Bird of prey

Rohamkukac

3. Fejezet

2018. január 2.

– De uram! Nem mehet be csak úgy, bejelentés nélkül!

– Ugyan, Joseph, engem William mindig örömmel lát.

– De a Lord…

A keze megállt a kiszemelt könyv gerince előtt, úgy fordította a fejét az ajtó felé, amin pillanatok múlva egy barna hajú férfi viharzott be széles mosollyal az arcán, a háta mögött a komornyikkal.

– Sajnálom, uram, én próbáltam, de…

– Hát itt vagy, William! – A férfi kitárt karokkal lépett a megszólított elé, majd jó szorosan át is ölelte. A szeme is barna volt, de míg az világos, addig a haja sötét. William egy kelletlen hátlapogatással viszonozta a gesztust.

– Én is örülök, hogy látlak… – A szavai azonban nem árulkodtak túl sok örömről. Miután a váratlan látogató elengedte, intett egyet a komornyiknak, hogy nincs gond és távozhat, majd újra a barna hajú férfi felé fordult.

– Mi járatban erre, Richard?

–Oh, csak egy meghívás apropóján. – Legyintett egyet, és meg sem várva, hogy hellyel kínálják, ledobta magát az egyik fotelbe, amibe aztán egy kellemes sóhaj mellett jó mélyen bele is süppedt. – Ez még mindig borzasztóan kényelmes, Will…

– Milyen meghívás? – William összefont szemöldökkel figyelte a férfit. Alig egy hete volt Rais bálja, és most még egy meghívás?

– Mint tudod, atyám, Sir Frewen minden évben ilyenkor szokott kerti partit rendezni. Én pedig azért vagyok itt, hogy meghívjalak. – Egy lapos pillantással nézett körbe a helyiségen, a könyvespolcon található rengeteg könyv gerincén és a bútorzaton. – De ez puszta formalitás. Meghívót is hoztam. – Meglengetett egy díszes borítékot, amit aztán a fotelje közelében található kis asztalra rá is ejtett.

William egy pillanatra összepréselte a száját. A tény, hogy nem szereti a társasági eseményeket azóta sem változott, és ilyenkor kimondottan gyűlölte a rangját és azt a vezetői pozíciót is, amit apjától örökölt a faja élén. Választása nem lévén, mindössze bólintott, mire Richard Frewen készséggel elmondott neki mindent az esedékes kerti partiról, amire közvetíttette atyja meghívását.

A férfit az apja temetésén látta először. Ő is részt vett rajta, mint oly sok más előkelőség, de akkor nem foglalkozott vele, hiszen a jelenlévők többsége puszta formalitásból volt ott. Azonban a temetés után, amikor átvette az apja helyét, személyes ismeretséget kellett kötnie az idősebb Frewennel és ezáltal a fiával is. Onnantól kezdve Richard levakarhatatlan lett. A legváratlanabb pillanatokban volt képes megjelenni, arcán letörölhetetlen mosolyával a szabályok iránti nemtörődömségével. Lelkesen ölelgette Williamet minden találkozásuk alkalmával, holott a férfi világosan kifejtette neki, hogy jobb szeretné, ha tartaná tőle a tisztes távolságot. De úgy tűnt, Richard minden ilyen alkalomnál átmeneti halláskárosodásban szenvedett.

Egészen addig a napig, amíg William úgy nem döntött, hogy megmutatja neki, hogy ki is ő valójában. Persze ezzel nagy kockázatot vállalt, de egyszerűen már nem tudott mást kitalálni annak érdekében, hogy megszabaduljon a bosszantó ismeretségtől. Amikor Richard meglátta a tenyerében megjelenő lángnyelveket, jól látszott az arcán a sokk és a félelem. Nyilván nem erre számított, amikor William kijelentette, hogy mutatni akar neki valamit. Innentől kezdve a látogatásának kínos nevetés és szabadkozás vetett véget, miszerint teljesen kiment a fejéből az atyjának tett ígéret, miszerint elkíséri őt az éppen aktuális banklátogatásra.

William kaján mosollyal figyelte a távozó férfit, és boldogság töltötte el a tudatra, hogy tervét siker koronázta. Azonban öröme kérészéletűnek bizonyult, mert pár nappal később már határozottan bosszantani kezdte, hogy Richardot ilyen egyszerű volt megfutamítani. Mindössze egy kis mágia, és a férfi, aki mindig ott volt, mindig a társaságát kereste, máris eltűnik az életéből. A dühöt ugyancsak pár nap múlva a beletörődés követte. Úgy ítélte meg, hogy talán így a legjobb. Nincs szüksége senkire, mint ahogy láthatóan rá se senkinek. Ha nincs emberi kapcsolat, nincsenek akadályok, se problémák vagy veszélyforrások.

Nagyjából egy hét telt el így és William véglegesen elkönyvelte, hogy a terve tökéletesen működött, és Richardot már csak a társasági események keretein belül látja viszont.

– Akkor is beszélni fogok vele.

– De uram…

– Rangom van, nemes vagyok, ne próbáljon meg tartóztatni!

A következő pillanatban Frewen viharzott be és egyenesen hozzá ment, hogy aztán lendületesen mellkason bökje a mutatóujjával.

– Nem érdekel, hogy mi vagy! Nem érdekel, ha varázsló vagy!

William előbb az őt böködő ujjra nézett, majd fél szemöldökét felvonva az előtte állóra.

– Mármint mágus… Bocsáss meg… – Richard iszonyat gyorsan vörösödött el a szégyentől, de mindezzel nem törődve folytatta. – Nem érdekel, hogy mi vagy, csak az, hogy ki! Éppen ezért ne képzeld, hogy ilyen egyszerűen megszabadulsz tőlem.

– Remek. – William nem mondott mást, és az arca is annyi érzelmet tükrözött csak, mint egy szobor. Még egyszer a férfi mutatóujjára nézett, aki erre villámgyorsan elkapta a kezét, ő pedig visszafordult a teendőihez, amiben Frewen érkezése megzavarta, az arcán pedig egy alig látható féloldalas mosoly jelent meg.

Merengéséből Richard egy kérdése rángatta vissza a valóságba.

– Tehát holnap délután számíthatunk rád, ugye, Will?

Válaszként mindössze bólintott, a férfi pedig egy elégedett mosoly mellett tápászkodott fel és veregette vállon. – Számítunk rád. – Majd olyan sebesen távozott, mint ahogy jött, mindeközben pedig még Joseph is megjegyezte, hogy fölöslegesen aggályoskodott, és ő megmondta, hogy a gazdája bármikor szívesen látja őt. William csak sóhajtott egyet, és megrázta a fejét, miközben arcát a kezébe temette.

Másnap délután a meghívásnak eleget téve, húga társaságában érkezett meg a Frewen-birtok kertjéhez, ami a parti helyéül szolgált. Richard állt a bejáratnál, hogy fogadja a vendégeket, és Williamet meglátva – miután meghajolt Katherine előtt, és egy kézcsókkal illette –, belékarolt, és széles mosollyal kezdte ecsetelni, hogy mekkora öröm is a számára, hogy itt látja őt, és bízik abban, hogy remekül fogja érezni magát. Mindeközben teljességgel elhanyagolta a többi érkezőt, de nem úgy tűnt, hogy ez majd álmatlan éjszakákat fog neki okozni.

Ahogy egyre beljebb haladtak a kertben a sok felállított pavilon és sétálgató vendég között, William szeme megakadt valamin. Valamin, amit a legkevésbé sem akart látni.

– Ő mit keres itt? – sziszegte alig hallhatóan.

– Kicsoda? – Richard értetlenül nézett körbe. Sejtelme sem volt, hogy William kire gondolhat.

– Ő! – A mutatóujját előreszegezte, ezzel egyenesen a nekik háttal álló személyre mutatva.

– Oh! Természetesen atyám ragaszkodott, hogy a Lord is élvezze a vendégszeretetünket.

–Rais… – William foga megcsikordult, ahogy alig hallhatóan kimondta a nevet.