Akt
enginXII. - Pentheszilea
Munka után Dorina első dolga volt keresni egy olcsó motelt, ahol legalább addig meghúzhatta magát, amíg átgondolta, hogy mi legyen a következő lépés. Noha a lány bizonyosan tudta, hogy a nővére örömmel befogadná, nem akarta hozzá költözni. Már csak azért sem, mert a nyakát tette volna rá, hogy az anyja ott fogja elsőként keresni, ha még eddig nem tette meg.
Őszintén szólva már azon is csodálkozott – noha egész álló nap rettegve várta a pillanatot –, hogy a kórházban nem botlott bele az asszonyba. Mindazonáltal nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy az édesanyja előbb-utóbb el fog kezdeni kajtatni utána. Jönni fog nap nap után, a maga igazát sulykolva.
Éppen ezért Dorina még a munkahelyváltáson is elgondolkodott. Egyébként sem szeretett itt dolgozni, mert az anyja árnyéka mindenhonnan rávetült. Kollégái, bár szemtől-szembe nagyon kedvesek voltak vele, a háta mögött mindig összesúgtak. Mindenki tudta, hogy miért kerülhetett olyan pozícióba, ahová csak sok év gyakorlat után vették volna fel normál esetben.
Persze, hogy ezt is az anyja intézte, a megbecsült, osztályvezető főnővér, akinek a keze kisgyermekkorától mindenben benne volt, kivéve a Gerecse lankái között eltöltött néhány hónapot.
Dorina, miközben nagyot harapott a vacsorájának szánt, fonnyadt pizzás csigából, lélekben újra visszarepült a Résedi-kastély falai közé. Ha lehunyta a szemét, most is látta maga előtt a gyéren megvilágított folyosókat, hallotta a parketta nyikorgását, a csukódó ajtók kattanását, és érezte a száradó festék semmivel sem összetéveszthető illatát.
Egy pillanatra talán még azt is elhitte, hogy egyszer majd újra élhet a szállóban, ám a kijózanító felismerés hamar utolérte. Ha a szíve vissza is húzta, az esze tudta: soha többé nem mehet már vissza.
A lány szomorúan felsóhajtott, miközben a maradék csigát pedig kidobta a kukába. Úgy érezte, nem bírja itt tovább, úgyhogy felöltözött egy esti sétához. Nem akart itt maradni, ebben a lelakott, dohos szobában, mert minden pillanattal egyre rosszabbul érezte magát benne.
Dorina kifejezett cél nélkül indult neki a városnak, csak menni akart, menekülni, el a moteltől, a világtól, mindentől. Messze, a lehető legmesszebb.
Így lukadt ki másfél órányi sétálás után a Nagykörutat keresztülszelő egyik utcácskában megbújó füstös lebujban.
A kocsmába belépve az orrát azonnal megcsapta az izzadsággal kevert piaszag, amely egyszerre idézett fel benne kellemes és kellemetlen emlékeket, a mostanra messze szálló egyetemi éveiből.
Bár a csehóban nem volt kifejezett tömeg, Dorina nem talált szabad asztalt, így – jobb híján – a bárpulthoz telepedett le, egy a konyaktól bűzlő, szőke hajú nő mellé.
Miután felkászálódott a fekete bárszékre, intett a csaposnak, majd megszabadult a kesztyűitől, a Biankától kapott kasmír sálat pedig lazábbra húzta a nyaka körül.
– Mit adhatok szépségem? – kérdezte bugyiolvasztó mosollyal a harmincas éveit taposó, kigyúrt, kopasz férfi, amikor odaért hozzá.
– Egy ásványvizet kérek – felelte gondolkodás nélkül a lány.
– Mit? – kérdezett vissza értetlenül a pultos, mintha az imént nem hallotta volna a rendelést.
– Egy ásványvizet – ismételte el egy fokkal erélyesebben ugyanazt, ezúttal mélyen az a csapos szemébe nézve, aki erre, fintorogva ugyan, de végre kiszolgálta.
Dorina gyorsan fizetett, maga elé húzta az üveget, ám mielőtt beleihatott volna, halk kacagás ütötte meg a fülét a jobbjáról. Önkéntelenül is a hang irányába kapta a fejét, és nyomban meglátta a tőle három széknyire ülő fiatal párt.
Már első látásra is igazán boldognak tűntek. A lány pirosra rúzsozott ajkaiból csak úgy sugárzott a buja érzékiség, a fiú peckes, büszke, egyenes testtartásából pedig áradt a férfias magabiztosság, vonzerő. Egymáshoz valók voltak, úgy, ahogyan Krisztián és ő sohasem.
Dorina keserédesen elmosolyodott, aztán erőszakkal elszakította pillantását a turbékoló párról. Néhány másodpercig kifejezéstelen arccal meredt maga elé, majd az ásványvizében ringatózó szívószál után nyúlt.
– Szétbasztak vagy nem basztak meg? – fordult oda hozzá hirtelen a mellette eddig csendben ülő, szőke nő.
Dorina nem reagált. Biztos volt benne, hogy a nő részeg és csak kötekedni akar. Neki meg ehhez egyáltalán nem volt kedve. Ám a másik nem hagyta annyiban. Újra feltette a kérdést, ezúttal azonban egy fokkal hangosabban.
– Semmi köze hozzá – válaszolt neki mégis Dorina, majd, hogy a zavarát leplezze, a szívószállal kezdett babrálni.
– De kurva nagyra tartod magad – röhögött fel fennhangon a szőke, miközben nagyot kortyolt az előtte lévő konyakból.
– Kérem! – fordította pillantását a nőre. – Én nem ismerem magát, nem is akarom megismerni, és most egyáltalán nem vagyok beszélgetős hangulatomban.
– Há’ azt látom. Viszont akko’ jobb lesz, ha nagyon gyorsan elhúzol innen. Ez a nyócker. Nem olyan kislányoknak való, mint te. Hamar elszedik mindenedet – nevetett fel ismét, miközben intett a pultosnak. – Még egy kört! – kiabálta artikulálatlanul.
Dorina lehajtott fejjel, összeszorított ajakkal várta meg, hogy a csapos töltsön a nőnek. Nem mert a férfi szemébe nézni, noha végig magán érezte vetkőztető pillantását.
– Na! – törte meg a csendet a szőke, miután a pultos a dolga végeztével arrébb ment. – Még Laci is rád indult, pedig vagy három kurvával kefél hetente. Ne dőlj be neki! Nem egy matyóhímzés. Én már csak tudom – mutatott magára, majd nagyot kortyolt az épp csak kitöltött konyakjából.
Dorina mély levegőt vett, aztán egész testével a nő felé fordult.
– Mit akar tőlem? – kérdezte tanácstalanul.
– Akar tőled bármit is a franc – köpte a másik egy legyintéssel egybekötve. – Csak kíváncsi lettem. Nincs az a szerencsétlen hülye, aki egy kocsmában ásványvizet rendel. Kivéve, ha annyira megkefélték, hogy a világáról se tud, vagy ha pont, hogy nem. A csinos kis szűzlány fejedet elnézve – bökött a nő Dorina felé – mondjuk én a másodikra tippelnék. De akkor se picsogj, aranyom! Egy faszi se érdemli meg. Ez nem dugott meg, majd a következő meg fog! Ennyi! – gurított le egy újabb kortyot. – Erről szól az élet. A farkak jönnek-mennek, mi meg vagyunk. Csak úgy.
– Köszönöm a tanácsot – grimaszolt a lány, majd egyszerre megitta a maradék ásványvizét, és a pulton pihenő kesztyűjéért nyúlt. – További szép estét! – vetette oda félvállról, ám még mielőtt elindulhatott volna, a szőke elkapta a karját.
– Valakinek de sietős lett – motyogta, miközben ujjait szorosan a lány felkarja köré fonta. – Pedig néhány perc, és a nyavalygásod el is múlna. Nézd meg ott, azokat! – bökött a fejével a jobb válla felé.
Dorina, bár maga sem értette miért, de elnézett arra, amerre a nő mutatta. Persze, annak rendje és mondja szerint rögtön meg is bánta ezt.
– Látod, hogy néznek? – suttogta igézően. – Igazi nehézfiúk. Semmi másra nem vágynak, csak a…
– Jó-jó-jó! – vágott közbe kétségbeesetten Dorina, miközben visszatornázta magát a bárszékre. – Elég! Csak ki ne mondja. Kérem!
– Mekkora prűd picsa vagy te! – vihogott fel ismét a nő. – De az ilyeneket szeretik a legjobban, mert ti lenyomjátok a menet előtt a villanyt. A sötétben nem érzik magukat akkora rohadéknak.
– Hát ez remek – motyogta a lány, miközben megpróbálta újra menekülőre fogni.
Megint sikertelenül.
– Csak annyit mondj meg – hajolt közelebb Dorinához a nő –, hogy fiatal vagy öreg?
A lány csípőből felelni akart, ám mielőtt megtalálta volna a hangját, belé fagyott a szó. Egész testében remegni, sőt reszketni kezdett, arcára pedig különös fintor ült ki.
Öreg. Ismerősen csengett ez a szó. Sokszor hallotta odafent a kastélyban Tamástól. Dorina – bár minden nap gondolt a férfira, az úgy kísértette őt, akár egy rossz szokás – a vele kapcsolatos emlékeit igyekezett elfeledni. Nem csak a fájdalom miatt, amit érzett, valahányszor eszébe jutott az utolsó estéjük, vagy az, hogy a festő könnyedén ott hagyta őt, eldobta, mint egy megunt játékot, hanem azért is, mert nagyon jól tudta, hogy talán soha többé nem lesz olyan szabad, mint azokon a szombat éjszakákon, amikor a sötétség és a csend leple alatt önmaga lehetett, olyan, amilyennek mindig is kellett volna lennie.
– Szóval öreg, mi? – vihogott fel mellette a szőke, kiragadva Dorinát a gondolatai közül. – Az, ugye? Legalább megélsz belőle?
– Nem, nem öreg… – felelte halkan a lány. – És soha nem akarta, hogy lefeküdjek vele… Csak – hallgatott el egy pillanatra – le akart festeni.
– Lefesteni? – hördült fel a nő, miután kiitta a konyak alját a poharából. – Jézusom, Máriám! Egyre perverzebbek a mocskok – motyogta a fejét ingatva.
– Ő rendes, neves ember, tisztességes szándékkal – kelt Dorina Havashy István védelmére. Senkinek sem engedte volna, hogy ócsárolja a festőt, egy ilyen közönséges kurvának meg aztán végképp nem.
– Én elhiszem, aranyom, elhiszem – kezdte csillapítani a lányt a nő két, meglehetősen undorító böfögés között, majd hirtelen témát váltott. – Na és te? Veled mi van?
– Velem? – mutatott magára Dorina.
– Azt mondtad, hogy az öreg le akart mázolni. És te? Adtad a helyes kis pofikádat a föstményhez? Föst… mény… érted? – röfögött fel artikulálatlanul.
Dorina kelletlenül elhúzta a száját, aztán nemet intett a fejével.
– De akartad?
A lány nem felelt. Beharapta az ajkát, és idegesen a füle mögé igazította a haját. Tudta jól, hogy erre a kérdésre határozott nemmel kellene felelnie, de képtelen volt kimondani a picinyke szót. Hazugság lett volna, a legundorítóbb, önbecsapós fajtából.
– Igen, akartam – bökte ki végül megadóan.
– Akko’ csak egy dolgot nem értek – okoskodott tovább a mellette ülő nő. – Ha te is akartad, az is akarta, akko’ mi a francnak nem engedted?
Dorina mélyet sóhajtott. Igen, ez egy olyan kérdés volt, amelyre ő maga is nagyon szeretett volna választ kapni. Eddig eredménytelenül.
A bár halk zümmögését hatalmas kiabálás, aztán röhögés űzte tova. Dorina hátrasandított a válla felett a hang irányába, ám miután pillantása összeakadt az egyik őt mustráló, szakadt tagéval, mentem visszafordult a bárpult felé. Nem akarta őt felbiztatni, más se hiányzott volna, minthogy az felkerekedjen és idejöjjön őt megszólítani. Ezzel most tényleg nem tudott volna mit kezdeni.
– Jobb lesz, ha mész – találta meg a hangját újra a szőke, elvonva ezzel Dorina gondolatait a félrészeg asztaltársaságról.
– Hová? – kérdezte értetlenül a lány.
– Hát a festődhöz… – csapott a pultra a tenyerével a nő. – Mond neki, hogy meggondoltad magad, és azt akarod, hogy lemázoljon.
Dorina haloványan elmosolyodott, miközben felemelkedett a bárszékről.
– Már túl késő – motyogta halkan, mialatt a pultról elvette a kesztyűjét.
– Olyan sosincs – felelte a szőke, majd egy pillanatra elfordult, és a bárszék egyik kiálló fémcsövére akasztott táskájában kezdett kotorászni. – Tessék! Neked nagyobb szükséged van rá – dobott egy parfümösüveget Dorina felé.
– Ezt nem fogadhatom el… – nyújtotta vissza a lány.
– Nyomd már el magad! – ripakodott rá a nő. – Van még ott, ahonnan ez van. Ettől – hajolt közelebb hozzá – tuti kifekszik a szivar. Nem láttam még olyat, aki nem.
Dorina néhány másodpercet tétovázott ugyan, de végül elvette az üveget, és azonnal fújt is egy próbát a csuklójára. A parfüm émelyítő, édeskés, ugyanakkor végtelenül vad és szeszélyes illata azonnal bekúszott az orrába.
A szőke hajú nő bárgyú vigyorral figyelte a lány arckifejezést, amikor pedig a figyelme egy pillanatra ellankadt, kikapta kezéből az üveget, és gyorsan befújta vele, ahol csak érte. – Így ni! – jegyezte meg elégedetten, miközben az üvegcsét visszadobta a táskájába. – Most már minden tökéletes! Húzz el a festődhöz!
Dorina aprót bólintott, aztán lekászálódott a bárszékről. Lassan kifelé indult, ám két-három lépés múlva megtorpant, és visszafordult. Kettejük pillantása találkozott, s a lány gerince mentén valami végtelenül kellemetlen, hideg érzés futott végig. A pultnál ülő nő egyszeriben már nem tűnt se részegnek, se közönségesnek.
– Hogy hívnak? – szegezte a kérdést Dorina néhány másodpercnyi hallgatást követően az ismeretlennek.
A szőke elmosolyodott, mintha már a kérdés maga is hazugság lenne. – Pentheszileia[1] – felelte végül.
Hazugságra, hazugsággal.
***
Dorina már bőven a négyes-hatos villamoson tartott visszafelé a motelbe, amikor még mindig a bárban folytatott beszélgetés járt a fejében. Nem tudta hová tenni az egészet, nem értette sem magát, sem a szőke hajú nőt, Pentheszileiat. Már, ha egyáltalán így hívták igazából.
A lány gyomra kelletlenül kavarogni kezdett, amikor rájött, hogy egy közönséges, ittas kurvának árulta el magát. Neki mesélte el élete eddig legnagyobb titkát, hogy Havashy István őt kérte fel modellnek az aktképéhez.
Dorina egész testében megborzongott. Az anyja és Krisztián játéka teljesen kifacsarta, kifordította önmagából és a padlóra küldte. Az elmúlt egy hónapban az élete szürkeségbe, magányba és egyedüllétbe fordult. Úgy igazán, a kötelező felszínességen túl, senkit nem érdekelt, hogy mi van vele.
A szüleidnek réges-régen jóvátehetetlen csalódást okoztál, ahogyan ők is neked. – Dorina fülében nagy igazságként visszhangzottak Havashy István néhány héttel ezelőtti szavai. Bár a lány nem akarta, és nehéz is volt beismernie, a férfinak tökéletesen igaza volt mindenben.
Abban meg főleg, hogy ő voltaképpen nagyon is vágyott erre az aktképre. Akarta. Már akkor, amikor a zuhanyzó alatt elképzelte, milyen lehet megfesteni egy ilyet. Kár is lett volna tovább tagadni a dolgot.
Dorina fülében a festő szavait egyszeriben a saját hangja váltotta fel.
Már túl késő – hallotta vissza néhány perccel ezelőtti szavait. Valóban az lett volna? Túl késő?
A lány egy percet sem gondolkodott, amikor a villamos hangszórójából, hangosan, érthetően elhangzott előbb magyarul, majd angolul is, hogy: Oktogon.
Az elsők között szállt át a kisföldalattira, amivel az Opera felé vette az irányt.
Az aluljáróból kilépve a lány egy futó másodpercre megtorpant, miközben felnézett az előtte tornyosuló több emeletes lakóházra. Nem volt benne biztos, hogy melyik ablak tartozik pontosan Havashy műterméhez, de miután a három lehetőség közül kettőnél fényt látott, úgy döntött, tesz egy próbát.
Ezzel tartozott magának, na meg az anyjának és Krisztiánnak is. Ideje volt maga mögött hagynia azt az érzelgős erkölcsösséget, amit olyan jól belé neveltek, és azt a rideg távolságtartást, ami oly sokszor megvédte őt mindentől és mindenkitől, kivéve magától.
[1] Amazon királynő a görög mitológiában