Mostan süket füleket dönget a vátesz,
hogy vajon adni vagy kapni jó?!
A Lét akár egy fakó, ócska,
büdös zokni, amit akárki
nem szívesen húz lábra,
csupán világárvája, vagy szegény.
A szárnyas Idő most – félő -,
már nem akar sem árbócot,
sem vitorlát bontani,
hogy megindulhasson nagy,
ismeretlen partok felé,
melyekkel tán még lehet valamit is kezdeni.
Fészket rak a barázdás dióbél-lelkekben
mindennapok salak-mocska,
ártékony ígéret-piszka;
mert megérdemelt nyugalom
mostan aligha kereshet önmagában
biztos rév-kikötőt,
a bizonytalanított reményt is
egyre sötétebb moha-nappal lepi be.
Mostan a nagy, türelmetlen
tömeg-ember átlag mindahány
egy hitvány szamárlétra legalsó fokán
álldogál tétován sanda lesben,
s várná a megszólítást,
mely emberhez méltó alakban
már nem érkezhet meg hozzá,
hiszen hazug-hamis álmok
tiltott-fanyar jegyszedőjévé
avanzsált sok-sok férgek-ivadék is,
akikről még azt hihette bizalmas hűség gyanánt,
hogy egész nyugodtan lehet
kétszínű szavukra, ígéreteikre hallgatni.
Fölöslegessé váltak a tartalmas,
vigasztaló beszélgetések a párok között is:
A ,,mikor jössz haza Kedves?”
– alapképlete már csupán csak
korlátozottan ha érvényes.
Sajgó, hajótörötté lett fejek fölött
immár ritkán hegedül a beteljesedett szerelem;
mintha az is pénzzel jegyezte
volna el rutul önmagát.
Mostan egyre inkább szürkés
disznóbélként vonaglik a koromsötét éjszaka,
lemetszené gyémántfényű-csillagok fejét.
Óbégató, gügyögő szavak tudnak
csupán kifröccsenni a szándékosan
elszalasztott vallomásokban is,
melyről azt hihették sokan
egyedül csak a sajátjuk.
A rendre feltünedező kérdőjelek
most még kínzó horogokként
akadnak a benső Lélekbe!
A létra utolsó előtti fokán álldogálsz,
nézed merrefelé tudnál
még ebben a posványos,
pöcegödör, embernek aligha való,
mihaszna, nyomorult létben
helyezkedni még;
állott illatú önismereti adalékot
digitalizálnak már nem csupán a weboldalak,
de ember-ember közti hiú,
felszínes, arrogáns monológok
semmitmondó jelentései is.
Hajnali töprengéseidet őrzik
íróasztalod suta, megkopott fiókjai.
Mert tudhatod: megint a kétségbeesett,
hasztalan próbálkozás, a szárnyszegett,
értelmetlen kaparászás,
hogy semmi és senki sem az már,
aminek mindig s látszott
s hogy az emberi hagymahéj-lélek
sem adja önként meg önmagát
kinyitva benső énjének zsilip-kapuit.
És megint a rettentő,
lélek-emésztő súlyok
sziszifuszi hallgatása;
nem lehetsz szabad idebent,
legfeljebb csak külföldön.
Időtlen fogságban vergődöl
évtizedről évtizedre, akár a kóbor helyét
sosem találó rab, hogy nyirkos csontjaidból
hirtelen-gyorsan elszivárog az életadó velő,
romantikus szerelmek idilli emlékképei.
Nem tegnapokba belevésett
kényszerűségeknek kellene látszódniuk,
ha akaratra s cselekvésekre belegondolsz;
pillanatok kicsinyes, alamuszi malma
őröl idegileg is egyre lankadatlan.
Minden amit most még tapinthatón
láthatsz könnyen rájöhetsz:
hamis illúzió, amit átmeneti
megvesztegetésre felhasznált
egy-egy pöffeszkedve kényeskedő
stróman-igazgató nagyúr.
Öklendezni vágyó forgandó álom-látomás,
amikor már a tettenérés pillanatában
ki vagy rúgva, mert hű maradtál önmagadhoz
s karácsonyi ajándékkosarakért,
kiszámítható partiért – annyi se sok -,
sohasem degradáltad le magadat annyira,
hogy ál-szenteskedőn manipulálható
érvényesülési lehetőségek után kutass.
Megkérded mostan még magadtól:
vajon hány bamba-bámész,
balek-ostoba tartana mostanság
neked segítő kéz gyanánt
lehetőség-bakot miközben
merő észrevétlen karóba húznának
csupán csak a rossz helyen,
rossz időben vétsége miatt?!
Odakint lapul mostan
a társadalom minden kicsinyes,
szánalmas, nyűgös, alávaló piszka;
előbb csak a bőr alá férkőzik lappangva,
később szinte már zsigerileg
megszállja észrevétlen sejtek-molekulák
alkotó csontvázait is.
Mostan fölöslegességszámba
menő cicomák s álszerénykedő
szemfényvesztő-szélhámosok járják
a karácsonyi vásárokat is,
mint afféle Júdások,
akik anyagi haszonért
immár bármire kaphatók.
A Lélek benső megszakítása talán
már bennük is éppen úgy megvan,
akárcsak a legtöbb kisstílű
ember-roncsban,
akik már nem is emlékezhetnek
tán arra milyen is volt igazából
embernek lenni e földtekén.
Most mindenki a sorrendben
következő balek-botlás
eredményei kikerülésére
tesz szerencsétlen,
mégis egyre eltökéltebb kísérletet;
hátha még bejöhet
egy-egy vakfolt-szerencse is,
ha már a nagybetűs Élet
így kifundált az emberfiával.
Kóborkutya-lélekkel odafönt
– igaz -, még őrködve,
békésen alusznak
gyémánt-köszörűs csillagok,
legfeljebb csupán egy-két szándékosan
eltévedt kósza műhold
kavarhat be látótávolságaikba.
Apró vigaszok szent kacatjait
miért nem szedegeti immár
a kutya se össze a Lélek szervesülő,
felbecsülhetetlen kincseiként?!
A kihalt, lakatlanított utcák
egyre szennyesebbek, hidegebbek
s csak a vak nem látja,
hogy egyre több kéz mozdulna
egy szelet kenyér s néhány
őszinte-igaz baráti szó után.
A fészeknyi árvaság most mintha
szándékosan kifosztva
függeszkedne a Semmi jelképes ágain…
Az ínség, akárcsak a szegénység
örökké társtalan, kicsit tán még
magának is való, mondván;
,,hagyjatok csak magamra nyugodtan!
Mindenkinek megvan a maga gondja s baja!”
– Bizony mondom: megtűrt
gyom-gyalázat immár sosem
lázad s nem csupán csak azért,
mert nincs hozzá kunyerálgató,
mihaszna akarata s kedve!
Valahol mélyen csend
és menedék van szívedben;
ezért kell most, hogy rejtőzködj
gyermekien s titokzatosan.
Kicserepesedett, folyamatosan
megújuló kishitűséged,
szándékosan önző önsajnálatodat
a benti Lélek-forrással kellene
egyszer s mindenkorra feloldanod,
míg megteheted.
Életedet – sokadszor -,
már átváltottad egy rakás értéktelenül
csilingelő aprópénzre, melyek inkább égetik,
s nem gyarapítják
lyukasodásnak induló zsebeidet.
Haladékért esdekel benned
az örök gyerek, aki mindig is maradtál,
s mégis egykedvű kiábrándultsággal
figyeled a Lét összezavarodott semmiségeit,
mert nem teheted már meg,
hogy önmagadnak is hazudj
kicsinyesen, vagy épp megalkuvón,
mint mindenki más.
Mélységes gyökereket ereszt benned
az alamuszi gyanakvás, miszerint:
Nem bízhatsz senkiben,
mert álladóan átvernek,
megkárosítanak, kedvükre játszadoznak
kincses érzelmeiddel,
melyeket önmagadban
kuporgattál, és őrizgettél.
Sorsod legkisebb tonnányi morzsáit
már aligha lesz ebben az életben,
ki méltó társ vagy felebarát gyanánt leveszi,
s emberségből megosztja
a kolonc-terheid.
Alig-alig veszed észre sokszor,
hogy minden egyes alkalommal
magadban újrakezded
szőrszálhasogató türelmetlenséged
kicsinyes macska-egér háborúját,
mert az adakozó szereted is
– ha létezik még -, földig tapos,
s megaláz. mennyire ördögien ostoba,
furcsa kicsinyes kis komédia
ez az értelmetlen körforgás!
Akaratod kifürkészhetetlen
mihaszna törvényei tartanak még féken,
de kézen fogva vezetnek is,
persze csak, ha hagyod nekik;
évtizedek kolonc-súlyai alatt
nehezedő zsákokat cipelsz hátadon,
s legszívesebben újra és újra megkérdeznéd,
faggatnád az Életet:
mások miként s vajon hogyan
boldogulhatnak, hogy képesek érvényesülni?!
– Lelked készenléte most még
mohó, könyvtári tudás,
melyet aligha hasznosíthatsz mostanság.
Vigyázz, mert tudatosan háborgó
nyughatatlanságod közé jó volna,
ha beköltözhetne valami különös,
földöntúli külön-Béke!
A nappalaink most még
mint a szándékosan összetapogatott,
nyers papírlapok
– agyonkoptatásnak szánt felületeiket
egyre nehezebb,
viszontagságosabb telefirkálni.
A viselősség mindennapjai
totálisan telítődhetnek,
mert akár a hitvány építőkockák
elemeit össze kellene végre rakni
akár darabokként az Élet
valódibb reálisabb értelmeit.
Most mintha még világvégi Idővel
gazdálkodhatna a gyarló ember;
sokszor azt se tudhatja miként
s hogyan oszthatná be?
Hogyan forgácsolhatná
apró részletekké önmagát?!
Kivert kutyaként kóborol már
az egymásért való önzetlen odaadás,
mint a feltétlen szeretet egy lehetséges,
valószínűbb indoklása;
az átkozott, leplezetlen őszinteség
minduntalan fel-felriad
naiv-gyermeteg lelkünk mélységiben.
A kripta-arcokon előbb végleg megfagy
majd le is csorog
a méltánytalan távozás cselekedete.
A Ninivei Semmi végestelen
örökkévalóságig mind lehúzza
az emberfiát s nem is ereszti.
A lélekben felnevelt önzetlen bizakodást,
a felkínált bizalom ősibb
csíráit mostanság rendre megszegi,
elárulja Valaki.
Folyamatos héroszi küzdelmeket
vív odabent a dióbél-lélekkel
a kétségbeeséssel karöltve a remény,
hogy talán holnap másként lehet;
a kuporgó csendek arcába
veri ökleit a rémálomszerű hajnali virradat,
amikor erős feketével,
vagy épp anélkül is muszáj lesz
végleg tudatra ébredni.
Mindennapok kicsinyes bosszúságát
előbb mindenki megvásárolja,
akár az olcsó kolonc-árukat,
aztán kényszerűség gyanánt
hordozza egy egész életen keresztül.
Mert a Lét egyetlen kérdéssé lényegült:
Vajon miként s hogyan kellene
tovább folytatni mindennapok
megdohosodásnak indult,
tunya közönyösségét?
Az éhbérekért való kicsinyes-szánalmas,
kényszerű kuporgatások módozatait?!
A Lélekben már aligha
nevelhető gyermekkorból
visszamaradt naiv,
önbizalomhiányos bizakodás;
így kicsit felnőttesebb énnel,
most még mindig feszít,
éget belülről valami.
Tartós, egykedvű spleen-nyugtalanság
inkább lehúz a mélységek felé.
Egyetlen végesre szabott hosszanti
káromkodással még jó volna
a kiáltó csöndek arcába kimondani:
hallgassatok s figyeljetek értőn,
türelmesen, hiszen ki tudhatja
lesz-e még felkínált egyszeri alkalom.
Az ember egész lényege
már egyetlen kérdéssé csoportosult:
mit lehet egyáltalán még kezdeni
szándékosan megtépázott,
hajótörött lelkeinkkel,
melyekből – legalább is -,
látszólag szándékosan eltűnt
már minden lelkesedés?!
Még dideregnek egyre szánkban
a ki nem mondott szavaink,
hiszen már a tartós bizalmatlanságok
sunyító árkaiban kell szükségszerűn
naponta bujdosni; nappalok
megalkuvó fátyla egyre fojtogat,
alig kapni levegőt a lassacskán
újfent karácsony-illatú,
mégis parttalanná lett Ninivei városban,
ahol ember embernek
rabszolgájává aljasult.
– A dédelgetett hazugság se ment
ám meg akárkit,
míg kimosdatja mindennapok szennyeséből,
mert a Lét óriás polip-ujjai rendre kitapogatják
a titkos ösztönök mélyén
megbújó szánalmas-gyáva,
megfizethető akaratokat is,
míg kutya-hűséges szívekre
rászakadt egy-egy eltévedt, kósza álom.
Az akarat, türelem, s alázat
mintha mindig is egyre
kicsinyesebb tolvajként lopakodott,
férkőzött volna hozzánk,
hogy feltételekhez köthető
bizalmunkat elbirtokolja.
Most még egyáltalán nem
az elképzelt Jövő, de a tartós bomlás,
rothadás-szag árad mindenből
s mindenkiből ki még él s mozog.
A bizalmatlanság akár
egy újabb gonosz Nagy Úr ember
s ember közé állt,
de vajon hol maradhat még
el a békés kompromisszum?!
Az ember idejét közhasznú,
újrahasznosított, szolgálati számok
bár jelölhetik, ám a tényleges
letöltött munkaidőt már kevésbé.
Vajon megkérdezik-e a tulajdonképpeni számok,
hogy milyen volt folyamatosan immunhiányos,
egész életében egyik helyről
a másikra tartósan betegeskedő,
hánykolódó egészségi állapota?
Miért hagyta ott
csinos-egzotikus mennyasszonya?
S vajon az ún. családi rokonság is
miért nem akarta támogatni,
pátyolgatni, vagy önszántából segíteni?!
Miért kellett az alapvető élelmiszerek
árait drasztikusan, kényük-kedve
szerint már naponként felsrófolni,
de úgy hogy mindenki csakis
a saját hasznát kuporgassa kedvére?!
– Csupa-csupa visszatérő kérdés nemde bár,
amikre úgy sem akarhat senki felelni.
Sürgősségi segélyhívás érkezik
majdan mobilon, vagy online,
hiszen akinek kettős infarktusa akad jobb,
ha mindenre felkészülget s vigyázz,
ám a mentő még így is rendre
fél órát késett s az életbevágó szívmasszás,
mesterséges lélegeztetés
tíz perc múltán sem indult meg.
Zsugori, torokszorító számadat,
jeltelen kis adalék leend az ember
egy Rendszeren belül, hiszen nélkülözhető.
A test sokszor inkább
visszatartó börtön-kalitka,
míg a Lélek inkább
függetlenedve szárnyalna,
vagy megtalálva önmagát
inkább kiteljesedni szeretne.
Egérrágta kórházi rendelőkben
várakozva pizsamás betegekről
lopkodták kedvükre el
a mamuszokat útilapukat kötve cipőikre.
Szilárd támasztékul önzetlen,
segítő kezet ugyan már hiába is remél,
hiszen mindenütt ott lebeg
öntudatlan a ki-nem-mondott ,,hálapénz.”
Tűnt jelenlétbe a kiszolgáltatott,
magára maradt ember ekként megmerül;
tudja s érzi nincstelensége önző vírusa
fertőz másokat is,
így legalább tisztes távolságokból
szándékosan elkerülik,
s ha van bármilyen ünnepi alkalom
kölcsönös ígérgetős fogatkozásokat
követően a kutya se igen látogatja.
– Végül aztán a Sorsot-teremtő Időből,
akárcsak az alkotó történelemből
hamarján kikopik,
mintha meg se született volna…
A napok tudatos bizonytalansága
egyre jobban osztódni,
beleégni kényszerül a belső lélek
sejtfalai közé; a bizonytalan Jövő
is már félúton az ember sarkában liheg,
mint valami csahos vadászkutya,
jelezve, hogy bármerre is fordul
az ismeretlen Sors-kerék
menni kellene egyre tovább.
Gyötrődés s kísérlet alatt marad minden,
mit egykoron lére kellett volna hozni.
Arcom, akár az öregedő fa kérge
egyre inkább szánalmas,
ostoba, talán túlzottan is gyerekes.
Mostan szájkosarak nélküli zord
Időket kellene megélnünk,
mert most még – úgy tűnhet -,
egyre inkább évtizedekbe,
évszázadokba kapaszkodnának
a kimondhatatlan különbségek.
Csalánbokrok, krisztustövisek
ritkán bújtatnak tétován megkezdett,
vadóc-útszakaszokon.
A felfoghatatlan, magát szándékosan
hajszoló körforgásban örökösen
elégedetlenkedve, szinte zsarnokin
hajszol valami, napjaimat
foszlott rongyok csomóiként
vagyok kénytelen kimosni,
gyűrögetni, az égben csillagok karéjából
pattognak már a kozmosz-szagú zománcok,
amiket értőn figyelő szabad-szemmel
is igen jól látni, csupán csak
a megfelelő időben,
s helyen szükséges szemlélni.
Megszárított kenyérmorzsákként hullanak
belém az egykor
őszinteséget-teremtő szikkadt-szavak,
ígéretek kicsinyes-szánalmas csokrai,
hogy lehet még bőven lehetőség
boldogulni itt e földtekén,
de már régóta sejtem s tudom:
Kezdet s Vég, akárcsak Élet s Halál
hirtelen-váratlan egyszer
csak előttem teremnek,
nem kérdeznek,
de valamit minduntalan elvesznek,
megfosztanak a Lét élhetőségétől is.
Feldarabolt emlékeim közt
még serénykedve, egyre kitartóbban
kutatna agyam fogaskereke,
hogy vajon melyik barátimat
kellene szükségképpen
megszólítanom ahhoz,
hogy kicsit még én is
Embernek neveztessek,
s ne szerencsétlen Balek-ostobának?!
Az értelmetlen összefüggéstelenség
ostoba napjai ím – félő -,
már régóta ránk köszöntek.
Igazságok s hazugságok értékét
sokkal inkább a befolyásolhatóság
s hitvány manipulációk határozzák meg.
A maradandó boldogság egyszeri,
örök, huncut ígérete talán
csupán csak
a tündérmesék világában ha létezik.
Éveink fekete dobókockáiból
már csupán bizonytalan
körvonalak látszódnak,
melyekbe egyre görcsösebben
illenék megkapaszkodni,
akár még foggal-körömmel is.
Türelemmel, empátiával ritkán
telhet a sebzett-szív, méla akarat,
ha végtelenre dagadnak
szomorúságok egyetemes,
csillapítatlan hullámverései.
Mélységekből egyre ritkábban
bukkanhat fel a Külön-Béke idillikus szigete.
A szándékosan bizonytalanított
Jövő hintázó bölcsője
– ha még létezik egyáltalán -,
egyre kevésbé érhető el az átlag számára.
Örök kikezdhetetlen versenyfutása
a zabolátlan Hóhér-Időknek,
konok Sorszerűség baljóslatokkal
kísértget, akár a kóbor
borongós csavargó fellegek.
Akár az apró egerek vagy patkányok
már mindenütt keresgélik,
kutatgatják a befolyásosabb embereket,
mert azt képzelhetik
így már bizton előrébb juthatnak de minek,
amikor a jólcsengő előléptetéseket,
a Bali álomutazást sosem
az egyszerűbbek kaphatják meg!
Mintha zsigerileg már
az anyagiasult kannibalizmus
is egyre közelebb s közelebb jönne mihaszna,
senkiházi földi valóságunkhoz;
ember-roncsok acsarkodva
összevesznek egy-egy kidobott,
félig megrágott másnapos kenyér
vagy krumplihéj felett.
– Tudatlan kicsinyes törtetők
seregében most mintha
már mindenki ügyeskedve remekelne,
míg a szándékosan Hamleti-bolond-bohócok,
kikre azért hallgatni illenék
inkább behúzzák fülük-farkukat.
Elbújdosott sorstragédiákból
egyre kevésbé lehet intő példákat felmutatni.
Egyre jobban csak verik
az antik mahagóni asztalt,
ami egészen bizonyosan
egy vagyonba is belekerült;
folyamatosan meg-megmutatják
acsarkodó, káromkodó oroszlánkörmeiket
elsősorban a piramis legalján
lévő alkalmazottaik felé.
Félő: a lázadó leleményesség
– ha volt is -, már nem segíthet,
nem védheti senki emberfia igazát.
A Lélek bosszantó kétkedései
napjában akár még többször
is rendre kiütköznek,
ha az átlag ember szándékos,
megalkuvó manipulációk,
ördögi alkuk satujába belekerül;
rozsdás kardokat forgató szánalmas
Don Qiujoték már aligha hódítnak
szerelemittas, szent romantikák
nevében a hölgyeknél,
akik egyre kirívóbbak,
egyre szándékosan provokatívabbak lettek,
s a drága szent kincs-szavak elszáradnak
a szájpadlat alatt.
Kitüntetésekért, olcsó elismerésekért,
béren kívüli kicsinyes-szánalmas juttatásokért
– már annyi se sok -,
spicliskedve lépre menni,
s szélhámossá lenni,
akik lejmolnak önmagukért?!
Most ez a helyzet! – Sorsok útmutatóját
egyre kétkedőbben lesik az egyszerűbbek,
akik csupán csak szeretnének
megélni valamicskéből még
rövidre kiszabatott,
hitvány kis életükben;
mindennapok kenyere,
téli vagy paprikás szalmái,
vöröshagymák gerezdhéj-forgácsa
a szándékosan vékonyra vágott zsíroskenyér
szeleteken már nem oszt,
nem is szoroz.
Zsugorodnak a körmönfont
hetykeség zászlótartói,
miközben kézen-közön
rendre elhervad megannyi
mennyasszonyiruhás-liliomcsokor.
A józan bölcsességnek
mintha megint erősebben
billegni kezdene szikár
aggastyán-csontváza,
jobb volna tán végképp kitérni
immár minden s mindenki
gaz-galád útjából,
vagy végrendelkezni hagyatékaink felől,
ha éveink olcsó számai
gyengülten szaporodnak?!