Mindig csak tétlenkedve-tétován
várakozni belesimulva simulékonyan
a Mából a Holnapok udvarába,
egykor és ma szinte mindegy;
a postán vagy a szupermarket parkolójában
az elrozsdásodott bevásárlókocsiba tenni
a megromlott kefírt,
ötven forintos zsömlét,
aminek már záptojás-szaga van.
Megbocsátóan mosolyogni
ha sarkadra tolják a bevásárlókocsit
hallgatni befelé derülni
a madarak közbeszólásain.

Mert manapság mindenki megalkuvó
alkalmazott csupán.
Szolgáltató, kupeckedő szektorban gyártják,
mint szorgoskodó automaták
az egymás ellen irányuló masszív-stabil szekatúrát!
S miközben másodpercekként
szerepeket cserélnek,
akár vérprofi színészek,
észre sem veszik,
hogy elsuhant mellettük
a rongyos Élet!

S mert már mindenki lefizethető,
megvesztegethető, egyúttal,
akár a használt bútorkereskedés
ki is bérelhető,
persze vaskos pénzkötegekért,
ha van mit!
Tinédzserkorúak teszik le
a továbbtanulás lehetőségét,
mondván; ha másnak így is megyeget
alig nyolc osztállyal Lexus-terepjáróban furikáz,
V.I.P. villanegyedekben tanyáz,
akkor majd miért pont nekik lenne szükségük rá,
hogy a gondolat-szellem lélekerejét,
autodidakta performance-át egyszer
s mindenkorra szakértelemmel birtokolhassák?!

Újabb és újabb alternatív reality
műsorokat gyártanak sorozatszám
a tartós nézettség radikális növelés érdekében
s míg a nézőszám folyamatosan növekszik
félő  a tartós bunkósítási folyamatot
megállítani már képtelennek
mutatkozik e hitvány Kor!
S míg napi huszonnégy óra is jócskán
kevésnek bizonyulhat boldogulva
megélni sokan légvárakat építgetnek
jutányos THM-kamatokból,
míg a hitelek kamatos kamatait
automatikusan levesézik számláikról.

Holnaptól széles közöket hagyunk
a csenddel kitömött mondatok között
és megváltozik a szó és hallgatás
közt Szkülla-Kharübdisz.
Miért is lenne mentség az eljövendő élet,
ha a minden elvonult,
s az egykor létező kontúrtalan semmivé lett.

Annyira üdvös-szerencsés volna
sokszor inkább elmenni a kibírhatóba
aztán végleg ottragadni.
Nem csupán csak eltűrni
ami a hétköznapok hazug-hamis sakkjátszmáiban
önkéntelen megtörténik,
de közben azért érezve,
hogy a burok-magány
még akkor is tartósnak mondott
védőhálót von a hajótörött Sorsok fölé.

Hiába! A Hóhér-Idő egyáltalán nem oldja,
de szőnyeg alá söpri a valóban
fontos-lényeges dolgokat.
A gyerkőcnek új cipő kell 46-os lett a lába,
pedig nemrég született meg,
az egzotikus Kedves Balira vágyik,
de jönnek a közüzemi számlák
ezért a romantikus vakáció elmarad.
Az abszolút, kitenyésztett téveszme
inkább már rabláncokon függő elvárás,
a propaganda-magyarázat íze pedig mindig epe-keserű.

Akkor sem lenne Kánaán az ittlét,
ha váratlan ölbe pottyanhatna álom-karrier,
kisvállalkozások telepítésének kreatív ötlete,
hiszen mindenki érezheti s tudja már,
hogy a Tőzsde Stróman-Cápák,
és csatlós piranáik fölzabálják rendre
az aprócskább, szerencsétlen hal-embriókat.

 

S ha megszorongatnak nagyon, tudnivaló,
megesik a magyarázat-nélküli kirúgatások hatósugarában,
végkielégítések elmaradt juttatásaiban,
hogy – meglehet -, csupán csak egyedül
Te sejtheted a mindenttudó válaszokat;
az Élet lócitromai az arcodba röfögnek!
Hol maradhat el az irány, nézőpont, a vezércsillag?
Egy-egy igaz-hű őszinte Ember kéne,
aki önmagához hűen megmaradva
megsegíteni az áldozatokat,
a ,,rossz helyen, rossz időben” lévőket!

Akkor meg minek kellett lemennünk
oda a sötét és nyirkos trutyiba pattanásig
feszültek az idegeink ,,Most fuss!” – förmedt rám
váratlanul ellentmondást.
Hajnalban a sötétet már áttörték az első fények.
Most egyszerűen lett egy ilyen nap,
hogy nem tudom hogy merre van
kelet és nem tudom mi csapott életembe
amikor rádöbbentem mekkora genyók is vannak!
Most egyszerűen nem tudom a lámpa
mit világít be és vajon miért bolyongok,
mint nyughatatlan Odüsszeusz?!
A lift zuhan és minden emelettel
jobban érzem a nyers iszap szagát
most egyszerűen minden bonyolult.

Az emberben észrevétlen növekszik,
ahogy bennem nőttek a kóros daganatok,
a rejtőzködő vágy,
mely a távolságokat hirtelen letörli.
Mit ér tudni, hogy minden Gonoszság a kezdetekből való?
Mit ér tudni, hogy az idők végét hiába hordják magukban?
Az ember türelmetlensége minden Időt fölemészt.
Mint egy hajléktalan tükörképe
az évtizedek óta lezárt pályaudvar férfivécéjében,
úgy maradtam itt egyedüli magányomban.

Akár a megrohadt kovászos uborkák az üvegben,
sorakozik a tengermélyi agymosottak egész sora
amíg a csonkolt túlélő vissza nem tér,
de a tekintetet a formalin
és botox-kollegén sem tartósíthatja.

 

Hallgatom, egymásba mondatok
hogy akadnak, és a testek.
Szagos zajok váltakoznak,
meg szuszogós szótöredékek,
majd elcsukló nyöszörgéssel érkezik
a felszabadító villanás,
egyetlen elnyúló pillanat;
szerveim kiokádják magukból a alattomos,
gyarló emberszagú hazugságokat.

A sértődött éjszakai mocorgás

reggelre újból leülepszik,

majd elindul az iszapélet.

az elégedetlen sejt-szervek zaja

hányinger-undorral egyidőben

munka indulás idiómája,

a szellemtelepi rokkantság

a felváltva összebőgött gyerek-felnőtt

kicsinyes nosztalgia.

 

Mert az arcról a színek

róla sértetten lefolynak,

fehér tigris-csík látszanak a bőrön

s a napfény is föladja és leroskad

emészthetetlen csigahús,

konfekció öltönyt vesz,

s a világ kint reked:

 

A Rendszer nem tűrhet vég-lényeket.

Tudja: protekció, kapcsolat már

már régen a Minden.

Azt mondják, hogy

nem figyelünk egymásra…!

A piercinges köldök,

ami még visszatérhet

az emlékezet tengermélye,

ritmikai hagyaték a kamaszkorból,

vagy amikor azt tanítják,

hogy kell megemészteni a viselkedést,

mint jómodort amitől már

a jóízlésnek is köphetnékje lesz,

a gondatlanság időtlen, ellenáll a kor

úgynevezett illemhelyeinek.

 

Határtalan a perces hirtelen hírnév

sóvárgása arra, hogy mindenkit

a jólét, a Pénz mozgat s nem

az Ember-gesztusok.

A szavak légindáján

lógni már egyáltalán nem érdemes, sőt!

Kellemetlen groteszk!

 

Mintha egy félig lefűrészelt hídon kellene

már naponta oda-vissza egyensúlyozva

kötél-táncot járni a Főnökség happy-je miatt.

Elismerjük készséggel, ahhoz, hogy

fizetések legyenek, valakit minden esetben

ki kell rúgni vagy így, vagy úgy

a fenntarthatóság illúziója véget.

De mi inkább az ordenáré,

penetráns sietség

mellett döntünk,

hátha, ne ad j’ isten!, egymást

megirigyelve egymást is elgáncsolva

ellehetetlenítjük.

 

Mondjuk eszünkbe jutna

néhány embertelen nő, néhány alvó

barát. Aztán újfent az alany, ki nem emlékszik

már csak néhány jelenetre. Várja, hogy

alábbszálljon a köd, hogy elindulhasson,

el ne tévedjen.

 

Részvét irányította sodródás a Másik

felé, ilyen fogalmakkal, mint „pártfogás”,

vagy „műtermi próba”, ahova köztudott Tilos

a bemenet! „mű-Énidő”

egy szempillantásnyi idő is elég, hogy

bárki a másik agyára mehessen totálisan.

Mintha már nem lennének kiszámítható

véletlenek sem, s közben

a szív, azt mondja: szakadt úttest vagyok haver,

issza magába a spirál-Időt.

Barátom tán magad sem fogod

majd elhinni: gyerekes-naiv szócséplésnek,

szóbeszédnek véled;

egyszer majd váratlan, észrevétlen föllázadnak,

fölkelnek ellened nem csupán

ügyes-bajos dolgaid, de emlékeid

is éppen úgy akárcsak

meg-nem-cselekedett alamusziskodó kisstílű tetteid.

Megindul rontásodra e sárgolyó ablakokat-ajtókat

hét-lakatlan bezárva,

s hajdanvolt életed romjain

tarack-gyom kivirágzik.

 

Nyitott szemléleted előbb-utóbb

bedeszkázod, mert megérzed,

hogy elárultak s te is éppen úgy becsaptad

haramiaként milliószoros alakban tenmagad,

Bensődben mormogó medveként felindul

a gyávaság mellett a tartós szégyen,

miszerint: szándékkal hagytad elmenni

az Egy-Valakit, akinek csak az anyagiak,

külcsín-látszatra volt szüksége,

hogy fenntarthassa az önmagáról kialakított nívót.

Léted utolsó felében

– meglásd -, majdan mindent visszavesz

a bizonytalan Sors-Végzet immáron kamatos-kamattól.

 

Mert kifoszt, megszégyenít,

meggyaláz a Cég, ahol dolgozol,

a barátaid, akik nem is akartak

,,lelki szemetesládákká” válni miattad,

s mert imádott szüleid is

temetőbe nyughatatlan nyugosznak.

Érzed: kisemmiznek már téged e nagyvilágból,

ahol sosem lehettél igazán-teljesen önmagad,

ha tartja magát a tétel:

,,Minden ember különálló sziget!”

– Görbe-tükröd az egyedüli,

aki mutatja híven hova,

merre jutottál cirka ötven egynehány éveddel.

 

Sokan nem értenek!

Éppen ezért sajnálnak, gyaláznak,

utálnak, de egyik se nyújtana feléd segítő kezet,

hogy kivesézzétek elhibázott életed!

– Meglásd, Barátom!

Egyszer majd – magad sem hiszed -,

fellázadnak ellened a dolgok, s tárgyaid.

Ugyanakkor sosem szabadna agymosott

állati roncsként beleveszned gyorsított Idők homokjába…

Megcsobbant arcomban
így a messzi évek távolából
még mindig egy rettegő kisgyerek
néz vissza rám,
aki már cinikus, megkeseredett Aggastyánná lett.
Vissza kellen térni a háborítatlan Külön-Béke honába
talán Hawaii-ra, vagy Seychelle-szigetek, Új Guineába,
ahol még az Anyatermészet is makacs volt,
s nyughatatlan.
Magához láncol az önmarcangoló
mindennapi életben-maradás,
mint a megtűrt alázat kicsinyes képlete.

Mellemre sziklákat dobálnak
a mindennapi gondok s bajok
s míg szív-ketyegőm egyre csak jár,
kalapál örökmozgón
félő – húsz év múltán könnyen megáll váratlan.
Láthatatlan kezek írányítják
a sakkbábú-embereket,
akik nem önálló akarattal rendelkezhetnek
s a nagy forgó Egész is egyre
inkább rozsdásodásnak indult e században!
Mint jólzáró farkascsapda alatt
a megtépázott kisemberek,
egyre kisebb szárnyakkal verdesnek,
vagy mint az ostromló hullámok
egymásnak feszülnek,
egymást ócsárolják, feleselnek
kripta-arcok mögött vergődő
patak-könnyek kiabálnak,
s nincsen aki megvigasztalja őket.

Ebben a kalitka-ketrec Világban
jószerivel még a hazugok is éppen úgy fuldoklanak,
akárcsak az értelmet értők,
s inkább gyűrött árny-kísértetekre hasonlítnak
még azok is, kik önként nem hódoltak be.
Mintha szélsebesen hömpölyögne az alvilági Styx
– visszatérni a Valóság látszat-díszletei közé
már szinte lehetetlen;
némán nyitod ki kalapáccsal a makrancsos dióbelet,
mert arra vagy kíváncsi:
vajon a dió miként élhet komfortos
menedék-magányban ott,
ahol már mindenki fölakarja falni?!

Barátaim! Bizony mondom nektek jaj azoknak,
kik most a józan ész,
s a világosságot-gyújtó értelem nevében cselekednek:
tanítanak, ápolnak, nemesebbre törekednek.
Mert – úgy tűnik -,
mostan már korom-sötét szűk cella lett a Valóság
s benne a kiszolgált halandó ember-roncsok is.

Sötét-fejekben a megváltó szabadgondolatokat
s tudást már ritkán kereshetitek,
a most-pillanata abszurd-képtelen láncolat,
mely unos-untalan gúzsba köt
s már csak azért se ereszt.
Nevezzük nevén a dolgok bonyodalmasnak
látszó összefüggéseit;
Manapság nm létezhetnek újítani szándékok,
melyek meghozhatnák
a tartós változások előszelét,
s a fényéveken túl mocsaras iszapban,
mint a disznók akként dagonyázunk,
hisz évezredekre elmaradtunk Európától!

Az okos most mintha szándékkal önmagát
korlátozná, míg a balek-idióta,
vadbarom-bunkó immár egyébként
is totálisan korlátolt; kérdezgetik kevesen:
Mit lehetne tenni, hogy a Playstationöző gyerekek,
ecstasy-tinédzserek végre újból elővegyék a könyveket,
verseket, s megpróbáljanak kicsit
mélázva gondolkodni
a bizonytalanított Jövőről?!

Ám amíg a bulvár-média még
mindig pöffeszkedve harsogja
legújabb sztár-botrány szenzációit,
hogy bizony-bizony nyolc osztály
– annyi se sok -, s már érvényesülni,
boldogulni tud az, aki kapcsolatokat épít
– ne várjanak túl sok erőfeszítést a kultúrák őrzői.
Kicsinyes perc-emberkés Senkikből
újabb s újabb celebekké avanzsál
egy-egy exibicionista-törtető,
kit ha megkérdeznek:

Ki volt Arany? Ady? Radnóti?
– Csak száját tátva égbe mered,
mereszti dülledt méla-szemeit,
gondolkozik a semmiről s miközben
egy-egy partiképes Stróman-arc
újabb botrány-könyvet dob piacra,
mert az pénzt fial,
ám valódi haszna nincsen
– a kortárs kultúra szuperszonikus
látomásként egyre sárgaföld alá süllyed!

Önmagunkba visszatérve
megismerni magunkat
az az igazán nagy Próba-kaland.
Mert ki tudva sejtheti,
hogy egész léte Vég s Kezdet élete eleven kép,
ha a valóságban is a jelenvalóságot keresi.
A bizonytalan Jövő őbenne
találhatja meg ,,itt van-mostját.”

A teljest megélni még így is
majdhogynem lehetetlen.
A szív teljes Hiány-magányában
megérik sorstragédiák,
s végső döntések hordalékán:
miért érezzük azt,
hogy míg a váratlan utak, folyók, tengerek
mind-mind hazatalálnak,
addig a tétován feszengő ember-ivadék Sorsát
űzi cibálva-ráncigálva
mint afféle súlyos lélek-Odüsszeiát,
melyből tán nem is lehet kiút sehova?!

A kezdet végül megsemmisítő Nirvána-csendbe
megtér az ember nélkül is.
Bár dolgainknak arctalan
az Egy-arca ugyanúgy,
akár a jelenvaló többség megmutatják magukat!
Szenvedése-mérge csak újabb testetlen,
bonthatatlan Hiányt szül egy hamis tudat-képleten.

Már senki vissza nem nézhet,
vissza sem fordulhat amerről jött,
mert valahová muszáj tartania!
Szűnni nem akaró kérdések-válaszok
háborgatják boncolva fel a fennálló Rendet;
vajon a sors bona,
kicsit olyan mint a tabula rasa?!

Kettős-arcúvá lett nem csupán a cselekedet,
emberi beszéd,
de maga a tékozló-jellem is,
mely mostanság egyre könnyebben eladható,
megvesztegethető, vagy épp manipulálható!
Egyszerre anyagi hasznát lesi orvul-gazul,
vagy önző-makacs módon meglapul
a fölösleges zsákmány-konc reményében.

Gyökerek közt alig-alig
lézenghetnek kuporgó próféták,
magányosságra ítélt irodalmárok,
mert nem kell ide immár a kultúra sem,
mely Orwelli gondolatokra sarkall, ösztönzi a látókat.
S míg a lélek-suttogók is bújócskát járnak
addig sokan Anonymus-tollakat ragadva
még így is tovább tartják kézirat-bástyáikat!

A Lélek ma tán egyre inkább válasz-kérdéseket keres,
afféle óriás kérdő, felkiáltójeleket,
melyekre alig-alig akadhat egyértelmű s őszinte felelet.
Próféták a költők kristálytiszta szellemét
manapság egyre inkább beszennyezi,
ledönti a törleszkedés,
kuncsorgás az érvényesülés abszolutizmusáért.
Odakint bújtó prédikáló-szavakkal
feltüzelt barbár horda-csőcselék
rombolja le éjnek évadán
a hallgatag-hontalan Ninivei várost,
miközben a vén Duna szennyes-szürke
habja méltatlan,
zabolázhatatlan dörmög, mormog.

 

Vajon miért dőltek le az emberi kötelékek
közti egyetemes hidak,
a titkos csoda-kapcsok,
melyek által hajdanán még igaz barátságok,
s emberi szövetségek születtek
s nem volt sem kicsinyes bosszú,
aljas irigykedő harag – kezet nyújtottak egymásnak,
meghajoltak és egy Ügy érdekében építettek
oskolát, tetőt, könyvtárakat.
A könyveket sem égették el
– de szorgos-szerény munkálkodással olvasták
s megvitatták az újító szándékot,
de soha el nem taposták!

 

Nem írhatsz, nem dalolhatsz író-költő:
sorvaszt béklyós némaság,
aggaszt a kéjsóvár haszonszerzés alamuszi joga,
bénító átkok-vádak várnak terád.
S míg az aggastyán-próféta lassacskán
újfent remete lesz s inkább barlangjába
azonmód visszatér galambősz-fejére
hamut szitál a közönyös öregség,
s egyre árvábban, magára maradottan
szemléli mivé lettek a szép,
nemes, jellemes ígéretek,
mögöttes tettek s olcsó hazug-talmi szavak.

 

Megalázkodni, kétrét görnyedni
a Hatalom előtt sosem szabadna.
Ha vakond túrja is fel
az eddig működni vágyó egészet,
ha sáskák is rágják az emberi zsigereket;
az Emberben titkon tán
nem csupán hamis tudat munkálkodik
– de az Ész, s józan Értelem tiszta,
egyértelmű autodidakta fénye,
csupán újra megkellene önmagában keresnie!

Vajon hol, merre fog véget érni a Létezés görbéje,
mely a születéstől indul el már egészen piciny embrióként,
hogy aztán megfáradt, elhasznált Aggastyán-emberként
saját magával kimondassa
a Sors-szabta vátesz-gondolatok csíráit?!
Vajon az Egy-Kedves fog-e még emlékezni rám,
amikor majd hajlott Rosinante-háttal,
görbe bottal az öregséggel együtt karöltve
felkeresem őt berendezkedett életében,
s szólítom:
,,Most rajtad a sor Drágám!
Valld meg szíved üzenetét,
hogy elhagytál engem a jólét s a tehetőség kedvéért!”

 

Könyvek s hangszerek de sokadszor lázba hoztak.
Akárcsak hajdanán Guttenberget,
kit sokan habókos álmodozónak hittek,
pedig újító-forradalmár-feltaláló volt
a maga nemében s érezte s tudta,
hogy valami igazán figyelemreméltót,
nagybecsű alkot meg!
Elbújtam sokszor, ha versenyekre,
meghívásokra neveztek be engemet,
hiszen – meglehet -, a dicsfényű-siker,
az ötperces-hírnév is puszta félreértés talán
s az emberi tudatalatti Egót
tovább már nem kell megolajozni
– inkább a hevenyészett, torz önbizalmat,
kisebbrendűségi komplexusokkal fűszerezetten.

 

Sokszor voltam reménytelen hősszerelmes,
mint a legtöbb fekete-fehér kissé giccses filmben,
ahol a szereplők maguk választanak párt,
– nem úgy a valódi Életben,
mikor ordas-hamiskodó kutyák-ugatta utcácskában
az illető hölgy ablaka alatt gitárommal
kezemben rikácsoló, tört-korsó hanggal,
ám mégis szín józanul rázendítettem,
úgy hogy később futhattam
az életemért nyomomban loholó vérebektől.

 

Vakmerő Ír szigetek szirtén szélén sem álltam soha,
hogy hallgassam a vad-nyughatatlan
tajtékos tenger mit suttog,
miközben évmillárdnyi sziklákat
kedvére edz s ostromol?!
Félek attól, hogy alig húsz év múltán
ismét egyszerre megkísértnek s maguk
közé hívogatnak incselkedő kedvesen a holtak.
S testetlenné válok akárcsak
az egyre jobban fakuló, hitvány emlékezet,
Alzheimeres, demenciás feledékenység rákfenéje.
Nevemet majd hamvaim fölébe írják-vésik,
ha lesz egyáltalán ki eltemet!