Enyém, holtodig

Rohamkukac

5. Fejezet

2018. február 27.

Rozália már gyerekként is olyan szép volt, hogy voltak, akik egyenesen égi tüneménynek nevezték. Bájos kisugárzás jellemezte, és nagy, kék, eget idéző szemek. Az orcáján mindig lágy, rózsás pír volt, ajkai pedig állandó mosolyra húzódtak, ezzel közszemlére téve gyöngysort idéző fogsorát. Mindig nevetett, és imádott a szabad ég alatt lenni. Talán kissé szertelen természettel rendelkezett.

Vratiszlav gróf egyetlen leánya lévén érthető, hogy a széltől is óvta gyermekét. Ezzel egy időben igyekezett a kedvében járni, és minden óhaját teljesíteni. Mivel a lány anyja korán, és éppen ezért idő előtt halt meg, így az apja szent céljának tekintette az elvesztett szülő pótlását is. Azonban Rozália még így sem lett elkényeztetett, és ezt a nagynénjének számlájára lehetett írni. Míg az apa engedékeny volt, és bármit hagyott volna, amihez gyermekének kedve támadt, addig ő sokkalta szigorúbban állt a nevelés kérdéséhez. Mivel a gróf hitvese eltávozott, így hajlott a nővére szavára, mivel úgy ítélte meg, hogy egy nő mégiscsak jobban ért a neveléshez, mint egy férfi. Végtére is ez az ő dolguk, ő nem érthet hozzá, és nem is kötelessége érteni.

Rozáliát, ha nem is zárták zárdába, mivel ebbe a gróf nem volt hajlandó belemenni, de egy apácát mellé rendeltek, hogy nevelje. Míg a lány inkább arra vágyott volna, hogy apja történeteit hallhassa, helyette a Bibliából olvastak fel neki. Szertelen dalok helyett zsoltárokat kellett énekelnie. Lovagolni pedig, bár apja engedélyezte, mégiscsak akkor tudott, ha megszökött nevelője elől. Rengeteg konfliktusa is származott ebből a nagynénjével.

Órák hosszán át hallgathatta a dorgálásokat, amiket a szabályszegéseiért kapott. Mit hibázott, hogy az egyáltalán miért számított annak, mit kellene kapnia érte büntetésképpen, de ő mindennek ellenére újra és újra megtette, és ahogy nőtt, úgy szegült egyre többet szembe a szabályokkal.

Aznap is megszökött nevelője mellől, kihasználva annak figyelmetlenségét, amit az az apróság idézett elő, hogy a lánynak próbált keresni egy rózsafüzért, mivel amaz váltig állította, hogy fogalma sincsen arról, hogy hova tűnt a sajátja. Míg az apáca kutakodott, hogy előkerítsen egy új imaeszközt, addig Rozália szép csendben kiosont a helyiségből, amikor pedig úgy ítélte meg, hogy hallótávolságon kívülre került, futásnak eredt, és meg sem állt egészen az istállóig. Természetesen szívesebben űzte volna kedvtelését nadrágban, de attól félt, ha még a ruhaváltással is vesztegeti az idejét, elszalasztja a lehetőséget.

Az istállónál nagy szerencséje volt, mivel apja hátasa, aminek a hátán lovagolni járt, elő volt vezetve. Erős volt a gyanúja, hogy épp csutakolásra várt, de neki mindez csak kedvezett. Amilyen gyorsan csak tudta felszerszámozta, és még azelőtt vágtára fogta, hogy a lovász, vagy valamelyik inas előkerülhetett volna.

Élvezte a szabadságot, amit a lovaglás élménye adott neki. Végre nem volt a közelében senki, aki megmondta volna, hogy mit, és hogyan kellene csinálnia. Nem leste árgus szemekkel senki sem, szinte keresve a hibáit, és nem jegyezte meg, hogy a viselkedése kifogásolható. Hogy egyáltalán nem úgy tesz, mint ahogyan az egy grófkisasszonytól elvárható lenne. Éppen ezért élvezte elmondhatatlanul azt az érzést, amit az átmenetileg lehulló béklyói okoztak.

Természetesen nem lehetett túl sokáig távol. Abban persze nem reménykedett, hogy az eltűnése nem szúr majd szemet nevelőjének, hiszen a szituáció, amiből kereket oldott, maximálisan fél órára foglalhatta le Elena nővért, ő pedig már most biztos volt abban, hogy ezen az időkereten bőségesen túlhaladt. Amikor ez tudatosult benne, kényszeredetten vett búcsút a boldogságtól, amit érzett, és nógatta sebes tempóra apja lovát, hogy a lehető leghamarabb visszaérjen.

Azonban amikor visszaért az istállóhoz, mégis úgy érezte, hogy nem siethet. A tekintete egy fiún akadt meg, akit ugyan korábban is látott már pár alkalommal, de nem tudta, hogy lovászinas. Léptetve ment elé, és látva az arcán a rémületet és a pánikot, könnyen kitalálta, hogy ő volt megbízva apja jószágának rendbetételével, azonban a ló nem volt sehol, ő pedig joggal kezdett el aggódni a tulajdon életéért.

Kedves mosollyal pattant le az állatról, és adta a kantárt a rácsodálkozó inas kezébe.

– Bocsáss meg nekem, amiért riadalmat okoztam neked.

A fiú jól láthatóan nagyot nyelt és olyan görcsösen szorította meg a kezébe adott bőrszíjat, hogy az ujjai is belefehéredtek. Valószínűleg ha másból nem is, de Rozália ruházatából kitalálta, hogy ki áll vele szemközt. Amint ezt ténylegesen tudatosította is magában, meghajolt előtte.

– Egyáltalán nem történt semmi, grófkisasszony. Én voltam figyelmetlen, és ezt szörnyen röstellem.

– Ezzel csak nem azt akarod mondani, hogyha itt lettél volna, amikor érkezem, nem engedted volna, hogy elvigyem atyám lovát? – Felnevetett, és kacagása olyan volt, mint sok apró kis csengettyű. A lovászfiú persze rögtön elvörösödött, és felegyenesedve megrázta a fejét.

– De… dehogy! Sosem merném megakadályozni a grófkisasszonyt a kedvtelésében.

Rozália elmosolyodott, és az arcán halovány, rózsás pír jelent meg, amitől csak még szebb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. Határozottan tetszett neki a vele szemközt álló, és ezt ragyogó ábrázata és csillogó szeme is ékesen mutatta.

– Aranyos vagy, ahogy pirulsz. – Kedvesen billentette félre a fejét. A fiú meghökkenten pislogott rá. A legkevésbé sem számított arra, amit hallott, a vonásain megjelenő szégyen arról árulkodott, hogy jól tudja, hogy ilyesmiket neki kellene mondani, és nem fordítva.

– Kérlek, ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgokat. Ilyen bókokkal nekem kellene illetnem téged. – Felemelte a fejét, és a tekintetét Rozáliáéba fúrta. – Szebb vagy a napnál, így én szeretnék szépséged előtt csodálattal adózni.

Rozália amint ezt meghallotta, minden gondolata elszállt. Az is, ami intette az itt tartózkodástól, és a figyelmébe ajánlotta a késedelmet, amit azóta már bőségesen tetézett. Teljesen belefeledkezett a fiú szemeibe és szavaiba. De persze jobban tette volna, ha nem így cselekszik.

A nevelője mindössze pár méterre állt tőlük egy kőfal mellett és kristálytisztán hallott mindent. Ha Rozália mindössze elkóborolt volna, némi dorgálásban lett volna része, hiszen ő sem akart volna magának bajt, amiért olyan figyelmetlen volt, hogy a lány elszelelhetett, azonban a jelenlegi helyzet nem hagyott neki más választási lehetőséget, jelentenie kellett a helyzetet. Sietve fordult sarkon, és indult el Rozália nagynénjének a szobája felé.

Hamar odaért, hiszen gyorsan szedte a lábait. Kopogtatott az ajtón, és amint megkapta a választ, ami jelezte, hogy belépést nyert a helyiségbe, be is nyitott.

Vratiszlav gróf testvérét egy könyvbe mélyedve találta a szobában. Alázatosan lehajtva a fejét lépett elé, és ujjait összekulcsolva kezdett bele mondandójába.

– Magdolna úrhölgy! Egy kellemetlen hírt kell megosztanom veled, ami bár bűn lehetne, hiszen ha úgy vesszük épp az árulkodás vétségébe készülök beleesni, ugyanakkor kötelességem jelentést tenni neked, és ez az eset szégyenteljesebb, mint amit én épp elkövetni készülök.

A nő lassan emelte fel a tekintetét a lapokról.

– Ha emígy van, hát beszélj!

Az apáca aprót bólintott, és azonnal bele is fogott a történet elbeszélésébe.

– Rozália kisasszony újfent megszökött. – Ennél a mondatnál a szégyen pírja jelent meg az arcán, de gyorsan összeszedte magát, és folytatta. – Azonban ha mindez nem lenne elég, visszatérve a lovaglásból, enyelegni támadt kedve a lovászinassal. Ez tudjuk, hogy Istennek nem tetsző tett.

Magdolna szeme résnyire szűkült, ajkai pedig pengevékonyak lettek a dühtől.

– Elena nővér, azonnal hozd elém!

Az apáca sietve sarkon fordult, Rozália pedig már csak a nő komor arcával szembesült. Ideje sem volt rendesen elszégyellni magát, mert nevelője karon ragadta, és őt maga után vonszolva meg sem állt egy olyan szoba ajtaja előtt, ahol a legkevésbé sem akart lenni. Amint beléptek, nagynénje egyetlen intésére kísérője azonnal ki is ment.

Rozália nagyon dühös volt Elenára. Sejtette, hogy az árulója volt, és azt is, hogy nem fogja zsebre tenni azt, amit most kap. Ebben nem kellett csalódnia.

Nagynénje lassan kelt fel a székéből, és egészen a közvetlen közelében állt meg. Olyan tekintettel nézett le rá, mint aki a tekintetével akarja felnyársalni őt.

– Tehát újfent nem tudtad hol a helyed, nem igaz?

Rozália előbb dacosan a nő szemébe nézett, majd annak rezzenéstelen pillantását látva inkább lehajtotta a fejét, és valami teljesen mást vett szemügyre.

– Mégis hányszor kell még neked elmagyaráznom, hogy viselkedj a rangodhoz méltóan? – Hangja nyugodt volt, de a szeme szikrákat szórt. Valószínűleg kemény munkát fektetett abba, hogy indulatait megzabolázza. – Nem egyszer, és nem kétszer hoztam már a tudomásodra, hogy a feléd támasztott elvárások értelmében nem olyan haszontalan képességekre van szükséged nő létedre, mint a lovaglás és vadászat. A katonákkal való trécselés, és sorolhatnám napestig. Hölgy vagy, hát viselkedj is akként!

– De ha egyszer én ezeket szeretném csinálni? – Rozália hangjában felháborodás csendült. Sokszor mondott már ellent nagynénjének, de most igazán mérges volt. – Nem vagy az anyám! Miért gondolod azt, hogy pont neked kell engedelmeskednem, és neked kell megmondanod, hogy mit tehetek meg és mit nem?

Hatalmas pofon csattant az arcán. Magdolna kapkodva vette a levegőt, Rozália pedig megszeppent arccal szorította a kezét az arcán lángoló tenyérlenyomatra.

– Mit képzelsz magadról, mondd…?! – A dühtől fújtatva tornyosult a lány fölé. – Hogy mered megengedni magadnak ezt a hangot velem szemben? Anyád helyett anyád voltam! A gondodat viseltem és felneveltelek! És mindezért ez a köszönet, te hálátlan dög?!

Rozália rémülten hátrált egy lépést. A tekintete egy riadt őzét idézte. Sose látta még a nagynénjét ilyennek, hiába volt szigorú és keménykezű.

– Azonnal takarodj a szobádba! – Mutatóujja az ajtóra szegeződött. – Ha még egyszer ilyenen, vagy csak ehhez hasonlón kap bárki is, keményen meglakolsz érte, megértetted?!

A lány szinte futva távozott, és valóban meg sem állt a saját szobájáig. Ott magára zárta az ajtót és annak tövébe roskadva fakadt keserves sírásra. Azt kívánta, bár elpanaszolhatná apjának a bánatát, de semmit nem ért volna fele. A gróf nem kelt volna a védelmébe, mert ha úgy gondolta volna, hogy majd ő felneveli, nem bízta volna őt a nővére gondjaira.

Végül beadta a derekát. Olyan nővé vált, amilyet Magdolna mindig is nevelni akart belőle. Kívülről tudta az össze zsoltárt és szorgalmasan fohászkodott az úrhoz. Gyönyörűen hímzett, zenélt és énekelt. A tánctudása kiváló volt, a modora pedig kifogástalan, és éppen ezért a kérői száma is szinte végeláthatatlannak tűnt.

Ekkor érkezett a hír Giletus herceg látogatásáról. Bár ekkora Rozália kezére már jó eséllyel tartott igényt egy helyi nemesember, végül a helyzet mégsem úgy hozta, hogy az ő felesége legyen. Csak a csodának tudható be, hogy ez a pálfordulásnak is tekinthető döntés Rozáliának is ínyére volt.

Végül Giletus hitveseként érkezett meg Fraknó várába, ami aztán az új otthonává vált. Férje nem csak küllemében vonzotta, hanem személyiségében is, ami elmondhatatlanul emlékeztette az apjáéra, aki ugyan nagy búsan, de a hercegnek adta egyetlen lánya kezét.

A férfi imádta Rozáliát és szinte csüngött a szavain. Áhítattal hallgatott mindent, amit csak mondott. Hogy a kedvében járjon, Rozália szinte bármit megtehetett, amihez éppen kedve szottyant, és ő sokáig élvezte is ezt, hiszen az ő szerelme is nagy lánggal égett szerelmetes ura iránt. Azonban mindezek ellenére is eljött az az idő, amikor szokatlanul nagy szabadsága és Giletus szinte birtokló figyelme okán újra kalitkába zárva érezte magát. Más volt, mint odahaza, de pont olyan fényes, és pont ugyanúgy aranyból készült.

Az érzetnek azonban szinte azonnal véget vetett a távoli rokon beharangozott érkezése. Újra izgatott lett és úgy érezte, hogy szabadságot nyerhet börtönéből. Éppen ezért amint Vencel gróf megérkezett, reménykedve fordította felé a figyelmét, mit sem foglalkozva férje jól látható és érezhető rosszallásával. Nem értette, hogy Giletus miért csinál ekkora ügyet egy egyszerű látogatásból.

Persze Vencel pont úgy varázsolta el Rozáliát, ahogyan a tűz lángja bűvöl el egy éjjeli bogarat. Mellette nem érezte azt a fojtogató birtoklást, mint Giletus mellett. Nem csüngött úgy minden szaván, mint a herceg, de mégis minden figyelmével neki adózott, és ez tetszett neki. Újszerű volt és érdekes. Az, amire mindig is vágyott. A számára a gróf jelenléte maga volt a záloga annak, hogy megtehet bármit, amit csak akar, és éppen ezért egyre több és több időt töltött a társaságában. Persze ez Giletusnak nem tetszett, ami Rozáliát határozottan bosszantotta, de mégsem törődött férje egyre hangosabb és észrevehetőbb aggodalmaival. Az i-re mégis feltette a pontot férje egyik éjszakai kifakadása, amikor is emlékeztette őt a szerelmére és az Isten színe előtt neki tett ígéretére. Iszonyatosan dühbe gurult. Nem látott mást, csak azt, hogy újfent Isten az, aki beleszól az életébe. Miért ne lehetne ő mással is kedves? Döntése végül az új hálóba való költözés lett. Ugyan Giletus az aznap esti tiltakozásán kívül nem próbálta ebben megakadályozni, mégis onnantól kezdve egyre jobban és jobban érezte rajta a féltékenységet és a dühöt.

Az egyik este jóval többet ivott a kelleténél. Abban a bormámoros pillanatban úgy érezte, hogy talán a két vágya mégis megfér egymás mellett. A férj, aki szereti őt, de ugyanakkor a valóban korlátok nélküli szabadság is. Hogy tényleg azt tehesse, amihez csak kedve szottyan. A remény okozta szertelen örömében és az ital okozta mámorában hol Giletust, hol Vencelt tüntette ki figyelmével. Fel sem tűnt neki sem a gróf sunyi mosolya, sem pedig a herceg kemény vonallá préselődött ajka és szikrázó szeme, amit egyetlen egyszer sem emelt rá. Végül elragadtatta magát és megtette azt, amit talán ő sem gondolt volna saját magáról.

A lakoma végén Vencelt a kezénél fogva húzta ki a nagyteremből, a bejárati csarnokon át egy félreeső folyosóra, hogy aztán elmondhassa neki, hogy egy óra múlva a szobája ajtaja nyitva lesz. Szinte fel sem fogta, hogy mit tesz és az egyetlen érzés, amire hajlandó volt koncentrálni a boldogságé volt.

Ekkor még ő maga sem tudta, hogy mindez milyen események láncolatát indítja el.