Cseresznyevirág-szirmok
LelymaUtoljára
I know I don’t deserve it
But stay with me a minute
I swear I’ll make it worth it
Can’t you forgive me
At least just temporarily
I know that this is my fault
I should have been more careful
Sakura nem tudta volna megmondani, mire is számított pontosan, amikor végső kétségbeesésében engedte lehullani azt az átkozott maszkot. Megfordult a fejében, hogy Sasuke azonnal megöli ott helyben. Abban reménykedett, hogy legalább gyorsan csinálná. Arra is gondolt, hogy rögtön elveszi róla a kezét és gúnyolódni kezd. Talán nagy meglepetésében elneveti magát. Talán… De csak talán, a szíve mélyén még örül is, hogy látja a lányt. De nem ez történt.
Sasuke villámgyorsan előkapott egy kunait. Az arckifejezése csak egy egészen kicsit változott, gyanakvó lett. A tőrt a lány nyakára szorítva közelebb hajolt, és tekintetével figyelmesen végigpásztázta Sakura szép arcát. Árulkodó jelek után kutatott, hátha ez az egész egy csapda. Egy vicc. Netán genjutsu.
– Ne mozdulj – utasította szárazon, miközben végigtapogatta a lány testét fegyverek után kutatva.
Sakura nagyon kényelmetlenül érezte magát, és ha nem ismerte volna elég jól Sasukét, azt feltételezte volna, hogy csak kifogást keres, hogy fogdossa. Hang nélkül tűrte, ahogy a fiú a fűre szórta a fegyvereit. Egyik kunai hullott a másik után, shurikenek hevertek szanaszét a lábaiknál. Sakura hallotta a két, szintén fegyvert tartalmazó tekercs puffanását a földön. A katanáját is könnyedén kivette a kezéből, Sakura még csak nem is ellenkezett. A vászontáska, amiben az útravalója volt, most a háta mögött lévő fa másik oldalán hevert, amit még akkor dobott oda, mielőtt felvette volna a harcot Sasukéval.
Lefegyverezték.
Sakura kifejezéstelen tekintettel nézett egy pontot Sasuke válla fölött, aki egy pillanatra sem vette el a kunait a lány torkáról. Mikor a fiú végre kész volt, a szabad kezével belemarkolt Sakura hajába, de a lány meg sem nyikkant.
– Nézz rám – követelte Sasuke, amikor a lány percek óta mozdulatlanul állt, a szemét továbbra is a távolba függesztve.
Sakura ráemelte smaragdzöld tekintetét, és meglepetten tapasztalta, hogy a fiúnak elakadt a lélegzete.
Sasuke hirtelen elfelejtette, hogyan kell levegőt juttatnia a tüdejébe. A lány szemei megbabonázták. Illetve, engedte, hogy megbabonázzák. Önként és boldogan hagyta, hogy elvesszen bennük.
Ha eddig voltak kétségei afelől, hogy tényleg Sakura áll-e előtte, hát abban a pillanatban megsemmisültek. A lány szemei semmit sem változtak. Ugyanolyan gyönyörűek voltak, ugyanolyan okosan néztek vissza rá. Az egyetlen dolog, ami megragadta a figyelmét a fénye volt. Mintha kihunyóban lenne. Szinte csak pislákolt a régi láng, ami egykor vadul és határozottan lobogott.
Hirtelen úgy érezte, az egykori önmagával néz farkasszemet. Sakura szemei nem voltak olyan melegek, mint gyerekkorukban. Nem látott odaadást, szeretetet, rajongást bennük. Hideg pillantásával szinte szíven döfte Sasukét, aki úgy érezte, hogy kifut belőle minden erő. Még mindig nem engedte el a torkát, a haját ugyanúgy szorongatta szánalmasan, de mégis úgy érezte valamiért, hogy nem ő ejtette csapdába a lányt.
Erősödött a nyomás a kunain, egy vékony vérvörös csík indult le a lány hófehér és puha nyakán. Mintha csak egy piros cérnaszál lett volna. De Sakura egy tapodtat se mozdult, csak nézett rá kifejezéstelenül.
Majd Sasuke azt vette észre, hogy minél tovább nézi, Sakura szemei annál gúnyosabbá válnak. A szemei egyre hidegebbek lettek. A smaragdok haragosan néztek vissza rá. Vádlón. Sasuke úgy érezte, valami kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Hátrébb kellett lépnie, a kunait hagyta kicsúszni az ujjai közül. Nehezen, de sikerült elszakítani a pillantását a lányról, aki úgy állt a fánál, ahogy ő otthagyta. Mintha odaszögezték volna. A helyére tette a saját katanáját és metszően pillantott Sakurára.
– Menj el.
– Orochimaru arra nem tanított meg, hogyan kell kétszavas parancsokon kívül kommunikálni a másik emberrel?
Sasuke nem hitt a fülének.
Éppen most kegyelmezett meg neki, erre itt jártatja a száját. Megőrült?
Nyilván gondolta, hogy a lány nem némult meg, de… Ostobaság lett volna azt feltételeznie, hogy ezt a találkozást meg nem történtté lehet tenni. Igaza van Sakurának. Beszélniük kell. Továbbá, tényleg nem túl kedves dolgokat vakkantott oda neki, nem akarta valami vadembernek feltüntetni magát.
Sakura úgy érezte, kezd elmenni az esze. Úgy érezte, mintha már csak percek lennének hátra haszontalan életéből. Sasuke úgy tűnik, adott neki egy esélyt – ki tudja miért –, erre itt szemtelenkedik vele. Hogy lehet ekkora idióta?
– Tényleg te vagy az, ugye? – suttogta Sasuke egy örökkévalóságnak tűnő idő után. A szavai hitetlenkedőnek, de szánalmasan reménykedőnek hangzottak. – Sakura.
Sakura szíve eszeveszetten kezdett verni a mellkasában, csupán a saját neve hallatán. Sasuke hangja olyan halk volt, lehet csak képzelte.
– Örülök, hogy nem öltél meg – köszörülte meg a torkát tárgyilagosan a lány végül.
– Azt hiszem, ennek én is örülök – nevetett fel nagyon szárazon Sasuke.
Sakurának halványlila gőze sem volt, most mit kéne mondania. Persze, régi ismerősök találkoznak hosszú idő után. Lejárhatnák a tiszteletköröket, hogyne.
Hogy érzed magad? Remekül, még nem gyilkoltak meg.
Mi újság a családdal? Ja, hogy halottak? Ismerős.
Tényleg mennie kellene. De egyszerűen nem tudta rávenni magát, amikor a lehetőség szinte az ölébe hullott. Milyen jó lenne megkérdezni Sasukét, hogy nincs-e kedve visszaköltözni Konohába. És milyen jó lenne, ha Sasukénak lenne kedve hozzá. Nagyon sóhajtott magában, és fejben jól leszidta magát.
– Naruto… Ő… Vele mi van? – nyögte ki nagy nehezen Sasuke, mire Sakurát elfogta a szomorúság. Hát persze, hogy Naruto.
– Nagyon hiányzol neki – felelte halkan a lány.
Sasuke már meg is bánta, hogy megkérdezte tőle, de hónapok óta nem hallott Narutóról. Tudnia kellett. Most már egyre nagyobb nehézséget okozott Sakura szemébe néznie. Te jó ég, amikor legutóbb találkoztak meg akarta ölni. Vett egy mély levegőt, és visszaöltötte magára az általa oly’ nagyon kedvelt kifejezéstelen arckifejezést.
– Mit keresel itt? – kérdezte végül Sasuke.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
– Ne szórakozz velem – förmedt rá Sakurára, de a lány meg sem rezzent. – ANBU vagy.
Most, hogy kimondta, tudatosult is benne ez a tény. Saskura ANBU lett. Tehetséges, hogy ilyen fiatalon sikerült neki. Akárcsak Itachi. Pedig gyerekkorukban hogy alábecsülte a lányt!
– Nagyon éles a szemed, mondták már? – Sakura tovább gúnyolódott vele, mire rávillantotta a sharinganját.
– Próbáljuk ki, mennyire?
Sasuke döbbenetére, a lány hangos kacagásban tört ki. Csak nézte a széles mosolyt a gyönyörű arcon, és nem tudta, hogy nem látta meg korábban, milyen szép a lány. Nem nevetett vele, csak a fejét csóválva nézett a fák közé.
– Sasuke – szólt Sakura hirtelen elhatározásból, mire a szólított felkapta a fejét a lány komoly hangja hallatán. – Nem vagyok az ellenséged.
– Most nem azért jöttél, hogy megölj egy kunaival? – nézett rá kifürkészhetetlenül, de hallani lehetett a gúny szikráját.
Sakura nem reagált, csak sértődötten összefonta a karját maga előtt. Annyira abszurdnak tűnt ez az egész. Nem így képzelte a találkozást Sasukéval. Nem így képzelte el a beszélgetésüket sem, nem gondolta, hogy ennyire… normális lesz. Nem így képzelte el ezt az egész helyzetet. Látta, hogy Sasuke indulna, és tényleg komolyan gondolta, hogy elengedi sértetlenül. Görcsbe rándult a gyomra. Itt akarja hagyni. Megint.
– Megtennéd… hogy végighallhatsz? – most követte el élete legnagyobb és egyben utolsó hibáját, gondolta, de most vagy soha. – Azt kérem, hogy ne menj el megint úgy, hogy nem tudod, mit akartam mondani. Ne üss le, és tűnj el.
Sasuke meglepetten kapta felé a fejét, majd hosszas vizsgálódás után finoman bólintott. Fájtak neki a lány szavai, de nem szólt semmit. Úgy tett, mint aki nem tudja, miről beszél.
– Két szó – jelentette ki. – Győzz meg, hogy érdemes rád pazarolnom az időmet. Hallgatlak.
Saskura lecsúszott a fa tövébe, és a kezébe temette az arcát. Nem akart adni magának még esélyt se, hogy visszakozzon. Élnie kell ezzel a lehetőséggel, akkor is, ha az életébe kerül. Vagy mégsem? Ragaszkodnia kellene a tervéhez, még akkor is, ha nem biztos, hogy sikerrel jár?
– Elszöktem Konohából.
***
Tsunade nem tudta, mit kezdjen ezzel az egész helyzettel. Legszívesebben egyesével fojtotta volna meg Sakura barátait. Először tényleg azt hitte, valami hatalmas katasztrófa közeleg és ők kész tervvel és tárt karokkal várják azt. Azt hitte, Sakura szökésének tényleg van oka, nem csak a buta, kislányos rajongása miatt indult Sasukéért. Azt gondolta, érdemi információkat hall majd. Erre mit kapott?
„Sakura Sasuke után ment, mert szerelmes belé. Sakurának van egy terve. Amit sajnos nem osztott meg velünk, de túlmutat Sasukén, nyugodjon meg, Hokage-sama.”
– Nyugodjon meg, Hokage-sama… – utánozta Shikamaru behízelgő hangját, majd ingerülten az asztalra csapott. – Shizune! Még szakét.
Shizune egy beletörődött sóhajjal újabb üveget tett le mestere asztalára, majd hangtalanul visszaült a díványra. Órák óta hallgatta az Ötödik gúnyos megjegyzéseit, csillapította a váratlan dühkitörésit és aggodalmas szemöldökráncolásokat is igyekezett enyhíteni biztató mosolyával.
– Miért teszik ezt velem? – csuklott egyet Tsunade, és kétségbeesetten beletúrt a hajába. – Öreg vagyok én már ehhez, Shizune, nem bírják az idegeim.
Ekkor kopogás ütötte meg a fülüket.
– Ki az? Küldd el, nem érek rá – utasította a Hokage meg sem várva a választ.
– Igenis, Tsunade-sama.
De mielőtt még Shizune feltápászkodott volna, a kilincs magától mozdult, az ajtó kinyílt és a küszöbön megjelent Kakashi teljes kialvatlan valójában. Kakashi gyorsan felmérte a teremben uralkodó körülményeket. Shizune kimerült tekintete és Tsunade pirospozsgás arca, valamint az előtte sorakozó üvegek arra engedtek következtetni, hogy nem csak a jounin van rossz állapotban a történtek után.
– Jó estét – motyogta, miközben halkan behúzta maga mögött az ajtót.
– Estét? Látom, humorodnál vagy – húzta össze a szemét dühösen Tsunade, miközben megpördítette a székét, és panorámaablak felé mutatott. – Nézz csak ki.
– Még nem jött fel a nap – jelentette ki a férfi komolyan, miközben lenézett a narancsos színnel bevont városra. A hajnal első sugarai.
– Még – húzta meg Tsunade az előtte álló üveget.
Kakashi mindenféle engedély nélkül kényelembe helyezte magát Shizune mellett a díványon, miközben a fiatal nő a parkettát fixírozta a talpuk alatt. Nyomott hangulat uralkodott rajtuk.
– Mit akarsz itt? – förmedt rá az ablaküvegre az Ötödik pár perc csend után, egyértelműen Kakashinak szánva kedves szavait.
– Én… Őszintén… Fogalmam sincs – nyögte ki meggyötörten a férfi, majd a kezébe temette az arcát. Két napja fejfájás kínozta.
– Hacsak nem csatlakozol… Hordd el magad innen, légy szíves – lóbálta meg a nő az üveget a kezében, miközben hátat fordított az ablaknak, majd hessegető mozdulatot tett.
– Azt hiszem, most inkább kihagynám – felelte szárazon Kakashi, de nem vette magára a nő nyers stílusát. Mindenki máshogy dolgozza fel a stresszt.
– Akkor, viszlát – vigyorgott rá Tsunade, a szemei ködösek voltak, de látszottak a még fel nem száradt könnyek nyomai az arcán.
– Azért feküdj le napfelkelte előtt – intett Kakashi, majd zsebre dugott kézzel az ajtó felé sétált.
– Már mindegy – legyintett lemondóan a Hokage, majd dünnyögött maga elé pár szót arról, hogy már felkelt a Nap.
Kakashi nem köszönt el, de mielőtt távozott volna, gyorsan biccentett Shizunénak, majd a folyosón nagy sóhajjal nekidőlt a falnak az ajtó mellett.
Nem igazán tudta volna megmondani, miért jött ide az éjszaka közepén. Vagy, hogy miért találta itt a nőt, ahelyett, hogy otthon lenne.
Lassan kisétált az épületből, és hazaindult a hosszú éjszaka után, és azt kívánta, bárcsak jönne álom a szemére. És ne kelljen megint órákon át sétálnia a város sötét utcáin, amikor minden normális ember alszik. Hazafelé hallotta az ébredező várost, tudta, hogy nemsokára visszatér az a nyüzsgő élet, amit megszokott, de látni nem látott. Végig egy vékony, rózsaszín hajú alak táncolt a szeme előtt.
Azért indult el éjszaka, hogy kitisztuljon a feje, és hogy jobban érezze magát. Már ha ez ebben a helyzetben egyáltalán lehetséges. Ennek ellenére csaknem az ellenkező hatást érte el. A hosszú éjjeli séta csak még inkább a lányt juttatta eszébe. Gyakran sétáltak éjszakánként együtt Sakurával, néha Naruto is csatlakozott hozzájuk. Volt, hogy órákon keresztül meg sem szólaltak, bár ez inkább akkor volt jellemző, ha Naruto nem képviseltette magát. Kakashi jó ötletnek találta, kétségkívül erősítette közöttük a kapcsolatot. Néha a csend sokkal többet elárul az emberről, mint száz meg száz hazug szó.
Az ilyen pillanatokban keserűség töltötte el a szívét, és sokszor gondolt Sasukéra. És tudta, hogy a mellette lévő két fiatal fejében is hasonló gondolatok cikáztak. Azonban össze kellett tartaniuk, már csak ők voltak egymásnak. Nem csak bajtársak voltak, nem csak a tanáruk volt, és ők a tanítványai. Család voltak. Néha több is, mint egy egyszerű család. Belefájdult a szíve.
Hatake Kakashi sosem volt egy szívbajos ember, ez tény. Persze, komoly volt, amikor komolynak kellett lennie, de többnyire nem vitte túlzásba. A felelősségvállalást elkerülte, ahogy csak tehette, de ez nem akadályozta meg abban, hogy teljes szívvel szeresse bajtársait, akár az életét is feláldozta volna, hogy megmentse őket. Okos volt, tehetséges, figyelemreméltó, egy zseni. Gyerekkorától kezdve ezeket a jelzőket suttogták az emberek, ha szóba került a neve. Nehéz leckét tanult az élettől már fiatalon, de egy percig sem sajnálta magát. Ez tette azzá, aki. Ezért vállalta el sok-sok évvel korábban annak a három ninjatanoncnak a képzését, mert rájött, hogy ezt a tudást át szeretné adni. Át kell adnia. Látott bennük potenciált, igen. De nem arra, hogy kiváló shinobik legyenek, hanem arra, hogy jobb emberré váljanak, mint ő.
Erre egymás után hagyják el a falut szeretett tanítványai, egyik a nevetségesebb ok miatt, mint a másik. Sasuke, az ostoba bosszúszomja miatt, mert erősebbé akart válni. Sakura a minden határon túlmenő szerelme miatt a fiú iránt, amit persze, Kakashi megértett, de akkor is meggondolatlan döntés volt. Nem tudta ezek után mire számítson Narutótól.
Holnap lelécel, mert le akar szerződni egy vándorcirkuszhoz?
Kakshinak megfájdult a feje erre a gondolatra. Még inkább, hogy ezt hamarabb tudná elképzelni, mint, hogy Sakurának sikerül visszahozni Sasukét.
Bár, mindent megtett volna, hogy épségben viszont lássa a fiút, és most már Sakurát is. Hogy tévedhetett ekkorát? Hogy nem vette észre? Annyira szerette őket, bár ezt nagyon ritkán, talán soha nem mutatta ki. De hát ő attól még nagyon szerette őket!
Éppen ezért szakadt meg a szíve, amikor Sasuke elhagyta a falut. Ismerte a történteket, hogy ne ismerte volna? Talán jobban is, mint mások. Ezért nem is volt képes a fiút hibáztatni, az ő feladata lett volna megtanítani neki mindent. Magát okolta emiatt, de az idő múlásával lassan túltette magát rajta. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy megmentik Sasukét, ő visszajön és minden olyan lesz, mint régen. De többnyire nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta ez a gondolat, még ott volt a csapatuk maradék tagja. Sakura és Naruto. Velük kellett foglalkoznia, nem keseregni egy ember után, aki nem kért belőle és a barátaiból.
Minden idejét a két kedvenc tanítványára fordította, akik bőven meghálálták ezt neki. Mindketten kitűnő ninjává váltak, Sakura nagyon fiatalon ANBU kinevezést kapott. Kakashi túlcsordult büszkeséggel csodálta a lányt, amikor megkapta a kitüntetést és a porcelánmaszkot. Úgy érezte magát, mint egy büszke apa. Igen, kétségtelenül atyáskodott a tanítványai felett. Narutóhoz eddig is ilyen érzelmek fűzték, érthető okok miatt, de Sakurával óvatosabb volt. Ám amikor Sakura szülei meghaltak egy küldetésen, a lány teljesen magára maradt. Fájdalmas emlékek rohanták meg, de láthatóan szerette kínozni magát. Hagyta, hogy az emlékek örvénye beszippantsa.
Szürkületkor érkezett haza a végletekig lesújtva, több órás céltalan bolyongás után. Tsunade hívatta az irodájába, majd kifejezéstelen arccal közölte Sakura szüleinek halálhírét. A nő megígérte, hogy ő maga személyesen fogja elmondani Sakurának, és kérte, hogy ne mondja el neki. Kakashi tudta, hogy Tsunade adta ezt a küldetést nekik, a felelősséget is ő vállalja majd. Ennek ellenére egyáltalán nem érezte jobban magát, amikor lerogyott az ágy szélére.
Halk kopogás rántotta ki gondolatai közül, és már eltervezte miféle indokkal fogja elzavarni azt, aki ilyenkor meri zavarni. Nagy lendülettel nyitotta ki az ajtót, de a lélegzete is elakadt, amikor egy rózsaszín hajú lányt pillantott meg maga előtt. Sakura ráemelte könnyes szemét, de nem szólt egy szót sem, nem mozdult. Kakashi érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Lassan a lány kezéért nyúlt, majd magához vonta és szorosan átölelte. Szinte felkapta az ölébe, miközben beljebb léptek és az ajtót bevágta a háta mögött. Sakura nagyon erősen kapaszkodott a férfi vállába, majd néhány másodperc múlva keserves zokogásban tört ki. Kakashi csak tartotta hosszú percekig mozdulatlanul. El nem tudta képzelni, mióta fojtotta magába a sírást, de ha csak azt az utat számolja, ameddig a Hokage toronyból ide ért…
– Kakashi-sen… Sensei – suttogta halkan Sakura, mire a férfi csak még szorosabban tartotta, és a haját simogatta. – Apu… Apu és anyu…
– Shhh, shhh Sakura, tudom, tudom – a saját hangját érdesnek és erőtlennek érezte, Sakura könnyei pedig teljesen eláztatták már az ingjét. – Nem lesz semmi baj, erősnek kell lenned.
– …n nincsenek többé – sírta a lány. – Sensei, mit tegyek… mit…
Kakashi nem válaszolt, lassan lefejtette magáról Sakura kezeit, és a sajátjába fogta őket. Az ágyához vezette, és várta, hogy megnyugodjon. Amikor a lány légzése egyenletesebbé vált, a sírása pedig átmenetileg csillapodott, a tenyerébe fogta Sakura arcát és mélyen a szemébe nézett.
– Nagyon figyelj arra, amit most mondani fogok – simogatta meg az arcát. – Menni fog, Sakura?
Sakura láthatóan megrezzent a neve említésére, de végül viszonozta a pillantását, és határozottan bólintott. Kakashit egy pillanatra elfogta a sírhatnék, de ezen hamar túllendült. Csak egyszerűen úgy érezte, egy nagyon fontos dolognak volt a szemtanúja. Valami hihetetlennek. Mérhetetlenül büszke volt, a szíve pedig majd’ meghasadt. Nem tudta hova tenni ezt az érzést, viszont az életét tette volna rá, hogy Sakura egyenesen hozzá jött, miután megtudta. Hozzá. Váratlan melegség töltötte el a szívét.
– A szüleidet meg kell gyászolnod illendően, de erősnek kell maradnod. Ők is ezt akarnák, igaz? És te pedig erős vagy. Mindig is az voltál, és az is leszel. Mindkét csapattársad korán elveszítette a családját, te pedig úgy nőttél fel velük, hogy megvolt az a luxusod, hogy hazamenj a szüleidhez. Az otthonodba. Ennek ellenére ők is kitartottak, mint ahogy sokan mások is. Meríts erőt belőlük. A barátaidból. Sakura, a jelenre kell koncentrálnod, találj magadnak célt. A jelen a fontos. Ahol élünk, nem a múlt. A halált hátra kell hagynunk és célra van szükségünk. Csak így lehet túlélni. – Kakashi óvatosan letörölt egy elszabadult könnycseppet a lány arcáról. – Túl kell élni. Mindent. Bármit.
– És… Mi lesz azután? – szólt Sakura, de a szája már újból lefelé görbült.
– Megtanulsz túlélni… Azután pedig, meg kell tanulnod élni is. Nem csak túlélni – suttogta végül hosszú csend után.
Kakashi magához húzta, míg végül a lány az ölében terpeszkedett, ő pedig a hátát simogatta. Sakura csendben sírdogált tovább, az éjszaka pedig hamar elszállt. Sakurával együtt aludtak el az ágyon, reggel pedig egymásba gabalyodva ébredtek egy új nap, egy új élet hajnalára.