Anyámat látom én. Húszéves arcát.

Barázdák veszélyes szakadéka nem fenyegeti,

tizenkét órákat vállalt,

s ajkait inkább bezárta leforrasztva,

panaszkodni soha nem is szándékozott!

Egyenes kardvirág-szál teste,

mint az íj, egyenesben megfeszült.

Hajkoronájában őszi avarszíneket

dédelgetett a hajfesték!

Oroszlánhitű akaratossága mellé

nagy áldozatokat adtak az évek.

Sebezhető volt Ő mindig is,

bár könyörtelen világok peremén

is felemelt pallos-hittel átevickélt inkább,

s akkor a gyöngédség megbocsátható

véteknek tetszett csupán.

Se embert, se sziklába vájt akadályokat

nem ismerve

halad hajnalok bizonytalan,

fölsebzett pirkadatán vézna, kis kezeivel,

megtörhetetlen kedvvel mindig odaállt,

s két ököllel, vasakarattal mérte

a Munkát bizonytalan jövővel,

s mégis mindennap föl mert állni,

remélni s gürcölni!

Ahogy önfeláldozón,

mint óvó Madonna, angyal-tekintetű

Dzsokonda, ragaszkodón szeret,

ahogy tüskés kedvű ellenségeit

cséphadaróként nyüstöli,

nyúzza, hadakozik velük

megfeszített öntudattal,

menyecske-kipirult arccal,

gyilkos élesre csiszolt körmökkel,

– akaratát, mint fölvilágosodott,

makrancos hölgy mindenképp

tűzön-vízen át keresztülviszi!

Kamaszos daccal, szikladöntögető

sárkány-akarattal vitézkedik

sok-sok éve, kaszabol,

körmöli anyagi költségvetését

rendesen, s mégsem

áhítozhat még a hőn áhított

nyugdíjra, hogy önmagát

megérdemelten befejezze,

finom kisdedkezeivel

sokszor kopaszodó hajhagymáit

babusgatja,

cirógatja, és én

lábmasszázst alkalmazok nála.

Leboruló alázatként

az önzetlen szeretet ragyogása előtt!

Lenyűgöző fölénnyel figyeltem Őt,

ki küzdelemmel hajszolta magát

a Nemesebbre, a jobbra.

Önmagában féltve őrizte

az önzetlenség kincsét:

Az Egy-lényeget, amit anyai örökségként

egyke fiának is áthagyományozott!

Bármit is sikerült még kimondani életedben,
az az ásító víztükör felszínén megrekedt.
Mert tudhatod:
senki sem maradhat különálló sziget,
melynek partjára nem köthetett ki hűség,
szeretet, szerelem,
vagy legalább is a boldogság töredékes,
pillanatnyi látszata.

Magadban kell,
hogy még megőrizd
harminc évre kicsinyes,
áttetsző titkaidat.
Hófehér vászonnak képzeled
a kettőzött élet suttogásait,
holott hamar rádöbbensz
csupán csak kiégett polaroid.

Rávetülnek gyermekkorod
legszívesebben elfeledettnek
hitt szánalmas bukfenc-botlásai,
melyeket aztán egy hátralévő
életen át minden egyes nap hurcolászol;
mert szándékosan inkább
már magad is beleolvadnál
szűkebben vett áruló környezetedbe,
hogy még véletlenül se leplezd le azt,
akinek megmaradtál.

Álomfogait rejtegeti a kóbor álom,
s mire dereng a hajnal
mintha megfeledkeznél
róla szándékosan,
hogy még dolgod lenne itt.

Tedd fel magadnak csak
nyugodtan a visszatérő kérdést:
beletörődsz-e mihaszna
sután dolgaid jelenlegi állásába,
vagy inkább változtatni akarnál,
de fogalmad sincsen,
merre is indulhatnál?!

Valahol legbelül magad is érezheted,
hogy életed hátralévő részében
úgy kell már nagyon
sok mindent mások kárán
kikönyörögnöd, nemcsupán azért,
hogy végre egyenrangú
félként komolyan vehessenek,
e hogy megtalál kendőzetlen
válaszaid mikéntjeit is.

A föld legmélyebb nyúlürege
sem eléggé tágas hozzá,
míg elfogadod,
s hozzászoksz saját kikészített,
születésedtől jelenvaló
burok-magányod paramétereihez.

Sokszor jó volna kilépni
vakfoltok szándékos takarásából,
melyek láthatatlan senkikké
alázzák az átlagos kisember-egyént is,
ne legyen az emberi fejekben
ez az örökös kisstílű napfogyatkozás.

A puffogtatott megfutamodó lélekerőt
se szabadna könnyedén veszni hagyni.
Most ez megy: kis és középvállalkozások
akadhatnak fenn akár bármikor
egymás akasztófáján
csak mert a nagyobb üzletszagú cápák
mindent és mindenkit felzabálnak,
amit még csak lehetséges.

Olcsó Júdás-aranyakat csörgetnekf
méregdrága nadrágzsebeikben,
vagy épp csak legújabb
sportkocsijuk slusszkulcsait;
aligátorok zsákmány-koncokra
így leskelődnek szépen,
várakozva csöndesen.

Elég számukra csupán csak
egy váratlan rossz időben
történt pillanat, hogy kedvükre
még lakmározzanak;
meghibásodásnak indult
íránytűk egyre inkább
rossz irányba visznek.
Nem Keletre kellene menni,
– de ahol még megmaradt az emberség,
a humánum kicsike szikrája.

Egyetlen levegő-ígéretbe beburkolja magát
a néma hírhozó, akit – persze -,
rendre lelőnek, mint felhasználható,
járulékos bűnbakot.
Tíz kicsi ujjacska bizony mondom
elégszer reszketett a ravaszon.
– Az állandó nyughatatlan
jelenlévő szorongást mindig
figyelni kellene a benső dióbél-lélek
mélyén egyre lentebb.

Évek óta minden kisember
a peron szélére áll tétován,
mintha egyedül csupán csak
ez maradhatott volna kijelölt helyszíne arra,
hogy mások emberszámba se vegyék;
mintha az arcoknak se volna szabad
másfelé nézniük csupán
csak egy irányba.

Kábult bogarakként szorultak
a Lét neonreflektorai közé.
Bezáródnak a kicsinyes gondolatok,
akárcsak a metró-ajtók szűk,
és dohos-szagú alagutak vaksötét mélyén!

Eltévesztett mozdulatok,
szerelmi vallomások,
az elbuktatott bukfencek
kikényszerítése a pörgető Időben,
a felcsavart pörgésre
ítéltetett Ninivei városok;
remegések, és tettenérések
kicsinyeskedő hozadékai.

Morajló vérrögök vajon
elérik-e még biztonsággal
a szív pitvarkoszorúit,
hogy ne következzék be a totális infarktus?!
A legfiatalabb szamár-generációt
is mintha már tévesen manipulálták volna,
hiszen rendre megfenyegeti őket
a tartós szarkalábak,
és ráncok villámmozgatása.

A tömeg-emberek sokasága
inkább hajléktalan gilisztákon lépked át;
mélységek legaljából – félő -,
talán nincs is tökéletes kiút.
Csak tűrések, készülődések
vannak az eladható túlélés reményében.

Atommag-suttogású látóhatárok
körme alól gombafelhők szaporodnak;
a tinédzserkorú dívák
is egyre inkább
gyerekkor-mentesítve viselkednek,
mintha már nem is emlékeznének
a sarazások és babázások emlékeire.

Ragályos visszhangok ordibálnak
egykedvűen az emberek süket füleibe;
megígérhető juttatásokat
szándékosan a szemeteskukákba hajítják,
mondván: elégedjetek meg azzal
az életminimummal, ami jelenleg tiétek.

A Világ újabb és újabb szemmel
látható Apokrif-jeleket mutat,
s alig-alig akad, aki megértse.
Körbe hordozható tudatos magány
egyre fojtogatja áldozatait,
– Vigyorrá torzultak,
estek szét hajdan
a régi megérdemelt nevetések,
melyek oldják gátlásaink,
és tán még felszabadítanak.

Minden baj forrása az volt,
hogy a Világ még így is talmi lett,
amibe egyre könnyedébben bele lehet halni!
Ébren és a tulajdonképpeni
tudatallatti között
már féluton mintha rendre
el-eltűnne a pillanatokba beburkolt,
ösztönszagú tétovázás…

Akár csenevész,
folyamatosan enni könyörgő
majomkölykét a fán,
úgy tartották tenyerükön
a Világot és jövőt ,,egyesek” az idillikus,
megérdemelt álmaink is rég sóval,
betonnal beszórták
csakhogy a tulajdonképpeni
átlag érvényesülni sose tudjon,
bár végzettsége, és szakképesítése
még megvolna hozzá.

Eltűnnek rég délibábos
szent hallgatásban,
kik egykor még azért léteztek,
hogy egy könyvtár,
vagy iskola virágozzék,
és tahó-bukó véglény-ivadékok
helyett kiművelt
emberfőkkel gazdagodjék a lét.

A falak most nemhogy leomlanának,
ahogy építve lettek,
de újabbak nőnek a helyükre,
akár a mérgező spóra-gombák,
mert a valón talán nem tűnődni kellene,
de megélhetés gyanánt
ezt-azt még cselekedni.

Echozó visszhangokkal
terhesül nem csupán vigaszos bűntudat,
átmeneti sikeresség,
melyet még jó, ha aprópénzre
is be lehet váltani,
s miközben kuponkódokért
élelmiszerek árából is
engedhetnek valamicskét,
mire az ember fizetés gyanánt
a pénztárak kasszája elé kerül kidülledő,
értetlen szemekkel mered a számlálóra:
,,Valóban így megdrágultak
a hitvány evilági árak?!”

Mostan lélek s tudat
csupán csak ritkán egyezik;
önmaguk cinkos kettőzött
árulóivá süllyednek mind a ketten,
hisz eléggé meggondolatlanok lehettek,
hogy még mertek bízni
s hagyatkozni akár jóbarátok,
akár a Kedves angyali szavára.

Időtlen elvásik a megszámlált Idő is,
melyet még itt kell eltöltenünk
csak úgy boldog-szomorú
örök aggastyán-gyerekek módján.

Akár egy fej hagyma,
melyet csupán rétegekként illik
meghámozni, ha a valódibb lényeghez
egyáltalán hozzá akarnak jutni
– így vagyunk mi a bensőbb,
mindenki szeme elől féltettebb
bensőbb lényegünkkel is;
jószándék s álcázott terveink
– észre is alig vesszük -,
mintha máris szándékos megfigyelés
alá vontak volna bennünket.

A feltekert, szimmetrikus zajokban
már szinte alig-alig hallható,
vagy tisztán kivehető a lélek
kendőzetlen örökérvényűsége,
az őszinteség, melyet sokszor
egymás fejéhez hozzávágnak.

A titkos violin-kulcs mintha
máris beletörött volna a kapukat
s kisajtókat kedvére nyitogató,
rozsdásodásnak indult zárakba;
miért van, hogy mostanság lelkeket
bőgetnek öröklött Ázsiák
s a Nyugat is egyre távolabbinak látszik?!
– S kiket bepánikolós tudattal
meg-megszállt a mindentudó Noéság,
mostan már inkább azok is rég elhallgattak.

Mert az ellentétek most még szembe mennek,
ahelyett, hogy próbálgatnák
a kiegyezések tárgyalható kompromisszumát,
Áramszünettel egybekötött üzemzavar
hasítja ketté az agymosott koponyákat,
melyeket rendre beszippantott
a bulvár-médiák alamusziskodó,
tartós brutál-nézettséget növelő
szenny-műsora;
,,ki másnak vermet ás” –
s míg szól a mantra riporter
s kisstílű influenszer akár
az összegazsuláló, nevető cinkosok
kölcsönösen kérdéseket váltanak inkább,
hogy kétséges válaszaik
is megbízatóknak tűnjenek!

S mert így halad ez a rusnya,
elcsépelt egy-világ mintha
teljesen természetesnek tűnne,
hogy az ember is előbb-utóbb megalkuszik,
s megvesztegethető módon eladja önmagát!

mert most még a gyógyszerszagú-magány
is egyre nyilvánvalóbbá válik;
betakar mindent s mindenkit,
a megfáradt szemek is
ideje korán becsukódnak.
Az elhagyottnak gondolt
hófehér falak közé észrevétlen bekúsznak,
mint iszamos nyálka
a visszatartott csönd jégcsap-hangjai.

a magába zárt pillantások
kicsinyeskedő titkai néha sokkalta
visszataszítóbbak,
mint az általános feltételezés,
miszerint: valami már ideje korán bűzlik
az adott általános lét játékszabályai közt.
A tudat sokszor nincs is magánál azáltal,
hogy előre eltervezetten vétkezik.

A várakozás és megérdemelt
remény hervadó rózsái
– félő -, már nem bonthatják ki rózsáikat.
A repdeső, ám valójában
vacogó kétségek szándékosan
elárult társakká lesznek,
hisz a vacogtató szent láz
tüzei váratlan már
mind ellobbannak.

Szédülések vörös karikái
pedig hamar túlzottan
messziire gurulnak.
jó volna, ha az agyból
a végső bizonyosság megfontoltan
visszatérne zsigerek,
alamuszi ösztönök táborába.
A nyughatatlan álmaink
közül ne kelljen immár
több egy-világot kiszakítani radikálisan.

A dobbanó infarktusokkal fenyegetőző
szívek töviskoszorúját
imitt-amott éles, szúró
mellkasi fájdalom szorítja,
mintha csak az élet keresztmetszete
múlna rajta. vajon
már mindenhova betonutak
vezetnek ahol igazmondó szavak
s források fakadnak?!

Mert nincsenek lehetséges jó,
és rossz válaszok:
összefüggések láncolata,
már ha volt is régóta kipusztult,
vagy épp csak megszűnt.
Árulóvá aljasodik a Minden is!

Mikor még az iskolákban dívtak
a rendreutasító körmösök,
amikben szófogadók, és balhézók
éppen úgy, közösen érvényesültek;
a kisstílű diákcsínyekbe kicsit
talán még bele is simulhatott,
mint valami titkos, átmeneti megoldás
a látszólagos győzelem fölénye
– szégyenekkel megkoszorúzott
megszégyenítés és vereség volt
az egyedüli juss, amit magától
értetődőn napok sivárságán
az orrok alá dörgöltek.

Szándékosan titkosított,
önként meglapuló jellemekhez
a fegyelmezett, túlzásba vitt
rendreutasítás így teremtett
újabb és újabb fölösleges félelem
és rettegés-érzetet;
rendre fűzött tudatalattiságban
még hitvány mód meg-meglapult
az önkéntes beárulás
spicliskedvű módszertana.

Könnyen romba döntött kártyavárak
lehettek a gyermekkori emlékek csupán,
melyekből sajnos rendre
egyre inkább abszolút,
és egyre szigor-keményebb,
keveset hezitáló abszolút
felnőttek születtek.

Alamusziskodó kételyekbe mártva
viseltetett az extrém, posztmodern,
kísérletező kedvű, mohó tudásszomj,
melyet a nagy tudású tanárok
is inkább előbb, mint utóbb
totálisan kigúnyoltak,
és meg is vetettek, s míg az idillikus,
kicsinyes illúziók falát
minden egyes nap felépítették
és le is rombolták egyetlen
véges döntés-ütemben,
láthattunk átsuhanó,
tétováskodó félelmeket
egymás agyongyömöszölt
koravén arcán.

Anno még a permanens káosznak
is megvoltak a maga kisstílű miértjei,
hogy ti. miért kell valakit
szamárpadba beültetni,
holott gyerekszáj ellen nincs
s nem is lehet mélyenszántó orvosság.
Sötétített vakondok-sorokban
zuhogtak alá összetört-lelkek
faláról az elgondoltnak
vélt tudás-perifériák…

A gyönyör mellett valósággal
azonnal felütötte komisz-zsarnok
fejét a féktelen önzés,
mely tán mohó birtoklási vággyal
magához bilincselte
a szerelmes szív szabadságát;
míg egyeseknek beteljesült
csodát tartogat,
másoknak a nem várt
beteljesedett kilenc hónap
örökkévaló vízválasztó egy boldog,

önfeledt idilli korszak méltatlan befejezése,
hiszen vadak, barmok,
s velejéig önzők a férfiak is,
mert úgy képzelhetik placentán
alagútjain útban lévő kisemberek
már nem a feltétlen szeretetet adagolják,
de a követelőző, mohó birtoklási vágyat,
mely megfossza a legtöbb anyát attól,
hogy a férfit is saját
gyermekeként szerethesse.

,,Édes szívem! Én nem akarok gyereket!
Újabb koloncot vastag nyakamra!”
– szólt a megsértett hiúság
a teszteszteron-Titán szájából,
majd simán lazán egy füst alatt
ki is sétált imádott kedvese életéből.
Még a kórház szülészeti osztályára
se nézett be, hogy érdeklődjék
miként s hogy vannak ők ketten,
akik drágábbak a Világ összes hitvány kincseinél.

A szuszogó kisded újdonsült
anyja dédelgető karjaiban
szuszogott makacs egykedvűséggel,
mint akinek teljes joga van hozzá,
hogy immáron a feltétlen szeretetet
végérvényesen megkaparinthassa
s aztán megtartsa saját magának.
Mohón szívta magába az életet-fakasztó
anyatejet s míg a gyönyörű kismama,
aki nemrégiben még arra panaszkodott,
hogy terhes, gusztustalan bálnaként
miként fog a tengerpartin
csábító bikiniben grasszálni,
most talán végre megértette,
hogy a leggyönyörűbb ajándékot kaphatta,
amit a sokat-szenvedett élet
valaha is tartogathat.

Így a kismamából kicsit félig felnőtt,
félig újra gyermek lett,
s szívében érezte miként öltött testet
előbb csupán zsibongó testében
az ösztönök táncaként a Mindenség,
később már hús-vér valójában.
S bár a kapcsolati szakítás
– úgy tűnt -, elkerülhetetlen
még sohasem volt ennél sugárzóbb,
kiegyensúlyozottabb s boldogabb!

Régi barátok szövetsége újból megújulni látszott,
amikor megcsörrent a mobil:
,,Ne haragudj, de be tudnál jönni! Kisbabám lett!”
– S a rég elfeledettnek gondolt,
csacska kamasz-remények
hirtelen újból lángolásnak indultak.
Embermagasságú Teddy-mackóval
és tartalmas húslevessel érkezett.
Fölöslegességszámba menő szavakra
nem is volt semmi szükség.
Boldog-ragyogó tekintetek
hangtalan párbeszéddel suttogva beszéltek.

Úgy állunk barátom,
hogy manapság már mindent
milliószor megtagadunk:
édes-bús szerelmeket, kínzó,
égető szakításokat éppen úgy,
akárcsak Mindenség ösztön-érzelmeket.
Kérdezhetnéd barátom, ki lehetett vajon
a nagyobb áruló kettőtök közül:
a folyamatosan veszteséges, sebezhető szív,
vagy csupán csak a spontaneitást
tükröző vágy-érzelmek egész sora?!

– Már hiába is keresgéled válaszaidat,
mintha már nem is léteznének,
mert mindig fontosabb volt kisstílű,
pipogya karriered, s a tudat,
hogy vajon mások miket is
gondolnak éppen a hátad mögött.

Majdan egyszer csontig levetkőzöl
hogy bensőbb, igazibb lényed
is napvilágot lásson, mint vakondok-lény,
aki először a felszínre merészkedik
s megretten, mert hunyorogni kényszerül;
te magad is jócskán hunyorogni fogsz,
akár egy vaksi, szemüveges dagadék
pöffeteg-gomba, gyáva nyúl,
ha az imádott Kedves egyszer
csak váratlan bejelenti: bocsika,
de már régóta mást szeret,
s hogy azért hagy el, mert
nem tudod kielégíteni sem luxus anyagi igényeit,
sem bizsergő ösztön-molekuláit,
melyekről úgy tudhattad
híven hűségesek maradtak tehozzád.

Hitvány, semmitmondó életed
gyorsított ütemben végképp kiüresedik,
talán csak azért, mert sosem érthetted
meg igazán a zaklatott,
összetett élet kicsinyes,
alattomos játékszabályait.

Álmaidban önző-mohó rabságod
próbálna gazdatestet önmagának
s mikor majd tükrök mélyére
tekintesz kíváncsi-gyermeki Esti Kornél
gyanánt magadat is váratlan megleped;
hogyan is gondolhattad hajdanán,
hogy minden álmod,
vágyad mit elkívántál
maradéktalan teljesülni fog!

Mind-mind tebenned beidomítja ösztöneit,
s már csak akkor döbbensz,
ha idegileg váratlan összeroppant kétség,
bizonytalanság, tartósított hiábavalóság,
mint a spleen alapképletei.