Kedvencekhez adás
100

Cseresznyevirág-szirmok

Csapdába csalva

And I count my sins

And I close my eyes

Az éjszakai levegő hűvösen ölelte körbe az árnyakat, akik egymáshoz közel húzódva lépdeltek az erdőben. Csak úgy, mint Sakura három héttel korábban, ők sem akarták kockáztatni a főutat. Bárki felismerheti őket.

Neji haladt elöl, utat törve a többieknek, mint valamiféle rettenthetetlen természeti erő. Előző nap az éjszaka közepén szöktek ki Konohából, és azóta a Hyuuga még csak meg sem szólalt. A távolban mintha már látszott volna egy apró mélyvörös csík – a Nap néhány órán belül felkel. Egy nap és egy éjszaka meneteltek megállás nélkül, de senki sem panaszkodott.

Neji mögött unokatestvére sétált csendesen. Hinata lehajtott fejjel, maga elé nézve töprengett magában, ő sem beszélt sokat. Egyébként sem, de most főképp. Mellette Naruto, aki zsebre dugott kézzel kémlelte az eget. A csillagokat bámulva az jutott eszébe, hogy bárhol is legyen Sakura, lehet, a lány is a fényes pöttyöket nézi a fekete takarón.

Shikamaru és Ino pár lépessel a többiek mögött jártak, és lazán összekulcsolt ujjaik arról árulkodtak, hogy időközben a lánynak sikerült lenyugodnia. Egyikük sem kezdeményezett beszélgetést, de Shikamaru egyáltalán nem bánta. Sőt. Neki elég volt a lány finom kezét a sajátjában tartania, és máris kevésbé tűnt szörnyűnek a világ.

Így teltek tehát az órák: csendben.
De ez másféle csend volt. Nem az a barátságos, kellemes csend, ami körbeölelte az embert. Nem. Ez a vihar előtti csend volt. Mindannyian tudták, hogy valamire várnak.
Pontosabban valami vár rájuk.

Amikor Neji megtorpant egy nagyobb fa előtt, Hinata majdnem nekiütközött, annyira elmerült a gondolataiban. A többiek is felzárkóztak, majd szó nélkül vártak.

– Itt megállunk – a fiú hangja rekedtes volt. – Napfelkeltéig ki kell aludnunk magunkat.

– Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdezte Ino, miközben kihúzta a hajgumit a hajából.

– Nem is tudjuk pontosan, hova kell odaérnünk – sóhajtott frusztráltan Naruto, de Hinata nyugtatóan megsimogatta a karját.

– Azt nem – ismerte el Neji. – De a térkép szerint van a Homok délnyugati határa mellett egy eldugott fogadó. Kifejezetten utazóknak.

– És?

– És ott körbe tudunk majd kérdezni – folytatta a fiú. – Valakinek tudnia kell valamit.

– A baj csak az… Vagyis nem baj, de… – vonta meg a vállát Shikamaru.

– Ez a hely, ha a térképünk helyes, három-négy napnyi járásra van még innen – jelentette ki Neji, miközben ledobta a táskáját a fűre.

– Mi két nap alatt meg tudjuk tenni azt az utat – nézett rájuk elszántan Naruto. – Utána kérdezősködünk az Akatsuki után, és egy hét múlva már Sakurával fogok ráment…

– Még ne szaladjunk ennyire előre – intette le gyorsan Ino. – Amúgy is, te idióta, Sakura egy hét múlva velem fog vásárolni a kedvenc…

– Lesz, ami lesz – szakította félbe Hinata, miközben lehuppant a fűre, Narutót a kezénél fogva magával húzva. – Most pihennünk kell, különben a fogadóig sem érünk el.

– Enyém a mostani őrség – nézett a többiekre Naruto.

Neji csak bólintott, majd intett a többieknek is, hogy feküdjenek le. Hosszú és kimerítő út állt még előttük. A két szőke váltott még egy éles pillantást, majd Shikamaru közéjük lépett és elhúzta onnan Inót.

Végül egymás karjában aludtak el, remélve, hogy mikor a sárga korong felbukkan a horizonton, minden egy varázsütésre rendbe fog jönni. Megfáradtan adták meg magukat az álomtalan álomnak, mit sem sejtve arról, hogy Sakura soha nem jutott el a hírhedt bűnszervezetig.

***

Sasuke egy teljes napja figyelte a székhez kötözött rózsaszín hajú lányt, de még így sem tudott betelni vele. Halk beszélgetéssel ütötték el az időt, ami többnyire Naruto kibeszéléséből állt. Ezt soha nem vallották volna be a fiúnak, de mindketten nagyon jól szórakoztak.

, talán Sasuke szemrebbenés nélkül bevallotta volna.

De ahhoz találkoznia kellett volna Narutóval.

Nem engedhette, hogy a szomorúság elhatalmasodjon rajta.

Majd.

Amikor nem a szőke volt a téma, akkor Sakura megállás nélkül nyavalygott a fiúnak, hogy engedje el, mert kényelmetlen volt a szék. Sasuke el is tudta hinni, tényleg.

Már attól is megfájdult a dereka, ha csak ránézett Sakurára.
De akkor sem engedhette el. Meg is mondta neki, de a lányt nem érdekelte, hogy bárki bármikor benyithat.

– Amúgy is, nem kellene sikítoznom, vagy valami? – döntötte hátra a fejét Sakura, az alacsony plafont fixírozva. – Elméletileg engem éppen kínoznak.

– Látom, szenvedsz.

– Na, akkor csak jó valamire ez a sharingan.

Sasuke nem tudta megállni, halványan elvigyorodott. De inkább hátat fordított a lánynak, mert ha bármire is rájött ezekben a napokban Sakurával kapcsolatban, az az, hogy minden alkalmat kihasználna, csak hogy gúnyt űzzön belőle.

– Orochimaru bármit megtenne, hogy újra tudja mozgatni a karjait – mondta végül halkan Sasuke. – Nagyon szeretne már megszabadulni a jelenlegi testétől.

– El is hiszem – horkantott fel nőiesen Sakura. Nem, cseppet sem volt nőies.

– Az én testemet szeretné…

– Ó, azt is elhiszem – vigyorodott el a lány.

– …elfoglalni – forgatta meg a szemét Sasuke. – Az én testemet akarja elfoglalni, Sakura.

– Hát, azt is elhiszem.

– Nagyon jól szórakozol, nem igaz? – nézett rá sötéten a fiú.

– Kitűnően.

***

Konan állapota nem javult az elmúlt két napban. Kisame tudta, hogy ez több, mint várható volt, de a tudat, hogy semmit nem tudott tenni… Ez csak még jobban kikészítette. Látta, ahogyan Itachi frusztráltan járkált ki-be a nő szobájából, vagy, ahogyan az ideges Yahikót nem egyszer helyre tette, de valahogy ez sem tudta érdekelni. Konan…

Konan haldoklott.

Mindannyian meglepődtek, amikor végül értelmesebben el tudta mondani, mi történt velük. Azt is elmondta, hogy Itachi kis szaros öccse nem volt egyedül – a rózsaszín hajú ANBU volt az, aki megvágta az arcát a mérgezett pengével, és aki miatt Sasuke megkínozta. Itachi el nem tudta képzelni, ki lehetett a nő, hiszen egyikük sem hallott soha a leírásnak megfelelő bűnözőről. Pláne, hogy Konan esküdött rá, hogy konohai volt. Ez még kevésbé illett a képbe.

Konan azt nem tudta megmondani, mi történt Tobival, de mindenki egyetértett, hogy valószínűleg meghalt. Sasuke megölte. Kisame úgy gondolta, hogy egyáltalán nem tragédia, hogy Hidan továbbra sem tért vissza – Tobi holttestével, vagy anélkül –, mert senkinek nem hiányzott.

Valahol mélyen abban reménykedett, hogy soha nem is fogják viszontlátni. Talán egyszerűen úgy döntött, lelép, és vissza sem nézve otthagyta az Akatsukit. Talán valakinek valahogyan sikerült kinyírnia. Még jobb, gondolta Kisame.

Konan arcáról a sötét erek elvándoroltak egészen a karjáig, és ezt az oldalát a nő már nem is tudta használni. Beszélni sem tudott rendesen, ezért inkább mindent a mellette heverő papírra írt. A méreg viszonylag lassan haladt, Deidara és Itachi is úgy gondolta, hogy Konannak még legalább egy-másfél hete van hátra, mielőtt teljesen lebénítaná. Tehát nem ölt gyorsan. És Konan elmondása szerint nem is volt fájdalmas.

Kisamét ez sem tudta érdekelni annyira. Nem számított, hiszen a nő halott lesz két héten belül.
Két hét.

De a legszörnyűbb igazából Konan apró, fájdalmas mosolya volt, ami azóta sem hervadt le az arcáról, hogy Deidara közölte velük a rossz hírt. Nem, a nő azóta is csak mosolygott halványan, néha maga elé bámulva, szemében valamiféle sötét, édes-bús csillogás.

Amikor Kisame végre megkérdezte tőle, hogy miért mosolyog, Konan csak kedvesen rápillantott. Miért nem tombol? Miért nem üvölt? Miért nem zokog?

– Talán megérdemeljük ezt a kegyetlen halált, nem gondolod? – de Kisame érezte, hogy ez nem is kérdés volt igazán. – Megérdemlem.

A férfi megfogadta, hogy bármennyi ideje is maradt Konannak, egy egész hadsereg sem fogja tudni elrángatni az ágya mellől. Vele lesz az utolsó percekig. Az utolsó leheletéig.

És azután… És azután pedig jobb útra tér majd.
Konan emlékére.

***

– Még mindig idegesítőnek gondolsz? – nézett Sakura a plafonra újra, mintha arra számított volna, hogy most valami mást fog látni a szürke beton helyett. – Képzeld el, milyen idegesítő leszek majd akkor, ha nem engedsz el most rögtön, és egész álló nap, egész éjszaka fent tartalak.

– Ha valaki… Ha Kabuto benyit… – rázta meg a fejét Sasuke. – Nem.

Sakura csak hangosan kifújta a levegőt, majd a fiúra nézett. Volt valami, amit már rég meg akart tőle kérdezni, de eddig valahogy nem tudta rávenni magát.

– Kérdezhetek valamit?

– Pont most tetted.

A lány csak megforgatta a szemét. Ezen a napon nem először. Úgy tűnt, az, hogy össze vannak zárva egész nap, egyedül, egy apró helyiségben… Jó hatással volt Sasukéra.
A humorérzékére legalábbis mindenképp, döntötte el Sakura.

– Valami mást.

– Mit?

– Milyen volt… Mit csináltál ezekben az években? Itt. Ezen a… sötét helyen – nézett körbe Sakura, a hangja egészen elhalkult.

– Ugye azt tudod, hogy engem nem tartottak ebben a pincében? – ráncolta a szemöldökét a fiú.

– Szóval ez egy pince?

– Látom megragadtad a lényeget.

– Mint mindig – bólintott Sakura.

– Nem is voltunk mindig ezen a rejtekhelyen egyébként. Először semmiképpen, Orochimaru nem akarta, hogy véletlenül úgy döntsek, hazamegyek – húzta el a száját Sasuke.

– És akartál?

– Mit?

– Hát… Hazajönni.

– Egy kérdés volt – szűrte a fogai között Sasuke, és a lány rájött, hogy érzékeny területre tapintott.

Úgy döntött, ideje jegelni ezeket a komoly témákat. Viszont volt valami más is, ami nem hagyta nyugodni. Vetett egy óvatos pillantást Sasukéra, de a fiú nyugodtnak tűnt. Magához képest, legalábbis. Nem volt a szemében gyűlölet vagy gyilkos szándék. Talán csak egy kis… idegesség.

– Új kérdés.

– Nem ülhetnénk csak csendben? – sóhajtott fel Sasuke. – Az elmúlt pár napban olyan jól ment.

– Unalmas is volt – vonta meg a vállát a lány. – Te voltál unalmas. Csak nem volt szívem a fejedhez vágni.

Sasuke nem válaszolt, csak felhorkantott.

– Mi lett igazából azzal a másikkal a réten? – Sakura tudta, hogy nem kellett magyaráznia, kiről beszél.

– Semmi.

– Tudom, hogy azt hiszed, mesterien hazudsz, de… nem.

– Nem hazudok – tárta szét a karját Sasuke, figyelmen kívül hagyva a lány gúnyos hangját. – Nem lett vele semmi. Elengedtem. Aztán… megölte magát.

– Micsoda?!

– Megölte magát. Elvágta a torkát egy kunaival.

– Nem az, azt értem. Vagyis nem értem, de mindegy – hadarta Sakura. – Mi az, hogy… Miért engedted volna el?

Úgy tűnt, mintha Sasuke nem is akarna válaszolni erre a kérdésre. Mintha egyenesen kényelmetlenül érezte volna magát. Sakura most már biztos volt benne, hogy ki kell szednie belőle az igazat.

– Mondd már.

– Idegesítő vagy.

– Lejárt lemez, barátocskám – pillantott újra a plafonra, majd megismételte. – Mondd már, miért akartad elengedni.

– Adott nekem valamit. Egy lepecsételt… iratot, vagy valamit – túrt bele a hajába Sasuke, majd meglapogatta az ingujjába rejtett zsebet. – Azóta nálam van, de nem olvastam el. Ki sem nyitottam.

– Miért nem? – kérdezte Sakura, de közben végig az ingujjat nézte, mintha átlátna rajta.

– Mert el voltam foglalva azzal, hogy a nyáladat törölgessem az arcomról – forgatta a szemét Sasuke, mire Sakura elfintorodott.

Úgy tűnt, Sasuke nem fogja egyhamar túltenni magát ezen.
Sebaj.

– Ez nem igazán magyarázza, hogy a nagy Uchiha Sasuke miért hagyna futni bárkit is – nézett rá végül a lány. – Az is lehet, egy üres papírt vágott hozzád.

– Megölte magát, miután ideadta – emlékeztette a fiú, majd habozva hozzátette. – És… A klánom jele van rajta.

Sakura élesen beszívta a levegőt. Hát persze, hogy az az átkozott legyező. Az az oka mindennek. Volt egy sejtése, hogy mi állhat abban a levélben – már ha volt benne bármi is – és tudta, hogy semmi jó. Sasukéra nézve.

Úgy döntött, ezt a beszélgetést – is – itt be kell rekeszteniük, mert egyszerűen nem lett volna ereje a fiú lelkét ápolgatni, miután megtudja az igazságot Itachiról. Egy pillanatra behunyta a szemét. Egyszerre egy probléma, Sakura, egyszerre egy, emlékeztette magát.

Úgy tűnt, Sasukét nem zavarta egyáltalán a beállt csend, szóval nem nagyon törte magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen. De eszébe jutott, hogy most éppen egy elég nagy probléma közepén csücsül, szóval nem ártott volna megbeszélni.
Mondjuk, hogy mit tegyenek egyáltalán.
Mert lehet, hogy Sasukénak kész terve volt, de ebből Sakura semmit nem tudott.

– Akkor mi a következő lépés? Nem maradhatunk itt az örökkévalóságig.

– Nem is fogunk.

– Beavatnál?

– Csak el kell hitetnünk, hogy sok időmbe telik, hogy meggyőzzelek – sóhajtott Sasuke és lerogyott a hideg padlóra Sakura mellett. – Orochimaru tudja, hogy egy konohai kunoichi… Nem is beszélve arról, hogy Tsunade tanítványa… Szóval, nem hinné el, hogy csak úgy beleegyeztél, hogy meggyógyítod.

– Azt hiszem, most hallottalak a legtöbbet beszélni egész életemben – kuncogott Sakura, mire a fiú csak fáradtan felnyögött. – De, ugye tisztában vagy vele, ha akarnám, se tudnám meggyógyítani? Lehetetlen.

– Ez nem számít – vonta meg a vállát Sasuke. – Csak… úgy kell tenned. Vagy legalábbis elkezdened. Akkor elég sebezhető és elfoglalt lesz ahhoz, hogy megöljem.

Sakura hallgatott egy darabig, magában végiggondolva a dolgokat. Igen, ez a terv működhet. Csak jól kell időzíteniük, de… működhet. Jóleső borzongás futott végig rajta.

– Viszont, mi lesz, ha észreveszik, hogy nincs rajtam semmilyen… sérülés? – kérdezte, mire Sasuke úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondta volna.

– A tsukoyomi nem hagy nyomokat – most rajta volt a sor, hogy a plafon felé fordítsa a tekintetét, majd folytatta, mintha valami gyengeelméjűhöz beszélne. – És, az előbbi kérdésedre is válaszolva, nagyon jól tudod, hogy aközben nem is tudnál hangosan sikoltozni.

– Miért, mi közben tudnék hangosan sikoltozni? – vigyorgott rá Sakura, a szemöldökét felvonva.

– Fogd be.

– Sasuke-kun, most elpirultál?

– Idegesítő vagy.

Évődésüket az ajtó nyikorgása szakította félbe. Sakura arcáról lehervadt a korábbi provokatív vigyor, Sasuke pedig a nyelvébe harapott, majd felpattant a földről. A belépő Kabuto egy pillanatra döbbenten nézte az előtte feltáruló képet – Sakura vidáman üldögélt a széken, mellette a földön Sasuke a padlóra rajzolgatott láthatatlan mintákat. Sehol egy néma sikolyra nyílt száj, sehol egy csepp vér, sehol egy kegyetlen vigyor.

Kabuto szája egyből kárörvendő mosolyra húzódott. Nem kellett több pát másodpercnél, hogy leessen neki, mi folyik ott. Ezt Sasuke tökéletesen tudta, és már a szemüveges felé vetette magát, amikor az feltartotta a kezét.

– Mindannyian tudjuk, hogy semmit nem oldasz meg vele, ha most megölsz – lépett bentebb, maga mögött becsukva az ajtót. – Az egész hely tele van őrökkel.

– Semmit, azt mondod? – villant meg vörösen a sharingan. – Egy régi álmom valóra válna, az biztos.

– Furcsa álmaid lehetnek, Sasuke-kun – kuncogott fel Kabuto, mintha nem is egy hajszál választaná el a haláltól. – Előbb a bátyád, aztán én…

– Még egy szó a bátyámról, és a nyakad búcsút mondhat a fejednek – sziszegte a fiú, miközben kivonta katanáját.

– Nézd – masszírozta meg az orrnyergét Kabuto fáradtságot színlelve, majd Sakura felé bökött. – Akár hiszed, akár nem, nekem sem tetszik, hogy Orochimaru-sama ettől vár megváltást. És ha csak arra gondolok, hogy a következő évtizedekben a te savanyú pofádat kellene bámulnom, mert a mester úgy gondolta, tökéletes alany lennél, elfog a hányinger.

– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – szorította Kabuto nyakához a pengét Sasuke. – Miért ne öljelek meg itt és most?

– Nem tudhatod – forgatta meg a szemét. – És, mint mondtam, őrök.

Sakura és Sasuke összenéztek. Az egész helyzet több, mint gyanús volt, de az őrökkel kapcsolatban igaza volt a patkánynak. Az egész egyébként is azért fajult idáig, mert Sasuke felismerte még a réten, hogy ennyi emberrel nem tudnának ketten elbánni. Főleg, hogy sokan közülük a kígyó egy-egy beteg kísérletének az eredményei voltak, fogalma sem volt, hogy milyen képességekkel rendelkezhetnek.

– Mi a terved? – szólalt meg Sakura, most először becsatlakozva a beszélgetésbe.

– Sasuke-kun előremegy, eltereli Orochimaru-sama figyelmét, én pedig észrevétlenül kiszöktetlek az erdőbe. Onnantól kezdve oda mentek, ahova akartok, mit bánom én.

Sakura nem bízott benne.

– Nem bízom benned – jelentette ki Sasuke.

Ezek szerint, Sasuke sem bízott benne.

– De nincs más lehetőségünk – szólt újra a fiú, Sakurára pillantva.

Sakura pedig megértette a célzást. Ameddig Sasuke egyedül lesz a kígyóval, akárhogy is lesz, de megöli – ez volt az utolsó esélyük erre. Uchiha Sasuke megöli Orochimarut a saját rejtekhelyén. Valószínűleg a saját kis trónján fog megdögleni, és e gondolat majdnem mosolyt csalt Sakura arcára.

Mielőtt a patkány még realizálhatná, hogy mit követett el azzal, hogy elengedte őket, Sasuke összeszedi Sakurát az erdőben, és azután már bottal üthetik a nyomukat. Soha nem találják meg őket.

Ez a terv is tetszett Sakurának. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt, hogy mi következne azután. De talán azzal ráér majd akkor is foglalkozni, ha nem lesz egy székhez kötözve. Igen, határozottan ráér.

– Csak utánad, Sasuke-kun – mosolyodott el Kabuto, bár inkább volt az fintor az arcán.

Sakura figyelte, ahogy Sasuke még vet egy utolsó pillantást rá, bólintott, majd kisétált az ajtón. Érezte, ahogyan egy jeges kéz összeszorítja a szívét, de nem volt ideje ezzel foglalkozni. Most a legfontosabb dolguk az volt, hogy elintézzék, Orochimaru meghaljon minden áron. És ameddig ez a furcsán kétélű helyzet megengedte ezt, nem panaszkodhattak.
A kígyónak meg kellett halnia.

– Mehetünk – mondta Sakura. – Eressz el.

De Kabuto nem válaszolt. Közelebb lépett, arcán furcsa mosoly. Mintha tényleg jól szórakozna valamin. Valami olyanon, amit a lány nem érthetett. Még.

– El sem hiszem, hogy tényleg sikerült átejtenem Uchiha Sasukét – mormolta magának a férfi, miközben leemelt egy injekciós tűt az egyik polcról.

Mielőtt Sakura bármit mondhatott volna, csontos ujjak ragadták meg a felkarját, majd egy éles szúrást érzett. Két penge hangos találkozása volt az utolsó dolog, amit hallott a zárt ajtó másik oldaláról.