EMBERSZAGÚ-DIMENZIÓ

Tasi83

2024. augusztus 7.

Tűnt Idők félhomályán a habkönnyű,
mégis egyszerűsített emlék-szilánk
még vissza-visszalőne;
letisztultnak tűnhet az összes elcsépelt,
vagy felszínes perc-pillanat,
melyet valaha is még úgy
hihettünk szándékosan,
vagy csupán tetetett
bizalommal elpocsékoltunk.

Most még babonázó,
kánikulai szívként fejünk felett perzselve,
tikkasztva éget a részeges Nyár;
a Kedves méregdrága tűsarkú cipő
a kockaköves járdán vacognak
s közel s távol nincs egyetlen valamirevaló
romantikus gavallér sem,
aki átvezetné az utca túlsó oldalára.

Oly jó lett volna,
ha a gyarló Ember újra megtanulta
volna miként kell a porból
felemelni egy felbecsülhetetlen ezüst-csillagot.
Léha, könnyelmű csókok helyett
inkább a halhatatlan
Mindenség-ösztönöket becézgetni.

– Távolságok sziklaszilárd láza még most is
nyughatatlan mocorog,
toporzékol beteges szívemben:
vajon láthatom-e még a vad,
tajtékos óceánt, hol delfin-rajok úsznak
s kedvesen az embernek köszönnek,
mondván:
,,Barátaid vagyunk
s maradunk míg élünk a Földön!” –

Megvadított csodaként özönlik
a sok bárgyú, agymosott
tömeg-ember feszitválról,
dáridózó bulikba s egyik
a másikát kedvére tapossa
csakhogy önmaga topzódva jólérezze önmagát.
Miért kell totál részegre degradálnia önmagát
az egyéni individuumnak,
ha benső lelke mélyén nincsen
s tán nem is lehet Külön-Békés összhang?!

Hajnal felé még függeszkednek agyam
diódái között rövidzárlatos kúsza látomás-álmaim;
ki tudhatja milyen sors-fonalat
szánt nekem a bizonytalanított Jövendő?!
Lúdtalpas lábnyomomra rávastagszik
a Ninivei bacchanális város,
szemem az őszinteséghez,
emberséghez idomult
s csak annak lehet hitele,
aki őszintén megmutatja
igazmondó gyöngyeit!