Kedvencekhez adás
15

Epistola Humana

Fülszöveg:

Önismereti költemény, szabadvers.

Mint hajótörött, ki az utolsó lélekvesztőn

ismeretlen partok felé kapaszkodik,

de partot tán sohase ér;

torkom sokadszor némán rekedt,

s hangom elnémított sóhajként

hallatszik tovább!

Infarktusos-stresszelős lelkemre

rágcsáló féregként a mohó

s telhetetlen Kényszer így telepszik!

Muszáj lenne, még ha kell is

önzőn, magam miatt Embernek

bizton megmaradnom!

A kísértő holdfény arcomra tetoválja

rémjeleit csendes árnyak szilánkjaként!

S míg Ti kérdezitek,

miközben szaggató csáp-fogakkal

faggattok hasztalan:

„Mi történt veled?!”

– A biztos felelet sebzett Arcom

árkaira lesz felírva,

ha lelkemből ismét

Igazgyöngyök üveggolyója pereg!

Megtöretett testem őrzi

szívós-konokan terheit, s mit

sokan megváltó mosolynak

fedeznek fel rajtam – Kínszenvedés!

Érzem azt, mint süvölt fel naponta

izmaimat letaglózó szándékkal

zsibbasztó Nirvána-Sötét,

mely idők Hóhér-mélyéből tör elő!

Viaskodom már önző,

rátarti gőggel magammal is:

hogy lehetne jobb megoldhatni

e Lét embert-próbáló tehertételeit?!

Lét-csömör – ha volt, fabatkát sem ért!

Boldogító napok vigaszt-remélő

foszlányaiba ekként kapaszkodom;

borzongó vér-szemekkel

bámulom rettegőn a Jelent!

A Senkiházit, mely lassacskán

mindenemtől megszabadít,

s szándékosan kifoszt!

Romlandó, sebes stigma-Lélekre

így sújtanak kódorgó,

hitvány esték: baljóslatú fájdalmaim

láncait jó volna levetkezni,

hogy megváltódjak

– hallgatom jelenvaló terhes ködében

az Idő feneketlen ürege, hogy tátong

– sokszor érzem, elnyel, bekap

– betegeskedő szívem tájára

települ elvesztegetett Remény,

míg felettem rendre zúgnak

Damoklész kivégző pallosok!