Kedvencekhez adás
14

Eleven lelkek

2.

– Szerinted kedvelne engem? – A kérdés Bailey száját hagyja el. Ahogy tippeltem reggel, már a második órára elpárolgott dühe, az ötödik óra után pedig már újra teljes bedobással a régi volt.

Az iskola előtti füves területen ülünk. Vagyis ő fekszik. A feje az ölemben pihen. Az anyukájától kapott karkötőről lógó, apró, ezüstszívvel játszik merengés közben. Már egészen kicsi korától kezdve ezt csinálja, ha valamin nagyon gondolkodik. Valamivel mindig babrál közben.

A karkötőről eszembe jut, hogy már jó ideje nem láttam rajta újabb – saját készítésű – ékszert, pedig hónapokkal ezelőtt szinte minden héten bemutatott néhány újabb darabot.

– Miért ne kedvelne? – kérdezek vissza ellenálva gondolataimnak, miközben mélyet sóhajtva elteszem a könyvet, amit olvasni próbáltam lyukas óra alatt. Persze már ismerem Jaycee Dugard történetét, de ebből a szemszögből még nem találkoztam vele, és nem is ez a lényeg. – Persze ez addig nem derül ki biztosan, míg nem is beszéltek – teszem még hozzá rosszallóan, de azért finoman.

Bailey élénkzöld tekintetét szúrósan rám mereszti az ezüstbilétáról.

– Ez nem így működik – mondja. – Nem szólíthatsz csak úgy le egy vadidegen srácot, mert teszik neked – érvel. Igazat kell neki adnom. Mármint vannak azok az emberek, akiknek ez nem akadály, de mi nem vagyunk olyanok. Nekem se lenne bátorságom ilyesmihez, és habár Bailey sokkal könnyebben barátkozik srácokkal, mint én, ez még neki is nagy falatnak bizonyul.

– Már hetek óta ezen őrlődsz. Mit tervezel? A maradék két évben, egészen érettségiig ezt fogod csinálni? Csak mert ha ezt tervezed, én felakasztom magam – viccelődöm, pedig az a része nagyon is komoly, hogy már kezd elegem lenni a Dave Morgan sztoriból. Ezzel kel, ezzel fekszik, miközben persze semmit nem tesz azért, hogy egyáltalán kapcsolatba kerüljenek.

– Nem tervezek semmit – kedvetlenedik el picit. Újra a szívecskével játszik.

– Lehet, pont ez a baj – vonom fel egyik szemöldököm mindenttudóan, pedig pont fogalmam sincs ezekről a dolgokról, és ez Bailey-nek is az eszébe jut.

– Te könnyen beszélsz. Majd megnézem, mit alakítasz, ha végre komolyan érdekelni fog valaki.

Bailey-nek meg nekem valószínűleg más definíciónk van a komolyan érdekelni fogalmáról. Jóformán fogalma sincs arról, hogy Dave milyen ember. Találkozik vele néhány közös órán, látja elhaladni a folyosón a legjobb barátjával, Jonah-val, megnézi a képeit és a kiírásait Facebookon, de ettől még egyáltalán nem ismersz meg egy embert. Hogy érdekelheti így komolyan?

– Az is lehet, hogy meleg – jegyzem meg, mikor meglátom, hogy Bailey szívszerelme éppen most lép ki az iskola kapuján legjobb barátjával karöltve. Jonah kicsit úgy tűnik, mintha mérges lenne valamiért, és le akarná hagyni a másikat, de Dave jókedvűnek látszik, baljával még át is karolja a másik vállát.

Nézem a jelenetet, és ugyan csak Bailey-t akartam heccelni a kijelentéssel, de egy pillanatra tényleg elgondolkodom, hogy ennek is megvan a lehetősége, annyira össze vannak nőve. Ritkán látni őket külön. Gyerekkori barátok lehetnek, mint én és Bailey.

– Nem az, Daniela – szúr oda határozottan, miközben követi a tekintetem. Mikor meglátja őket, olyan sebességgel egyenesedik fel az ölemből, hogy majdnem állon ver a homlokával. – Figyelmeztethettél volna – abajog. Félhosszú, vörös, hullámos haját igazgatja, mintha ilyen távolságból bármit is számítana néhány elfeküdt tincs.

– Még csak most jöttek ki – felelem kissé védekezve. Sóhajtva a táskámért nyúlok, de fél szemmel a párost figyelem, mert egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy Bailey miért van odáig meg vissza Dave-től. A srác pont úgy néz ki, mint minden második évfolyamunkba járó focista. Egészen rövidre nyírt, világosbarna haj, széles vállak, buggyos rövidnadrág, iskolai egyenpóló, fekete sporttáska.

Jonah már más tészta. Dave-hez képest kicsit furcsának tűnik. Magasságra és testalkatra szinte ugyanolyanok, viszont a pályán kívül őt szinte sosem látni iskolai ruhában. Mindig sötéteket hord.

Jonah veszi észre először, hogy őket bámuljuk. Sötétbarna tekintete elkapja az enyémet, én meg mint egy gyerek, akit éppen édesség csenésen kapnak rajta, azonnal elfordítom a tekintetem. Égni kezd az arcom, mert tudom, hogy milyen kellemetlen, mikor az embert megbámulják, pláne, ha veszekszik. Mert nagyon úgy tűnt, hogy valamin nem egyeznek. Persze ezt innen nehéz megállapítani, és Dave töretlen jókedve sem támasztja alá feltétlen ezt a feltételezést, de valamiért mégis ez a benyomásom.

Bailey persze nem zavartatja magát. Minden lehetőséget megragad, hogy megpróbálja felvenni a szemkontaktust Dave-vel, ha az legalább tizenöt méteres távolságban van. Nagyjából maximum mindig ennyit tesz az ügye érdekében, ami nem túl sok.

Persze nem foglalkoznak velünk. Dave épphogy csak egy pillantást vet felénk, majd folytatják útjukat a járdán, távolodva az épülettől.

– Remek – puffog Bailey csalódottan.

– Mégis mit vártál? – érdeklődöm őszintén.

– Nem tudom – nyafog gyerekesen a cuccait pakolva. – Hogy talán ideint, vagy valami…

Elnevetem magam.

– A dilis csajnak, aki majdnem az összes képét lájkolja Facebookon?

Egy pillanatra összeszorítja vékonyka ajkait, de nem tudja sokáig a dühödtet játszani, pedig megijedek egy kicsit a reggeli után. Jókedvűen mosolyogva beleöklözik a jobb vállamba, mert tudja, hogy igazam van, majd feláll.

– Menjünk. Essünk túl az utolsó órán – nyújtja felém a kezét. Mikor elfogadom, felránt magához, és cuccainkat felkapva megindulunk vissza az épületbe.

– Van programod iskola utánra? – kérdezi leplezetlen reménykedéssel.

– Felejtsd el! – hárítok azonnal, abban reménykedve, hogy nem kezd győzködni, de nyilván nem így történik.

– Kérlek – teszi össze teátrálisan a tenyereit megállva előttem, mintha éppen hozzám imádkozna. Lazán elütöm ujjait a látóteremből, és folytatom az utam.

– Egyrészt apám nem azért adta az autót, hogy iskola utána ide-oda furikázzak vele a városban, másrészt spanyol kurzusra megyek Lillyvel – érvelek, miközben arra gondolok, hogy nem kevés időbe telt apámnak már az is, hogy egyáltalán egyedül elengedjen kocsival. Nem mintha ez csak rajta múlt volna. Még mindig vannak pillanatok, mikor diónyira szűkül a gyomrom vezetés közben, de ezt egyértelműen nem mondom ki hangosan.

Bailey elfogadóan és kissé csalódottan bólint, de a csalódottság része nem tart sokáig.

– És te mit csinálsz suli után? – Kicsit oldalra billentve a fejét reménykedően vigyorogva mögém bámul, mire megfordulok.

Zion lépdel felénk a füvön. Nyurga lábait úgy teszi egymás elé, mintha kényszerítenék, hogy az iskola területére lépjen. Ehhez arckifejezése is asszisztál természetesen.

– Felejtsd el, anyámék elvették a gépem egy teljes hétre, mert belenéztek az elektronikus naplóba. Jó fiúnak kell lennem – áll meg előttünk végül a fejét rázva.

Valóban nem lóg a nyakában a már állandó kiegészítőnek számító Canonja. Otthon nekünk is van egy hasonló fényképezőgép, de a családi események kivételével nem nagyon kerül elő, amitől Zion teljesen ki is van borulva. Számára egy ilyen fényképezőgép életcélja nem az, hogy a lencséje az unokahúgomat bámulja, miközben elfújja a gyertyát a tortáján.

– Nem is kaptál mostanában olyan rossz jegyeket – jegyzi meg Bailey jókedvűen.

– Ja. A hangsúly a mostanában részen van – vágja rá Zion. – Anyámnak nem mindig jut eszébe belelesni a naplóba, én meg egyértelműen nem juttatom az eszébe. Nem fogok önként a pofon elébe rohanni. Egy teljes hónap után döntött úgy, hogy megnézi, és nem volt elragadtatva. Örülhetek, hogy csak egy hétre vették el – méltatlankodik, de közben azért látszik, hogy jobb kedve lett attól, hogy kiadhatja magából sértettségét.

A szerdai az egyetlen nap, amikor csak egy óránk közös, így valószínűleg mostanáig várnia kellett, hogy ezt megtehesse.

– És akkor most mi lesz a média fakultációval? – kérdezem, mert Zion egyetlen héten sem hagyja ki a különórákat. A gépe szinte már a testrésze, ahogy Mr. Ledger – a fiatal médiaoktató – meg majdnem a családtagja.

– Azt a két alkalmat a héten kibírom valahogy – feleli a szemeit forgatva. – Beülök és keresztbe font karokkal, némán bámulom az unalmas képeket meg videókat a többiek családjairól – duzzog kissé, megigazítva a vállán hánykolódó szinte üresnek tűnő barna táskáját. Kissé oldalra döntve a fejem felvonom az egyik szemöldököm mosolyogva. Zion érti a célzást, ezért még hozzáteszi: – De most komolyan, Daniela – tárja szét a karjait védekezve. – A legtöbb csoporttag mást sem talál témának, csak a családját. Ha Mr. Ledger azt mondja, az elválást kell feldolgozni, biztos, hogy lesz gyerektől elköszönő sírós kép vagy nagyszülős búcsúzkodós fekete-fehér videó. Ha a divat a téma, akkor meg nézhetem a nővéreket, húgokat meg unokahúgokat ízléstelenre kisminkelve, eltúlzott beállításokkal – mondja, mire felemelem az egyik kezem, hogy megállítsam a fröcsögésben. Néha sikerül túlzásba esnie. Persze nem rosszindulatú, egész egyszerűen csak annyira imádja a fotózást, hogy képtelen elvonatkoztatni.

– Bocs, hogy félbeszakítom az emelkedett hangvételű dicséretáradatot, amit a csoporttársaidra szórsz – indítok szarkasztikusan, és már látom is karamell színű arcán a változást. – És biztos vagyok benne, hogy maga Annie Leibovitz sem csinálna nálad jobb portrékat, de szerintem nem fog megártani néhány óra családi fotóalbum másoktól.

– Értékelem a szarkazmusod, ahogy azt is, hogy legalább egy híres fotóst meg tudsz nevezni – vág vissza Zion jókedvűen, mire teátrálisan a szívemhez teszem a jobb kezem és eltátom a szám.

– Kikérem magamnak, hogy csak egyet. Capa képekkel van kiplakátolva a szobád.

Zion végül elneveti magát hihetetlenül fehér fogait megvillantva.

– Honnan jössz? – vág közbe Bailey hirtelen, és zöld tekintetét Zion feltűnően üres táskájára emeli egy pillanatra.

– Otthonról. Ellógtam a bioszt, hogy titokban legalább néhány képet fel tudjak tölteni a laptopomra a legfrissebb sorozatomból. Ha már gépem nincs egy hétig, legalább szerkeszteni tudjak – von vállat egyszerűen, és úgy tűnik, egy cseppet sem izgatja, ha lebukott volna, valószínűleg az egy hetes időintervallum növekedett volna. Persze nincs kizárva, hogy ez nem fog megtörténni ezután sem.

– Szupi – fonja keresztbe kezeit Bailey fehér pólója előtt. Duzzogást mímel, de látszik rajta, hogy nem túl komoly. – Akkor senki nem jön velem délután a városba?

– Nem – értek egyet.

– Akkor majd megyek egyedül – von vállat nemtörődöm stílusban.

– Dehogy mész! – vágjuk rá Zionnal szinte egyszerre, és már egyikünk sem mosolyog. A hangulatváltozást Bailey is érzi, de ahelyett, hogy egyetértene velünk, inkább csak mélyet sóhajtva csípőre teszi a kezét.

– Eresszük már el ezt a Marilyn történetet. Majdnem egy éve történt. Azóta se tűnt el senki, nem is tudjuk, pontosan mi történt, és erősen kétlem, hogy egy bevásárlóközpontból, ahol rajtam kívül több ezren lézengenek, és legalább két biztonsági kamera jut egy négyzetméterre, nyomtalanul eltűnhetnék – érvel kissé hevesebben.

Kapásból legalább három nevet fel tudnék sorolni ellenérvként, de inkább nem szólalok meg, mert jobb híján megint csak azzal jönne, hogy abbahagyhatnám a bizarr dokumentumfilmek bámulását, mert feleslegesen paranoiássá tesznek. Így aztán máshonnan közelítem meg a dolgot.

– Este nem ártana tanulni a holnapi töri dolgozatra is – vonom fel egyik szemöldököm, mert biztosra veszem, hogy Bailey-nek teljesen kiment a fejéből. Nem mintha számítana. Mindig az utolsó pillanatban kezd el tanulni, és valahogy mindig sikerül jó jegyeket szereznie. Most sem történik ez másként.

Este nyolcat üt az óra, mikor ír Messengeren, hogy nem ment sehová délután, és még csak most kezdte átnézni az anyagot, mert eddig a Netflixet nézte. Meg Dave Facebook oldalát. Na, jó. Ezt már csak én fűzöm az üzenethez gondolatban, mikor elolvasom. Fáradt vagyok. A kurzus tovább tartott, mint gondoltam.

Akkor jobb, ha sietsz – ennyit írok neki vissza, mert nem akarok most hosszabb beszélgetésekbe elegyedni, de úgy tűnik, ő mindent megpróbál, hogy elkerülje a tanulást, mert tovább ír.

Kiderült már, hogy tudsz-e jönni pénteken?

Mély lélegzetet veszek, a gyomrom egybeugrik picit. Bailey első házibulija, amire semmi kedvem menni, ezért azt hazudtam, hogy lehet, hogy az unokatesómra, Crystalra kell vigyáznom. Az eleven hat évesre nem egyszer kellett már vigyáznom, míg a felnőttek kikapcsolódnak kicsit a színházban, de ez most határozottan nem olyan alkalom, és ha kiderül, hogy hazudtam, Bailey a nyakamat veszi. Azóta tervezi a bulit, mióta az anyja bejelentette, hogy elutaznak egy hétvégére az aktuális barátjával, az pedig már két hónapja volt.

Még nem tudom. Stella néni még nem döntötte el, hogy megy-e a színházba a többiekkel. Fájt a feje a napokban – pötyögöm magam elé véve a telefont. – Tudod, milyen – írom még hozzá az íróasztali lámpa narancsos fényében, de egy kicsit elidőzöm a küldés gomb felett. Minden egyes szava az üzenetnek hazugság, és én nem tudom a pontos okát annak, hogy miért is nem mondom meg Bailey-nek az igazat, hogy azért nincs kedvem elmenni, mert minden bizonnyal Tom is ott lesz. Tom, aki képtelen olvasni a jelekből, hogy hagyjon békén.

Azért elküldöm végül, és oldalra teszem a telefont, hogy tovább írjak. Általában hangosan felmondom magamnak az anyagot, mikor tanulok, de Lilly pár napja elmondta, hogy neki többet segít, ha nem felmondja az anyagot hangosan, hanem leírja emlékezetből. Nem csodálkozom. Vizuális típus. Olyan gyönyörűeket rajzol, hogy néha azt hiszem, fotók, nem is rajzok. Én nem vagyok ilyen, de azért egy próbát megér ez a fajta módszer is. Bármi, ami segíthet, hogy gyorsabban menjen a dolog, mert újabb minsisorozat érkezett, ezúttal Billy Miliganről.

Újra megrezzen a telefonom a füzet mellett. Vetek rá egy gyors pillantást, mert biztos vagyok benne, hogy Bailey az, és nem akarok most válaszolni, mert annak már tényleg nem lenne sosem vége, de látom, hogy nem Messenger üzenet, hanem értesítés.

Mély lélegzetet véve, újra kézbe veszem a készüléket, feloldom a képernyőzárat, és egyből kibővül az értesítés tényleges adatokkal: Jonah Reyes ismerősnek jelölt.

A szívem kalimpálni kezd a mellkasomban, ahogy eszembe jut a srác buta libák tekintete ma délelőttről, amivel még a délutáni biológia órán is megajándékozott minket. Már háromszor is megbántam, hogy ilyen módon akartam kicsit megleckéztetni Bailey-t. Semmire sem volt jó.

Megérintem az értesítést, mire megnyílik az applikáció. Rámegyek az adatlapjára. A profilképe mintha csak ma készült volna, pedig már féléves. Ugyanaz a fekete baseball sapka és sötét szett van rajta, mint ma. Meg úgy az esetek nagy többségében az iskolában. Távolabbi fotó, oldalról ábrázolja, az arca szinte nem is látszik, és biztos vagyok benne, hogy nem telefonnal készült a mélységélesség miatt.

Elég jól sikerült kép.

Nem merem visszaigazolni, mert kínosan érzem magam a reggeli miatt. Na, jó. Kínosan érzem magam, ez igaz, de nem ez a valódi oka, hogy nem nyomok rá a gombra. Bailey úgy monitorozza Dave és közeli köre adatlapjait – ami népszerűsége ellenére, valljuk be, nem túl tág – minden egyes nap, hogy előbb utóbb észreveszi, hogy Jonah-val ismerősök lettünk, és ettől gombóc kúszik a gyomromba. Nem tudom megmagyarázni, miért.

Visszaigazolás helyett elkezdem végigpörgetni a fotókat, és újra rádöbbenek, hogy míg egyes emberek egész életét ismerheted meg közösségi médiás életükből, másokéból csak a felszínt kapargathatod ilyen módon. Jonah minden jel szerint az utóbbi kategóriát erősíti. Bár ez lehet amiatt is, hogy nem vagyunk ismerősök. Csak azokat a képeket látom, amiken mások jelölték be. Főleg az iskolai csapat tagjai. A képek nyolcvan százaléka valamelyik focistának köszönhető, a maradék húsz meg – nagyon úgy néz ki – Willow-nak.

Ki ne ismerné Willow-t, a mindig mindenkivel kedves és közvetlen, majdnem mindig kitűnő jegyeket produkáló lányt, aki olyan nyomást tud helyezni rám a puszta jelenlétével minden egyes alkalommal, mikor valahol összefutunk, hogy már most – tizenhét évesen – úgy érzem, semmi sem lesz belőlem, és az életem egy katasztrófa.

És még csak nem is tud róla. Nem mintha tehetne róla, ha tudná. Tényleg semmi rosszat nem tett. Egy árva rossz szava sem volt hozzám. De valamiért mégis összerándul a gyomrom, valahányszor a közelemben van.

A közös képek alapján nagyon úgy tűnik, hogy van közte és Jonah között valami. Egyik sem túl konkrét, mégis van valami a képekben, amit nem tudnék megnevezni. Olyan tipikusan jól mutatnak együtt.

Mély lélegzetet véve dőlök hátra, és elképzelem magam kívülről Tom mellett. Kiráz a hideg a gondolatra, pedig nagyon szeretnék én is tartozni valakihez. Nagyon úgy tűnik, hogy Tom hozzám szeretne, de egyszerűen kínosan érzem magam még a gondolatára is, hogy mi együtt legyünk. Nem tudom, pontosan milyen érzés lehet, mikor úgy igazán vonzódsz valakihez, de biztos vagyok benne, hogy az érzés még a közelében sincs annak, amit akkor érzek, ha Tom közeledik hozzám.

Ami egyre gyakoribb. Talán nem vagyok elég egyértelmű?

– Vacsora – hallom anya hangját a földszintről.

– Mindjárt megyek! – kiabálom, miközben vetek egy utolsó pillantást Jonah profilképére, majd inkább kilépek, és lezárom a képernyőt visszajelzés nélkül.

– Délután összefutottam Carollal a drogériában – mondja anya, miközben az utolsó, azaz harmadik tányért is leteszi az asztalra, pont mikor a konyhába érek. Mikor Parker elment egyetemre, gyakran kitette a negyedik étkészletet is neki, úgy kellett emlékeztetni rá folyton, hogy elszámolta magát. Most már nem esik ilyen hibába. – Mondta, hogy Bailey pénteken bulit tart – teszi hozzá. Arckifejezéséből ítélve nyilvánvalóan nem azt várta, hogy Bailey anyjától fog megtudni egy ilyen információt két éjszakával a buli előtt.

– Ja – sóhajtva ülök le a helyemre. – Még nem tudom, hogy menni akarok-e – magyarázom, amivel őszinte meglepettséget sikerül az arcára varázsolni. Azt már nem fűzöm hozzá, hogy azt hazudtam Bailey-nek, hogy lehet, vigyáznom kell Crystalra. Nem valószínű, hogy örülne neki.

– Hogy-hogy? – kérdezi őszinte érdeklődéssel, miközben a fehér konyhapult felé fordul, hogy kézbe vegye a corn flakes bundában sült csirkemell csíkokat.

– Nem tudom – vonok vállat nemtörődöm stílusban, miközben felém fordul, és az asztal közepére helyezi az ételt. Látszik rajta, hogy nem túl elégedett a válasszal, így hozzáfűzöm: – Mostanában másról sem tud beszélni, csak Dave Morganről – húzom el a szám, és ez kicsit javít is a hangulatomon, mert így nem tűnik akkora ferdítésnek, hogy miért nem akarok menni a buliba.

Anya leül az asztal jobb oldalára. Apa éppen ekkor viharzik be az udvarra vezető ajtón keresztül, és egyenesen a fürdőszobába veti magát. A kezeiből ítélve megint barkácsolt valamit az udvar hátsó részében, ami jobbára az ő meg Nala – a labrador, amit anya érthetetlen okokból az Oroszlánkirályból nevezett el – felségterülete.

– Dave Morgan? – ismétli meg anya az említett nevet, és világoszöld tekintetén látszik, hogy emlékeiben kutat. – Ó, a szórólapos srác?

Bólintok, és veszek néhány darab húst a rózsás festésű tálról, amit anya nagyitól kapott, és nem szeret túlságosan, ezért csak ritkán használjuk.

– Megcsináltam a hátsó kerítést. Most már nem szökik át a szomszéd kutyája – jelenik meg apa újra, immáron tiszta kézzel, de anya nem igazán foglalkozik a megjavított kerítés tényével. Figyelmét továbbra is Dave köti le.

–  Szoktam látni, mikor megyek dolgozni – jegyzi meg leereszkedve az egyik székre. – Érdekes srác – mélázik el anyu az emlékeiben.

– De mitől – jegyzem meg elhúzva a számat, mert valószínűleg velem lehet a probléma, ha csak én látom egy átlagos gimnazista srácnak. Anya elereszti az ironikus stílusom a füle mellett. Mostanában egyre többször.

– Jól neveltnek tűnik.

– Ezt meg mégis miből állapítottad meg? – kérdezem a húst szeletelve a tányéromon, és valószínűleg határok még azért mindig léteznek, mert anya most már megjegyzi, hogy visszavehetek a stílusomból, és csak azután folytatja. Tudja, hogy nem neki szól, valószínűleg csak ez ment meg.

– Múltkor beszaladtam Mr. Martinezhez reggel néhány almáért, és kifelé menet kiszakadt a zacskó, az almák meg szétgurultak a lépcsőn. Ez a Dave srác akkor jött befelé a boltba, és segített összeszedni.

– Szerintem ezt mindenki megtette volna, anya, már csak azért is, mert az ajtóban szórtad el őket.

Mr. Martinez boltja nem a tágas helyekről ismeretes. Szűk folyosók, neonfény, kopott kamerák a sarokban. Minden, ami ahhoz kell, hogy az ember frusztráltnak érezze magát, ha belép. Ugyanakkor az emberek visszajárnak oda, mert Mr. Martinez mély, spanyol akcentussal átitatott hangja és kedves jelleme ellensúlyozza a körülményeket.

– Mindenesetre helyes fiatal srácnak tűnik – vonja meg a vállát anya végül, és mielőtt még témát válthatnék, azért még hozzáteszi: – Neked nem tetszik senki? – kérdezi, amire szúrós tekintettel meredek rá a villámat a tányérra eresztve. Apa inkább csak némán eszik, és egyértelműen látszik rajta, hogy ez az a pont, ahol a beszélgetésünk anyával határozottan kínosan kezdi érinteni.

– Nem – mondom az igazat kissé ingerültebben, mint kellene, mert kezd tényleg idegesíteni a téma, ami egyre gyakrabban kerül elő a családi asztalnál. Már nem mentenek meg Parker gimis nőügyei. A reflektorfény ilyen tekintetben egyértelműen rám irányult Parker egyetemre távozásával.

Anya észreveszi, hogy ingoványos talajra lépett, ezért inkább témát vált, amire apa is hálásan szusszan fel, mert az esetek többségében természetesen nem ez történik.

– Sikerült eldönteni, hogy melyik órákon kívüli foglalkozást választod? – hozza fel végül anya a másik témát, amiről nem szívesen beszélek.

– A spanyol mellé? – kérdezem megint kissé gúnyosan az előző téma utóhatásaként. Anya megint nem veszi fel. – Nem tudom – teszem hozzá kicsit halkabban és frusztráltan, mert tényleg ez az igazság. A tanárok szerint minimum két órán kívüli foglalkozás szükséges ahhoz, hogy egyáltalán el kezdjék elolvasni a továbbtanulási kérelmünket.

Ezt korábban kicsit mindig is sarkosnak gondoltam, de most, hogy fogy az idő, kezdem felfogni a fontosságát, még akkor is, ha egyre többször fordul elő mostanában, hogy legszívesebben semmit sem csinálnék, csak lennék a szobámban dokumentum sorozatot bámulva a Netflixen.

– Holnap átugrom Stellához. Meg kell javítani a filagóriát a hátsó kertben. A legutóbbi nagyobb viharban rászakadt egy nagyobb faág – használja ki apa a beállt pár másodperces csendet. Már majdnem hálás is vagyok neki a témaváltásért, de Stella néni említése néha elég furcsa reakciókat tud kiváltani anyából.

– A folytonos jótékonykodás nem kifizetődő, Frank – jegyzi meg kicsit csípősen. Apa egyelőre nem reagál, csak a húst vágja némán, így anya folytatja. – Tudom, hogy a testvéred, de – és ez az a kezdés, amiből mindig tudom, hogy éppen milyen oldalról lesz megközelítve Stella néni említése – ott van Tony. Miért nem javítja meg ő? – kérdezi, mintha nem lenne elég egyértelmű a válasz. – Mindig ugráltat – rázza meg anya elégedetlenkedve a fejét. Ez az a fajta beszélgetés, amibe én is szívesen beleszólnék, de a békesség kedvéért inkább hallgatok, ami gyáva taktika, de legalább működik. Nekem…

– Ha én is programozó lennék, valószínűleg te is mást kérnél meg egy fatető megjavítására.

Ezzel teljesen egyetértek, de csak magamban. Nem akarok olajat önteni a tűzre, mert valószínűleg áttérne a beszélgetés Stella néni és Tony bácsi anyagi helyzetére. Általában az ilyen jellegű megjegyzésekből mindig az lesz a következtetés anya részéről, hogy csak spórolni akarnak a szakember bérén, miközben Tony bácsi egy rakat pénzt keres programozóként.

 

Anya most nem vág vissza semmivel. Másik témát dob be – a fogászattal kapcsolatban –, ami kevésbé megosztó, és el is megy vele az egész vacsora, amint a legidegesítőbb pácienstípúsáról mesél. A későkről…