Hazafelé

Nefer

2019. november 11.

Kovács Bernadett hetvenöt éves, nyugdíjas asszony megigazította a kendőjét, majd visszatolt alá egy rakoncátlankodó, ősz tincset. Óvatosan, a csillogó jégfoltokat kerülgetve tipegett tovább.

– Ez még nem is olyan vészes – gondolta, miközben bekanyarodott a sarkon. – A tavalyi, az igen, az sokkal rosszabb volt – idézte fel magában az egybefüggő jégtakaróval borított járda képét, miközben megfogalmazódott benne az elismerés öreg, de még mindig nagyszerűen használható teste iránt. Igaz, hogy bottal, igaz, hogy tipegve, de még mindig lejön minden áldott nap a sarki boltba, és megveszi a kenyeret, tejet, és egy kis párizsit. Esetleg csirkeaprólékot is, ha megkívánja a meleg ételt. Mert egyre ritkábban kívánja. Akkor is csak egy kis leveskét. Mint tegnap is. Jó volt érezni a szoba-konyhás lakásban terjengő illatot, jó volt belekóstolni, óvatosan, fújogatva a forró levesbe, aztán lassan, félkanalanként elszürcsölgetni belőle egy kicsikét. Persze, nem bírta megenni az egészet, hát átvitte a maradékot a Julcsának. Nem érdemli meg ugyan – koppantott nagyot botja hegyével a járdán –, de csak átvitte neki. Mit tegyen, na, ő már csak ilyen vajszívű! Meg különben is, mit is csinálhatott volna azzal a rengeteg étellel? Dobta volna ki?! Ő, aki egy szem lisztet, vagy cukrot soha el nem pocsékolt? Bezzeg, ha élne még az ura! Akkor nem lenne ilyesmire gondja!

Kuncogni kezdett, ahogy eszébe jutott a férje, amint a hatalmas merőkanállal kétszer is szed a vasárnapi húslevesből, majd utána még megeszi a leveshúst is, frissen reszelt, könnyfakasztóan csípős tormával. Széles arca kivörösödött, megtörölte a bajszát, majd elégedetten szuszogva dőlt hátra a nyikorgó konyhai széken. Mindig szusszant egyet a pörkölt előtt. Minden vasárnap paprikás csirke volt a második fogás. Nokedlivel, jó sűrű, piros szafttal. A kedvence. Csak évekkel az első pörkölt után kérdezte meg:

– Te miért nem eszel?

– Nem szeretem – felelte egyszerűen, és a mai napig előtte van férje csodálkozó tekintete. Még a vastag, összenőtt szemöldökét is felhúzta. Örült, hogy meglepődik a férfi. Reménykedni kezdett, hogy mást is megkérdez tőle. Talán eszébe jut megkérdezni, miért jár olyan sokat a szomszéd öregasszonyhoz, ha ott vannak az unokái. De a pörkölttől túl hosszúnak bizonyult az út a gyerekáldásig.

Aztán egy tavaszi napon megkapta a behívóját.

Ő pedig továbbra is vágyakozva nézte az öreg, pesti bérház körfolyosóján rohangáló gyerekeket.

Ezekre az időkre gondolva, sokkal inkább a visszhangzó gyerekzsivaj jut eszébe, mint az ágyúk dörgése, vagy a pince dohos levegőtlensége.

Rövid leveleket írt a férje, és mindig úgy fejezte be, hogy „csókol szerető urad”. Egy nyári este pedig megjelent a konyhaajtóban. Soványan, gyűrött arccal. Letette a katonazsákját a sarokba és átölelte az asszonyt. Két nap múlva kellett visszamennie.

A rákövetkező hónapban észrevette, hogy kimaradt a havibaja. Reménykedve figyelte magát, és amikor másodszor is elmaradt a vérzés, madarat lehetett volna fogatni vele.

Bombák hullottak miközben megszülte a fiát. A légópince el-elhalványuló lámpáinak fényében vette először szemügyre a gyerek arcát, és boldog volt.

A németek kimentek, az oroszok bejöttek. A gyerek lassan cseperedett, csak a férje nem jött haza.

Három évvel a háború után behívatták a tanácsra. Negyven év körüli, nagy bajuszos hivatalnok ült az íróasztal előtt, feje fölött Lenin képpel és sarló-kalapácsos címerrel. A hivatalnok hatalmas, rezes orrán látszottak az erek.

– Az elvtársnő Cseres Ferencné, született Kovács Bernadett?

– Igen, kérem – felelte kicsit ijedten. Mindig is félt a hivatalos emberektől.

Kijött az íróasztal mögül, és megállt a nővel szemben. Hosszan, mélyen nézett a szemébe, majd kezet nyújtott.

– Együtt harcoltam a férjével az orosz fronton. Együtt is estünk fogságba. Jó barátom volt, később pedig elvtársam is.

Egyre csak az járt a fejében, hogy a gyerek már soha nem ismerheti meg az apját. Nem is nagyon figyelt arra, amit a másik beszélt. Eleinte csak annyit értett meg az egészből, hogy a férje eltűnt. A fogság második évében egy reggel nem találták sehol. Miután megalapították a fogolytáborban a pártot, már szabadabban mozoghattak a tábor területén. Megbíztak bennük. Aztán a férje egy éjszaka kiment a barakkból, és soha többé nem látták.

– Engem hazaengedtek, de a szovjet elvtársak között akkorra már sok jó barátom volt – folytatta tovább a férfi. – Megkértem őket, hogy keressék tovább a Ferit. Persze, mint eltűntet, nem mint szökevényt. Tegnap kaptam tőlük egy levelet, amiben megírták, hogy abbahagyják a kutatást. Addig nem akartam szólni magának, míg biztosat nem tudok, de… de Szibéria nagyon nagy. A telek pedig kegyetlenek…

A fiatalasszony halkan csukta be maga mögött az iroda ajtaját. A beszélgetés emléke gyakran visszatért az elmúlt évtizedek alatt, de mint most is, elsőnek mindig a tanács lépcsőházában terjengő, cigarettafüsttel kevert kelkáposzta-főzelék szag idéződött fel benne.

Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha megtudja, meghalt a férje, de azzal nem tudott mit kezdeni, hogy eltűnt.

Még most sem, ahogy elmélázva áll a lépcsőházban, még most sem tudja, mit is érzett akkor. Mindegy, rég volt… Most már mindegy.

Továbbindult. Botja ütemesen kopogott a lépcsőfokokon. Már csak egy emelet, és végre leülhet. Bekapcsolja majd a tévét, esetleg hallgatja a rádiót.

Akkor reggel is szólt az öreg világvevő. A gyerek már felkelt, és a hatévesek frissen támadt önállóságával zsírt kent egy szelet kenyérre, megsózta, majd nagyot harapott belőle. Éppen levette a sparheltról a cikória kávét, amikor a fia tele szájjal megszólalt.

– Csókolom.

Csodálkozva fordult meg, és gyerekre nézett, aztán a nyitott konyhaajtóban álló férfira. A borostás, beesett arcon csak pár másodperc után ismerte fel a férje vonásait. A kávéskanna csörömpölve esett a kőre; a cikória barna leve szétfolyt a konyhában.

A fogságról csak annyit mondott, hogy ki lehetett bírni. Muszáj volt, hát ki lehetett. Miután megtudták, hogy civilben kovács volt, könnyebb lett az élete. Lovakat patkolt, kerekeket vasalt. Aztán megszökött, és eltévedt. Egy parasztcsalád fogadta be. Cserébe az ellátásért velük dolgozott. Többet nem igen beszélt az egészről, az asszony pedig nem erőltette a dolgot. Gondolta, majd beszél róla, ha már nem tép fel magában sebeket a történetével.

A férfi gyakran a fián felejtette a szemét, és csak nézte, ahogy kanalazza az ételt, játszik, vagy alszik. Éjszaka is gyakran felkelt, és egészen közel hajolva hallgatta a gyerek lélegzését. Kézfejét a homlokához érintette, majd megnyugodva visszafeküdt.

Néha, amikor az asszony nem volt otthon, elővett a katonazsákból néhány képet, és percekig merengett fölöttük. Aztán mindent visszapakolt, a zsákot visszaállította a szekrény sarkába, kevés ruhája mögé rejtve.

A bot megcsúszott a lépcsőfok szélén, és nagyot koppanva kiesett a kezéből. Négy lépcsőfokkal lejjebb állt meg, ahogy nekikoccant a színevesztett falnak. A csigalépcsőn, bot nélkül, csak nehezen tudott lemenni. Fogta ugyan a falra szerelt korlátot, de teljesen ráhagyatkozni nem mert. Mozgott az egész rozoga tákolmány. Egy hete a Julcsa is így esett el. Kiszakadt a korlát a falból, kész csoda, hogy lábát nem törte.

Nyögve hajolt le, hogy felemelje a botját.

Szép tavaszi nap volt, amikor nekiállt a húsvéti takarításnak. A férje elhúzta a szekrényt, felgöngyölte és kiterítette az udvar közepén álló porolóra a szőnyeget, aztán elment a kocsmába meginni egy fröccsöt. Mindig így csinálták. Egyszerűen nem szerette, ha nagytakarítás közben a férfi körülötte lábatlankodik. Még a gyereket is elengedte a szomszéd házba játszani. Négykézláb hátrálva vikszelte a padlót. Szerette ezt csinálni. A rongy körkörös mozgása nyomán mintha új életet kapott volna az öreg fa. Már majdnem végzett, amikor nekitolatott a szekrénynek. Nyikorogva nyílt ki az ajtaja, és tompa puffanással kidőlt belőle a katonazsák; fényképek csúsztak le a tetejéről. A zsák mellé térdelt, és rendezgetni kezdte őket. Az egyikről pár hónapos gyerek nézett rá nagy szemekkel, a másikon a férjét látta vastag vattakabátban és usankában álldogálni a nagy hóban egy kis faház előtt. Fiatal nő állt mellette, a szemei boldogan mosolyogtak a fényképezőgépbe. Bal karjában nagykendőbe bugyolálva tartotta az előző képen látott gyereket, jobbjával pedig a férje kezét fogta. Csodálkozva nézte a képeket, és lassan megértett mindent. Forogni kezdett vele a szoba. Az ágyhoz vánszorgott és kezében a többi képpel lehuppant a csupasz matracra. Volt, amelyiken csak két öreg, orosz paraszt nézett a fényképezőgépbe, de olyan is, amelyiken mind az öten szerepeltek. Az utolsót sokáig nézte. Egy éves forma kisfiú nézett fel a mellette álló férjére. Apró keze eltűnt a férfi hatalmas markában.

Szédült, és valami furcsa nehézséget érzett mellében. Kifosztottnak, becsapottnak érezte magát.

– Csak egy éves volt… Elvitte a láz azon a tavaszon.

Sápadtan támaszkodott a férfi az ajtófélfának.

– Én… én nem tudtam, hogy itthon is van egy fiam…

Az asszony nem reagált. Tekintete hol a kezében tartott fényképre, hol a férjére tévedt. Hasonlít hozzá – állapította meg tárgyilagosan.

– Nem tudtam, értsd már meg! Még csak azt sem tudtam, hogy gyereket vársz. – Nem volt semmi szemrehányás a hangjában. – A fogságban nem kaptam meg egyetlen leveledet sem! Meg kell értened! Nem bírtam tovább, hát megszöktem. Eltévedtem, és félig megfagyva talált rám az öreg. Hazavitt, ápolt, meggyógyított. Meg akartam várni a tavaszt, hogy tovább induljak, de… – rövid ideig csendben maradt, majd lehajtott fejjel folytatta.

– Nem tudtam, hogy van itthon egy fiam. – Megint elhallgatott, csak nézte az asszonyt, és a kezében tartott képet.

– Aztán, egy éjszaka belázasodtak. Az anyja két héttel bírta tovább.

Remegő lábakkal indult neki újra a lépcsőknek. Lassan felért a harmadikra, megkönnyebbülten befordult a körfolyosóra. Valamelyik lakásban szólt a rádió, egy másikból dühödt veszekedés zaja hallatszott, majd egy hatalmas csattanás, sikítás és sírás. Egyre halkuló sírás… Megállt a kopott, zöldre festett ajtó előtt, és kinyitotta. A konyhában letette a székre a cekkert. – Majd később kipakolok belőle – mormogta magában. Bement a szobába, leült az ágyra. Akkor is így ült itt.

Csak nézte a csupasz falakat, a félretolt szekrényt, a padló még vikszeletlen fáját.

– Honnan… Honnan volt a fényképezőgép? – A kérdés segített magában tartani a torkát feszítő zokogást.

– Egy haditudósító… Mellettem lőtték le… Sikerült eldugnom az oroszok elől.

Nem volt több kérdés, és nem volt több válasz sem.

Hosszú hetekig nem szólt a férfihoz. Ellátta mindennel, főzött, mosott rá, de nem szólt hozzá. A gyerek is érezte a feszültséget, és nem értette mi történt a szüleivel.

A férfi szó nélkül ment el minden reggel munkába. Az asszony, miután a fia iskolába indult, gyakran kinyitotta a katonazsákot, és újra meg újra megnézte a képeket. A kezdeti fájdalom nem csillapodott, de a kifosztottság érzése lassan eltűnt. Aztán egy nap, miután visszapakolta a képeket a zsákba, egyet kint hagyott. Még nyitva volt a katonazsák szája, de ő csak forgatta, nézegette azt, amelyiken a kisfiú a férje kezét fogva néz fel rá. Leakasztott a falról egy régi, megsárgult képet, amin egy távoli rokon ünnepélyes, merev mosollyal figyelte ténykedését. Mintha helyeselné – gondolta, és kivette a keretből. Beillesztette a másikat, és visszaakasztotta a falra.

Vacsora után a férfi, miközben szótlanul szívta a mezítlábas Kossuthot, fáradt-szomorúan nézte a mosogató asszonyt. Kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Nagyot sóhajtva összeborzolta fia amúgy is mindig kócos haját, és bement a szobába, hogy bekapcsolja a rádiót. Dermedten állt meg az újonnan felakasztott kép előtt.

Az asszony halkan ment utána, majd mellé lépett. A férje ránézett, és átkarolta.

– Köszönöm – suttogta.

A gyerek a szobaajtóból figyelte őket, majd a kép elé állt, és csodálkozva kérdezte:

– Ki ez a kisgyerek?

Hosszú csönd után az anyja válaszolt.

– Egy rokonod, egy távoli rokonod.

Fájdalmasan fintorogva masszírozta a lábát. Nem neki való már a lépcsőmászás. A szombatok, meg a vasárnapok… azok igen, akkor minden olyan egyszerűen megy. Szombat reggel telipakolt szatyorral megjön a fia. Még ebédet is küld vele a menye. Jó asszony az. Nem panaszkodhat rá. Annyi étellel ellátják, hogy sok is. Mindig visz át a Julcsának, hadd érezze szegény, hogy nincs egyedül. Pedig néha nagyon rondán viselkedik. A múltkor is, az a kiabálás a lépcsőházban! Hát, majd pont neki kellene az ő rongyos lábtörlője! Még, hogy valaki ellopta! Eh – legyintett mérgesen –, még csak bocsánatot sem kért, amikor eszébe jutott, hogy kidobta! Mindegy – sóhajtott nagyot –, nem tehet róla. Egyszerűen meszes már az agya!

Felállt, és kiment a konyhába, hogy elpakoljon, és főzzön egy gyenge kávét. Az orvos ugyan tiltja, de ha mindenben szót fogadna neki, már rég a temetőben lenne! Elővette a kotyogót, vizet töltött bele, lazán megtömte kávéval, majd rátekerte a tetejét.

Míg várta, hogy lefőjön, visszament a szobába, és bekapcsolta a rádiót, majd a falra nézve, egy kicsit megpihent a tekintete azon a régi képen.

A kávéfőző lassan pöfögni kezdett.