Kedvencekhez adás
44

Az utolsó gyertyaláng

Egykoron rózsaszín... mára vörös

Mikor megszülettem, még anyám óvó kezei jelentették a vigaszt, és két könnytől nedves szeme a világot. Ahogy cseperedtem, úgy tárult fel előttem a horizont. Kint játszottam a téren a többi fiúval, rúgtuk a labdát, fára másztunk, és azt hittük, ez az élet. Majd egy nap, megláttam egy gyönyörű kislányt. Szőke haja gyenge hullámokban hullott alá rózsaszín ruhájára. Dadogtam, azt hittem, felfordul velem a föld. Lassan elindultam felé, míg néztem, hogy sző virágot virágra, dúdolászva valami kellemes kis dallamot. Majd kedvenc labdámat felkapva, kicsit lefújva, letörölve, felé nyújtottam, mint egy felajánlást, mint ambróziát az isteneknek. Mikor meglátott, csak csendesen, vígan felnevetett, és hívott, jöjjek vele játszani. A világom volt ő ekkor. Ez a kislány, a rózsaszín ruhájában. Majd ahogy telt az idő, mindketten felnőttünk, elballagtunk, én pedig azonnal munkába álltam, hogy képes legyek gondoskodni róla, és méltó legyek a kezére. Amint képes lettem elég magabiztosan megállni a lábamon, feltettem neki a nagy kérdést, mire ő igennel felelt. Pár évre rá kislányunk született, ki anyja gyönyörű fürtjeit örökölte, és az én barna szemeimet. Ezután már ők lettem a világom. Vettünk egy házat a szülőhazámban, és nézhettem, hogyan cseperedik fel az egyetlenem, és hogyan rajzolódnak a fáradtság ráncai szerelmem orcáján. Én pedig úgy éreztem, ez az élet. Így szép élni.

 Majd meghallok egy hangos robbanást. Muszáj vagyok felébredni. Amint kinyitom a szemem, nem látok mást, csak pusztulást. Szülőotthonom, mi emlékeimben smaragd volt és azúr, mára szürke hamu csupán, rubinnal festve meg. A büszke, csendes házak, mára temetőkké lettek. A szellő halk simítása, mely egykoron madarak víg énekét hozta, mára csak elhaló, mély, kétségbeesett sírásnak és sikításnak szélcsendjét hagyta hátra. Amint felkelek a kocsi platójáról, pár lépést teszek a szeméttől és törmeléktől túlzsúfolt úton, melyről egykoron anyám kergetett le, hogy ne játsszak rajta, mi lesz, ha elütnek. Egykoron hangosan, nevetve mondtam, mi mindenért érdemes éljek. De most azzal a rózsaszín, koszos, piros foltos anyagcafattal a kezemben már csak halkan suttogom magam elé, „mi maradt meg”. Éltem, 29 évet. De minek… mindenemet elvesztettem, miért valaha harcoltam. Mi értelme volt, ha mára mindenki, kit valaha szerettem, szerteszét vannak szórva a világban, mint dicső halottak… mint elfeledett mártírok… mint a családom. Senki nem fog rájuk emlékezni. Ez a rózsaszín anyagdarab az egyetlen, mi életben tartott. Mi a reményt jelentette számomra. És most, nézd, mi maradt meg a világomból… felettem beszélnek morálról, okokról, jogokról. De én vagyok az, kit fegyverrel küldenek a halálba. Ki fog figyelni rám? Kit fog érdekelni, velem mi van? Én hol vagyok abból a díszes sorból, ahová a sorsomat felírták? Mikor kerülök én a székbe, hogy közöljem, elég. Először elveszítjük mindenünket, majd azt is, amiről már nem is gondoltuk, hogy még megvan… elég. Nem bírom tovább. Túlságosan fáradt vagyok, hogy még tovább meneteljek, de még mindig, minden oldalról löknek, dobálnak, ütnek, fejemre ordítják, hogy mennem kell tovább. Kötelességem van. Felelősségem van. Erősnek kell lennem. De legszívesebben csak a földre borultam volna könnyek közepette, fájdalomtól meggörnyedve visítottam volna, mint sebesült állat, mikor eltávomon csak feleségem és lányom élettelen szemeit találtam összeomlott otthonunk romjai alatt. De helyette csak némán álltam, gyászomat elnyelve, hogy még legmélyebb pillanatomban se tűnjek gyengének, ne áruljam el férfiúi kötelességemet. Erősnek kell lennem. Nem engedhettem meg magamnak, még akkor sem, mikor a temetői földet szórtam tölgyfa koporsóikra. Egy nap, remélem, újra láthatom őket. Hiányoznak. Minden nap. Már régóta nincs okom az életre. Mozgó, beszélő gépként baktatok, teljesítem, amit parancsolnak, és szinte reménykedve várom, mikor szabadít meg egy eltévedt lövedék e világi szenvedéseimtől, hogy újra találkozhassak szeretteimmel a másvilágon. Hány év. Hány hónap. Hány nap, hány óra és hány perc maradt még hátra. Nem tudhatom. Ha van olyan, hogy sors, ha létezik még Isten, nem tudhatom, mit követtem el, hogy így büntessen. A hátam már véresre hegesedett az ostorok csapásaitól, amiket némán kell tűrnöm. De erősnek kell maradnom. A világ súlya nyugszik a vállaimon, és még nem adhatom fel. A mennyország bejáratánál, Szent Péter előtt akarom, hogy a lányom hallja, az apja büszkén, hősként távozva sietett hozzá. Azt akarom, hogy feleségem megértő, kedves tekintettel nézzen rám, mikor a bocsánatáért esdekelek, hogy eddig tartott. Remélem, a barátaim is odaát vannak, és boldogan nevetgélnek valami ökörségen. Azt kívánom, hogy újra lássam a szüleimet együtt, boldogan odaát, vígan beszélgetve egy padon ücsörögve, és úgy nézzenek rám büszkén, mint egyetlen szeretett fiúkra, ki mindvégig gyermek maradt a szemükben. De nem hajolok meg a kötél előtt, legyen bármennyire is csábító a hívása, még nem adhatom fel. Még tovább kell mennem. Még élnem kell. Még küzdenem kell, mielőtt minden fény kialszik szemeimből. És csak akkor nyugodhatok, tiszta lelkiismerettel.

Majd ahogy léptem előre még egyet, hirtelen egy kattanást hallok meg bakancsom talpa alól, és utána az egész világ elnémult. Szívem megállt a mellkasomban, a levegőm bennszakadt, és az az egy pillanat hirtelen egy örökkévalóságnak érződött. Utolsó lélegzetemmel még megpróbáltam felüvölteni, de az akna gyorsabb volt. A szerkezet hirtelen felugrott a földből, és már nem volt hová menekülni. Az éles fém szilánkok, mint Halálnak kíméletlen érintése nyúlt felénk, és szúrt át minden fontos szervet. Esélyünk sem volt…

Ahogy a földön feküdtem, lassan elvérezve, éreztem, ahogy a vak rettegés úrrá lesz rajtam, és vallásosan, könnyek között imádkozni kezdtem, tompuló fájdalmamban. Hogy bár rengeteg megbocsáthatatlan dolgot tettem, és rengeteg életet vettem el, hogy sajátomat mentsem, és a bűntudat több tonnás súlya nyomja szívem, még imádkozom, nem is megváltásért, nem is megbocsátásért, hiszen magamnak se tudnék, csak egy kívánságért. Hadd láthassam a családomat még egyszer a mennyországban utoljára, utána pedig önként megyek le a pokol legmélyebb bugyrába, csak könyörgöm, hadd halljam a hangjukat még egyszer. A halhatatlan lelkem éghet mindenért, amit tettem, nem kívánok semmit, csak könyörgöm, Istenem, ha hallasz, hadd találkozhassak a családommal utoljára, utána pedig önként megyek le az alvilágba. Könyörgöm, adj menekednem.

Szemeim előtt hirtelen felvillannak képek, emlékek, anyámról, kinek barna haja arany fényben úszott a ragyogó ég alatt mint glória, amikor kint játszottunk a játszótéren, és ki nyugodt hanggal vigasztalt, mikor elestem, és felsértettem a térdem. Majd később otthon pudinggal lepett meg, és együtt ettünk, nevetgéltünk, beszélgettünk, este pedig addig olvasott hősökről, kalandokról, szörnyekről, míg végül álomba nem szenderültem. Apám, ki mindig szigorú tekintettel nézett rám, mert nagy elvárásai voltak felém. Emberré nevelt anélkül, hogy valaha kezet emelt volna rám. Bár távolságtartó volt és szűkszavú, emlékszem, hogy mindig számíthattam rá, ha kellett. Példaképem volt ő, mert bár kívülről ridegnek és durvának tűnt, mindenki tudta, hogy aranyból van a szíve, és segít, ahol kell. Feleségem, ő egy angyal volt ember képében. Ha ideges is volt rám, és rám ordított, hogy hogy lehetek ennyire hülye, akkor is éreztem a szeretetet és törődést a hangjában. Ritka okos nő volt ő, bármit is vett a fejébe, mindig megtalálta a módját, hogy végig is vigye. Bár sosem tudtam kifejezni szavakkal, mindig is felnéztem rá és csodáltam érte. Amilyen törődéssel pedig közös lányunkra nézett, mindig felülmúlhatatlanul gyönyörű volt számomra. Olyan meleg, családias otthont teremtett számunkra, hogy míg éltem, sem lehettem elég hálás érte. Bár voltak jobb és rosszabb napjaink is, mindig tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, bármi történjék is. Lányom pedig, még a legrosszabb napjaimon is képes volt felderíteni, bohókás, kreatív természetével és víg kacajával. Annyira szeretem őket. Annyira hiányoznak. Mindannyian. Bárcsak láthatnám őket még egyszer. Nem akarok így elmenni. De érzem, nincs beleszólásom e kérdésbe. A fejem egyre jobban fáj és lüktet, miközben fehér zaj tölti el hallásom, és úgy érzem, mintha felfordulna velem a világ. Ahogy halványulnak végül a képek, úgy zárulnak le szemeim, egyre nehezebben, súlyosabban, és éreztem, ahogy lassan a tompa, hideg sötétség körülöttem végül teljesen bekebelez.

 Mikor legközelebb magamhoz tértem, már egy sötét veremben találtam magam. Megpróbáltam hangot kiadni, szólani bárkihez, aki hallja, megérinteni a falait a helynek, ami körbevesz, és csak ekkor vettem észre. Én már többé nem vagyok, és minden, ami megmaradt, az ez a megtört, múlandó tudat, ami reménytelenül próbál létezése legapróbb jeleibe kapaszkodni, és figyelmét felhívni bárkinek, aki még képes elismerni, hogy ő igenis létezik. Még itt vagyok. Ne hagyjatok magamra! Félek! Segítség!

Ekkor pedig hirtelen, ebben a teljes, határtalanul sötét ürességben megjelent és egyre közeledett egy erőteljes jelenlét, olyan, amihez foghatót még életemben nem tapasztaltam, és úgy éreztem, már csak puszta közelsége képes lenne darabokra törni engem.

 – Tudod e, hol vagy pontosan? – szólalt meg mély, dörmögő, rekedtes hangján, mégis nyugodt beszéde egészen vigasztalónak tetszett át zord hangnemén, és úgy tűnt, mintha minden szava csak visszhangként ütődne vissza elmém falairól.

 – Nem… hol vagyok? – Szavaim mint gondolat hangoztak végül, de úgy tűnt, így is hallja.

 – Ne félj… itt már nem érhet semmi baj. A fájdalmaid, küzdelmeid itt véget érnek. Most már nem kell félned semmitől sem többé. Itt már nem árthat senki. Biztonságban vagy.

 – Miért próbálsz megtéveszteni? Tudom, hogy meghaltam, tudom, hogy a pokolba megyek, ahol az örökké valóságig kínok között fogok szenvedni… ennél nagyobb fájdalom már nem érhetne…

 – Az élők kiváltsága a fájdalom… ahogy a távozásod fájdalma is végül tovább öröklődik azokra, akik ismertek és szerettek, míg végül nem marad már senki, aki a távozásod terhét viselhetné. Ez az élet, ezzel jár. Ahogy te is viselted a súlyát a szeretteidnek, kiket tragikusan elvesztettél, úgy fogják mások is a tiédet. Míg végül nem marad senki, akinek szenvednie kéne érte. Sajnálom, attól tartok, hogy az utad valóban itt ér végett.

 – Várj! Ők… ők hol vannak? Ha már úgyis vége, láthatnám őket még egyszer? Együtt lehetnénk a családommal örökké?

 – Attól tartok, ez nem így működik… ahogy nincs fájdalom, ami örök, úgy örök boldogság sem lehetséges. El kell engedned… nincs más út ahhoz, hogy megnyugvásra lelj.

 – Nem akarok meghalni… mi vagy te? Halál, Isten, Démon, Angyal, nem érdekel! Hogy mondhatod te meg nekem, hogy mit érdemlek és mit nem? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy boldogságra leljek? Hogy tagadhatod meg tőlem, hogy újra a szeretteimmel lehessek? Miért nem élhettem csak úgy, ahogy szerettem volna? Nem vágytam én többre, csak egy egyszerű életre. Hát még erre sem vagyok méltó? Mit követtem el, hogy így büntessenek az égiek? Mit kellett volna még tennem, hogy megkíméld őket? Annyit küzdöttem, szenvedtem, és annyi mindent feláldoztam. Miért nem nézhettem csak végig a gyerekemet felnőni, miért nem tölthettem el egy életet a feleségemmel? Miért vetted el a szüleimet oly korán? Miért nem élhettünk volna még egy kicsit tovább boldogan, miért kellett mindennek olyan gyorsan véget érnie? Miért kellett megfosztanod a barátaimtól? Miért? Miért! – őrjöngtem, dühöngtem, miközben a belülről forrongó haragot a megkönnyebbülés meleg könnycseppjei váltották fel, ahogy lassan folytak le arcomról, amely úgy érződött, mint egy hiányzó végtag, ami már csak az emlékeimben tűnt valósnak.

 – Én nem vettem el tőled semmit. Én csak jöttem, hogy enyhülést nyújtsak a sebedre. Az akna, a többi ember, és a soha meg nem szűnő vérontás az, ami megfosztott téged az élettől, a lehetőségektől. Nem én. Sajnálom viszont, hogy ilyen nehéz életen kellett átmenned. Jó ember voltál, amíg éltél. Tényleg megpróbáltál segíteni, akinek tudtál, és sosem kívántál rosszat senkinek. Jobbat érdemeltél, mint amit kaptál. De az élet már csak ilyen. Jó emberek kapnak fájdalmas sorsot, és rossz emberek boldogságot. Ezen semmi sem fog változtatni. De te éltél, amíg tudtál, és mindent megpróbáltál, nem számítva, min mentél át, vagy hányszor buktál el. Hiába, gyakran csak nem azt kapod, amiért a legjobban vágyakozol vagy a legtöbb fáradságod ölöd bele. De te viszont sosem adtad fel, tanultál belőlük, felálltál, és mentél tovább, megállás nélkül. Ez becsületre méltó. Erősebb ember vagy, mint aminek gondoltad magad egész életedben. Bárcsak előbb láttad volna meg ezt. Bárcsak megosztottad volna a terhed valakivel, aki érdemes rá, ahelyett, hogy a súlyokat addig gyűjtöd és cipeled, míg végül a lábaid lassan összecsuklanak, és a lelked összetörik alattuk, míg végül üres héja maradsz csupán egykori önmagadnak. Akkor talán egy kicsivel könnyebb lehetett volna az életed, vagy talán nem. Már ki tudja, már nem számít. Már vége van. Már semmin sem fogsz tudni változtatni többé. Én pedig most magammal viszlek valahová, ahol mély álomba szenderülsz. Ahol már nincsen több gond vagy gondolat. Valahová, ahol megszűnsz létezni mindörökké. Míg végül mindenki más is megfeledkezik arról, hogy valaha léteztél.

A szavai és a gondolatai a nemlétnek pedig hirtelen még keservesebb sírásra késztettek. Olyan régóta fogtam vissza, hogy már el is felejtettem, milyen érzés az, ha csak engeded magadnak, hogy szomorú lehess. Hogy csak engeded magadnak, hogy fájjon, ami kínoz. Milyen érzés gyengének mutatkozni mások előtt, és nem aggódni, mit szólnak majd hozzá. Milyen érzés egy kicsit önmagamnak lenni, a keménység és férfiasság maszkja nélkül. Milyen érzés teljesen és kifogásoktól, bocsánatkéréstől mentesen önmagamnak lenni. Ez pedig leírhatatlan megnyugvást hozott számomra, olyat, amilyet már túlságosan régóta nem éreztem. Csak zokogtam, bömböltem, ordítottam, ahogy tudtam, és már nem érdekelt semmi. Csak ki akartam adni. Olyan érzés volt, mint beolajozni és megjavítani egy régóta porosodó, rozsdás fogaskereket, amely eleinte lassan, csikorgósan, majd egyre könyedébben forogni kezd, ahogyan az tervezve volt, és ahogyan mindig is működnie kellett volna. Hirtelen, régóta először, boldognak éreztem magam.

 – Engedd ki, most már minden rendben lesz… – vigasztalt kellemes, megértő hangon a Halál, mint egy büszke apa a fiát, aki végre először kapura talált.

Olyan régóta éreztem így… olyan rég volt, hogy éreztem. Hogy bármit is éreztem a mélyről jövő, és felemésztő, hideg üresség helyett, amely vég nélkül gyötört belülről. Végre úgy éreztem, képes vagyok továbbállni, és önmagam lenni. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokat vártam vele. Az egész életem elment mellettem, mire végre rájöttem, hogyan találhatok békére. De már késő a megbánás. A családom, a barátaim és a teljes életem, már a síron túl vannak, és nem tehetek ellene semmit. Már vége van, és el kell fogadnom. Tovább kell lépnem ahelyett, hogy csak egy mérges, kéretlen szellemként járnék vissza, lerombolt életem és otthonom romjaihoz a múltba. Már nincs ott semmi. Már nincs ott senki. Előre kell mennem. Bármi várjon is rám ott. Nincs már hová hátra lépnem többé. Csak előre. Ezzel az újonnan talált önbizalommal pedig a tudatomat rábíztam arra, aki ráébresztett erre és elindultam, bármerre is vitt engem, egészen a feledés megnyugtató és átölelő álomvilágáig.