Kedvencekhez adás
116

Ekvivalencia

Egy jövőbeni történet arról, hogy legyen-e jövője a jövőnek

Fülszöveg:

Ez a történet azt próbálja röviden körüljárni (egy specifikus filozófiai irányzat, az ontológiai idealizmus talaján állva), hogy egy olyan fiktív jövőben, ahol a jövő érzékelése természetes, hogyan reagálna valaki arra, hogy ezt a fajta érzékelést elveszíti.

Tudom, ingoványos talajon járok, amikor a Tudásról beszélek. Mégis beszélnem kell róla, mert sokan azt kérdezitek tőlem, hogy számomra fontosabb-e a tudás, mint a hit. És illendő dolog válaszolni.

Szóval a válaszom az, hogy nem, nem fontosabb. Hiszen hogyan lehetne elválasztani az utat attól a helytől, ahová visz? Értitek? A hit – ha még nem is tudás, de már – tudatosság. Valaminek a keresése. Cél nélkül üres lenne.

Ahogy mindannyian, sokáig én is kételyek nélkül éltem az életem. Sosem gondoltam volna, hogy másra is szükségem lehet a hiten, és annak tudatán kívül, hogy történészként közösségünk felemelésén munkálkodhatok. „Attól vagyunk azok, amik, mert tiszteljük a múltunkat. Ahogy egy fa nem élhet tovább a gyökerei nélkül, úgy mi is pusztulásra lennénk ítélve múltunk ismerete nélkül. Mindent meg kell őriznünk, amit csak lehet…” Ugye ismerős? De a múlt kutatása közben különös megértésre leltem.

Mindannyian ismeritek azt az elvet, mely a mi vallásunkban, mint az „aranyszabály” ismeretes. Ragaszkodunk hozzá, mert elképzelhetetlenül ősi, ugyanolyan szorosan, vagy még szorosabban kötődünk hozzá, mint szokásainkhoz, életformánk senki által meg nem kérdőjelezett elemeihez. És nem értelmezzük, mert ilyet a jövőnkben nem láttunk.

Vannak azonban olyan szokásaink is, melyeket egyszerűbb múltunk elfeledett mélységébe száműznünk, és „atavisztikusnak” tekinteni pusztán azért, mert nem értjük pontosan. Ilyen az, amikor kijelentéseket teszünk a világról – pontosabban arról, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindannyian fültanúi vagyunk időnként e kijelentéseknek, így legtöbbször egy elnéző mosoly kíséretében már tesszük is tovább a dolgunk, de… most kivételesen álljunk meg egy pillanatra, és tudatosítsuk magunkban, miről is van szó!

Ha valaki példának okáért ezt mondja: „Sok a hajléktalan.” és feltételezzük, hogy egyéb oka is van rá, minthogy valami olyasmit állítson, ami mindnyájunk számára nyilvánvaló, akkor arra jutunk, hogy ő nem szeretné, ha ez így maradna.

Mintha tőlünk függne, hogy ez így marad-e vagy sem. Mintha cselekedhetnénk máshogy!

És éppen ezért különös az aranyszabály is – a „Tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is tegyenek!” Hiszen ez a szabály a jövőre vonatkozik! Változtassuk meg a jövőnket?! De ha erre képesek lennénk, akkor a múltunkat is meg tudnánk változtatni, mely az aranyszabályt tartalmazza!

Akármennyit is gondolkodtak filozófusaink a múlt és a jövő különbségén, sokkal messzebbre nem jutottak annál, mint ami a szavak jelentésében már amúgy is benne van, és amit mi is megtapasztalunk nap mint nap: a múltra vonatkozó emlékek halványodnak, a jövőre vonatkozó emlékek erősödnek. De ahogy a múltunkra vonatkozó emlékeink közül is jobban megőrződnek az érzelmileg telítettebbek, úgy a jövőre vonatkozóak között is vannak erősebbek vagy fénylőbbek, melyeket csomópontoknak nevezünk. Enyhet adó megvalósulásuk előtt ezek már olyan erősek, hogy másra már gondolni sem tudunk. „Hasonló ez a szexuális vágyhoz, melyben gondolatok folyamát egy sokkal hatalmasabb erő sodorja el, nem hagyva esélyt az eszmélésre, míg az éhséget nem csillapítjuk.” – olvastam egyszer valahol. E véleménnyel azonban nem tudok egyetérteni, hiszen azt sugallja, hogy a jövőre minden esetben vágyunk is. Pedig milyen messze van ez a valóságtól! Talán helyesebb lenne azt az érzést megnevezni, mely akkor járja át lényünket, ha tekintetünket megpróbáljuk elfordítani a jövőről. Ez pedig: az iszonyat…

Nem szoktuk kimondani, de éppen ez a tapasztalatunk az, mely a vallásos hitet kultúránk alappillérévé tette. Szükségünk van az ismeretlenre, hogy megszabadulhassunk a jövő bizonyosságától. Ez a húsbavágó valóság: az a néhány szerencsétlen, aki nem tudta összeegyeztetni tudományos meggyőződését vallásos hitével, azonnal mély depresszióba zuhant, sokan az öngyilkosságot is megkísérelték…

Hogy miért keresem mégis az út végét?

Minden akkor kezdődött, amikor kutatásaim során egy, valószínűleg a miénknél is ősibb vallás nyomaira bukkantam. Ennek a vallásnak az egyik alaptétele az volt, hogy csak a jelen pillanat létezik, a múlt és a jövő pusztán illúzió. Természetesen hitetlenkedve vártam, hogy mindez megtörténjen (hiszen először, mint jövőt tapasztaltam meg), de végül mindent felülírt a megvalósulás élménye. Gondoljátok csak el! A pillanat, mely megszabadít a jövő hatalmától egyszersmind azt mondja: „Én létezem. Csak én, és semmi más!”. Mint egy villámcsapás, olyan volt ez a felismerés. Leírhatatlan… Ekkor értettem meg végre, hogy miért volt annyira fényes e csomópont, hogy semmit nem láttam utána…

Nem láttam előre, hogy e vallás gyakorlati útmutatásai alapján hamarosan megtanulok a jelen pillanatban maradni. És amikor ez a mindennapi tapasztalatom természetes részévé vált, a jövő kényszere megszűnt. Hihetetlenül felszabadító érzés volt, mely csak fokozta a múlt iránti rajongásomat. Mi mindent találhatok még a múltban? Mondanom sem kell, csodálatos felfedezések sora indult el.

Az egyik legfontosabb: őseink nem ismerhették a jövőt! Ez akkor vált világossá számomra, amikor mindennapjaimban értelmet nyert az aranyszabály…

Most már, amikor jövőre gondoltam, egyszerre több kép is megjelent előttem, és én rájöttem, hogy valahogy választanom kell közülük. De bármennyit is gondolkodtam, erre az aranyszabály követésénél jobb megoldást nem találtam. Ezt egy újabb furcsa tapasztalat követte. A kép, amit végül is az aranyszabály követésével választottam, nem mindig valósult meg.

Mivel mi a jövőt ismertük, a vallásos hit túlvilágát pedig nem akartuk ismerni, ezért e jelenség a mi kultúránkban nem létezett. Nem is értettem, mígnem őseink írásaiban rá nem bukkantam. Ők ezeket az esetlegesen megvalósuló képeket képzeletnek nevezték el. Ugyanakkor egy olyan kérdés is felmerült bennem, ami korábban egyszerűen nem merülhetett volna fel: ha valamiért mindig csak megvalósuló képzeletem lenne, vajon hogyan tudnám megkülönböztetni a jövő ismeretétől?

Tovább tanulmányoztam eme ősi vallást, és kiderült, hogy e vallás egykor reagált a miénkre. Például azt mondta: „Míg az ima olyan, mintha a gyümölcsfa tövéből arra kérnénk Istent, hogy hozzon le számunkra néhányat a gyümölcsökből, addig a meditáció (e vallás szellemi gyakorlata) megtanít minket fára mászni.” Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a gyümölcsfa szimbóluma ugyanaz, mint a mi vallásunkban a tudás fája, ezért némi lelkiismeret furdalással fogtam hozzá e szellemi gyakorlatokhoz, de azért nagy volt bennem az izgalom is.

Közben persze más érdekes felismerésekhez is eljutottam. Annak ellenére, hogy a szemünkben a vallásos hit mindig is fontosabb volt, azért tudományunk is létezik. Persze, valóságtapasztalatunk miatt, a mi tudományunk mindig is csak a jelenségek magyarázatára korlátozódott, semmi értelme nem lett volna olyan elméleteket gyártanunk, melyek igazoláshoz kísérleteket kellene kiagyalnunk. Emiatt az ókoriak kísérleteit értelmetlennek, mondjuk ki, teljesen ostobának gondoltuk.

Ekkor irányult figyelmem az ókoriak kvantummechanikájára. Az ő határozatlansági elvük már olyannyira ellentmondott a hétköznapi tapasztalatainknak, hogy egyszerűen figyelemre sem méltattuk, most azonban teljesen új fényben tündökölt előttem. A határozatlansági elv egyszerűen azt mondta ki, hogy nincs mód arra, hogy a világunkat felépítő elemi részecskék pontos helyzetét és lendületét egyszerre ismerjük. Az ókori tudósok ezzel magyaráztak meg egy rejtélyes paradoxont, ami máskülönben érthetetlen lett volna. És most is az lenne.

Arról van szó, hogy ha az atomok pozitív és negatív töltésekből állnak (ők ezeket protonoknak és elektronoknak nevezték), melyek vonzzák egymást, akkor miért nem kerülnek olyan közel egymáshoz, hogy a töltésük teljesen semlegesítse egymást? Mi tartja tehát vissza az elektronokat attól, hogy a protonba, vagyis az atommagba zuhanjanak? A választ a határozatlansági elv adja meg: „ha az elektronok a magban volnának, akkor pontosan ismernénk a helyzetüket, ekkor azonban olyan nagy (egyszersmind bizonytalan) lendületük, vagyis kinetikus energiájuk lenne, hogy kitörnének a magból”. Az elektronok tehát középutat választanak: a helyük és a lendületük bizonytalanságának mértékét közelítik egymáshoz. (Fel tudjátok ezt fogni?! Az elektronok választanak!!!)

Amikor azt is megtudtam, hogy az atommag körüli ugyanazon elektronpályán nem lehet két ugyanolyan perdületű elektron (Pauli-elv) – közbevetőleg megjegyzem, történészként kissé nehéz volt felfognom, de ez nem jelent többet, mint azt, hogy minden atomban van hasonló természetű elektron, mint másik atomokban, ezért az atomokat nem lehet „összenyomni” -, de két atom különböző perdületű elektronjai összekapcsolódhatnak, egyszerre rádöbbentem, ezek a törvények úgy vannak megkomponálva, hogy valami az anyagi megvalósulás szintjére léphessen.

Mivel senkivel nem oszthattam meg, e felismerésem olyan belső feszültséget eredményezett, melyet még korábban sem tapasztaltam. Aznap este ezért azzal az elhatározással ültem le meditálni, hogy a gyakorlatot addig nem hagyom abba, míg olyan lelkiállapotba nem kerülök, hogy e felismerést is tudom úgy kezelni, mint a jelen pillanat minden más, egyébként csodás pillanatát. Elfogadással és elengedéssel. A számításomba azonban valami hiba csúszott, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy eddigi életem legkülönösebb, és legellentmondásosabb tapasztalatát élem át. Egyszerre éreztem azt, hogy tudatom végtelenül kitágul, és azt, hogy egy pontra fókuszálok. Valahogy ez… de nem is tudom, olyan hihetetlennek tűnik ez az egész… ez a pont oldotta fel az ellentmondást, mert olyannak tapasztaltam, mint ami egyszerre tartalmazza a múltat és a jövőt. E pont energiája, mely egyszerre volt az én elmém energiája, maga volt a szándék, egy olyan terv mozgatója, mely az idő egy pontján szükségszerűen vette fel önmaga megvalósításának szükségszerűségét – az általunk megvalósított jövőt. Egyszerűbben szólva, egy olyan képzeletben találtam magam, melynek meg kellett valósulnia. Egy teremtő képzeletben, a Teremtő képzeletében…

És akkor – hirtelen – mindent megértettem: a valóság megtapasztalását lehetővé tevő természettörvények mögött pszichológiai elvek állnak. Mikro- és makroszinten egyaránt. A határozatlansági elvnek és a Pauli-elvnek azért kell léteznie, hogy ez a képzelet anyagiasulhasson. És nekünk azért kellett látnunk, és egyszersmind „kívánni” is ezt a jövőt, hogy ez a képzelet úgy, és csak úgy valósulhasson meg, hogy pontosan tükrözze a mindenható tervet.

Kedves barátaim, ennyit tudtam nektek elmondani.

Most már talán értitek, hogy mindez csak azért történhetett meg velem, hogy megtudjátok, van ilyen terv.

És talán már azt is értitek, hogy bár én ismerem a tervet, nem árulhatom el nektek. Mert ahhoz, hogy elhiggyétek, amit mondtam, semmi másra nincs nagyobb szükségetek, mint egy olyan történetre, aminek nem ismeritek a végét.