Az ablaknyi, mini Világban,

mintha csupán csak

foltokban látszódna

a Ninive-szagú város.

Mintha már mindenki

szervesülten felismerhető volna;

arcok repedéseiben

titkos jeleket vésett

az Apokrif-sóhajtás,

mintha csak egyetlen

nagy tócsába folyt volna

össze kezdet s vég egésze.

A Valóság mostan régen

felzabálta az illúziók,

széptevő látszatok egész kirakatát,

miközben kicsinyes,

hányaveti exhibicionizmusok

epicentrumában mindig

másodhegedűssé lesz,

aki szervesülten

kiakar maradni a dolgokból.

Mert immár mintha

egyre mélyebb spirál-köröket

vágna magának

a félhető öröklét,

az ember is szabadított

rab lehet csupán csak

hétköznapok morzsányi

szemétkupacain,

s eső-szavú Angyal sem karolja

át védőszárnyaival

a hajótörött lelkeket;

szavakkal porlaszt el a Hóhér-Idő,

mert eljött a számadás ideje.

Évtizedek számító vákuumába

belepréseli megalkudott áldozatait

még a menekvés is,

hiszen – sok esetben -,

aligha lehetséges bárhova

is bújni, vagy menekülni.

Kegyetlen lecke ez,

néma játék, lídérces

látomások kínozzák

észrevétlen az élők

még megkuporgatott,

önző perceit; renyhe emlékek,

gyermekkori szelídített

varázslatok virrasztanak

további zsákmányokra várakozva.

Apró darabokra hullik

a jellem, az emberi humánum is,

akárcsak ingatag

építőkockákból emelt torony.

Jobb lenne sokszor inkább

széllel szembe vizelni,

hátha nem ér olyan

váratlanul a hideg zuhany.

Kisded-korokból visszamaradt

pörlekedő hangunkat

szándékosan inkább elfolytjuk;

ne kelljen már azzal

szembesülni, hogy nem csaptuk meg

a nyugdíjbiztosítás mellett

az éhbérszagú élet-járadékot.

Számlánkon még így is

egyre kevesebb a guba

, mire csurran-cseppen

imitt-amott bármi is.

Minden lelki sebben

kicsit hajnalodó repedések érik.

A tetteknek s következményeknek

mintha már nem lenne

sem kezdete, sem vége;

miként s hogyan kapcsolódhatnak

haladék-Időkhöz?!

Mintha a vátesz, vagy épp

feltenni kívánt kérdéseket

egyszerűen le lehetne pöckölni

végérvényes akarattal

egy tátongó szakadékba.

Fuldokló szükség űzné egyik

embert a másik után nem

csupán könnyűvérű

légyott-örömöket keresni,

de a Lélek törvényszerű biztonságát,

mert az újszülött-szavakat sem biztos,

hogy fényesre

kinyalhatja az anya-nyelv.

A dagály s apály

a Létezés szilárdult örvényeiben

rendre itt hagyják

tanúskodásnak szánt lábnyomaikat.

Egyre többen faggatva

kérdeznék még:

,,hogy lehetséges,

hogy az ember dobbanó

szívében is hajléktalan,

amikor lenne Kedvese,

aki angyalként dédelgeti,

s megvigasztalja?!

– Felelet nincs, vagy tán nem is volt.

Az arcok keresztmetszetét

már minden esetben

összekarcolták a visszatartott

igazgyöngyök.

Mintha azok, kik átlépték

a zöld-határt a hátuk mögött

minden visszanőne viszonzatlanul.

Az ember önmagától

egyre messzibb jut,

mégis odabent egyre beljebb,

hogy a megismerés Odüsszeiáján

rátaláljon arra, amit mindig is keresett;

hiszen egyszerre fogoly s balek,

ki hagyta, hogy tudatosan

kihasználják, minden esetben

félreértésekkel szükséges dacolni,

kapitulál a gyáva közérzet.

Fojtott szemrehányás

– annyi se sok -,

s máris készen a Világ egésze,

hogy a sok bűnt, vétket

, s mocskot máris

szőnyegek alá söpörje.

Látszatra – legalább is -,

úgy teszek, mintha

totálisan lenyugodtam volna,

már nem idegesíthetne fel semmi.

A téli időszámítást is

csupán szükségből elfogadom.

Mert – ha tetszik, ha nem -,

mégiscsak rendre

megérik ősszel a Világ;

egyszerre fogyatkoznak

s telnek meg kósza,

régmúlt emlékeim is,

hullámzik bennem

a végesült Idő,

akár tengerek hajótörötté

lett nyughatatlan hullámai,

melyeket még egyre

nehezebb megvigasztalni

s lecsillapítani.

Olyannak tűnhet immár

a nagy egész is,

mintha az embernek

szűkségképp egy nagy

férges lencse nagyítóján

át kellene néznie a nagy,

végtelenített semmibe;

biztos Hiány az mely

egyszerre lüktet

s kétségbe is ejti,

miközben kicsit önző

módon saját zuhanását várná.

A széthasadt bő pólusaiból

alamuszi hangyák,

pondró-férgek bújnak elő,

akárcsak a valódi nyerészkedő,

lejmoló életben,

mintha csak az elpergő

bűnök is ugyanazok volnának,

akik elkövették őket.

Mert nem volna szabad,

hogy az élet túlvilági

hóbort-dáridókhoz

hasonlítson, mert

az elmúlások nem arra valóak,

hogy önfeledt örömök

keringjenek bennük.

Egyszer tán még

fellibbenti a perc-pontos

dagály a hatásos ellenérveket.

Igen ám!

De mi lesz majdan az után?!

Szuszogva cipelik majd

az ember után is

a csupán csak egyetlen

személyes urnát,

mert az valamivel azért

mégiscsak olcsóbb,

mint a koporsó.

Kinyitható ajtókon

észrevétlen még beakar

szivárogni szorongások

sziromhalmai;

egy zsák szomorúság semmi több.

Ennyi maradhatott csupán

egy befejezhetetlen élet után!

Most még magadnak se vallanád be,

de nyitott szemmel vagy

kénytelen őrizni saját

benső csendedet,

mielőtt naponta újra

s újra megsértenek;

nem hihetted, hogy miként

a barmok végzetedként

még megvárd a Hiányt,

vagy a hóhérkötelet,

elrágod magad helyett

is lét-börtönöd cella-vasajtaját,

mert a tudatalatti semmibe kell,

hogy beleugorjál,

hogy később még bizton kifoghasd,

mint aranyhalat önmagad.

Mindaz, melyet most

szilárd tény-Valóságként

emlegetnek előbb-utóbb

tán félelmetes sorssá válhat,

mert akár a felbőszített,

mócsingra leső vadállat

egyre inkább leskelődik teutánad;

kicsinyes morzsákat szedegetsz

lépésekként,

míg egy-egy jó falatért

fájó derékkal csak-csak lehajolsz,

mert születés-kezdeted

sem igazán kezdődhetett el soha,

s mégis múlni kénytelen.

A gondolat mindegyre ájultan

botladozik, hogy végleg

lefeküdhessen méla szádban,

mert fogva tart a karma.

Önmagad súlyát vagy

kénytelen-kelletlen vonszolni

már naponta,

akár sok-sok magára

utalt milliomod hangya,

kik lelki szemei előtt

egy cél lebeg; feljutni

a társadalmi piramis

ostromló szent csúcsaira,

foggal-körömmel törvények,

kicsinyes, semmitmondó

játékszabályok kötöznek

egyre a bomlott egyensúly nevében,

hogy már mindenki

csakis magának harácsol,

lejmol, vagy kapar.

Szívedből elindított göröngyös,

kikezdett utadon

még jó lehetett volna,

ha legalább egy-valaki elkísér,

de magad is könnyedén

beláthatod ez mennyire

frázis immár, botor-beszéd.

Életfogytiglanig önmagadba

zártan némán kullogsz

saját kivert árnyékod után,

mint valami sántító,

elfuserált Sziszifusz,

mert mást aligha tehetsz.

Ráncaid írják apokrif-végrendeleted

örök-gyerekarcod bohóc-falára…

Kinőtt árnyékod még híven,

kellő némasággal követ;

tétován álldogálsz

még egyik lábadat

a másik után teszed,

merengsz tékozló,

hajótörött-életed kellékei felett,

mert az éteri telefonos hang

volt-nincs hangtalanságba dermed;

az Idő malomkerék-kerekei

lassacskán téged is

éppen úgy bedarálnak,

mint akárki mást,

aki nem volt rest,

hogy elsősorban önmagának

kaparhasson

néminemű gesztenyét.

Fojtott szemrehányások között

még most is kellő gyerekes

naivságoddal szabadkozol,

ti. mit nem tettél meg ezért,

vagy azért a hitvány,

semmi ígéretért.

A szembesülés már

sok esetben megkerülhetetlen;

nem csupán az exhibicionista

felszínesség kirakatában

– de inkább lelki

megmerülő mélységekben,

azért mert visszatükrözi

a groteszk-nonszensz Jelenvalót.

Elemésztve növekszik

tebenned is a ki-nem-mondott igazság,

melyet szándékosan inkább

megtartsz magadnak

nehogy maholnap

végképp kirúgjanak,

vagy eltanácsoljanak.

– Odabent jobb lett volna tán,

ha kibéleled számító önmagad

türelemmel, hogy merészebben

szembesülhess mások

kicsinyeskedő gyarlóságaival is.

Kalapács-nehéz kulcsra

zárt kapuk előtt ácsorogsz,

de immáron negyven régen

elmúltál, s már nem fordulhatsz

kedvedre vissza,

hogy megváltoztasd azt,

amiről azt hihetted

megváltoztatható;

mert túlfeszített

húrokként remegsz odabent,

s inkább csak

naiv-gyerekesen szégyelled magad,

nem tiltakozhatsz,

hiszen a keserűségek

tartós, maró sötét folyója

csordogál kiszolgált ereidben.

S bármennyire is állnál

még szilárdan önző

tiltakozásod stabilnak

hitt állókövein magad maradtál,

hogy önmagadat többször

már ne kelljen

végesülten megtagadni!

Magad sem vagy s lehet

immár totál független;

alantos, aprócska féreg

utat vág húsodba is,

akár valami fertőző betegség,

kétségbeesett, álszent próbálkozás,

hogy bármin is méltómód

változtass, szárnyaszegett vad

ösztön-kapirgálások

egész értelmetlen,

szánalmas sorozata;

szívedről előbb-utóbb

még csak-csak leválik

csöndes egykedvűséggel

a morzsányi rög,

mely erek hálózatát

akadályozza mázsás

sziszifuszi szikláival,

hogy életed még legalább

húsz-harminc másodpercig

meghosszabbítsd.

Percekként meglibben

fejed felett a mulandóság tartós,

kikezdhetetlen Maya-fátyla.

Időtlenségek teszik

érdektelenné az életet is,

melyet nem lehet elég

minden egyes nap újra elkezdeni,

mert titkon már minden

az önző tested reflexe marad,

hétköznapi szimultán.

Levedlett, élettelen szamárbőrként

bőröd pórusai is megérzik a sablont,

a felszínes exhibicionizmus rákfenéjét.

Mintha már egy soványka

életen át ott lihegne

a nyakadban nem csak

a Hóhér-halál, de a magány-tudat is,

hogy senkire sem számíthatsz,

csupán csak önmagadra.

Térdfájás, kínzó aranyér,

kiadós koleszterin-bomba

hogy eluralkodtak életed felett;

téged elválasztó Idő közegéből

tán még lehajol hozzád

egy segítőszándékú kéz,

hogy ideje korán felsegítsen,

mert kirakatokból néz vissza

rád egy ősz,

aggastyán örök-gyermek.

Alvilágias visszhangzó

sötétből majd kezdetét

veszi valami titkos,

benső zuhanás,

melyet tán egyedül csupán

csak te magad érthetsz;

dzsungel, aszott Nirvána-sivatag

talány már maga a lét is,

melyet jó volna végleg megfejteni,

hogy tud s értsd mi

a feladatod s dolgod itt!

Vaksin, zihálva,

még botorkálva sántán,

akár egy lompos,

kivert kutya menetelni

szükséges még itt e földön

bizonytalanított,

galád holnapokba.

Vaksi, könnyen manipulálható

lelkem egyszerre félszegen,

bénán vacog,

mert most már megint

egyre inkább kedvükre

dörgölődnek hétpróbás pojácák,

senkiházi latrok,

új szeleburdi kicsinyeskedő

gáncs-lovagok,

vannak kiket a Jelen tesz

agymosott fertőzötté

s valakit csupán

a rendezetlen emlék.

Megint a józan ész

lett sárba eltiporva,

minden alatta gyanakvó-hamis,

mert esélye sincs

már se őszinte igaz szónak,

se önmagát szilárdan

vallató bizalomnak.

Mostan egynehány birka

is kellőképp alázatossá

nevelődött megjuhászodva,

nehogy egynehány

kiváltságost megharapjon.

Méltó igent már

az álomgyönyörű ara

se mormol botoxolt

harcsa-szájacskája alatt,

mert előbb az újdonsült férj

mutassa meg folyószámla-kártyáit

s lejmolásokkal bezsebelt

alkalmi kupec-vagyonát.

Most még egyre gyűlik

alant s árad, akár

a fekáliákkal terhesült

szennyvíz a tartós mocsok.

Hiába is szól vissza

vagy milliószor az a titkos,

benső hang a lélek

titkos barlangrendszereiben,

a rozsdásodásnak indult

fogaskerék agy már hiába

is fogná fel, mi az,

mit még bizton elveszíthet;

mert titkon – meglehet -,

immár régóta kirabolták

az emberi méltóságot is,

egyéb jogokról már

nem is beszélve.

Tév s vakhit manapság csalót,

orvgyilkost, rablót egyszerre igazol,

míg az egyszerű ember

tán jobb is, ha tátongó

Dante-vermekbe el bujdosik.

Az ember már legszívesebben

régóta készen állna

a biztos kiszakadásra;

földi átutazó vándorként

eljárná önző dáridós

körtáncait a Létnek,

életéért mégis ki

rimánkodhat egyszerre?!

Meglásd még most is

mindig vendég,

fogadott vándor,

kicsinyes, önző életed

egyedüli adósa vagy;

hússal, csonttal sokszor

– önkéntelen is -,

zsigerileg adózol,

mert mostan

a bizonytalanított Jelen

szinte mindig a tátongó

szakadékok felé zuhan,

egyhelyben topog immár

a sok tűrt, hajótörött életed,

s még mindig nem tudhatod

valójában merre is menj?!

Mert megpihenni s boldogulni

vágytál volna e mostani marcona,

zordon nagyvilágban,

ahol sosem lehetett maradásod,

sosem lehettél igazi testvér,

vagy családtag;

mert kiüresedett Hiány

rakott már jó ideje

madárfészket a Világ rendjén,

s mert egyre kevésbé lehet

immáron élni e szándékkal

elkorcsosult valóban.

Mert egyszer majd hiába

is veszed észre:

észrevétlen ledőlsz kifakult,

elszenesedett évtizedeid miértjeire,

lelkekben a megélhető

Mindenség után kuncsorog,

mint valami mihaszna

szépség koldusa,

s rendre végig kell nézned,

amihoz tán nem is

lehetett közöd soha.

Csúszó-mászók

hasznos-szorgos alamuszi

táborában te alakváltó

cinkos ritkán lehetsz;

tud meg elperegnek lelked

mélységeiből lassítva

felbecsülhetetlennek

hitt igazgyöngyszemek,

a kovásztalanná lett

hamis-hazug szavak

is előbb-utóbb megecesednek.

A Senkik földjén ünnepélyes

kedvvel még meg-megállíthat

egy eltévedt, kósza kamasz-emlék;

nem is baj, ha mindig is

örök-gyerek maradtál csupán,

hogy a nagyvilágban

már semmi sincs rendben.

Farkast-kiáltóvá lett benned

az önmarcangoló magányod is,

melyre illett volna méltán

büszkének lenned, míg tehetted,

hogy nem sétabottal közelített

feléd az aggastyán-öregség;

ha kell csendesen ordít,

toporzékol árva, magára

hagyott csecsemőként szégyened.

Végtelen munkák révén

a halandó Időt fordítanánk

le saját magunkra;

ész s értelem, akár egyetlen

precíz-pontos órarúgó

most még tudatosan

vadászna elefántcsonttornyok

mélyén megbújó értékes

kézirat-tömegekre,

porszagú dokumentumokra,

melyeket elfeledettnek

hitt nemzedékek hagytak itt

feltétlen mulandóságuk bizonyítékául.

Az Idő boldogabb végvárai,

akár olcsósított, vagy

lebontásra szánt kártyavárak

észrevétlen beépülnek

a süllyedni vágyó,

sekélyes hétköznapok

talmi díszletei közé.

Az ember még csak-csak megérti,

hogy egész életén át

nem maradhat ideje,

hogy méltóképp befejezhesse

az ádáz befejezhetetlent.

Szelídítő korok álmodozói,

vagy kötekedői

– már olyannyira egyre megy -,

akár a kétszer kettő

megfellebbezhetetlen képlete,

mert az idők álruháiban

,,egyeseknek” még így is

folyamatosan figyelmeztetnie,

résen illik lennie,

mert még itt lebzselne oly sokan,

azok is kik inkább

jó pénzekért lejmolnak kedvükre,

de jóformán két szalmaszálat

sem igen tennének

méltón keresztbe.

Mert önmaguktól

a mindennapi sekélyes gondok

s bajok ritkán szállnak csak el;

talán jobb is, ha a maga

napjait éli a benső lélekben

egymaga a nyughatatlan elme,

akire senki sem hallgatott.

Észrevétlen lyukas ózonpajzzsá

válik agymosott agyakban

minden hasztalan, idióta

számkivetett prédikáció

a jóléti berendezkedés

általános kohéziójáról;

kollektív megrendülés lesz

átkos jussa, ha bárki még

a zavarosban merhet

kedvére pecázni.

Általános korhangulatként

még megülnek

a tömeg-tumultus recsegő fáján,

hol hollók várják

a gyanútlan esendőket.

Összeterelt nagy

rénszarvasnyájak bégetnek

egykedvűen, mintha már kérőznének

a nagy aktusok jogán,

figyelő fejükön

meg-megremeg

agancsok ág-rengetege!

Az emberek többségében
mintha egyre fokozatosabban
ébredne fel a kíméletlen,
gyanakvó gyanúsítás,
gátakat emelő, benső
morfondírozás,
hogy ti. araszolniuk szükséges
– ha kell, ha nem –,
tátongó szakadékok szélén.

Nem lehet már mindent
megmagyarázni mindent
vállaló igenek,
elutasításra váró
nemek sorozatával.
Jó volna sokszor úgy
ahogy van elengedni
a dolgok súlyfelesleg-természetét
hadd menjen.

Mert sokszor egyedül
csupán a hallgatás-halogatás
dohszagú gúnyája marad,
a tetetett, szándékos, késleltetett
kivárás taktikája,
mikor nem biztos még hogy egyik,
vagy másik fél mozdulni látszik;
dúlt roncs-életeket
vonszol maga után a spirális Idő.

Semmi felé kapaszkodnak
mostan még egyre a kezek,
hátha valami remélnek,
kuncserálnak a nagy egészből,
bár mindhiába, mert
a kiváltságos babér
mostan kiváltságos
,,egyeseknek” terem csupán;
bujtatott magány szippant
tudatosan magába
kripta-hangú emberarcokat,
akik tán már régóta belefáradtak
az egész értelmetlen hajcihőbe.

Két megálló közti lassított
végállomásban már hiába
is fedezhetnék immár fel
a Léttel viaskodók
olcsó tanúságtételét.

Mert az ember talán jobban
teszi még, ha csupán
a Nirvána-Nincsen törvénye
szerint éldegél; idegen ajtókon,
ablakok hiába is kopogtat,
dörömböl szép szavakkal,
emberi segélykérő sóhajokkal,
azt meg nem hallhatják
soha a szándékosan süket
fülűek tábora,
mert mostan egyre
agymosottabb s ostobák
hangok szabják meg

a keringő-menetet,
s kisstílű, olcsó vigadni
kész dáridók kijelölt nyomvonalát.
A vadul meghajtott
modern zsibvásár után
még legalább
az emberre száz év magány vár.