A kristálytiszta kék ég
– félő -, már nem a legfelsőbb emelet,
míg a Föld is csupán csak alagsor.
Mert minden dráma pincesötétben zajlik,
épp ezért hallgatnak róla
a naiv-hiszékeny mesemondók.
Zsebek ürítkeznek zsebekbe
a jogosan eltitkolt hála-pénzek miatt,
amik – elviekben – már
régóta megszűntek persze a felszínen,
míg valójában továbbra
is egyre-másnak adogatják
a zsíros hófehér borítékokat;
pláné, ha nem akarhatnak
végképp el-patkolni!

Minden fortissimo egyben
halkított susogás is, lelkes álmodozás.
Pragmatikus szédelgők táborából
jó volna végleg kilépni,
önként elbujdosni inkább.
Jó volna, ha a szabad-gondolkodó
szellem még védelmező palást lehetne,
melybe az ember szükségképp
bevackolja az ártószándékú
felebarátok ellen magát.

Visszacsavart zsákokból babér,
érdem aligha terem az átlagnak.
A Világ olyan, mint orkán-vihar
után a letarolt gyümölcsös,
ahol az eldobált, ronccsá lett
darab-koncokon alamuszi,
számító kis férgek
lakmároznak serénykedve.

A Kor lábnyomai – félő -,
tán már senkit sem izgatnak,
s nem is érdekelhetnek,
pláne, ha az ember mindig
a nagy XX. századi triumvirátus
három tagját hallgatja szüntelen.

Az alantos tekintetekben
nem lehet se megmosakodni,
sem megmerítkezni,
hogy kiderülne az őszinte Igazság.
Válaszként minden inkább közönyösítve,
lappangva elhallgat.
Néhány virágszirmot
még jó volna óvatosan
biztonságba helyezni
ásító szakadékok legszéléről.

– Kívül-belül szándékosan
meghamisított tankönyvmondatokban
a megtörtént adatok
ásnak üres sírgödröket önmaguknak.
A csöndnek mindig elegendő
nagy súlya lesz immár,
hogy örökké morogjon s szorongjon.

Megtévesztett bennünket
előbb csak a közös emlékek,
majd a fokozott, radikális rianások
körforgásszerű, spirális sorozata;
már talán nem is gondolhattunk
a beteljesedett Mindenség
ősi halhatatlan metamorfózisaira,
hiszen régóta nem lehettünk már egy pár.

Mint amikor egy félénk-félszeg
elefánt-testű bicebóca lép be sántikálva
egy kifinomult porcelánboltba
– úgy nézték, bámultak engem
a gonoszkodni kész,
manipulatív barátnői.

A gyöngyöző, tajtékos halánték
alatti naiv-kisfiús pufók
pingvin-arc már éppen elegendő hajótörést,
kisebb-nagyobb pokoljárást kibírt,
elviselt, vagy épp csak megélt.
Az izzadt kacsók habkönnyű lebegésében
mégis volt valami önkéntlen
is tudatosan eltitkolt dac-szövetség, melyet
– akkor -, legfeljebb csupán
csak mi ketten érthettünk meg.

A szinte finom, művészieskedő ujjacskák,
melyek később flört-igézőn
ajkakat becézgettek egyre beszédesebben
tapintottak a Lélek göcsörtös,
Odüsszeusz-mélységei felé,
mint akik így is nagy,
sorsdöntő utazásra készülődnek.

– Aztán következett a szándékolt elhagyással
egybekötött cserbenhagyás,
a ,,megszerettem Valaki mást!” – nevében,
melyet szinte sosem értettem,
ha két romatikus szív egymásnak született.
Krokodil-könnyeket pergetett
a hontalanná tett árvaság-tudat.

Később aztán – szokásokhoz híven -,
megérkeztek egy gyerkőcök is;
egyszerre vagy hárman,
s míg szándékolt ütemben
kicsit mindkettőnket szétforgácsolt
e betölthetetlen, befejezetlen Élet,
kicsit szándékoltan is elmagányosodtunk.

– A mobilból még jól kivehető,
egyre síribb, éteribb echó-hang
felelgetett a kérdésemre: Boldog vagy-e?!
Miért kérdezed ezt, tán egy hülye idióta vagy?!
Létemet adtam volna oda,
csakhogy örökké, s örökkön sugárzónak,
s boldognak láthassalak!

S miközben az évek jöttek,
mentek, önmagukkal meghasonlottan
számot vetettek kicsit
önmagunkba is fordultunk mi ketten,
hiszen nem érthetett meg
igazán senki sem,
csupán Te meg az Én!

Bármerre is induljon széles
e Földön a kiszolgáltatott Ember
haza csupán ritkán találhat;
a benső Lelki Külön-Béke
újbóli felfedezett megkeresése
most még tán fontosabb,
s lényegesebb lenne,
mint a hozzávetőleges bizonyosság,
hogy meghitt, komfortos garzon-lakásából
könnyűszerrel,
s hatékonyan kilakoltathatják.

Mihelyt akár egy hüvelynyit
is téved a tabu-tilosba
a kivételezetteknek szánt lehetőségek
széles skálája a tömeg-ember
inkább beletörődik
az összetett zavarosba, mondván;
evilági, alattomos összefüggésein ritkán,
ha változtathat független-akarattal.

Az önfegyelembe bezárt tűrés még hosszú,
hosszú évtizedekre kiméri a határvonalakat.
Vajon meddig kellene
még szükségképpen kivárni
a kedvező pillanatot,
bolygók kozmikus együtt állását,
hogy garanciális lehessen az őszinte érzések,
halhatatlan romantikák,
és szerelmek egész megfejthető rejtvénye?!

Hogy ne csupán csak kedvükre
játszadozzanak egymással
egy párkapcsolati rátán a párok
– de önmagukat adva,
együtt próbálják megélni
a boldog-szomorú pillanatok
Alfa-Omega síkjait?!

Sokszor éppen az a baj,
hogy szándékosan visszapereg
a tehetetlen szentencia.
– A túlbiztosított átmenetben
egyre nehézkesebb a felszínen síklani.
– Néma utak veszik
az Embert spirálisan körbe,
hogy sokszor azt se tudhatja
merre tudhatna még menni!
Mostan csupán csak látványosságra,
felszíni – kommersz-látszatokra,
ha játszanak a kirakat-emberkék.

Mert nem a megmérettetés,
a próbatételek egész sora lenne a mérvadó,
sokkal inkább az odáig vezető sors-kálvária,
sántikáló, önkéntes bukdácsolás.
Talán sejtjeink, molekuláink
lefokozását jelezheti,
ha már hamuszürke-egyhangú
munkahelyeinken is bekövetkezik
a totális kiégések fázisai.
Áttekinthetetlen párbajokra
talán nincs is igazán szükség!

Lehessen végtelen megállapodás:
a mozdulatok kiterjeszthető,
sziklaszilárd Mindenség-megvalósulása,
amit csupán csak két
magányos Ember-csillag sejthet,
mikor már biztos-örökkön
egymásra rátalált.
Lehessen lebegés nem csupán
a halhatatlan szerelemben,
a benső testek apokrif-molekula
sejt-alagútjait titkon bejárva,
de a tudatalattik titkos
Morze-telepátiáiban is,
amikor egyik ember szavak
nélkül is be tudja fejezni
a másik kigondolt mondatait.

Legyenek mozduló mozdulatok,
de ne csupán akként,
mintha szándékosan sürgetnénk
a mikro-perceket,
vagy a pillanatok megállíthatóságát
– de a jelentéseket, és tartalmakat
is újrakódoltan átgondoltan, megfejtve;
közeledések és távolodások közt
igenis felismerhető legyen Akarat,

Tett, Hűség, Árulás manipulálható árulása!
Az angyali Kedves örök,
igazgyöngyöző szent-nevetése
lehessen sugárzó üstökösi sóhaj,
huncut-kacagtató fohász,
mely szerelmes szívbe beleszáll.

Amikor egy-egy adott mozdulatot
befejezetlennek nyilvánít
nem csupán a test, de az örökösen
nyughatatlan Lélek,
mikor egyik-másik pár az életünkből
váratlan-hirtelen hosszú,
távoli útra kél, s nem lehet még biztosan tudni:
vajon hazatalál-e hozzánk,
vagy inkább a megtalált felszín
közelében marad letapadva,
mint a moha-kavics.

Sosem-volt kristálytiszta
nevetésekbe igenis jó volna híven,
önzőn belekapaszkodni,
hogy a másik is érezze
s tudja különleges lehetett
s egyedi legalább egyetlen napra.

– Ösvénytelen-ösvényeken tétován
bolyong botorkáltan-bénán,
mint egy orángután,
s nem értheti: miért kellett
örökösen a burok-magány
tüskéit választania,
s maga köré növesztenie?!
– Félő testek szomorú,
keserédes zuhanását talán
már senki sem fogja hallani.

Barátom! Te, aki szintúgy
hasonló brummogó medvebőrbe bújtál,
akárcsak jómagam te tudhatod egyedül az Igazat:
Flóra és Faunát, akárcsak a jószerencsét
manapság már hiába is keresnéd,
akármerre nézel olcsó, kisstílű mellékalakok
flangálnak össze-vissza,
hogy még a kapanyél is
lassacskán kilóg szájukból.

Kérészéletű kiskirályok fészkelődnek
rutul-gazul e nagyvilágon;
a föld-süket mélység – félő -,
megfejtést már ritkán, ha hirdet.
Most hívatlanul, kéretlenül újabb
s újabb ál-proféták, hazárdjátékosok
jönnek-mennek, hisz mindenki önmaga kovácsa.

Csőcselék, csürhe-banda ontja
magából az álszent-próféciákat,
s míg az átlag bármit is megérhetne
már ideje korán, másnap újra változik
a sorrend s újabbak léphetnek előtérbe,
akik persze, hogy semmihez sem értenek,
csak afféle partiarc-kirakatfigurái
e mostani zűrzavaros Jelennek.

A Ma így üzen az embernek:
,,Csak csalj, rabolj, élvezkedj, amíg megteheted,
mert Holnap, már meglehet, hogy késő lehet!”,
míg a Holnap annyit felel rá: ,,Ugyan már minek?!”
– A derengő évtized egyben talán
lassú halál-tusát is jelenthet?!

– Sokat sejtető Világunk ölén
egyre inkább alvilági, kicsinyeskedő szószártyár,
alamusziskodó férgek teremnek.
A tömeg-emberek, akárcsak
a másodpercenként újáteremtő
digitális algoritmusok, cyber-kibernatikai kódok,
vírusként tenyésznek akármelyik processorban,
s míg a való életben azt mondják:
mindenre van hathatós-hatékony megoldás,
igazából az ember már dobhatja is ki
keményen megszerzett földi kincs-javait,
hogy mások profitálhassanak.

– A Létben legális birtokháborítás zajlik
– ki tudhatja már mióta?!
– S régen nem vagyunk már önállóak,
független akarattal bíró individuumok,
csupán sáranyagú bábúk,
kiket kedvükre rángathatnak odafennt!
Alaktalan mocsári posvánnyá rendeződik
át benső sejt-molekulánk,
mire a Történelem fonalából
végleg kikoptatjuk saját magunk!

Minnél mélyebbre jutunk
önmagunkban annál nagyobb,
s több lesz bennünk az állati, ösztön-zsigeri.
Tabu-döntőgető prédikációs szólamok
helyett ideje lenne végre mindent megvallani:
Kik hibáztak? Hol s miképp?!
Megnyílnak alattomban,
akár a mérgező szennyvízcsatornák
a benső Lélek árterei; emlékeink,
tetteink szennye habzón,
hánykolódva egyre csak kavarog.

Egybefonódik gyönyör, öröm,
éppen úgy akár a kötéltáncos-veszély,
örök manipulációs s megfelelési
kényszeres torz zavarok.
Akár a Lét egysejtűként dong-nyüzsög
az elrejtett alattomos szándék,
mellyel másnak önként,
s zsarnok-mód ártani lehet,
az el-nem-nyerhető Jövőbe
belobban a hitvány üresség,
cselekvőképtelenség Közönye.

– Félő -, már nem írhat felül semmit
a felmentő morál, nem változtathat
semmit az előre elrendelt
hazárd-játékszabályokon,
melyet kicsinyes Türrannoszok
fejünkre hoztak.

Rémálmokkal terhesült éjszakákon
látomás-kényszerek gyötörve elménk
falára vetítnek elmúlás-torzókat:
saját gödreinket megássuk talán kézzel,
ásóval, vagy épp lapáttal.
Mikor, mi akad?!

Ki tudhatja hány évtized vizitel
szorgalmasan egy-egy újabb
emberöltőnyi akaratot?!
Biológiai óránk fokozatosan
ketyeg s már rég nem leszünk,
mikor döntésekre kerülhet a sor.
– Önmaga kárán a szamár-Ember nem okul,
inkább önzőmód letarolja
mások keményen szerzett értékeit,
s akár a Sors-Végzetben
Prokrusztész-vágyakban
is amőbaként osztozik.

Pupilla-tágult kíváncsiskodni
vágyó csecsemő-szemeknek miként
is vallhatnánk be mindennapok olcsó,
kisstílű kis kálváriáit?!
Egyre inkább kézzel fogható
az egyetemes butító,
önhülyítő tunyság,
már szinte már mindenünnen
az ember arcába tocsog s vágja szitkait.

Bizony mondom már millióféle alakban eladtuk,
s kiszolgáltattuk magunkat;
sordódó Sors-Végzetekkel dacolva,
s becsapott, megjátszott,
elhazudott szerelmekkel,
mikről tán még azt hihettük
lehet szépreményű foganatja.

Megmerültünk immár naponta
rég az önbecsapó mocskos habokig,
melyek akár a spirál-hálók körbevettek
bennünket hamis-talmi,
vagy éppen hazug értékeivel,
miközben jól sejthettük,
hogy minden hamis,
zsarnokoskodó önzés is
rég eltörött, megsemmisült.

Önként szolgáljuk a kancsal,
csalit állító vak-Reményt, mondván:
talán még tartogathat
az átlagnak is néminemű csekélyke esélyt,
mert elakarnánk hinni s hitetni,
hogy az Ember megjavítható,
s Jóra váltható, ha szándékait,
tulajdonságait el nem fecsérli, s adja.

Megkopott immár minden illúzió;
a Lét átkos Sors-szabdalta porció.
A romantikus álmok,
akár semmimondó kártyavárak
ideje korán ledőlnek, elsikkadnak.
Helyükön újabb ösztön-szenny
s mindennapi mocsok fakad.

Foszló életünknek keretet
e mostani hitvány Hiéna-Korszak
egyáltalán mikor s hogyan adhat?!
– Most még úgy volnánk,
hogy legszívesebben magunkhoz
ölelnénk a burok-magányt,
s tudatos, szándékolt Hiány

azonnali metafóráit,
amennyit még csak lehet,
hogy az elmúlásnak semmi
esélye se lehessen arra,
hogy végérvényesen kikoptassuk
magunkat a már amúgy is
hamarján feledő emlékezet
fogaskereiből.

Jelenünkben, akár
a megtűrt vendégek,
vagy épp átutazó Robinsonok lehetünk
csupán s egyre nehézkesebb
az őszinteség táptalaján maradva
a lelki társság fogalmát újrateremteni.

Mást nem tehetek,
s tán nem is akarok tenni:
önző-konok játékszabályaimat
érvényesítem önmagammal szemben is,
titkos benső hang vezérel,
s minden esetben megsúgja
még a Világban lappangó
hitvány képmutatók erkölcsi bukásait.
Odakint sokakat huncut heccekre
bérel fel egy-egy lelkes faldöngető,
siserehad, s mivel gondolkodni
talán már nem is kell
– lebontanak épületet,
iskolát, börtönfalakat.
Hogy a Rendet követelni kellene?!
Ugyan már!

Meggyalázza vétlen áldozatait
vagy így, vagy úgy, s míg a hazárdjátékosok
csaló paklikat kevernek;
javarészt önmaguknak,
addig az átlagok agyában,
s szívében idegen anyagként
szaporodik az azonnali,
méltatlan Haláltudat.

Mostanság a Pénz anyagából gyúrták,
s teremtették a disznó-fejű Nagyurakat!
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
– A szaglószerveket még így is
rendre megüli letelepedett
pacsuli-szag, márkás after shave.

Az esendőségek újbóli kivett
adója az emberbűz.
Némely nagyvilágiasított állat
még így is szinte azonnal megérzi az ösztönöket,
melyek lappangva szabályozzák
a benső tudatallatik cselekedeteit.

Az embernek önmagában kellene
megfürdetnie a csendet,
akaratot, s emberséget.
Az örökké tartó, szelídített hallgatások
is kiadósabban sebeznek,
mint akárhány szike-penge.
Mindennapok olcsó reménye is
inkább jószántából elbújdosik,
igaz mást se nagyon tehet,
hisz ahol védtelen
s kiszolgáltatott a Lét,
ott menekülni kényszerül.

– Önmagát az ember nem mentegetheti,
s tán nem is bocsáthat már meg magának;
domesztikált érzelmek
Richter-skáláján sok minden
másképp mérendő.
Folyamatosan leomló Időben
még jó volna egy biztosított
menedék-fecskefészek,
ahová vissza-visszavonulhatok…

Titkon az álmok kálváriájára készülő agyban,
ahol nem csupán gondolatok,
de hajdan volt,
idillikusabb emlékeink bolyongnak,
még oly egyszerűnek,
könnyűnek tetszhetett,
ha két szív egymásra ráeszmélhetett
s nem kellett puszta
formalitás gyanánt a felszínes,
exibicionistasággal még
különvalón megbirkóznia.

Mennyire jó volt szinte lebegve,
akár a sűrített levegő
a tékozló ürességbe belehullani,
tudva;
nem lesz semmi baj,
mert fogják az ember kezét.

Mégis miért alakult döbbent
meglepett sikollyá az arcban
az őszinte-hűséges kifejezés,
mikor egy-egy váratlan szakítás
önkéntelen is becsusszant?!

– Mostan titkosított barlangrendszerek
feszülnek immár egymásnak;
adok-veszek, kapok-adok alapon,
sokszor egymás után csak kapkodni
vélik fejeiket, mert kisemmizte őket a Világ,
mely tán soha meg nem bocsát!
Egyre inkább beledúlják tigriskarmaikat
a távoltartó Rendszerbe,
s ez akkor már gyanús.

Mikrokamerák ádáz-figyelő kereszttüzeiben,
akár a gyanútlan hangyák,
vagy éppen viaszbábok egymás után
sokszorosított menetben
lépkednek az átlagos ,,egyesek”
s nem is sejthetik,
vajon még minek kell
a harmadik évezred távoli
küszöbén elkövetkeznie?!

– Jó volna sokszor inkább
a meddő csend végtelen
ölére hajtani zihált,
agyonhajszolt fejeiket,
mert most nyomasztó hőségbe
fulladnak még a drága,
felkínált percek is – fölöslegesnek mondható,
motorikus tevékenységnek tűnik

– látszólag tökéletesen céltalan -,
ha tengerpartok lágy ölén
kagylókat gyűjtögetnek a párok,
mégis mennyivel többet elmond
ez minden szónál,
s minden biztos és örök
érzelemnél.

Iszamos semmitmondás
szivárog gyorsított ütemként bele
a Valóság szándékosan
közönyösített zűrzavarába!

Látom naponta miként,
s hogyan pörög, őröl a nagy
s séthetetlenségben megregulázható imamalom;
főorvos Úr babrál, piszkál elfertőzött,
gennyes sebet hófehér kesztyűben,
miközben orvosi köppenyébe
csúsztatja a hála-zsetont,
s míg külön kis lefizethető kvótákért
szándékosan a szúrható vénák
mellé köti be a vért az adott páciens
Élet-Halál közt félúton
túlvilágias-arcú utazóként lebeg öntudatlan.

A szupermarket egyik sarkán
görbehátú mamuska pakol
tili-toli Royce-Royesába sajtot,
szalámit, felvágottakat, kenyeret s marcona,
gorilla-testű biztonsági őr
szándékosan félrenéz,
így huny szemet a kirívó esett felett.

,,Jól van öreganyám! Menjen csak!
Magának úgy is jobban kell!” – s
Míg odakint a nagy Világon
már nem lehet se szánalom,
se együttérzés eladható szerveinkért
súlyos pénzeket kasználnak a fekete-piacokon.

Befolyásos, stróman-üzletemberek
úszítnak hajléktalan, Raszkolnyikov-csavargókra
sintér-fogmegeket,
s míg tart a tőzsdei spekuláció,
mint sajátságos árkalkuláció
– addig kifosszák hatékonyan az átlagos,
lyukasodásnak indult zsebeket.

A korrupt bíró csak hímez-hámoz,
böfögve hümmög, hiszen
Döbrögi Dánielekhez senki egy ujjal hozzá se nyúlhat;
megbékélni, vagy külön-békét kötni
csupán csak legfeljebb
súlyos milliárdokat kifizetve, ha még lehet.

– A kiszűrt vírusok, akárcsak
az alamusziskodó férgek nyüzsgik
immár be számottevően
a balzsamos éjszakákat, éppen úgy,
akárcsak a kibírhatatlanságban
fetrengő nappalokat.

A Lélekben most torz-eszmék,
hitvány, semmirekellő gondolatok
ütöttek maguknak patkány-tanyát,
jobb lesz tán vigyázni!
A bizonytalan Jövő,
minden esetben lerántja önmagáról
a megkeseredett Valót.
Miért kellett vajon fel
s aztán eladni az önmagukban
is jelenvaló szilárdított öntudatot?!

– Tinédzserkorú kismama
cipelgeti magányosan basa-hasát
kihalt sikátori utcán,
s nem értheti a Szerelem
miért nem lehet se
halhatatlan átlényegülés,
se örök Mindenség?!