Eleven lelkek

timea_vereb

5.

2024. május 9.

Hogy milyen nehéz is volt ezt a kérdést feltennie a kölyöknek, csak akkor tudatosul bennem igazán, mikor csodával határos módon, viszonylag csendben sikerül feltámogatni Jonah-t az emeleten lévő szobájába. Ő maga azonnal lehanyatlik az ágyra, és szinte meg se mozdul, míg az öccse az ajtóban szoborzva hallgatózik a folyosó irányába pár másodpercig, hogy sikerült-e felkeltenie bárkit is a házban.

Mikor úgy véli, ez a veszély nem fenyeget, felém fordul, és kissé félénken rám mered.

– Te Jonah barátja vagy? – kérdezi halkan, de gondosan ügyelve, hogy a küszöböt még véletlenül se lépje át, amitől én viszont határozottan betolakodónak érzem magam Jonah ágyának végében állva.

– Nem igazán – felelem őszintén, és kezdem igazán kellemetlenül érezni magam, több szempontból is. – Évfolyamtársam a gimiben – teszem hozzá, hátha ettől kevésbé tűnik abszurdnak a helyzet, de ha így is van, azt maximum Jonah öccse érezheti, mert én határozottan egyre furcsábban érzem magam.

– Öm – kezdi, aztán zavartan a zoknija hegyére pillant, miközben egyik lábáról a másikra billenti egyensúlyát, amitől a komor, csalódott tekintet ellenére most először igazán egy gyámoltalan kisfiúnak tűnik, aki nem mellesleg csak aggódott a testvéréért, ahogy a következő mondatából kiderül. – Köszi, hogy nem hagytad egyedül – motyogja, és közben nem mer rám nézni, annyira zavarban van.

Már éppen felelnék, de akkor valahol tompa fény gyúlik nyurga alakja mögött, amitől pánikba esik, és egész egyszerűen rám csukja az ajtót, egyedül hagyva Jonah-val.

Jó pár másodpercig csak állok egy helyben sokkolva, doboló szívemmel a fülemben, és várok, mikor nyit be újra valaki – potenciálisan egy nagyon mérges szülőre számítok, ha a sajátjaimból indulok ki –, de nem történik semmi.

Nem tudom, mit tegyek. Nincs bátorságom kimenni, de az ajtóig halkan elmerészkedem, és a fülemet a fára tapasztom, hátha meghallok valamiféle kis árulkodó jelet, de némaság fogad, így jobb híján, akármilyen idétlen is a helyzet, úgy döntök, hogy várok, hogy a kölyök visszajöjjön.

Egy pár másodpercig nem merek semmit sem csinálni. Még csak körülnézni is illetlenségnek tűnik, de aztán a kíváncsiság sokkal erősebb a tapintatosságnál. Kikukkantok az ablakon, hogy hátha mászható a tető – Bailey-éknél és Lillyéknél az –, de itt sajnos az ablak mögött egy mini erkély van, és az alatt a felhajtó egyenletes betonja. Valószínűleg nem járnék jól, ha itt próbálnék meglépni.

Csendben körbejárom a sötét szobát. Nincsenek sötétellők, így az utcai lámpa fénye szabadon kúszik végig a világosnak tűnő szőnyegen, az ágyon keresztül egyenesen a polcokig. Sosem voltam még egyetlen fiú iskolatársam szobájában sem – Ziont ide nem számolva, kétlem, hogy az ő szobája az átlagot tükrözné –, így félénk érdeklődéssel szemlélek meg minden apróságot, miközben oda-oda pillantok az ágyra, hogy még szuszog-e a delikvens.

Nyugalmasnak tűnik.

Nem sokban különbözik a bátyám szobájától. Kissé rendetlen az összkép. Pulóverek és nadrágok halmaza rajzolódik ki az íróasztaltól kihúzott gurulós szék támláján. Közelebb lépek, mert fotókat látok az asztal fölé függesztett parafatáblán. Egyből felismerem Dave-et. A legtöbb képen szerepel. Leginkább iskolai pillanatok a haverokkal. Újra Jonah felé bámulok. Nem tűnik annak a fénykép előhívós típusnak. Furcsán hatnak a fotók. Úgy érzem, Dave szeme mindenhová követ, így elfordulok a táblától. Az ággyal szemben egy sötét szekrénysor foglal helyet középen egy nagyobb tévével. Az alatta lévő polcból két kábel lóg a világos szőnyegre. Kontrollerben végződnek, így annak ellenére, hogy a készüléket magát nem látom, felismerem, hogy PlayStation.

Nem tűnt annak a gamer típusnak, de hát mit tudhatok én. Szinte vadidegenek vagyunk. Furcsán érzem magam a szobájában, de az az igazság, hogy a helyzet ellenére kicsit örülök, hogy átmenetileg itt ragadtam, mert félek még egyedül hagyni. Félek, hogy álmában megfullad, ahogyan majdnem Bailey is egyszer. Nem sokon múlt.

Kiráz a hideg a gondolatra. Inkább abbahagyom a kémlelést, és leülök az erkélyajtó tövébe, hátamat a szekrénynek támasztva. A függöny mellett éppen kilátok a néma utcára, és a felhajtóra, amin korábban fetrengett.

A percek csak vánszorognak, ahogyan hallgatom Jonah halk szuszogását, és a gondolataim szárnyra kelnek. Dave-re és Bailey-re gondolok. Vajon Dave végül megjelent és most is együtt szórakoznak, míg én a hülye haverjára vigyázok? Dave vajon tudja, hogy Jonah Mr. Martinez parkolójában fetrengett teljesen egyedül? Ha tudta, miért hagyta egyedül? Ha meg nem, akkor nem hiányolta? Szinte mindig együtt látom őket.

A telefonom rezegni kezd a zsebemben, ami a frászt hozza rám. Egy pillanatra az ajtó felé bámulok, mintha bárki meghallhatta volna, de nem történik semmi, így a képernyőre bámulok. Bailey mintha megérezné, hogy rá gondolok.

Sajnálom, hogy nem tudtál jönni. Elképesztő a buli!!

Felnézek az alvó Jonah-ra, majd vissza az üzenetre.

Én is sajnálom – írom, de akkor már záporoznak a képek. Bailey hármat is küld egymás után. Selfie mind, és egyiken sincs egyedül.

Kicsit megdöbbenve nézem a képeket, amiket Dave-vel közösen csináltak. Az utolsón még egy puszit is nyom Bailey arcára. Látszik, hogy már nem szomjasak ők sem, de azért én ennek ellenére is elképedve pörgetem át újra a képeket. Nem hittem volna, hogy még ha el is megy, Bailey meg meri szólítani, vagy úgy néhány szavas illembeszélgetésen kívül többre is jutnak.

Aztán eszembe jutnak Jonah szavai a parkolóban. Dave végig tudott Bailey rajongásáról. Lehet, neki is tetszik.

Majd mesélj el mindent – fűzöm hozzá, mire egy csomó vigyorgós fejet küld válaszként, aztán olyat ír, amin meglepődöm. Azt gondoltam, Dave jelenléte minden mást is kitöröl a gondolatai közül.

Még mindig Crystalra vigyázol? Átjöhetnél, ha már végeztél – írja, én meg mély lélegzetet veszek. Ha korábban is rossz ötletnek tartottam átmenni, akkor most ez hatványozottan igaz, hogy Dave megjelent. Bailey most ezt kéri tőlem, de aztán tudom, mi lenne a sorsom, ha megjelennék.

Igen. Anyáék valószínűleg beültek valahova színház után – írom, és hogy még hitelesebbnek tűnjön, még egy szomorú fejet is teszek a végére. A három pont azonnal elkezd ugrálni annak a jeleként, hogy Bailey még ír valamit, de nem tudom elolvasni, mert az utcáról tompa csattanás hallatszik fel a szobába.

Kiegyenesedem kicsit, és előrehajolok, hogy jobban kilássak. A felhajtón egy autó parkol, ami pár perce még határozottan nem volt ott. Egy nő áll mellette. Lopott pillantást vet a sötét ház felé, és már indul is a bejárat felé a kulcsaival babrálva. Felpattanok, és a csukott ajtóhoz sietek a fülemet hegyezve. A szívem a torkomban dobog, ahogyan hallom a most már földszintről felszűrődő zajokat. Mint egy betörő, úgy érzem magam.

Most már tényleg le kell lépnem. Nem várhatok Jonah öccsére, bármit is csináljon. Az ágyhoz lépek, és lehajolok, hogy közelebbről meg tudjam vizsgálni Jonah állapotát. Úgy tűnik, békésen alszik. Rosszullétnek semmi nyoma, azért mégis marad bennem egy kis nyomasztó érzés, de le kell lépnem. Pár pillanatra közelebb hajolok az arcához. A lélegzete egyenletesnek tűnik, mígnem…

Jobb keze a pillanat tört része alatt fonódik az ágyon támaszkodó csuklómra, míg bal kezének hosszú ujjai egyenesen a nyakamra. Az ütő is megáll bennem. Úgy érzem, ha kinyitom a szám levegőért, kiugrik rajta a szívem.

– Jesszus, Daniela! A frászt hoztad rám – közli reszelős hangon, mikor végre felismer.

– Én? Én hoztam rád a frászt? – suttogom megtalálva a hangom, miközben dühödten a mellkasába verek egyet, mire lehullanak ujjai a nyakamról.

– Mégis miért bámultál alvás közben? – kérdezi. A hangján hallatszódik, hogy habár nem sokat, de azért javított ez a minimális alvás a helyzeten. Nem tűnik annyira részegnek, mint korábban. Lassan feltápászkodik ülő helyzetbe.

– Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem fulladsz-e a hányásodba, mielőtt elmegyek – mondom szárazon. – Hazajött anyukád. Nem maradok tovább – magyarázom halkan.

– Nem fog bejönni – mondja álmosan dörzsölve a szemét, mintha tényleg ez lenne az egyetlen akadálya, hogy maradjak.

– Most megyek – mondom kiegyenesedve, de csak félig, mert a másik keze még mindig a csuklómat szorítja. – Elengednél? – kérdezem, és a hangom remeg, és örülök, hogy sötét van, mert pontosan tudom, hogy vörös az egész arcom.

– Ja, bocs – veszi észre magát, és végre elenged. – Várnod kell – közli felülve, néhány mély lélegzet után.

– Mi van? – kérdezem értetlenül, mire fáradtan megdörzsöli az orrnyergét.

– Fél óra és alszik, utána kiosonhatsz. Nincs akkora erkély, amin lemászhatsz, szóval ha csak nem akarsz ugrani, akkor – vonja meg a vállát, majd oldalra fordul, és leereszti lábait a földre.

– Remek – suttogom halkan arra gondolva, hogy újra át kell vágnom az egész házon ahhoz, hogy kijussak. Frusztráltan, kezeimet a mellkasomnál összefonva elfordulok tőle, ami miatt újra szemben találom magam a parafa táblájára függesztett Dave-vel, de a refexszerű elfordulást okozó kellemetlen érzésem, most felülírja a döbbenet.

Dermedten állok, és egyszerűen képtelen vagyok levenni a tekintetem az egyik jobb szélső képről, ugyanis a fotón Jonah-t átölelve egyértelműen ott virít Marilyn Willis. Az a Marilyn Willis.

– Hé! – visszafordulok Jonah ingerült hangjára. Olyan arcot vág, mint aki valószínűleg nem először akarja felhívni magára a figyelmet. Egy pillanatra megijedek, hogy a kép miatt ideges, de kiderül, hogy észre sem vette, hogy azt a fotót bámulom. – Hol az öcsém?

– Honnan tudjam? Valaki felébredt, ő meg szabályszerűen bezárt ide – mondom, amire egy cinikus szemöldökemelést kapok válaszul, majd óvatosan a fejéhez kap, mintha annyira fájna a feje, hogy ez az egy apró mozdulattól is csillagokat lát. Nem kellett volna ennyit inni. – Miért áztattad el magad ennyire? – kérdezem lekezelőbben, mint ahogy terveztem.

Jonah hallgat. Hosszú másodpercekig.

– Szar nap – mondja végül egészen halkan, furcsa, gyomromat összerándító hangsúllyal, aztán észreveszi, hogy aggodalmasan bámulok rá, mert igyekszik lazán vállat vonni, és úgy tenni, mintha csak félreértettem volna valamit.