Kedvencekhez adás
38

Éjfél

Kate kérése

– Teljesen megőrültem – szinte sikítom, ahogyan fel s alá járkálok a szobámban este. Kate nyugalmasan követi a mozdulataim tekintetével. Az ágyon ül, és valahányszor reagálni próbál, mindig eszembe jut valami, amivel belefojtom a szót. – Nem vagyok normális. Megcsókolni Mark Delane-t? Mit gondoltam? Barátnője van – torpanok meg közvetlen Kate előtt széttárt karokkal. A szőkeség mély lélegzetet vesz, és igyekszik döbbenetét palástolni.

– Nézd – kezd bele most már sokadjára, és most hagyom is. – Nem olyan borzasztó a helyzet, mint gondolod, szerintem…

– Nem? – kérdezek vissza egy pillanatra igazán reménykedve, de kétkedő arckifejezése miatt újra kicsúszik a lábam alól a talaj. Lehanyatlok mellé az ágyra, és a plafont kezdem bámulni.

– Kissé túldramatizálod – jegyzi meg utánam fordulva. Vékonyka jobb lábát felhúzza az ágytakaróra.

– Nem hinném – vágom rá azonnal.

– Viszonozta, nem?

– Legalábbis nem lökött el – bizonytalankodom az arcomra szorítva mindkét tenyerem. – Nem akarok holnap iskolába menni – teszem hozzá nyafogva.

– Remek. Bujkálj nyugodtan az érettségiig – emeli fel ironikusan a kezeit Kate. – Te is tudod, hogy jönni fogsz iskolába, és találkozni fogsz vele. Várjuk meg inkább, hogy mit reagál ő erre az egészre.

Lassan lehúzom az ujjaim a szemem elől, és Kate-re pillantok. Mosolyog, és nem tudom eldönteni, hogy biztató akar lenni, vagy csak jót szórakozik rajtam.

– Hogy mit fog reagálni? Hát azt most is meg tudom neked mondani. Semmit – jelentem ki gúnyosan, mert biztos vagyok benne, hogy így lesz. – Talán így lesz a legjobb. Sőt! Legyen így! – ülök fel határozottan.

Kate kuncog, mire szúrós tekintettel jutalmazom.

– Bocs – visszakozik. – Csak sosem láttalak még így – nevet, de lefagy a mosoly az arcáról, mikor látja, hogy komolyan elgondolkodom azon, amit mond. Egy ostoba csitriként viselkedem, és ez nem tetszik. – Hé, Kaitlyn – nyúl a kezemért bizalommal. Finoman ugyan, de ellököm ujjait.

– Tudod, mit? Ezzel tényleg kvittek lettünk. És én fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

– Bölcs döntés – gúnyolódik Kate a száját húzva, aztán kicsit csendben marad. Az ágytakaró mintáját piszkálja világoskékre festett körmével.

– Mi a baj? – kérdezem, mert egyértelműen érzem, hogy szavak nélkül jön a témaváltás. Habozik a válaszadással, de aztán végül kinyögi.

– Kicsit irigy vagyok – nyögi félszeg mosoly keretében.

– Tessék? – kapkodok levegő után. Erre nem számítottam.

– Peter észre sem vesz engem – nyögi reményvesztetten, nekem meg eszembe jut Mark beszólása a gamenighton. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen teszem, de elmesélem neki, én hogyan értelmeztem a dolgokat, de nem sokat javít a helyzeten. Kate úgy gondolja, hogy félreértettem, és bizonyos tekintetben meg is értem, hogy ezt gondolja.

Pár másodpercig újra csak némán ülünk egymás mellett, elgondolkodva Peter jellemén, mikor Kate váratlanul rám kapja a tekintetét. Az ablakon bekúszó lemenő nap fénye bearanyozza az arcát.

– Tudom, hogy ez az egész most elég kellemetlen Markkal, de… – már most tudom, mi lesz a vége, mielőtt még kiejtené a száján, de azért türelmesen várok. – Nem kérdeznéd meg tőle?

Mély lélegzetet veszek, majd felállok az ágyról. Megpróbálom átgondolni a lehetséges végkimeneteleket rám és Kate-re nézve is, és van néhány – nem is elenyésző számú –, ami egyikünkre nézve sem lenne pozitív hatással. Az ablakhoz lépek, amelyen Mark mászott át néhány napja, és kibámulok az utcára.

Apám az elszáradt leveleket húzza össze a ház előtt.

– Az sem baj, ha kiderül, hogy félreértetted – szólal meg újra Kate. – Csak szeretném tudni – mondja.

Persze, hogy most ezt mondja. Én is ezt mondanám a helyében. De ha kiderül, hogy tényleg nem ő az a szőke lány, akiről Mark beszélt, akkor össze lesz törve. Félek belekavarni a dolgokba, hiszen gyerekkori barátok. Olyan sokféleképpen mehet ez félre, és közben nem szívesen beszélnék most Markkal magam miatt sem.

– Rendben – nyögöm ki végül meggondolatlanul. Ha tovább túráztatnám az agyam rajta, biztos vagyok benne, hogy egyre csak jönnének az ellenérvek, amik mellett persze ugyanúgy megkérdezném Markot, csak nehezebb szívvel.

Kate boldogan pattan fel az ágyról, hogy megöleljen, aztán ő is kinéz az ablakon, pont mikor anya mélybordó Toyotája kanyarodik a felhajtóra.

Kate mély levegőt vesz, és felkapja a táskáját.

– Lépek, mielőtt még gáz lenne – mondja, én meg egy bocsánatkérő mosollyal jutalmazom. Ismeri anyát, tudja, hogy hétköznap nem nagyon díjazza, ha barátok vannak nálam. Persze anya ezt sosem mondja az éppen itt lévő aktuális barátnak, de nekem, miután elmentek, igen. – Holnap találkozunk – köszön el, én meg jó kislány módjára leülök az íróasztalomhoz, és előveszem a tankönyveim, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudok koncentrálni.

Másnap ennek meg is van az eredménye.

– Csak egy tollat hagyjatok az asztalon – figyelmeztet Mrs. Gross, én meg értetlenül meredek élére vasalt kék ingjére a padomból. Dolgozat. Vészesen kutatok emlékeim között, és azonnal meg is világosodom. Három órával ezelőtt említette, hogy dolgozatot fogunk írni, nekem meg teljesen kiment a fejemből. Jane és Kate zavar nélkül pakol el. Úgy tűnik, őket nem érte meglepetésként a dolog.

Elpakolok, miközben a táblára bámulok. Mrs. Gross precíz vonalakkal felrajzolt, stiliztált ábrája az osztályterem padjainak elhelyezkedését mutatja. Egy virágmintás vászonszütyőből papírdarabokat önt ki az asztalára, és egyenként húzni kezd belőle. Már jól ismerem a mozdulatsort, mert a fontosabb dolgozatoknál mindig kisorsolja, ki hová fog ülni. Élvezi ezt. Látszik rajta.

Engem az ablak mellé sorsol, jó messzire Kate-től és Jane-től is. Körülbelül ettől a ponttól vagyok biztos benne, hogy esélyem sincs ennél a tesztnél, és körülbelül ekkor tudatosul bennem az is, hogy egyáltalán nem érdekel. Korábban nem nagyon fordult elő velem, hogy legalább egy közepesre ne tudtam volna a tesztet, de még az ilyen alkalmakkor is a gyomrom diónyira ugrott össze, és a szívem hevesen dobolt a fülemben. Most viszont semmi.

Rezignáltan vonulok át arra a helyre, ahová a nevem került a táblán, és ugyanilyen lelki állapotban nézem át a dolgozat kérdéseit. Unalmas. Nagyjából a kérdések felére sem tudom a választ, ami már nyilvánvaló F eredmény, így nem is erőlködöm tovább. A szétültetés miatt távol került Kate és Jane sercegő tollait elnézve pedig, ők nem feledkeztek meg a dolgozatról. A legborzasztóbb felismerés mégis az, hogy egyáltalán nem érdekel az osztályzat, amit kapni fogok. Teljességgel hidegen hagy ebben a pillanatban minden következményével együtt.

Az iskolaudvart kezdem bámulni, és irigykedem azokra, akiknek ebben a pillanatban nincs órájuk. Néhányan vidáman kosaraznak. Olyan hideg van, hogy látszik a leheletük a levegőben.

– Nem a dolgozatodra kellene koncentrálnod, Kaitlyn?

Mrs. Gross pirosas arcára bámulok. Egy pillanatra elszégyellem magam átható kék tekintetétől. De csak egy pillanatra. Kate óvatosan felpillant a saját lapjáról, majd vet felém egy értetlen pillantást, mintha csak azt kérdezné, hogy mi a gond.

– Végeztem – mondom hirtelen. Nagyjából az óra tizedik percében járunk. Mrs. Gross tekintete zavarodott lesz, miközben összeszedem a cuccom, a táskám a vállamra kanyarítom, és átadom neki az üres lapot. Mielőtt bármivel is megállíthatna, elhagyom a termet. Nincs kedvem a hegyibeszédhez. Azt majd úgy is megkapom anyámtól, ha kiderül a teszt eredménye.

Lemegyek az udvarra, és megcélzok magamnak egy padot a kosárpálya mellett. Jól esik nézni a srácokat, ahogyan játszanak. Nem igazán ismerem őket, csak látásból, éppen ezért nem tulajdonítanak különösebb figyelmet nekem. Leülök a hideg lécekre, és felpillantok az ablakra, ami mellett pár perce ültem.

– Mark elmondta a szerelmes levelet – hallom hirtelen jobbról. Elszakítom a tekintetem az épületről, és az érkező irányába pislogok. Nathan huppan le mellém a padra. Mark említésére eszembe jut, mit műveltem tegnap. Elvörösödöm, majd felháborodok, hogy eljárt a szája.

Pár pillanatig még a szám is tátva marad.

– Tessék? – hitetlenkedem idiótán vigyorogva. Nathan is nevet. – Meg fogom fojtani egyszer – mondom, Nathan meg csak kuncog tovább.

Vajon miért pont most mondta el?

Egy pillanatra elgondolkodom az iskola udvarán lézengő embereket bámulva, és elhatározásra jutok.

– Az az igazság, hogy nem írtam semmiféle levelet – vallom be tekintetem újra Nathanre irányítva. Egyik sötét szemöldöke a magasba szalad, de a jókedvű mosoly továbbra is az ajkai szegletében játszik, ami további bátorságot önt belém. A pulóverem ujját piszkálva, de folytatom. – Levél az valóban volt, de nem én írtam.

Nathan zavartan felnevet.

– Mi?

– A szerelmes levelet Olivia írta.

– Mark húga?

Igennel bólogatok, ő meg hitetlenkedve dől hátra. Kicsit félek, hogy gúnyt űz majd Oliviából, ezért gyorsan folytatom.

– A húgommal karöltve bedobták a szekrényedbe, aztán megbánták, és hozzám jöttek, hogy próbáljam visszaszerezni nekik. Mikor feltörtem a szekrényed érte, Mark meglátott minket.

– Te feltörted a szekrényem? – kérdez vissza, a szerintem nem túl lényeges részre. Fehér fogai kivillannak, ahogy mosolya újra vigyorrá szélesedik. A szívem összerándul.

– Igen – vallom be, és mindketten nevetünk. Nem tűnik mérgesnek, sokkal inkább meglepettnek.

– Értem – mondja, megrázza a fejét és újra rám bámul. Kék szeme csillog a hideg napfényben, ahogyan az arcomat pásztázza. – Szóval Oliviának tetszem, nem neked – vonja le a következtetést, én  meg reflexszerűen szólok közbe.

– Nem. Mármint tényleg tetszel Oliviának, de – itt megállok, mert valamiért még sincs bátorságom kimondani, hogy nekem is. Egyszerűen képtelen vagyok. Zavartan seprek ki egy eltévedt hajtincset az arcomból, és feltűnően kerülöm a szemkontaktust, de úgy tűnik ennyi elég is neki vallomás gyanánt.

– Hihetetlen vagy, Kaitlyn – rázza meg a fejét hitetlenkedve, és ebben a pillanatban egyetértek vele. Mosolyogva újra rám bámul, és érzem, ahogy meleg ujjai az ölemben pihenő kezemre kúsznak. A bőröm furcsán bizseregni kezd az érintés nyomán, aztán a pálya túloldalán észreveszem Markot, amint minket figyel, és ledermedek. A tekintete nem üzen semmit. Kifejezéstelen az arca, én mégis feszélyezetten kezdem érezni magam, mert ez az első pillanat, hogy látom azóta, hogy megcsókoltam. A palánk mögötti kerítés túloldalán áll, kezeit kabátja zsebébe süllyesztve.

Miért mondta el Nathannek a levelet pont most? Célzás akart lenni?

– A haverod úgy bámul minket, mintha embert öltem volna – mondom zavartan Nathannek. Szándékosan nem mondva ki a nevét. Értetlenül mered rám, mire a fejemmel óvatosan Mark felé bökök. Nathan követi a mozdulatom a tekintetével.

– Csak felügyeli, hogy minden rendben megy-e – nevet, és megint nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e vagy sem. Mielőtt reagálhatnék, ujjai lecsúsznak az enyémekről, és int Marknak, hogy jöjjön oda. A szívem össze-vissza ver, ahogy Mark unottan megindul felénk.

– Ne hívd ide – motyogom, de már mindegy. Nathan mosolyog, mert azt hiszi, csak a levél miatt vagyok zavarban. A tekintetemet a csizmám orrára irányítom. Nem akarok, és nem is tudok Mark szemeibe nézni.

– Mi a helyzet? – kérdezi, mikor odaér. Lazán megáll a pad előtt. Nathan vidáman csevegni kezd.

– A levélről beszélgettünk – feleli Nathan hátradőlve. Mark nem felel, én meg továbbra is a cipőm orrát bámulom. Nathan érzékeli a feszült helyzetet, csak éppen nem jól. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Én bírom a húgodat, de…

– Mi a fenéről beszélsz? – vág közbe Mark a húga említésére. Nathan feláll a padról, hogy szemtől-szemben legyen Markkal. Úgy tűnik, nehezére esik elmondani az igazat, de szeret nyílt kártyákkal játszani, ami sem rólam, sem Markról nem mondható el a tapasztalat alapján.

Ég az arcom.

– Kaitlyn elmondta, hogy nem ő írta a levelet… hanem Olivia.

Mark őszintén meglepettnek tűnik. Először Nathanre bámul, majd rám megerősítésért. Nem tudom, mit mondhatnék.

– Jesszus – nyögi. – Ez nem semmi – mondja végül Mark szórakozottan, majd sötét tekintete újra rám siklik. Az arckifejezése hirtelen megváltozik, mint aki most döbben rá valamire. Talán hogy nem vagyok szerelmes Nathanbe.

– Ne szóljatok Oliviának, kérlek – mondom végül, mikor átgondolom a helyzetet. Biztos vagyok benne, hogy végtelenül kellemetlenül érezné magát, és Markból is kinézem, hogy ezzel piszkálná. Plusz nem akarom, hogy Rachel emiatt megharagudjon rám. Nagyon nem. Mark arcán látom a kacér mosolyt. – Mark! – nyomom meg, mire olyan, mintha meg lenne lepve, hogy megszólítom.

– Jól van. Nem szólok – emeli fel a kezeit megadóan.

– Miának se mondd el! – figyelmezteti Nathan. Mark arcáról lefagy a mosoly, de Nathan mintha észre sem venné, folytatja. – Tudod, hogy nehezen tartja a száját, főleg ha a húgodról van szó – fejezi be a mondatot. Érzem magamon Mark tekintetét, és a feszültséget, amit Mia nevének említése váltott ki belőle.

Agyamban újra és újra elcsattan a tegnapi csók, és érzem, hogy az összes vér az arcomba tódul, a szívem pedig hevesen kalimpálni kezd a pulóverem alatt, ahogyan egyre jobban elönt a szégyenérzet. Tudtam Miáról, mégis megtettem.

– Mia Mark barátnője – egészíti ki Nathan a mondottakat, mintha valóban csak egy egyszerű tényt magyarázna, amit eddig nem ismertem. Alapesetben annak is kellene, hogy legyen. Egy egyszerű magyarázatnak. De egyáltalán nem az.

Mark állkapcsa megfeszül, a tekintete újra és újra el akarja kapni az enyémet, de én csak Nathan arcára igyekszem fókuszálni.

– Tudom – mondom megejtve egy óvatos mosolyt. Nem nézek Markra. Nem akarom látni a reakcióját. – Peter mesélt róla.

Nathan bólint, és mondani akar valamit, de Mark közbeszól. A hangja rekedtes.

– Peter beszélt róla? Mikor? – kérdezi hevesen, ami igazán furcsán hat, és ezt már Nathan is észreveszi az arckifejezéséből ítélve. Barna szemöldökei értetlenül szaladnak össze homlokán. Összezavarodom, mert olyan, mintha Mark kiesett volna a mindig vidám és titokzatos srác szerepéből, mióta Nathan száját elhagyta Mia neve.

Úgy teszek, mint aki nem érti a helyzetet, pedig nagyon is tudom, mi folyik.

– Pár napja. Mit számít? – nevetek fel nyeglén.

– Szóval tegnap már tudtál róla – vonja le a konklúziót Mark hangosan, engem meg elönt a düh.

Miért mondja ki hangosan?

Felpattanok a padról, és megvonom a vállam. Próbálok lazának tűnni.

– Ja – mondom, mintha nem számítana.

– Miért olyan fontos, hogy tegnap már tudta? Mi történt tegnap? – vág közbe Nathan, nekem meg hirtelen semmi hazugság nem jut az eszembe, így – habár nem gondoltam át, hogy miként kellene tálalnom – előrukkolok Kate ügyével.

– Szeretnék kérdezni tőled valamit – mondom céltudatosan Markra bámulva. Nathan értetlenül mered ránk, Mark, arcából ítélve, pedig azt gondolja, hogy a tegnapról akarok beszélni, főleg mikor hozzáteszem: – Négyszemközt.

Azért kellően meglepett, és ez simogatja a lelkem. A szívem a torkomban dobog, de azért igyekszem összeszedni minden bátorságom.

Nathan érzi, hogy felesleges, főleg, hogy Mark már egyáltalán nem is figyel rá, így mély lélegzetet véve felsóhajt.

– Azért ne szedjétek szét egymást! – mondja félig viccelődve, majd egyedül hagy minket. Érzi a kettőnk között húzódó feszültséget. Pár másodpercig csak kergetem a gondolataim, hogy miként kellene túllépnem zavaromon, és Kate-re koncentrálnom, mikor megszólal.

– Mia – kezd bele, de én azonnal a szavába vágok, mikor meghallom a nevet.

– Kate-ről lenne szó – hadarom, amivel sikerül meglepnem. Sötét tekintete elkerekedik, majd szemöldökei egymásba szaladnak homlokán. – Illetve nem is róla, hanem Peterről – teszem még hozzá a kezemet tördelve. Egyre csak a tegnap jár az eszemben, nehéz elvonatkoztatni.

Mark egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát úgy bámul rám a hideg őszi levegőben. A haja kócos, és kicsit nedves az idő miatt, én pedig képtelen vagyok nem észrevenni, hogy ez mennyire jól áll neki.

– Emlékszel, mikor Peternél voltunk, és te megérkeztél?

Bólint.

– Elkezdted Peter heccelni egy szőke lánnyal. Kate az a lány? – nyögöm ki végül egyszerűen. Felesleges becsomagolni a kérdést, túl akarok esni rajta minél előbb. Elvörösödöm, ahogyan látom az arckifejezésében végbemenő változásokat. Tényleg nem erre számított. Pár másodpercig csak az arcomat fürkészi. Próbálom állni a pillantást. Ez most egyáltalán nem az a mosolygós Mark, aki a buszon ülve belehallgatott a zenéimbe.

–  Nem. Nem Kate az – mondja aztán. A szívem kihagy egy ütemet, és ez látszódhat is rajtam, mert a tekintete aggodalmasan csillan, mikor visszarogyok a mögöttem lévő padra. Tudom, hogy Kate azt mondta, nem érdekli, ha így van, de biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Az ember csak úgy mondja az ilyeneket átgondolás nélkül.

– Miért? Kate-nek bejön Peter? – kérdezi furcsán érdeklődve, nekem meg reflexből jön a válasz, hogy nem.

– Csak azt hittük, hogy Peternek igen, és Kate kicsit aggódott emiatt – teszem még hozzá. Úgy érzem, ha elmondanám az igazat, azzal kiadnám Kate-et nekik, és ezt semmiképpen sem szeretném.

Mark leül mellém a padra, és körülnéz az iskolaudvaron, mintha attól tartana, hogy valaki meglát minket, pedig nyilvánvaló, hogy így van. És senkit sem érdekel. Néhány másodpercet csak némaságba burkolózik, majd újra megszólal.

– Pedig jó lett volna – mondja egészen halkan a kosármeccset bámulva.

– Ja – teszem hozzá reményvesztetten, miközben azon gondolkodom, hogy miként fogom ezt szép csomagolásba helyezni Kate számára, hogy emészthető legyen. Valószínűleg sehogy sem.

Érzem, hogy Mark az arcomra bámul oldalról, és félek, hogy felhozza a tegnapit. Meg akarom akadályozni, hogy megszólaljon azzal, hogy előbb én teszem, de gyorsabb.

– Tényleg nem vagy szerelmes Nathanbe?

Felnyögök. Ez eddig tényleg ennyire nem volt egyértelmű a számára?

– Nem – mondom, és a hangommal igyekszem érzékeltetni, hogy lezártnak tekintem a témát. Mélyet sóhajtok. Fáradt vagyok. Visszagondolok a dolgozatra, amely valószínűleg a ma esti vita tárgyát képezi majd otthon. Mrs. Gross hihetetlenül buzgó, ha javításról van szó. Az eredmények általában már aznap este bekerülnek a rendszerbe, amit anya előszeretett nézeget a telefonján, hogy kontroll alatt tudjon tartani mindent.

Nincs kedvem tovább itt maradni.

– Megyek – mondom Marknak, majd felállok, de szédülni kezdek. A semmiből jövő hányinger elönti a tudatom, és úgy érzem, hogy mindjárt kidobom a taccsott, ide a pad elé. Nem tudom tartani magam, előre hajolok a térdemre támaszkodva.

– Kaitlyn? – hallom Mark hangját, de nem tudok válaszolni, mert félek, ha kinyitom a szám, elhányom magam. Megpróbálok mély levegőt venni, és kitisztítani az elmém, de a szemem még mindig nehezen koordinálom. A pad előtti beton repedései ide-oda ugrálnak előttem. – Kaitlyn?! – Mark hangja hangosabb és idegesebb, mint az előbb. Félig felemelem a jobb karom, hogy megnyugtassam, mert nem akarom, hogy az aggodalmával mások figyelmét is magunkra vonja.

– Nincs semmi bajom – préselem ki magamból végül, mikor már úgy érzem, hogy nem adom ki magamból a teljes reggelim a szeme láttára. Pár pillanatig homályos tekintettel meredek a csizmám orrára, majd lassan felegyenesedek. Mark keze maga mellé hanyatlik, ezt látva tudatosul bennem csak, hogy a hátamat fogta. A végtagjaim kissé zsibbadnak, de nem foglalkozom vele, mert ennek ellenére a helyzet, határozottan javul.

A szívem kalapál, mert nem értem, mi történik.

– Ezt már hallottam – mondja komoran egyértelműen utalva uszodai találkozásunkra. – Menjünk az iskolaorvoshoz – kéri, de óvatosan megrázom a fejem.

– Nem megyünk mi sehova – jelentem ki kissé agresszívan. – Én… hazamegyek – mondom mély levegőt véve. A hányinger határozottan enyhül. Most már úgy gondolom, hogy tudok sétálni, és a hideg őszi levegő ebben a segítségemre lesz.

Mark még tesz egy próbálkozást, hogy segítsen, de határozottan hárítom a közeledését. Nincs szükségem rá. Nem akarom, hogy szükségem legyen rá, és ez eldöntetett.

Hazaérve már nincs hányingerem, de még mindig fáradtnak és gyengének érzem magam, ezért ruhástól az ágyba fekszem, és szinte azonnal elalszom.