Kedvencekhez adás
85

Csuri

Fülszöveg:

Néhány ember buszra várakozás közben ízelítőt kap az értékek és érzelmek viszonylagosságáról.

Buszpályaudvar az Árpád hídnál. Állok a büfé asztalnál, iszogatom a kávémat, várok. A szombat késő estének megfelelően csak páran lézengünk a teremben.

Velem szemben, a falnak támaszkodva egy húszas évei közepe felé járó lány mered a levegőbe. Vállán divatos bőrtáska, az a fajta, amiről soha nem értettem, hogy fér bele bármi is egy csomag papírzsebkendőn kívül. Mellette, lazán a földre eresztve egy félig kinyílt hátizsákból könyvek, spirálfüzetek, jegyzetek kandikálnak ki. A lány szép, és ezzel tisztában is van. Mintha észre sem venné az elismerő pillantásokat. Megszokta őket. A szemében ott van a felnőttséget éppen csak kóstolgató emberek önbizalma.

A tőlem jobbra eső padon idősebb pár ül. Régi házasok lehetnek. A mama idegesen nézegeti az óráját, a papa nyugodtan olvasgatja a Magyar Nemzetet. Hajtogatná az újságot, de az ügyetlenül nagyméretű lapok közül egy a földre csusszan. Nyögve hajolna le érte, de a mama rászól:

– Azt már ne teregesd az öledbe! Tiszta kosz ez a kő, most mostam ki a nadrágodat!

A férfiban viaskodik egy kicsit a megkezdett cikk miatti kíváncsiság, és a zsörtölődés elkerülésének vágya. Az előbbi győz. Lehajol, felemeli a dupla ívet, és csendesen, mentegetődzve szól az asszonyhoz:

– Majd vigyázok – és folytatná az olvasást, de az asszony nem hagyja annyiban.

– Persze. Vigyázol! Majd pont te vigyázol! Már hozzá is ért a nadrágodhoz, de hát mit számít az neked! Nem te mosod a gönceidet. A múltkor is összefestékezted a zakódat, de törődsz is te azzal! Most is csak az újságot bújod, pedig már rég be kellett volna állnia a buszunknak!

– Csak tíz perc múlva indul a busz. Még nem kellett volna beállnia! – ismét megpróbál olvasni, de a nő nem hagyja annyiban a dolgot. Mondja a magáét, de a férje mintha nem is hallaná. Régi, jól bevált fogása ez már. Jó asszony ez, csak állandóan morog valami miatt. Ha felel rá, vagy vitatkozik, csak rosszabb lesz. Hát csöndben marad, és olvas tovább. Majd csak megunja – gondolja, de ő lepődik meg a legjobban, amikor az asszony egy mondat kellős közepén egyszer csak elhallgat. Felnéz az újságból, követi az asszony tekintetét.

A váróterem forgóajtaján kortalanul öreg férfi lép be. Rövid tétovázás után, közvetlenül az ajtó mellett, a falnak támaszkodik. Gyűrött kalapját leveszi, és maga elé tartja. Kicsit szégyenlősen tartja a kalapot, mint aki még csak tanulja a koldulás mesterségét. Nem szól egy szót sem, csak néz maga elé, idős embertől szokatlanul élénk, egészen világoskék szemekkel. Ritkás, ősz haján látszik, hogy nemrég nyírták. Nyoma sincs rajta a hajléktalanok csapzottságának. A vastag, fehér, szinte összeérő szemöldök, az ősz bajusz kiemelik az arc barnaságát. A homlok mély barázdáiból, a szem körüli és az orr tövétől kiinduló, valahol a gondosan pödört bajusz alatt végződő hosszú árkokból ezernyi apróbb ránc ágazik szét. A kalapot tartó kezén kicsit felcsúszik a kopott, könyökén foltozott, de tiszta zakó ujja. A karja sovány, inas és vastag, kék erek dudorodnak a barna bőr alatt. A sötét kordbársony nadrág a térdén már erősen elvékonyodott; egy helyen már a kilyukadás határán van, de kosznak azon sincs nyoma. Nem igazán néz ki koldusnak az öreg, de a maga elé tartott, enyhén reszkető kalap nem hagy kétséget.

Az asszony megböki a férjét, aki még mindig fürkészve nézi a szálfaegyenesen álló szokatlan koldust. Aztán megcsóválja a fejét, nehézkesen feláll, a zsebébe nyúl, és az öreg elé lép. Egy fém százast tesz a kalapba.

– Köszönöm – suttogja szemét a földre sütve. Ekkor már én is előtte állok, és miután zavart fejbólintással nyugtázom a köszönetét, észreveszem, hogy elvörösödik. Gyorsan elfordulok, mint aki akaratán kívül valami illetlen dolgot lesett meg.

Soha nem tudtam mit kezdeni idegen emberek váratlan érzelmi megnyilvánulásával, és ez a szégyenlős, szinte gyerekes pirulás végképp zavarba hozott. Így aztán úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit. Az öreg pedig úgy tett, mintha nem látta volna, hogy észrevettem. Valami különös, teljesen ésszerűtlen cinkosság-féle alakult ki köztünk. Visszamentem a poharamhoz, és felhörpintettem a már teljesen hideg kávét az aljáról.

A szép lány is az öreghez lép, és divatos táskájából előveszi a gyöngyökkel díszített, tarka mintás pénztárcáját. Óvatosan teszi a pénzt a kalapba, mintha attól félne, kiszakítja a fém az anyagot. Megfordul, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Szemében az önbizalom helyett értetlen megilletődöttséget látok.

Termetét meghazudtoló könnyedséggel áll fel az asszony. Az öreg csodálkozva nézi, hisz a férje már adott neki egy százast. Az asszony is érezheti a helyzet furcsaságát, de habozás nélkül beletesz még egy százast a kalapba.

Közben egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy elnézést kéne kérnem tőle, vagy legalább valahogy jeleznem, hogy én sem értem ezt az egészet, de nem én tehetek róla. Mint ahogy nem is az újságját zavartan markolászó férfi, sem a felesége, vagy az egyre inkább tanácstalan pillantású lány a fal mellett. És meg kellene neki magyarázni, hogy azok sem tehetnek róla, akik kint várnak a buszra, vagy éppen a metrón mennek a dolguk után, vagy otthon ülnek a vacsoraasztal mellett, és eszükbe se jut szégyenkezni valami miatt, amit nem ők követtek el, de ha meglátnák az öreget, enyhe pírral az arcán, bennük is feltámadna a magyarázkodás kényszere.

És láttam, hogy a másik három ember is hasonlóan érezheti magát, mert zavartan toporogtak, nem néztek egymásra, sem az öregre, de érezhetően szívesen odamentek volna hozzá, hogy mondjanak valamit. Valamit, amivel érthetővé teszik saját maguknak és neki is, hogy miért kell egy embernek vén fejjel koldulást tanulnia. Vagy ha már erre képtelenek is vagyunk, legalább valamit mondani.

Nem kedveset, nem vigasztalót csak valamit, aminek az elhangzása után a helyére kerülnek a dolgok. Ha a világban nem is, legalább bennünk. Mivel ilyen szavak nem léteznek, a feszültség egyre csak nőtt a váróteremben.

Az öreg bírta a legrövidebb ideig. Feltette a kalapját és csoszogva, kicsit görnyedten, lesütött szemmel indult a kijárat felé. Ekkor repült be a veréb. Pontosan ott szállt le, ahol eddig a koldus állt, majd rögtön hangosan csiripelni és ugrálni kezdett. Visszafordult, és nézte a pattogó-kiabáló kis jószágot. Az pedig, mintha csak megsejtette volna, hogy most senki sem fogja elzavarni, nyugodtan nekiállt tollászkodni.

Hamarosan mindannyian a madarat néztük, az öreg, kezdő koldus mellett állva. A veréb, miután befejezte a szépítkezést, nekiállt morzsákat keresni a földön. Néha-néha csippentett egyet, de túl nagy lakomára nem számíthatott. Kenyérdarabok, kiflivégek kerültek elő, és a madár elé szórtuk őket. Rövid időre minden feszültség eltűnt, és pár percre az egyetlen igazán fontos dolog az volt a világon, hogy közösen jóllakassuk ezt a csurit, mosolyogjunk önbizalommal teli csiripelésén, és csodáljuk a ritkán észrevett szépségét.

Aztán, egyszer csak kirepült.

Mi pedig ott álltunk, kicsit zavartan, kicsit talán még szégyenkezve is, hogy egy veréb így el tudott minket varázsolni, és egy kicsit félve, hogy a varázs is elszáll a veréb után.

Az öreg, kezdő koldus ránk nézett, és ahogy láttam szétfutni az ezernyi ránc között a mosolyt, talán én is elmosolyodtam. Az biztos, hogy a szép lány mosolygott, meg az asszony és a férje is. Magamról csak sejtem.

Megemelte a kalapját.

– Viszontlátásra! – szólalt meg, és könnyedén lépkedve kiment a váróteremből a szemerkélő esőbe.

Kis ideig csak álltunk ott, mi négyen, és néztük egymást, meg a falat, aminek a koldus támaszkodott.

Vagy öt perc telhetett így el, mikor megszólalt a férfi, hóna alatt az újsággal:

– Lekéstük a buszt…

– Nem baj, majd megyünk a következővel – felelte az asszony.