Hanami

Meicchin

Amikor az őszi szellő még melegen megsimogatja a fákat, az éj sötétjében a fenevad is megpihen; És a tél már közeleg.

2020. június 28.

„If there’s someone

 you wish to see,

then you are

no longer alone.”

– Natsume Yuujinchou

 A sötét alak jobban behúzódott a fák által nyújtott árnyékok kecsegtető hűvösségébe. Ruhája koromfekete anyagból készült, cakkozott végei kissé libbentek csak meg mozdulataira, s viselője átkozta a percet, amiért a mai nap melege nem csökkent egy keveset sem az ősz beköszönte ellenére sem. Kívánta, hogy reggel ne kellett volna felkelnie és a főnöke utasításait végrehajtania, s maradhatott volna inkább a hűs lakás falai között, amelyek nem csak a hőség, de a kíváncsi pillantások elől is védelmet biztosítottak.

Néha elgondolkodott azon, ruhatárát miért nem cserélte le ilyenkor világosabb árnyalatokra, ám praktikus oldala mindig meggyőzte, hogy a többnyire éjszakai feladatokat ellátó életviteléhez jobban illik ez, és mivel nem tervezi a közeljövőben a saját halálát megsiettetni, mint amire egykori mentora még most is vágyik, ezért inkább maradt a ruhaválasztéka. Mostani bánatára.

Sajnos a kellemetlen időjárás, amit sokan mégis élveznek, nem csak a nyirokrendszerét serkenti működésre, de a párás levegőtartalom légzésének sem kedvez. Két köhécselés, amit megenged magának a tenyerébe, majd mintha elszégyellné semmittevését, az órájára pillant. Alig múlt negyed tizenkettő, mégis a forróság elviselhetetlen, amit a kabócák bosszantó zizegése tesz még irritálóbbá számára.

– Csak még egy kicsit – biztatja magát. – És sietek tovább.

Ekkor figyel fel egy nem szokványos hangra, kattogásra, ami az agyában megszólaltatja a vészcsengőket. Keresve annak forrását, nem sokkal messzebb felfedez egy bokros terület árnyékában gubbasztó alakot. Apró termetéből következtetve nőnek ítéli meg az illetőt, aki ülőalkalmatosságnak egy termetesebb követ választott. A jelenet szokatlanságát a közelben árválkodó üres padok fokozzák, bár a messziről is réginek látszó írógép vetekszik ezzel.

– Szóval innen a hang – gondolja.

Pár perc megfigyelés után nyugtázza magában a nő ártalmatlanságát, gyenge alkata és figyelmetlensége nem teszi lehetővé, hogy veszélyforrássá váljon számára. Bár a fiatalabb Dazai-san biztosan megleckéztetné óvatlansága miatt, amiért alábecsüli a másikat.

Tudat alatt is összerezzen a régi fájó emlékeken, amelyek stigmáit a mai napig testén viseli, így szemeit gyorsan körbevezeti a tájon, hátha láthat valami fenyegető létformát. Azonban kettőjükön kívül senki sem tartózkodik már a parkban, a hőség elriasztotta a többi szabadba vágyót. Újra szemlélni kezdi a lányt.

Szőke haja kissé kócosan imbolygott, amint fejét megrázta, talán egy-egy rosszabb ötlet, vagy elrontott sor után. Esetleg a bogarak, amik biztosan utat találnak hozzá, ha ennyire közel ül a földhöz. A nő csak pár méterre van tőle, mégsem veszi észre szúrós bámulását. Mit írhat, amibe ennyire belemerül?

A sápadt férfit más esetben ridegen hagyná, ám a jelenlegi helyzetben jobb elfoglaltsága nem lévén, nem zavartatja magát a további vizsgálódás miatt. Kíváncsi természetét eddig is mindig jól elrejtette, ámbár a mostani feltűnő viselkedése még önmagát is kissé zavarba ejtette.

A lány hirtelen abbahagyta a pötyögést, és oldalra nézve a földön figyelt valamit. Akutagawa innen nem láthatta azt, amit a szőke szépség, de minden bizonnyal érdekes lehet, ha a kizökkenthetetlennek tűnő állapotából sikerült felzargatni. A mélykék íriszek ekkor a talaj felől a fiú irányába fordultak, és szürke szemeivel keresztezték egymást. A hollóhajú pupillái kitágultak, amikor rádöbbent hibájára, azonban a nő kedves mosolya megakadályozta, hogy hosszabban rosszul érezze magát miatta. Nem reagált. Sosem szokott az ilyen apró társadalmi interakciókra, szociálisan egyszer sem érezte magát otthon ezekben a külcsínes szokásokban.

Hana arcán lassan a grimasz jelei jelentek meg, amit a zavar, majd a komorság váltott fel. Ismételten a naiv oldala győzedelmeskedett, és ha egy veszélyesnek látszó figura is, de azt hitte, észrevette őt. A Dazaival való találkozása óta többször tévesztette meg magát saját butasága végett, holott tisztában volt a helyzetével. Az alábbi sem különbözött, ezt bizonyítja, hogy a másik fél nem reagált rá. Óvatosabbnak kellene lennie.

Az apró ayakashi biztosan tévedett, hogy a sötétruhás fiú őt nézi lassan 10 perce.

– Köszönöm – fordult a csöppnyi teremtmény felé –, de azt hiszem nem lát engem.

– Ti emberek olyan furcsák vagytok! – Az éles, vékonyka hang meglepte Hanat, még tiltakozni se tudott. – Ha valamire vágytok, akkor csak sóvárogtok, de nem tesztek érte, sosem vagytok elégedettek! Azonban, ha mégis teljesül a kívánságotok, akkor nem veszitek észre és tagadjátok. Sosem foglak megérteni titeket.

– Én már nem vagyok – kezdte a megszeppent lány, ám az alakocska leintette, miközben parányi kezeivel a fehér ruhácskáját igazgatta.

– Az nem számít. A tulajdonságaid a régiek maradtak, és le sem tagadhatod, hogy ember voltál. Még évszázadoknak kell eltelnie, mire elkopnak, és felismered az igazi értékét annak, amit kaptál – nézett fel a kék szemekre. Legalábbis Hana ezt találgatta, mivel a gombajellegű kalapocska árnyékot vetett beszélgetőpartnere arcára, tekintetét elrejtve előle.

– Talán – kezdte a szőke – igazad van… Én mindig csak reméltem, és most kételkedem, hezitálok és­–

– Persze, hogy igazam van! Mindig igazam van! Csak azaz ostoba kappa nem hiszi ezt el nekem sose!

– Jól van, jól van, ne kiabálj. Én hiszek neked – nyugtatta a fiatalabb a gomba-youkait.

– Akkor menj, és beszélj vele, amíg el nem­– Oh. V-várj, elment! Hova ment? – Az aprócska szellemlény zavarodottan szaladgált a földön, fejecskéjét jobbra-balra forgatva, hátha látja az ijesztő embert. – Látod, addig halogattad, amíg elszalasztottad az esélyed. Pedig ritka, ha egy ember lát minket.

– Igen, tudom. Sajnálom, pedig te mindent megtettél.

– Nos, mindegy. Jobb lenne amúgy is lemondanod arról a világról, és ideje elfogadnod, hogy már nem oda tartozol. Ezt a masinát is elhagyhatnád, majd én gondját viselem. – A kalapot helyrebillentve a fején, az árnyékok mögül kisebb csillanás volt látható, ami a huncutság lehetett a szemeiben. De Hana nem volt biztos benne, hogy nem a déli napfény űz vele tréfát.

– Azt nem tehetem, még szükségem van rá. Ha majd már nem lesz, neked adom.

– Ígéred?

– Ígérem. – És a lány valóban így is gondolta, egy nehéz írógépet neki sem volt kedve mindig magával cipelni, és tudta, hogy a youkaiok között az ígéret mindennél fontosabb. Ez az aprócska teremtmény pedig kedves volt vele, ezért nem látta okát, megtagadni tőle ezt a kérését. – Hana vagyok.

– Milyen furcsa neved van, ilyet is csak az emberek adhatnak egymásnak!

A fiatal csendben hallgatta társa fecsegését, és kedvesen mosolygott közben, élvezte, hogy van, aki beszélget vele. Emberből lett szellemként a többi ayakashi elkerülte, így még magányosabb volt, mint valaha. Emlékek nélkül azt hitte, többé nem érezhet, de az egyedüllét megtanította rá, hogy nem kell emberi test ahhoz, hogy boldog vagy éppen szomorú legyen.

Csak ez az írógép – ez, ami maradt a régi életéből. A hó minden mást magával ragadott, amikor új életét megkezdte, de most már, mint szellem. Ha sikerülne lezárnia a múltat, végre békét lelhet és megpihenhet. Addig pedig bolyong, megismeri a világ egy olyan oldalát, amit eddig csak a mesékből és legendákból hallott. Japán élőként is elbűvölte, de most, hogy saját szemeivel is megtapasztalhatja a mitológia valóját, olyan izgalmat érez, amit csak kisgyerekként utoljára. A lelke még tényleg nagyon fiatal, és ahogy ez a kedves kis gomba is mondta, van még mit tanulnia. Közben pedig lehet, hogy az előző élete történetét is felfedezi, emlékei visszatérnek.

– Figyelsz rám? – rángatta meg újdonsült barátja a ruháját.

– Hát persze, a szoknyámat mondtad, hogy…

– Nem tetszik! Így nem maradhatsz, gyere, keresünk neked új öltözéket, és kidíszítjük.

A nő lenézett a hosszú, khaki szoknyájára, amely derekát finoman ölelte körbe, egy fekete szíj segítségével pedig helyén tartotta azt. A ruha a bokájáig ért, áttetsző lábait a barna, fűzős csizma rejtette el a kíváncsiskodó pillantások elől. Egy fehér, egyszerű inget viselt, melynek ujjai az alsó kézszárig bővültek, a mandzsetta szépen gombolt volt. Hana ugyan kopottnak vélte együttesét, de a célnak megfelelt, és tetszetős darabok voltak. De a gombácskának igazat adott végül.

Egy kis játék beleférhet, most már nem kell aggódnia, hogy hogyan osztja be az idejét. Talán nem is olyan rossz az új élete.

***

A fehér hajú fiatal bosszúsan caplatott a barna ballonkabátos férfi után. Néha nem igazodott ki Dazaion, ahogy annak volt tanítványán sem. Igaz, kölcsönös volt a meg nem értettség.

Tekintetét a járdáról a göndör fürtök gazdájára emelte, aki vidáman fütyörészett egy már sokat hallott dallamot. Mentora mostanában nagyon hullámzó kedélyállapotú volt, igaz, az elmúlt napokban a kedve sokkal optimistább és jobb lett. Ha nem tudna eleget róla, azt mondaná rá, hogy szerelmes. Ugyan paradoxon, mivel szinte semmit se tud az előtte haladóról, annyira mégiscsak kiismerte, hogy tudja, ez nem egy romantikus kapcsolat kialakulása miatt történik.

Az ügynökségben titkon találgatták, hogy mi lehet a jókedv oka, ám Ranpo-san hallgatott mindentudóan, Kunikida meg gyorsan megelégelve, mindenkit dolgára küldött. Ezért ma elhatározta, hogy követi a másik férfit, és kideríti furcsa viselkedése okát. Sajnos Akutagawa megjelenésére nem számított, aki miatt annyira elvesztette figyelmét eredeti céljáról, hogy az meglógott, ő meg maradt utált ellenségével.

Ekkor a maffia kóbor kutyája még nem fedezte fel jelenlétét, mivel jobban lekötötte valami a távolban. Atsushi kissé megerőltette a szemeit, azonban nem látott semmit, ami ennyire vonzhatta a bokrokban a talpig feketébe öltözöttet. Hiába erőlködött, semmi. Majd egy kisebb kellemes fuvallat rázta fel a tájat, a heterokrómiás szemekbe sodorva a port, amit ujjaival próbált onnan kijuttatni. Sikerét nyugtázva, könnyes tekintettel nézett fel, s talán pont az apró cseppeknek köszönhetően, de a homályos képben egy kecses alakot vélt felfedezni. Ahogy tisztult a látása, úgy rajzolódtak ki az ismert formák mellett egy kecses nőalak vonalai is. Kissé pislogott, hogy elhessegesse a maradék folyadékot, és mint egy szellemkép, az alak eltűnt, mintha sose lett volna ott senki.

Zavartan nézett vissza a fa alatt álldogáló férfira, aki ekkor vette észre őt, és indult meg felé. Bosszúsága fokozódott, amint eszébe jutott, hogy Dazait akarta követni aggodalmai megnyugtatása érdekében, a jelenés már rég elfeledett volt számára.

Mielőtt, mint két egymásra uszított eb, összeugrottak volna, az eltűnt férfi megjelent, és megakadályozta a katasztrófát a környéken élők tudatlan örömére. Dazainak hála, ha nem is a nyugalom, de egy békésebb légkör telepedett hármójukra, amit a búcsúzás követett.

­– Atsushi-kun? – érdeklődött a barna hajú férfi.

– Akutagawa – hagyta figyelmen kívül társát a tigrisember –, mit néztél az előbb?

A kérdés meglepte a másik két fiatalt, de leginkább a feltevőjét. Hirtelen villant be neki az indulás pillanatában a látomás, és egy megérzést követve, hogy a maffiózó is azt látta, mint ő, kibukott belőle a mondat.

– Még ostobább lettél, Jinko? Ki ne bámulna meg valakit, aki egy bokor tövében egy kövön ülve ír valamit a kopott írógépén? – Akutagawa zavarában elfordult közben, hogy volt, ki rajtakapta hibáján. Kettőt köhintett, és elindult dolgára, nem foglalkozva most már az időjárás forróságával.

Dazai meglepetten figyelte a távolodó fekete figurát, ám arcára nem sokára az érzelemmentes kifejezés ült, amit egy gyors mosoly váltott fel. Ennyi neki bőven elég bizonyíték volt, hogy Hana még a városban van.

– Hallottad, Atsushi-kun – kezdte meg útját az ellenkező irányba, dudorászva, mintha az előbbi interakció meg sem történt volna. – Gyere-gyere, különben Kunikida mérges lesz!

– V-várj Dazai-san! Tudtad, hogy én–

– Sokat kell még fejlődnöd, Atsushi-kun. – A barna szemekben egy kevés rejtélyes fény keveredett a kedvesség árnyalataival. Bár Atsushi nem tudta, hogy léteznek ilyen színek, de érezte, hogy Dazai gömbjeiben a felfedezett árnyalatokat hasonlóan furcsa kifejezésekkel lehetne leírni.

Még utoljára hátrapillantott, döbbent állapota kezdett szertefoszlani, és a magas hőmérsékletet okolta a megmagyarázhatatlan történtek miatt. Pillantása újból a vidám férfin volt, aki megint szinte szárnyalt a jókedvével mellette. Végképp nem értette, hogy mi történt vele, amitől a hangulata megint az egekbe szökött, de sejtette, hogy köze lehet a nem régi eseményekhez. Ez már túl magas neki. Dazai még mindig rejtély számára, jobb nem firtatni a férfit és az őt körülvevő cselekményeket.

Atsushi töprengve sétált tovább az utcán, próbálva figyelmen kívül hagyni a meleget, ami nemcsak hogy kürölölelte, de már-már fojtogatta, és az elmúlt eseményeken agyalt. Tudta, hogy van összefüggés, csak ki kellett találnia, hogy mi. Ha Ranpo-san itt lenne, biztos seperc alatt rávilágítana a nyilvánvalóra, de sajnos a zseni nyomozó nem tartott ma vele, és az előtte szintén intelligens kollégája sem segítette megoldani a feladványt, amit önmagának talált. Úgy tűnik, minél okosabb valaki, annál titokzatosabb és magának valóbb. Vagy csak ezzel a módszerrel akarják őt is rászoktatni végre a gondolkodásra, hogy ne mindig más húzza ki a bajból.

Tulajdonképpen mindegy is volt számára, meg kellett szoknia az újdonsült helyzetet, pontosabban elfogadni, mert az ügynökség körül annyira zajlik az élet, hogy lehetetlen megbékélni egy állapottal. Valahogy mindig a legfurcsább és legérdekesebb személyiségek gyűlnek köréjük, igaz, amikor anno elfogadta az ajánlatát Dazainak, már tudta, hogy a nyugalom, amiről álmodozott gyerekként az árvaházban, az egy döntéssel lett elhessegetve.

***

Hana megszeppenten állt a hatalmas teremtmény előtt. Kinoko a vállán ült, s a fehér szövetet szorongatta, nehogy a gravitációnak engedve a föld magához rántsa.

A bikaszerű lény lélegzete felborzolta szőke haját, a forró levegő lecsapódott hófehér arcán, kissé a pír is megjelent, amit eddig nem tartott lehetségesnek önön mivolta miatt. Sötét, mély szemei tekintélyt parancsolóak voltak, ennél többet azonban nem árultak el gazdájáról. Sörénye táncolt a levegőben, amit imbolygó levendula kimonója követett.

– Miii-noru-sama! – A magas hang szinte éles katanaként szelte ketté a feszültséggel teli csendet. – Megijeszted ezt az ostoba yuki-onnát! Nézd, hogy reszket, mintha még mindig emberből lenne!

– Fogadd bocsánatkérésem fiatal gyermekszellem – szólalt meg végül a termetes lélek. – Remélem, jó szándék vezérelt erdeinkbe, nem szeretném, ha a békét megzavarná egy újabb látogató. A legutolsó hóasszony hatalmas felfordulást okozott, sok barátom odaveszett, emberekről nem is beszélve. Vajon te is ilyféle ayakashi vagy, ki bosszúból táplált szomját rajtunk akarja kitölteni?

Hana az intenzív tekintet előtt kissé megremegett, hangja mintha elhagyta volna, gondolatai nem áramlottak megfelelően.

– Értem hát. Még nem ismered a világ működését, így a kérdés mibenlétét sem értheted. Tekintsd semmisnek vádaskodásomat. Minoru vagyok, az erdő védőistene.

– Minoru-sama úgy döntött, hogy itt marad velünk és vigyáz ránk. Sok ayakashi megfordul erre, mindig zargatják a gyengébb youkaiokat. Egy tavaszi délutánon, mikor áthaladt a terület felett, észrevette, hogy egy arctalan fel akar falni mindenkit, ki útjába kerül. Megmentett minket!

– A-ah, értem…

– Kinoko, ne fáraszd szegény lányt, látszik, hogy még keresi helyét, hova is tartozik. Hogy hívnak, gyermek?

A kérdezett fiatal nő arca elkomorodott, látszott, hogy kellemetlenül érintette a kérdés.

– Én – kezdte – nem igazán tudom…

– Hogy-hogy? – kontárkodott közbe válláról a gombácska. – Hisz’ azt mondtad, Hana vagy.

– Nos, igen, de nem emlékszem az igazi nevemre. Ezt egy emberférfi adta nekem; azt mondta a tavasz jut rólam eszébe… Az írógépemen kívül, és hogy be kell fejeznem a dolgozatomat, nem maradt semmim se.

– Az a fiú látott téged?

– Igen, pedig nem hisz a létezésünkben…

– Nem csak ő, azaz ijesztő fekete ember is látta! – szólt közbe ismét a beszélgetésbe az apróság is.

– Érdekes – gondolkodott el Minoru. – Talán… meg kellene próbálnod újra beszélni egyikükkel. Ha segítenének a múltad kideríteni, megbékélnél végre.

A tanács hatására Hana elmélkedni kezdett, mérlegelni lehetőségeit, majd csüggedten fordult ismét a segítőkész istenség felé.

– De hogyan érhetném el, hogy újra lássanak? Eddig csak párszor, véletlenül fordult elő, hogy érzékelték a jelenlétem. Az istenek csúfolódnak rajtam?

– Olykor vannak unatkozó kamik, valóban – dörzsölte állát a bika –, de nem hinném, hogy fiatal korod miatt lenne rosszakaród, ki megleckéztetne téged. Az erősebb youkaiok megtehetik, hogy akaratuk szerint megmutassák magukat az embereknek. Yuki-onna vagy, te is közéjük tartozol, ahogy idősödsz, leszel képes ilyesmikre.

Hana igyekezett minden információt megjegyezni, amit az erdő védőszelleme tanított neki. Időközben az éjfátyola is leszállt, sötétebb színekbe öltöztetve környezetét. Szentjánosbogarak mutattak utat nekik a fák között, és Minoru társaságához új arcok is csatlakoztak.

– Minoru-sama, Minoru-sama! – Egy küklopsz közeledett kiabálva, kezében egy üvegcsét lengetve. – Megígérted, hogy ma éjjel csatlakozol hozzánk egy kis szakézáshoz!

– Valóban, nem felejtettem el. – A kami kedvesen fordult a lányhoz. – Hana, van kedves csatlakozni hozzánk? Az én barátaim a tieid is, szívesen látunk.

Az egyszemű érdeklődve figyelte a lányt, majd mikor feleszmélt a hófehér ruhákat fürkészve, aminek hordozója vakító jelenségként az éjfeketetájból kitűnt, sikkantott egyet.

– Yuki-onna! Kegyelmezz, irgalmazz nekünk! – Térdre ereszkedve, fejét a földhöz csapva könyörgött tovább. – Nyugodtan gyere közénk, csak ne falj fel!

– Elég legyen, gyermek! Ez a kedves teremtés nem árthat egyikőtöknek sem, nem áll szándékában, és én sem hagynám.

Hana kínosan imbolygott, a szellő körülölelte alkatát, ugyan próbált elmosolyodni, de hiába erőltette, ajkai megremegtek bánatán. Nehezen fog tudni beilleszkedni, érezte. Azonban így is eredményes napot zárt maga mögött, két új barátra is szert tett, s az idő neki kedvez, nem kell siettetnie az eseményeket.

– Minoru-san – fordult jótevője felé –, azt hiszem, ma inkább nem csatlakoznék hozzátok. Megfogadom tanácsod, és gyakorolni fogom képességeimet. Most azonban elpihennék, elfáradtam.

– Rendben van, tégy hát emígy. Még gyenge vagy, érthető, ha hamar kifáradsz. Tekintsd ezt az erdőt otthonodnak, bármely fa tövében lepihenhetsz. Ha mégis más tájra utaznál, ez a terület mindig visszavár. – A fogak feletti bőr elhúzódott, Hana szerint mosoly volt, de inkább vicsorra hasonlított. Mindenesetre értékelte a kedves gesztust, ezért viszonozta azt.

Elköszönt az összegyűltektől, miközben Kinokonak segített lejutnia a válláról, aki inkább a mulatni vágyókkal tartott. Egy meleg szaké gondolatának nehezen tudott bárki is ellenállni. Egyik kezével megragadta bőröndjét, amíg a másikkal búcsút intett, majd kissé fájó szívvel elindult egy korábban felfedezett erdei ösvény irányába. Pár nappal ezelőtt talált egy elhagyatott építményt, talán szentélyként szolgált évtizedekkel korábban, de lakója már réges-rég elhagyhatta, amikor az emberek elfordultak tőle, hitük abbamaradt. Hana itt töltötte magányos éjszakáit, ahol álmai nem szóltak semmiről, emlékek híján.

Hamar megérkezett, bár próbált lassabban haladni, kerülve a gyors „ágyba kerülést”. Hiába volt fáradt, mégis tartott az elszenderedéstől, félt, hogy álmai ismét üresek és társtalanok lesznek, bolyongva a nagy fehérségben, ami hideg, fagyos, mint egy hóvihar. Pont, mint halála után, mielőtt felébredt volna.

Azonban ma este érezte, más lesz. Melegebb, mert szívét új emlékekkel töltötték meg kedves újdonsült barátai; talán, ezentúl könnyebbek lesznek nem csak nappalai, de éjszakái is. Reménnyel telve adta át magát az édes pihenésnek, magához ölelve bőröndjét, miközben a lágy szellő megnyugtatóan simogatta, mint édesanya, ki vigasztalta síró gyermekét.