Kedvencekhez adás
47

Bird of prey

5. Fejezet

Richard aznap kivételesen az ő óhajára tartózkodott az épületben. Ez nagy ritkaságnak számított, mert a férfit abszolút hidegen hagyta, hogy nem túl illendő hívatlanul, vagy bejelentés nélkül beállítani, ugyanakkor William nem tisztelte meg túl sűrűn a vendégszeretetével. Katherine éppen távol volt, mivel Rais egy újabb meghívásának eleget téve kilovagolt vele.

– Richard, megtennéd, hogy rám figyelsz, és nem a zongorámon játszol?

A megszólított William felé fordult és egy széles vigyor jelent meg az arcán.

– Bocsáss meg, Will, de olyan gyönyörű ez a hangszer, hogy nem tudtam neki ellenállni. – William megmasszírozta az orrnyergét, de végül nem fűzött egyéb kommentárt a dologhoz.

– Szeretném, ha ma elmennél a londoni címerhivatalba, és utánanéznél nekem egy címernek.

– Milyen címernek?

– Lord Frederick Raisénak. – Richard kicsit összevonta a szemöldökét.

– Tulajdonképpen mi a problémád vele?

– Talán majd megtudod, ha itt lesz az ideje. Viszont a kérdés az, hogy számíthatok rád, avagy sem?

– Természetesen igen. – Richard bólintott, majd felállva induláshoz készülődött. –Kiderítem, amit lehet, utána pedig visszatérek. – William csak bólintott egyet, és a továbbiakban nem szentelt figyelmet a férfinak.

Teljesen elmerült a könyveiben és az őseitől fennmaradt jegyzetekben. Minél többet olvasott és minél több mindent nézett át, az arckifejezése annál borúsabb lett. A keze hol ökölbe szorult, hol idegesen dobolt az asztalon. Most már értette az a jóformán megmagyarázhatatlan ellenszenvet, amit azóta érzett Rais iránt, hogy meglátta. És már tudta a húga furcsa viselkedésének okát is. Most már Richard információi nem lesznek többek, mint puszta bizonyosságok arra, amivel már most tisztában van. Jelenleg a kérdés már csak az, hogy mit tehetne annak érdekében, hogy az eseményeket megállítsa.

Amikor Richard visszaérkezett, pontosan azt hallotta tőle, amire számított. A címer a koponyával, amin egy koronás holló áll, nem létezik. A Rais név nem szerepel a nemesi címereket nyilvántartó listában.

– Tehát Frederick Rais önkényesen felruházta magát egy címmel és egy ranggal? – Richard értetlenül állt a dolog előtt, mert korábban még sosem találkozott ilyesmivel. – De ez hogy nem tűnt fel még senkinek?

– Ha valakinek megvan a kellő hatalma, az is szemet huny fölötte, akinek mondjuk feltűnik. – William idegesen harapdálta az ajkát, és közben föl és le masírozott a szobában.

Richard már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor belépett a szobába Katherine és Rais. A férfin fekete lovaglóöltözet volt, és a húgán is olyan ruha, ami elegáns és kifinomult, de a ló megülésében nem zavaró. William megállt ott, ahol éppen volt, úgy fordult feléjük.

– Szervusz, drága húgom. Milyen volt a lovaglás? Remélem élvezted.

–Ohh, William! Csodálatos volt! – A nő szemei csillogtak, míg bátyja vonásai pedig ezzel egy időben keményedtek meg.

– Az ön húga, Lord Montfort, kiváló lovas. – Rais széles mosollyal nézett a mellette álló hölgyre, majd vissza Williamre. – Igazán remek volt a vele eltöltött idő. Azonban most, mély sajnálatomra, távoznom kell, hiszen szólítanak a kötelességeim.

– Ezt megértem. Ha megengedi, kikísérem önt.

– Igazán megtisztelő volna.

Rais meghajolt Katherine előtt, és kezet csókolt neki, majd Williammel a nyomában kilépett a szobából, és mindketten a hall felé vették az irányt.

– Remélem, bízhatok abban, hogy a holnapi nap folyamán élvezhetem a húga kellemes társaságát Lady Dorton piknikjén. És természetesen az önét is.

– Nos, ami azt illeti, nem terveztünk részt venni a pikniken. – William nem nézett a férfire. A kezét összekulcsolta a háta mögött, és a tekintetét mereven előreszegezte.

– Értem. Ez igazán sajnálatos hír.

– Ez a további társasági eseményekre is áll, Lord Rais.

A férfi megtorpanva nézett rá.

– Ezzel mégis mit akar mondani, Lord Montfort?

– Úgy hiszem, egyértelmű, hogy mit. – Most már William is megállt, és szembefordult a vendégével. – Nem kívánom többet a húgom közelében látni. Ne csapja neki a szelet és ne környékezze. Kerülje el akkora ívben, amekkorában csak lehet. A saját érdekében.

Rais arcán mosoly jelent meg, ami egyre szélesebb és ezzel együtt szinte már ijesztő lett.

– Mégis mivel szándékozik megvádolni?

– Vádolni? Az igazság, úgy hiszem, nem minősül vádnak. Az ön címere nincs benne a címereket tartalmazó nyilvántartásban. A rangja és a személyazonossága valótlan. Mi több! Még csak nem is ember.

– Igazán?

– Ön démon. Méghozzá a pokol egyik hercege és hatvan alvilági légiónak parancsol. A valódi neve pedig Eligor, nem pedig Frederick Rais.

– Ha ilyen nagy hatalmú démon volnék, akkor nem gondolja úgy, hogy botorság fenyegetnie, Lord Montfort?

– Alvilági hercegként megteheti, hogy idézés nélkül is feljöjjön a felszínre, de ne higgye, hogy legyőzhetetlen. – William arcizmai megfeszültek, ahogyan a gúnyosan mosolygó Rais szemébe nézett. – Én pedig újból figyelmeztetem. Ha csak a húgom közelébe megy, engedni fogok az ösztönös gyűlöletemnek, és elpusztítom.

– Javaslom, hogy nézesse meg magát egy hozzáértő személlyel. –Rais megcsapkodta a csizmáját a lovaglópálcájával, majd egy könnyed meghajlást követően távozott az ajtón át, amit a komornyik kinyitott neki. William még egy darabig a hallban maradt, végül pedig visszatért a szobába, ahol Richardot és Katherine-t hagyta. A férfi lelkesen próbálta fenntartani a társalgást, de a nő unott arccal szemlélte a körmeit és időnként fájdalmasan felsóhajtott. Frewen arcán látszott a csalódottság, amiért a próbálkozásai hiábavalók, de amikor William belépett, újra széles mosoly jelent meg az arcán.

– Drága barátom! Jó, hogy visszatértél. Azt hiszem, nekem ideje távoznom. – Villámgyorsan pattant fel, és búcsút véve tőlük eltűnt, amilyen gyorsan csak tudott. William cseppet sem volt meglepődve a húga viselkedésén.

– Azt hiszem, beszélnünk kell, Katherine.  – A nő felvonta a szemöldökét.

– Miről?

– Lord Raisról. – A húga nem válaszolt semmit, így folytatta. – Nem szeretném, ha találkoznál vele többet. Nem az, akinek mondja magát. Ő egy démon, és a te vonzódásod iránta nem több, mint a mágiája rád gyakorolt hatása. Richard Frewen sokkal méltóbb lenne a figyelmedre.

– Mégis ki a fenét érdekel Frewen? – A nő dühösen pattant fel a helyéről, és úgy meredt a bátyjára. – Nem vagy az apám, nem te döntöd el, hogy kivel találkozhatok, és kivel nem!

– Viszont a család feje én vagyok! És nem csak azé. – William hangja nyugodtan csengett, míg Katherine-ben izzott az indulat.

– Frederick szeret engem és én is őt.

– Most már csak Frederick?

– Ne gúnyolódj, William!

– Ő egy démon, Katherine. – A hangja ellentmondást nem tűrő volt. – És te nagyon jól tudod, mit akarnak. Nem szeret benned mást, csak a lelkedet, amire ácsingózik, és nem tesz veled mást, mint játszadozik. Térj észhez, amíg nem késő!

– Szeret engem! Ő nem olyan, mint a többi! –Katherine most már sziszegett az indulattól, és zöld szeme különös fényben izzott.

– Ostobaságokat beszélsz.

– Szeret, ami rólad nem mondható el bátyám! A démonokat vádolod azzal, hogy képtelenek a szeretetre és a kötődésre, de te mégis kit szeretsz? Nincs barátod, nincs senkid, és mindemellett azt akarod, hogy én is ugyanolyan magányos és érzéketlen legyek, mint te! – Most már kiabált. – Engem sem szeretsz, William! Képtelen vagy bármi mást érezni a gyűlöleten vagy a közönyön kívül! Azt hiszem, el kellene gondolkodnod azon, hogy kettőtök közül ki is valójában a démon!

A nő meg sem várva a választ rohant ki az ajtón, maga mögött hagyva a dermedten álló Williamet.