Hanami

Meicchin

Amikor az első rügy kipattan, megrezdül a táj, de hiába az ébredés, eljő még a fagy; A tavasz még távol van.

2020. július 20.

Késik. Nem keveset. Kinoko aggódott, nem tudta az ostoba barátja merre kóválygott, de ha épségben előkerül, akkor lekapja a tíz körméről. Már ha van neki, mert a Yuki-onnáknál ez sem biztos.

A kis gombaszellem az ég felé fordította fejét, és jobban bebugyolálta magát a pokrócba, amit a kappa adott neki, mivel a tél nem tartozott a számára előnyös évszakok közé. Amióta Hana megérkezett, keményebb volt ez a zimankós szezon, és bizton tudta, a lánynak köze van hozzá.

– Kinoko – szipogott mellette egy ismerős hang.

– Hát te hol jártál? – Bár kérdőre akarta vonni társát, azonban mikor felpillantott a fiatal hóasszonyra, megesett rajta a szíve. – Nem tudtam, hogy a te fajtád is meg tud betegedni…

Hanának, ha le kellett volna írnia a baját, akkor a bánatot választotta volna, mivel ő sem gondolná, hogy egy Yuki-onna megfázhat. Ezt a gondolatot azonnal megváltoztatta, amint egy tüsszentést engedett szabadjára sajgó tüdejéből, minek következtében apró barátja csak egy újabbat sóhajtott. A küklopsz és a rókalány már elmesélték, merre volt előző éjjel a szőke hajú; itt mindig akad legalább egyvalaki, aki látja, tudja, kivel mi történik. Igazán sajnálta Hanát, de eleinte se tartotta jó ötletnek azt, amit az erdő védőistensége tanácsolt, és ez most sem változott.

Az emberek és a szellemvilág között nem lehet kapcsolat, és valóban akadnak, akik az előbbiek közül látják az utóbbiakat, az sosem vezetett jóhoz. A két faj között mindig is háború dúlt, amit az exorcisták kiváltképp magasan űztek. Ugyan Kinokonak még nem volt balszerencséje egyhez sem, de nem kíván ezen változtatni.

Márpedig, ha valaki youkaiként közeli kapcsolatot ápol egy emberrel, ott nem sokára megjelenik egy ördögűző is, és annak sosincs jó vége. Hana még fiatal, keveset látott, hallott, ezt nem tudhatja. Minoru biztosan tisztában volt ezzel, de így sem érti, miért kockáztatja az erdő békéjét egy elfeledett múlt miatt, ami már ebben az életben egyáltalán nem számít.

Azonban Hanát megkedvelte, és nem vak, hogy lássa, mennyire megviselte a lányt, hogy nem halad előre, mert a volt énje megakadályozza abban. Ezért nyűg mindegyik emberből lett youkai.

– Sajnálom – szakította ki gondolataiból annak központi alakja. – Nem akartalak megváratni, és szólnom kellett volna, mire készülök.

Kinoko egy darabig csendben figyelte a lányt, majd leeresztve vállait, egy adag levegőt fújt ki.

– Nem az én dolgom, hogy mit csinálsz. Ez a világ nem így működik, hogy figyelünk a másikra, mit tesz-vesz, hol van épp. – Utált hazudni, ezt tényként kezelte, viszont zavarban volt. Hibázott akkor, amikor megkedvelte a hóasszonyt, holott veszélyes volt a tejfehér szellem, makacs és csak egy dolog érdekelte. Ráadásul a táskát is elhagyta. Várjunk– Hol a bőrönd?!

Hana meglepetten nézett az apróságra.

– Uh, ott felejtettem… – Már nem tudta visszatartani könnyeit. – Bocsánat, én, én visszamegyek érte.

– Ne fáradj, majd én elhozom, de vissza már nem kapod!

– El se bírod, Kinoko-san…

– Most már szemtelen is vagy?!

***

Atsushi kudarccal telten hajtotta fejét előre az íróasztalára. Csalódott önmagában. Miután Hana eltűnt, úgy döntöttek, hogy ma folytatják a megbeszélést, ha már kipihentek. Persze, ez hiú ábránd volt mindnyájuknak, mivel Ranpon kívül mindenkit megviseltek a tapasztaltak, így fáradtabban kelve és beérve az épületbe ültek a helyükön.

Dazai kifaggatta természetesen arról, hogy mit tud, és naivan elmesélte, hogy ezt a nőt láthatta anno a parkban, amikor Akutagawával találkoztak. A barna üstökűnek nem kellett ennél több, felkapta mobilját, és a tárcsázott másik fél kiabálásából Atsushi arra következtetett, hogy a kalapos férfit hívta és ugrasztotta. Így történt az a szörnyű eset, ami az albínó napját még rosszabbá tette: fél órán belül a fekete-fehér hajú fiatal belépett az iroda ajtaján.

Szürke szemeiben a rajongás jelei voltak felfedezhetőek, amint volt mentorára pillantott. Tudat alatt is örült a ténynek, hogy segíthet a férfinek, aki hiába keserítette meg élete egy jelentősebb szakaszát, ő mégis felnézett rá.

Atsushi tehát visszavágta a fejét az asztalra, és mélabúsan nyögött egyet. Yosano, egy csinos kolléganője, ezt a pillanatot látta jónak a személyes kis rendelőjéből való kilépésre, és félreértelmezve az embertigris állapotát, visszasietett oda. Kisvártatva ismét megjelent, ezúttal egy pohár vízzel és feltehetőleg aszpirinnel a kezében, vidáman megközelítve őt.

Nagyszerű, rajta kívül mindenkinek jó napja van. Ezek szerint itt normálisnak számít, ha hirtelen kiderül, hogy szellemek mégsem csak a mesékben vannak, hanem léteznek is? Mi lesz a következő, földönkívüliek és a fekete ruhások?

– Atsushi-kun, feltűnően rosszul festesz, hosszú volt az éjszaka? ­– kérdezte a nő hozzálépve. – Ne aggódj, van tapasztalatom bőven, átsegítelek a macskajajodon.

Ez a nő tényleg szadista volt, de legalább élvezte szegény fiú helyzetét.

– Ne aggódj Yosano-sensei, csupán csak álmatlanság.

– Hát miért nem ezzel kezdted? Arra pedig van egy kis ita­–

– Yosano-san – csatlakozott egy újabb hang a beszélgetéshez –, kérlek, mellőzd az efféle segítséget az irodában, és ne molesztáld Atsushit.

– Jézusom, Kunikida-kun… Pedig még inkább rád férne, mint rá!

A szobába belépő férfi meglepte a már benntartózkodókat. Nem csak hogy késett, de kialvatlannak is tűnt, mint aki az egész éjjelt rettegésben töltötte, haja rendezetlen, arca sápadt, ruhája gyűrött. Kezében a nagyra becsült könyve fordítva helyezkedett el, pedig olvasásra készen, oldalai nyitottan várták feladatuk beteljesedését.

Atsushi elszégyellte magát. Visszagondolt arra, ahogy nemrégiben azt kívánta, a többieket is viselje meg kissé jobban az elmúlt este. Teljesen kiment a fejéből, hogy Kunikida pánikol még csak a szellemek gondolatától is.

Dazai szuszogása töltötte be egyedül az irodát hanggal, de senkinek sem tűnt fel, hogy a titokzatos ember elaludt, egytől egyig a gondolataikba mélyedtek.

Akutagawa még mindig ugyanott, az ajtónál toporgott, csak a szemüveges férfi érkezésénél lépett arrébb. Most kihasználva az alkalmat, az egyik legközelebbi ablakhoz sétált, és ott folytatta a visszaemlékezést a kisebb végrehajtó szavaira.

Eleinte nehezen hitte el a hallottakat, ám Chuuya nem szokott füllenteni, bár ez már azt a kategóriát messze meghaladta. Tudta, hogy a gyömbérhajú túl van terhelve, de a maffiában ez mindenkire jellemző, nem a pihenésről híres ez a szakma. A 22 éves fiatal pedig hozzászokott a hosszú évek alatt a nyomáshoz, így indokolatlan lenne azt feltételeznie, hogy becsavarodott.

Szemeit óvatosan végigjáratva a fáradtságtól nyomott szobán, majd Dazaion megpihentetve, rá kellett jönnie, hogy az igazság, akármennyire is hihetetlennek tűnik, sajnos egyszerűbb, kézenfekvőbb a vártnál. Ő is látta a szemeivel, csak akkor még nem tudta, hogy a valóság, amit annak vél, közel sem annyira egyértelmű, és az csak az első lépés valami nagyobb felé.

Habár ebben az univerzumban ott vannak a képességek – és a Rashomon önmagában is elég félelmetes, veszélyessé és sötétté téve a világot, amiben élnek –, az, hogy a gyerekkorából ismert históriák, amikkel rémisztgették őt és kortársait, valósak, nem tette könnyebbé a helyzetet.

Furcsa irányt vettek a történések, és nem lenne jó, ha Dosztojevszkij és patkányai tudomást szereznének erről a fejleményről, mert akkor komolyabb és baljóslatúbb jövőnek néznének elébe, mint elképzelni is merték valaha. Ez egy jóval nagyobb katasztrófa lenne, mint az eddigi előrelátások, pedig azok sem kecsegtettek sok kellemes élménnyel.

Számtalanszor nem értett egyet Mori utasításaival, ugyan egyszer sem mondott ellent, hisz’ ki ő, hogy megkérdőjelezze gazdája akaratát, és belemar befogadója kezébe, de most mindenképp látta a szükségességét annak, amit elrendelt. Még ha undorodik a gondolattól is, hogy együttműködjön a Nyomozó Ügynökséggel és kiváltképp a Jinkoval, ez esetben szükség törvényt bont.

Tegnap Chuuya sikertelenül járt az alkuval, azonban ennek hála, hogy ma már más szögből is ráláttak a paklira, kiforrottabb elgondolással állhatnak a kormány kutyái elé egy parti erejéig.

Atsushi állt fel először helyéről, és lépett a magányos poggyászhoz, hogy megvizsgálja jobban azt és tartalmát. Ranpo egy fagylaltot élvezve követte tekintetével, majd elégedetten elvigyorodott.

– Nahát, Atsushi-kun, elég bátorságot gyűjtöttél? – A fűzöld íriszek csintalanul villantak az ablakokon átszűrődő fényben. – Vagy győzött a kíváncsiság?

– Ranpo-san, szerinted igazat beszélt Hana-san?

– Hn? – A fekete hajú férfi érdeklődve nézett fiatalabb kollégájára. – Ki tudja…

Az őszes, aszimmetrikus frizurája kissé megingott a levegőben, ahogy enyhén megrázta lemondóan fejét a levendulagömbök tulajdonosa. Mi másra számított? Ranpo mindig is szeretett rejtvényekben beszélni, valószínűleg már most tudja a megoldást.

Visszatérve feladatához, felnyitotta az elnyűtt koffert, mint egy régész a frissen talált kincses ládát, és nagy gonddal kiemelte az elhasználódott szerkentyűt. Kora ellenére is szépen karban volt tartva, a kopáson kívül nem sok hibája volt, értékes darabnak tűnt. A gépbe egy megkezdett oldal volt bennfelejtve, alatta pedig egy bőrtokban ott lapultak a már megsárgult dolgozat lapjai.

Atsushi nem igazodott ki a papírhalom sorrendjén, így elsődleges feladatának gondolta annak rendbe szedését, hátha többet megtudhat a titokzatos nőről. Bár nem reménykedett sok új információban, mivel az irományon ott voltak a keresgélés jelei, miképp valaki naphosszat, többször is elővéve forgatta azokat.

Akutagawa egy darabig nézte, ahogy az embertigris matat a halom alatt, majd megelégelve volt főnöke szendergését és a semmittevést, ő is odalépett az asztalhoz. Minél előbb végére érnek az ügynek, annál előbb szabadulhat meg a detektívektől, és térhet vissza előző tevékenységeihez.

– Fogd be. – Gyorsan vágott a másik ki nem mondott szavaiba, mielőtt még hangot adhatott volna ellensége nemtetszésének. – Nem akarom hallani. Minél előbb fejezzük ezt be, rosszul vagyok még a látványotoktól is.

És valóban nem hazudott, a bőre egyre inkább viszketett ittléte óta. Haza akart menni, most.

– Szörnyű nap – motyogta az orra alatt Atsushi, amit akaratlanul is meghallott újdonsült kutatópartnere. Szürke szemei tele voltak gyűlölettel és nehezményezéssel, de nem tagadta az elhangoztatott állítást.

Dazai fél óra múlva ébredt meg, szokása szerint nyújtózott egyet, amit az ásítással tett még józanítóbbá. Körbekémlelve a szobát, megtalálta az ifjoncát és volt alárendeltjét egyazon bútor felett. Annyira beletemetkeztek a munkába, hogy észre sem vették, ahogy magához tért. Olyan nyugodt légkör lengte körbe a teret, ami kifejezetten szokatlan volt tőlük. Az állandó rivalizálásukra minden körülmény között sort kerítettek a környezet legnagyobb bánatára. A csokoládéfürtösnek kedve lett volna megörökíteni a pillanatot, ám ennyire nem volt szentimentális hangulatban.

Lassan felkecmergett a kanapéról egy újabb frissítő torna közben, hogy elgémberedett végtagjait bejárassa, majd megindult az ajtó felé.

– Dazai-san? – Tevékenységében Atsushi hangja akadályozta meg, aki kérdőn tekintett a lusta férfira. Hiszen ő ismerte személyesen Hanat, nem érdekli, mi lesz a lánnyal?

– Dolgom van – intett végül a drapp kabátját magára kapva, azonban eszébe jutott a zord időjárás, így az elhanyagolt sálját és sapkáját magára bugyolálva sietett ki az irodából. Éppen időben tudott megszökni, a csapódó nyílászáró mellett még kihallotta az ideges pápaszemes kiáltását.

– DAZAI! – Kunikida boldogtalanul vágtatott át a főnöküktől, hogy az állandóan munkakerülő barátját nyakon csíphesse. Nem lóghatott meg előle! Lekapva kabátját a fogasról rohant partnere után.

A két legfiatalabb némán nézte a jelenetet, miközben Ranpo csámcsogott egy csokoládéfalaton.

– Tudjátok – vonta magára a figyelmet –, Dazai egész éjjel azokat a holmikat tanulmányozta. Nem aludt semmit. Oh, Kenji-kun! Hozz nekem még GariGari cukorkát, elfogyott!

A közben megérkező szőke fiatal meglepetten nézett a zseni detektívre, aki nyafogott, hogy kifogyott egyik kedvenc harapnivalójából, de kinn túl hideg van. Megszánva a kedves munkatársát, elmosolyodott és boldogan egyezett bele új feladatába.

– Hé, ti ketten – szakította meg ismételten Ranpo a duót. – Menjetek ti is, a szünet is hasznos időtöltés tud lenni.

Akutagawa legszívesebben a Rashomonnal mutatta volna meg a férfinak, mennyire nem ért egyet viselkedésével, azonban Atsushi egy mély levegő vétellel felállt, követve Kenjit a kijárat felé. A maffiatag nem teljesen értette az ügynökök között fűződő kapcsolatrendszert, de annyi információja volt Edogawa Ranporól, hogy szuperintelligenciája messze a leghíresebb a környéken, ami megfontolandóvá tette, hogy kövesse tanácsait.

Kiérve az épületből az embertigris a dokkmaffia Diablójához fordult, Kenji érdeklődve várta a csevej kimenetelét.

– Nem kell velünk jönnöd, Akutagawa.

– Valószínűleg jó okkal küldött minket ki vásárolni – utalt Ranpo szavaira a fekete alak. Emellett reménykedett benne, hogy találkoznak az öngyilkosság-mániákussal.

***

Dazai régi kedvenc bárjában ült, mellette egy sápadt, szemüveges férfi foglalt helyet egy aktatáskával. Visszaemlékezett a tinédzserkorára, ami sötétebb volt, mint a legtöbb vele egykorúé, ám sosem panaszkodott miatta. Eszébe jutott kedves barátja, és a hiányérzetet egy whiskyvel próbálta elmosni, azonban agyában hallotta a figyelmeztető hangját, hogy ehhez még fiatal. Mintha foglalkozott volna valaha ilyen apróságokkal, mikor mindennapjait jelentették az életek kioltását képező sürgető feladatok. Ez ahhoz viszonyítva elenyésző szabályszegés volt, most pedig már erre sem kellett vigyáznia.

– Tehát – törte meg a jazz-háttérzajt a jobbra ülő, mára már idegennek számító figura. Áruló. – Mi volt olyan fontos, hogy találkozni akartál, Dazai-kun?

– Ott van a táskádban. – A kérdezett nem nézett fel italából, az ismerős, égető íz a melankólia foszlányait idézte fel benne. Mutatóujja az említett tárgy irányába bökött.

– Még mindig nem látom szükségességét, hogy kora reggel emiatt ugrassz engem. Csak egy átlagos polgár volt.

– Semmi közöd hozzá, hogy mihez kell az információ. Nem mérvadó számodra, ahogy mondod.

Dazai selymes orgánuma most érzelemmentes volt, mélyebb a megszokottnál, azonban Ango már hozzászokott ehhez.

– Túl sokat kérsz, Dazai-kun.

– Sosem eleget – jött a nyers válasz. A pápaszemes nem lesz képes ebben az életben megváltani a bocsánatát, elhatározta. De az életét megkeseríti.

– Te voltál, igaz?

– Hn?

– Az autó.

– Ja, hogy az! – A kötszerekkel borított fiatalember most fordult először beszélgetőpartnere felé. – De hisz’ ismersz engem, nem? Akkor minek kérdezed?

A mézédes hanghordozás még riasztóbb volt, s a bipoláris változás tette annál is inkább ijesztővé Ango számára, mert a múlt árnyait idézte meg vele. Azt a kort, amikor sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb volt a balján ülő férfi.

Dazai végül az indulás mellett döntött, így felpattanva kényelmes bárszékéből megragadta a mappát, és szó nélkül távozott, volt barátját maga mögött hagyva. Kezéből ki nem eresztette volna az értékes bizonyítékát annak, hogy a lány mégis volt valaki. Igaz, nem nemzetvédelmi kérdéseket taglaltak az ott rejlő sorok, azonban a férfi kíváncsiságát most legalább annyira fontos volt elapasztani önbevallása szerint. Az pedig korántsem izgatta, hogy Ango miképp derített fényt a halott nő kilétére a kevéske adatmennyiség ellenére is.

A kormányzatügynök maga elé meredt, majd a kihűlt székre maga mellett, az asztalon ott árválkodott a pohár az itallal, amiből talán egy korty, ha hiányzott. A jéggömb már szinte teljesen elolvadt, régi formájára már csak pár görbület adott sejtető segítséget.

– Hol rontottam el? – búsult a férfi. A megoldást tudta, elméjében sokkal összetettebb láncolat tartozott a problémakörhöz, amit megfogalmazni sem volt képes.

Válasz azonban nem érkezett, hiába várta. Képzeletében pedig ott ült mellette a sötétvörös, rendezetlen tincsű férfi, aki borostás állát vakarva végül szintén csak hallgatott, majd megveregette vállát. Vagyis, tenné, ha még élne. Ha nem rontotta volna el. De hol is?

***

Dazai nem tudta, pontosan mi vezérelte lábait, de betért az eldugott kávézóba, ahol elkezdődött minden. Leült a szokásos helyére, és kiterítette maga elé a mappa tartalmát. Nem emlékezett rá, mikor rendelt kávét, ahogy a második és harmadik csészére sem, csak a sorokat fürkészte, és próbált rájönni a megoldásra, amihez életében először kevésnek érezte magát.

Szemei a kirakaton kívül elhelyezkedő világra bámultak, amit az elmúlt éjjeli beszélgetés alapjaiban változtatott meg. Dolgok, amikről azt hitte, nem léteznek. Mert nem látja őket. Mert úgy szemlélte a környezetét, mintha vak lenne. Mert… fontos egyáltalán a „mert”? Nem lett volna jobb tudatlannak lenni ezen a téren? Dehogynem. Nagyon is. Dazai szomorú volt. Elkeseredett.

Feleszmélve, hogy nem foglalkozik a feladatával, ismételten visszatért ahhoz, erőltetve agytekervényeit, hátha kidob egy értelmes megoldást. Nem akarta Ranpo segítségét kérni, az egója nem engedte. Ráadásul élvezte azt a felvillanyozó állapotot, amikor minden a helyére kerül, az utolsó porszemnek is feladatot talál a bonyolult képletben, olyankor mintha a világot is megválthatná, annyira energikus, együtt működve a nagy gépezettel, amit életnek hívnak, és összetettebb bárminél.

Kivéve a mostani 4 oldalt, ami Hana életével foglalkozik, pontosabban annak körítésével, mert a szellemlányról nem sok információ található ott. Egyszerű, mintapolgár, fiatal, tragikus halál egy téli napon, hóviharral. Az időt pontosan nem lehet megállapítani, a talált test annyira meg volt fagyva, hogy konzerválta a dértömeg, így a bomlásos folyamatok még nem indulhattak be. Jégüvegbe zárt Hófehérke, csak az álma örökké tart, és alma helyett a hókristályok okozták vesztét egy nagyobb zuhatag formájában. Tragédia, egy ilyen kedves teremtés…

– Megfulladt.

A férfi órákig bámulta a papírokat, nézte a halál nemét és közben gyászolt, olvasta az eddig elért eredményeket és sajnálkozott, lyukat égetett szemeivel a névre, amely gúnyosan kacsingatott vissza rá. A Hana tényleg szebb és jobb választás volt.

Végtére, nincs több, amin változtathatna. Adott a lánynak egy új nevet, így egy új személy lehet, emlékek nélkül, maga mögött hagyva a múltat. Ő mi mindent megtenne egy ilyen lehetőségért… tiszta lappal kezdeni. Csak az énképe, pont az, ami a youkaiból kiveszett, akadályozza meg. Még nem álmodozhat erről, ígéretet tett Odasakunak, vezekelnie kell.

A Nap már lemenőben volt, mikor fizetett és távozott a kávézóból, a dossziét szorosan a hóna alá fogva. Elhaladt az ismerős park mellett, ahol a két növendéke, pontosabban egy, megpillantotta először a kedves szellemet. Erről jutott eszébe, hogy vissza kell juttatniuk a becses írógépet, mert fontosnak tűnt a lány számára.

Megtorpant. Meglepődve kémlelte az alakot, aki nem sokkal előtte álldogált egy fa alatt, tenyerét felemelve, mintha valakinek egy hosszú monológot adna elő, és a férfi elmélkedésének központi alakja volt az imént. Dazai kissé mosolygott a jeleneten. Nem tudta a valós okát, miért hitték el minden szavát a gyönyörű nőnek, más normális ember inkább bevont volna egy szakorvost a történésekbe, hogy vizsgálja ki az alany épelméjűségét. Lehet, a magyarázat abban rejlik, hogy ők sem tartoztak a normális kategóriába, ámbár Yosano véleményét kikérni sosem késő. Nem mintha a nő teljesen egészséges lenne mentálisan, ha csak a gyógyítási stratégiáját veszi alapul a kötszeres nyomozó.

– Dazai-san – vette észre Hana a leszobrozott barátját. – Nem szabadna ilyen hidegben itt kinn lenned, megfázol.

– Kíváncsi vagyok, kinek lehet köze ehhez a dermesztő időjáráshoz… – motyogta a megszólított kissé keserűbben, mint szerette volna. Azonban az alacsony hőfok tényleg szörnyű volt, a mostanában tomboló hóviharokról nem beszélve!

– Sajnálom. – A Yuki-onna zavartan fordította oldalra tekintetét, habár nem tudta, hogyan befolyásolta a telet egyelőre.

– Hana – szólította meg a tenyeréből egy apró figura –, a bőrönd.

– Igazad van Kinoko, köszönöm. – Egy kedves mosolyt küldött cserébe a bebugyolált társának a segítségéért, majd a fiatalember felé lépett. – Dazai-san, ha nem nagy probléma… Szeretném visszakérni a kofferemet. Dazai-san?

Az elmélázott férfi a nő kezeire bámult, mintha a szuggerálás következtében olyat is képes lenne meglátni, amit egyébként soha. Megugrott az erélyesebb hívószóra.

– Bocsi, mit mondtál?

– A bőröndömet szeretném visszakapni.

– Semmi akadálya, menjünk – hezitált egy keveset, majd folytatta –, gyertek.

Hana kuncogott, majd lenézett a markára, talán jóváhagyásra várva.

– Kinokonak hívják – mondta végül, miközben megindultak az utcán, talpuk alatt ropogott a frissen hullott fehér takaró. A távolból gyerekzsivaj törte meg a nesztelenséget, akik hóembert építettek, vagy egy nagy háborút vívtak az újonnan szerzett, készített fegyverükkel, amelytől tenyerük pirosan izzott, átfagyva.

– Hogy néz ki? – Dazai nem tudott tenni kíváncsisága ellen, ami egyre jobban fokozódott, ahogy az apróbb társa leírta a youkait. Kissé kívánta, hogy ő is részese lehessen annak a világnak, amit a mellette bandukoló tapasztalt, de gyorsan elvetette az ötletet.

Mikor megérkeztek, már mindenki az irodában volt, Ranpo az új készletéből kettő csomaggal is elfogyasztott, Yosano a saját szobájában, Tanizaki testvérével a kanapén, mellettük Kenji bóbiskolt a karfára dőlve. A két rivális a bejáratott asztalra dőlve aludt, amíg Kunikida a papírokat rendezte a fejük felett, átolvasva azokat. Egész nap nem fért hozzájuk, mert a bajos kettős nem engedte ki a kezük közül, ebből is versenyt csinálva. Szerencse, hogy a kinti fagyról a melegbe toppanás annyira elbágyasztotta őket, hogy elszundítottak, mert nem volt keret az épület javítási költségeire is.

– Kunikida-kun! – Dazai vidáman lépett a túlzsúfolt bútorhoz, felébresztve a két fiatalt, akik álmosan pislogtak fel a friss illatot behozó alakra. – Szükségünk van ezekre, így ha nem haragszol…

A szemüveges férfi döbbenten bámult az üres tenyerére, ahonnan szempillantás alatt idegesítő partnere kikapta a dokumentumokat, és rekordsebességgel összegyűjtve a többi holmival, a zavartan álldogáló nő kezébe nyomta, akinek jelenléte csak ekkor tűnt fel a többieknek.

Dazai nem törődve a figyelemmel, ledobta az asztalra a dossziét, azonban az ismerős idegen nagyobb érdeklődést váltott ki, mint az elhajított tárgy, így az magányosan várt az tölgyfafelületen a következő szerephez jutásig.

Kinoko csendesen nevetett az emberek ostoba reakcióin, és a bamba arcokon, amik a youkai szerint teljesen kifejezték a faj értékeit. Hana rosszalló tekintetére hagyta csak abba mulatsága kinyilvánítását, nem mintha a Yuki-onnán kívül más is hallhatta volna, kizökkentve azt gondolataiból.

– És ők segítenek neked, amikor megszólalni sem képesek? – kérdezte maró gúnytól csöpögő hangon a gombácska. – Hol hagytad az eszedet, Hana?

– Kinoko, pszt – csitította a lány, elnyújtva a szótagokat, hogy jobban megértesse bosszússágát a másikkal.

Dazai szórakozottan figyelte a jelenetet, és próbálta elképzelni, hogy a kalapos csöppség miket mondhat, ami így felpaprikázza a lány kedélyállapotát.

– Hana – nyögte végül elhaló hangon Kinoko –, fázom. Ne csináld ezt.

Az említett gyorsan körbenézett a helyiségen, és aggódva tapasztalta, hogy a padló, ahol a talpának kellene lennie, teljesen jégpáncél által borított volt, ami centrálisan kezdett eljutni a szoba különböző pontjaira, végigkúszva a bútorok lábain, a falakon. A függönyök csengő hangot hallattak, az ablaküvegeken hatalmas jégvirágok kezdtek burjánzani, szirmaikat bontogatva törtek a magasba.

A pára, amit kilélegeztek az ott tartózkodok, apró zimankófelhőkké alakultak, s lassacskán hópelyheket eresztettek ki magukból, még nagyobb meglepetést okozva.

– Mi a… – kezdte a szemüveges férfi, akinek optikáját elfedték az apró, cikkcakkos motívumok, megtagadva tőle a további szemlélődés esélyét.

Yosano dermedten állt a küszöbén, nem akarta elhinni, amit az érzékszervei közöltek agyával, hiába mesélték el a kollégái korábban, mibe csöppentek megint.

– S-sajnálom! – Hana kétségbe esetten kiáltott fel, gyorsan eloszlatva az irodában kialakuló téli állapotokat.

A termen kissé a megzavarodott hangulat és kapkodás lett úrrá, ahogy a friss hólé elborította a talajt, bokáig áztatva el mindent. A fiatalabbak gyorsan moppot és vödröt ragadva próbálták megszűntetni a kaotikus helyzetet, amíg Yosano forró italokat készített, az elsőt mindjárt Akutagawa elé téve, aki fájó tüdejét igyekezett megnyugtatni, amit a hideg levegő csak irritált és ingerelt, köhögésre késztetve.

Atsushi mentette a menthetőt, minél kevesebb papír és adat vesszen kárba, akinek Hana sietett segítségére, hogy a saját lelkiismeretét megvigasztalja. Dazai pedig csak ült a kanapén, jókat szórakozva a többiek riadalmán.

– Hana-san – szólította meg a fehér, tépett frizurájú miután végeztek a takarítással –, minden rendben?

– Igen… én csak… tényleg sajnálom a történteket.

– Ami megtörtént, megtörtént – vigasztalta kedvesen a fiú. – Ne aggódj miatta.

– Hana – szakította félbe őket egy elégedetlen nyomozó, nevét elnyújtottan harsogva. – Olvaszd ki a cukorkámat is, így ehetetlen! Azt akarod, hogy kitörjenek a fogaim?

Kinoko egyedül figyelte az eseményeket, a nyúzott poggyászon ücsörgött, és várta az est végét. A lány nagyon boldognak látszott az emberek között, és a kis gombaszellem féltékeny volt, hogy a youkaiok társaságában nem volt ennyire önfeledt az öröme. Szomorúan sóhajtott, és előre sajnálta barátját, hogy hamarosan meg kell válnia a nyomozó iroda és a maffia tagoktól, de ez hozzátartozott az életükhöz. Mire Hana észbe kap, annyi emberöltő eltelt a Földön, hogy ez a generáció addigra már sehol sem lesz. És jobb most búcsút inteni, mint később szembesülni a halandóság rövid időtartamával.

Óvatosan lemászott a kisajátított eszközről és annak burkolatáról, majd megközelítette a halványodni látszó alakot.

– Ideje indulni – ráncigálta meg a hófehér kimonót.

A ruha tulajdonosa letekintett rá, majd jóváhagyta a burkolt kérését, és elköszönt a társaságtól, mielőtt eltűnhetett volna. Napról napra erősebbé vált, de még mindig nagyon kifárasztotta, ha huzamosabb ideig felfedte jelenlétét.

Az ügynökségben tartózkodók pár percig csendben voltak, miután Hana eltűnt bőröndjével, mintha vártak volna egy jelre, ami végérvényesen jelzi távozását. Atsushi eszmélt fel legelőször, majd megpillantva az asztalon árválkodó mappát, odasétált, és felnyitotta azt. Kevéske ideig kellett böngésznie, hogy rájöjjön, miről szólnak a papírok.

– Dazai-san, ez – kezdte a fiatal fiú mentorára pillantva, azonban a barna gyorsan reagálva félbeszakította.

– Igen. Az Hana múltja. – Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ami megijesztette az előtte álló lila gömbök gazdáját.

Egy kis ideig csendben volt, amíg összeszedte gondolatait, kereste a választ elméjében, valamit, ami megmagyarázza társa információ-visszatartását. De hiába, nem talált semmit, és ahogy böngészte a rideg arcot, csak még inkább adta át magát az irritációnak.

– Akkor miért nem mondtad el nekünk?! – csapta le végül a dokumentumot a fafelületre, amely éles csattanással fojtotta bele a reakciót a nézőközönségbe. Tudták, hogy az embertigris nehezen tartja vissza érzelmeit, azonban hangereje még mindig meglepő erővel bírt. – Miért nem mondtad el neki?!

A kétség halovány szikrája futott át a barna íriszeken, de ez nem tűnt fel a haragtól elvakult ifjúnak.

Akutagawa nem szakította őket félbe. Ő is bosszús volt, hogy exfőnöke szokásához mérten megint eltitkolta előlük a tényeket, azonban ismerte már annyira, hogy tudja, megvan a nyomós indoka rá.

– Atsushi-kun. – A máskor annyira meleg hang most fagyos volt, mintha egy Yuki-onna lehelete átkozta volna meg. – Vannak dolgok, amiknek nem kell napvilágot látniuk, jobb az édes tudatlanság.

– De – vágott közbe kollégája – joga van–

– Mihez? – Dazai ilyenkor volt a legrémisztőbb, mikor pengeéllel rendelkező válaszokat adott érzéktelenül, megtörhetetlen türelemmel. – Elvennéd a reményeit és vágyait? Lehetőségeit, hogy milyen nagyszerű ember lehetett?

Atsushi hallgatott, hosszabb idő óta először. Legalábbis neki úgy tűnt a sajgó torka miatt, ami megviselten jelezte, hogy a túlzott hangerő nem kedvez egészségének.

– Jogod van hozzá, Atsushi-kun?

– Jogom van hozzá ..?

Az irodára csend nehezedett, de a talált információk és azok következményének súlya még inkább nyomta terhét a jelenlévők vállára. Senki sem merte megszakítani többet az este folyamán, mintha a téli éjszakák némasága előtt tisztelegnének, talán még egyszer, utoljára.

***

A távolban egy szentély poros padlóján egy finom, vékonyka alkat fordult másik oldalára; álmai végre nem magányosak, hanem színekkel és szereplőkkel gazdagítottak voltak.