Egy új élet

Tori_Shades

Ellenség a palota falain belül

2017. december 7.

Shopie csakis magát ostorozhatta a butaságáért és közben fülig pirult, ami csak tovább rontotta a helyzetet. Zavartan tekintgetett jobba-balra. Bármerre csak Loki szemébe ne kelljen belenéznie. Közben kattogtak a fejében a fogaskerekek, hogy mégis mit válaszoljon.

– Én… én csak Amét keresem – kezdett bele bizonytalanul.

– Mit akarsz a szobalányomtól? – vágott közbe azonnal. Tekintete egyre sötétebb és sötétebb lett.

– Csak… mindegy. Hol találom? – Gyenge próbálkozást tett, hogy határozottan lezárja a beszélgetést, de ez egyáltalán nem sikerült.

– Mit akarsz a szobalányomtól? – ismételte meg Loki türelmetlenül. Hangja ridegen csengett, amitől a Shopie-nak felállt a szőr a hátán.

Shopie ideges volt. Tenyere izzadni kezdett és legszívesebben elmenekült volna, de a herceg az útját állta. Feszülten végigsimított a karján, hogy időt nyerjen magának, plusz egy másodpercnyi gondolkodást.

– Ne kelljen még egyszer megkérdeznem! – sziszegte félelmetesen Loki. Shopie megrezzent és elkínzott arccal nézett fel a hercegre.

– Nem fontos… – nyögte ki. Szeme sarkában mozgást látott: Loki ujjai ökölbe rándultak.

– Te lány! – kezdte fenyegetően.

– Á, miben tudok segíteni? – Ame vékonyka meleg hangja kettészelte a feszült, vibráló levegőt. Shopie-ból kiszakadt az eddig bent tartott levegő, mikor Loki végre megszakította a szemkontaktust.

– Mit akar ez a midgardi tőled? – kérdezte Loki, undorodva kiejtve a midgardi szót. Haragosan meredt Améra, de a szolgálólány állta a tekintetét.

– Gondolom a segítségemet szeretné kérni, mivel előző éjszaka összefutottunk, és segítettem neki megtölteni az üres hasát – mondta, miközben ismét Shopie-ra pillantott. Loki is felé fordult, majd feszült sóhaj kíséretében otthagyta őket. Shopie ismét hatalmasat sóhajtott és a plafon felé emelte a tekintetét.

– Lassan listát vezethetek, hogy miért kell hálát mondanom.

– Ugyan! – legyintett Ame meleg mosollyal az arcán, miközben a távozó Loki felé meredt. – Miben segíthetek? – fordult felé hirtelen.

– Jaj, igazából csak köszönetet akarok mondani a ruhákért, a cipőkért és a zenelejátszómért…

– Lejátszó? – kérdezett vissza értetlen arccal Ame. – A másik kettő valóban én voltam…

– Nem te tetted oda? – képedt el Shopia. Sok hűhó semmiért. – De… De hát akkor ki? Mindegy, azért köszönöm és nagyon sajnálom, hogy kellemtelen helyzetbe hoztalak. Nem sejtettem…

– Ugyan már! Az a dolgom, hogy segítsek önnek. A herceg nem kérdezte meg, hogy a szolgálód vagyok, ezért nem kötelességem elmondani neki – kacsintott, majd egy gyors de tökéletes pukedli után eltűnt a konyhaajtó mögött. Shopia visszavonult a szobájába.

Levetette magát az ágyára és elindította a lejátszóját. A zene szokásos módon lecsillapította lázasan kattogó agyát. Szemét lehunyta, ujjaival ritmusra dobolt a hasán. Fél órán keresztül mozdulatlanul feküdt az ágyon, azonban miután a rongyosra hallgatott számok már nem kötötték le kellően a figyelmét. Azon kapta magát, hogy már egyáltalán nem nyugodt. A plafonra meredve, fogsorát összeszorítva töpreng a kialakult helyzeten.

Egyetlen, határozott dörrenés zökkentette ki. Még az ágy is finoman megremegett. Felült, füléből kitépte a fülhallgatót és felpattant. Az ajtóhoz sietett, és mit sem sejtve kinyitotta az eddig kulcsra zárt ajtót. A kilincs magától mozdult. Ha Shopie nem lép hátra időben, az ajtó homlokon csókolja és a földön végzi. Talán az lett volna a jobb lehetőség.

Minden pillanatok alatt történt. Loki egy lépéssel Shopie előtt termett, az ajtó hangosan csattant mögötte, a zár is engedelmesen kattant. Shopie hátrált, Loki követte és végül a falnál kötöttek ki megint.

– Mit szórakozol midgardi? – Shopie még a fülének sem akart hinni. Döbbenete kiült az arcára, ami cselekvésre buzdította Lokit. Gyors mozdulattal felemelte a karját, ujjait Shopie torkára fonta és a falnak nyomta. Még egyáltalán nem szorította el a légcsövét, csak tartotta.

Ez bőven elég volt Shopiának, hogy halálra rémüljön. Automatikusan kapaszkodott bele Loki karjába, hogy lefejtse ujjait a torkáról. Loki erre szorítani kezdte a torkát. Pánik uralkodott el Shopie-án.

– Mit akarsz Amétől? Ő az enyém! – sziszegte Loki.

– Mi a francról beszél? – nyöszörögte levegő után kapkodva. Nem jó válasz. Shopie lábai enyhén elemelkedtek a talajtól. Csak a lábujjhegye érte a földet.

– Messziről kerüld el azt, ami az enyém – sziszegte végül a herceg, mielőtt leeresztette.

Shopie köhögve a földre esett, mire felnézett Loki már elhagyta a szobát, mintha mi sem történt volna. Shopie talpra állt, torkát tapogatva kulcsra zárta az ajtót és a hátát a falnak vetette, ahova pár perce még az ajtó csapódott.

– Nem működött – motyogta dermedten. Eddig megállított egy vázát, egy autót is eltérített, de Lokit nem állította meg. Az ereje nem működött, és ez a minimális biztonságérzetet is kirántotta a markából. Szemében könnyek sorakoztak fel.

– Shopia – finom kopogás, kellemes hang. Ame volt az. Shopia már a földön guggolt és a térdére borulva sírt. Ujjaira ráharapva hallgattatta el magát, hogy Ame azt higgye nem tartózkodik a szobájában. Gyengének, tehetetlennek és sebezhetőnek érezte magát és ez teljesen kikészítette.

– Minden rendben lesz – mondta saját magának, mikor Ame harmadszori kopogtatás után feladta.

A fürdőszobában hideg vizet locsolt az arcára és a törölközőbe temette az arcát. Ezután az ágyra telepedett, összehúzta magát egy piciny gombóccá és ismét a fülébe dugta a fülhallgatót. Ujjai között remegett a lejátszó. Ha a saját szobájában nem érezhette biztonságban magát, akkor ebben a világban hol tehetné meg? Sehol. Haza kellett minél hamarabb jutnia.

A félelem lassan szívódott fel és fokozatosan vette át a helyét a düh. Ujjai azonban nem szűntek meg remegni. Fogsorát olyan erősen szorította össze, hogy már zsibbadt az álla. Mérgébe felpattant az ágyról és kiviharzott a szobából. Levegőre volt szüksége. Akarata ellenére is az üvegház előtt kötött ki. Mély sóhajjal az ajtóhoz lépett és bement.

– Merre van Shana asszony? – kérdezte a hozzá legközelebb ácsorgó lányt.

– A konyhában van – intett piszkos kezével az egyik faajtóra. Shopie biccentve lépett el tőle.

Szinte feltépte az ajtót. Shana gyilkos pillantással meredt rá. Azonnal megenyhült, amikor felismerte Shopiát.

– Á, szervusz! Mit ártott neked az az ajtó? – kérdezte kissé dorgáló hanggal.

– Van pár perce rám? – kérdezte Shopie. Shana bólintott.

– Foglalj helyet, addig készítek egy teát, ha nem bánod – mosolyodott. Tekintete feltűnően sokáig elidőzött a lányon, aki ettől zavarba jött.

Shopie feszengve foglalt helyet. Ujjait összefűzte, alsó ajkát harapdálta, majd ruháját kezdte piszkálni.

– Mi nyomja a szívedet? – szólalt meg egy kis idő elteltével, mikor úgy tűnt Shopie nem fog magától beszélni.

– Van olyan eset, hogy nem működik az erőm? – bökte ki végül.

– Van ennek köze a nyakadon lévő véraláfutásos foltoknak? – kérdezett vissza Shana. A lány ösztönösen a nyakához kapott és hajával igyekezett eltakarni a foltokat. – És a foltokhoz van köze Lokinak? – folytatta a faggatást Shana. Egyszer sem állt meg a munka közben, hátra sem nézett, mégis tudta, hogy Shopie arca elvörösödik és lesüti a szemét.

– Nem védett meg az erőm. Miért nem?

– Mit csinált veled?

– Semmit.

– Nem kell itt megvédened. Nekem elmondhatod – finom mosollyal az arcán fordult felé. Kezében két bögrével. – De ki tudom találni magam is a nyomokból, hogy elég erősen megszorongathatta a nyakadat. Miért csinálta ezt veled?

– Asszonyom, én nem…

– Látom nem engedsz – sóhajtott fel lemondóan Shana. Shopie finoman bólintott és belekortyolt a teába. Annak ellenére, hogy általában csak sok cukorral szokott teát inni, a tea kellemes kesernyés íze egészen tetszett neki.

– Finom a tea – mondta végül.

– Nem tudom, hogy miért nem védett meg az erőd. Ezt vele kell megbeszélned – felelt végül Shana. Shopie csüggedten lehajtotta a fejét és a sötétsárga színű folyadékra meredt.

– Reméltem, hogy nem ezt mondja.

– Fáj, igaz? – kérdezte komoran a gyógyító. Shopie elhúzta a száját és óvatosan megnyomogatta a nyakát.

– Nem. Egyáltalán nem érzem – felelte végül. A tompán sajgó érzésről inkább nem számolt be. Már így is elég bajba keverte magát óvatlansága miatt. Shana elhúzta a száját, majd beleivott a teába.

– Nagyon sápadt vagy. Nem akarsz felmenni ebédelni a többiekkel együtt? – kérdezte könnyeden. Shopie a fejét rázta.

– Nem vagyok éhes – mondta, miközben ajkaihoz emelte a bögrét, majd lehúzta a megmaradt teát. – Inkább elmegyek sétálni egyet.

– Rendben. De ha máskor is történne ilyen, akkor keress fel nyugodtan. Rám számíthatsz – mondta bíztató mosollyal az arcán az ispotályos. Shopie szó nélkül bólintott, majd felkelt és némán távozott.

Egyáltalán nem volt éhes, sőt még emberekkel sem akart találkozni, nemhogy leülni közéjük enni. Főleg Lokival nem akart találkozni. Eddig sem kedvelte, de most már egyenesen tartott tőle. A palotába vezető útról lelépett, inkább követte a falat, hogy körbejárhassa. Vékonyka, kitaposott ösvényen ment tovább és hamarosan eltűnt a kíváncsi szemek elől.

Kicsiny ablakok mellett ment el, ami homályos, rendezett és egyforma szobákra engedett belátást. Egy-egy szék támláján hosszú piszkosfehér szoknyát látott, vagy egy-egy köpönyeget. Ezek a szobák a szolgálók lakhelye gyanánt szolgáltak. Mindegyikben csak egy ágy volt, szóval mindenkinek jutott szabad tér. Viszonylag nagy és kényelmesen berendezett szobák voltak. Arrébb apróbb ablakokkal találkozott, amin keresztül egy piszkos lépcsőházra lelt. Majd fordulnia kellett volna, hogy a palota másik oldalát is végigjárja. A távolban látta az üvegházat, egy kővel kirakott udvart, amit a palota egyik tornya eddig teljesen eltakart előle, illetve embereket, egyforma ruhában csoportokba verődve. Inkább visszafordult, mintsem összefusson velük. Sietősebb léptekkel visszament a bejárathoz, majd felkaptatott a lépcsökön egészen a szobájáig.

A tükörben szemrevételezte a torkán liluló, zöldülő foltokat, majd a haját igazgatva igyekezett a lehető legtöbbet kitakarni vele. Ezután az ágyára hasalt és hamarosan már aludt is. Határozott, sűrű kopogásra ébredt. Felnyögött és összegömbölyödött. Próbált visszasüppedni a békés álomba.

– Kisasszony! – Határozottan türelmetlen rikácsolás térítette magához Shopiát. Egy percig nem is fogta fel, hogy Amét hallja.

– Mégis mit művelsz? – csatlakozott egy másik női hang is.

– Ó, hát csak az ebédet szeretném felszolgálni a kisasszonynak.

– Kié ez a szoba? – kérdezte Sif, miközben Ame még egy kopogtatással próbálkozott, ami valójában az ajtó rugdosásában merült ki. – Ne rugdosd már azt ajtót! – morrant rá.

– Miss Shadow kis…

– Shopiáé? És miért rugdosod az ajtaját?

– Nem ebédelt – felelte Ame.

Sif ekkor csatlakozott Améhoz, erre Shopie feladta és kikelt az ágyból.

– Jól van már, megyek – szólalt meg rekedtes hangon. Megdörzsölte az arcát, majd elfordította a kulcsot. Az ajtó egyből nyílt. Ame rémült sikkantást hallatott, Sif megütközötten meredt Shopiára. A lány legszívesebben a falba verte volna a fejét. Megfeledkezett a nyakáról.

– Mégis mi történt a nyakaddal? – kezdett bele Sif döbbenten. – Ki tette ezt veled? – Lépett közelebb a lányhoz, hogy szemügyre vehesse a lila foltokat, de Shopie zavartan hátrált és kezével takarta el nyakát.

– Nem…

– Ki volt az? – kiáltotta ingerülten Sif, de Shopie továbbra is csak a fejét rázta.

– Ez semmi komoly – vonta meg a vállát megjátszott lezserséggel.

– Még hogy semmi komoly! – hőzöngött a harcosnő. – Áruld el ki volt az.

– Sif! Ez itt egyáltalán nem érdekes! – csattant fel Shopia. Elég volt az állandó egzecíroztatásból.

Ame eközben befurakodott Shopie háta mögött a szobájába, a jól megpakolt ezüsttálcával és az asztalra rakta. Sif beterelte Shopiát az ágyra és leültette.

– Ez fáj? – nyúlt oda hirtelen Sif. Kissé erősebben megnyomta az egyik foltot, mire Shopia felszisszent. – Na hát pontosan ezért kellene elmondanod. Fafejű lány! – morgolódott, miközben Ame halkan kiosont és távozott a színről.

Miért hagyod, hogy bántsanak? És ha egyedül nem tudod megvédeni magad, akkor miért nem kérsz segítséget?

– Én sem élveztem elhiheted – jegyezte meg cinikusan Shopie.

– Akkor miért nem engeded, hogy segítsek? – förmedt rá Sif.

– Nem fog többet ilyen előfordulni. Az erőm épp nem működött és csak ezért történhetett… igaz, hogy akár meg is ölhetett volna, de többször nem hagyom, hogy ez megtörténjen. – Sif ingerülten csóválta a fejét, miközben karbatett kézzel, égő tekintettel meredt a foltokra.

– Bárki is tette, ennyire nem lehet vérszomjas – rázta a fejét. – Attól még hogy más népekkel háborúzunk az nem jelenti azt, hogy a sajátjainkat is lemészároljuk – felelte Sif.

Beszélgetésüket az ajtó halk nyikorgása szakította meg. Mindketten kővé dermedve fordultak a hang irányába.

– Miben segíthetek? – szólalt meg Shopie ridegen. Sif az érkező felé fordította tekintetét és halovány mosollyal üdvözölte Lokit.

– Gyere velem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Loki. Mikor sarkon fordult, hogy távozzon Améba ütközött. Gyors reflexeinek hála elkerülte a kellemetlen ütközést, ő azért bosszúsan meredt a szolgálólányra.

– Elnézést – szabadkozott a lány, miközben újabb tálcát helyezett az asztalra. – Kisasszony, üljön vissza az ágyra, magának először ennie kell!

Shopie sajnálkozó mosollyal kelt lépett egyet Loki irányába.

– Sajnálom Ame, de úgy látom dolgom akadt. – Ame Loki felé fordult, esdeklő pillantásaival próbálta megnyerni Lokit, de ez hatástalan volt.

– Nem lehetne…

– Nem lehet! – Meg sem várta, mit akar a szolgáló.

– Na de Loki! – pattant fel az ágyról Sif. – Ma még egy falatot sem evett! Ráadásul még meg is támadták! – dacolt Lokival, de mindhiába. Shopie legszívesebben elsüllyedt volna a földben, ha tehette volna.

– Mondtam, hogy nem – felelte Loki hidegen.

Shopie vonakodva indult meg a herceg felé, igyekezve hajával még jobban takargatni foltjait. Ahogy a folyosóra értek Shopie elhúzódott Loki mellől.

– Mit akar tőlem? – kérdezte, miközben Loki egy ismeretlen ajtót nyitott ki előtte. A herceg intett, hogy menjen be. Kénytelen-kelletlen ismét a közelébe merészkedett és ellépett előtte. Loki makacs hallgatása csak még feszültebbé tette őt.

– Nem vagyok papagáj, nem kérdezem meg még egyszer: mit akar tőlem?

– Apám úgy döntött, hogy tanítanom kell téged – szólalt meg végül. Shopie döbbenten meresztette rá a szemét.

– De én haza akarok menni – ellenkezett azonnal a lány, miközben észre se vette, hogy a torkát markolássza. Loki rezzenéstelen arccal meredt a kezére. Zavarba ejtően sokáig időzött el a tekintete a véraláfutásokon.

Shopie bizonytalanul a kilincs után nyúlt, hogy távozzon mielőtt Loki ismét rátámad. A herceg szikrázó szemekkel meredt a kilincsen fekvő kezére. Shopie kezdett hinni a szemmel verésben.

– Én nem fogok…

– Ittmaradni? – kérdezte gúnyosan Loki. Shopie nyomni kezdte a kilincset, mire Loki azonnal ráförmedt. – Állj meg!

Az eredményt elérte. Shopie rémült pillantással nézett rá. Ekkorra már Loki fél méternyire állt tőle. Csak ekkor tűnt fel, hogy füle erősen cseng. Elnyomja kicsit Loki halk, fenyegető hangját. – Ezt nem te döntöd el és nem is én – sziszegte, miközben fél kézzel finoman félresöpörte egy vörös tincsét Shopie válláról.

Shopie teljesen az ajtóhoz préselődött és imádkozott, hogy valaki mentse meg őt. Loki teljesen megrémítette. Főleg, amikor félresöpörte a haját és finoman az egyik folthoz ért. Lehunyta a szemét, hogy ne jöjjön még jobban zavarba. Amikor megérintette, megrázkódott a félelemtől. Ujja jéghideg volt, ami fájdalmat okozott.

Azt akarta, hogy egyedül legyen. Azt akarta, hogy Loki ne legyen itt, ne érjen az nyakához. Azt akarta, hogy soha többet ne érhessen oda hozzá. Hirtelen puffanás hallatszódott. Loki érintése megszűnt.

Nagyon óvatosan nyitotta ki a szemét. Először csak hunyorgott, majd teljesen kinyitotta a szemét. Loki nem állt már előtte. Még csak a közelében sem volt. A terem végében ült a földön. Fekete tincsei az arcába lógtak és szinte teljesen eltakarták az arcát. Loki lassan a térdére csúsztatta az ujjait, majd lassan feltápászkodott.

Shopie reszketett a félelemtől. Tisztában volt vele, hogy ő a felelős, amiért Loki most a fal tövében ül és nehézkesen emelkedik fel. Loki nem szakította el a tekintetét Shopie-ról, miközben felemelkedett.

– Nos, pontosan emiatt kell tanítanom téged – felelte végül elégedett mosollyal az arcán. Szórakozott vigyorral meredt rá.

– De én nem szeretném – ellenkezett még mindig az ajtónak támaszkodva. Saját lábán nem bírt volna megállni. – Így is elég furcsa vagyok, nem akarok ennél furább lenni. Főleg, ha maga tanít.

– Egy ilyen képességet ki kell használnod! Mások ilyenért ölni tudnának. Te ostoba midgardi! – dörrent rá. Előbbi „csodálata” elillant, mint holmi ábránd.

– Nem fogom veszélyeztetni az életemet és most, ha nem zavarja… akkor távoznék – biccentett, majd otthagyta a herceget. Szó szerint kimenekült a szobából.

– Ostoba fruska! – morogta az orra alatt.

Shopie reszketve ereszkedett le az ágyra. Szíve a torkában dobogott, félt, hogy Loki bármelyik pillanatban rátörheti az ajtót. Állát megtámasztotta a térdén és szorosan magához húzta.

– Kisasszony! – finoman kopogtattak. – Még mindig nem hajlandó enni? – kérdezte hangosan. Shopie összerezzent a hangot hallva és az ajtó felé meredt.

– Menj el. Kérlek, menj el – suttogta halkan. Kintről furcsa zajok érkeztek, majd megint csak Loki hangját hallotta meg.

– Bent van? – Ame minden bizonnyal bólintott.

– Ó, ebben biztos vagyok. Csak tudja a kisasszonyt megtámadták… – Shopie a térdeire hajtotta fejét és fájdalmasan felsóhajtott.

– Igen, hallottam róla.

Mire kinyitotta a szemét, Loki az ajtaja előtt állt és kiismerhetetlen pillantással nézve őt, miközben ajtót nyitott Aménak.

– Köszönöm szépen – mosolygott hálásan Lokira. A herceg meg se rezzent. – Kisasszony, lassan vacsoraidőre jár. Most már tényleg ennie kellene valamit! – Shopia feszült szorongását Ame meleg, aggódó mosolya oldotta fel.

– Nem kérek – hárította illedelmesen. – Nem vagyok éhes, nincs étvágyam – mondta miközben lopva Lokira nézett.

– Na de kisasszony! – csattant fel csalódottan. A tálcát az asztalra rakta. – Miért teszi ezt magával? Ha nem eszik könnyebben sebezhető… Ennie kell, hogy megerősödjen! A támadót csak akkor…

– Ame, hagyd már ezt a dolgot – mordult rá Shopie.

– Ugye, hogy igazam van, uram? – fordult kétségbeesetten Loki felé. Loki felvonta a szemöldökét, majd ismét Shopiára emelte a tekintetét.

– Egyet értek – szólalt meg végül, élesen nézve Shopiára. A válasz egy hasonlóan metsző pillantás volt. Legszívesebben a torkának esett volna.

– Nem kell! – sziszegte indulatosan, s ezzel felpattant és a zenelejátszójával a kezében kiviharzott a szobából. Faképnél hagyva a herceget és szobalányát. Futva ment le a kertbe, s a mező végén lévő istállóig meg sem állt. Elfáradt és kicsit köhögött is, ezért leült a fűbe és a hátát az istállónak döntötte. A zene üvöltött a fülében, majd megsüketítette, de nem foglalkozott vele. Vagy ez, vagy az ökle és a fal. Körmei mélyen a húsába vájtak. Dühös volt és fáradt és még a lenyugvó nap csodás fénye sem bírta elvonni a figyelmét mérhetetlen dühéről. Gyönyörű volt, ahogy a palota falán megcsillant a fény, valami csodálatos. Azonban nem volt elég.

Lábai szorosan karolta magához, a fejét pedig a térdére szorította. Szemeit lehunyta, de annyi düh gyűlt fel benne, nem bírt magával. Felpattant, össze-vissza bóklászott, de akármi közelébe is lépett elfogta a vágy, hogy addig üsse, míg ereje. Ha leült, akkor muszáj volt valamit piszkálnia: a térdén a nadrágot, a füvet tépkedte, vagy a haját csavarta. Ha lábain állt, akkor akaratlanul is mászkálni kezdett. Egyszerűen nem tudta levezetni a felgyűlt haragját.

Visszaindult, hiszen már szinte sötét volt, a zene továbbra is ordított és továbbra is dühös volt. Magatehetetlenségében elkezdett cigánykerekezni, szaltózni, néhány csavart figurát beletenni, végül pedig már valami táncféleségbe kezdett. A célja az volt, hogy minél jobban elfáradjon és kiadja magából a benne felgyülemlett dühöt, ezért úgy képzelte, mintha harcolt volna valakivel, éppenséggel Lokival. Rúgott, ütött, s bár inkább figyelt a kecsességre, mint a pontosságra.

Nem telt el sok idő, csupán fél óra. Izzadtságtól csatakosan, fáradtan és gyengén indult vissza a palotába. Porcikái fájdalmasan lüktettek, de legalább minden dühe elillant.

– Most már hajlandó enni? Lassan az egész palota aggódik önért. Mindenki arra fogja kérlelni önt, hogy egyen. Kérem! – Ame arca már kínkeserves arccal nézett a lányra. Arca fájdalmasan rándult, de Shopie megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm – mondta halkan.

Bement a fürdőbe és a tükörbe nézett. Vörös tincsei izzadtan tapadtak az arcához, s szemei lázasan csillogtak. Arca sápadt volt és nyúzott. Túl fehér volt, de Shopie nem törődött vele.

– Kisasszony… – állt meg az ajtóban Ame. Fáradtan pillantott Améra.

– Jól vagyok. Csak már nagyon elegem van a mai napból – motyogta a nő, mire Ame keserűen elmosolyodott.

– Készítem a fürdőt! – mondta keserűen.

– Köszönöm – biccentett és kiment a fürdőből. Ame nem válaszolt, csak megkezdte ereszteni a vizet. Shopie elmosolyodott és leborult az ágyra. Alig, hogy lassan kifújta a levegőt, már megint nyílt az ajtaja.

– Á, szóval itt vagy. – A mély, rekedtes hangot egyből felismerte.

– Igen…

– Ame keresett téged. Az egész palotát bejárta… – kezdett bele a hegyibeszédbe, de Ame kikukucskált a fürdőből és lágy mosolyt eresztett Thor felé. – Ó, szóval megtaláltad… – Ame bólintott, majd visszalépett a fürdőbe. – Azért Ame azt is mondta, hogy megtámadtak.

– Kedves, hogy aggódik értem – akasztotta meg a beszédben. – Ráadásul a fürdőm is elkészült és elég fáradt vagyok. – Némán faképnél hagyta Thort és beoldalazott a fürdőbe. Ame a kezébe nyomott egy törülközőt és rácsukta az ajtót. Megvárta, amíg a szoba ajtaja is becsukódik.

Lassan az ajtónak támasztotta a hátát, majd lecsúszott a földre. Gombolni kezdte a nadrágját és lehámozni a felsőjét. Csak nehezen tudott lábra állni és beleereszkedni a forró vízbe. Izmai nagyon fájtak és a nyakán lüktetni kezdtek a foltok. Hátrahajtotta a fejét és a plafont bámulta, majd lecsúszott a víz alá. Összeszorította a szemét és próbálta törölni a zaklatott gondolatait. A mai napi események, középpontjában Lokival, teljesen felzaklatta.

Mikor ismét a felszínre tört, már könnyebbnek érezte magát, ezért jó sokszor megismételte ezt a műveletet. A melegvíz felpuhította a bőrét és a problémáit is. A kádban ücsörgés meghozta a hatását. Bebugyolálta magát egy törölközőbe és felöltözött. Sántikálva borult az ágyra az izomláz miatt és szinte azonnal elnyomta a fáradtság.

A reggeli ébredés meglepően fájdalmas volt. Ugyanabban a pozícióban ébredt fel, mint ahogy elaludt, emiatt jobb karja teljesen elzsibbadt. Feltornázta magát az ülőhelyzetbe, közben fájdalmasan lazította ki a kezét. Lábain az izom feszülten húzódott a tegnapi mozgás eredményeként. A Lokival való találkozás emlékeit tapogatta, de már nem fájtak annyira. A fürdőben megigazgatta a haját, de többször meg kellett kapaszkodnia a csapban, hogy ne essen el. Zúgott a feje, ezért bizonytalanul állt a lábán.

Kilépett a folyosóra, de még nem kelt fel a nap. A szobájával szemközti üveg nélküli ablaknál támaszkodott meg. Az udvarra meredt, ahol azonos ruhába öltözött emberek sürögtek-forogtak, kezükben kosarakkal, tele étellel, állatokkal, frissen hajtogatott ruhákkal. Csak akkor lépett el onnan, amikor a nap emelkedni kezdett és bántóan a szemébe sütött.

Ellökte magát a párkánytól, de azonnal meg is kapaszkodott a vésett mintába. Gyomra bukfenceket hányt, füle zúgott és nem látott tisztán. Várt pár pillanatot, majd finomabban és lassabban újra próbálkozott. A fal mentén sétált, hogy ha megint előfordulna az előbbi rosszullét, megkapaszkodhasson.

Aztán hirtelen egy pillanatra elnémult a világ. Ha nem lett volna ott a fal, biztosan a földre esett volna. Csak egy pillanat volt az egész, és újra hallott. A némaságot a füle zúgása vette át és ekkor elfogta az aggodalom. Utána egyre erősebben eluralkodott rajta a rosszullét. Mintha egy vékony peremen egyensúlyozott volna. Egy darabig tudta tartani magát, majd a mélybe zuhant: minden elsötétedett. Térdre összecsuklott és eszméletlenül a földre zuhant.