Kedvencekhez adás
61

Éjfél

Őrangyal

Jó ideje ülhetett a medence szélénél. Egy hatalmas plédbe burkolózva a tükörsima vizet bámulta. Annyira tiszta volt az iskola sportcsarnokának úszómedencéje, hogy ha akarta volna, bármiféle nehézségtől mentesen meg tudta volna számolni a halványkék mozaiklapokat a víz alatt. De hiába nézte a vizet, igazából semmit sem látott. Gondolataiba süllyedve húzta magához lábait, és kulcsolta át karjaival. Fázott. Még úgy is, hogy a fürdőruha felé felvette az iskola színeivel díszített melegítőt.

– Biztos nem jössz velünk, Kaitlyn? –guggolt le hirtelen mellé egy zöld szemű lány. A bőre hófehér volt, akárcsak barátnőjének, de lófarokba fogott, csillogó vörös haja, kevésbé tette őt sápadttá, mint Kaitlynt, hollófekete hajzuhataga és szürke szemei. A lány lassan az érkezőre tekintett, és megpróbálta a lehető legfelhőtlenebb mosolyát elővenni, mint mindig, mikor mások társaságában volt.

– Nem lehet – felelte kicsit megrázva fejét. – A Mester szeretné még, ha részt vennék a fiúk edzésén is. Jön a középdöntő. Így is csak egy félórára ugrottam ki úszni – mosolygott elnézően, mire a vörös hajú lány, nem tetszését kifejezve, megrázta fejét.

– Én elhiszem, hogy ez nagyon fontos, de nem szabadna túlhajszolnod magad – jegyezte meg elhúzva vékonyka ajkait. Kaitlyn a kijelentésre kinyújtóztatta lábait, és magabiztosan kihúzta magát.

– Ne aggódj, Jane! – nevetett. – Semmi bajom nem lesz – jelentette ki, de mivel barátnője még mindig ott guggolt mellette aggódó tekintettel pásztázva őt, legyintve hozzátette: – Higgy nekem. Majd utánatok megyek a kávézóba. Maximum egy órát maradok a fiúk edzésén – győzködte, mire Jane felállt, és úgy nézett le a fekete hajúra. Egy pár másodpercig fürkészően pásztázta a másikat, majd végül nagy levegőt véve megadta magát.

– Rendben – egyezett bele, mire Kaitlyn is felállt, és bíztatóan átölelte barátnőjét.

– Ígérem, hogy nem lesz semmi baj. Kicsit edzek még a meccsre, aztán megyek – engedte el, mire a másik lassan bólintott, majd kezével egy aprót intve megindult a csarnok bejárata felé. Léptei némák voltak, de Kaitlyn tekintetével végig követte Jane útját, még el nem tűnt a hatalmas ajtók mögött. Csak ezután érezte magát biztonságban. Ekkor visszahanyatlott a medence szélére, és lábait a vízbe lógatva folytatta korábbi tevékenységét, vagyis hogy céltalanul bámulja a vizet.

Egészen aljasnak érezte magát, amiért hazudott barátnőjének, de képtelen lett volna, most újra felvenni a szokásos gondtalan álarcot, amit mindig is magán viselt, és nem akarta a baráti társaság hangulatát savanyú ábrázatával rontani. Mindenki úgy hitte, hogy a közelgő kézilabdameccs miatt vannak kisebb nagyobb hangulatingadozásai, és részben ez igaz is volt. A teljes igazsághoz azonban hozzá tartozott, hogy egyre nehezebben viselte azt a sok szerepet, amit a környezete ráaggatott. Mindenkinek meg akart felelni, és ez annyi energiát szívott ki belőle, hogy néha úgy érezte, feladja. A csapat, a barátai, a szülei, a testvére, a munkahelye. Túl sok mindent vállalt volna? De hát ezek közül egyiket sem lehet csak úgy eldobni, és valójában nem is nagyon tudta elképzelni máshogyan az életét. Mégis volt valami, ami nem volt a helyén, és ez egyre erősebben bugyogott fel benne már jó ideje, és érezte, hogy hamarosan eljön az a pillanat, mikor a felszínre tör minden. Előre félt ettől a pillanattól. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan fog majd történni, hogy a sors miként alakítja majd a dolgokat. Egyet tudott csak biztosan. Hogy már nem sok van hátra.

Teljesen egyedül volt a csarnokban. A fiúk edzése már rég véget ért, és persze erről is hazudott barátnőjének. Bűntudata volt, amiért ezt tette. Biztos volt benne, ha most rábólint a közös barátnői programra, az mindenképpen rosszul végződött volna. Szüksége volt egy kis időre, míg kiszellőzteti a fejét, hátha jobb lesz, de nem lett jobb. Sosem lett jobb.

Döntött. Úszik pár hosszt, ha másra nem, de edzeni mindenképpen megfelel, így óvatosan lehámozta magáról a melegítő felsőt, és letette maga mellé, ő maga pedig ügyet sem vetve tompán lüktető vádlijáról, lassan beereszkedett a jéghideg vízbe. Már jó ideje küzdött a problémával. Időről-időre furcsa zsibbadás lett úrrá hol egyik, hol másik végtagján, de ezek mindig elmúltak, így nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget. Mindig ráfogta az izomlázra és a sok edzésre, pedig legbelül tudta, hogy ez sovány magyarázat. Itt többről van szó. Túlhajszolta magát. Igaza volt Jane-nek. De még mennyire! De meg akarta várni a versenyt. Sokszor ígérgette magának, hogy utána elmegy orvoshoz, és ezt többnyire el is hitte, így némileg nyugodt szívvel tempózott párat, míg libabőre teljesen elmúlt, és már nem fázott egyáltalán.

Mindenki azt mondta, hogy úszás közben kikapcsolnak. Ehelyett Kaitlyn agya most megtelt ezernyi, súlyos gondolattal. Eszébe jutott minden, ami aznap történt, és minden, ami még vár rá, mikor hazaér. Nem volt kedve az otthoniakhoz. A megannyi kérdés és faggatózás, mint valami vallatáson. Az anyja hiába emlegette mindig, hogy lányának meg lehet a saját magánélete, mindig mindenről tudni akart, és többnyire mindig mindenről tudott is. Ha valami mégis elkerülte a figyelmét, addig sürgött-forgott és intézkedett, míg ki nem derült a turpisság.

Túl egyszerű lett volna mindenért őt hibáztatni, de tény volt, hogy sok negatív élményét a lány neki köszönhette. Sosem volt felhőtlen a kapcsolatuk, csak időszakosan. A lány ezen alkalmakkor, mikor már elhitte volna, hogy ez az állapot örökké fog tartani, anyja mindig mondott, vagy tett valamit, ami visszabillentette a helyzetet az eredeti, képtelen állásba. Jó pár emlékkép rémlett fel benne úszás közben ezekből az időkből, de legélesebben mégis a múlt heti égett bele tudatába.

Lihegve kapaszkodott meg a medence szélébe, majd visszanézett a vízre. Nem tudta, hányszor úszhatta át a távot, míg gondolataiba süllyedt, de nem is nagyon érdekelte. El akart felejteni mindent, de ez lehetetlen vállalkozás lett volna. Ma este még haza kell mennie, és újra szembenéznie a hétköznapok kihívásaival. Úgy döntött, levezetésképpen ugrik egyet, az általuk csak dobogónak nevezett emelvényről. Habár ehhez aztán végképp nem értett – mert az ő világa a szárazföld volt –, sokszor tett eleget kedvtelésének. Mikor azt hitte, senki nem látja, kihasználta az alkalmat, és ugrott.

Most is ezt szándékozta tenni. Felmászott a létrán, majd mikor felért, valamilyen furcsa belső kényszert érzett, hogy megforduljon. Magában mosolygott. Sosem ugrott háttal a víznek, és valójában most sem ez volt a célja. Valami egészen másra vágyott. Nem ugrani akart. Zuhanni. Érezni akarta, milyen lehet, mikor a víz csak úgy céltalanul befogadja őt.

A hétköznapjaihoz tartozott az úszás, mint a kemény edzések levezetése, de most hogy belegondolt, egyszer sem élvezte ki igazán.

Pár pillanatig állt lehunyt szemmel. Szíve teljesen megnyugodott, elméje kiürült. Mintha csak egy undorítóan üres bábja lenne egykori önmagának. Majd tett egy tétova lépést hátra. Egy másodpercig arra számított, hogy lába majd szilárd talajt ér, de mikor ez nem következett be, azonnal egyensúlyát vesztve zuhanni kezdett a mélybe.

A víz ezernyi tűként szúródva érte el vállait és hátát. Gondolta, hogy nem lesz egy kellemes érzés. Már felkészült rá. Az idő hirtelen kínzóan lelassult, ahogy egész teste süllyedni kezdett a vízben. Szemeit tágra nyitotta, és végig nézte, miként távolodik a vízfelszín világos gomolygása. Sötét haja indaként lebegte körbe hófehér arcát. Mikor elérte a medence alját, már csak homályos foltokat látott a felszínből, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, milyen lenne ott meghalni. A mélyben. Aztán lehunyta szemét, és pár pillanatig csak szívének tompa lüktetésére koncentrált. Nem volt senki csak ő. Csak egy perc önmagára. És ezt szerette volna. Éppen ezért kegyetlen arculcsapásként érte, mikor végtagjai hirtelen zsibbadni kezdtek, és mire felocsúdott volna, már végképp nem érezte őket.

Sikításra nyitotta száját, de hang helyett néhány buborékfoszlány hagyta el ajkait, és a jéghideg víz azonnal maró savként tódult le torkán, elzárva teljesen a levegő útját. Mozdítani akarta végtagjait, de elméje mintha gunyoros tréfát akart volna űzni testéből, nem követte az utasítást.

Vége – hallotta saját hangját belülről. Olyan volt, mintha egy régi, recsegős gramofonról szólt volna, és akkor beletörődve adta meg magát. Kitágult vízzel telt pupilláival még látta azt a formátlan alakot, ami végleg elzárta előle a fenti világ tompa fényeit, majd lehunyta szemeit.

Szinte tőrként hasította át bódult tudatát, mikor valaki mégis átkarolta a derekát, és a felszín felé kezdte húzni őt. Nem tudta miért, de később erre a pillanatra emlékezett a legélesebben, holott az ember azt hinné, ilyenkor az elme kikapcsol. Az ő tudatába valamiért mégis kegyetlenül beleégette magát a jelenet, amikor felszínt ért, és sápadt arcából valaki azonnal kiseperte bőrére tapadt, fekete hajtincseit.  Azt is tisztán fel tudta idézni, hogy fuldokolva köhögte fel a testében rekedt vizet, és hogy azelőtt sosem örült még ennyire az uszoda nehéz, párás levegőjének.

Kényszerítenie kellett magát, hogy fejét egyenesen tartva felnyissa szemeit, és szembenézzen a valósággal, ami ott lebegett közvetlen előtte, a vízen tartva őt és saját magát, egy sötéthajú fiú képében.

– Megőrültél? – hallotta a hangját. Mély, lágy tónusú volt, de egyszerűen képtelen volt felelni. Úgy érezte, a medence klóros vize kimarta torkát, és már soha többé nem lesz képes beszélni. – Te komolyan meg akartál halni? – hangzott el a dühödt kérdés. Ez volt, ami végleg visszahozta a lányt a realitások talajára. Hirtelen minden tisztává vált tudatában. Ő egyáltalán nem akart meghalni. Sőt! Sokkal inkább érezni akarta, hogy él. – Majdnem belefulladtál a medencébe – közölte az ismeretlen hang száraz tényként a korábban történteket, de a lánynak még mindig nem volt ereje megvétózni a korábbi állítást. Egyszerűen csak tűrte, hogy a számára idegen fiú a medence széléhez evickéljen vele, és segítsen neki kiszállni a partra.

Háta a hideg, nedves mozaiklapoknak nyomódott, mikor végigfeküdt a parton. A víz elhaló csobbanására figyelt, amikor az ismeretlen fiú felé hajolt, és arca újra a lány homályos látóterébe került.

– Kaitlyn! Hallasz egyáltalán? – A lány azonnal a másikra siklatta elgyötört tekintetét saját neve hallatán.

Talán ismernie kellene őt? Találkoztak már korábban? Nem jutott eszébe semmi. Habár egyre élesebben látta az előtte körvonalazódó arcot, mégsem tudott hozzá senkit sem párosítani, hangjáról nem is beszélve. Biztos volt benne, hogy nem ismeri korábbról, mert egy ilyen gyengéd hangot senki sem felejtene el egykönnyen.

– Lehet egy mentő nem ártana. – A megállapítás olyan tárgyilagosra sikeredett, hogy Kaitlyn azonnal megtalálta hangját. Legalábbis azt hitte, hogy megtalálta, mert eredeti kellemes tónusa helyett, most valami rekedtes hörgésszerű hang szökött fel torkából, mikor meg akart szólalni.

– N-nem kell – nyögte egy újabb köhögő roham közepette, mire az ismeretlen egyik karját dereka és a csempék közé csúsztatva segített neki felülni. – Jól vagyok – köhögött. Úgy érezte, ha a víz nem fojtotta meg, a köhögés most biztosan bepótolja ezt az elmaradást.

– Nekem nem úgy tűnik – jelentette ki az ismeretlen, miközben óvatosan felállt, és a falhoz épített fapadok egyikéhez sétált. Kaitlyn némán nézte mozdulatait. Bűntudatot érzett, amiért egyáltalán nem jutott eszébe a fiú neve, és most már abban sem volt biztos, hogy ennek valóban így kellene lennie. Elfelejtette volna? Egyáltalán ilyen lehetséges?

Nézte, ahogy lehajol a padra fektetett sporttáskához, és kotorászni kezd benne. Szinte megbénulva figyelte, ahogy meztelen hátán az izmok minden apró kis rezdülésére válaszolnak, és akkor végre rájött, mit is csinál a másik. A telefonját kereste, amit most sikeresen meg is talált, és kiegyenesedve vett szemügyre.

– Ne – szakadt ki belőle azonnal, a kelleténél kicsit hangosabban, mert az üres csarnok falai azonnal élesen visszaverték hangját. A fiú meglepetten, de egyben fürkészően bámult rá.

– Figyelj, Kaitlyn… – A lány nem bírta tovább. Kibukott belőle.

– Ne haragudj, de… ismerjük egymást? – szegezte a másiknak a kérdést. Az ismeretlen mosolyogva teste mellé engedte telefont tartó kezét. Kaitlyn legszívesebben visszaszívta volna a kérdést, mert akkor elkerülhette volna ezt a hívogató mosolyt, de ezen már nem változtathatott sajnos, így csak zavartan elfordítva tekintetét várta a választ.

– Valójában nem – lépett közelebb a fiú.

– Csak mert a nevemen… – kezdett bele a lány újra, de a fiú arcát látva félbehagyta a mondatot. Egy csapásra az óvodában érezte magát a fiú átható, sötétbarna tekintetétől, ami most mintha teljes erőbedobással azt kiáltotta volna felé: Most csak viccelsz, ugye?

– A pulóvereden láttam, amit a medence szélénél hagytál – mutatott a túloldalra, ahol korábban ücsörgött. Az iskola színeivel és a sportegyesületükkel díszített ruhadarabból, mindenkinek volt egy saját, névvel ellátott példány, már ha hivatalosan is az iskola valamelyik sportklubját erősítette.

A lány zavartan bólintott egy aprót, mire a másik újra felemelte telefont tartó kezét.

– Nincs semmi bajom. Nem kell mentő – hadarta, már amennyire tudta. A fiú egy pillanatra rá pillantott a telefon kijelzőjéről. Korábbi mosolya, mintha csak álom lett volna. Arca teljesen kifejezéstelen volt, és a belőle áradó ridegség szinte megrémisztette a lányt. – Jól vagyok – nyögte egészen halkan, a lábait fixírozva. Most teljesen normálisan működött minden testrésze. Kicsit rémisztő volt visszagondolnia a víz alatt történtekre. Ennyire még sosem hagyta cserben saját teste, és ennyire még sosem volt közel a halálhoz.

– Ha jól, hát jól – jegyezte meg semlegesen a fiú hirtelen. Kaitlyn újra rákapta tekintetét. Visszasétált a padhoz, és eltette a telefont oda, ahonnan elővette, majd egy hasonló pulóvert kanyarított vállaira, mint amilyen a lánynak volt. Kaitlyn még elkapta az anyagra hímezett nevet a fiú mellkasának jobb oldalán, mielőtt az újra visszafordult volna a táskájához.

– Mark – mondta ki halkan elmélázva, mintha ettől ismerősebb lehetne számára a név, de továbbra sem talált emlékeiben nyomot arra, hogy valaha is találkozott volna a fiúval, pedig nyilvánvalóan egy iskolába jártak. Mikor észrevette, hogy a másik távozni készül, eszébe jutott, hogy talán jobb lenne nyomatékosítani, hogy tényleg nem akart öngyilkos lenni, mielőtt még elmenne a híre az intézmény falain belül. Már csak az hiányzott, hogy az anyja fülébe jusson. Megpróbált felpattanni, de meztelen lábai megcsúsztak a nedves csempén, és térdre esett. Jobb tenyerével még éppen időben sikerült tompítania a zuhanást, így sérülés nélkül megúszta az akciót, de bénázásával így is sikerült újra magára vonnia a másik figyelmét. Érezte, hogy arcába tolul a vér, éppen ezért várt pár pillanatot, mielőtt újra felnézett volna. Mark halványan mosolyogva állt meg előtte, hogy felsegítse. Vállán már ott pihent a sporttáska, aminek fekete szára most lecsúszott könyökhajlatába, ahogy szabad karját Kaitlyn felé nyújtotta. A lány vonakodva elfogadta a gesztust, és mikor sikerült végre kiegyenesednie, azonnal lerázta magáról a fiú érintését, mintha bármi kellemetlen is lenne benne. Anyja jutott eszébe, aki mindig azt mondta, hogy a gimnazista fiúk eszében nem jár más, csak a szex, és ha nem akar idő előtt teherbe esni, jobban teszi, ha messzire elkerüli őket, mert ő ugyan nem fogja felnevelni saját lánya gyerekét is.

– Lehet, nem kellene a medence környékére jönnöd – jegyezte meg a fiú, amivel sikeresen visszarángatta Kaitlynt a valóságba gondolatai közül, és ezzel együtt azt is eszébe jutatta, hogy mit is akart mondani.

– Nem akartam megölni magam – mondta azonnal, mintha a fiú előbbi mondata el sem hangzott volna. Mark megdöbbent. Nedves haja kuszán a homlokába hullott, amitől a lánynak eszébe jutott a Mr. Darcyt játszó Matthew Macfadyen a Büszkeség és balítélet abban a jelenetében, mikor megkéri Elizabeth kezét az esőben. Keserűen rázta meg kicsit a fejét. Tudta, hogy túl romantikus típus, de mindig utálta magát, ha ez egy tűhegynyit is látszhatott rajta. – Háttal akartam egyet szaltózni, csak megcsúsztam – hazudta, mert feltett szándéka volt zuhanni, és nem pedig ugrani, és ez nyilvánvaló lehetett Mark számára is, de a fiú nem jegyezte meg. Visszaigazította vállára a sporttáska szárát, és úgy válaszolt.

– Rendben – hagyta helyben. – Nem akartad megölni magad. De azért egy kicsit jobban is vigyázhatnál – jegyezte meg. – Az uszoda nyilvánvalóan nem neked való hely. – Arcán újra megjelent egy halvány mosoly, ahogy visszaemlékezett a lány megcsúszására. Kaitlyn csak dacosan fintorgott egyet válaszul, mire Mark arcán a mosoly vigyorrá szélesedett. Kaitlynt gyomrát valamiért összehúzta a látvány.

– Szerintem meg el tudom dönteni, hogy mi a nekem való hely – vágott vissza azonnal, mintha csak az anyjával veszekedne, de a másik jókedvét ez nem törte le. Egyetértően bólintva felnevetett, majd elköszönve a bejárat felé vette az irányt. Kaitlyn egészen addig követte a tekintetével, míg be nem csukódott utána a hatalmas, fehér színű, kétszárnyas ajtó jobb fele.