CSAPDÁKBA ESETT EGÓ
Tasi83Fülszöveg:
Létösszegző vers
Sokszor sejtem a pálcát fejem fölött.
Mint ama hitvány,
pengeéles Damoklész-kard
végzetszerűn elmetszené létem is,
lódenkabátos gesztenyefákat
legyint nyakon – csak úgy -,
saját örömére az októberi méla szél,
a zajló élet körül hervadt,
dohos koszorúszag,
zengő bánatok peregnek
szirmok táncaként
a benti személyiség vásznára,
mert valami mindig rendre
elmarad az emberi lelkek
manipulálható felszínessége alatt.
Mit az ösztön torz reflexe
a Mindenséggel művelt
– meglehet -, hamis-hazug
illúzió lehetett csupán;
mert megkeseredett-megverten
még oly jó lehetett volna
otthon-kikötők közé
méltómód visszatérni,
a Kedves vízesés-hangú
kacagását híven megőrizni.
Jó volna összegyűjteni
megtört-szívekből
a láthatatlan igazgyöngyfényű
csillagokat is, melyeket
csupán hősszerelmesek
érezhetnek egy adott
pillanat tört részeiként.
Az örök dolgok végtelenített
anyagcseréje az ember
meghajszolt feje fölött,
mintha körbejárna fogságban
tartott spirálként;
mert most odakint
már a házak is egyre
inkább dáridó-falkákba
verődve várják könnyedén
elnyerhető zsákmányaikat.
Mert lét-tömlöcöknél,
hitvány ácsolt bitófáknál
is nagyobb gond s baj,
hogy élni kellene.
Idegbeteg ember-roncsok
egymást eltaposva
kapkodnának eszmék után,
melyet koloncként felkoncol
egy-egy helytartó század.
Összeszorulnak bűnös-szívek,
hiszen a reménynek
már csupán lebontható
műemlékei maradhattak meg;
kriptamerev némaság
feszíti húrjait lélegző odabentről,
emberszabású álmaink
köré jó volna
odakuporodva felmelegedni.
Idült felsülőkként untig
gyakorolják magukat
kettőzött szerepekben,
mint botcsinálta színész-palánták
hétpróbás celebek s influenszerek.
Antitoxin-döjf s kellő exhibicionista
dilettantizmus mindenért
a keserédes juss.