A tűz népe

V_Inona

Prológus

2021. május 20.

Szívszaggató, fájdalmas ordítás robbant az éjszakai ürességbe. A falak visszaverték a hangot és a csarnok hosszú másodperceken át zengett, mielőtt a némaság visszakövetelte volna magának az uralmat. Ekkor azonban feszültséggel teli csend telepedett az épületre.

Elérkezett az alkalom, az ösztöneim ordítva követelték, hogy cselekedjek, különben soha nem szabadulok. A mellettem álló két férfit a meglepetés erejével félrelökhettem volna, onnantól pedig, ha elég gyors vagyok, egyenes út vitt volna a hatalmas, gazdagon díszített vaskapukig. Megtehettem volna, tudom, hogy képes lettem volna rá, de valami mozdulatlanul tartott.

Egyetlen ígéret miatt vártam. Egyetlen, mindent elsöprő ígéret miatt.

Szárnysuhogás ütemes hangja töltötte meg a csarnokot, körülöttem mindenki az eget kémlelte. Ugrásra készen állva várták a támadást. Az egyik őröm remegett. Lehet, a harci szellem tombolt benne, de az is lehet, hogy egész egyszerűen csak félt. Félt az ismeretlentől, vagy legalábbis attól, amit ismeretlennek hitt.

A nap fénye, mintha csak egy pányvát húztak volna elé, egyik pillanatról a másikra kialudt, amikor egy feketén tündöklő sárkány jelent meg az égbolton. Visszafojtott lélegzettel követtem az útját, sötét, obszidiánpikkelyei szikráztak a félhomályban.

Az előttem magasodó trónon ülő férfi is felemelte a tekintetét, zord pillantása ettől kezdve nem engem pásztázott. Riadalom futott át az arcán, de hamar visszanyerte magabiztosságát és a körülötte álló talpig felfegyverzett őrökre nézett.

Durván felrántottak a földről. Eljött az idő, hogy beletörődjek a sorsomba. Felszegtem a fejem és mereven az uralkodó szemébe néztem. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy megtörtnek láthasson.

Az őrök egyike megragadta a nyakam. Fájdalmasan erős volt a szorítása. Fekete pontok táncoltak a látóterem peremén, szédültem, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Minden úgy történt, ahogyan kellett, én pedig valahol mégiscsak megérdemeltem a sorsom. Mégis olyan furcsa… Nem lehet itt vége.

Már csak másodperceim voltak hátra, mielőtt végleg győzedelmeskedhetett volna felettem a sötétség. Ám a fájdalom egyszerre semmissé vált. Ha egyedül vagyok, bizonyára összeestem volna, de a vállaimat szorító kezek, továbbra is rendületlenül tartottak.

A mindent elborító feketeség lassanként visszahúzódott és visszatért a látásom. Tompa puffanásra lettem figyelmes. A hang irányába fordultam, a trón mögötti emelvény felé. Nem tudom, mi célt szolgálhatott, talán a csarnok közepét jelölte egykoron. Mostanra már nem volt több egy dicső kultúra emlékénél.

Az őrök az emelvény köré sereglettek és félelmetes hegyű lándzsáikat előreszegezve próbálták csapdába ejteni a szörnyeteget. A sárkány azonban maga köré vonta a szárnyait és mielőtt a harcosok támadhattak volna, fényár öntötte el a helyiséget. Majd amilyen gyorsan jött, úgy tova is tűnt a jelenség.

Mire ismét alkalmazkodni tudtam félhomályhoz, a sárkánynak nyoma sem volt. A szörnyeteg helyett fiatal férfi térdelt az emelvényen, lehajtott fejjel, fél kezét a márványon támasztva. Fekete haja kitakarta az arcát, ám a tartása egy harcos büszkeségéről árulkodott. Oldalán hosszú szablya lógott, markolatát acél borította, ám a benne lévő kő sötét izzását messziről is látni lehetett. Nem viselt páncélt, helyette mesterien hímzett fekete inget öltött, válláról hosszú, sötétvörös köpeny lógott, amelyet arany csatok tartottak a helyén.

Lassú, kimért mozdulattal egyenesedett fel. Az egyszerű gesztus is méltóságteljes volt, sütött belőle az erő és a magabiztosság. Mégis volt benne valami természetellenes. Valami túl sötét, túl vad.

Köpenye hullámozva lebegett mögötte, ahogy néhány lépéssel átszelte a romos csarnokot. Senki sem állította meg, a fegyveresek leengedték a lándzsájukat és leszegett fejjel elléptek az útjából. Penge szisszent és az uralkodó kivont karddal felállt a trónjáról. Farkasszemet nézett a fiatal harcossal. Mereven állta a pillantását, az állán rángatózó aprócska ideg azonban elárulta, hogyan is érez valójában.

Nem lehettem sokáig a néma viadal szemtanúja, az őrök újra a földre taszítottak. Ám ahelyett, hogy megálltak volna mögöttem, arrébb léptek és feszesen kihúzták magukat. Vajon ők is tudták, amit én? Mert én sajnos pontosan tudtam, mi van készülőben.