el, arról álmodozva, hogy mi lesz, ha visszakapja a családját.

Harī nyűgösen ébredt fel szombat reggel. A szervezete hozzá volt szokva, hogy szombatonként legalább tízig aludt, de most nem így állt a helyzet. Nem elég, hogy a tegnap történtek után alig aludt pár órácskát, még a feje is megfájdult. Így nem volt csoda, hogy nem volt rózsás kedvében, amikor Setsuna hajnali negyed hétkor felkeltette.

Gyorsan, félálomban elment tusolni, majd gyorsan bepakolt mindent a táskájába. Háromnegyed hétkor már kissé felébredve indultak el a párbajterem felé.

Harī unottan álldogált a terem ajtaja előtt, miközben hallgatta Setsuna és Tōwa látszólagos komoly beszélgetését. A téma pedig a húguk, Seiko volt. Pontban hétkor kinyílt a tanterem ajtaja, mire a diákok sorjában besiettek a terembe és leültek a helyükre. A tanári asztalnál egy negyvenes éveiben járó, fekete hajú és szemű férfi állt mosolyogva.

– Jó reggelt, mindenkinek! Akik nem ismernének a nevem Son Kakarotto, és ebben az évben én tartom önöknek a szombat reggeli párbajtan- és a harcművészetek órákat, ahogy mindegyik párbajtanórát is. Nos, ma egy kis írásbeli órát szándékoztam tartani, majd a következő órán pedig felmérem az újonnan érkezettek tudását, és újra fogom osztani a párokat. Szóval füzetet és tollat elő, legyetek szívesek! Köszönöm!

Az óra további része csendben telt el, csak az egyik fiúval volt probléma, de az is hamar megoldódott. Az óra után Harī és barátai elindultak az Étkezőbe reggelizni. Mikor odaértek, mindenki leült a Hebi asztalához reggelizni. Már legalább tíz perce beszélgettek és reggeliztek, amikor Ron és Mione megjelentek.

– Harietto, neked velünk kellene lenned, nem pedig ezekkel a lúzerekkel haverkodni! – mondta Ron nagyképűen, majd elkezdte elráncigálni a Hebi asztalától Harīt.

– Ronarudo, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – jelent meg a színen Jinī és Dorako. – Nem látod, hogy Harī elvan nélkületek! Üljetek vissza a helyetekre, vagy azonnal szólok a tanároknak!

Ron vetett egy gyilkos pillantást a húga mellett álló és a kezét fogó Dorakóra, majd pufogva kisietett a teremből, Mione pedig kiskutya módjára követte őt.

Jinī a szemeit forgatva ült le Harī jobb oldalára, míg szerelme a másik oldalára ült le. Hirtelen egy árnyék jelent meg felettük, mire mindannyian hátra fordultak. Surizarin-sensei állt mögöttük mosolyogva. Harī hirtelen úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről a férfi láttán, de közben meg is volt rémülve.

– Az előbb láttam, hogy egy kis probléma volt itt. Minden rendben? – kérdezte érdeklődve.

– Igen, Surizarin-sensei! Minden a legnagyobb rendben, csak a bátyám, Ronarudo el akarta rángatni innen Harīt – mondta Jinī, miután senki sem akart válaszolni a férfi kérdésére.

Surizarin-sensei ledermedt, és Harīre nézett aggódva.

– Minden rendben? Nem sérült meg, ugye? – kérdezte.

– Nem, Surizarin-sensei, minden a legnagyobb rendben – mondta végül halkan Harī, kerülve a férfi tekintetét.

– Ennek örülők, Pottā-san – mosolygott rá a lányra Surizarin-sensei. – Azonban, ha még egy ilyen eset történne, kérem, szóljon nekem vagy bármelyik másik tanárnak. Ne felejtse el, Pottā-san, hogy ön diák, és mi, tanárok azért vagyunk itt, hogy segítsünk önnek. Remélem megérti. Ha van valami kérdése, vagy bántja valami az irodám mindig nyitva áll ön előtt – mondta a férfi, miközben furcsán nézett Harīre, majd visszaült a tanári asztalhoz, és elkezdett beszélgetni Akai-senseijel.

A reggeli végeztével Harī és barátai elindultak az első órájukra, ami történelem volt a Raion házzal. Ezt az órát a harmincas évei közepén járó, újra tanító Rupin Rīmasu tartotta. Amikor Harī meglátta a férfit, felsikoltott, majd a megforduló férfi karjaiba szaladt.

– Helló, kölyök! – nevetett fel Rupin.

– Remi, hogy kerülsz te ide? – kérdezte Harī döbbenten. – Egyszer csak te és Shiri eltüntettek, és azóta nem is hallottam felőletek. Mi történt? Hol van Shiri?

– Ne aggódj, kölyök! Shiriusu remekül megvan. Otthon van az újdonsült kereszttestvéreddel. Kénytelenek voltunk elmenekülni, miután kiderült hogy Shiriusu terhes lett.

Harietto ledermedt és elkerekedett szemekkel nézett rá tiszteletbeli bácsikájára.

– Hogy micsoda? Én miért nem tudtam róla, Remi? – kérdezte.

– Sajnálom, kölyök! El akartuk mondani neked, de nem voltunk biztosak benne, hogy nem jutna-e ez az információ Danburudoa tudtára.

Beszélnék még veled, de az óra alig öt perc múlva elkezdődik.

– Persze, megértem. Azért majd beszélünk róla, ugye?

– Természetesen, kölyök! – mosolygott tiszteletbeli unokahúgára Rīmasu, majd az osztály többi része felé fordult. – Kérek mindenkit, hogy üljetek le, ugyanis az óra hamarosan kezdődik.

Éppen befejezte a beszédét, amikor becsöngettek, így mindenki hamar megkereste a helyét.

– Nos, remélem, hogy mindenki kipihente magát a nyári szünetben, és folytathatjuk a történelmet. Kérlek titeket, hogy nyissátok ki a tankönyvet az ötvenhetedik oldalon!

Miután mindenki kinyitotta a megfelelő oldalon a Középkor történelme című tankönyvet, Rupin-sensei belekezdett az órába. Mesélt nekik az Edo-korszakban élő démonokról és más természetfeletti teremtményekről, és azok történelem alakító hatásáról. Harietto szinte mindent leírt amit tiszteletbeli bácsikája elmondott nekik, miközben azon filózott, hogy fogja az első három évi lemaradását behozni. Tudta, hogy minél előbb bekell pótolnia a lemaradását, különben nem lesz képes szép eredményeket elérni az év végi vizsgán. Ráadásul volt egy csomó olyan tantárgy, amit nem tanítanak a Roxfortban vagy éppen másként tanítják, így Harietto eléggé le volt maradva az osztálytársaitól, ami nem igazán tetszett neki. Mielőtt a Roxfortba ment volna, imádott új dolgokat kipróbálni és tanulni, a könyvtár volt a kedvenc helye, hiszen oda Dadorī és a bandája soha sem tette be a lábát. Harietto remélte, hogy képes lesz behozni a lemaradását.

Az óra hamar elment, és Harietto úgy búcsúzott el tiszteletbeli bácsikájától, hogy órák után találkoznak, és akkor a Pottā-lány tud majd beszélni a keresztapjával is. A következő órájuk japán irodalom volt Yō-senseijel, aki éppen betöltötte a hatvanadik életévét, de inkább tűnt harmincöt-negyven év közöttinek, persze a hatvanéves kor a varázslóvilágban még nem volt igazi kor, bár már voltak olyanok, akik ennyi idősen már nyugdíjba vonulnak, de ahogy Harietto hallotta, Yō-senseinek esze ágában sincs visszavonulni a tanítástól, már mint véglegesen.

Yō-sensei halványan mosolyogva lépett be a tanterembe, majd fordult szembe az osztállyal.

– Mint, ahogy látom, ma is itt van mindenki! Ma egy kis tesztet hoztam, hogy lássam, hogy ki hogyan áll a japán irodalommal. A cserediákoknak nem kell aggódniuk, ez nem jegyre megy, így az sem baj, ha nem tudnak semmit a japán irodalomról. A cserediákoknak, hogy könnyebb legyen a beilleszkedés minden szombaton órák után korrepetálást tartok, ha azonban a cserediákok úgy érzik, hogy segítség nélkül is fel tudnak készülni a vizsgákra, akkor nyugodtan kihagyhatják. Természetesen a többiek is nyugodtan jöhetnek.

Miután befejezte a beszédét Yō-sensei kiosztotta a feladatlapokat. Két oldalas volt és minden oldalon 10-10 kérdés szerepelt. Harietto gyorsan átolvasta a kérdéseket, majd gyorsan és kissé idegesen tette fel a kezét, mire Yō-sensei felé fordult.

– Valami gond van, Pottā-san? – kérdezte.

– És aki egyetlen egy kérdésre sem tud felelni, mert nem tud semmit?

– Nos, Pottā-san, gondolom, hogy önmagára és a többi cserediákra értette a kérdést, így nyugodtan válaszolok. Nyugodtan kérjék el egy-egy osztálytársuk jegyzeteit vagy a házi feladatot a többi tantárgyból, természetesen nem lehet japán irodalommal kapcsolatos jegyzetek a csalások végett. Remélem érthető voltam?

– Igen, Yō-sensei! – mondta Harietto komolyan, majd Setsunához fordult. – Setsuna, elkérhetem a jegyzeteidet?

– Persze, nyugodtan. Melyik legyen?

– Bájitaltan és kivédés.
Setsuna előkereste a jegyzeteit erről a két óráról, majd átnyújtotta Hariettónak. Mindeközben Dorako is elkérte a jegyzeteket japán nyelvből és lélekházasságból, míg Dafune történelemből és matematikából. Seodoa csillagászatból és párbajtanból, Runa pedig átváltoztatástanból és rúnatanból kérte el a jegyzeteket. A cserediákok közül egyedül Panjī volt az egyetlen, aki semmit sem kért el, csak ült a helyén karba tett kézzel és nézett maga elé.

Ez az óra is hamar elment, azonban Harietto és Hebis barátai a helyükön maradtak, mivel világi irodalom órájuk volt, ugyancsak Yō-senseijel. Ezt az órát eredetileg Kamijō-senseinek kellene tartania, de ő szülési szabadságra ment és ebben a tanévben nem is tér vissza a tanításhoz.

Ezen az órán is tesztet írtak, amit Harietto és roxforti barátai ugyancsak jegyzet másolással töltöttek. Az óra végén Harī visszaadta az elkért jegyzeteket Setsunának és elindult Rīmasu bácsikája tanterme felé. A férfi már a tanterem előtt várta, és mosolyogva tessékelte be a lányt a tanterem melletti irodájába, ahol már ott ült a kanapén a mosolygó Shiriusu.

– Hé, kölyök, jó újra látni téged! – köszöntötte keresztlányát a férfi, kezében tartva a négy hónapos lányát, Titaniát.

– Shiriusu! – kiáltott fel Harietto, mire Titania nyöszörögni kezdett.

– Pszt, kölyök! Titania nem igazán szereti a hangos zajokat, megijed tőle – fedte meg szelíden keresztlányát Shiriusu.

– Sajnálom! – motyogta Harietto, de a két férfi tisztán hallotta őt.

– Semmi gond, kölyök!

Harietto lerakta a táskáját a földre, majd egyik lábáról a másikra állva közelebb ment keresztapjához és kereszttestvéréhez. Mikor odaért, óvatosan kinyújtotta a kezét a kislány felé, aki mindezt tágra nyílt borostyán-sárga szemekkel figyelte. Végül nevetve hagyta, hogy megismert keresztnővére megsimogassa az arcát, amivel Harī arcára is mosolyt csalt.

Harī még fél óráig játszott kereszthúgával, amikor is kopogtak az iroda ajtaján.

– Nyugodtan bejöhettek, Eduwarudo-kun! – szólt ki Rīmasu nyugodtan, mire kinyílt az ajtó és két fiú és két lány lépett be.
– Otō-san1, Okā-san2! – biccentett a legidősebb fiú.

Ha Harīnek nem csalt az emlékezete akkor a fiú a Raion házba járt. Bár a Pottā-lánynak eddig fogalma sem volt róla, hogy mi köze van a fiúnak a keresztapjához és a tiszteletbeli bácsikájához.

– Eduwarudo-kun, Orion-kun, Dorotea-chan, ismerjétek meg a kereszttestvéreteket, Pottā Hariettót. Harī-chan, ők a te keresztestvéreid: Eduwarudo, Dorotea és Orion. És természetesen ne feledkezzünk meg Aoi-chanról sem, aki Eduwarudo-kun lélektársa. Ha jól tudom, akkor az öccsét Tatsuyát már ismered – mutatta be egymásnak őket Shiriusu mosolyogva.
Harī bólintott, majd Eduwarudo felé fordult.

– Eduwarudo-senpai, remélem, hogy Ron és Mione nem okoztak nagyon sok gondot a Raion háznak – mondta kissé idegesen, mire Eduwarudo elmosolyodott.

– Simán Eduwarudo, Harī-chan, amúgy is sokat játszottunk együtt addig a napig.

Harī döbbenten tekintett Shiriusúra, aki elnevette magát keresztlánya arcán.

– Ez igaz! Egyedül Eduwarudo és Dorotea voltak képesek megnyugtatni téged, ha nyűgös voltál. Mikor fiatalabbak voltak, Eduwarudo és Dorotea mindig kérdezgettek engem, hogy hol van az imádott hugicájuk. Végül, amikor Dorotea hét éves lett elmondtam nekik, hogy téged anyukád nővére nevel és sajnos, mi, a vérfarkas mivoltunk miatt nem mehettünk a közeledbe – válaszolt Rīmasu.

– Óh, értem! – mondta Harī.

– Aztán pár év múlva Danburudoa megkért, hogy térjek vissza a Roxfortba tanítani, így itt hagytam Japánt és a Mahōtokorōt, plusz a gyerekeket, hiszen itt biztonságban voltak Danburudoa mesterkedéseitől.

Harī ledermedt. Tudta, hogy Danburudoa nem az akinek mutatja magát, de eddig remélte, hogy mindez csak egy rossz álom. Most, hogy keresztapja és tiszteletbeli bácsikája is megerősítette az Uīzurī ikrek megállapításait, kissé rosszul érintette őt. Fájt tudnia, hogy nem csak a barátai, de a Roxfort igazgatója is becsapta őt.

– Remi, kérdezhetek valamit? – kérdezte félénken.

– Persze, bármit!

– Nos, nekem Danburudoa azt mondta, hogy a Pottā családnak nincsen teremtmény vére. Ez igaz? – kérdezte.

A Rupin-Burakku házaspár döbbenten néztek rá keresztlányukra. Végül Shiriusu felpattant a kanapéról, persze csak azután, hogy alvó kislányát lerakta, és elkezdett valami más idegen nyelven káromkodni. A lány megállapítása szerint valószínűleg francia lehetett.

– Nem hiszem el! Hogy hazudhatott ekkorát, az a féreg! – váltott át japánra a Burakku Lord, miközben fel s alá mászkált.
– Valami gond van, Shiri? – kérdezte végül félénken Harietto.

Shiriusu azonnal keresztlánya felé fordult.

– Hogy van-e valami gond, Harietto? – kérdezte. – Igen, van! Nagyon is nagy gondunk van. Danburudoa nem mondta el neked, hogy ki vagy valójában. Fogalmad sincs a Varázslóvilágban betöltött szerepedről, igazam van?

Harietto idegesen biccentett. Aoi eközben Eduwarudóhoz sétált és megfogta ideges szerelme kezét, aki ránézett.
– Valami gond van, anata3? – kérdezte.

A Rupin-Burakku örökös idegesen nézett rá Hariettóra, majd vissza Aoira, majd biccentett.

– A Pottā-dinasztia még régibb gyökerekre tekint vissza, mint az enyém. Eredetileg római főnemesi család voltak, persze a Római Birodalom bukása után Nagy-Britanniába költözött a család főága, míg a mellékág tagjai Rómában maradtak. A Pottā-dinasztia még Julius Caesart is szolgálta, sőt azt beszélik, hogy Julius Caesar és Kleopátra dédunokája beházasodott a Pottā-dinasztia főágába, és így keletkezett az a történet, hogy a Pottā-dinasztia az európai országok törvényes uralkodói. Olyan fontos személyekre vezethető vissza a dinasztia, mint Griffendél Godric, a Peverellek és még sorolhatnám. Ha Nagy-Britanniában bárki megtudná, hogy az örökösnőnek fogalma sincsen a kötelezettségeiről, akkor abból hatalmas galiba lesz, hidd el nekem, Aoi-chan.

Aoi biccentett, hogy megértette, miközben Shiriusu elkezdte keresztlányát oktatni a Pottā család történelméről, ugyanúgy mint Eduwarudo Aoit, csak egy kicsit bővebben.

Harietto, Aoi és a Rupin-Burakku gyerekek végül vacsora után köszöntek el és mindenki ment amerre éppen vitte az útja. Aoi és Eduwarudo elindultak enyelegni, Orion csatlakozott a barátaihoz, míg Dorotea visszatért az Anaguma klubhelyiségbe házi feladatokra hivatkozva, így Harietto egyedül indult vissza a Hebi klubhelyiségbe. Már éppen odaért volna, amikor valaki hátulról átölelte, mire sikítva fordult meg. De riadalma alaptalan volt. Csak Jinī és Dorako voltak azok.

– Édes jó Merlin, Jinī, a szívinfarktust hoztátok rám!

– Bocsi, Harī, csak annyira belemélyedtél a gondolataidba, hogy nem hallottad, hogy utánad kiabálunk – mondta Jinī.

– Óh, elnézést! Csak beszéltem Remivel és Shirivel.

Jinī döbbenten nézett rá.

– Hogy érted, hogy beszéltél velük? – kérdezte.

– Még nem volt történelem órád, Jinī, vagy Dorako nem említette, hogy Remi a történelem tanárunk?

– Nem. Nem említette – nézett rá szerelmére Jinī neheztelve, mire Dorako elsápadt.

– Sajnálom, Jin, elfelejtettem.

– Áh, értem! Azt is elfelejtetted hogyan kell futni, Dorako? – kérdezte Jin negédesen, mire Dorako még jobban elsápadt, majd megkerülve a két lányt elrohant a Hebi klubhelyisége felé, Jinnel a nyomában.

– Azonnal állj meg, Marufoi-Purinsu Dorakonisu! – ordított szerelme után az Uīzurī lány dühösen.

Harietto nevetve követte a szerelmespárt a klubhelyiségük felé, ahol már várta őket Dafune, Makaria, Setsuna és Seodoa. Pár perc múlva Dorako és Jin abbahagyták egymás kergetését a klubhelyiségben, majd segítettek Hariettónak megcsinálni a házi feladatokat, majd miután mindenki végzett a saját feladatával egyesével lefeküdtek aludni. Harietto úgy aludt el, hogy közben elgondolkozott azon, hogy milyen lenne az élete, ha Danburudoa nem tette volna tönkre azt.

Harietto és barátai vasárnapja majdhogynem teljes nyugalomban telt el délig legalábbis. Ebéd után azonban beütött a baj. A baj neve: Uīzurī Ronarudo. Harietto éppen egyedül mászkált, amikor valaki megragadta a derekát hátulról, és a fülébe suttogott.

– Na, ki vagyok? – kérdezte az idegen.

– Ron! – döbbent meg a Pottā örökösnő, majd kiszabadítva magát az egykori legjobb barátja öleléséből, idegesen szembefordult vele. – Mit akarsz? – kérdezte.

Ron egy pár pillanatig csak bámult rá, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Hogy mit akarok? – kérdezte megdöbbenést színlelve, de Harī nem dőlt be neki.

Ron éppen már válaszolt volna, amikor sietős léptek hangzottak fel mögülük. Mind a ketten a hang felé fordultak, pár másodperc múlva pedig a tulajdonosuk is feltűnt a láthatáron, Surizarin-sensei személyében. Harī most az egyszer nagyon örült a férfi felbukkanásának, Ron elsápadt, majd gyorsan Harī kezébe nyomott egy pergamenlapot és tovább állt, még mielőtt Surizarin-sensei a közelbe ért volna. Harī remegve nézett egykori legjobb barátja után, észre sem véve, hogy Maruvoro ott áll mellette és idegesen szólongatja.

– Pottā-san? Pottā-san? Harietto, hallod amit mondok? – kérdezte Maruvoro idegesen.

Harī mintha transzból épült volna fel, rémülten fordult meg a férfi hangjára, majd mikor felfogta, hogy Surizarin mennyire közel van hozzá, hátralépett néhány lépést, ami nem kerülte el Maruvoro figyelmét és ő is hátrébb lépett.

Harī érezte, hogy arca felhevül, ahogy szemrevételezte az előtte álló férfit. Még ő maga sem akarta bevallani saját magának, hogy valami oknál fogva vonzódik az előtte álló férfihez. Néhány percig csak néztek egymásra, majd Harī elkapta a tekintetét Surizarinról, aki mintha egy kicsit csalódott lett volna, hogy Harī nem néz rá. Végül Maruvoro megköszörülte a torkát.

– Van valami gond, Pottā-san? – kérdezte végül nyugodtan.

– Semmi, ami érdekelne téged, Vorudemotto! Amúgy miért is kell nekem mindig összefutnom veled? Elég nekem, ha az Ebédlőben és az órán látlak – vágta rá kissé gorombán Harietto.

Idegesítette, hogy fogalma sincs, hogy mi folyik itt. Először Danburudoa megpróbálja őt irányítani, aztán kiderül, hogy ugyancsak az igazgató lefizette Ront és Mionét, hogy legyenek a barátai, most meg Vorudemotto úgy csinál, mintha nem lennének ellenségek és nem akarta volna őt számtalanszor megölni.

Surizarin felsóhajtott, majd közelebb lépett Harīhez, aki észrevéve a férfi mozdulatát hátrébb lépett. Surizarin újra felsóhajtott, de nem ment közelebb a lányhoz.

– Tudod, Harī, sok mindent nem tudsz még, ami fontos lenne, hogy együtt tudjunk működni!

– Együtt működni? – kérdezte Harī döbbenten, majd átvette az irányítást a düh. – Mégis miért kellene nekem együtt működnöm veled? Ellenségek vagyunk! Többször meg akartál ölni. Mégis hogy gondolod, hogy képes lennék veled együttműködni?

–  Harī, én… – kezdte Surizarin, de Harī beléfolytotta a szót.

– Nem, nem akarom hallani! Ellenségek vagyunk, és azok is maradunk örökre! – csattant fel Harī, majd sarkon fordulva elrohant.

Surizarin csak állt egy helyben, hulla fehér arccal és fájdalommal teli tekintettel nézett az elviharzó fiatal nő után. A szíve a torkában dobogott, ahogy bámult a szeretett nő után. Hirtelen éles fájdalom nyilallt a szívébe, mire térdre esett. Szaporán kezdte venni a levegőt, miközben csak bámult Harī hűlt helyére. Tudta, hogy ez mit jelent. Harī elkezdte letagadni őt, mint társát. Ami szép lassan mindkettejük halálához fog vezetni.

Eközben Harietto megérkezett a Hebi ház klubhelyiségébe. Gyorsan felrohant a hálótermébe, ahol összefutott Setsunával, aki amint meglátta az ideges lányt, azonnal átölelte.

– Mi történt, Harī-san? – kérdezte az idősebb lány aggódva.

– Összefutottam Ronnal, majd Surizarin-senseijel.

– Oh! Akarsz róla beszélni? – kérdezte Setsuna, mire Harī megrázta a fejét.

– Most még nem! Először át akarom gondolni az egészet, csak azután beszélni róla. Remélem megérted.

– Persze, hogy megértem, Harī-san! Amúgy éppen téged akartalak megkeresni.

Harī ránézett az idősebb lányra.

– Miért? – kérdezte.

– Nos, tegnapelőtt azt mondtátok nekem Jinnel és Dorakóval, hogy mindent meg akartok tanulni, amit csak lehet, amíg itt vagytok a Mahōtokorōban. Szóval írtam a szüleimnek, hogy eltudnák-e nekem küldeni az első három évem anyagát és néhány tankönyvemet. Alig fél órával ezelőtt jött meg a csomagom. Oda raktam őket az ágyadra – mutatott Harī ágyára, aminek végén valóban ott feküdt egy hatalmas doboz.

Harietto elmosolyodott.

– Köszönöm szépen, Setsuna-san! Nagyon hálás vagyok érte, és tudom, hogy a többiek is.

– Nem kell megköszönnötök! Mindig szívesen segítek azoknak, akik rászorulnak – mosolyodott el Setsuna is.

– Azért köszönjük szépen, Setsuna-san, a segítséget! Azt hiszem el is kezdem átmásolni az elöző évi jegyzeteidet. Tudnál szólni Dorakónak és Jinnek?

– Persze! Nyugodtan nézd át őket!

Azzal az idősebb lány kisietett a hálószobából. Harī odalépett az ágyához, majd elkezdte előszedni a jegyzeteket és az ezekhez tartozó könyveket. Egy jó pár percig eltartott, de végül sikerrel járt. Időközben Setsuna is visszatért, Runával és Jinīvel a nyomában.

– Hol van Dorako? – kérdezte.

– Odalent. Nem tud feljönni, emlékszel? – kérdezte a végén Jinī.

– De igen, csak hirtelen elfelejtettem. Mielőtt elosztanánk őket egymás között, szeretnék veletek beszélni valamiről. Igaz, ugyan, hogy Setsunának azt mondtam, hogy először átgondolom egyedül a történteket, de meggondoltam magam.

– Miről van szó? – komolyodott meg mindhárom lány egyszerre.

– Nos, nem régiben összefutottam Ronnal, aki adott nekem egy levelet, de aztán megjelent Surizarin-sensei és elrohant. Aztán Surizarin-sensei elkezdett arról beszélni, hogy milyen jól tudnánk együttműködni.

A három másik lány összenézett.

– És mit mondtál neki? – kérdezte végül Setsuna lassan.

– Azt, hogy soha sem fogok vele együttműködni, majd elrohantam.

Setsuna maga elé nézett.

– Ez érdekes! Ugyanis aznap amikor rosszul lettél, Surizarin-sensei elmondta, hogy ő Aika lélektársa, de a titoktartó varázslat miatt nem mondhatja el nekünk, hogy hol van.

– Nos, amíg nem tudunk semmi biztosat, addig hiába is találgatunk. Többet kell megtudnunk Aika és Surizarin-sensei kapcsolatáról! – rántotta meg a vállát Jinī.

Végül a négy lány annyiban hagyta az ügyet egyelőre, de Harī érezte, hogy ezzel még nem fejeződött be az ügy. Gyorsan felkapkodták a könyveket és a jegyzeteket, majd lesiettek a klubhelyiségbe, ahol Dorako, az Uīzurī-ikrek, Dafune, Asutoria és Seodoa már várták őket.

– Mi tartott ennyi ideig, csajok? – kérdezte Dafune.

– Meg kellett beszélnünk néhány dolgot. Amúgy meg nyugodtan feljöhettél volna – mondta Setsuna, majd leültek az egyik szabadon hagyott asztalhoz.

Elosztották egymás között a könyveket és a jegyzeteket, majd mindenki nekilátott az elmaradt házi feladatoknak. Vacsora után pedig még megbeszélték, hogy kéthetente adják át egymásnak a tanulnivalót, majd mindannyian elmentek aludni.