Csak lélegzetnyi rés légy,
ahova csak ímmel-ámmal
juthat majd be néhány keresetlen,
kedves szó, ha az érintés,
vagy a Mindenség-mozdulatok
már megszűnni látszottak,
karéj-holdként féltőn óvd
Kedvesed életét,
míg csak megteheted.
Törött Hoffman-cserepeken
kell meztelen lábujjakon lépkednek,
hogy ne törődhess kicsinyes,
kisstílű rágalmakkal,
melyeket a kinti Világ
szór naponta rád.
Mintha nem csupán
önző-makacs Halálod,
de még élő életedet is másokra
vonatkoztatva élnéd át,
csak hogy ne kelljen szembesülni,
hogy ne csupán széllel kibélelt
ember-roncs maradj halálodig
– de hallgató csöndek szájpadlására
már ne ragasszon hiábavaló,
értelmetlen prédikációt
a hazug-hitvány beszéd.
Vigyázz magadra.
Ne kelljen másoknak összekaparni,
ha sirályvonalban zuhanórepülésbe
kezdesz s nem nyílik ki
ejtőernyőd félúton;
tudhatod szánalmas félelmeid
akkor szakadtak rád,
mikor megszülettél,
s kolonc Atlaszi súlyok húztak
volna vissza placenta-gödrök
még dédelgetni kész sejt-burkai közé,
mert ha egy keveset-élet
üstökös-csillag lezuhan a Lét
peremvidékéről mindenki
értetlenkedve álldogál
s vallatón kérdezgeti:
,,Vajon miért tehette?!”
Arcok hazug-hamis
vásznain szélhámos csalások
völgyét még megszemlélheted,
persze ezt is csak úgy,
hogy megállítsd önmagadban
a hanyatt-homlok menekülő kisembert,
aki vacogva retteg a manipulálható,
megalkuvó érdek-szándékoktól.
Nem az önmagadhoz való hűség
törvénye terít le,
vagy mondd ellent tudatos,
kigondolt érveidre
– de a kezdeményezések
melyekre sosem volt
elegendő kamasz-kedved.
Csupán csak lassan dereng
fel lelki szemeink előtt két
Világ vékony határsávján
szükséges még híven
egyensúlyoznunk;
mint akik – legalább is -,
szándékosan
hinta-politikát folytatnak,
hiszen képtelenek megfontolt,
átgondolt döntéseket meghozni,
vagy csupán csak tudatosan
értik s tudják nincs
s nem is lehet már
másként cselekedniük.
Rozsdás kapuk nyílnak
meg váratlan elszántság
gyanánt szemünk előtt,
de valaki szándékosan
eldobta immár a kulcsokat,
melyek a biztonsági
lakat-zárakat egyáltalán
még kinyithatnák.
Jó volna ki s megszabadulni,
de nincs hozzá szükséges lelkierőnk,
se emberi tartásunk.
Az agy s később
az emlékezet megfontolt
lassúsággal szelektálja,
rendezi, majd konzerválja
még a létező, átélhető emlékeket;
leegyszerűsített,
letisztulttá lesz az
összefüggő egész s a minden.
Mintha sejtve tudhatnánk,
hogy az lesz majdan
a legnehezebb,
mikor már csakis önmagunkra
számíthatunk, ha egyszer
már árulóság státuszába
zuhant barátság, szerelem,
szeretet emberi törvényszerűsége.
Majd lyukas vödrökben
hordozzuk magunkban
a spleenszagú Semmit,
mert csupán csak az
marad meg
s a visszatartott csönd.
Miért, hogy a lényeges,
sorsfordító Sors-perc már
minden esetben
szükségszerűen átértelmeződik
egyik Richter-skáláról
átugrik az érzelmek
másik vonalaira?!
Ki értheti?!
Kételkedő kételyekkel
rendre összecsapja
tigrisfogait a biztos kísértés,
miszerint:
a megérdemelt siker mainapság
vagy totál bukást von
maga után,
vagy semmitmondó félreértést.
Sokszor sejtem a pálcát fejem fölött.
Mint ama hitvány,
pengeéles Damoklész-kard
végzetszerűn elmetszené létem is,
lódenkabátos gesztenyefákat
legyint nyakon – csak úgy -,
saját örömére az októberi méla szél,
a zajló élet körül hervadt,
dohos koszorúszag,
zengő bánatok peregnek
szirmok táncaként
a benti személyiség vásznára,
mert valami mindig rendre
elmarad az emberi lelkek
manipulálható felszínessége alatt.
Mit az ösztön torz reflexe
a Mindenséggel művelt
– meglehet -, hamis-hazug
illúzió lehetett csupán;
mert megkeseredett-megverten
még oly jó lehetett volna
otthon-kikötők közé
méltómód visszatérni,
a Kedves vízesés-hangú
kacagását híven megőrizni.
Jó volna összegyűjteni
megtört-szívekből
a láthatatlan igazgyöngyfényű
csillagokat is, melyeket
csupán hősszerelmesek
érezhetnek egy adott
pillanat tört részeiként.
Az örök dolgok végtelenített
anyagcseréje az ember
meghajszolt feje fölött,
mintha körbejárna fogságban
tartott spirálként;
mert most odakint
már a házak is egyre
inkább dáridó-falkákba
verődve várják könnyedén
elnyerhető zsákmányaikat.
Mert lét-tömlöcöknél,
hitvány ácsolt bitófáknál
is nagyobb gond s baj,
hogy élni kellene.
Idegbeteg ember-roncsok
egymást eltaposva
kapkodnának eszmék után,
melyet koloncként felkoncol
egy-egy helytartó század.
Összeszorulnak bűnös-szívek,
hiszen a reménynek
már csupán lebontható
műemlékei maradhattak meg;
kriptamerev némaság
feszíti húrjait lélegző odabentről,
emberszabású álmaink
köré jó volna
odakuporodva felmelegedni.
Idült felsülőkként untig
gyakorolják magukat
kettőzött szerepekben,
mint botcsinálta színész-palánták
hétpróbás celebek s influenszerek.
Antitoxin-döjf s kellő exhibicionista
dilettantizmus mindenért
a keserédes juss.
Most nehézkesebb az élet,
mintha több volna immár
a jóllakott ordas,
mint a sovány éhező,
akit a maga mócsing-korca sem éltet;
az összes régi biztatás
betegeskedő szívekre
bilincsként nehezedik.
Mert kicsinyeskedő dicséretekbe
belerejtett cáfolattal
most akármelyik
összeesküvés-elmélet
egyre jobban hangzik.
Mert egyszer valamikor
kivétel nélkül mindenkit
vijjogó mentővel visznek a Halálba.
Mostan rángatják már
elégszer a méla lélek
kabátszárnyait; tolvajléptekkel
– ha megtehetnék -,
minden kihalt utcasarkon
állna egy bukott
tolvaj kuncsorogva
néminemű alamizsnáért.
Oldalt kifeszített kézfogó
tenyerek ingája egyre
inkább bizonytalankodva
hajladozik, akár a kilengő inga,
lelkek erdejében
még így is rendre
nyüszíteni kényszerülnek
kétségek alamuszi kutyái.
Előbb-utóbb kihunynak
majd az emberi érvek,
akárcsak a jólhangzó
bocsánatkérések elfelejtett
szülinapi fiaskók miatt;
a Lét féreg-odvaiból
lassítottan kúszik-mászik
elő egy-egy újabb
alkut-kötött hazugság,
mely legfeljebb csupán
csak ideig-óráig ha, érvényes.
Odakint egymáson is
áttaposni vágyó,
röfögi kondák tülekednek
nyomakodva míg
az egyszerű ember
jóformán saját megérdemelt
helyét se találja e nagy Világban.
A rosszakarat betontuskói
már csupán csak
egy köpésre állnak a jóakarattól
– már ha van -,
zümmög egyre,
akár a duruzsoló méhraj
a gátlástalankodó hatalom-ipar,
hiszen már csak bégető
juhnyájak maradtak,
amiket nem őrizhetnek
folyamatosan Dávidok.
Magas árakon adják el
s tovább maguk X-ek s Y-ok
– mellékutcák csatornái
ha felfakadnának tonnányi
tocsogó mocsok s szennylé
árasztaná el gyarló földi lelkeiket!
A legújabb valóság
Realityban mintha
újfent totál amatőr
színjátszók próbálnának
tökre érthetetlen
gruppen-terápiás
sikító-frász színdarabokat
előadni méltánytalan,
agymosást elősegítő
tablettát vettek be
mindannyian, mintha
csak szándékosan
narkománok volnának,
s kloáka-kalitkába
kellene belevizelniük.
Uralkodó lázálomban
Lear király-téboly látszik
szánalmas kísérletként egyre inkább.
A drágalátos öncenzúra
itt sem úgy érvényes,
mint egyébként
a megszokott csonkítások sorozata.
Törtető, szánalmas
exhibicionisták brutál
héja ösztön-vágya
már egyre inkább leselkedik;
mindenkinek így szükséges
gályáznia az ún.
szereposztogató díványokon?!
Mintha mindenki
szervesülten önmaga
Lebowskija s paparazzija lenne,
mert már az ufók sem szeretnek
– legalább is -, idejönni,
ahol mindenki meglop,
lejmol mindent s mindenkit.
Egyre jobban a Semmi-lények,
agysorvasztó idióta-hangyák
akarják megmondani mit
lehet s mit nem lehet.
Fogpiszkálós aranyfogak
egy-egy gengszter-rapper
kitátott szájában,
Már mindenkinek nézettségszám
s újabb semmitmondó skalp dukál.
Kaffogó kutyafélék ugatnak
prédikációkat a jólét
megvalósíthatatlan luxus-álmairól,
melyeket – na persze -,
az egyszerű átlag
a büdös életben
sosem érhet majd el,
férgektől-férgekig
már egyre kiüresedettebben
botorkálnak magukat
is rendre becsapottan
ember-roncs ivadékai
e mostani Jelennek.
Olcsósított paradicsom-metaforák
kategóriájába szervesen
beágyazottan egyre
többen hátra húgyozós
kaszkadőrökké lesznek
vasmacska-láncokon fityegve,
akár kigyúrt, agyatlan
vadbarom tesztoszteron-gorillák,
akiknek popkultúra
– annyi se sok -,
pankrátor-üzemmódban
nyakra-főre püfölik,
tángálják egymást.
Tömegesített
szatír-dáridókba fulladás.
Kisstílű morbid-gratula
a producereknek,
s az influencszereknek.
Valahol mintha ismét
nyílni kezdenének a Lét titkolt,
szinte Apokrif-szagú reteszei;
éhség s mohó szomjúság
járnak nyomában.
Az emberi árnyékok
rabszolgahátáról,
akár dióbél gondosan
lehámozzák a ritkán
megmutatkozó egy-lényeget,
mintha mindenki várná
gyanútlan áldozatai szándékos elestét.
Akár tigris-karmok rendre
megmarják az embert
elutasítások, méltatlan
hozzáállások kárörvendő vétkei,
melyekkel már aligha
kezdhet bármit is.
Mert rokonszenvesen kicsit
már mindenkit agyonnyomna a Világ,
ha nem figyelne készenlétben mindörökké,
mintha zsibongó hangyajárás
hatolna erek
hálózataiba észrevétlen.
Mert előbb-utóbb
a puszta Lélek is rendre fellázad
kiszolgálója ellen,
aritmiássá lesznek ösztönei tátogásai.
Most még kábult mámorokban
részeg vadállatként szunnyad
e Ninive-szagú város,
mely – úgy tűnhet -,
minden koron kicsit
megtagadja önmagát
kicsinyes lejmoló hasznokért
cserébe, az emberrel
szembejönnek megalkuvó tettei,
s mindről kiderül mennyire
egyszerűbb lett volna másként,
máshogyan cselekedni.
– Arcgödrök grimasz-játékaiban
félúton megrekednek
a ráncok kortörténetei,
melyek hajótörött
gyerekkorokról regélnek…
Valami még mindig
jobban cseng egy
lyukas zsákban,
s valami csak épek hogy csörög;
divat lett a nagyot mondás,
akárcsak a sallangmentes,
provokatív meztelenség,
hogy a nézettségszám
minden esetben hozza
a mindennapi kvóta-hasznot,
az ártatlanság füve, akár
valami ismeretlen marihuána-származék
minden esetben megrohad.
Énektelenné lett csönd-csúcsokat
képtelenségnek tűnhet
egy szál maga bejárni.
Mintha az emberek már
a viszonzott odaadásban is
egyre inkább szándékosan
megromlanának,
akárcsak az elfelejtett,
felbontatlan konzervek.
Megromlanak mind
a viszonzatlan szerelmi bojkottokban,
végtelenek tűnő, szánalmas
várakozásokban,
a tartós elhagyatottságokban,
a másoktól ellopott boldogságban,
önfeledt Mindenség-örömökben.
Öntömjénező békekötések,
akárcsak a hálóként rakodó,
elkövetett ostobaságok,
melyeket ez egyszer
már képtelenségnek
tűnhet helyrehozni.
Az elszivárgó szégyenek
is mind-mind hozzátartoznak,
mert most sokan
úgy viselkednek ténylegesen,
mintha legalább
száz év tartós
magányra rendezkedtek
volna itt be; kifosztott-lélekkel,
zihált indulatok kripli-ducaival.
Mert megfeneklik
– ha akarja ha nem –,
szép szó, akarat, ígéret
mintha szervesen elkülönült
volna az ún. élhető Időtől is.
Az önfeledt évek – márha léteztek is –,
most lemondtak önző
mivoltukról s csupán
csak kullogni képesek
egymás után
emlék-hézagokat kitöltve.
Mintha egyre nehezebb
lehetne elkapni egy-egy
zuhanó csillagot,
mely távolabb került
a Mindenség szívéhez.
Mert minden ember
porszem s kicsinyeskedő tályog
a teremtés ősi testén önmagát
be-nem-fejezetté téve,
Éden s Golgoták közé
félúton beszorítva.
A lelkeket egyre kevésbé
lehetséges méltómód
kiemelni a falantszer-elméletek
tárgyköreiből, mert a tudatos
Semmi ágára függeszkedik
titokban egy-egy spleen-hangulat.
Most fény döfi át a csönd szívét;
rosszul szigetelt vágyakat
dédelget megannyi igazmondó
lélektani gyöngyfüzér.
A legtöbb esetben az
embert már az egyedüliség
is rég elfeledte visszavonhatatlanul.
Minden arcról csak úgy stikában
sugárzik a mágneses gyanakvás.
Fokról-fokra süllyed
majd tűnik is el
a kirakatoknak szánt felszínes,
látszat-élet maradéka.
Elcsépelt, már megcáfolhatatlannak
tetsző, sanda igazság-morzsákat
igyekszik összekaparni
hitvány életén keresztül az ember;
egyszerre megátalkodott,
s megbabonázott szerződések,
s kicsinyes alkuk halászhálói közt
vergődik örökkévalón, szüntelen.
Elveszni látszottak túlvilági panaszai is,
melyeket égi hatalmaknak
egyszer-egyszer méltóképp felrótt.
Lobogó, tettre kész indulatai
kicsinyes tartalékát
fosztogató álmai váltották fel.
Mégis valahogy időközben,
mintha karrierépítések,
megélhetések, éhbérszerű
ömlengések, hisztiző
acsarkodások kovászai
a visszájára fordultak volna;
mintha mostanában akarat,
tett, s alázat különös-különc
metamorfózison esne át önszántából;
megjelenik delejes szikra
s fény-eső zuhatagokban
a piperkőc-arcú színész,
aki csupán eljátssza,
de át nem érzi fajsúlyos szerepét,
majd egyszerű látomások
módján foszlik szét az,
ami meg sem született,
hogy méltóképpen helyre igazította
volna a történelmi korok
kétértelműségét.
A földön vonszolódó,
felesleges árnyékokba
ugyan még ki akarhat
szilárdan megkapaszkodni?!
Mindenütt ember-roncsok
ivadékok széles skálájával
találkozik az egyszerű ember;
szupermodelek őzgida-tekintete
fajsúlyos igazgyöngy-könnyekkel teli,
s egyre kevesebben vehetik
csupán csak észre:
kinek milyen golgotás
kálvária jutott ki
viharvert gyerekkorából.
Egyre-másra futkosnak
a százlábúak kihalt Ninivei
városok húgyszagú vidékein,
mintha immár a holnap értelme
nem is számíthatna igazán.
Farkas-űzte, alamuszi bárányok
bégetni vágyó döbbenete
még hűséggel tökrőződik
sokak szemeiben,
bomlottan ketyegnek
tik-takoltan az órák
a végső visszaszámlás előtt.
Velőkbe-ivódó szent
burok-magány körbe
kerítette önző-hiú lelkeiket;
verdeső indulatiságok
kicsinyes rabja ember,
egyszer nem kérdezné
meg tán önmagától se:
Mi dolgod van még
neked e földön itt?!
S míg várakozások szilárdnak
hitt ideje régen betelt
az ember is szándékosan
elfelejti önmagát.
Most még csöndben
inkább leülepszik
az egyetemes rothadás
átható szaga.
Az elárvult indulat
is inkább szökésben lévő párduc,
vagy állat, hiszen sokszor
képtelen eldönteni magában,
hogy valójában
mi ellen is lázadozik.
A gomolygó vaksötét
köd fel-felhabzik,
ahogy a négy égtáj felé
lassacskán bezárulni
látszik a tett és a jaj.
Gyáva mindennapos
önzések bújócskáznak
előbb csak Mindenség-vágyak
kósza tengerében,
később szerelmi szakítások
viharos kapcsolataiban;
az egymásnak
minden jót kívánunk!
– csupán csak hazug
látszat-ámítás marad.
Mert a kínos elesettségek
szinte – minden esetben –,
közröhejek
tárgyiasított mozzanatai is.
Az ember mintha csak
tisztában lenne vele
s tudná, hogy a Jövőt
koronatanúnak ritkán idézheti meg.
Megpuhult patkánytetemeket
visz szorgalmasan
a vén Duna habja;
mindenki már mintha
csak óvatlan pillanatokból
építené fel viharvert,
szánalomittas életét,
melyről már nem tud
úgy gondolkodni,
hogy céljait,
álmait bizton elérhesse.
Irgalmatlan ciklusok
terpeszkednek instabil
kártyavárak módján
a néma körforgással
megáldott tudatalattik
homokos síkjain;
csontvázak roskadnak
meg önző, zsarnok-súlyaiktól
s zuhannak át a kitartott Alvilágba;
mert most még Idő
s Tér bilincsként szinte
mindenkit megkötöz,
ha akarja, ha nem.
Kifosztott arcokon
már nem látszik se
segítő szándék,
sem marcona, prófétás alázat.
Időtlenné vált nyomorúság
ketrecként keríti
be bűnbakká lett áldozatait.
Megvetés és szánalom
– ennyi maradhatott csupán –,
mintha kockát vetnek
s vakszerencsékre bízzák
az egyszerű emberi logikát,
hogy vajon:
Ki az abszolút győztes-vesztes?!
Az idilli álmok mohó
dögmadarai egyre
inkább fejünk felett
járnak s koncra
lesőn köröznek.
A kitagadottnak vélt,
valós egzisztenciákat
éppen úgy szétdobálták,
akárcsak céltalanná tett,
szétforgácsolt mondatok
még értelmezhető töredékeit;
tonnányi álmokba hullt
gyermekkor már ritkán
kiszabadítható,
hisz a mostani ember,
akárcsak valami
megbocsáthatatlan
sziszifuszi tonna-súlyt
egymás után élete
végéig elhurcolássza,
mintha ellobbanó,
orrsövény-ferdüléses árnyékok
szuszognának folyton
folyvást a végtelenített Időben.
Vetkező vadak bundájaként
előmászott egy-egy kuporgó
veremből néhány hajléktalan,
mert e mostani világban
legfeljebb csupán csak
igen-igen ritkán ha van
megbízható kapunyitás
s az se mindenkinek.
Meghatározhatatlan
menetrendekbe belekényszeríti magát
– nem csupán a közalkalmazott,
vagy a melós, de vágtató,
asszimentrikus rohamok sújtják
a tehetősebbeket is,
pedig neki kijár a MASZEK-kezelés;
mintha mindenkit össze-vissza
csípkednének szúnyogok,
bolhák, kóbor döglegyek.
A mostani szabad-gondolatok,
akárcsak kultúrák
autodidakták módján
megtanulható műveltségei
ideje korán elszállnak,
akár a fing-pukkanások,
hisz nem volna szabad
hagyni s engedni,
hogy űrutazás címen
már a Marson is tehetős
oligarcha-parasztok partizzanak.
Derengő sorsok közt
még tartani illenék létünk
zabolázhatatlan molekula-ritmusát.
Az ember önmagától való,
süket távolodásait – félő -,
senki meg nem hallja;
érzelmeiket, érveléseiket,
akárcsak ellenvéleményeiket
tán jobb is, ha mind
megtartják szebb,
boldogabb időkre.
Visszaköltözködni
a tartós csend eufóriáiba,
akár ketrec-alakú falanszerfalakba
még most is nehéz.
Gutaütések mímelve
egyszerre még beszélnének
s vallanának is a mindentudó arcok,
csupán figyelni s
hallgatni kellene még rájuk.