Bird of prey
Rohamkukac2. Fejezet
Amint húga belépett, ő rögtön felkelt a székéből, és felé indult.
– Rég láttalak, drága húgom!
A belépő nő gyönyörű volt. A haja fekete, akár az ében, a szeme pedig csakúgy, mint fivérének, smaragdzöld. Karcsú volt, megjelenése eleganciát sugárzott.
– Bátyám! – Katherine odaszaladt hozzá, és a nyaka köré fonta a karját. William viszonozta az ölelést, és elmosolyodott. Régen nem látta már, és hiánya érezhető volt. Húga kibontakozott a karjaiból, és a tarkójánál összefogott haja egy tincsét ujjai közé véve szemügyre vette azt. – A hajad…
William tudta jól, hogy mire gondol a nő. A haja ezüstfehér lett, akárcsak az apjuké volt.
– Igen, Katherine, ez is vele jár.
Ebben a pillanatban megint megjelent a komornyik. William dühös és nemtetszését demonstráló tekintettel pillantott rá. Az alkalmazott kezében egy díszes boríték volt, és ezt ura felé nyújtva lépett közelebb.
– Ez a meghívó pár perce érkezett Lord Frederick Raistól. – Miután átadta a borítékot, fejet hajtva távozott.
– Mégis ki a csuda az a Frederick Rais? – William megforgatta a kezében a levelet, mielőtt kinyitotta volna. Húga kíváncsian leskelődött a papír pereme fölött. – Újabb bál. Nagyszerű…
Unottan dobta a levelet az egyik közeli kisasztalra. Sosem rajongott értük, mert nem voltak többek számára, mint kötelező formaságok, amit a társasági élet elvárt, és amire a rangja okán aligha mondhatott nemet. Katherine eközben gyorsan átfutotta a meghívót, és egy apró fintor jelent meg az arcán.
– A bál ma lesz.
Az elhangzottakra már nem is reagált. Nem volt kérdés, hogy ott lesznek-e, hiszen ez is a kötelességei velejárója volt.
A meghívón megjelölt időpontnak megfelelően kanyarodott be a hintajuk a birtok kapuján, és addigra már a kocsi feljáró nyüzsgött a meghívott vendégektől. Katherine egy gyönyörű és a szemével tökéletesen harmonizáló, zöld alkalmi ruhát vett fel. William szintén ilyen színű felöltőt választott, ezüstszín haját egy ugyancsak zöld szalaggal fogta össze a tarkóján. Húgával karöltve lépett be az épületbe, ahol már a zenekar bele is kezdett a zenélésbe. A belső tér hatalmas volt és meglehetősen nagy vagyonról árulkodott, ékesen hirdetve, hogy tulajdonosa nem áll pénzszűkében. Körülpillantva hamar meglátták a házigazdát, aki minden meghívottat egyenként üdvözölt. Fekete, enyhén hátrafésült haja volt és hideg, kék szeme. Arcán egy kicsi, felfelé pöndörödő bajusz és kecskeszakáll sötétlett. A mosolya egyszerre volt megnyerő és behízelgő. Fekete ruha volt rajta, a kezén pedig hófehér kesztyű.
– Oh! Ön minden bizonnyal az őrgróf, Lord William Montfort és elbűvölő húga, Lady Katherine Montfort. Jól sejtem?
William egy kimért biccentéssel nyugtázta a férfi szavait. Amaz eközben már a húga kézfejét illette egy finom, ám annál hosszabban tartó csókkal.
– Az én nevem, Lord Frederick Rais, mint azt a meghívóból már bizonyára tudják. Nemrég tértem vissza hosszas franciaországi üzleti utamból, és úgy véltem, ez egy tökéletes apropó egy bál megrendezésére. Nem így gondolják?
William nem szólt semmit, és szíve szerint már otthagyta volna a férfit, azonban húga, akire eddig mindig a hűvös távolságtartás és arrogancia volt jellemző, már-már kedves mosollyal az arcán bólintott.
– Tökéletesen egyetértek önnel, uram.
Felvont szemöldökkel nézett rá, de végül nem tett egyetlen megjegyzést sem, csak bevezette őt a terembe. Katherine ekkor már újra a régi volt. Arca hideg, és szinte már szoborszerűen merev. A környezetében tartózkodó hölgyeket majdhogynem megvető tekintettel mérte végig, önnön felsőbbrendűsége tudatában.
– Úgy láttam, drága húgom, hogy vendéglátónkat igen megnyerő úriembernek ítélted meg.
A nő erre nem válaszolt, csak egy halovány mosoly jelent meg az ajkán. William összevont szemöldökkel nézte, de végül nem szólt egy szót sem.
Ahogy egyre beljebb haladtak, úgy vált hallhatóvá körülöttük a pusmogás.
– Ő volna az őrgróf?
– Igazán elbűvölő úriembernek tűnik.
– Azt hallottam, eddig mindenki tragikus körülmények között hunyt el, aki az útjába került.
– Igen, ezt én is. Szegény Lord Goldstein. Szomorú, hogy azon a vadászaton egy vadkan végzett vele.
– De én úgy tudtam, Montfort ott sem volt azon a vadászaton…
– Úgy beszélik, ő egy varázsló, és megbűvölte azt a fenevadat.
– Ez rettenetes…
William egy féloldalas mosollyal nyugtázta a hallottakat, majd egy megvető pillantással illette a pletykálkodókat, mire azok rémülten elhallgattak és inkább elfordították a tekintetüket.
A zenészek által játszott dallamok csodásak voltak, és nem egy pár perdült táncra a hatásukra, William azonban húga társaságában a formalitásoknak tett eleget, és a megjelent előkelőségekkel társalgott. Katherine-t nem egy úriember próbálta felkérni egy táncra, azonban ő mindegyiket hűvösen elutasította. Egészen addig, amíg Rais nem jelent meg a színen. Az ő kérésének már csak azért sem volt lehetséges nem eleget tenni, mert ő volt a házigazda, de Williamet sokkal inkább aggasztotta az a készségesség, ami a húga arcán jelent meg a férfi óhaja után. Összevont szemöldökkel adta át a nő kezét Raisnak, és onnantól kezdve már csak látszólag volt résztvevője a beszélgetésnek. Katherine az egész tánc alatt lágyan mosolygott, és Williamet ez kimondottan aggasztani kezdte. Összehúzott szemekkel figyelte a férfit, ahogy az körbe-körbe kering a húgával és egyre kevésbé tetszett neki, amit lát. A darab végeztével Rais visszakísérte Katherine-t mellé.
– Öröm volt önnel táncolni, kisasszony.
– Részemről az öröm, Lord Rais. – Húga egy apró bólintással és pukedlivel viszonozta a kijelentést. William kissé összeszűkült szemmel pillantott a férfira.
– Úgy hiszem, köszönettel tartozom azért, amiért ily kellemes szórakozást biztosított a húgomnak.
– Kérem, uram! Házigazdaként kötelességem az ilyen finom hölgyek szórakoztatása. – Egy megnyerő mosolyt küldött válaszát követően Katherine felé, aki ugyanígy fogadta is azt.
– Kifejezem abbéli reményem, hogy a társaság többi hölgytagját is hasonlóan kitüntető figyelemben részesíti, Lord Rais.
A férfi még mindig mosolyogva pillantott rá, majd mindkettejük felé meghajolva távozott.
Éjfél után William úgy ítélte meg, hogy eleget tettek a formalitásnak és ideje távozniuk. Hívatta a kocsiját, majd húgával együtt be is szállt, miután búcsút vettek a házigazdától, aki bizakodott abban, hogy hamarost újra lesz szerencséje találkozni velük. Az ablakpárkányra könyökölve csendben nézte a húgát, aki az elsuhanó tájat szemlélte.
– Ahogy észrevettem, igencsak megnyerőnek találtad Raist.
– Lord Rais valóban igen elbűvölő és finom úriember.
– Lord Rais… – A férfi halkan ismételte meg a nevet, majd ő is kinézett az ablakon, az egyre távolodó, fényárban úszó kúriára.