A tudatalatti-jel adása

Tasi83

2024. március 15.

Megcsobbant arcomban
így a messzi évek távolából
még mindig egy rettegő kisgyerek
néz vissza rám,
aki már cinikus, megkeseredett Aggastyánná lett.
Vissza kellen térni a háborítatlan Külön-Béke honába
talán Hawaii-ra, vagy Seychelle-szigetek, Új Guineába,
ahol még az Anyatermészet is makacs volt,
s nyughatatlan.
Magához láncol az önmarcangoló
mindennapi életben-maradás,
mint a megtűrt alázat kicsinyes képlete.

Mellemre sziklákat dobálnak
a mindennapi gondok s bajok
s míg szív-ketyegőm egyre csak jár,
kalapál örökmozgón
félő – húsz év múltán könnyen megáll váratlan.
Láthatatlan kezek írányítják
a sakkbábú-embereket,
akik nem önálló akarattal rendelkezhetnek
s a nagy forgó Egész is egyre
inkább rozsdásodásnak indult e században!
Mint jólzáró farkascsapda alatt
a megtépázott kisemberek,
egyre kisebb szárnyakkal verdesnek,
vagy mint az ostromló hullámok
egymásnak feszülnek,
egymást ócsárolják, feleselnek
kripta-arcok mögött vergődő
patak-könnyek kiabálnak,
s nincsen aki megvigasztalja őket.

Ebben a kalitka-ketrec Világban
jószerivel még a hazugok is éppen úgy fuldoklanak,
akárcsak az értelmet értők,
s inkább gyűrött árny-kísértetekre hasonlítnak
még azok is, kik önként nem hódoltak be.
Mintha szélsebesen hömpölyögne az alvilági Styx
– visszatérni a Valóság látszat-díszletei közé
már szinte lehetetlen;
némán nyitod ki kalapáccsal a makrancsos dióbelet,
mert arra vagy kíváncsi:
vajon a dió miként élhet komfortos
menedék-magányban ott,
ahol már mindenki fölakarja falni?!