Boszorkánykör

BettiWinchester

1. fejezet

2018. július 31.

Széttárt karokkal szaladok egy piros pipacsok által gazdagított mezőn. Lenge fehér ruhám lobog körülöttem a nyári meleg szélben. Barna hajam gyengéden verdesi a hátam közepét, csiklandozza a derekamat. Zavaróan boldognak érzem magam. Túlságosan is. Ismerős a hely, tudom, hol van ez a mesébe illő mező. Pont a házunk mögött, a kukorica ültetvény mellett. Az utca ezen oldalán lakó szerencsés emberek – ahogy mi is – igazán büszkék lehetnek a lakásuk feletti gyönyörű határra. Csupa kietlen, háborítatlan táj.

Imádom ezt az időszakot, imádom ezt a ciklust. Még a tavasz szele száll, de már nyakunkon a fullasztó nyár. A Nap is vígan süt, melengeti halovány bőrömet.

Pörgök, forgok az illatozó növények között. Betöltik az orromat a fenséges aromák. Lehunyom a szemem, átveszem a körülöttem lévő energiákat.

Valami nincsen rendjén, valami hiányzik innen. Érzem a zsigereimben. Sehol egy madár csicsergő hangja, sehol egy erdei teremtmény, egy mókus a fán, róka a virágok között, de még egy rovar sem zümmög körülöttem, hogy belém eressze éles fullánkját. Elfog a feneketlen pánik, ez így egyáltalán nem jó. Megállok, mert nehezen kezdem venni a levegőt, hirtelen súlyosnak érzem a tüdőm. Előre dőlök, a térdemre helyezem a tenyerem, mélyeket lélegzem. Hajam izzadtan tapad az arcomra. Nem érzékelek változást, a páni félelem ugyanúgy készülődik bennem előtörni. Fuldoklom, oxigénre szomjazom. Kilesek a pilláim alól, amivel sajnos hibát vétek. A környezet is változik. Körülöttem a fényes, meleg nappalból, hideg, komor alkonyat lesz. Az eddig tökéletes ruhám ebben az időben már mit sem ér. Vacogva ölelem magamat körbe. Fázom a hirtelen hőmérséklet-változástól és a félelem belém költözött szikráitól.

A szép, élénk színű pipacsaim lekókadnak, csendesen sírdogálva elfonnyadnak. Vérfagyasztó szomorúság tör rám, pedig nincs különösebb okom szomorúnak lenni. Hirtelen ropogó hangra leszek figyelmes, mint amikor összedől egy ház. Keresem a zaj forrását, és rettegve veszem észre, hogy előttem a haldokló föld meghasad, és egyre közeledik felém, mint aki elakar nyelni. Az ellenkező irányba eszeveszetten rohanni kezdek, de most már nem boldogság mámorától, hanem a lélekig hatoló félelemtől. A hasadás nem akar leállni, minduntalan jön utánam. Butaság, pedig pontosan tudom, hogy engem követ. Magába akar szippantani, elakar nyelni. Rám vágyik.

Próbálok a házunk irányába rohanni, viszont semerre sem találom a hazafelé vezető helyes utat.  Körülnézek, a rét, a határ végtelen lett. Dorothy jut eszembe, és az, hogy neki soha nem szabadott letérnie a sárga útról. Én letértem. Jobbat mondva rá sem léptem, tehát nem a helyes úton vagyok. Tudom. A hely borzadállyá változik, semmi sem marad az eddig festői tájból. Az elhervadt virágokat is elnyelte a sötétség. Csak száraz, sárga homokot látok magam előtt. Mint a meleg sivatagban, itt mégis rettentő hideg van.

Elfáradtam. Nincs értelme tovább futnom. Hová is menekülhetnék? Hisz sehol sincsen semmi, csak a kietlen sárga homok. Megállok. Hallom – és minden egyes morajra összerezzenek –, ahogy a talaj recsegve, ropogva nyílik meg a közelemben. Aztán már kitűnően látom is. Várom, hogy utolérjen. Reszketek, fázok és a meztelen lábamat nézem, ami alatt egyszerűen, gyorsan meghasad a föld. Újra behunyom a szemem. Bátor vagyok, hogy elébe állok, bátor vagyok, mert merek félni. Érzem, ahogy zuhanok, süvít a fülembe a jeges szél, de szememet továbbra sem nyitom ki. A kezem előre nyújtva kapálódzik, kapaszkodót keres, amit sajnos nem talál. Zuhanok a mélységbe, és közben az egyetlen személy nevét hívom segítségért, akire vágyom. Anyámét.

Zihálva, sikítva ébredek fel. Rémálmom volt, megint.

Lia ront be a szobámba. Arca kétségbeesett, haja zilált, mint aki most ugrott ki az ágyból. De valószínűleg ez így is történt. Odajön, megnyugtatóan átölel. Folyton ugyanazt a monoton szöveget ismételgeti: „nincs semmi baj, már elmúlt.”

Én pedig csak sírok, mint egy kisbaba, a szorosan tartó karjai között.

– Kérlek, ne sírj Lola, csak egy buta álom volt! – nyugtatgat lágy, vigasztaló hangon.

Pontosan tudom, hogy az volt, de mégis oly valóságos, mintha tényleg ott lettem volna, és valóban elnyelt volna az a borzalmas sötétség.

– Tudom. De olyan szörnyű volt – szepegem még mindig halálra rémülten.

– Meséld el! – kérlel, közben ritmikusan simogatja a hátam.

Hevesen a fejemet rázom, nincs hozzá erőm, hogy róla beszéljek. Félek, hogyha hangosan kimondom, újra olyan valóságossá válik. Végre elmúlt, és ez maradjon is így. Nem szeretném ismét átélni.

Beletörődő sóhajt hallat, majd a vállam gödrébe helyezi az állát. – Jól van, nem nyaggatlak vele. Viszont öltözz át kérlek, mert csurom víz vagy.

A szekrényen fekvő órámra pillantok. Homályosan látom a számokat, de kitudom venni, hogy reggel fél hat van. Elfog a bűntudat, hogy felébresztettem anyát.

– Bocsánat, hogy megint felkeltettelek! – suttogom alig hallhatóan.

– Nincs semmi baj, nem a te hibád. Egy óra múlva amúgy is kelnék! – Megpuszilja a homlokom, majd feláll. – Öltözz át Lola, nehogy megfázz.

Lassan bólintok felé. Erre lágyan elmosolyodik és csendesen kimegy. Fáradt. Elhiszem. Ezen a héten már harmadszor keltettem fel. Felnevetek. Még csak csütörtök van. Egy nap kivételével mindennap gyötörnek hasonló borzalommal teli, halálommal végződő rémálmok.

Most eszmélek fel arra, hogy a jobb kezem szorosan ökölbe van szorítva. Rejt valamit az öklöm. Valami puhát és szemcséset.

Kinyitom a tenyerem, teljesen ledöbbenek. Homok. Sárga, száraz, sivatagi homok.

Ez csak egy álom volt – nyugtatom magam –, csak egy álom…

Mégsem tudom teljesen meggyőzni magamat az igazamról. Hisz homokkal a kezemben ébredtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez több volt egy sima álomnál.

Bágyadtan, alig ébren kisétálok a fürdőszobába. A homokot a csapba szórom, majd alaposan megmosom a kezem. Izzadt pizsamámat a szennyesbe hajítom. Belépek a zuhanykabin biztonságot nyújtó rejteke alá. Vacogok, még mindig fázom. Megnyitom a forró vizet és a bőrömre engedem. A reszketés fokozatosan alább marad, megnyugszom. A fogaim sem koccannak már olyan erőszakosan össze. Lassan az álmom is kimegy a fejemből, ahogy általában ez lenni szokott. Megtörölközöm, testem köré csavarom a törölközőt. A hajamra is tekerek egyet turbánszerűen.

Anyát a konyhában találom háttal nekem, de még mielőtt megszólítanám, észreveszem, hogy telefonál. A hangja keservesen cseng, félelemmel teli. Gyorsan a boltívhez osonok és elbújok a fal mögé. Csúnya dolog, de kihallgatom a beszélgetését. Mert tudom, valami fontosról folyik a csevej.

– De nem csinálom vele többet! – magyarázza a telefonba.

Hallgat, majd egy kis szünet után újra megszólal.

– Nem tehetem, nem érted? – kikukucskálok, feszülten a homlokát fogja. – Rémálmai vannak, biztos vagyok benne, hogy az miatt, és egyre rosszabb.

A nagyival beszél, akkor ilyen agresszív. Viszont rólam? Fülelek tovább.

– Igen, már háromszor a héten. Tegnap kivételével, mindegyik nap. Sírva, csurom vizesen ébred fel.

Hosszú csend. Azt hiszem, észrevette, hogy kihallgatom, de újra beszélni kezd. Kifújom a magamba szorított levegőt.

– Nem, nem mondja el, próbáltam rávenni, de nem mond semmit. Fél – mélyet sóhajt, ahogy mostanában folyamatosan. – Tudom anyu, tisztában vagyok vele, de nincs már más lehetőség. Erős. Hatalmas erő sugárzik belőle. Tizenhat éves, tovább nem tudjuk húzni, ennyi épp elég volt.

Rólam beszélnek, ez most már bizonyos. Csak fogalmam sincs, pontosan miről! Milyen erő? És mit nem tudnak tovább húzni?

– Oké, még a héten itthon lesz, de utána bemegy. Nem tudom, most miért ellenzed ennyire! Tudom, hogy én mondtam, de most meg neked áll följebb? Az unokád, anya! Jó, majd gyere.

Mégis hova megyek? Miről beszél az anyám a nagyival? Én nem akarok innen elmenni. Jól érzem itt magam. Elsápadok, nem szeretem a változásokat.

Csengetnek. Elvonja a figyelmem a további beszélgetésről. Talán jobb is, mert már így is elég fura volt az egész, és a félelem újra kezdett felül kerekedni.

– Kinyitom! – kiáltok, mintha csak most érkeztem volna meg.

Kinézek a függöny mögül az ablakon. Ádám integet nekem, majd elvigyorodik az ajtó túloldaláról.

– Mit vigyorogsz? – kérdezem tőle, a szemöldökömet is felvonom hozzá, hogy hatásosabb legyen a kérdésem.

Kinyitom neki az ajtót, ő pedig még mindig somolyogva belép.

– Kicsit alul vagy öltözve, nem gondolod? – Hangosan felnevet. Végig mutat kezével sovány alkatán.

Elpirulok. Tényleg, még fel sem öltöztem! Elfelejtkeztem róla. Én is elmosolyodok, és jó erősen vállon csapom Ádámot.

– Ezt miért kaptam? – jajdul fel.

– Mert kinevettél.

A vállát dörzsölve rájátszik a fájdalmára. Grimaszba torzítja cuki, ovális arcát.

– Hagyd abba! – nevetésre késztet engem is, közben behúzom mögötte az ajtót.

Fantasztikusan színészkedik. Nem hiába jár színjátszó szakkörbe.

– Hagyd már! – újra vállba vágom.

– Jól van, jól van – emeli fel kezeit megadóan.

– Megyek, átöltözöm – mondom neki, és a szobám felé veszem az irányt.

– Addig én kényelembe helyezem magam – feleli, majd helyet foglal az elnyűtt kanapénkon. Akárcsak otthon lenne.

Egy rövid fekete nadrágba bújtatom lábaimat, és egy szürke egyszerű top mellett döntök a mai napra. Úgy is kegyetlen meleg lesz.