Elcsépelt, már megcáfolhatatlannak
tetsző, sanda igazság-morzsákat
igyekszik összekaparni
hitvány életén keresztül az ember;
egyszerre megátalkodott,
s megbabonázott szerződések,
s kicsinyes alkuk halászhálói közt
vergődik örökkévalón, szüntelen.
Elveszni látszottak túlvilági panaszai is,
melyeket égi hatalmaknak
egyszer-egyszer méltóképp felrótt.
Lobogó, tettre kész indulatai
kicsinyes tartalékát
fosztogató álmai váltották fel.
Mégis valahogy időközben,
mintha karrierépítések,
megélhetések, éhbérszerű
ömlengések, hisztiző
acsarkodások kovászai
a visszájára fordultak volna;
mintha mostanában akarat,
tett, s alázat különös-különc
metamorfózison esne át önszántából;
megjelenik delejes szikra
s fény-eső zuhatagokban
a piperkőc-arcú színész,
aki csupán eljátssza,
de át nem érzi fajsúlyos szerepét,
majd egyszerű látomások
módján foszlik szét az,
ami meg sem született,
hogy méltóképpen helyre igazította
volna a történelmi korok
kétértelműségét.
A földön vonszolódó,
felesleges árnyékokba
ugyan még ki akarhat
szilárdan megkapaszkodni?!
Mindenütt ember-roncsok
ivadékok széles skálájával
találkozik az egyszerű ember;
szupermodelek őzgida-tekintete
fajsúlyos igazgyöngy-könnyekkel teli,
s egyre kevesebben vehetik
csupán csak észre:
kinek milyen golgotás
kálvária jutott ki
viharvert gyerekkorából.
Egyre-másra futkosnak
a százlábúak kihalt Ninivei
városok húgyszagú vidékein,
mintha immár a holnap értelme
nem is számíthatna igazán.
Farkas-űzte, alamuszi bárányok
bégetni vágyó döbbenete
még hűséggel tökrőződik
sokak szemeiben,
bomlottan ketyegnek
tik-takoltan az órák
a végső visszaszámlás előtt.
Velőkbe-ivódó szent
burok-magány körbe
kerítette önző-hiú lelkeiket;
verdeső indulatiságok
kicsinyes rabja ember,
egyszer nem kérdezné
meg tán önmagától se:
Mi dolgod van még
neked e földön itt?!
S míg várakozások szilárdnak
hitt ideje régen betelt
az ember is szándékosan
elfelejti önmagát.
Most még csöndben
inkább leülepszik
az egyetemes rothadás
átható szaga.
Az elárvult indulat
is inkább szökésben lévő párduc,
vagy állat, hiszen sokszor
képtelen eldönteni magában,
hogy valójában
mi ellen is lázadozik.
A gomolygó vaksötét
köd fel-felhabzik,
ahogy a négy égtáj felé
lassacskán bezárulni
látszik a tett és a jaj.
Gyáva mindennapos
önzések bújócskáznak
előbb csak Mindenség-vágyak
kósza tengerében,
később szerelmi szakítások
viharos kapcsolataiban;
az egymásnak
minden jót kívánunk!
– csupán csak hazug
látszat-ámítás marad.
Mert a kínos elesettségek
szinte – minden esetben –,
közröhejek
tárgyiasított mozzanatai is.
Az ember mintha csak
tisztában lenne vele
s tudná, hogy a Jövőt
koronatanúnak ritkán idézheti meg.
Megpuhult patkánytetemeket
visz szorgalmasan
a vén Duna habja;
mindenki már mintha
csak óvatlan pillanatokból
építené fel viharvert,
szánalomittas életét,
melyről már nem tud
úgy gondolkodni,
hogy céljait,
álmait bizton elérhesse.
Irgalmatlan ciklusok
terpeszkednek instabil
kártyavárak módján
a néma körforgással
megáldott tudatalattik
homokos síkjain;
csontvázak roskadnak
meg önző, zsarnok-súlyaiktól
s zuhannak át a kitartott Alvilágba;
mert most még Idő
s Tér bilincsként szinte
mindenkit megkötöz,
ha akarja, ha nem.
Kifosztott arcokon
már nem látszik se
segítő szándék,
sem marcona, prófétás alázat.
Időtlenné vált nyomorúság
ketrecként keríti
be bűnbakká lett áldozatait.
Megvetés és szánalom
– ennyi maradhatott csupán –,
mintha kockát vetnek
s vakszerencsékre bízzák
az egyszerű emberi logikát,
hogy vajon:
Ki az abszolút győztes-vesztes?!
Az idilli álmok mohó
dögmadarai egyre
inkább fejünk felett
járnak s koncra
lesőn köröznek.
A kitagadottnak vélt,
valós egzisztenciákat
éppen úgy szétdobálták,
akárcsak céltalanná tett,
szétforgácsolt mondatok
még értelmezhető töredékeit;
tonnányi álmokba hullt
gyermekkor már ritkán
kiszabadítható,
hisz a mostani ember,
akárcsak valami
megbocsáthatatlan
sziszifuszi tonna-súlyt
egymás után élete
végéig elhurcolássza,
mintha ellobbanó,
orrsövény-ferdüléses árnyékok
szuszognának folyton
folyvást a végtelenített Időben.
Vetkező vadak bundájaként
előmászott egy-egy kuporgó
veremből néhány hajléktalan,
mert e mostani világban
legfeljebb csupán csak
igen-igen ritkán ha van
megbízható kapunyitás
s az se mindenkinek.
Meghatározhatatlan
menetrendekbe belekényszeríti magát
– nem csupán a közalkalmazott,
vagy a melós, de vágtató,
asszimentrikus rohamok sújtják
a tehetősebbeket is,
pedig neki kijár a MASZEK-kezelés;
mintha mindenkit össze-vissza
csípkednének szúnyogok,
bolhák, kóbor döglegyek.
A mostani szabad-gondolatok,
akárcsak kultúrák
autodidakták módján
megtanulható műveltségei
ideje korán elszállnak,
akár a fing-pukkanások,
hisz nem volna szabad
hagyni s engedni,
hogy űrutazás címen
már a Marson is tehetős
oligarcha-parasztok partizzanak.
Derengő sorsok közt
még tartani illenék létünk
zabolázhatatlan molekula-ritmusát.
Az ember önmagától való,
süket távolodásait – félő -,
senki meg nem hallja;
érzelmeiket, érveléseiket,
akárcsak ellenvéleményeiket
tán jobb is, ha mind
megtartják szebb,
boldogabb időkre.
Visszaköltözködni
a tartós csend eufóriáiba,
akár ketrec-alakú falanszerfalakba
még most is nehéz.
Gutaütések mímelve
egyszerre még beszélnének
s vallanának is a mindentudó arcok,
csupán figyelni s
hallgatni kellene még rájuk.
A cél s terv nélküli néma
tett-cselekvéseket
már egyre kevésbé
lehetséges megemészteni;
jobb volna tán
az egyszerű, láthatatlannak
tetsző, átlagos,
tünékeny életmódba
végképp belesimulni,
mert ahány ember
– sajnos -,
annyi eltévedt,
gyanakvó címke,
melyet nem
a megismerés foganatosított
– de sokkal inkább
a méltánytalan dehumanista
szemléletmód.
Evilági nehézkes
teherforgalomban
mázsás dzsungel-terheket
cipelget az egyszerűsített
átlag-többség.
Gyarló cinkosoknak
mintha egyre közösebben
hangozhatnának közös,
kapaszkodni vágyó evidenciák;
Vérderűs sejt-csillagjai
múltnak s kiáltó Jelennek
egyre inkább láthatatlan
Cassandra-leveleket
küldözgetnek a még
bizonytalanítottabb holnapoknak;
miként kellene másként,
máshogyan élni, létezni,
vagy boldogulni.
Jól tudható már rég;
jólfésült kisstílű,
kicsinyes spekulánsok
túladottak mindenen,
csipkézett EU-kirakatban,
hogy dongó, semmitmondó
gondolatokra már nem is
érdemes hallgatni jóhiszeműn,
hisz úgy sem válik szilárd valóra.
A puhatestű amőbák
kiszolgáltatott félelme
még rendre belefeszül
pórusainkba, zsigereinkbe,
hisz kik elesettek hídján
járnak ritkán kötözik be
lelki stigma-sebeit.
Lépcsőfokok gördüléseivel
a lehetetlen küldetés
ritkán kivitelezhető;
sivatag-homok nappalaink
göröngye, melyre egyre
lelkünkbe beivódik,
ha kell, ha nem.
Mintha szükségképp
már senki sem ismerhetné
meg bérmentve önmaga hiányát;
mindennapok flegmájába
im beolvad egy-egy
alamizsnaként odavetett
manipulációból született
nemes-kedves szószösszenet,
az élet szánalmas csakazértise,
tótágast áll megannyi morál
– ha létezik még egyáltalán -,
mert jó árfolyama van
minden póker-blöffnek
nem csupán kaszinó-asztaloknál,
– de emberéleteken is.
Tombolgat még magában
egyre szélhámos-szezon.
Legszebb bizalmainkat
is el kell veszítenünk,
érezni a Nihil-semmi egyre ringat.
Az el-nem-mondható érzések
vallanak meg minket,
hogy ismeretlen végtelenek
senkiföldjén még
két lábbal állni tudjunk.
Meszesedésnek indult
csontjainkból virágkoszorút
farigcsál a Hóhér-Idő.
Utánunk vajon ki fog
méltón emlékezni emlékeinkre,
csacska mulandóságainkra?!
A levegőben mintha mindig
is benne lett volna,
már gyerekkorunktól kezdve
a megérkezések biztos ígérete;
merengő szívvel,
derengő értelemmel
egyszerre karöltve jó lett
volna végleg megszabadulni
félremagyarázott téveszmék,
tántorgó tanok vegyes,
lélek-sebző mételyeitől,
hogy később a helyes utak,
döntések útvesztői
felé vehessük az irányt.
Mint gyanakvó,
néma cinkosok önmagukat
is rendre becsaptuk,
mikor lehazudtuk kozmoszok
tág űréről az ezüstszínű csillagokat,
s mert a Valóságról is úgy hihettük
a játékszabályok minden
esetben megváltoztathatók.
Miként a partra vetett
csikóhal-embriók egyenként,
s önszántukból vallanak évek,
évtizedek kopaszodásnak indult,
deresedő fejeink felett;
mert nem lehet már
megváltó oázis,
csupán csak butácska,
csalóka álom-látomás,
hogy dolgok természetével
kibéküljön az örökké viharvert,
zaklatott emberi lélek.
Most még nagyobb,
teljesebb vonzás tartja
fogságban az embert;
hamis-talmi, ócska jelszó-ígéretek,
melyek ha beválthatnák
a bankban csupán csak
filléreket érhetnének,
mint afféle kétes Júdás-aranyak.
Mint óriás szívdobbanás
lüktetnek a csendben
a belső fül anyaméh-rezgései is;
jó volna mindig
intő bölcs-ösztöneikre hallgatni.
A kinti ordas Világ
mintha szándékosan
még megkantározná az emberfiát.
Miért, hogy örök
szent készületben
az embert nem bánthatja
immár se félelem,
se rettentő magány-tudat?!
Léleknyi buborék fohászkodva
csüngne megbocsátások ágán,
míg a végső sóhaj
utolsó lélegzetre várakozik…
A kripta-arcokon most
még régen elhagyott
emlékek torz grimasz-mosolya,
mintha szemek
igazmondó szent tükrében
tanyát vert volna hamarján
sunyító tabu-tilalom.
az északi szél viháncolna
kedvére kedvenc karosszékében üldögélve;
vásott, tályogos fogaink közt,
akár a homokszemek még
recsegnek remény-falatok.
Miért, hogy még annyi éve,
most is egyre inkább mankón
biceg a hajbókolgató alázat,
holott emberek diktálnák
önös-önző játékszabályaikat?!
Konzervszagú reggeleink mélyén
álmosan cammogó csigamozdulat:
ki kellene kászálódni
az ágyak jótékony
dédelgetéseiből míg
40 fokos lázálmokkal is.
Az idegenség árnyékával
egyre gyakrabban kell
hogy betakarózzunk,
hétköznapjaink függőkertjeiben
kicsinyes betörők,
alamuszi tolvajok lopkodják
kedvükre a Lélek szándékosan
eltitkolt, kicsit magának
való Dáriusz-kincseit.
A benti Én zárt lombik-világát
– félő -, egyre kevesebben
érthetik az exibicionista,
felszínes szenzációk évtizedeiben.
Kifosztva tálalt ébredések közt
drótakadályok feszülnek,
melyeket drótvágóval sem
igen lehet elvágni,
hogy megszabadulhatnánk
– akár még -,
végérvényesen is az önmagát
emésztő önző zsarnokság
béklyó-csörgésetől.
Sulyosbodó malomkövekként
minden egyes történelmi
században körbejár
a Végzet-Sors;
az emberéletet állandóan
kisorsolja balga,
szánalmas nyereményjáték
gyanánt néhány
Türranosz-bolond balek.
Miért, hogy végső szembesítés
mímelne önigazolás
gyanánt a rajzó csend?!
Röpülésünk masszív
hitványságát hazudja ránk
akárhányadik meeting,
interjú, vagy podcast;
mócsingos, enyveskezű
sáska-haddal ugyan még
ki kellhetne
önszántából birokra?!
Bábú-sorsunk – sokszor -,
menthetetlen belefeszül
méltatlanná lett emberi
méltóságainkba; egyre vásik
megváltó, bosszúálló ítéletünk
holnapok szakadékán,
mert most kígyók akarnák melengetni,
vigasztalni az embert
s nem gerle-galambok.
Mintha a napba néznének
már hunyorogva,
kicsit még gyanakvón is,
úgy várakoznak valami után,
mert most a józan,
megfontolt értelem s gondolat
– úgy tűnik -,
tartósan homálytól-homályig ér.
Végzetszerű szerelmi szakítások
mentén könny gurul
pisze orrok mentén.
A másik valamivel egyetemesebb
csönd sem tud függeszkedni,
csupán emlékeinktől,
tetteink szilárdnak hitt
következményeitől súlyosbodni.
Vonzás a taszítás
kristálytiszta szárnyai közt
félúton jó volna megtalálni
nem csupán két emberi csillag
közt a működő kémiák
rejtett evilági mértanát,
de a Mindenség tudatalatti
működéseit is.
Tág pupilláival hazudik
önmagának is
az őszinte bizalom,
mikor azt gondolja a Világ
s benne a galád ember
bármikor megváltozik.
Baromként vonul tovább
az önmagát is velejéig
marcangoló tunya,
semmitmondó közöny,
amibe sosem lehetséges valódi,
tartós megkapaszkodás.
Élemedett keserűség fertőzi
meg a kishitű átlagot is.
Mostanság inkább jócskán
bebiztosítja inkább magát
a virrasztó éppen úgy,
akárcsak a nagystílű
tolvaj-sikkasztó, mert senki
se merné önmagának
se bevallani,
de leginkább a lélek
barlangmélységeire rátelepedő,
tartósnak ígérkező
kiszippantó üresség az,
mely egy életen
át feszélyezi.
Agymosott agyakban
most ócska köd csücsül,
monoton csuklásos
hatásszüneteket tart,
mert eközben élné ki magát,
míg lehet.
Elmacskásodásnak indult
agónia, szó-kotkodácsolások
szinte már mindenkinek
s elég idióta, hogy végig
hallgassa az értelmetlen,
ígérgetős szó-menést,
szelídített házibárány
ritkán lehet csupán
bunkó paraszt vadállat.
Ahány csillag,
annyi idomtalan kigyúrt seggfej.
Tolong, csápolva citeráz
megannyi tömegesedett
csürhe-horda,
hogy hatalmasok vaddisznófeje
minden esetben
fejek fölött imbolyog.
Vasmarkú kényszer-szándék
vonszolja egyre zsibbadt tagjaim.
Csillagtalan éjszakák puhatestű,
nyirkos félhomályán át
a Lélek feneketlen tavába
be sokszor leszálltam,
míg agytekervényeim
tudatos roncsai közé
szándékosan boldogabb
emlékeket zártam.
Némaságom mohó tigrisfoga
még gyakorta felfal s nem ereszt;
észtveszejtő megriadt zokogások
rázzák odabent a lélek
barlangmélységeiben
az elárvult örök-gyermeket.
Ájult, sanda közönyben
sziszegek egyre kitágult
ösztön-pórusaim.
Mintha önszántából egyre
hártyásodna a túlélt
ijedelem sebzett szívemen.
Miféle belső ember-törvény
kényszeríti a balga-balek ostobát
másként cselekedni?!
Bomlott orsóként vajon
a Sors-szabta határpontot elérheti-e?!
Hiányok tartósnak becézett
burka már mindenkire
egyenként ha rásötétült.
Kongó folyosók útvesztő
labirintusa e mostani Ninivei város,
mely saját magát fertőzi
állandóan puccoskedvű
dáridókkal kivilágos kivirradtig;
a valóság – sajnos -,
már most annyira bóvli-hazug,
akárcsak a semmitmondó nemlét.
Tespedő kazal-homályba
szükséges kutatni
nyughatatlanná lett sorsomat.
Úgy tűnhet, hogy mostanság
már nincs bocsánat
se idióta hülyeségben,
sem értelemmel
korporáló lázadásban;
dicsőített ostobákat
miért kell magasztalni?!
Mintha mostan mindenki
kuncsorogva, lejmolva várná
színvak jószerencséjét,
mellyel megkeresheti
a maga hasznát.
A folyamatosan figyelő,
éber csönd súlyos terhét
tán már a pupillák sem tarthatják sokáig;
szédítő mélységek felett
– egyre gyakrabban -,
szükséges, hogy köntél-táncosként
egyensúlyozva
tétován botladozzunk.
A telhetetlen hiány
egyre jobban kiábrándítja
kuporgó áldozatait.
Akár a feszülő páncél,
kitin-váz úgy láncol még
egyre magához
a tartós mohó önzés,
kétségbeesett búskomorság,
bánati rokkantság,
mert Hóhér-Idők recsegő
borda-ketrecei ideje korán
beszakadnak s
lobogó kórókozók közt
– félő -,
sok esetben
alamuszi férgek felzabálnak.
Koszos kartonpapír-koronát
visel egy részeg hajléktalan,
girhes korcs-kutyusa
szimatolja folyton.
Mintha szándékos
torz-undorral tojnának
fejére nem csupán az emberek
– de serénykedő galambrajok is.
Valahogy az átlagember se veszi észre,
mintha ugyanígy nyomorulttá
züllesztené a megfeledkezett
humánum s emberi szándék,
hogy ti. emberek is voltunk egykoron,
s most roncsokká forgácsolt
bennünket a kíméletlen Idő.
Jó s rossz szándék ma mintha
ugyanúgy hirtelen eltűnne
a sohasem volt sohába.
Az ember önmagát kénytelen
dédelgetve vigasztalni,
mint síró kisgyereket,
aki egyfolytában megbocsátó
anyját követeli,
űzött homályos szemeivel
messzi távolok felé tekint.
Adós marad minden s mindenki
– nem csupán mostoha Sorsával,
de mihaszna életével is,
melyet születésekor még
ajándék gyanánt kaphatott.
– Illeszkedni muszáj volna
– jól tudhatják
ezt meglepően sokan -,
de vigyázat!
Nem behódolni,
és tilos is lenne seggeket kinyalni,
mert az átlag – akárhogy is akarná -,
csupán csak sötét gyalog
lehet méltatlan Léte ócska,
kiszolgált sakktábláján,
így hát – senki sem kérdi -,
tovább tűri emberi méltóságát
megcsúfolandó mocskát
a Világnak.
Mélységes verem
s dögkúttá lett a puszta Valóság,
melyből ritkán lehet csupán
végleges kiút; mohó kicsinyeskedőket
ma még űzi, hajtja egyre
a szilárdított koncra leső
búja mohóság, s két pad közt
könnyedén vermek szájába beleesnek,
mert kicsit nap-nap után
meghal az erkölcsi morál
az emberekben,
s nézni kénytelen hasztalan
címeres ökrök, bégető
agymosott birkák táborát,
ahogy mell döngetve
majdnem büszkén saját
életük kicsinyes vágóhidjára mennek.
Majd évtizedek múltán
– ha egyáltalán -,
születik egy-egy
felfedezés perc-köze;
titkos, szent pillanat,
hétköznapi megélt csoda,
mikor majd más arc néz
vissza rád ásító,
görbe-tükrök képében.
Az álom sokadszor
inkább béklyózza azt is,
mi elérhetetlen,
kicsinyes botrányok
lajstromában perc-emberkék
macska-egér játékát közvetítik.
Király-dinnyés trónusok
elé aranypénzzel szokás fizetni?
Biztos kézzel velejéig lealázza
a soványka átlagot csak
mert ahhoz van oltári kedve.
Derengő hajnali három
könnyedén átsuhan
patyolat-éjszakák martján,
amikor még jó volna
bekuckózva szenderedni;
ti. most egyre inkább mellre
szívható lett a Világ is,
mert történelmek mozivásznain
újra s újra ismétlődő rövidfilmek
peregnek, mintha elfelejtették
volna magukban
leszűrni a tanúságot.
Szolgamód mintha
mindenki önként inkább fejet,
meggyőződést, elvet hajtana.
S míg bestszeller-listára tett,
ikon-könyvek egymás után
nyomdák üzemeiből megérkeznek
hol marad el a válogatás,
szelektálás izgalmas
kíváncsisága; a cselekvés,
hogy a gondolkodó
ember önként dönthet?!
Araszoló gondok fölött ki
tud még kötéltánccal
egyensúlyozni?
Vaksi ösztönökkel egyre
szembe kerülni,
mert amikor ki kellene lépni
a felnőtt létbe öntudatlan
is visszarántja gyermekit
az anyaöl dédelgetni vágyó mélye.
Ezüstözött halficánkolásként
hat a megtévesztett szó is,
melyet naponta kimondunk,
melybe bele-belekapaszkodunk,
miszerint: az emberre
immár egyre több eltévedt
sár-kupac fröccsen,
még akkor is, ha vigyáz.
Kényszerek közt,
hányszoros ígérgetős
csalatkozások éldegél
az ember, aki már
önmagának is adósa?!