Kedvencekhez adás
22

Born to Die

Born to Die

Szerzői megjegyzés:

Dal: https://www.youtube.com/watch?v=Bag1gUxuU0g

James nem igazán tudta, miért is mondott igent a meghívásra, valójában sosem élvezte az ehhez hasonló összejöveteleket, az idő nagy részében csak a falnak dőlve szorongatta a piros műanyagpoharát, amiben a sör már réges-rég megmelegedett, na, nem mintha azt tervezte volna, hogy elfogyasztja. Ezt is csak azért fogadta el, mert nem akarták beengedni anélkül, hogy venne egy italt, azt meg azért mégsem tehette Sunnyval, hogy a bejáratnál visszafordulnak, még ha szíve szerint így is tett volna. Úgy tűnt, a lány amúgy is jól érzi magát nélküle, a parketten táncoltak a barátnőivel, néha azért kijött rágyújtani vagy éppen megpróbálta rávenni, hogy csatlakozzon hozzájuk, de lehetetlenség volt meggyőzni. Túlságosan sokan voltak bent, nem vágyott egy csapat részeg, heringként vonagló ember közé, tökéletesen megfelelt neki kint a medence mellett, ahol csak néhányan lézengtek. Éppen azon járt az agya, hogy milyen kifogással tudná kimenteni magát, mikor öt harmadéves srác, akiket elméleti matekon látott néha, akkor is másnaposan, egy vergődő, kiabáló, náluk jóval fiatalabbnak tűnőt cipeltek a medence felé. Annak ellenére, hogy középiskolás forma volt, és legalább egy fejjel alacsonyabb az őt körül vevőknél, a csapat összes tagja fogta valamijét, és még így is fülön harapta az egyikőjüket, aki felkiáltott, rögtön elengedte, így a fogjuk egyik karja kiszabadult, amivel szinte azonnal orron könyökölt egy másikat. Őszintén szólva, ha nem történtek volna ilyen gyorsan az események, elismerősen füttyentett volna. Macskareflexei vannak ennek a kölyöknek – gondolta. A csapat maradék tagjainak ez persze egyáltalán nem tetszett, és míg a sérültek hátratántorodtak, a másik három nekifutásból beleugrott a medencébe, magukkal húzva a tehetetlen fiatalabbat, aki elsőnek süllyedt a medence aljára. James elképedve figyelte a jelenetet, fogalma sem volt, hogy került ide az a srác, és vajon mit tehetett, amivel magára haragította azokat a seggfejeket, de amikor látta, hogy a harmadévesek nevetve felbuknak a víz alól, de az áldozatuk nem, gondolkodás nélkül beugrott a medencébe és a felszínre hozta a fiút.

– Normálisak vagytok? – kiáltott rájuk, mert amíg ő vízimentőset játszott, addig az a három elbaszott figura csak bámult ki a fejéből, de leginkább továbbra is csak nevetgéltek, mintha életük legmókásabb élményében lett volna részük. – Meg is halhatott volna!

Ekkor a fiú köhögve levegőt vett, majd szinte reflexből felé vágott a karjával, de közben tovább prüszkölt és köhécselt, emellett próbálta a vizes tincseit kigereblyézni az arcából.

– Hé, hé, megmentettelek, nem engem kell ütni – szólt rá.

– Engedj el! – sziszegte felé.

– Persze, bocs, de nem az én szemem láttára fogsz belefulladni valami gazdag ficsúr medencéjébe – mondta neki cinikusan. Úgy gondolta, hogy csak azért ilyen ellenséges, mert a nagy sokkban azt hihette, egy azok közül, akik a vízbe juttatták.

Mivel csapkodott és a kapálózott, úgy vélte, biztosan nem tud úszni, és tekintve, hogy egy jó fejjel alacsonyabb volt nála, egyáltalán nem szándékozott megkockáztatni, hogy magától vergődnie a partra magát. Mikor a medence széléhez értek, kiemelte a vízből, majd ő maga is kimászott, de úgy tűnt, a megmentettje egy cseppet nem hálás azért, mert nem hagyta meghalni.

– Hé, jól vagy? – érdeklődött valódi aggodalommal.

– Nem kell itt eljátszanod a jó fejet, visszamehetsz a seggfej haverjaidhoz – érkezett a csípős válasz.

– Én nem bántottalak, ne velem emberkedj. Egyáltalán mit keresel te itt?

– Szerinted, mit keresek? Meghívtak, mint itt mindenki mást – indult el trappolva, csurom vizesen a hátsó kapu felé. A tornacipője gumitalpai csak úgy csattogtak a járólapon.

– Várj, meghívtak? Egy gimist? – sietett utána.

Őszintén szólva, nem igazán tudta elhinni, érezte a zsigereiben, hogy itt valami nincs rendben, mégis ki hívna meg egy kölyköt egy egyetemi bulira? Egyáltalán, hogy jutott be ide ez a srác? Biztos volt benne, hogy annak az öt rohadéknak köze van ehhez, és hogy semmi jóban sem sántikálnak.

– Gimis? – fordult vissza felé lendületből. – Én is az MIT-ra járok, zsenikém!

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét. – Te? Az MIT-ra? Már ne is haragudj, de hány éves is vagy? Tizenhárom?

– Tizenöt! – kiáltotta a képébe felháborodva.

– Hűha, tiszta felnőtt vagy már – forgatta a szemét. – Na jó, gyere, hazakísérlek. Hol laksz?

– Nem kell a segítséged! Boldogulok egyedül is – viharzott ki a kapun.

– Aha, azt látom. Azért akart belefojtani egy medencébe öt nálad sokkal nagyobb és kigyúrtabb srác – követte. Nem fogja hagyni, hogy ez a kölyök csupa vizesen kóboroljon az utcán, ráadásul tipikusan olyasvalakinek tűnt, aki vonzza a bajt. – Egyáltalán mit csináltál, hogy így felidegesítetted őket?

– Mit érdekel ez téged? Húzz innen, különben rád hívom a zsarukat, hogy zaklatsz!

– Na ide figyelj! – kapta el a karját. – Még egyszer elmondom, hogy felfogd; semmi keresnivalód az egyetemisták bulijain, mert mint látod, nem látnak maguk közt szívesen. Nem én, nekem semmi bajom sincs veled, de nem mindenhol lesz egy én, hogy megmentsen ezektől a gazdag majmoktól, és hidd el, ők bármit megtehetnek, és senki sem fogja őket számon kérni. Ha meghalsz, azt fogják mondani, hogy baleset volt, hogy nem tudják, hogy kerültél ide. Ezt akarod? – nézett mélyen a szemébe.

– És mit számít az? – bámult vissza rá elszánt, sötét tekintettel. – Ugyan kinek fogok hiányozni?

– Gondolj a szüleidre vagy a testvéreidre. Vannak testvéreid?

– Nincsenek, apám örül, hogy lepasszolt, szóval nem hiszem, hogy bárkinek is hiányoznék – húzta ki a kezét a szorításából.

– Figyelj, kölyök, én csak segíteni akarok. Nem vagyok a haverjuk, nem is ismerem őket. Mondd meg, hol laksz, hazakísérlek. November van, nem fog az én lelkiismeretemen száradni, hogy halálra fagytál az utcán.

Csak dacosan nézett vissza rá, de legalább nem mondott semmit, ezt jó jelnek vette. Úgy tűnt, az egyre erősödő vacogás csak meggyőzte arról, hogy Jamesnek van igaza.

– Várj meg, ha eltűnsz, úgyis megtalállak, követni fogom az apró lábnyomaidat.

– Legalább hozz egy szál cigit – dőlt sóhajtva a kerítésnek.

– Persze, esetleg cigirágót – horkant fel, majd visszasietett a házba.

Gyorsan elmagyarázta a helyzetet Sunnynak, majd fogta a kabátját, a pénztárcáját, és visszasietett a kölyökhöz. Legnagyobb meglepetésére nem lépett le, de egy szál vizes cigarettát próbált meggyújtani, azonban a gyújtó sem volt hajlandó tüzet lehelni magából.

– A kurva életbe! – vágta a falhoz.

– Hát ezt meg honnan szerezted? – kapta ki a szájából, majd lehajította a járdára és összetaposta.

– Most ezt miért kellett?

– Mert egy taknyos vagy, és egyáltalán nem kéne még cigizned. Tessék, ezt vedd fel – terítette a hátára a kabátját. Nem ellenkezett, a hideg nagy úr volt.

– Nem vagyok taknyos… – morogta.

– Hát hogyne. Na jó, hívok egy taxit – indult el a telefonfülke felé, amely néhány háznyira onnan fürdött kísérteties, pislákoló neonfényben. – Hol laksz?

– A koleszban. Már mondtam, hogy az MIT-ra járok.

– Én ezt nem veszem be. Hol laksz? Amíg meg nem mondod, itt fogunk állni, és most már nem érdekel, hogyha tüdőgyulladást kapsz.

– Még egyszer elmondom, hogy megértsd, az MIT-ra járok, úgyhogy a campuson lakok, a koliban.

– Kölyök, ne szédíts. Nem vesznek fel tizenöt éveseket az MIT-ra! Neked még gimiben a helyed.

– Hogy van az, hogy mindenki tudja, ki vagyok, de neked meg lövésed sincs róla? – bukott ki belőle a kérdés.

– Tessék? Honnan kéne tudnom, hogy ki vagy?

– Úgy, hogy engem mindenki ismer.

– Talán valami híresség vagy, vagy mifene? – forgatta a szemét. Ez a kis srác aztán igen sokat képzelhet magáról…

– Tony Stark.

– Na ne. Ez valami szar vicc, ugye? – nevette el magát kínjában.

És valóban, mindenki arról pletykált előző ősszel, hogy felvették a Stark fiút, de azt hitte, hogy ez csak szóbeszéd, mivel sosem látta a folyosókon, nem is hallotta, hogy a diákokon kívül bárki beszélne róla, márpedig, ha felvettek volna egy tizenéves zsenit, akkor a tanárok is állandóan vele példálóznának, nem? Nem. Elég nagy a campus, hogy elkerüljék egymást, ráadásul egy évvel alatta jár, a professzorokat pedig nem igazán nyűgözi le egy újabb újgazdag palánta, legyen az akármilyen tehetséges vagy okos.

– Most már hiszel nekem?

– Azt hittem, hogy csak pletyka az egész – motyogta az orra alatt. – Na jó, tényleg ne menj sehová, mert Istenre esküszöm, amilyen rövid lábad van, pillanatok alatt utolérlek, szóval ne próbálkozz semmivel, oké? Nem akarom, hogy Howard Stark bepereljen.

Erre csak egy szemforgatással felelt, de úgy tűnt, ez egy igent jelent, mert kívülről nekidőlt a fülke oldalának, amíg James bement telefonálni. Nem sokkal később megérkezett a taxi és beszálltak.

– Na jó, áruld el, mit műveltél, amiért szó szerint meg akartak gyilkolni – szólalt meg Rhodes néhány perc után. Addig mindketten csak melegedtek és bámultak ki az ablakon.

– Smároltam valamelyik nőjével, és ez nem tetszett nekik – sóhajtotta.

– Szóval az egyetemista csajok már a kerti törpékre is buknak?

– Ha-ha. Nem nehéz jobbnak lenni azoknál a puhapöcsű, üresfejű seggarcoknál.

– Ó, elbírom képzelni, pont jó magasságban vagy, hogy az arcodra üljenek a csajok – forgatta a szemét.

– Ami azt illeti, nem csak okosabb vagyok mindegyiknél, de emellett más dolgokban is jeleskedek – vigyorgott.

– Jól van, nem kell villogni.

Hamarosan aztán megérkeztek a campusra, addig ismét csendben telt az út. James fizetett, majd elindultak együtt a kollégium felé. Útközben aztán elkezdett szitálni a hó, ugyan nem volt meglepő, az elmúlt napokban csípős, arcpirító hideg telepedett Cambridge-re. Azonban a Stark fiú megállt, és meglepődve bámult fel az égre, lehelete párafelhője megolvasztotta az arcába hullani készülő pelyheket.

– Megtarthatom? – törte meg a csendet, miután elindultak, ezúttal már egy kicsit közelebb lépkedve egymáshoz.

– Micsodát?

– A kabátodat. Jó meleg.

– Nincs neked elég pénzed, hogy vegyél magadnak?

– Jó, de szuvenírnek – vigyorgott.

– Figyelj, én nem vagyok milliomos, mint te, meg azok a seggfejek a buliról.

– Veszek neked másikat.

– Akkor miért nem veszel magadnak?

– Mert én ezt akarom.

– Jézusom, jó, felőlem. Tartsd meg, még a végén elpereled az értéktelen életem is – sóhajtotta, miközben lehúzta a kártyáját, amivel bejuthattak a kollégiumba. Stark persze kérdezés nélkül bevonult előtte az ajtón, mikor kinyitotta, mintha csak erre várt volna. – Hanyadik emeleten laksz? – érdeklődött, mikor beszálltak a liftbe.

– A harmadikon – felelte, miközben saját magát csodálta a tükörben, vizes haját próbálta megigazítani.

– Hát ez fura, soha nem láttalak még ott, pedig gyakran járok arra.

– Nem gyakran alszom itt – mosolyodott el féloldalasan.

– Jól van, Casanova – forgatta a szemét, majd benyomta a gombot.

Mikor felértek, az ajtóig kísérte a kölyköt, ugyanis továbbra sem tudta úgy kezelni, mint egy másik egyetemistát. Alacsony volt, meglehetősen vékony, fiatalabb nála két évvel, és levonva a konklúziót a buli eseményeiből, az a fajta ember, aki folyton bajba keveredik. Szóval érthető módon meg akart győződni arról, hogy épen beér a szobájába.

– Nos, megérkeztünk – állt meg a 300-as számú ajtó előtt. – Köszönök mindent – mosolyodott el, majd legnagyobb meglepetésére lábujjhegyre állt, és nyomott egy puszit a szájára.

Érezte, hogy a vér az arcába szökik, és egy pillanatig teljesen lefagyott, azt sem tudta, mit csináljon, azonban még mielőtt ezen valóban el kellett volna gondolkodnia, már véget is ért a dolog. Zavarában csak odamotyogott egy „sziát”, aztán amilyen gyorsan csak tudott, sarkon fordult, és egészen a liftig menekült. Tony egyáltalán nem zavartatta magát, bár hogy is zavartathatta volna, ha vadidegenektől szájra puszival búcsúzik? Őrülten cikázó gondolatai közepette éppen záródott a lift ajtaja, mikor meghallotta a „baszdmeget”. Ugyan még mindig az előzőek hatása alatt állt, de ismét rosszat sejtett, így bedugta a kezét a csukódó panelek közé, és kiszállt a felvonóból. A fiú a hátát az ajtónak támasztotta, majd lecsúszott a tövébe és a fejét a térdére hajtotta.

– Valami gond van? – köszörülte meg a torkát, mert hirtelen nem találta a hangját. Hogy is találta volna, alig egy perccel ezelőtt még épp csak egy hajszál választotta el őket egymástól… A szíve még mindig őrülten kalapált, talán az arca is vöröslött még egy kicsit.

– Kizárt a szobatársam… – sóhajtotta.

– Neked nincs kulcsod?

– Mondtam már, nem szoktam sűrűn itt aludni.

Egy darabig gondolkodott, habozott, de nem hagyhatta, hogy a kölyök a folyosón aludjon, főleg, hogy csurom vizes, még képes, és tényleg tüdőgyulladást kap reggelre. Végül is, tehet úgy, mintha mi sem történt volna, elvégre tényleg nem történt „semmi”, még ha Sunnynak erről teljesen más véleménye is lenne…

– Aludhatsz nálam, nekem nincs szobatársam.

– Tényleg? – nézett fel rá, a nagy, barna őzikeszemeivel.

– Gyere, mielőtt meggondolom magam – nyújtotta a kezét. Tony elfogadta, felállt, majd kissé habozva követte, azonban a liftajtóban megállt. – Mi az?

– Ugye nem fogsz megerőszakolni vagy ilyesmi?

– Jézusom, kölyök, honnan szeded ezeket? Nem. Na, jössz, vagy a folyosón alszol?

Szótlanul belépett a felvonóba, James pedig megnyomta a legfelső emelet gombját. A csendet csak akkor törte meg, mikor beléptek a szobájába, Rhodes automatikusan felkapcsolta a lámpát és elkezdett lepakolni, a Stark fiú pedig körbenézett.

– Nem egy kastély, mint amihez hozzá vagy szokva, de megteszi – mondta végül, miközben a szekrényben keresgélt.

– Két emelettel lejjebb lakok jelenleg, nincsenek nagy igényeim.

– Tessék – nyomott a kezébe egy pólót meg egy kockás pizsamanadrágot. Tony felvont szemöldökkel nézett rá. – Nem gondolod, hogy majd ebben a vizes hacukában fogsz aludni? Amúgy is, a kabátomat már lenyúltad, ebbe nem halok bele. Na, menj, zuhanyozz le, de hagyj nekem is vizet.

Úgy tűnt, az ellenségesség kimúlt belőle, vagy csak túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen, szótlanul bement a fürdőbe, majd nem sokkal később kijött, immár James ruháiban, amik olyan nagyok voltak, hogy lógtak rajta. Valamiért azonban mulatságos helyett meglehetősen aranyosnak tűnt a saját méreténél több számmal nagyobb ruhadarabokban.

– Csak egy ágyam van, úgyhogy kénytelenek vagyunk osztozni – tájékoztatta.

– Jobb, mint a semmi – sétált oda, majd levetődött a matracra.

– Azért ne foglald el az egészet – figyelmeztette, mielőtt ő is elment zuhanyozni.

Mire visszajött, a fiú már aludt, az ő párnáját ölelve, neki meg nem volt szíve arrébb tessékelni, úgyhogy óvatosan, nehogy felkeltse, befeküdt a megmaradt helyre. Hamarosan őt is elnyomta az álom, azonban néhány órával később arra ébredt, hogy borzasztó melege van, próbálta magáról levergődni a takarót, az azonban nehéz volt, és ahogy mocorgott, annál szorosabban fonódott köré. Nem sokkal később realizálta, hogy a vendége békésen alszik mellette, őt ölelve. Csak felsóhajtott, legszívesebben mérgesen letépte volna magáról az őt ölelő karokat, de nem volt szíve. Nem sokat tudott erről a kölyökről, de az világossá vált számára abból, amit mondott, hogy nem sok szeretett kapott a szüleitől, és valószínűleg másoktól sem. El sem bírta képzelni, milyen lehet tizenöt évesen húszévesek között boldogulni, hogy milyen lehet, ha folyton kizárja a szobatársa és nincs hol aludnia… Egyszer kibírja, és valószínűleg amúgy sem tudatos, mint a húga, aki alvajáró, és egy alkalommal nekiállt ketchuppal fogat mosni.

Ezzel kezdődött minden, csak egy szívességnek indult, de aztán ott ragadt nála a fiú, és hamar szobatársak lettek, annak ellenére, hogy egyébként egyetlen ágy volt csak, és alig fértek el a szekrényben. Valahogy azonban nem bánta, ahogy kezdte egyre jobban megismerni, megkedvelte, és hamarosan jó barátok lettek. Olyannyira, hogy végül mikor kérelmeztek még egy ágyat, meg hogy hivatalosan is helyezzék át, akkor végül kénytelenek voltak összetolni őket, mivel Tony arra hivatkozott, hogy egyedül fázik. Ebben nem is kételkedett, sovány volt, elég sápadt, és amennyit látta enni, meg volt róla győződve, hogy vérszegény, emellett tudta, hogy rémálmai vannak, és hogy nélküle rosszul alszik. Nem zavarta az sem, hogy minden áldott éjszaka valahogy átvergődte magát az ő térfelére és átölelte, már megszokta az ő bio-súlyozott takaróját. De nem csak ezt viselte el, ő volt az, aki ott térdelt mellette éjszaka, mikor a figyelmeztetése és a kérése ellenére elment egy buliba, és túl sokat ivott, ő borogatta, cirógatta a hátát, átvirrasztotta vele az éjszakát, amíg jobban nem lett, még akkor is, amikor reggel vizsgája volt. Megvárta, addig sosem aludt, amíg haza nem ért, és az igazság az, hogy annyira hozzászokott, hogy nem is tudott volna. Hamar rájött arra is, hogy valamilyen evési zavara van, így nem csak az átbulizott éjszakák miatt kellett ott gubbasztania mellette. Azonban nem bánta, szinte az életcéljává vált, hogy segítsen neki, mintha csak egy gazdátlan kiscicát fogadott volna be az utcáról. Mindig gondoskodott róla, hogy a gondjai ellenére megfelelően egyen, és gyakran csempészett vitaminokat a vizébe vagy az ételébe, csak hogy biztosan javuljon az állapota.

Sunnynak persze nem tetszett ez az egész, rengeteget veszekedtek, mert többet nem akarta, hogy ott aludjon nála, nem is tudott volna, hely nem volt, és kínosan érezte volna magát, hogyha Tony mellett szexelnek, főleg, hogy tudta, hogy a fiúnak rémálmai vannak nélküle. A barátnője végül nem bírta tovább, szakítottak, de Jamest mintha nem is hatotta volna meg, túlságosan el volt foglalva a védencével. Az igazság azonban az volt, hogy minden megváltozott azután az ártatlan puszi után, még ha később meg is tudta, hogy ez amolyan olasz szokás.

Persze az egyetemen elindultak a pletykák, hogy ők ketten együtt vannak, ami ellen Rhodey kézzel-lábbal hadakozott, egyszer egy másodévest fel is kent a mosdó falára, ám Tonyt nem zavarta ennyire, ő csak nevetett az egészen, azt mondta, hadd beszéljenek csak. Hamarosan egy barátnőt is beszerzett magának, ezzel megszüntetve a szóbeszédet, és elindítva egy láncreakciót, ugyanis ezután gyakorlatilag minden héten új lánnyal mutatkozott. Nem csoda, ekkor már harmadéves volt, tizenhat éves, és egészen kikupálódott, lassan elkezdte elhagyni a gyermekded vonásait és férfiasodni. James azonban kissé féltékenyen figyelte az összes lányt, akiket felhozott, meg azokat, akikkel a campuson látta, akikkel a könyvtárban, meg még ki tudja hol, ám azzal próbálta magyarázni, hogy csak Tonyt akarja óvni, ugyanis nem bízott a csajokban, akiket nyilvánvalóan csak a fiú pénze meg a státusza érdekelt. Legalábbis ezzel nyugtatta magát.

Aztán eltelt az utolsó éve is az egyetemen, megszerezte a diplomáját, és Tony olyan bulit szervezett neki, hogy bele sem mert gondolni, mennyibe kerülhetett. Rosszul is érezte magát miatta, de volt valami, ami ennél is jobban zavarta, ugyanis ekkor találkozott először a fiú szüleivel, és ugyan az anyja nagyon kedves volt, rögtön tudta, hogy Tony miért nem szeret beszélni az apjáról, vagy hogy egyáltalán miért kerüli, mint a pestist. Howard hűvösen viselkedett a fiával, mintha egy idegen lenne, őt azonban mégis barátságosan köszöntötte, szinte már túlságosan is, ami azt illeti, sejtette, hogy a gesztus nem őszinte, ám fogalma sem volt, hogy vajon csak annak a reményében teszi-e, hogy a jövőben a hasznára válhat, vagy hogy megőrizze az imázsát. Esetleg, hogy még jobban belemártsa a tőrt a fiába, ezzel is erősítve azt a narratívát, hogy egy haszontalan senki, akinél bárki jobb. Tony úgy szervezte, hogy együtt vacsorázzanak egy puccos étteremben, azonban James egész idő alatt feszülten ült, próbált csak akkor megszólalni, ha kérdezik. Végtelenül irritálta Howard hűvös, kimért stílusa, amellyel a fiát méltatta, legszívesebben jól behúzott volna neki egyet, ráadásul az idősebbik Stark egyetlen alkalommal sem felejtette el emlékeztetni Tonyt arra, hogy milyen hasztalan, és mások mennyivel jobbak nála. Végül csak úgy nem torkollott botrányba az este, hogy Rhodey elfoglaltságra hivatkozva hamarabb lelépett. Szerencsére a szobatársa vette a lapot, így együtt mentek vissza a kollégiumba.

– Miért viseled ezt el? – bukott ki belőle, miközben a campus kivilágított, ám csendes járdáján sétáltak az épület felé.

– Teljesen mindegy, mit teszek, sosem fog változni – mondta komolyan. Tudta, hogy mély vizekre tévedtek, már csak a hangsúlyából is.

– Nem ezt érdemled. Sokkal, sokkal többet érsz annál, mint amilyennek beállít. Tudod?

– Nem lényeg. Amúgy sem kell látnom, csak nyáron, addig meg… – Azonban elharapta a mondatot. Rhodey tudta, mit akart mondani, és erre összeszorult a gyomra. Neki még nem mondta el.

Nem azért, mert ne akarta volna, hanem mert félt. Rettegett, hogy hogy fog reagálni, hogy talán ez a barátságuk és egyben szimbiózisuk végét jelenti majd, de előbb-utóbb meg kellett tennie, és már így is éppen elég ideig húzta…

– Mit fogsz csinálni ezután? Jelentkezel a NASA-hoz? – érdeklődött Tony.

– Nem… Nézd… Én… El akartam mondani, de… Szóval… Én csatlakozom a légierőhöz.

– M-mi? – torpant meg.

– Én… A sereg támogatásával tanulhattam itt. Azonban… Ennek az a feltétele, hogy le kell szolgálnom az időt, amit itt tanultam…

– Hova?

– A Közel-Keletre, békefenntartónak.

– Na, és ha bajod esik? Én…

– Nyugodj meg. Négy év, és jövök – mosolyodott el halványan.

– Szóval… Nem leszel itt, mikor lediplomázok? – megremegett a hangja. Egészen idáig nem látszott rajta más, csak döbbenet, de most mintha rémületet és csalódottságot olvasott volna ki az arckifejezéséből.

– Tony… Ez még annyira a jövő zenéje…

Azonban nem várta meg, hogy befejezze a mondanivalóját, elrohant a kollégium irányába. Alig bírta utolérni, végig kergette, egészen a szobájukig, azonban hiába volt gyors, egy hajszálon múlott az egész, de végül kizárta. Akármennyire is könyörgött neki, nem engedte be, és végül annyira dühös lett, hogy hívott egy taxit és hazautazott. Nem hagyott levelet, nem hívta fel, viszont Tony sem kereste, ebből pedig azt szűrte le, hogy talán akkor itt a vége. Csak akkor ment vissza a cuccaiért a koliba, mikor már véget ért a tanév, legnagyobb meglepetésére azonban a szobatársa összes holmija eltűnt. Egy kicsit azért reménykedett benne, hogy összefutnak, és lelkiismeret-furdalás nélkül, békében válhatnak el egymástól. Persze ez nem így történt. Gyanította, hogy Tony haragszik rá, ám a büszkesége nagyobb volt annál, mintsem keresse, pedig aznap, mikor az utolsó éjszakáját töltötte otthon, kikereste a telefonkönyvből Starkék telefonszámát, és teljesen elszánt volt afelől, hogy most megbeszélik a dolgokat. Azonban nem vette fel senki, ez pedig tovább tüzelte a dühét és a dacát, aminek következtében az elkövetkezendő négy és fél évben egyáltalán nem is keresték egymást.

Hamar rá kellett jönnie, hogy mennyire hiányzik neki, azonban akárhányszor leült, hogy írjon neki egy levelet, vagy felhívja, mindig olyan cikkek és pletykák jöttek vele szembe, amiből úgy tűnt, ő tökéletesen elvan nélküle. Buliból buliba járt, folytatta az önpusztító életmódját, egyik este egy szőke modellel kapták le, másikon egy barnával. Borzasztóan fájt neki, hogy Tonynak ennyit ért a barátságuk, hogy végül nem tudott túllépni a saját egóján, olyannyira, hogy inkább hagyta az egész kapcsolatukat elenyészni. Másfelől azonban ez a düh hajtotta, minden egyes alkalommal, amikor potenciálisan életet veszélyeztető szituációkba kerültek, ez a keserűség hajtotta, hogy túléljen mindent, hogy csak a munkára koncentráljon és felküzdje magát a ranglétrán. Aztán négy és fél évvel az elválásuk után, egy decemberi reggelen szólt az egyik tiszt, hogy hívása van. Kissé meglepte, ugyanis az anyja és a húga szerdánként és péntekenként hívták, aznap azonban kedd volt. Ennek ellenére odasétált a telefonhoz

– Halló? – szólt bele, mikor a füléhez emelte a kagylót.

– Kacsacsőrű… Te vagy az? – érkezett Tony hangja a vonal túloldaláról.

Hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Teljesen lefagyott, kiszáradt a szája, és pontosan úgy érezte magát, mint évekkel ezelőtt, mikor az ajtóban egy puszit lehelt az ajkára.

– I-igen… – köszörülte meg végül a torkát, erőt véve magán.

– Beszéltem a parancsnokoddal. Holnap reggel indul a géped – mondta. A hangja elég hűvös, kimért volt, nem igazán tudta, mire vélje, de végül arra jutott, hogy biztosan történt valami, és nem akarja, hogy a hangjából kihallja.

– Micsoda? Miről beszélsz, még nem…

– Rhodey… Szükségem van rád. A… A szüleim tegnap este autóbalesetet szenvedtek. Meghaltak – bukott ki belőle.

Ez pedig felülírt mindent. A hangja olyan elveszettnek tűnt… És az, hogy bevallotta, hogy szüksége van rá… Hirtelen elpárolgott négy év fortyogó haragja és fájdalma, ami egészen eddig hajtotta. Tonynak szüksége van rá, ő pedig ott lesz vele.

– Ígérem, holnap felszállok azzal a géppel – mondta.

– Jó… Tudod… Örülök, hogy… Életben vagy – bökte ki.

– Tony! Itt a temetkezési vállalkozó, gyere – hallatszott a háttérből Obadiah Stane hangja.

– Most… Mennem kell.

– Jól van. Vigyázz magadra, és nehogy bármi hülyeséget csinálj, érted?

– Értem… Szia.

Aztán megszakadt a vonal, de néhány másodpercig még a füléhez tartotta a kagylót. Teljesen lezsibbadt minden tagja, csak arra lett figyelmes, hogy az egyik tiszt megkérdezi, jól van-e. Csak bólogatott, aztán elment beszélni a parancsnokával.
Másnap reggel a hajnali járőregységgel ment a reptérre, előző éjszaka nem aludt sokat, bár ezen a tényen egy kissé meg volt lepődve. Legutoljára akkor érezte így magát, amikor kis srác korában először hívott el randizni egy lányt, és a nagy nap előtti éjszaka csak álmatlanul forgolódott az ágyban. Nem értette, hiszen ezen a ponton már évek óta nem látta Tonyt, és ugyan még mindig a legjobb barátjának tartotta, azért a kapcsolatuk egy nagyon nehéz és fájdalmas időszakot készült túllépni. Azt sem tudta, hogy nézhet ki, mert bár látott róla képeket, és úgy tűnt, egészen férfi lett az egykori kölyökből, azért tudta, hogy élőben egészen biztosan másképp fest. Végül ezzel foglalta el magát a hosszú úton az államokba, hogy azon filozofált, vajon mennyit változott, mik történtek vele, amíg távol volt… Azért bármennyire is haragudott rá ebben a néhány évben, be kellett látnia, hogy az csak jelent valamit, hogy mikor ekkora tragédia történt, ő volt az első, akit keresett. Nem a kis barátnőit, nem Obadiah Stanet. Őt, James Rhodest, akivel évek óta nem beszéltek.

A tizenpár órás utazást kihasználhatta volna arra, hogy aludjon, de képtelen volt, mikor pedig leszállt a repülő a JFK-n, a gyomra hirtelen pingponglabda nagyságúra zsugorodott. Már beesteledett, nem sok mindent látott, csak a reptér fényeit, meg az irányítóemberek jelzőit, azonban mikor kilépett az ajtón… Meglátta Őt. Olyan volt, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, ott állt a tökéletesen szabott, méregdrága öltönyében, valószínűleg az Industries vezetőségi üléséről érkezett, mellette persze elmaradhatatlan kelléke Obadiah Stane, de amikor meglátta… Elmosolyodott. Ekkor pedig a maradék keserűsége, és az összes égető szava elpárolgott, amiket vádlón hozzá akart vágni, mert… Olyan volt a mosolya, mint régen, bár az arca elég nyúzottan festett, valószínűleg nem aludhatott sokat előző éjjel, amit… Valahol megértett, valahol azonban megdöbbentette, hogy gyászolja azt a seggfej apját.

Ismét kiszáradt a szája, észre sem vette, hogy megtorpant egy pillanatra, de aztán hevesen dobogó szívvel elindult lefelé, a terepmintás vászontáskáját az izzadó kezében szorongatva, és azért imádkozott, hogy senki ne hallja meg a hangosan dübörgő ketyegőjét. Tony is megindult, és számított rá, hogy valószínűleg puszival fogja köszönteni, már előre elmosolyodott, de aztán elég közel ért… És puszi helyett egy egész csókot kapott. Teljesen lefagyott, ám úgy tűnt, ő itt az egyetlen, akit ez meglep, vagy az alkalmazottak igencsak profin végezték a munkájukat, mert egy ideg sem rándult az arcukon. Egy pillanatig csak lefagyva állt ott… De aztán zsibbadtan viszonozta. Hirtelen megértett mindent, még a telefonbeszélgetésnél is jobban, és most már végleg elengedte minden sérelmét, ha ezt ez idáig nem tette volna meg. Tony nem csupán azért hívta ide, mert szüksége volt a támogatására, nem. Tony rádöbbent valamire, ami már évek óta fájdalmasan feszült köztük, és vele ellentétben neki volt bátorsága iderángatni, és megmutatni neki is. Akkor kezdődött minden.

Közel harminc éven át voltak együtt. Az elején még minden szép volt, valódi rózsaszín ködös mézeshetek. Tony felhagyott az önpusztító, rossz szokásaival, nem járt buliból buliba, mint azt az elmúlt években tette, és úgy tűnt, az evési zavara is viszonylag rendben van, még ha a szülei halálakor egy kicsit vissza is esett. Képes volt a borzasztó gyerekes mentalitását és megküzdési mechanizmusait félredobni, és felelősségteljes felnőttként átvenni a cég irányítását, Rhodey pedig végtelenül büszke volt rá. Természetesen a kapcsolatukat ekkor még titokban tartották, bár ez az elkövetkezendő években sem változott sokat, bár inkább afféle nyílt titokká szelídült. Senki sem beszélt róla, sosem jelentették be sehol, de mindenki tudta. Ám, ahogy egyre inkább beleérett a vezérigazgató szerepébe, úgy jöttek a problémák.

Úgy tűnt, legyen akármilyen zseni, valaki mindig kavarta a szart, hogy nehogy legalább az Industriesnál nyugta legyen. Folyamatos szélmalomharcot vívott a vezetőséggel, bár akkor még nem tudta, mi áll emögött. Nem szívesen ment üzleti utakra eleinte, akkor még minden egyes alkalommal hosszasan kért bocsánatot tőle, amiért napokig, hetekig távol lesz tőle, de aztán ez kezdett elmaradni, ahogyan a kedve is megjönni az utakhoz. Eleinte nem gondolt bele semmit, de aztán viszonylag hamar kibukott, hogy bizony rossz lóra tett, ugyanis valaki névtelenül több fotót küldött neki postán, amin akkor már a szerelme, és mindenféle nők voltak láthatóak. Akkor, ott megtört benne valami, elvesztette a bizalmát benne, összepakolta a cuccait és lelépett Los Angelesbe, ahol ismét csatlakozott a légierőhöz, immár a fegyverfejlesztő és beszerző részleghez.

Viszont Tonynak egyáltalán nem állt szándékában elveszíteni őt, még ha hibázott is. Ezúttal nem akarta még egyszer eljátszani azt, hogy évekig nem is beszélnek egymással, így utána ment. Meglehetősen sokat kellett győzködnie, Rhodeynak pedig rengeteg idejébe telt, mire valóban fel tudta dolgozni és elengedni ezt az egészet. Akkor komolyan megrengett a bizalma, de be kellett látnia, hogy az élete sivár és semmilyen, hogyha Tony nem része, csinálhat akármit. Visszatekintve a közel-keleti évei is olyanok voltak, mint egy monoton kisfilm. Így kénytelenek voltak kompromisszumot kötni. Az nyilvánvaló volt, hogy Stark nem akkortájt fog lenyugodni, akkor élte a lázadó éveit, és habár legalább az önpusztítást nem végezte olyan intenzitással, mint az egyetemi éveikben, a hedonizmust annál inkább nem vette meg. Így történt hát, hogy végül a nyitott kapcsolatban egyeztek meg: mindketten azt csinálhattak, amit akartak, de azért voltak bizonyos szabályok. Például a közös lakásukba nem lehetett felhozni senkit, ha szórakozni akartak, azt máshol kellett megtenni. Mindezek ellenére, még abban az évben összeházasodtak Vegasban, mindenki tudta nélkül, de Rhodey végül sosem bánta meg, hogy nem rendeztek nagy világraszóló lakodalmat. A csendes teremben rajtuk kívül csak az Elvisnek öltözött anyakönyveztető volt jelen, de ez így volt tökéletes. Kissé becsiccsentve, gumicukor gyűrűkkel mondták ki az igent, a hétvégét nászútként ott töltötték a városban, aztán visszamentek, csinálták tovább a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Persze Stane tudomást szerzett a kis magánakciójukról, és megzsarolta, természetesen Tony háta mögött, hogy a vezetőség meg mindenki tudtára adja, de Rhodey nem akkor kezdte ezt az ipart, tudta a helyén kezelni és elhallgattatni. Ezután valahogy egyre kevésbé zavarta, hogy a férje másokkal is kikezd, hiszen ezek csak futó kalandok voltak, na de ő képes volt meggyűrűzni a vándorsólymot. Egészen a végsőkig működött ez, habár ahogy teltek az évek, Tony egyre kevésbé tartott igényt mások társaságára, és egyre kevesebbszer fordult elő, hogy nem otthon töltötte az éjszakát.

Boldogak voltak, igazán, de ez nem tarthatott sokáig. Egy afganisztáni látogatás során támadás érte őket, Tonynak pedig nyoma veszett. Rágta a bűntudat, hogy nem egy autóban utaztak, mert ha egy kicsit rámenősebb lett volna, egészen biztosan meg tudta volna győzni. Persze, ez csak hiú ábránd volt, de abban a három hónapban semmi más nem hajtotta, csak a lelkiismeret-furdalás. Aztán megtalálta… Senki sem hitt benne, hogy még életben van, csak ő, de Jim Rhodes megtántoríthatatlan volt. Később úgy gondolta, hogy sanszosan ez volt az egyetlen oka annak, hogy a férfi életben maradt. Sovány volt, rengeteg sérülést szerzett, és egy elektromágnes volt a mellkasában, de élt, mikor megtalálta, és akkor, ott a száraz, forró sivatagban semmi másra sem vágyott, csak hogy magához ölelhesse és beboríthassa a csókjaival.

Abban az extázisban nem is sejtette, hogy a neheze csak ezután következik, de őszintén, nem is érdekelte, sem akkor, sem később, legfeljebb a rossz pillanataiban. Annyi mindent kibírtak és túléltek már együtt… Viszont ennek ellenére sem volt sétagalopp a PTSD. Még évekkel később is kísértette őket, arról nem is beszélve, hogy az ARC-reaktor elég hosszasan tönkre vágta a nemi életüket, és egy icipicit visszaidézte Tony evészavaros napjait is. Itt azonban még csöppet sem volt vége a történetnek, a férfi hamarosan titkolózni kezdett, és egyre több időt tölteni a műhelyében. Persze, a kapcsolatuk természetéből adódóan csak idő kérdése volt, hogy kiderüljön, valójában Tony a környék titokzatos megmentője, akit a sajtó csak Vasembernek kezdett el nevezni. Tisztán emlékezett a pillanatra, mikor felhívta a kedvese, és természetesen átlátott a gyenge hazugságain, azonban álmaiban sem gondolta volna, hogy a célpont, akit a bázisról figyeltek, és akire épp két vadászrepülőt küldtek rá, az Tony. Persze, sejtette, hogy köze van hozzá, az elmúlt években bőven megszokta, hogy a férfi a saját útját járja, és engedély nélkül tesztelgeti a legújabb találmányait… Na de, mikor azt mondta neki, hogy ő az, hogy ő van a páncélban… Talán még a szíve is megállt a dobogásban egy pillanatra. Afganisztán is az ő hibája volt… Na de, ha akkor nem hívatja vissza a gépeket… Akkor gyakorlatilag ő ölte volna meg a szerelmét, és abba belepusztult volna.

Ezek után pedig nem, hogy lenyugodtak volna a dolgok, újabb és újabb hajmeresztő fordulatot vettek. Tony majdnem meghalt a reaktor miatt, megtörtént New York, ami után egy újabb PTSD-s, pánikrohamos időszak következett, és ekkor már Rhodey kezdte elveszteni a hitét, hogy kibírják. Nem csak, mint egy pár, hanem külön-külön is. Ekkor már a negyedik ikszet taposták, úgy tűnt, az egykori kitartás és erő kezd fogyni, és már alig tudta elképzelni, ennél vadabb dolgokat kvázi kölyökként hogy tudtak túlélni. Tony egyre többet volt távol, amióta Vasember lett, már aludni sem járt haza, mint régen, Jamesben pedig elkezdett parázslani valami. Persze, ő is része volt a Bosszúállóknak, de úgy érezte, mintha ő maga csak másodlagos tag lenne, és mintha a kapcsolatuk is csak a sokadik nyűg volna a párja nyakában. Borzasztóan féltékeny volt, legfőképp a Kapitányra, akire úgy tűnt, Tonynak mindig van ideje, de emellett egy sokkal gyalázatosabb érzés is megtelepedett benne, méghozzá az, hogy többé már nem elég. Nem tudott felérni szuperkatonákhoz, kémekhez, radioaktív óriásokhoz meg íjászokhoz, és egy valóságos másvilági istenhez. Úgy tűnt, mintha Tony egy teljesen másik világban szárnyalna, míg ő a földhöz ragadt.
Millió dolog történt még ezután, azonban ezt a részt mindenki ismeri, mivel történelem. A genezist azonban sosem mondták el senkinek, kettejük titka maradt az utolsó pillanatig és még azután is. Visszanézve sosem értette, hogy bírtak ki ennyi mindent, hogy hogy szerethették egymást annyira, hogy semmi, de semmi ne tudja őket túl sokáig szétszakítani, még egy Polgálháború vagy huszonhárom nap a világűrben sem. Most azonban elérkezni látszott a vég. Olyan sok idejük volt, mégsem használták ki eléggé.

Nagyon sokszor hitte azt, hogy Tony meg fog halni, most azonban, mikor valóban eljött ez a pillanat, alig tudta felfogni. Azt hitte, minden erejére szüksége lesz, hogy ne omoljon össze, azonban csodával határos módon valami végtelen nyugalom lett úrrá rajta. A többiek még ekkor nem értek oda, az elporladó Thanossal és a seregével voltak elfoglalva, de akkor ő már ott térdelt Tony mellett. Látta, hogy mondani akar valamit, azokkal a nagy, őzikeszemeivel nézett rá, és látta benne a félelmet, de volt ott mellette más is, méghozzá szeretet… Szerelem.

– Shh, ne beszélj, tartalékold az erődet – fogta meg óvatosan az ép kezét, és a saját mellkasához húzta. Akkor, ott, a világ csak egy buborék volt, nem hallott, nem látott maguk körül senkit és semmit.

A férfi halványan elmosolyodott, szeretetteljesen, és erőtlenül odahúzta az összekulcsolódó kezüket a mellkasához. Rhodey oda támasztotta a homlokát az övének, és mélyen a szemébe nézett. A szíve a torkában dobogott, rettegett, de kívülről senki sem tudta volna ezt megmondani, még maga Tony sem, ez pedig így volt jól. Nem engedhette meg, hogy a szerelme utolsó pillanatai rettegésben teljenek ezen a világon.

– Semmi baj. Most már megpihenhetsz – súgta végül, aztán lehunyta a szemét.

Nem kellett látnia, érezte, hallotta, mikor kihunyt a reaktor, és akkor némán kicsordult a könnye. Annyi mindent mondott volna még, annyi mindent szeretett volna még megtenni… De már túl késő volt. Nem akarta elhinni, hogy az a sok együtt töltött, túlélt év ide vezetett. Néha a szerelem nem elég, és az út nehézzé válik. Vannak, akik arra születtek, hogy meghaljanak.