A Nyár babonázó,
mégis mérgező heve
még egyre fojtogatja panel-magányomat;
autók alvázára tapadt kicsinyes
por-piszok szitok-szemcse szálldos,
mint akár egy cinikus metafora.
Mintha az ember birtokolná a Hiány
mellett a tudatos magány-tudatot is,
hogy életének értelme rakéta-sebességgel
váratlan-hirtelen lepereg
s csupán csak por s hamu lehet.
– Még tudatlan toporogni kényszerültem
az összezavarodott Jelenidőben,
ahol ember-embert, testvér-testvért
elad s az ember-roncs ivadékok
is butító idióta-ostobák agresszív,
brutális hordáiként viselkednek,
viszonyulnak, vagy épp helyezkednek.
Mikor kit lehet érvényesülések,
könnyen jött járandóságuk
fejében végleg eltaposni.
Kőnehéz-érzelmeimet – meglehet -,
könnyelműn eltékozoltam,
hiszen sebzett szívemet szolgáltattam ki,
azért, hogy látva láthassanak
csökevényesagyú vombatképű bon vivanok,
mihaszna, csicsergő pláza-dívák.
– Érzem ez a sanda, számító Kor
már nem az, ami hajdanán volt,
mikor megértették, de szomjazták is,
mint lédús, mézédes nektárt
a szavak mögöttes értékét
s az angyali hölgyek vágyakoztak
egy-egy butuska-gyerekes strófáért!
Jaj, hová tűnhetett a Minden Egész?!
Most a szikár Valóság már engem is
be akar rendre szippantani;
ezért van, hogy úgy viszonyulok,
lázadok, viselkedek, ami különc-egyedi!
Muszáj, hogy önmagam megmaradt
maradékát vagy így,
vagy úgy akár még tíz
körömmel is megőrizzem!
Jó volna még múlandó
szivárvány-fohászokat rebegni Valaki felé,
akinek csupán csak az érzések feltétlen,
és mindig őszinte-örök
kincs-gazdagsága kellene
s nem volna többé kicsinyes,
senkiházi irigység,
féltékenység, hiszen a Létezés harmóniáját
birtokolnák alázattal a megtört szívhangok is!
– Eltör de vissza is adhat
minden miccenő mozdulatot
a pillantások feltétlen varázslata…
Kik megismertek – igaz úgy, ahogy -,
tudhatják: elérhetetlennek
tűnő Életmódot kutatok,
s hajszoltan keresek,
hol tán még megpihenhet
nyughatatlan Lelkem.
Megriadt vadként átölel a kísértő,
rémálmokkal szabadtalt föld éjszaka,
akárcsak a kinti,
alattomosabb külvilág.
Hervadó szégyenemmé lett már
oly sok kísérletezgető,
elvetélt próbálkozás:
,,Mondd csak?!
Szeretnél velem élni,
vagy legalább meglátogatni néhanapján,
mikor van egy kis időd,
s nem zavar túlzottan
is össze a cápaként fölemésztő üzleti élet?!”
– Meggyűrődött válaszok
persze rendre elkésnek,
s talán jobban tenném,
ha nem hinném el,
hogy az ,,egyes” emberekbe vetett bizalmam,
hűségem bizony-bizony rendre megrendül,
mint ingatag kősziklán a tétova lábnyom.
– A Mindenség árkaiban,
vagy ha tetszik a Semmi ágán
jó volna precíz-pontosan tudni,
hogy mit hozhat még zihált,
meghajszolt fejemre e sors-tragédiákkal
szabdalt, zimankós Élet,
melyben aligha lehettem otthon?!
A ,,mi lett volna, ha?”
és a ,,minden el van rontva”
kölcsönös alapképlete izzik folyamatosan
zaklatott, neuraszténiás agyam kifeszített
anntenái között,
s még mindig nem érthetem,
s tudhatom, hogy az ismeretlen
bizonytalan felé kutatok,
akár egy megvakított vakondok,
vagy tudatosan úgy látom a dolgok,
tárgyak, s emberek földi kálváriáit,
akár Theirésziász?!
– Csalások koldulnak hírnevet,
karriereket, hitvány érdemeket
hivalkodó, görbe-tükrökben;
válaszolhatatlan rések közt
beette magát a tarack-dudva.
Kőfalakat – hiába is akarnám -,
tudatosan még nem bonthatok önmagamból,
csupán csak, ha az Egy-Kedves igazán felismer,
s határoz:
Én volnék az Igazi!
Nem vonzanának Odüsszeusz-járású
adrenalinfüggő kalandok,
ám tengerparti romantikáknak
még így is zsigerileg tudnék örvendezni!
Jó volna rámutatni az elven,
lüktető Élet hiányosságaira;
lelki-testi sebek
stigma-szégyenfoltjaira,
melyek a gyorsuló Idő távolából
is egyre nehezebben heggednek
s gyógyulnak.
Valahogy sosem adódhat
rá drága-kincses alkalom,
hiszen a puszta tények természetes,
logikus következményei rendre
felbontják az értelmi-érzelmi
szövetségeket is,
mint afféle titkos,
láthatatlan kötelék-halmazokat,
amik még megfejthetnék
az egyes személyiség összetett pszichéjét.
– Csak vendégek lehetünk itt,
udvarias turisták, akik átmennek
egy egész Életen,
s vissza már sosem térnek.
A mindennapi dolgoknak talán
nem is szükséges megszólalniuk,
hiszen közvetlen összeköttetésben
állhatnak a kozmikus terekkel;
a lélek lélegző, titkos rejtelmeivel.
Még a könnyű tánclépéseket is túlzottan
bonyolultnak találják,
ha nem megfelelő az,
aki tanítva megérthetné.
Vajon a legegyszerűbb bizakodás
is csupán hiú, hiábavaló remény?!
Anyagias vonzás és taszítás közt
félúton csupán önmagára
hagyatkozhat az Ember.
A szív kulcscsomóit rendre
mindig az Egy-Valaki hajítja el,
hogy még véletlenségből
se lehessen kinyitni
a szerelem Mindenség-kapuját.
Miért kell mindig két ellentétes
félelem között
vergődve átértékelni azt,
ami már úgy is nyilvánvaló,
vagy épp törvényszerű?!
– Mostanság a logikus,
manipulatív romlás évszázadát
éljük tűrve, meghunyászkodva
s még mindig nem sejthetjük,
hogy mi lesz a vége
egy olyasféle
kompromisszum-paktumnak,
melyet Damoklész-kardként
bujdosó fejeink felett köttetnek!
Milyen közös várakozást
kellene még elősegítve megvalósítani,
hogy az Ember végre teljesebb
értékűbb lehessen,
s ne csupán hangyaforma
rabszolga egy groteszk-torz
társadalmi berendezkedésben?!
Jó volna még pár évet,
mielőtt végképp itt hagynám
e földi Létet; tán boldogan hinném,
ha kártyákon kivetnék elém a forgandó,
bizonytalan Sorsot,
s azt mit számomra tartogat,
vagy fénylő ezüst-csillagokból
jósolnák meg a valódi látók,
hogy: Na, vajon mi fog történni
a következő viszontagságos évtizedekben?!
Még régen tudom,
hogy kimért Időm kiszabták
a Pákák, s pumpáló
szív-határidőmből éldegélek,
míg csak szerveim bírják.
S míg a Hóhér Idő fejem felett
elzengeti a sajátságos szentenciát:
,,Itt maradtál! Hát becsüld meg jól magad!”
– Sokszor jó volna kicsit dacolni
e hitvány kockázati mérlegekkel:
még legalább harminc egynehány évet,
legalább annyit,
hogyha másoknak sikerülhetett
az Egy-Kedvest megtalálni,
tán én se vagyok reménytelen eset.
S mint kispénzű, átlagos alkusz,
aki éveiben alkuszik
– a Lét sakk-lépcsőin fel-le járkálok
s megnézem milyen utakon indulhatok?!
– Igaz dagadék Sziszifuszként,
csigamód-lassan hátamon
cipelem megtörtént életem emlékeit,
de szívem kapujáig
csak kevesen nyerhetnek bebocsátást!
Derűs, váratlan találkozásokban,
akárcsak vakszerencsék kontójában
egyre kevésbé hiszek.
Napok hordalékán – ha nem vigyázok -,
inogva még kibillenthetem
életem mérlegét.
Igen ám!
De vajon pontos-e az adott mérleg?
A vágyak, álmok képlete
nem csak hitvány, hiábavaló káprázat
– de céltudatos felismerése
összefüggések láncolatának?!
Talán nem lehettem márvány,
csak semmirekellő sár-agyag,
akárcsak a méla Enkidu.
Hiába tűrtem hiába sok évet
méltánytalan sosem lehettem ép,
s egész, élettelen Hiány
s Csönd várakozva várnak…
Kicsit mindig túráztatja az ember
az agyának antennáit;
jó ok lehet ez a kisebbfajta,
bölcs meditációra.
Nem csupán csak megidézni
a boldog-szomorkás,
sanyargatott gyermekkor méla csacska idiomáit,
gravitációs pórázakon akarat,
s manipulációs szándékoknak engedelmeskedni,
akár rángatható figura – nem akarok.
Odakint nikotin-vigyorgású homeless-ek
egész tetszetős, borgőzös kis csoportja
egymással ölre megy fenyegetőzve;
betört sörösüveg-invázió
csörömpölése a vérző homlokon…
A visszapillantó-emlékek közt,
mintha sokszor kripta-arcokat vélnék felismerni.
Sugarai ósztodott jelenés minden perc-pillanat,
melybe valaha is az ember
önszántából még belefeledkezett.
Prizmatikus magány vagy éppen
a hűsített sötét-szoba láncol-e
magához kánikulai tűz-özönben?!
Félő a történelem – sokszor -,
tetőtől-talpig újfent megmotozza vétlen áldozatait.
Az Időnek minden esetben ára van,
akárcsak az ember-életeknek.
A végtelen Sorssal nem jó sem alkudozni,
sem hazárdírozni.
Oldalazva menni a bizonytalanba
egyáltalán nem jó hecc,
mert az ember sosem nézhet vissza,
hiszen akkor sóbálvánnyá kövül.
Legfeljebb csakis kizáróan előre, ha mehet.
A felejtések múmifikált vitrinjét talán
csak az Alzheimert-dédelgető sejtek őrizhetik;
fokozatosan szétmorzsolódnak
a lepecséltelt mosolyok vigasz-fokozatai.
Miért van, hogy a Létezés szavatossága
olyan hamar, alig cirka hatvan évbe mérve lejár?!
Mintha ólomtáblákon járva
kellene folyamatosan közlekedni,
ám vákuummentes térben és közegben.
Mert a mélyebb valóság tán sosem tűrheti
meg örök adósát; mámor-álmokból hiába
is gyúrhatnánk megváltó holnapot.
Lábbal lehet tiporni az evidenciát,
vagy a kiszámított logikát.
Társadalmi szintű kérdést intéz
az elme hozzám:
meglehet a bőrünkre megy
minden sakkjátszma?!
Mint aki hintán ülve
zuhan, szédülve, tériszonnyal
biztosan, hóhér-kötéllel tartva,
mégis majdnem
leszakadva, úgy hagyom el
tört-szilánkokként napjaimat. Jó volna
még, ha kihullna belőlem
egyszer s mindenkorra már
minden gond s milliónyi baj;
lopott romantikák,
Halhatatlan-Mindenség-érzések egész
sorozata, egyre
kevesebb kenyér-kereset a
következő tíz szűkös évtizedre.
Egykoron engem is – akárcsak
mindenkit -, pórázon rángattak
célok, tervek, álmok
képletei, hátulról kísértettek
előbbre. Távolság s Idő közt
félúton minduntalan elveszett
a valódibb Lényeg;
kétféle áltatás hamiskodó vitái
feszülnek egymásnak már
elég régóta. Hamis
frázisokról tékozló ígéretek felé
ragadják az egyszerű, tehát
megvesztegethető embert is a gyors
meggazdagodás konzekvenciái. A
felszín alatti hitvány Valóság
még mindig ékesen,
tollászkodva szólítja magához
gyanútlan áldozatait, s aki mást
mondd vagy bolond, vagy épp
csak hazudik! Aki nem
szeretne aláhullni villámgyorsan
– félő -, csupán a föld
alá mehet: vakondok, s
férgek sötétlő, alvilági
otthonába. A tudományos deduktív
sejtést is rendre aláássa
egyik-másik propaganda-prédikátor
Kelj Fel Jancsi, nem nyomon
követhető már egyetlen
valamirevaló okfejtés sem! A
szándékos megtévesztőt – bár
leleplezik -, mégsem nyeri el
méltó büntetését, hisz sokan
kétarcún forognak, akár a
forgandó vakszerencse, avagy a
föld! – S míg a Lét
nehézkesen, rozsdásodva forogna
még a zubogó esőcsatornák
mostan rendre megtelnek; félő
a palántáknak annyi!
Kirothadnak gazdagabb termések.
Két véglet közt keresném
sovány életem, még mi hátra
van: a megtalálható
Boldogság aranyló üvegcserepei
is rendre elhagynak, vagy
épp csak becsapnak.
Jelentéktelen porszemként
veszünk bele a megsemmisítő,
Hóhér-Időbe,
melynek csupán csak fizikai
manifesztációját ismerhetjük.
A percek háló-húrokkal
– igaz ugyan -, még bőszen,
s kitartóan megkapaszkodnának a szervek,
szövetek s molekulák kohéziójában,
mondván; ha az oxigént szállító
véredények eljutnak rendeltetési céljukhoz
titkos szívkamrák pitvaráig.
A Lét tán nem is tűnik
annyira lehetetlennek,
bonyodalmasan összetettnek.
Hiába a távcső,
vagy a lelki utakon történő
megismerés-kutatás:
aki odabent rab lehetett csupán,
odakint egyre viszontagságosabban boldogul.
Ingalengető bolond Yorick,
aki még utolszor mégiscsak
alaposan megsikálja a halandó koponyát,
míg észreveszi,
hogy nem maradt beszélő nyelve,
hogy a szavakat hirdesse.
Végtelen s mégis Végesnek érezheti
az Ember jelentéktelenségében önmagát is;
ötfős hölgy asztaltársaság,
banális, gyermekkori gyilkos-tréfák,
miközben az egyik fél – rendszerint -,
minden esetben a sebezhetőbb
rendre megsértődik,
míg később a barátság próbája
épp ezért bukik el.
– Könnyebb dolgom lehetne,
ha az illető hölgykoszorú tagjai is
inkább Theirésziász-szemekkel látnák
a bennem morajló Egy-lényeget;
hogy kálvária-Odüsszeiát jártam sokáig
s lettem megkeseredett,
sokszor fölösleges cinikus.
A nemlét enyhítő nyugalma
most még kitartott türelemmel várakozik,
nem tudni vajon meddig?!
Elsorvasztott ígéretekből képtelenségnek
tűnik mindennemű szilárd-tartós építkezés.
Gyűlölt beavatások korszakában
kiakartam vonulni,
mert talán egyedül csak én hihettem:
másként is lehet!
Lassan csordogáló könnycseppé lett
a fájdalom éppen úgy,
akár a megaláztatás.
Mit érhet, ha az ember maga
után felégeti
a megmaradt mentsvár-hidakat?!
Bizony alkonyodik immár
az Ember feje fölött az ég.
Terhesen vérző alkonyi egek dagadnak
ki már önmagukból;
messzetűnő horizontok
egyre távolabbnak tűnnek,
ha a megvalósítható célokról,
álmokról ábrándozunk.
S egyszer csak lesz minden elérhetetlenné.
Egybemosódik a hétköznapok renyhe,
szelídített mocska a Holnapok romladékával.
Csupán csak az Ember végesre szabatott Idője maradt;
a titkos lassú visszaszámlás,
a születéstől jelenvaló, mely ott burjánzik
a sejtek molekula ős-hazájában is.
Az előttünk tornyosuló választható tér
talán már sehol se látszik,
legfeljebb csupán egy-két szerencsésebb
kiválasztott kiváltságos, ha ismerheti a titkot:
miként kell mostanság boldogulni?!
Együtt kell érezni a süllyedés kiszolgáltatottságával,
mely folyamatosan zúzna,
rántaná le az Embert a végletekig s tán tovább.
Vajon még hány létezésben a jogos indíték,
a méltó megtorlás, hogy Ember maradhass,
s akaratod, emberséged hitványmód
Prokrusztész-ágyba ne tedd?!
Zuhanó sorsok kálváriája már így is az Emberé,
a túlvilág is csupán hazárd-blöff,
ahol tán ismét megaláznak.
A Világra eső árnyak már így is szétterülnek,
ha nem vigyázol;
beszédes szemek csillagaiban
egyre kevésbé lehet
felfedezni az önmagáért való,
őszinte megismerés kísérleteit,
ha még akadt.
A megszerzett tudás – félő -,
már nem Eggyé, Egésszé lényegülhet át
– de azonnal darabokra hullik szét,
mert a megidézett emberi törvények
is csődbe mentek rég,
s a kiűzetés ténye nagyobb mint valaha is.
Az értelem fölriadása,
hogy muszáj lenne külön utakon
még megpróbálni a kiszakadás
nem csupán a Történelemből,
de a társadalomból is.
Elképzeltem Halálomat.
Mint mikor harminc ezüstpénzt adtak a jóképű,
mosolygós Hóhérnak,
aki nyakam köré fonta a hurok-kötelet
midőn bitófára akasztott,
majd kedvesen még biccentett is,
de csak egykedvűen döntött.
Mint ama férfi, aki a vacsora után
– ki tudja miért -, elárulta Őt.
Mint ama szelídített jóbarát,
ki anno számtalanszor elárult
s nem tudhattam sosem valódi,
ismeretes okát,
ti. hogy miért is tette?!
Az egy-Kedves még most
is sugárzóan gyönyörű,
áldott anyasága egyre
jobban megszépítette;
földöntúli szent méltósággal ragyogja be.
Pár elárvult könnycseppet ejt.
,,Tán jobb voltam, mint ezek?!”
– kérdem s faggatom magam
míg csak fejtegetem nyomoronc
halandóságom igazibb értelmét.
Kíváncsi, ám idegen bámészkodók
ideje korán lelépnek a szertartásról.
S míg egy-egysuhancképű tán egy-két
verset el is szaval kedvtelések gyanánt;
gyermekem – persze, ha lesz -,
utolsóként türelemmel még kivárja a sorát,
s még szeretget.
Hamvaimnál mondja majd el tört-becézőn
saját szavaival a problémás
szülősködés feladatát:
,,Mit és miként rontott el?!
– S tán megbocsátja végleg,
hogy kamaszkora küszöbén
meggondolatlan magára hagytam,
hisz elszólított a Halál.
Öröknek hitt barátaim közül
remélhetőleg jó nehány
még tiszteletét teszi,
s részvéttel adózik, mondván:
,,Ember maradtál a hitványak között!
Hűséges barát és alkotó-társ!”
– s mikor a gyászhuszárok hamvaim
maradékát kockaalakú vájatba illesztik
fel-felsír méla távolból egy árválkodó,
pattogó harangkongás…
Még mennyi mindent méltánytalan
nem vallhattam be.
Erre tán egy Élet is kevés.
Irodalmi szövegeim tán előbb végezhetik
önös halálukat barátságtalan
szemeteskukák legmélyén,
miközben muszáj volna hagyatékukat
megőrizendő átmenteni
a méltánytalan pökhendi utókornak!
Ki tudhatja?!
Hátha még valahol hasznukat is vehetik.
– Egyre növekszik bennem
a kimondatlan félsz,
hogy nem csupán az Időből kopok ki,
– de még a Lét is önző börtön-bosszút
esküszik fejem felett,
ha már senkim se maradhat,
ki érdemben segíthetne!
Szerencsétlenül járt utasok példáján
okulva sohasem igyekeztem
beutazni ama városokat,
miknek falai egymásra meredt tekintetek,
miknek kerítései egymás mellé
cövekelt szavak sokasága.
Sosem akartam úgy a tekintetek
mögé bujdosva tekinteni,
hogy a kettőzött bizalom törvénye meg
ne lett volna az egyenlőként szerződő felek között.
Csecsemő-bömbölés hullámain jöttem
én mindig is, s úgy ténferegtem tétován
magamból kikelten,
akár a megtébolyodott,
akit csak ritkán érthetnek meg.
A nyirokszagú magányban korhadnak éveim.
Kövér Stróman-pondrók
görögnek szamárlétra-Életek
trónusain melyek legyökereznek.
Miért létezik, hogy valami nagyot
akarunk minden pillanatban?!
Miért, hogy a városokból ahol
aprópénzre váltják álmainkat?!
Ó jaj az álmainkat egy-két settenkedő
helyezkedő tülekedőjó csengésű szavakra váltja!
Huszonegyedik század te
dübörgő huszonegyedik század.
A délután már kiterjesztett szárnnyal felettem áll.
Az idő hűs folyamként folyik rajtam keresztül,
míg én bólingató árnyak közül
tűnődve nézem a Létet,
mint nyom össze, akár egy berozsdált,
elhasznált malomkő.
Mi lesz velem, ha fejfájós éjjek után
nem léphetek be az ajtón,
mely otthonként eddig mindig üdvözölt?
Mi lesz, ha akikre eddig számíthattam
váratlan torz-groteszk módon hátraarcot
fordítnak nekem s megszegig eredendő
gyerekkori szabályaimat,
amik egészen eddig működtek?!