Kedvencekhez adás
20

Eleven lelkek

1. fejezet

Egy szórólapot sodor a lábaim elé a nyárvégi szél. Napfénytől fakult, kopott színeiben egy szőke, fiatal, barna szemű lány arca mosolyog vissza rám. A lap tetején hatalmas vérvörös betűk hirdetik: Eltűnt!

Felveszem, majd lerázom róla a port. Az út túloldalán lévő fa hirdetőtábláról szakadhatott le. Látszik rajta, hogy már egy jó ideje ott függhetett.

Láttad Marilynt? – kérdezi a kép alatt lévő fekete szöveg, majd egy telefonszám következik. De senki nem látta Marilynt már jó ideje. Összeszorul a torkom, valahányszor szembejön velem Marilyn arca az utcán, mert mindig arra gondolok, hogy képtelenség, hogy valaki minden nyom nélkül eltűnjön a föld színéről egyik pillanatról a másikra. Aztán az ember arcába nyomják a kegyetlen statisztikákat. Tavaly majdnem 250 000 kiskorú tűnt el csak Amerikában, és ilyenkor az ember rájön, hogy amit eddig naiv felfogással egészen távolinak és olykor-olykor lehetetlennek gondolt, nagyon is közeli és valóságos jelenség.

Nem ismertem Marilynt közvetlen közelről. Láttam az iskolában, néhány baráti összejövetelen, rendezvényeken, de sosem beszéltem vele. Míg itt volt köztünk… Mert amikor eltűnt az iskola hátsó parkolójából, valamiért követni kezdtem a róla szóló híreket. Nem telt sok időbe, és teli volt vele a helyi sajtó. Újságok cikkeztek róla, tévé riportok szemlézték, hogy mi történhetett azon a napon, de azon az egy, eléggé homályos biztonsági kamera felvételen kívül – ami egy régi, sötét színű Ford Rangert rögzített, amint a feltételezett idősávban kihajt a parkolóból – semmit nem tudtak előkotorni. Marilyn pedig azóta sem tűnt fel sehol.

– Mindig a hideg ráz, mikor meglátom valahol a városban ezt a képet – lép mellém Bailey hirtelen. Két kólát szorongat a kezében, és közben élénkzöld szemeit az ujjaim között szorongatott, koszos lapra szegezi. Vékonyka ajkai szegletében egy apró fintor játszik.

– Engem is – értek egyet újra Marilyn arcára nézve. Nincs kedvem visszadobni a földre, de a kukába sincs szívem. – Visszatűzöm a hirdetőre – mondom Bailey-nek, és meg sem várva a választ, átsietek az út túloldalára. Kiveszek egy gombostűt az egyik helyi banda neonszínű koncertplakátjából, és visszaerősítem Marilyn papírját a csiszolt fára.

Bailey jobb kezét a homlokához emelve figyel a napsütésben, mikor visszaindulok hozzá a kisbolthoz, ahonnan egy perce lépett ki.

– Olyan kedves lány volt – jegyzi meg Bailey, mikor odaérek, miközben átnyújtja az egyik kólát. Több furcsaság is eszembe jut a kijelentésre, de csak egynek adok hangot.

– Volt? – vonom fel egyik szemöldököm, és elkezdek a zsebeimben kotorászni a slusszkulcs után. Persze én is sokszor múlt időben gondolok a lányra, de így hangosan sosem merem kimondani. Mintha azzal, hogy kimondom, kevesebb esélye lenne annak, hogy újra felbukkan valahol teljesen sértetlenül.

– Kegyetlennek tűnhet, de szerintem nem sok esélye van, hogy élve előkerül. Majdnem egy teljes év telt el – magyarázza Bailey. Megkerüli a szürke Fordot az orránál, és az anyósülés felőli oldalt várja, hogy kinyissam az autót, amit a jogsiszerzés óta jobbára csak én használok a családból.

– Ezt azért ne hangoztasd. Gondolj bele, milyen érzés lehet a szüleinek – figyelmeztetem. Megnyomom a nyitás gombot, a lámpák felvillannak, és Bailey már vágódik is be az ajtón. Mélyet sóhajtva követem. Beülök a fekete kormány mögé, a kólát leteszem az egyik pohártartóba, és becsatolom az övem. Még hozzá akarok tenni valamit a témához, de Bailey figyelme már teljesen másfelé kalandozik. Valahányszor meglátja Dave-et – legyen az az iskolában, vagy a város bármely más pontján –, az agya szinte csak ezzel az egy dologgal képes foglalkozni, minden mást kizár a gondolatai közül jó pár órára. Dave most éppen az utca túloldalán tűnik fel.

– Azért remélem, egyszer legalább egy köszönést oda tudsz majd neki mondani – jelentem ki kissé gúnyosan, miközben lenyomom a kuplungot, és elfordítom a kulcsot. A motor felmordul. Bailey nem veszi magára, amit mondtam. Továbbra is a túloldalt bámulja, ahol alig két perce én is voltam. Dave épp egy szórólapot tűz a hirdetőtáblára közvetlen Marilyn arca mellé. Fekete sporttáskája most is kersztbe vetve lóg a vállán, mint majdnem mindig.

– Biztos nem lennék képes iskola előtt dolgozni – jegyzi meg Bailey őszinte áhítattal, mintha Dave két óra szórólapozással minden kedden és csütörtökön reggel megváltaná a várost, mielőtt iskolába megy.

– Iskola után se lennél képes – mondom vigyorogva az igazságot, miközben egyesbe rakom az autót, és megpróbálok simán elindulni. A szürke Ford lendületbe jön alattunk, de nem olyan kellemesen simán, mint ahogy a fejemben elképzeltem, így Bailey meg is találja az alkalmat a visszavágásra.

– Kell neked menőzni a manuális váltóval – dől hátra jókedvűen. Elhúzom a szám a kijelentésre, mert pontosan tudja, ha tehettem volna, én is – mint minden normális amerikai – automatával tanultam volna, de apám nem hagyta.

– Szeretnél sétálni? – kérdezem, miközben megállok a pirosnál.

– Úgyse tennéd ki a legjobb barátnődet – nyitja ki a kólát elégedetten, majd jó nagyot kortyol belőle. Igaza van. De néha azért szívem szerint ezt tenném. Főleg mostanában.

– Anyukád hogy van? – kérdezem, mert témaváltásban reménykedem. Viszonylag szorosnak mondható kapcsolatom van anyával, de a Bailey és az anyukája közt lévő kötelékhez semmi sem fogható.

– Hm – komorodik el hirtelen Bailey. Egy pillanatra meredten a szélvédőn túlra fókuszál. Mutatóujjának kékre festett körmével a kólásüveget kocogtatja, majd megszólal. – Apám újabban írogat neki Facebookon.

– Tessék? – kérdezem őszinte döbbenettel. Bailey apja évekkel ezelőtt lépett le, és azóta – egy-két alkalmat leszámítva – nem nagyon hallottak felőle.

– Van neki ez a másik családja – kezd bele Bailey keserűen, mélyet sóhajtva. – De úgy tűnik, nem igazán jöhet be neki a babázgatás, mert mostanában igyekszik minden  alkalmat megragadni, hogy visszanyalja magát anyám lábai közé – mondja nyersen. Napsütötte arcát egy fintor rondítja el, amiért nem lehet hibáztatni.

– És anyukád? – kérdezem óvatosan, miközben hármasba rakom az autót. Ráfordulunk az iskola ámbrafákkal sűrűn övezett útjára.

Bailey elneveti magát.

– Miatta nem kell aggódni – néz rám, miközben mutatóujjával a halántékára mutat. – Szerinted ezt kitől örököltem? – vigyorog elégedetten, zöld tekintetét az enyémbe fúrva.

– Hát, ahogyan mostanában viselkedsz, ezek szerint biztos nem anyukádtól – vágom rá visszavigyorogva, miközben jobb mutatóujjammal megpöckölöm a homlokát.

Bailey rossz kedve egy pillanat alatt illan el, aminek nagyon örülök. Nem sűrűn beszél az apjáról, de ha igen, akkor sosem említ semmi jót. Ahogyan most sem tette. Én nemigen találkoztam vele, csak néhányszor, mikor egészen kicsik voltunk, így emlékem sem nagyon van róla. Még a nevére sem emlékszem.

– Óh, nézd! Ott van Dave haverja – egyenesedik ki hirtelen izgatottan, miközben lelassítok, hogy fel tudjak hajtani az iskola parkolójába.

– Neve is van. Jonah – mondom lemondóan, araszolva előre a Forddal, de tekintetemet egy pillanatra abba az irányba fordítom, amerre Bailey izgatottsága rejlik. Minden alkalommal meg tud döbbenteni, hogy bármiért képes lelkesedni, aminek egy pici köze is van Dave-hez, és természetesen mindent Dave Morgan határoz meg. Dave legjobb barátja, Dave kedvenc sportmárkája, Dave kedvenc szórakozóhelye, Dave kedvenc sorozata, Dave kedvenc játéka.

Valahol persze lenyűgöző, hogy ennyi mindent tud egy emberről anélkül, hogy akár egy szót is váltott volna vele, de egyben…

– Hátborzongató, ahogy viselkedsz – mondom ki hangosan, miközben próbálok lefulladás nélkül a parkolót és a felhajtót elvágó rámpához settenkedni az autóval.

Mr. Renshaw – az egyik biztonsági őr – szigorú tekintettel mér végig az őrbódéja tövében szobrozva. A rendszámtáblát fixírozza, majd engem a szélvédő mögött, mintha fejből tudná, hogy melyik számhoz melyik arc társul. A rámpa emelkedni kezd, én meg amilyen gyorsan szabadulni akarok Mr. Renshaw sötét és szigorú tekintetétől, olyan hirtelen kapom le a lábam a kuplungról. A Ford lefullad, én meg elkáromkodom magam Bailey halk kuncogásának háttérzajával.

– A frászt hozza rám az öreg – morgom halkan, mintha az ő hibája lenne, miközben újra elindulok.

– Az a dolga – feleli Bailey, de tekintete még mindig Jonah felé kalandozik. A srác egyedül ül az egyik padon, lábait szétterpesztve, és a telefonját nyomkodja. Fekete baseball sapkája takarja az arcát.

Először igyekszem egy tőle minél távolabb eső parkolóhelyet keresni, mert én érzem kínosan magam Bailey helyett is, de aztán meggondolom magam.

– Mit csinálsz? Ott volt egy hely – értetlenkedik Bailey, mikor elhajtok a szabad hely mellett, és inkább visszafordulok. Jonah alakja újra feltűnik a szélvédő mögött, így megnyomom az elektromos ablakemelő felőlem eső gombját, és Bailey oldalán szépen elkezd ereszkedni az üveg. Bailey rám kapja a tekintetét magyarázatot követelve, de magyarázat helyett egészen egyszerűen megnyomom a dudát, és kikiáltok az ablakon.

– Üdv, Jonah!

– Megőrültél?! – furulyázza Bailey ingerülten, hátravágódik az ülésen, és próbál minél lentebb csúszni, de ez nem az a méretű autó, amiben kényelmesen el lehetne rejtőzni.

Jonah felemeli a fejét, és egy másodpercre felpillant ránk. Fekete baseball sapkájának árnyékában a tekintete még sötétebbnek tűnik, és rá van írva az arcára, hogy mit gondol: Hülye libák. Aztán visszatér a telefonjához, és nem foglalkozik velünk tovább.

– Kösz szépen – duzzog Bailey, mintha tönkre tettem volna az életét ezzel a kis viccel.

– Ugyan már – legyintek nevetve, majd tolatásba kezdek az első szabad parkolóhely felé.

– Ez Dave legjobb haverja! – mondja, mintha ez a világ összes kérdésére magyarázatot adna.

– Akinek fogalma sincs, kik vagyunk – sóhajtok elengedve a kormányt.

– Dehogynem! – hepciáskodik. – Együtt járunk irodalomra, biológiára és spanyolra is.

– Húsz másik emberrel együtt – állítom le a motort. – Te például tudod, hogy ki ül mögötted irodalom órán? – nyúlok hátra a táskámért.

– Igen! – vágja rá azonnal határozottan, mire felvonom a szemöldököm.

Dehogy tudja!

– Az a srác a furcsa szemöldökkel – gondolkodik el a szélvédőn kibámulva.

– Na, körülbelül ennyit tudhat rólad Jonah meg Dave is. Az a furcsa lány irodalomról, aki szénné lájkolta a fotóikat Facebookon.

– Hagyd abba! – mondja hepciásan, miközben mogorván ő is hátranyúl a táskájáért, és olyan sebességgel hagyja el az autót, mintha legalábbis égetne az ülés. Nézem a szélvédőn, ahogy egyre távolodik az iskola bejárata felé. Mikorra utolérem, nem lesz semmi baja sem. Ugyanúgy kölcsön fogja kérni a cuccaim, mint minden nap, és ugyanúgy puskázni fog rólam matekon, mint ahogy én róla bioszon.

Ülök még pár másodpercet az autóban. Megnyugtatóan zárja ki a gimi korai hangzavarát. Hirtelen elfog a vágy, hogy újra beindítsam a motort, és itt hagyjam a parkolót, amit Marilyn eltűnése óta hét pecsét alatt őriznek. Mr. Renshaw barázdákkal övezett tekintetét semmi sem kerüli el, ahogy – általában a bódé kényelmes árnyékában ücsörgő – társáét sem. Azonban az iskola elkésett ezekkel az intézkedésekkel.

Elkéstek, mert Marilynnek nyoma veszett. Habár nehéz lett volna egy ilyen eseményt előre megjósolni, és az őrbódék meg a kamerák minket ugyan védenek, mégis kesernyés ízt hagy a gondolat a számban, hogy Marilynt nem védték ilyesmik.

Az az egy árva sarki kamera – ami már az eltűnés idején is ott volt, és a feltéveléből még egy rendszámot sem lehetett leolvasni – most is ott kuksol az épület sarkában, ahogy felnézek rá a szélvédőn keresztül. Fémes testén megcsillan a reggeli nap élesen terjeszkedő fénye.

Mélázásomból tompa dübbenések rángatnak vissza a valóságba. Az anyósülés felőli oldalon Lilly kopogtat az ablakon. Kiszállok az autóból. A zsivaj újra körbeölel, ahogy hátamra kanyarítom viseltes táskámat.

Lilly sietve megkerüli a Ford orrát. Arcán derűs mosoly játszik, ahogy rövidke lábait sűrűn kapkodva, de mégis olyan légiesen lép elém.

– Hogy-hogy egyedül? – kérdezi egyértelműen Bailey-re utalva.

– Mrs. Morgan épp az előbb viharzott be az épületbe, mert rádudáltam Dave legjobb barátjára – jelentem ki gúnyolódva.

Lilly szőke, halovány szemöldöke érdeklődve a magasba szalad, de nincs kedvem belemenni a témába, így csak legyintek egyet, és bezárva az autót, megindulok én is a bejárat felé.

– Este jössz akkor a spanyol kurzusra? – kérdezi, miközben hátáról előre veszi a táskáját, és matatni kezd benne. Szőke vállig érő haja előre bukik közben, így nem látom, hogy mit keres pontosan.

– Ja – mondom őszinte vidámsággal. Örülök, hogy végre Dave-en kívül másról is szó eshet. Lillynek van barátja – Aiden –, de negyed annyit sem áradozik a fiúról, mint amennyit Bailey szokott Dave-ről, akit még csak nem is ismer közelebbről. – Látnod kellett volna anyám arcát, mikor különórára kértem pénzt tőle – vigyorgok. – Olyan döbbent volt, mintha legalábbis óvszerre kértem volna.

Lilly kacagni kezd. A hangja magas és csilingelő. Szeretem hallgatni.

– Áh, végre – sóhajt fel kiegyenesedve. Táskájából összetűzött, nyomtatott lapokat ránt elő, és felém nyújtja őket séta közben. Kérdő tekintettel nyúlok értük, de kérdeznem sem kell, mert Lilly azonnal fecseg. – A nővérem egyetemi jegyzetei spanyolból – mondja.

– Egyetemi jegyzetek? Nem gondolod, hogy ez azért elég erős? – kérdezem aggodalmaskodva.

– Nem űrhajókat akarunk tervezni a NASA-nak, csak spanyolul felsőfokúzni – mondja vállon veregetve engem. – Bailey nem akar csatlakozni a kurzushoz?

Felnevetek, talán túlságosan gúnyosan. El is szégyellem magam, de már visszaszívni nem tudom. Lilly azért megértően bólint egyet, és kimondja helyettem, amit őszintén gondolok. Meg ezek szerint ő is.

– Mostanában elég lazára veszi – jegyzi meg Lilly, és kék szemeiben őszinte aggodalmat látok.

– Reggel mondta, hogy az apja újra bekerült a képbe – kotyogom ki, habár fogalmam sincs, hogy mennyire nyilvános az információ. Bailey alapvetően ugyanúgy elmond mindent Lillynek is, de ez egy olyan hír, amitől mégis kicsit árulónak érzem magam, hogy nem hagytam, hogy maga Bailey mesélje el. – Lehet, emiatt sem túlságosan koncentrált – teszem még hozzá, hogy elvegyem a mondottak élét.

Lilly egyetértően hümmög egyet, miközben mi is átlépjük az iskola bejáratát. A hangzavar itt még nagyobb. Úgy bántja a fülemet, mintha nem hallanám mindennap. Lilly kicsit meg is emeli a hangját, miközben a szekrényeink felé haladva tovább csivitel az esti kurzussal kapcsolatos aggodalmairól.

– Remélem, jó lesz a csoport. Kicsit aggódom a színvonal miatt. Azért az mégiscsak egy nyelviskola. Mi van, ha az, amit a gimiben tanultunk eddig, édes kevés lesz?

– Azért megyünk oda, hogy tanuljunk, Lilly – jelentem ki határozottan, pedig ezek ugyanúgy az én aggodalmaim is, csak nem merek nekik hangot adni. Plusz semmi értelme nem lenne ennél jobban is ráhozni a frászt Lillyre.

– Igazad lehet – torpan meg hirtelen a szekrényénél. Az enyém hárommal van csak odébb, így én is megállok a sajátomnál, hogy megszabaduljak terhemtől, és csak a következő órára szükséges könyveket vegyem kézhez. – Össze kell szednem magam, ha kezdeni akarok valamit az életemmel – mondja, és már majdnem megjegyzem, hogy milyen szokatlanul komor megnyilvánulás volt ez a részéről, de meglátom Lilly mögött – egy kicsit távolabb eső szekrénynél – Marilyn húgát, Emmát.

Nagyon soványnak tűnik, akár egy szellem, úgy lép szekrényéhez. Habár az elmúlt időszakban azért már lehetett látni elvétve mosolyogni, az idő nagytöbbségében mégis úgy néz ki, mint aki örökre elvesztette fiatalságát.

Lilly észreveszi, hogy mögötte bámulok valakit, így követi fejével a tekintetem, majd közelebb lép hozzám, hogy halkabban megjegyezze:

– Szerencsétlen lány – suttogja. Világos tekintetében valódi sajnálat csillog, miközben a kémia könyveit szorongatja mellkasánál. – El sem tudom képzelni, hogy miként lehet feldolgozni egy ilyen eseményt.

– Én sem – értek egyet, pedig én közel sem vagyok olyan elválaszthatatlan viszonyban a bátyámmal. Mégis, ha Parker eltűnne egyik napról a másikra, valószínűleg összetörnék.

 

Emma megérezheti, hogy őt bámuljuk, mert ránk emeli a tekintetét, és én meg Lilly úgy kapjuk el a sajátunkat, mintha rosszban sántikáltunk volna. Inkább mindketten megindulunk az első óránkra.