Kedvencekhez adás
54

Éjfél

Mindenféle előzmény nélkül

Végül apát hívtam. Az oldajzöld Ford Ranger meglepően tisztán parkol le a járda szélére, ahol éppen egy mentős nyomkodja meg a vállam. Csak zúzódásra gyanakszik, de azért egy röntgent mindenképpen javasol. Megkérdezi, hogy be tudok-e egyedül menni a kórházba, mert nyilvánvalóan nincs akkora baj, hogy mentőre legyen szükségem. Apám ekkor ér be minket.

Az arca feszült és aggodalmas, jobb kezében pedig olyan erővel szorítja a Ford slusszkulcsát, hogy elfehérednek az ujjai.

– Mi történt? Jól vagy? – kérdezi, pedig már a telefonban elmondtam, hogy nincs nagy bajom. Pillantása egy másodpercre a távolabb lévő autóroncsra terelődik, majd újra rám.

– Apa – kezdenék bele, de közben a mentős szembefordul vele. Apámhoz képest túlságosan is fiatalnak tűnik. Egy gyors mozdulattal megszabadul kék gumikesztyűjétől, és kezet ráz apámmal.

– A lánya csak közvetetten érintett a balesetben. A jobb válla zúzódott az eséstől, de egy röntgent mindenképpen csináltassanak a biztonság kedvéért.

– Miféle eséstől? – kérdez vissza apa értetlenül, de mielőtt válaszolhatnék, Mark felel. Eddig nem szólt egy szót sem, de most hihetetlenül hadarni kezd. Meg is lep vele.

– Az én hibám. Ráesetem, miután ellöktem – mondja, miközben gyorsan kezet nyújt, és bemutatkozik. Apa világos tekintetén látszik, hogy nem nagyon tudja összerakni a képet, azért a felé nyújtott kezet elfogadja.

– Markkal épp a járdán beszélgettünk, mikor történt a baleset – magyarázom. Apa távolságtartóan méregeti Markot közben. Nem csodálkozom. Most látja életben először, miközben én úgy beszélek róla, mintha már régen ismerném. Még ha valóban így is lenne, tisztában vagyok vele, hogy akkor sem tudna róla többet, mint most. Erről gondoskodnék.

– A fiú ellökte a kisodródó autó irányából a lányát – teszi hozzá a mentős, akinek a szájából igazán viccesen hangzik a fiú kifejezés Markra nézve, hiszen önmaga sem tűnik túlságosan idősnek.

Apám világoskék tekintete felcsillan, ahogy a kirakós lassan kezd összeállni a fejében. Nem mond semmit, de már most látom, hogy más pillantással tekint újra Markra. Mély lélegzetet veszek, hogy ne idegesítsem fel magam feleslegesen, mert már most látom, hová fog ez vezetni, és én ezt nagyon nem akarom. Anyám és apám sokkal kevesebbért is rendezett már hálavacsorát másoknak, és két dolog mindegyikben közös volt: hihetetlenül hosszúak és kínosak voltak.

A kórházban beigazolódik a mentős állítása, csak zúzódás. Egy szorító kötéssel, és némi fájdalomcsillapító géllel megúszom a dolgot, és már-már azt hinném, hogy apa elfelejti a vacsora témát, mikor a kórházból kifelé megszólal.

– Hazaviszünk, fiam – mondja. Nem is kérdezi, pedig egy ilyet azért illene inkább kérdésbe csomagolni. Így úgy hat, mintha parancsolna.

Mark hálásan elmosolyodik.

– Nem szükséges. Nekem nincs semmi bajom – tárja szét a karját. A jobb kezében lévő orvosi látleleteket majdnem kifújja egy szellő az ujjai közül. Biztos, ami biztos, őt is átvizsgálták.

– Nem úgy van az – ellenkezik apa, és érzem, hogy eljött a pillanat a vacsorameghívásra. Szaporázom a lépteim, mintha az, hogy lehagyom őket pár méterrel megakadályozná a kérést. – Had hívjunk meg vacsorára – mondja mély, reszelős hangján úgy, mintha én is benne lennék, sőt, szorgalmaznám a dolgot.

– Arra semmi szükség – feleli Mark. Azonnal megérti, miről is lenne szó, és úgy látom, hogy őt is pont ugyanannyira kényelmetlenül érinti a dolog, mint engem.

– Dehogynem! – Apa ismételten ellenkezni akar, de közbevágok.

– Ne erőltesd, apa! – mondom, és ujjaimat a Ford ajtókilincsére fonom várakozóan, de ő még mindig nem hajlandó nyitni az autót. Figyelme továbbra is Markra terelődik. Néhány másodpercre elgondolkodik, majd megszólal.

– Akkor ebédelj velünk – mondja, én meg mély lélegzetet veszek. Miben különbözik ez a vacsorameghívástól? Semmiben. Aztán kiderül, hogy nagyon is sok mindenben. – Meghívlak titeket egy hamburgerre – jelenti ki meglepően lazán, aztán rám néz, mintha hirtelen megerősítésre lenne szüksége, de én képtelen vagyok reagálni. – Ma már úgy sem mentek suliba – teszi még hozzá, én meg kissé megrázom a fejem, mert mikor az orvosok nekem is és Marknak is azt ajánlották, hogy ma ne menjünk suliba, én úgy képzeltem el a napom, hogy hazamegyek, eszek valamit a hűtőből, majd nézek valami filmet.

– Felőlem – vonom meg a vállam végül. A mondat kissé flegmábbra sikeredik, de azért apa elmosolyodik. Ez mindenképpen jobb eshetőség, mint a vacsora. Az mindig el van túlozva. Az ilyen alkalmakkor – mivel hálavacsoráról van szó – mindennek tökéletesnek kell lennie, az egész családnak részt kell vennie rajta, és a lehető legjobb színben kell feltüntetni mindent. Hála anyának. Lényegében leginkább ezzel győzött meg apa a hamburgerről. Hogy az egészből kihagyjuk anyát, akinek általában sikerül mindent sokkal kínosabbra produkálnia, mint amilyen alapból lenne.

– Rendben – adja be a derekát Mark is, de látom rajta, hogy kissé azért feszült. Apa végre megnyomja a nyitógombot, én meg néhány színes papírt felvéve az ülésről, olyan sebességgel vágódok be a vezetőülés mellé, mintha az életem múlna rajta. Mark is beszáll hátulra, és mire apa is a kormány mögé kerül, már mind a ketten bekötöttük magunkat. Az ülésen heverő prospektusok között akad egy fehér papír is, ami első látásra számlának tűnik, így érdeklődve átfutom. Egy foglalás előlege szerepel rajta.

– Ez meg mi? – emelem fel apa felé, aki éppen a motort indítja be. Lopva a papírra pillant, majd vissza a szélvédőre, és már tekeri is a kormányt.

– Meglepetés anyádnak – feleli. Ajkai szegletén egy apró mosoly húzódik meg, és én szeretnék örülni az örömének, de máris az motoszkál a fejemben, hogy anya nem mindig örül az ilyen meglepetéseknek. Újra a papírra bámulok. Egy háromnapos wellnesshétvége. Semmi puccos, szóval legalább az árba nem fog belekötni. Nem úgy, mint a szabadságba. A dátumot nézve minimum egy pénteket ki kell vennie szabinak.

Valami az arcomra lehet írva, mert apa újra megszólal.

– Ne aggodalmaskodj már annyit, Kaitlyn. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog anyádnak az ötlet – győzköd, világos tekintetében pedig aggodalom csillan, ahogyan az arcomra pillant egy másodpercre. Észreveszem, de nem szólok semmit. Tudom, hogy ez nem a lefoglalt hétvégéjüknek szól, sokkal inkább nekem.

Nem is én vagyok, aki itt sokat aggodalmaskodik. Apa azóta aggodalmaskodik, mióta élek, de az utóbbi időben egyre többet. Sűrűbben érdeklődik a barátaim iránt, az iskola iránt, a csapat iránt, és mostanában néha arra is kitér – persze szigorúan csak anya mögött –, hogy néha nem ártana szabályt szegnem, mert így egy csomó tapasztalatot nem fogok megszerezni, amit csak ebben a korban lehetséges.

– Nem arról beszélek, hogy drogozz, vagy részegeskedj minden hétvégén – rémlik fel bennem az egyik hétvégi beszélgetésünk során elhangzott mondata. Éppen egy kisebb padot szerelt össze a kertünkben, miközben én Jerrel játszottam. Láthatóan zavarban volt a téma miatt, de mindent megtett, hogy átadja nekem a gondolatait, amit nagyra értékeltem. Csakhogy fogalma sem volt arról – mint a szülőknek általában –, hogy mennyi szabályt szegtem már meg a hátuk mögött. Hogy mikor azt mondom, hogy Jane-nél vagy Kate-nél alszom, az az esetek nyolcvan százalékában valójában azt jelenti, hogy Peternél töltjük az éjszakát nem csekély alkohol társaságában. Vagy mikor tavaly nyáron Jane-nel lógtunk a suliból, hogy a parkban napozhassunk.

És nem mellesleg arról sem tud, hogy Mark két napja a szobámban volt éjjel. Szerintem ha valaminek, hát ennek biztosan nem örülne.

– Hol eszünk? – teszem félre a papírokat és gondolataimat.

– Dylannél?

Dylan apám kedvence. A hely, amit üzemetlet, tipikus amerikai retro étterem. Jó hely, de apám elfogult, ugyanis Dylan bácsi a gimiben az osztálytársa volt. Most is, mikor megérkezünk, túl hangosan, és túl teátrális mozdulatokkal üdvözlik egymást. Dylan bácsi épp egy asztalt töröl le, mikor belépünk az ajtón, és amint meglátja apámat, mindent félbehagyva siet elénk.

– Dave! – köszönti apámat olyan hangosan, hogy több vendég és dolgozó is felénk pillant. – Mi szél hozott erre? – kérdezi megölelve apámat.

Míg elcseverésznek lopva Markra pillantok, de nem különösebben foglalkozik a szituációval. A telefonját bújja, miközben hevesen gépel valamit valakinek. Mia – fut át az agyamon. Biztosan Miának ír. Butaság erre gondolnom, tudom, de mivel az anyukáját már felhívta a kórházban, egyszerűen csak ő jut eszembe, még akkor is, ha ezer másik ember is lehetne.

 – Óh, Kaitlyn – szakít ki Dylan bácsi szánalmas gondolataim közül. Ellép apám mellett, és átölel. – Te egyre nagyobb és egyre szebb vagy! – bókol kedvesen, ahogyan az ölelés után hátrébb lép egyet, hogy jobban szemügyre vegyen.

– Hát persze, Dylan bácsi! – mondom gúnyosan, mire sötét, vastag szemöldöke a magasba szalad, de nem veszi magára, ahogyan sosem.

– Mi történt a karoddal? – kérdezi csípőre tett kezekkel. Piszkos köténnyel fedett hatalmas hasa előredülled, miközben fejét kissé oldalra billentve bámul.

– Elestem, és megzúzódott – felelem tömören, mert nem akarok belemenni a részletekbe, és reménykedem, hogy apa sem nagyon akarja firtatni a témát.

Dylan bácsi csak mosolyog tovább, majd tekintete kíváncsian Markra téved, majd vissza rám. – Óh, Mark ez itt Dylan bácsi, Dylan bácsi, ez itt Mark – mutatom be őket egymásnak sietve, és sajnos itt sem tudom megállni, hogy ne sikerüljön kissé gúnyosra a hangom. Kínosnak érzem az egész helyzetet, és szeretnék minél hamarabb túlesni a hamburgerezésen. Úgy hittem, hogy ez jobb, mint a hálavacsora, de mégis kezd nagyon hajazni arra.

Dylan bácsi kezet ráz Markkal, aki előveszi szokásos csibészes mosolyát. A telefonját elsüllyesztette a zsebébe, cserébe most az enyém kezd el rezegni a kabátom zsebében. Szabad kezemmel előhalászom, miközben Dylan bácsi egy szabad asztalhoz vezet minket.

Úristen! Hallottam, mi történt! Jól vagy? – olvasom Kate üzenetét magamban, amit először fel sem fogok igazán. Honnan tudja, hogy mi történt?

– Kaitlyn! Tedd el a telefont! Eszünk – parancsol rám apám, így kénytelen vagyok válasz nélkül hagyni Kate-et. Apám allergiás a kütyükre evés közben, így szó nélkül csusszanok be mellé a boxba. Mark szemben foglal helyet, és az étlapot kezdi tanulmányozni, én meg őt.

– Intsetek, ha megvagytok. Magam készítem el, amit rendeltek – mondja Dylan bácsi jókedvűen. Sötét tekintete kacéran rám villan, én meg zavarba jövök, mert tudom, hogy észrevette, hogy Markot bámulom.

Semmi sem kerüli el a figyelmét. Többször jártam már itt a lányokkal is, Peterékkel is, és egymagam is. Dylan bácsi sokkal jobban képben van a kis ügyleteinkkel, mint mi magunk.

– Bármit rendelhettek – mondja apa nagyvonalúan, mikor már Dylan bácsi messze jár. Nem szólok egy szót sem. Szeretnék az étlapba bújni, mert érzem, hogy bizsereg a bőröm. Szeretnék minél előbb hazamenni, bezárkózni a szobámba ehelyett a kínos ebéd helyett, de apámnak más tervei vannak.

Mikor mindenki kiválasztotta, mit eszik, és rendeltünk, apám előhozakodik azokkal az alapvető kérdésekkel, amikkel szerintem minden szülő előhozakodik, ha megismerkedik a gyereke egy eddig nem látott barátjával.

– Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Apa – szólok rá, hogy most már szóban is jelezzem a helyzet kínosságát, de nem veszi a lapot.

– Most mi bajod? – háborodik fel, de csak lemondóan megrázom a fejem. Mark elneveti magát, miközben hátradől a piros műbőrrel bevont ülésen. Sötétbarna tekintete csillogva elkapja néhány másodpercre az enyémet, majd apámra bámul.

– Az anyám óvónő, az apám pedig gyógyszerész – feleli. Apám elismerően hümmög, én meg elidőzöm az információ felett, magam sem tudom, hogy miért.

– Vannak testvéreid? – Újabb indokolatlanul intim kérdés apától. Már arra sem veszi a fáradtságot, hogy rám nézzen, hogy legalább úgy tegyen, mint aki észreveszi rosszalló pillantásomat. Persze ezek a dolgok engem is érdekelnek, de magamtól sosem kérdeztem volna rájuk. Pedig biztos vagyok benne, hogy Mark válaszolt volna nekem is, de ezek olyan dolgok, amiket az ember nem kérdez meg csak úgy. Kivétel apám. Az intim szféra fogalmát néha teljesen máshogy értelmezi, mint más, normális emberek.

– Van egy húgom, és van egy bátyám. De ő már dolgozik – teszi hozzá csak úgy mellékesen, megvonva a vállát.

– Kaitlynnek van egy húga, Rachel – szúrja közbe apa.

– Tudom. Ismerem Rachelt – mondja Mark vigyorogva, apa meg értetlen képet vág, így kénytelen kiegészíteni a mondottakat. – A húgommal barátnők.

– Hogy hívják a húgodat?

– Olivia.

– Olivia a húgod? – kérdezi döbbenten, én meg mélyet sóhajtva az asztalra könyöklök ép karommal. Államat a tenyerembe támasztom. Apa nyilvánvalóan kihagyta ezeket az “új barátos” kérdéseket, mikor Olivia először jött át hozzánk, mert ha nem így lenne, most egyértelmű lenne számára minden válasz, és nem kellene feltennie a kérdéseket Marknak. – Hát ez döbbenet – mondja.

– Tényleg mekkora döbbenet – ismétlem meg szándékosan gúnyolódva, mire hajlandó végre rám nézni. Bosszankodva megrázza a fejét kissé, de nem mond semmit, mert meghozzák az italainkat, nekem meg újra rezegni kezd a telefon a zsebemben. Miközben a piros, rakott szoknyába bújtatott pincérlány leteszi a poharakat, az asztal alatt félig kihúzom a zsebemből a telefont. Újabb üzenet. Ezúttal nem Kate a feladó.

Minden rendben a karoddal? Hallottam, mi történt.

Újra és újra elolvasom a két kis mondatot, mintha legelsőre nem bírtam volna felfogni, mit is jelentenek. Zavarba jövök Nathan üzenetétől, pedig nem sokban különbözik attól, amit Kate küldött, mégis valahogy más érzések keringenek bennem. Nem is ismerem. Ő sem engem. Miért érdekli, hogy mi van a karommal? Emlékezetembe becsúszik kedves mosolya, és habár nem nagyon hiszek az emberi önzetlenségben, most igyekszem tényleg puszta kedvességnek tituálni az üzenetet a részéről.

– Ki fogom dobni azt a telefont az ablakon – bosszankodik apa hirtelen. Mintha áramütés ért volna, úgy egyenesedem ki az asztalnál. Az arcom – érthetetlen okok miatt – égni kezd. Sebtiben visszanyomom a telefont a zsebembe. Érzem Mark tekintetét az arcomon, de szándékosan nem nézek rá.

– Bocs – mondom gyorsan apának, aki elégedetlenül hümmög ugyan, de nem fűz semmit a történtekhez, pláne, hogy Dylan bácsi megjelenik a konyhába vezető csapóajtók mögül kezében két tálcával. Egy fehér ruhába öltözött – gyakornoknak tűnő – fiú lohol utána egy harmadik tálcával. Az arcán látszik, hogy nagyon koncentrál,  mint aki megpróbálja minden másodpercben elkerülni az orra esést.

Megkapjuk az ételt, apa folytatja a csevegést, én meg alig várom, hogy vége legyen az egésznek. A percek egy idő után egybemosódnak. Nehezemre esik koncentrálni, a gondolataim valahol a távolban kalandoznak, magam sem tudom meghatározni, hogy merre pontosan.

Mark lebeszéli apát arról, hogy hazavigyük. Ebéd után elválik tőlünk, és én megkönnyebbülök. Észre sem vettem, hogy mekkora nyomás nehezedik rám emiatt, csak mikor elmegy. Apa hosszasan néz utána, ahogyan elsétál a járdán.

– Rendes fiú – mondja, én meg elhúzom a szám, mert szerintem néhány órából könnyelmű ilyen következtetést levonni.

– Ja – dünnyögöm mogorván beszállva az anyósülésre, és meg sem szólalok egész úton hazáig. Apa igyekszik csacsogni még akkor is, ha pontosan tudja, hogy nekem nincs kedvem válaszolni semmire. Bámulom az elsuhanó házakat az ablakon keresztül, és mikor hazaérünk, egyből a szobámba indulok.

Rossz kedvem van. Jobban mondva nem is rossz, hanem semmilyen. Fáradtnak érzem magam, és nincs más kívánságom, csakhogy a táskámat bevágjam az íróasztalom mellé, én magam pedig bedőljek az ágyba ruhástól. Még a takarót is magamra húzom. Egyedül a telefonom tartom magamnál. Ránézek, mennyi az idő, dea kora délutáni időpont sem tántorít el az alvástól. Néhányszor még elolvasom Nathan üzenetét.

Csak megzúzódott kicsit. Semmi vészes – pötyögöm, és még egy kis mosolygós fejet is rakok a végére, majd lehunyom a szemeim. Úgy érzem, bármelyik pillanatban el tudnék aludni, de a telefonom szinte azonnal rezegni kezd.

Felhívhatlak? – áll a kérdés az üzenetben. Szintén többször elolvasom ezt is, mintha találhatnék benne valamit, de a valóság az, hogy így az ágyban már tényleg nehezemre esik koncentrálni.

Az igazság, hogy épp aludni készültem. Eléggé kimerült vagyok – írom a választ, amit átgondolás nélkül elküldök, és már hiába rezeg újra a telefonom Nathan válaszával, nem foglalkozom vele. Elalszom.

 

A koszos, szürke járdával körülölelt fekete cipőm orrát bámulom, mintha nem is hozzám tartozna. Egy érett levelet sodor el mellettem a szél. Tekintetemmel követem az útját, miközben az orromba belekúszik az ősz hamisítatlan illata. A mellettem lévő útra bámulok. Az autók jönnek és mennek mellettem. Néha megállnak a pirosnál, de mintha nem is lenne igazi, amit látok. Jó ideig csak bámulom a gépszörnyeket, ahogy összeolvadó színeik egybefüggő szivárványként kúsznak a szemem előtt, majd az egyik lelassít mellettem. A menetrendszerinti városi busz az. Becsusszan a megállóba, és az emberek elkezdenek felhömpölyögni rá. Ha elkezdenék futni, még elérném, de valahogy nem visznek a lábaim. Úgy érzem, dolgom van itt, ezen a helyen.

– Kaitlyn – üvölti egy hang. Megfordulok. Mark az. Felém fut. A tekintete rémült, de én nem értem, miért, aztán meghallom a fékcsikorgást elvegyülve Mark újabb ordításával. A fülsüketítő zaj irányába kapom a tekintetem, de már késő. Egy fekete Jeep Wrangler száguld felém teljes sebességgel. Már nincs időm elugrani, csak sikoltani.

Zihálva és izzadtan ébredek. Jó pár pillanatig csak bámulom a sötét plafont az ágyam felett, és próbálom lassítani a légzésem. Az álommal ellentétben a valóságban nem sikíthattam, mert akkor már biztosan a szobámban lenne valaki.

Tényleg! Mennyi is az idő? Ki van itthon?

Sötét van, és csak az utcáról beszűrődő fények csempésznek némi támpontot a szobámba. Megpróbálom kitapogatni a telefonom az összegyűrődött takaró alatt, és mikor megtalálom, szinte fejfájást okoz felvillanó fénye. Az ezernyi értesítés mellett este kilencet mutat, és azon kezdek el gondolkodni, hogy nem keltett még fel senki sem. Anya és Rachel is biztosan itthon vannak már, és apa elmesélt nekik mindent.

Mély lélegzetet veszek, majd kikászálódom az ágyból. Kissé kótyagos a fejem, így az ablak felé veszem az irányt. Résnyire kinyitom, és a beáramló hideg levegőbe nyomom az arcom. Kint egész csendes minden. Jó pár pillanatot eltöltök így, miközben megpróbálom felidézni az álmomban látottakat. A baleset egyértelmű nyomot hagyott az agyamban. A Jeep Wrangler jut eszembe először. Nem értem.

– Jól vagy? – jön az egészen halk és finomkodó kérdés mögülem, mire olyan gyorsan pördülök meg a tengelyem körül, hogy majdnem lefejelem a nyitott ablakot. Rachel áll az ajtóban. Annyira el voltam gondolkodva, hogy nem hallottam, hogy bejött. Rémisztő.

– Persze – nyögöm. Mögötte ég a lámpa a folyosón, így az alakja hátborzongató, elnyúlt árnyékot vet a világos szőnyegre. – Most keltem. Miért nem ébresztettetek fel? Anya itthon van? – zúdítom rá a kérdéseim, mire halványan elmosolyodik.

– Persze, hogy itthon van – mondja azért kissé szarkasztikusan. – És igazából anya fel akart ébreszteni, mikor hazaért, de apa lebeszélte. De azt nem tudta megállni, hogy többször is benézzen, hátha felébredtél-e. Igazából most is ő küldött – vallja be. Már pizsamában van. Nekem is fürdenem kellene már, de előtte tudom, hogy egy hosszú beszélgetés következik anyával.

Mindent el kell mondanom neki szinte percről-percre. Még a balesetett szenvedett autó színe is érdekli, mintha az befolyásolna bármit is. Mindig ilyen alapos, és természetesen kitér Markra is. Örülök, hogy nem hozakodik elő a hálavacsora ötletével, de érzem, hogy ezt csakis apának és az ebédjének köszönhetem. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik, beszélgetés közben többször rákérdez a karomra is, mintha az állapotom minden másodpercben változhatna.

– Holnap még ne menj iskolába – mondja határozottan. Már ő is hálóingben van, aminek sárga, csipkés széle óvatosan libben a lába körül, miközben feláll a kanapéról, hogy szemügyre vegye – minden bizonnyal már legalább huszadjára – az apa által kiváltott krémet és fájdalomcsillapítót.

– Anya – szólítom meg fáradtan, hogy ellenkezésbe kezdjek, de azonnal megpördül.

– Nincs kifogás! – mondja megfontoltan. – Holnap még itthon pihensz, aztán mehetsz iskolába. Apád itthon marad, úgy is temérdek munka van a ház körül is – jelenti ki teljes meggyőződéssel, mintha tényleg a ház körüli munkáról lenne szó, és nem arról, és egy autóbaleset szemtanúja voltam. Mert valójában erről van szó. Nem vagyok érintett. A karomat Marknak köszönhetem. Nincs semmi bajom. Nem úgy, mint annak a Toyotát vezető férfinek. Megborzongok, ahogyan emlékeimbe villan véres aca.

– Baj van? Rosszul érzed magad? – Anya figyelmét természetesen nem kerüli el, hogy a hideg ráz.

– Nem, dehogy – mondom kissé felháborodottan. – Csak fáradt vagyok – mondom az igazat. hIába aludtam át az egész délutánt, nem érzem magam egy szemernyit sem kipihentnek. Anya arca barázdákkal teli. Pár másodpercig csak bámul engem, mintha hazugságon akarna kapni, majd a kifejezése megenyhül.

– Rendben. Menj, zuhanyozz le. Elalvás előtt még be kellene kenni ezzel a vállad – emeli fel a kis kenőcsös üveget.

Felállva bólintok. Elveszem tőle.

– Segítek – mondja, de megrázom a fejem.

– Menj aludni, anya – mondom, és megpróbálok kisajtolni magamból egy meggyőző mosolyt, de csak fürkészően néz vissza rám. Tudja, hogy csak szabadulni akarok, és más körülmények között biztosan meg is szólna ezért, de most csak óvatosan bólint. Elmosolyodik, és félresöpör az arcomból egy hajtincset. Olyan ritkán látom ezt az arckifejezését, hogy majdnem elbőgöm magam, nem is értem, miért.

– Bármi van, nyugodtan ébressz fel – mondja, de csak lemondóan megrázom a fejem, és elköszönök tőle. Ugyan mi történhetne?

Fürdés után ugyanaz az érzés kap el, mint délután, mikor hazaértem. Megint csak aludni akarok. Mire végzek, már mindenki alszik, sötét van az egész házban. Nem akarom felkapcsolni a lámpát a folyosón, nem kockáztatom meg, hogy felébresztek valakit vele, ezért a sötétben tapogatózva kúszok vissza a szobámba. Ott sem tervezem feloltani a villanyt, csak bedőlni az ágyba. Igyekszem minél csendesebben becsukni magam mögött az ajtót a sötétben. A szemem már megszokta a fürdőből ide vezető úton, így azonnal kiszúrom a megrebbenő árnyat mögöttem.

– A frászt hozod rám! – suttogom félhangosan, mikor az árnyban felismerem Markot. Az arcából csak néhány vonást látok, de egyértelműen mosolyog. – Hogy jöttél – kezdeném, de aztán rájövök, hogy nyitva hagytam az ablakot. Hát így.

– Hogy van a vállad? – kérdezi. A hangja furcsán vibrál.

– Elvan – felelem. – Nem fáj, ha nem mozgatom – teszem még hozzá. Bólint.

– És egyébként hogy vagy? – kérdezi. Értetlenül meredek sziluettjére. Először nem értem a kérdést, majd eszembe jut az álmom, majd a férfi arca a szilánkos szélvédő mögött. Egy pillanatig nem mondok semmit, csak veszek egy mély, remegős lélegzetet. Érzem, hogy valami nem stimmel. A torkom összeszorul, és ugyan az elmúlt két órában az összes családtagom folyamatosan csak arra volt kíváncsi, hogyan vagyok, mégis csak most nem tudok erre válaszolni.

Helyette egészen egyszerűen csak elsírom magam. Mark sem mond semmit. Finoman hozzám lép, és ügyelve a sérült vállamra, átölel, ami csak olaj a tűzre. Nem akarom ezt az egész helyzetet, de egyszerűen nem tudom leállítani. Orromba kúszik az illata, és már azt sem tudom, mennyi idő telik el így, hogy állunk a sötét szobám közepén, én pedig az arcomat a pólójába temetve sírdogálok, de ahhoz éppen elég ez az idő, hogy valami helyrepattanjon bennem, és tegyek egy rémisztő felfedezést magammal kapcsolatban.

Érzek valamit iránta, és pontosan tudom is, hogy mit. Tetszik nekem, és elborzaszt ennek az érzésnek az egyszerűsége. Mindig is azt gondoltam, hogy az ilyesmihez hosszú idő kell. Az ember nem kezd vonzódni csak úgy hirtelen egy másikhoz. Pedig dehogynem.

Hát így mennek ezek a dolgok. Mindenféle előzmény nélkül rád törnek, és nem tudsz mit csinálni. És a legrosszabb, amit szintén nem gondoltam volna, hogy tudni fogok az az,  hogy ő is ugyanígy érez. Mégsem vagyok boldog ettől a ténytől.