Bird of prey

Rohamkukac

1. Fejezet

2018. január 2.

Elgondolkozva ült a hatalmas szalon egyik kényelmes karosszékében, és az ablakon át kifelé bámult a napsütötte udvarra. Könyökét a karfán támasztotta meg, míg mutatóujjával az ajkát simogatta. Pont olyan ragyogó volt az idő, mint azon a napon, amikor a húga született. Halvány és gyorsan el is múló mosoly jelent meg az arcán az emlék hatására. Ennek lassan húsz éve, és ezalatt az idő alatt alig volt lehetősége együtt lenni a testvérével. Nem az ő hibája volt, és talán elsősorban ezért is dühítette a dolog minden alkalommal, amikor csak eszébe jutott.

Húga születésének másnapján az apja állított be a szobájába. Nem fecsérelte az időt olyasmikre, mint a magyarázat, mindössze kijelentette, hogy szedje össze a holmiját, mert a mai naptól máshol folytatja a tanulmányait. Elvitte őt otthonról egy ismeretlen és eldugott helyre. A ház, ami előtt végül a hintó megállt, hatalmas volt és ősöreg. Olyan érzetet keltett, mintha élne, és bármelyik pillanatban megmozdulhatna. A kérdésére, hogy miért jöttek ide, a válasz pusztán annyi volt, hogy a hagyományok és a jövőbeli pozíciója okán itt kell tovább tanulnia. Nem tudta eldönteni, hálás legyen-e ezért, vagy még nagyobb utálatot érezzen-e miatta.

A házból egy öreg, de tekintélyt parancsoló ember lépett ki, és állt meg a hintó mellett. Nem szólt semmit, amikor kiszálltak, mindössze az apja intett felé:

– Ő itt a fiam, William Montfort. Tudja, miért hoztam el ide. – Az aggember csak bólintott, és a fiúra nézve a bejárat felé intett, ő pedig engedelmesen bement, habár semmit nem értett. Az épület belül egyszerre volt átlagos és fura. Pont, mint a tulajdonosa. Amint vendéglátója is belépett a házba, feltette azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta.

– Hogy miért vagy itt? – A férfi felvonta a szemöldökét és úgy nézett rá. – Atyád semmit sem mondott neked? – William megrázta a fejét.

– Semmit.

– Azt tudod, miért kell ennyit tanulnod?

A válasz újabb fejrázás volt.

– Nem.

A felelet láthatóan nem nyerte el az öreg tetszését.

– A családod a leghatalmasabb máguscsalád mind közül, William. Azért kell tanulnod, hogy a jövőben majd átvehesd atyád helyét és vezetőjük legyél. A hagyományok pedig megkívánják, hogy a tanításodat én fejezzem be, és a tudásodat én tökéletesítsem, mint ahogy azt tettem mindeddig.

– És a húgom?

– A húgodnak nem lesz ilyen feladata. – Megcsóválta a fejét. – Ő az életét pusztán az erejének köszönheti.

William értetlenül nézett rá, így folytatta.

– Amennyiben egy boszorkánynak lánya születik, a gyermek nem fog önálló mágiával rendelkezni, hanem az anyjától szívja el azt. Sok esetben ez valamelyikük halálához vezet. Ugyanis, ha az anya nem akar sem meghalni, sem a képességét elveszíteni, végez az újszülöttel. Azonban a húgod erősebb és gyorsabb volt, mint édesanyád, így ő meghalt, a testvéred pedig életben maradt.

William nem értette akkor, hogy az apja miért nem tett semmit, de most már minden világos volt a számára. Elsiratni nem tudta az anyját, mert sosem volt egy gondos szülő. Nem ő nevelte őt, hanem az erre tartott személyzet. Mindig is hűvös és arisztokratikus nő volt, aki nem sokat foglalkozott a környezetével. Az apja azonban még rajta is túltett, és talán ez volt az oka annak, hogy a tudás birtokában sem érzett kisebb haragot az irányába.

Megkezdte a tanulást, az öreg pedig szigorú volt, de nem úgy, mint az apja. Nem tartotta vasmarokkal, de a legjobb eredményt várta el tőle. Vagy inkább a tökéletest, hiszen a mágiában nem lehet hibázni. Ezt hamar megtanulta pár félresikerült kísérlete alatt. Ha helytelenül alkalmazzák a mágiát, a használója ellen is fordulhat, elemésztve őt. Azonban ha helyesen, olyan hatalomhoz juttatja, amellyel aligha versenyezhet bármi.

Hosszú éveket töltött el nála, a tanulmányainak pedig az vetett véget, hogy alkalmassá vált a posztja betöltésére. Ezt úgy tűnik, a végzet is így rendelte el. Haza már azzal a hírrel tért, hogy az apja ágynak esett és az orvosok tehetetlenek. Képtelenek mit kezdeni az elgyengült szívével, így már nem sok van neki hátra, ez pedig nem volt más, mint a sors iróniája.

William érzelemmentes arccal állt apja ágya mellett, és hallgatta a rendelkezéseit a jövő alakítását illetően. Nem szólt közbe és nem szállt vitába vele, hisz fölösleges volt. Ha az apja meghal, onnantól kezdve úgyis minden egyedül rajta áll.  Ez pedig nem sokkal később be is következett, ő pedig teljesen egyedül maradt a hatalmas házban.

Gondolataiból a komornyik mellette felcsendülő hangja rángatta vissza.

– Uram! Lady Katherine Montfort megérkezett.