Akt

engin

X. Vissza ötöt

2019. október 13.

Dorina, noha maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért riadt fel újra abból a megmagyarázhatatlan álmok nélküli félálomból, amibe éppen csak belesüppedt az elmúlt néhány órában, mindenesetre most a tűréshatárára került. Hiába forgolódott már órák óta, jó, ha húsz percet tudott aludni, pedig a bárányszámolástól kezdve, a plafon fixírozásán át, mindent kipróbált már.

A lány dühösen összefonta a mellkasa előtt a két karját, majd átsandított a mellette édesdeden alvó, nemes férfipéldányra, aki egy nagy hortyogás közepette éppen átfordult a hasáról a hátára. Dorina lemondóan megforgatta a szemét, aztán úgy döntött, itt az ideje véget vetni a szenvedésnek. Ügyes mozdulattal eltávolodott a mélyen alvó fiútól, majd kikelt az ágyból, és hangtalanul áttelepedett az ablak előtt álló karosszékbe. Miközben kényelmesen hátradőlt, eligazította magán a takarót, mezítelen talpát pedig feltette az ágy keretének szélére. Vékony ujjai éppen bele tudtak kapaszkodni a lakkozott fába.

Dorina egy ideig az ágyon alvó srácot figyelte, aztán a hajába túrt, és tekintetét a hatalmas franciaablakra fordította, amelyen át a Balaton északi partjának egy igencsak tekintélyes szeletét láthatta. Jónéhány szállodában megfordult már, de el kellett ismernie, hogy ez a kilátás mindent felülmúlt. A túlpart fényei, a megannyi világító pontocska mozdulatlan, mégis a levegő szárnyalásától lassan örvénylő tánca igazán gyönyörűnek hatott, még így, ezernyi gond és baj között is. A lány önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy behunyta a szemét. A Balatont nézve újra ugyanolyan szabadnak érezte magát, mint fent, a kastélyban.

Már lassan több mint egy hónapja hagyta maga mögött a Résedi-kastélyt. Nem ment könnyen, de kelepcében érezte magát, választási lehetőség nélkül. Egyszerűen képtelen volt megszabadulni annak a katasztrofális napnak az emlékétől, amikor Havashy István elköltözött, Tamást pedig kirúgták. A lány körül minden, ami a biztonságot jelentette, a másodperc tört része alatt omlott össze.

Bár megpróbált nem foglalkozni a dologgal, egyszerűen kizárni a tudatából a történteket, de előbb-utóbb mindig elbukott, és gondolatai újra meg újra visszakalandoztak ahhoz a bizonyos éjszakához, amiből tulajdonképpen a mai napig sem értett semmit sem. Az nem derült ki, hogy ki készítette azt a bizonyos képet, amely megörökítette a pofont, ahogyan az sem, hogy a festő miért távozott a kastélyból ennyire sietősen. Persze mindenféle pletykákat hallott a többiektől, de egyiknek sem tulajdonított túl nagy jelentőséget.

Végül december elejére Dorina belátta, hogy a sok-sok megválaszolatlan kérdés, a kastély sötét sarkaiban minduntalan felbukkanó emlékek teljesen elsorvasztják őt. Így, bármennyire is fájt, egy ködös, hétfő reggelen azonnali hatállyal felmondott, és még aznap délután hazaköltözött a szüleihez.

Azóta a lány élete igencsak megváltozott. Legalább ötöt lépett vissza, hogy majd valamikor előre léphessen egyet. A régi életét rövidebb idő alatt kapta vissza, mint egy csettintés. A szülei örömmel gondoskodtak arról, hogy minden ott folytatódjon, ahol a tavasszal – a távozása előtt – abbamaradt. Az elmúlt több mint félévet úgy kezelték, mintha meg sem történt volna, s ebbe a hallgatólagos megállapodásba maga is beleegyezett. Nem beszélt, nem mesélt a Gerecsében történtekről, idővel kevesebbet is gondolt rá. Egykori kollégái arca lassan elhomályosodott az emlékeiben, és már a Tamással folytatott utolsó beszélgetésének súlyos mondatai is kezdtek elszállni az éterben.

Dorina felejtett, mert felejteni akart. Mindent és mindenkit. Még Havashy Istvánt is, akinek mondatai, arckifejezései úgy kísértették napjaiban és éjszakáiban, akár egy rossz szokás.

A lány nagyot sóhajtott, hogy messzire űzze a fejéből az elmúlt fél éve emlékképeit, aztán tekintetét visszafordította az ágyban alvó Krisztiánra. A barátjára. Ugyan Dorina sokszor próbálta, de egyszer sem tudta a fiút a szerelmének nevezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt az. Véletlenül futottak össze egyik nap a lány új munkahelyén, abban a kórházban, ahol az édesanyja is dolgozott osztályvezető főnővérként. A srác sportolás közben meghúzta a derekát, így segítő kezekre szorult. A masszírozás közben beszélgetni kezdtek, majd Krisz elhívta őt vacsorázni. Noha Dorina az első másodperctől pontosan tudta, hogy az elgyengüléséért súlyosan meg fog fizetni, mégis igent mondott. Először ott, a kórház picinyke helyiségében, aztán a vacsoraasztalnál, majd akkor is, amikor Krisztián félszemmel felsandított rá az éjszaka sötétjében, miközben ujjait a bugyija vékonyka szegélye köré fonta.

Végül jobb volt, mint amire emlékezett. A külön töltött majdnem másfél év alatt a fiú tanult ezt-azt, és ha még távolról sem tűnt tökéletes férfinak, ahhoz elég jónak bizonyult, hogy Dorina testében időről-időre felkorbácsolja a vágyat, s néhány percre elfeledtesse vele az elmúlt időszak minden nyűgét.

Mindazonáltal a lány nem tervezett vele hosszú időre. Dorina az első pillanattól biztos volt benne, hogy a kapcsolatuk csupán múló tünemény, egy éppen jókor az életébe érkező pótlék. Annak ellenére is, hogy a fiú érezhetően nem így gondolkodott. Valahol sajnálta ezért Krisztiánt, de nem volt lelkiismeret-furdalása miatta. Soha nem árult zsákbamacskát. Az első perctől kezdve igyekezett megértetni vele, hogy ők nem lesznek egy pár az idők végezetéig. Volt, amikor a fiú ezt megértette, volt, amikor meg nem.

Állandó, kiszámíthatatlan körforgás volt az övéké, ördögi tánc, amelyről egyikük sem tudta, hol fog véget érni.

Dorina fáradtan végigsimított a homlokán, majd mélyet sóhajtott, amikor a felébredő Krisztián hangja egy csapásra visszahúzta a valóságba.

– Miért szöktél el? – kérdezte a fiú, tekintetét a lányra fordítva

– Én? Nem szöktem sehová! – sietett ellenkezni Dorina, és még egy mosolyt is magára erőltetett. – Csak meguntam a bárányok számolását. De te aludj nyugodtan!

– Elalszom, ha visszajössz… a helyedre… – paskolta meg maga mellett az ágy üres felét a takaró alól épphogy csak kilátszó srác.

Dorina arcán egy izom kelletlenül megrándult a „helyedre” kifejezés hallatán, de végül inkább elengedte a füle mellett a fiú bunkóságát, és egyszerűen csak visszabújt mellé az ágyba.

Krisztián azonnal szoros ölelésébe vonta őt, és kisvártatva – mint mindig, amikor unatkozott – a tincseivel kezdett játszani.

Ám Dorina kivételesen ezt nem tűrte el sokáig, és a fiúra reccsent.

– Hagyd már a hajam! Így is tiszta kóc vagyok.

– Nekem kócosan is bejössz – évődött a srác.

– Igen, azt sejtem – forgatta meg a szemét a lány.

– Tudod – törte meg a csendet néhány perccel később Krisztián –, eddigi éjszakáink közül, a’sszem ez volt a legjobb.

– Ne légy szentimentális! – vágott közbe Dorina. – Nem áll jól.

– Hát annyira biztosan nem, mint neked a kócos haj. Tudod, mit! – könyökölt fel Krisztián. – Mit szólnál hozzá, ha még jobban összekócolnánk?

A lány lemondóan megcsóválta a fejét. Kezdődött. – Ugyan miért? – kérdezte tettetett kíváncsisággal.

– Csak azért – simított végig ujjaival a gerince mentén a srác –, hogy reggel legyen majd mit kifésülnöd.

Dorinának jószerivel még egy helytelenítő fejcsóválásra sem maradt ideje, mielőtt a fiú magára rántotta őt. A lány kizárta a tudatából az egész átkozott világot, miközben elmerült a perzselő tekintetű Krisztián érintéseiben, csókjaiban, becézgetéseiben. Tenyerével a srác lassan mozgó mellkasára támaszkodott, majd behunyt szemmel hátra vetette a fejét, és lassan mozogni kezdett. Bár rendszerint az érzelmekkel teli, hosszú szeretkezést részesítette előnyben, most egyszerűen nem volt ehhez türelme. Hamar fokozta hát a tempót, és egészen addig nem is lassított, amíg a beteljesülés el nem következett.

Noha az egész nem tartott tovább három percnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt Dorina számára. A lány az együttlét végeztével szó nélkül legördült az ágy közepén pihegő fiúról, és amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a fürdőbe.

Nem kapkodott, több mint fél órát töltött a zuhany alatt. Így mire mindennél végzett, már bőven elmúlt hajnali három is.

A lány törülközőbe csavarva lépett ki a fürdőszobából, és egy grimasszal konstatálta, hogy időközben Krisztián is felélénkült. A fiú épp egy pohár pezsgőt döntött le magába, amikor tekintetük a szeretkezés óta először összeakadt. Noha az ilyesmi a filmekben általában varázslatos pillanatnak volt beállítva, a való életben kicsit sem tűnt annak. Főképp, hogy igen hamar véget is ért, mert mind a ketten szélsebesen elfordították a fejüket. Mint úgy általában, az eddigi kapcsolatuk során mindig.

– Sokáig elvoltál odabent – feddte meg a lányt a srác. – És látom, még hajat is mostál.

– Remek megfigyelő vagy – válaszolta maró gúnnyal Dorina, miközben a szekrénye előtt szerencsétlenkedve igyekezett úgy magára venni valamit, hogy az őt figyelő Krisztián semmit se láthasson a bájaiból.

– Azért az egészen fura – törte meg újfent a hallgatást Krisz, miután az utolsó korty pezsgőt is lehúzta. – Az előbb nem szégyelltél semmit, most meg úgy takargatod magad, mintha még sosem láttalak volna meztelenül.

– Az előbb szexeltünk, Krisztián.

– De most már nem… – sóhajtott fel panaszosan a fiú. – Sokat változtál, Rini, mióta nem láttalak.

– És ezt csak most veszed észre? Három hét után? – kérdezte szkeptikusan a lány. – Mellesleg te sem vagy már ugyanaz, aki régen voltál.

– Nem, persze, hogy nem! És ez így is van jól. Rosszul vagyok attól a pancsertől, aki az egyetem alatt voltam. De te valahogy… – hallgatott el néhány másodpercre. – Nem tudom igazából megfogalmazni, csak más vagy. Régen olyan ábrándozó, álmodozó voltál, most meg olyan céltudatos vagy. Az előbb is, ahogy letepertél – kúszott hamiskás mosoly Krisztián arcára.

– Régen egyfolytában azért nyavalyogtál, hogy sosem csináltam ilyet – morgolódott Dorina. – Most meg ez a baj, hogy igen?

– Nem, nem, dehogy! – tiltakozott hevesen a srác. – Bár igazából nem is értem, miért vagyok meglepett, amikor édesanyád már jó előre alaposan felkészített… – Krisztián, bár hamar kapcsolt, és azonnal elharapta a megkezdett mondatát, a lány megvillanó tekintetét látva már nagyon jól tudta, hogy elkésett.

– Mire készített fel anyám? – kérdezett vissza vészjósló hangon Dorina, miközben abbahagyta az öltözködés.

– Semmire. Csak egy nyelvbotlás volt – próbálkozott menteni a menthetőt a fiú.

– Hagyjuk már! – vágott közbe ellentmondást nem tűrve a lány. – Kérdeztem valamit, és várom a választ! Ismerem anyámat! Ahol ő felbukkan, ott valami kavarás van. Jogom van tudni az igazat! Szóval?

– Hát jó – túrt a hajába Krisztián, miközben a kezében tartott talpas poharat visszatette a pultra. – Miután októberben visszamentél, anyád megkeresett engem. Fogalmam sincs honnan, vagy kitől tudta meg a címem, mindenesetre egy délután ott várt az ajtó előtt, a lépcsőházban. Hosszasan mesélt rólad, kérlelt, könyörgött, hogy ha fontos vagy nekem, és szeretlek még, akkor szerezzelek vissza téged, hozzalak haza – emlékezett vissza a srác. – Megmondtam neki, hogy szép két évet töltöttünk együtt, de köztünk már mindennek vége. Ő elment, a dolog meg ennyiben is maradt decemberig, amikor véletlenül összefutottam vele a villamoson. Ott mondta el, hogy hazaköltöztél, de depressziós vagy – Krisztián mély levegőt vett, és jóval halkabb hangra váltott. – A’sszem ott játszottam el először a gondolattal…

– Mégis milyen gondolattal? – kérdezett közbe türelmetlenül Dorina.

– A bosszúéval – ismerte be szemlesütve a fiú, miközben ökölbe szorult a keze. – Bosszút akartam állni rajtad. Arra gondoltam, hogy visszaszerezlek, elérem, hogy újra belém szeress, aztán ugyanúgy ott hagylak, mint anno, te, engem – hadarta egy szuszra a srác. – Megkerestem hát anyádat, aki boldogan segített nekem. Ő kiokosított és megszervezte, hogy találkozzunk.

– Nem véletlenül kerültél hozzám a kórházba, ugye? – kérdezte lemondóan a lány. Egy világ kezdett összetörni benne.

– Nem – rázta meg a fejét Krisztián. – Ő intézte így a dolgot – ismerte be a fiú, majd pillantását mélyen belefúrta Dorina smaragdzöld tekintetébe. – Én azt hittem, hogy ez egy könnyű dolog lesz, de elég volt csak meglátnom téged, már tudtam, hogy újra…

– Jaj, ne! – csattant fel a lány. – Ezt ne! Bele se kezdj! – fonta össze a karjait maga előtt dühösen, miközben az ablakhoz sétált. Még csak ránézni sem tudott Krisztiánra. Egyszerűen undorodott tőle. – Hánynom kell ettől az egésztől. A fenébe is! – támaszkodott le a párkányra. – Az első perctől kezdve tudtam! Annyira éreztem, hogy nem bízhatok meg benned. Te jó ég! – nézett hátra a válla felett a fiúra. – Mekkora egy gerinctelen szarházi vagy! Anyámról eddig is tudtam, hogy hatalmas keverőgép, de te… Azt hittem, ennél azért jobb vagy.

– Anyukádat ne bántsd! – emelte fel a hangját Krisztián is. – Csak jót akar neked.

– Hát persze!

– Te nem láttad, mennyire össze volt zuhanva, amikor az ősszel megkeresett engem. Szinte teljesen belebetegedett abba, hogy ott hagytad őket, és elmentél az Isten háta mögé.

– Na jó! – jelentette ki a lány, miközben ellökte magát a párkánytól. – Képtelen vagyok ezt tovább hallgatni. Ne is kezdjünk bele, mert csak elszáll tőle az agyam.

Dorina szapora léptekkel visszasietett a szekrényhez, kiráncigálta a bőröndjét, majd elkezdte belepakolni a ruháit.

Krisztián némán nézte a jelenetet, de egy ponton túl nem bírta tovább a hallgatást. – Most mit csinálsz? – kérdezte közömbösséget erőltetve a hangjára.

– Mégis minek látszik? – nézett a srácra villámló tekintettel a lány. – Összepakolok. Egy percet sem maradok itt veled tovább.

– De hát hajnali fél négy van. Mégis hová akarsz menni? – szörnyűlködött a fiú.

– Vonatállomásra, buszállomásra… Mindegy! Csak el innen! Messze tőled! Most komolyan, Krisztián! – ugrott fel Dorina. – Mégis, hogy gondoltad ezt az egészet? Azt hitted, soha nem jövök rá, hogy anyám megbízására szedtél fel újra? Jézusom!

– Mégis mit kellett volna mondanom? – tárta szét a karjait kérdőn a fiú. – Először mindegy volt, hogy anyád mit kavar… Úgy terveztem, hamarabb otthagylak, minthogy kiderülhetne. Utána meg már… Szóval amikor újra beléd szerettem, mert igen, kimondom, beléd szerettem újra, akkor meg már szégyelltem az egészet.

– Hát szégyellhetted is! Ezt az érzelgős dumát meg hagyd meg valaki másnak. Úgy csinálsz, mintha nem emlékeznél semmire!

– Miért? – csattant fel dühösen Krisztián. – Nem te küldtél el anno? Nem te mondtad ki minden könyörgésem ellenére, hogy vége?

– De igen! – ismerte el azonnal Dorina. – Én mondtam ki. És ma is megtenném.

– Hát persze! – csapta combjának a kezeit a fiú. – Mert neked a kapcsolatunk soha nem volt fontos.

– Hülyeség!

– Miért? Mikor volt az? Csak egy példát mondj! Csak egyet!

Dorina válasz helyett a tenyerébe temette az arcát.

– Na ugye! – kiáltott fel győzedelmesen a srác. – Nem tudsz! Egyetlenegy alkalmat se. Én hülye meg végig szerettelek.

– Ühüm! Szerettél!

– Igen! Szerettelek.

– De azért Fannit talán egy kicsit jobban.

A szobában hirtelen megfagyott a levegő, Krisztián szeme pedig úgy kikerekedett, ahogy Dorina még sosem látta.

– Fannit?! – kérdezett vissza meglepetten a srác. – Milyen Fanit? Hogy jön most ez ide?

Dorina nem felelt. Helyette befejezte a pakolást, összecipzározta a bőröndjét, majd a fogason lógó kabátjáért nyúlt. Gyorsan magára kanyarította a fekete, bundás dzsekit, aztán csizmájába is belebújt.

A lány a küszöbről visszafordulva gyorsan körbejáratta tekintetét az egész szobán, majd úgy döntött, még egy utolsó pillantást – és mondatot – veszteget a helyiség közepén gyökeret eresztett Krisztiánra.

– Azt hitted – szólalt meg halk, fojtott hangon –, hogy nem tudom?

– De honnan? – nézett fel rá üres pillantással a fiú.

– Fannitól – válaszolta meg a félig kimondott kérdést Dorina. – Néhány nappal azután, hogy együtt voltatok, elmondta nekem. Belé több gerinc szorult, mint beléd.

– Én azonnal megbántam, és csak egyszer történt meg – mentegetőzött magába zuhanva a srác.

Dorina ajkai vékony vonallá préselődtek össze.

– Az épp eggyel több, mint ahányszor szabadott volna – zárta rövidre a kettejük közötti beszélgetést, hideg, érzelemmentes hangon. – Többé ne keress! – vetette még oda Krisztiánnak, majd köszönés nélkül bevágta maga mögött az ajtót.