Egy új élet

Tori_Shades

1. fejezet: Az utolsó nap

2017. november 15.

   Fülledt, tavasz végi este volt, mikor Shopia megtámaszkodott – a szülei által vásárolt és beépített – bárpultra és nagyot szusszantott. A pultot megvilágító sápadt, fehér fény bőrét ijesztően fehérnek mutatta. Azonban ezt a vendégek nagy része már megszokta ezt a látványt, révén, hogy nagy részük törzsvendégként volt ismert. Fáradtan nyögött egyet, ahogy végignézett a tisztításra várakozó asztalok során.

   – Még egyet! – Mély, éles és lúdbőrt okozó férfihang ütötte meg a fülét, ami a legszélső bárszék felől érkezett. Shopia ráemelte tekintetét: napra fontosan egy hete járt az a férfi a Silouettes-be – ami bár és teázó egyben – szinte percre pontosan ugyanakkor kért még egy kupica tömény Grey Goose vodkát. Shopia éles pillantásokkal jutalmazta a férfit, aki merészen állta tekintetét, miközben elé helyezte a kért italt. Legszívesebben a sápadt arcába önteni, mintsem odaadja neki.
– Parancsolj – csikorogta, majd azonnal ellépett tőle.

   Éjfélig mindezt még kétszer ismételte meg, mint mindig, majd csendesen – és természetesen köszönés nélkül – távozott. Egy hete, a hét minden egyes napján.
– Borzalmas alak – panaszkodott Shopia a másik beosztottnak. Adeleine a férfira pillantott a nő válla felett, majd kapkodva vissza Shopiára.
– Meglehet – vonta meg vállát a szőke lány -, de attól még, hogy ne ad borravalót és bunkó, legalább a legdrágább vodkát issza ez a vipera.
– Vipera? – vonta fel szemöldökét Shopia.
– Olyan tekintettel bámul erre, mint egy áldozatát kiszemelt kígyó – vonta meg a vállát Adeleine, mire Shopia felkacagott.

   Narancslevet töltött magának és hűvös jégkockákat dobált a pohárba, hogy lehűtse kedélyeit és bírja a bárban uralkodó hőséget. Legszívesebben hozzáöntött volna egy kevéske vodkát, de ezt még akkor sem engedhette meg magának, ha a tulajdonos az apja és az anyja volt. Az éjszaka kellemesen telt – azaz botrány mentesen -, azonban különösen lassan érkezett el a záróra és addigra egészen nyűgös lett.

   – Mi bajod van? – mordult rá Adeleine, miközben az asztalokat suvickolták. – Már megint mit csinált az az idióta barátod? – Shopia combját égetni kezdte a zsebében őrzött telefonja, amin keresztül vitatkozni szoktak.
– Szokásos féltékenykedés – vonta meg a vállát lezseren.
– Van rá oka?
– Adele! – csattant fel sértetten.
– Csak húzom az agyad – húzta széles mosolyra ajkait a szőke lány, majd ismét a sörben tocsogó asztalnak szentelte figyelmét. – Miért nem dobod ki, ha ennyire macerás a dolog? – érdeklődött fel sem nézve.

   – Azért mert 100 kilométerrel arrébb lakik és bunkóság egy videóhívásban kidobni, ha már több, mint három éve „boldogítjuk” egymást – válaszolt nagyot sóhajtva Shopia.
– Több, mint három éve elviseled, hogy féltékenykedik? – húzta ki magát hirtelen Adele, Shopia leintette.
– Az utóbbi félévben szokott rá, egyelőre várom, hátha leszokik róla – ironizált Shopia. A szőke pultos fáradt nevetést hallatott, majd mindketten némaságba burkolóztak.

   Csendesen búcsúztak el egymástól a bár előtt. Shopia egyenesen, a bárral szemben lévő több emeletes panelház felé indult – keresztül egy napközben forgalmas főúton -, Adeleine pedig a pár sarokkal fentebb lévő kollégium felé, azaz jobbra indult. A magány lerohanta Shopiát és húzni kezdte a föld felé, amiben a fáradtság is besegített.

   Hatalmas küzdelmek és káromkodás árán végül bejutott a földszinti lakására, ami egyben a bár raktára is volt. Ez csupán annyit jelentett, hogy a vendégszoba helyén egy rekeszekkel megpakolt, kissé poros szoba volt. Illetve egy kis méretű, tabletté alakítható laptop, amin keresztül a megrendeléseket és a leltározást intézték.

   Shopia a karórájára pillantott: nemsokára hajnali egy felé jár az idő. Hatalmas sóhaj mellett hagyta lecsúszni a válláról a táskát és a földre esni. Belökte a „Raktár” felirattal ellátott ajtót. Megint a karjára nézett, ahonnan leolvasta a tollal firkantott napi fogyasztási adatokat. Ezt az ajtóra rögzített mappára írta fel, majd pár rekeszt elvonszolt a bejárati ajtóig, ahonnan természetesen hiányzott a húzható kocsi.

   A nő a homlokát csapkodta.
– Édes istenem! – Dühösen fújtatva a táskájához csörtetett, előrángatta a bár kulcsait, majd a kihalt főúton átcsörtetett a kocsiért. Kinyitotta a bejárati ajtót, feloldotta a riasztó rendszert. A pultnál megtorpant: ellenőrizve, hogy esetleg ott van-e az a nyamvadt kocsi, majd a raktárból érkező csörömpölésre lett figyelmes. Tekintetét az ajtóra szegezte, s dühösen megindult az ajtó felé. Ha egy betörő, akkor most biztosan agyonüti.

   A raktár üres volt – már, ha lehet raktárnak nevezni azt az egérlyukat. Azonban a derékig érő rekeszek és a kocsi alatt habzó, narancssárga lé folydogált szerteszét, ami még tovább feszítette idegeit.
– Ó, hogy az a… – Elfolytotta magában a feltörekvő hosszas szitokáradatot és lerámolta a kocsit. Lemosta a kocsiról a ragacsos lét, felmosott, kihúzta a kocsit a raktárból és alatta is felmosott, majd úgy döntött, hogy a törött tettest majd más keresse meg.

   Kulcsra zárta a raktárt, élesítette a riasztót, bezárta a bárt, majd egy percnyi hajtépéses hisztit engedélyezett magának. Aztán mikor az első autó elhajtott mellette, abbahagyta a hisztit. Megragadta a szállító eszközt és átvágott a négysávos úton. A távolból ugyan hallotta, hogy közeledik egy autó, azonban úgy hitte még bőven van ideje áthaladni az úton.

   Hatalmasat tévedett és hirtelen sok dolog történt egyszerre. A maga után húzott kocsi kereke hirtelen valamiért kifordult, ezzel megállásra kényszerítve Shopiát. Füle már előtte is tompán csengett, azonban ekkor felerősödött és szinte teljesen megsüketítette a zaj. A kereket a megfelelő állásba rugdosta. Ekkor már zavaróan erős volt a közeledő autó fényszórója, Shopiának hunyorognia kellett.

   Felkapta a fejét, de ekkor már késő volt. Arca elé kapta a karját és várta a másodperceken belüli becsapódást. Ez azonban elmaradt. Alig hallotta a kerekek csikorgását az úton, ahogy a vezető fékezett, majd hirtelen megszűnt a szemét elvakító éles fény, így tulajdon két szemével nézte végig, ahogy az autó centikkel arrébb halad el mellette, így elkerülve az ütközést.

   Mintha valami láthatatlan fal vonalát követett volna. A kocsi bal oldala több helyen is behorpadt, a festék foltokban lejött. A bal visszapillantója az autóra lapult és a tükör darabokban a földre hullott. A bal fényszóró is betörött, de ezeken kívül semmi komolyabb baja nem esett. Az autó lelassított, majd hirtelen begyorsított. Kacskaringós nyomvonalat követve tovább ment.
– Részeg – győzködte magát Shopia dermedten. Ekkorra füle zúgása már elhalkult, sőt meg is szűnt.

   Pár pillanat erejéig még dermedten állt az út közepén, a féknyomokat bámulva, majd hirtelen észhez tért, amikor meghallotta egy másik autó közeledtét valamelyik úton. Futva ért a járdára. Igyekezett csendben bemenni a lakásába, de kezében a kulcs annyira remegett, hogy biztos felébresztett pár embert. Felpakolta a rekeszeket és otthagyta az ajtóban a kocsit, hogy reggel átvonszolja a kocsit. Akkor már semmi sem vette rá, hogy az utcára lépjen.

   Még egyszer leellenőrizte az ajtót, hogy zárva van-e, majd a fürdőbe sietett, hogy végre lemossa magáról a nap mocskát. Alaposan lesikálta arcáról a sminkje maradékát, s közben gondolatai még mindig a „baleset” körül forogtak.
– Egy kortyot sem ittam – mondta a tükörképének. – Lehetetlen, hogy ilyesmi történjen, erre tessék… – morgolódott tovább. Lefekvés előtt még ellenőrizte a másnapi órarendjét és csak utána bújt ágyba. Délre állított magának ébresztőt, révén, hogy már hajnali hármat mutatott a karórája.

   Másnap tízkor felébredt, ahogy a felső szomszéd végighúzta a konyhakövön – vagy talán az egész lakáson – a széket, majd még jó erősen hozzá is vágta a bútort a konyhakőhöz. Gyilkos pillantásokkal méregette a plafont, miközben próbálta megfejteni, hogy mégis mit művelhet a felső lakó.
– Egyszer kitekerem a nyakát – sóhajtott fel. Ugyanis nem ez volt az első ilyen ébredése. Lerúgta magáról a takarót és fürdőbe ment arcot mosni.

   Ott szembesült a hosszú vörösre festett lobonc gubancos helyzetével, amit kénytelen volt gondosan kifésülni. Ezután reggeli után kezdett kutatni. Miközben a melegszendvicsei sültek, beszedte a gyógyszereit, majd egy erős kávé társaságában megreggelizett. Közben válaszolt a még tegnap este kapott üzenetre, amit a barátja hagyott neki. Tényleg nem volt már értelme a kapcsolatuknak és igaza volt Adeleine-nak.

   A délelőtti forgalomban átküszködte magát a bárig. Megkereste a törött Fantás üveget és letakarította a rekeszeket. Ezzel el is pocsékolta a fennmaradó idejét, mielőtt órára kellett mennie. Fél egykor felkapta a táskáját és csomagolt uzsonnáját és már ment is. A buszon és a metrón rengeteg hazautazó, hangos, nevetgélő gyerek volt és fülledt meleg. Így mikor helyet foglalt Emma barátnője mellett, már teljesen elege volt.

   – Komolyan, szükségem van egy autóra! – hőbörgött halkan. miközben füzete után matatott táskájában. Emma megtámasztotta arcát és türelmesen figyelte, ahogy Shopie hőzöng.
– Az úton is vannak bunkó emberek, ráadásul szinte mindig dugó van. Szóval nem járnál jobban, de te tudod. – Emma egy kreol bőrszínű, barna szemű és fekete hajú, borzasztóan határozott ámde türelmes lány volt.
– Igaz, de ha a kocsimban elkezdek szidni valakit, akkor nem hallgatja végig egy marék ember, beleértve az „áldozatot”. A buszon igen.
– Ilyen hőségben hidd el nekem, hallani fogja, mert lehúznád az ablakot – nevetett fel Emma, mire Shopia leintette.

   – Hétvégén tudtál pihenni? – terelte el a témát Shopia.
– Ugyan már! – intette le. Ápolónőre mindig szükség van. Pénteken még este behívtak, vasárnap este engedtek haza csak, ugyanis az egyik nővér elesett, eltörte a karját – húzta el a száját Emma.
– Szép esés lehetett. – Emma látványosan megforgatta a szemét.
– Olyan vékony, mint egy ropi – morogta ellenségesen.

   Az órák után Emma nagylelkűen hazafurikázta a szerencsétlen, kávéfoltos égési sérülést szenvedett Shopiát. A lánynak különösen rossz napja volt. Egy háromórás előadás után Emmával nem vágytak másra, mint egy finom kávéra. Az automatából meg is szerezték ezt. A baj csak ezután következett.

   A folyosón sétálva egy diák nekiütközött: elejtette a kezében tartott füzeteit és pénztárcáját, ám a kávé szerencsére nem lötyögött ki. Előrehajolt, hogy felvegye a holmiját, amikor apró lökést érzett hátulról. Emiatt előrebukott: a forró kávé jelentős része a vállára fröccsent, a füle belesajdult az erős sípolásba. Fájdalmában felkiáltott, Emma pedig levegő után kapkodott a nevetés miatt.

   – Oké, ennek a jegyzetnek annyi – sóhajtottam fel bosszúsan. Besiettek a mosdóba, ahol Shopie letépte magáról a forró kávé áztatta felsőt, amit megégette a vállát. – A kurva életbe! – sziszegte fájdalmasan, miközben kicsavarta a ruhából a kávét és a víz alá nyomta. Emma eközben nedves zsepivel hűtötte a bíboros bőrfelületet.
– Elég béna vagy – jegyezte meg óvatosan Emma. Shopia a tükörbe nézett, s gyilkos pillantást vetett Emmára. Végül visszavette a vizes felsőjét és felvette a táskáját.
– Ez rohadtul fáj – sziszegte bosszúsan, miközben a tükörben vizslatta a vállát.

   Abban a pillanatban, amint a közelebb hajolt a tükörhöz, a mosdó lámpái szikrát kezdtek hányni, majd pislákolva kialudtak. Emma rémült sikolyt hallatott, majd mindketten nyakukat behúzva kimenekültek onnan.
– Ha hinnék a szellemekben, akkor kezdenék aggódni érted – szólalt meg Emma.
– Nekem mondod – morogta Shopie, miközben a fülét dörgölte. Ezek után Emma felajánlotta, hogy hazafurikázza.

   – Inkább engem és a kocsimat öld meg, mint hogy tömegbalesetet okozz – viccelődött Emma.
– Úgyis téged hívnálak, ha valami baj történne – mosolygott el negédesen Shopia, miközben becsatolta magát. Az út szerencsére problémamentesen telt el, azonban hazaérve Shopiára meg nagyobb probléma várakozott, mint gondolta volna. A kanapén elheverve, telefonját elővéve hirtelen kép villant fel a képernyőn, közben a készülék egyenletes ritmusban rezegni kezdett.

   Shopia hatalmas sóhajt hallatott, pár pillanatig a képre meredt, majd kinyomta a beérkező hívást. Kapkodva üzenetet írt neki, hogy kimentse magát: „Dolgoznom kell.” Gyorsan letette a telefont és merőn nézett rá. Azonban a választ jelző csipogás elmaradt. Az órára pillantott a karján, majd felkelt. Képtelen volt a tanulásra koncentrálni. Este hat volt. Felkapta a telefonját és írt Emmának, hátha ő sem tud tanulni, akkor eljöhetne a bárba beszélgetni. Azonban a válasz egy rövid „kihagynám” volt, ami Shopia kedvét szegte. Fáradtan felsóhajtott és inkább a puha ágy melegébe menekült.