Kedvencekhez adás
54

Hollókirálynő

1. Régóta egy új életben

A reggelek mindig egy külön életformát jelentettek Rovena számára. Negyvenhat év távlatából már egyáltalán nem tartotta lényegesnek, hogy minden egyes nap lélekszakadva rohanjon a munkahelyére, így a nap első egy-két órája mindig a legnagyobb kényelemben telt, egy, az évek alatt tökélyre fejlesztett, pontos rutin alapján. Így hát nyugodtan állíthatta, hogy ez bizony a nap általa legjobban szeretett része.

Ám ahogy azon a bizonyos nyári reggelen szokás szerint egy hideg és gyors zuhanyzással próbálta felébreszteni a végtagjait, szépen lassan beléhasított a felismerés, hogy ez a nap bizony egyáltalán nem olyan lesz, mint a többi. Évek óta gyomorgörccsel gondolt arra az időre, amikor minden meg fog változni, és talán még romba is dől az az élete, amit tíz év alatt sikerült felépítenie a darabokban lévő életéből ebben a városban, messze mindentől, ami az előző életéhez kötötte.

A szép, békés, tökéletes élethez, ami egy pillanat alatt hullott darabokra.

És most itt egy nyugodt, izgalmaktól mentes és még épp hogy csak nem unalmas életforma, amit nem akart csak úgy elhagyni. Túl öregnek tartotta magát a változásokhoz. De a legtöbb változásnak szükséges a bekövetkezte, és ezzel tisztában is volt. Akármilyen kellemetlen, túl kell rajta esni. És teljesen mindegy, hogy mennyire öreg az ember.

Az a bizonyos gyomorgörcs akkor sem múlt el, amikor kimászott a zuhany alól, és a kelleténél talán egy kicsit durvább módon próbálta felrángatni magára a ruháit, és valami emberi formát adni a hajának, ami jelenleg egy pszichopata sorozatgyilkoshoz tette hasonlatossá, ahogy vizesen a szemébe hullott. Sőt inkább erősödött, ahogy egymás után teltek a pillanatok, és egyre közeledett az a fájdalmas időpont, amikor fel kell idéznie minden egyes emléket, amit jó mélyen eltemetett magában.

Egy ősrégi dalt dudorászott magában, amíg a haját szárította, afféle pótcselekvésképp, hogy legalább ideig-óráig megfeledkezzen a percek múlásáról, és hogy bizony a ház mindjárt megtelik élettel egy bizonyos szőke tornádónak köszönhetően, akit Rovena a legkisebb gyerekeként definiált.

De régen hallgattam ezt – gondolta magában, miközben továbbra is a több mint harmincéves dal ütemére topogott meztelen lábával a reggeli naptól meleg csempén. Szénfekete, kék tincsekkel tarkított haját szoros kontyba tűzte össze a fején, és ismételten megállapította, hogy nem sokat őszült, annak ellenére, hogy nem használ hajfestéket. Kicsit természetellenesnek találta, hogy a megdöbbentő természetes hajszíne mellé még az idő haladtával hozzácsapódott a ráncok és az őszhajszálak hiánya. Vagy is a sok őszhajszál hiánya.

Mindenféle sietség nélkül battyogott le az emeletről a konyhába, sűrű ásítások közepette, és amikor épp nem ásított, akkor magában szitkozódott, hogy miért is lett koffeinfüggő. Hiába, a hideg zuhany sosem tudta helyettesíteni a jó öreg kávét.

A mai nap – még ha nem is a legjobb értelemben – különleges volt, ezért különleges reggeli illett hozzá, legalábbis Rovena ezen a véleményen volt. A hétvégék hangulata mindig másmilyen, valamivel oldottabb volt, mint a szürke hétköznapoké, így még a megszokottnál is komótosabban folyt le minden tevékenység, így a reggelikészítés is. Amíg a kávé főtt, Rovena ráérősen pakolta elő a palacsinta hozzávalóit.

– Come on, come on, turn the radio on… – dudorászott, miközben kávét töltött magának egy bögrébe, kikeverte a palacsintatésztát, és előkészítette a serpenyőt. A dalhoz szép emlékek fűzték, a régmúlt átvirrasztott éjszakákat juttatta eszébe, amik azon emlékek közé tartoztak, amikre nem összeszorult szívvel gondolt.

A palacsinta sercegő hangja és nehéz, csábító illata belengte az egész házat. Magával hurcolta a palacsintázókban eltöltött tinédzser randevúk és a közös vasárnapi reggelik emlékét, amiket többé már nem lehet újraélni.

Rovena gyorsan kitette az éppen elkészült utolsó palacsintát is az előre kikészített tányérra, és mivel mocorgást hallott az emeletről, gyorsan kirakott két tányért az asztalra. Tapasztalatból tudta, hogyha egy kamasz fiú éhesen megy le reggelizni, akkor jobb, ha még azelőtt fogyasztható állapotban van az étel, hogy az említett személy lefáradna az étkezőasztalhoz.

Eközben a gyomra már öklömnyire zsugorodott az izgalomtól. Szeretett volna minél előbb túlesni a dolgon, bár tudta, hogy ezzel elindít egy lavinát, amit már képtelenség lesz megállítani.

A korábban említett szőke tornádó hangtalanul, akárcsak egy macska, leviharzott a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy Rovenának feleszmélni sem volt ideje. Vele ellentétben Garfield Roth – a három gyereke közül a legfiatalabb – tele volt élettel, állandóan pörgött, és csak nagyon ritkán állt meg pár percre, akkor is csak azért, hogy egyen.

Garfield Roth jelenleg épp a tizenkilencedik nyara kellős közepén járt, fél lábbal még a gimnázium felelőtlen kamaszfiúi közt, a másikkal meg már az ország túlsó végében lévő nevenincs egyetem kampuszán, ahol végre kiélheti a tengerbiológia és zoológia iránt érzett mély vonzalmát. De egyenlőre az egyetem csak egy pontnak tűnt az alagút végén, ami ahogy egyre közelebb ért, annál jobban növelte Garfield feszültségét. Így hát maga sem tudta, hogy az utolsó nyarat az egyetem előtt nyaralásmentes vegetációnak vagy inkább egy utolsó igazi pihenésnek tudja be. Jelen helyzetben a vegetáció tűnt a találóbb kifejezésnek, bár jelenleg erre az egyre vágyott mindennél jobban.

Aznap reggel arra ébredt, hogy palacsintaillat lengi be az egész házat. Erről rögtön azok a régi vasárnapok jutottak az eszébe, amikor még mind a két testvére otthon volt, és vasárnap reggel mindig palacsinta volt a menü, a lehető legkülönfélébb változatokban. Volt, hogy maradtak a klasszikus Nutellánál és lekvárnál, de néha az anyja őrült ötletei szerint kombinálták a palacsintákat, például mentalevelet turmixoltak a tésztába, amitől zöld színe lett, vagy avokádókrémmel, esetleg gyümölccsel és tejszínhabbal töltötték meg a palacsintákat. Gyakran még fogadott is a bátyjával, hogy Rovena vajon mit talál ki vasárnap reggelre.

Mivel már mindkét testvére saját lakásban töltötte az éjszakákat, a palacsinta az utóbbi két évben ritkán került az étlapra, mivel Rovena sosem akarta olajszagúvá tenni a házat két ember kedvéért. Ezért is lepte meg Garfieldot, hogy szombat reggel palacsintaszag van a házban.

Egy csontropogtató nyújtózkodás és sűrű ásítozás után gyorsan felkapta magára az első keze ügyébe akadó ruhákat, amik leginkább a szoba sarkában lévő óriási ruhahalomból származtak, és még mezítláb lerohant a földszintre, fittyet hányva arra, hogy ezzel halálra rémíti Rovenát.

Rovena Garfield szemével nézve sosem volt az a bizonyos mintaanya, amit elvárna a társadalom egy gyereknek. Garfield szerint nem volt olyan vészes. Igaz, kicsit zakkantnak vagy munkamániásnak tűnhetett egy külső szemlélőnek, de ez nem is volt csoda. Rovena elég sajátos nevelési elvet követett, aminek az alapszabálya ez volt: ha valami problémád van, oldd meg, anyádat meg hagyd békén. Vagyis amit csak lehetett, a gyerekeire hagyott. Szinte sosem jelent meg az iskolában, ahol még az igazgató is csak Istenhez hasonlította, ugyanis mindenki tisztában volt a Roth-gyerekek anyjának létével, viszont csodaszámba mentek az alkalmak, amikor fel is tűnt a színen. Egyetlen iskolai programra sem lehetett elhívni, a szülői munkaközösség gyűlései egyáltalán nem érdekelték, és évente egyszer talán megjelent a szülői értekezleten. Összefoglalva: sosem pátyolgatta a gyerekeit. Még csak el sem pakolt utánuk. Megvárta, amíg a gyerekei szobájában akkora lesz a rendetlenség, hogy a lakóit annyira elkezdi nyomasztani, hogy maguktól összepakolnak. Rovena még a munkájával is elborzasztotta a szülőket. Ugyan kit nem borzasztana el, hogy egy háromgyerekes, egyedülálló anyuka munkaidőben hullákat boncol vagy bizonyítékokat vizsgál a rendőrségen (tudniillik akkora munkaerőhiány alakult ki az igazságügy terén, hogy még külön ember sem akadt erre a két feladatra)?

Mindenesetre Garfield kedvelte az anyját, akármennyire furcsa egy nőszemély is volt. Bár néhány dolgot sosem tudott mire vélni a nála jóval alacsonyabb, vékonyka asszony körül. Rovena már a megjelenésével is provokált szinte minden embert a környezetében, ahogy képes volt ugyanolyan elegánsan megjelenni egy kosztümben vagy egy egyszerű farmernadrágban, annak ellenére, hogy vállig érő hollófekete haját sötétkék csíkok tarkították, és már idősödő nő ellenére csak egyetlen egy ősz tincse volt, de az nagyon feltűnően hatott sötét hajában, és még különösebb kombinációt alkotott sötétlila szemével és halottsápadt, szív alakú, szinte ráncmentes arcával. És mégis mindenki tisztelte. Habár nem istenítette az anyját senki, Garfield mindig érezte a feszültséget Rovena és egy idegen ember között, bárki is volt az. Mintha mindenki ismerte volna őt, mert a híre megelőzte volna őt magát, és mindig ott lebegett körülötte a tisztelettel vegyes félelem terhe.

Ahogy néztek rá.

Ahogy beszéltek hozzá.

Ahogy beszéltek róla.

Tisztelet és félelem. Ez a két dolog övezte mindig Rovena Rothot és gyerekeit. Rovena sosem beszélt róla. Garfieldnak már rengeteg dolog megfordult a fejében ezzel kapcsolatban, de magát az anyját sosem merte megkérdezni. Régebben gyakran kérdezősködött Rachelnél és Marknál, de ilyenkor különös módon mind a két testvére megsüketült, és addig nem tért vissza a hallásuk, amíg másra nem terelődött a szó.

Valahogy tudta, hogy a háttérben valami sötét dolog rejtőzik, amiről sem az anyja, sem pedig a testvérei nem akarnak beszélni. Valami, amire mindenki emlékezett, csak Garfield nem. Talán az apja. Az apja, akit sose látott, akiről senki sem akar beszélni, aki az egész család számára tabutéma volt, és amikor csak lehetett, elkerülték a róla való beszédet. Vagyis ha szóba is került, akkor a lehető leggyorsabban valaki témát váltott. Garfield, miután bebukott a közelebbi családtagjainál, bepróbálkozott a család legrégebbi ismerőseivel, és az összes ismert rokonnal, tehát a keresztapjával és a nagyanyjával, de még a kilencvenévesnél is idősebb dédnagyapjánál is tett egy próbát, ami egytől-egyig kudarccal végződött. Vagyis Garfield apjának kiléte örök rejtély maradt.

Bár ezen rejtélyes ügyletek meg sem fordultak a fejében szombat reggel, amikor Rovena kivételes alkalommal palacsintát sütött, egyenlőre érthetetlen okokból. Leszáguldott a lépcsőn, egyenesen a konyhába, és gyorsan puszit nyomott az anyja arcára. Rovena csak mosolygott és halkan kuncogott a fia szeleburdiságától, és összekócolta Garfield amúgy is rémesen kócos, szőke üstökét.

Garfield volt az egyetlen, aki külsőleg nem Rovenára ütött. Rachelnek és Marknak az anyjukhoz hasonló sápadt arca és vékonyszálú, fekete haja volt, ami mindkettőjük esetén különös hatást keltett a frizurájukat tarkító színes – Rachelnél zöld, Marknál kék – tincsek miatt. Garfield szöges ellentétben a családtagjaival szőke volt, a haja mindig szénakazal módjára állt a négy égtáj felé, valamint viszonylag normális bőrszínnel és tengernyi szeplővel rendelkezett. Egyedül szemszín terén nem érezte magát egyedül – ugyanis neki és Rachelnek ugyanolyan világoskék szeme volt. Rengetegszer hallotta a rokonoktól, hogy az apjára hasonlít, mint külsőleg, mint belsőleg. Ilyenkor kénytelen volt igazat adni, mert ő maga is jól tudta, hogy az örökmozgó természete egyáltalán nem hasonlít Rovena és Mark kimért és gyakran elég szarkasztikus stílusára.

– Neked is jó reggelt – dünnyögte Rovena kicsit kedvetlenül. Garfield már hozzászokott az anyja távolságtartásához, ami mindig látszat volt csupán. Rovena csendes, alig mosolygó nő volt, aki sokkal őrültebb dolgokat talált ki, mint ahogy kinézte volna belőle az ember. Garfield néha inkább barátnak érezte, mint anyának, de ez nem volt feltétlenül baj.

Garfield lehuppant az asztalhoz, és szemrevételezte az előtte gőzölgő hatalmas palacsintahalmot. A kezdeti öröme, hogy az anyja végre kezdi ismét megtalálni magát Mark kiköltözése óta, már elszállt, és átadta a helyét a gyanakvásnak. Az utóbbi időben Rovena elég sok változást volt kénytelen elviselni. Markról azt se lehetett tudni, él vagy hal-e a fronton (tudniillik katona volt), Rachel meg nagyban szervezte az esküvőjét, amiről még senkinek sem sikerült eldöntenie, hogy érdemes-e örülni neki. Egy szó mint száz, Rovenának semmi oka nem volt palacsintát sütni, ami idővel az örömteli események szimbólumává vált. Legutóbb akkor vette elő a serpenyőt, amikor Rachelt eljegyezték, ami már fél éve volt.

– Mit ünneplünk? – kérdezte enyhe megjátszott csodálkozással a hangjában.

Rovena pillanatok alatt észrevette és átlátta a fia láthatatlan hangulatváltozását, és a gyomra rögtön a felére húzta össze magát, a szíve meg felugrott a torkába, és úgy vert, mint a kézbe fogott rigófiókáé. Már tudja. Tudja, hogy valami fontosat készül mondani.

– Beszélnünk kell – nyögte ki nagy nehezen. Garfield egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki meglepődött. – Rólad, rólam, apádról… mindenről.

– Valahogy sejtettem – felelte Garfield, miközben megkente dzsemmel a halom tetején lévő palacsintát. – Rég sütöttél palacsintát.

Rovena kifejezéstelen arccal bámulta a palacsintahalmot. Elfelejtett szellőztetni, ezért az egész ház olajszagú lett. Eddig nem zavarta, de hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy most rögtön felálljon az asztaltól, és kinyissa az összes ablakot a házban. De inkább ülve maradt. Eljött az ideje tisztázni a dolgokat a családról, nem halogathatja tovább.

– Ugye neked vannak bizonyos… képességeid – kezdett bele sután a nő. Fogalma sem volt, hogyan tálalja a dolgokat Garfieldnak, ennyi év után kicsit nehezére esett beszélni a dologról.

– Igen… és? – vonta fel a szemöldökét Garfield. Nem volt számára újdonság a különleges képességek témája, olyan természetes dolognak hatott, hogy a család minden tagja képtelenségnek tűnő dolgokat képes véghezvinni, mint a levegővétel. A lebegés, holtak megidézése a túlvilágról, telekinézis, dolgok véletlenszerű felrobbantása, teleportálás, gondolatolvasás, gyógyítás, és még rengeteg más. Amióta csak az eszét tudta, mindig voltak ilyen dolgok a környezetében. Ezért is lepte meg, hogy az anyja ezt a témát hozta fel. – Tízéves korom óta megvannak, nem tudom, mi ezen az annyira furcsa.

– Tudnod kell néhány dolgot a családdal kapcsolatban. Mielőtt még kiköltöznél te is – sóhajtott Rovena. – Fogalmad sincs arról, hogy milyen következményei lennének annak, hogyha akkor jönnél erre rá, amikor már megtörtént a baj.

– Milyen baj?

– Te is tudod, hogy a képesség átok – Rovena kezdett belelendülni a dologba, de még mindig rettegett attól, hogyan fog reagálni a fia a hallottakra. – Rengeteg olyan dologba keveredtem bele a múltban, ami téged is veszélybe sodorhat, ha megtalálnak. Ezért kell elmondanom. Hogy fel legyél készülve… akármi is jön.

– Zűrös előéleted van… na és? – vonta meg Garfield a vállát tettetett nemtörődömséggel. – Annyira durva csak nem lehetett…

– Nagyon tévedsz, fiam, el sem tudod képzelni, mennyire – felelte Rovena ingerülten. – Itt nem találnak meg, mert védőbűbájt szórtam mindhármótokra, de az én képességeimnek is vannak határai. Amint kikerülsz ebből a városból, a védelmem semmivé foszlik, és amint megtalálnak, lecsapnak rád. Te is tudod, hogy mi történik az országban…

– A mutánsbotrányra és az állítólagos Harmadik Világháborúra célzol?

– Arra, arra – bólogatott Rovena. – Viszont ezt lehetőleg máshol ne mondd ki hangosan. A házat nem tudták bepoloskázni, szerencsére, de a Nagytestvér mindent hall, szóval csínján a szavakkal. A Világháború már legalább húsz éve tart, csak igyekszik eltitkolni, nehogy pánikot keltsenek. És már rég elkezdődött az illegális mutánsvadászat, és csak idő kérdése, hogy a Fehér Ház veszélyesnek nyilvánítja a mutánsokat, és akkor a családnak lőttek. A katonáknak meg pláne, azokra fokozottan figyelnek.

– Hogy mi? – Garfield a levegőt is félrenyelte meglepettségében. – Mi köze ennek a katonákhoz? Markkal van valami? Vagy veled? Elvileg katona voltál…

Garfield világéletében úgy tudta, hogy a szülei katonák voltak. Legalábbis Rovena egész biztos. Kiskorában állandóan az anyja szobájában kotorászott, mert az anyja mindig a szobájában rejtette el az édességeket és az ajándékokat az ünnepek előtt. Egyik évben – talán tízéves lehetett – az ágy alatt rábukkant egy poros, kopott kartondobozra, miben a felirat szerint egy autóalkatrész lehetett, de Garfield ismerte az anyja trükkjeit. Így hát kinyitotta a dobozt. De nem édességet, és nem is autóalkatrészt talált benne.

Egy halom, első pillantásra értéktelennek tűnő dolog volt a dobozban. Garfield viszont roppant érdekesnek találta őket, így hát mindegyiket egyenként megcsodálta. Néhány bekeretezett kép, néhány Rovenáról, vagy Garfield számára ismeretlen emberekről. Annyit viszont könnyedén megállapíthatott, hogy nagyon régen készültek a képek, legalábbis Rovena nagyon fiatal volt rajtuk. Az egyik kép különösen meglepte: öt embert ábrázolt, és Garfield csak némi késéssel fogta fel, hogy aki középen áll, az maga Rovena. Csakhogy egyáltalán nem emlékeztetett Rovenára. A haja barna volt és göndör, az arca pirospozsgás, a szeme kék. Rajta kívül még egy vörös hajú lány és három fiú volt a fotón, akik egytől egyig magasabbak voltak Rovenánál: egy szőke, egy fekete hajú napszemüveggel, és egy nagyon magas afro-amerikai srác. Mind mosolyogtak. A kép sarkában Rovena dőlt betűivel ez állt: Mert mind lehetünk emberek. S. K., R. G., R. R., B. L.-B. és C. L. 2017. Október 31. Washington

A dobozban a fotókon kívül volt még egy rubint bross, ami nagyon valódinak és értékesnek tűnt, egy nyakörv, egy fél pár smaragd fülbevaló, egy nagyon réginek tűnő nagy kaliberű kézi fegyver, amit akkoriban már rég nem használtak, és egy csavarhúzó, aminek a nyelébe lyukat fúrtak, és átvezettek rajta egy zsinórt, hogy nyakba lehessen akasztani. Alattuk meg ott volt egy katonai egyenruha. Garfield azonnal tudta, hogy csak az anyjáé lehet, hiszen a felvarrón ott volt az R. Roth név (Garfield pedig úgy tudta, hogy az apját is Garfieldnak hívták), és természetesen az U. S. ARMY felirat. Óvatosan végigsimított az egyenruhán, majd benézett alá, hátha ott is talál kincseket. Csak egy Kalasnyikovot talált, amit rögtön felismert a bátyja egyik könyvéből, ugyanis Mark fivére odavolt a fegyverekért. Talán ezért is lett később katona.

– A bátyád szerencsére külföldön van, és nem sok esély van arra, hogy valaha is rátalálnak a háborús övezetben. Ő és Rachel képesek a védővarázslatok használatára, és én is, de te… a te képességeid mások – húzta vissza Rovena hangja a jelenbe.

– Aha – bólintott Garfield, mert volt egy olyan érzése, hogy nem tudna semmi értelmesebbet hozzászólni.

– Éppen ezért kell tudnod róla. – Rovena érezte, hogy lassan ismét elveszti a fonalat. – Amint elhagyod ezt a várost, egyszerre fognak letámadni a régi ellenségeim. És jobb, ha felkészülsz.

Garfield egy teljes másodpercig megrökönyödve nézett az anyjára, majd felállt az asztaltól.

– Anya, szerintem neked az agyadra ment a üldözési mánia – állapította meg.

– Erről csak akkor bizonyosodhatsz meg, ha már minden tényezővel tisztában vagy – felelte Rovena gyakorlatiasan.

– Szóval kezdődik a mesedélután? – nevetett fel a fiú.

– Inkább tények sorozatának mondanám, ami miatt kénytelen voltál kihagyni az eddigi összes tanulmányi kirándulást az életedben – tapintott rá Rovena a fia egyik gyengébb pontjára. Garfield eléggé neheztelt az anyjára, amiért sosem engedte ki a városból, még az iskolai kirándulások erejéig sem. De amikor rákérdezett, hogy mégis miért, mindig kitérő választ kapott.

Aztán eszébe jutott a két évvel korábbi eset. Egyik éjszaka kiszökött a házból, és elvezetett Lakewoodba, mert az egyik haverja bulit rendezett a szülei hétvégi házában, amit az egész gimnázium az év házibulijaként emlegetett. Meglepően könnyű volt elemelni a kocsikulcsot, és eljutni odáig. A gondok visszafele kezdődtek, amikor hajnali három óra fele kissé ittasan elindult hazafelé. Habár a kocsinak nem volt semmi baja – nemrég újították meg a műszaki vizsgáját – elkezdett rángatni. Garfield szíve rémületében kihagyott egy ütemet, amikor az autó hirtelen jobbra kezdett húzni, pedig meg sem mozdította a kormányt. Visszakormányozta a kocsit a saját sávjába, de alig fél perc múlva megismétlődött a szituáció. Garfield már komolyan kezdett aggódni az elkötött jármű épsége miatt, és magában elmormolt egy fohászt, hogy a kocsi is, ő is épségben hazaérjen.

Nem volt senki az úton ilyen korán, csak egy-egy kamion húzott el a nagycsaládos Suzuki mellett. Garfield mégis mintha mozgolódást látott volna az autó fénykörén kívül. Biztosan valami állat – nyugtatta magát egy nyilvánvaló hazugsággal. Mivel a képességeinek köszönhetően az érzékei és reflexei messze meghaladták a többi emberét, ki tudta venni még a sötétben is az úton lévő élőlény alakját. És nem volt állatformája.

Garfield azonnal satuféket nyomott, amikor rájött, hogy mégis mi van az úton. Már készült visszafordulni, hogy keressen egy hosszabb, de valamivel biztonságosabb utat Cleveland felé, amikor valami nekiütközött a kocsi oldalának. Garfieldban megállt az ütő, és valahol az agyában megszólalt a vészcsengő, miszerint nagyon gyorsan el kéne pucolnia a négysávos autóútnak még a környékéről is.

Az anyja és a nővére boszorkány volt, a bátyja pedig boszorkánymester. Látott már elégszer emberi ésszel felfoghatatlan dolgokat. Ez is valami hasonló volt.

Rovena az ilyen lényeket mélyen megvetette. Egyszer, még évekkel korábban fogott egyet – az rejtély, hogyan –, és megmutatta a gyerekeinek. A formátlan, vörös szemű, leginkább egy félig szilárd szuroktömbre emlékeztető teremtmény úgy váltogatta az alakját, akár a gyurma, de a Rovena által megbűvölt ketrecből nem tudott kijutni. Fekete testéből éles karmokkal ellátott karok nyúltak a három testvér felé, akik kíváncsisággal vegyes rémülettel figyelték a képlékeny testet, a két pár vörösen izzó szemet és a tengernyi foggal teli hatalmas szájat. Rovena csak döglött démonnak nevezte, mert ugyan démon volt, de valahogy mégsem. Garfield látott már démont, tulajdonképpen a keresztapja is egy démon volt, és negyedrészt még ő is. De ez a borzalom egyáltalán nem hasonlított semmire, még egy démonra sem. Rovena szerint ezek a különös lények még az alvilágnak is a legaljának a legalján élnek, és többnyire csatlósai egy náluk sokkal nagyobb hatalomnak.

– Ha ilyet láttok, meneküljetek, mert valaki utánatok küldte – mondta a gyerekeinek.

Habár ez már évekkel korábban volt, Garfield sosem tudta kiverni a fejéből a döglött démon látványát. És azt hitte, ott helyben ájul el a volán mögött, amikor meglátta, hogy egy egész sereg várja őt az úton.

Már nem tudott visszaemlékezni rá, hogyan sikerült elmenekülnie. Mintha a döglött démonok elől való menekülés egyszerűen kiesett volna az agyából. Az egyetlen, amire vissza tudott emlékezni, az, hogy Rovena a hálóingére vett pongyolában, papucsban áll a küszöbön, és olyan arccal nézett Garfieldra, mintha egyszerre akarna a nyakába borulni a megkönnyebbüléstől, és leüvölteni a fejét. Olyan dühösnek még sosem látta az anyját.

Garfield szobafogságot kapott az elkövetkezendő három hónapra, Rovena meg onnantól elzárva tartotta a slusszkulcsot.

– Tudom, hogy nem tarthatlak itt örökké, de amíg csak tudom, megteszem. Veszélyesebb odakint, mint hinnéd. A démonok csak a kezdet volt, de remélem, ezentúl nem adod a fejed ekkora őrültségekre – prédikált Garfieldnak, aki megszeppenve ült a konyhaasztalnál, miközben szokásához híven pakolászott a konyhában, mint mindig, amikor feszült volt vagy dühös. Sötétlila szemei szikrákat szórtak minden alkalommal, amikor Garfieldra nézett, laza kontyba összekötött haja még a megszokottnál is ziláltabban nézett ki. Garfield szeme megakadt az anyja sötét hajában lévő egyetlen, hófehér tincsen. Vajon hol szerezte? Sosem kérdezte. De akkor jutott eszébe először, hogy talán egy kicsit sok gondot okoz az anyjának.

Az volt az utolsó alkalom, hogy Garfield elhagyta a várost. Többet nem kérdezősködött azzal kapcsolatban, hogy miért nem engedi az anyja Cleveland határán túl, bár legbelül vérig volt sértve, amiért Rovena azt hiszi, hogy nem képes vigyázni magára, hiszen élve elmenekült vagy száz döglött démon elől.

Azzal, hogy Rovena felhozta a városfogság témáját, rögtön felkeltette Garfield érdeklődését. Habár régen nem kérdezett rá a dologra, zavarta, hogy a családja sosem teszi ki a lábát a városból, se nyaralás, sem más egyéb elintézendő alkalmával. Garfield számára Cleveland volt a világ, aminél messzebb egyedül a Lakewood-i kiruccanáskor járt. És tudta, hogy Rachel, Mark és Rovena sokkal többet tudnak ennek az okáról, mint ő. Ilyenkor kezdte magát úgy érezni, mint az egyetlen hülye a családban.

Most jött el az a pillanat, amikor végre minden sötét titkot megismerhet, amit Rovena meg a testvérei rejtegetnek.

– Nézd – sóhajtott Rovena, visszarántva Garfieldot a jelenbe. – A családodnak sötét és nem mindig legális ügyletei voltak. Apáddal belekeveredtünk szinte mindenbe, ami miatt lecsukhatnak minket.

– Szóval bűnözők vagytok – állapította meg Garfield. – Ez lett volna a nagy titok?

– Apád becsületes ember volt… az esetek többségében – mondta Rovena. – És nem vagyok bűnöző. Legalábbis nem számítok annak. Hidd el, nekem se könnyű feleleveníteni minden mocskos ügyletemet az apáddal, a Fehér Házzal, a Nemzetbiztonsággal meg a mutánsokkal… több piszkos dologról tudok, mint maga a CIA, aminek a felét sem fogom neked elmondani, mert először is engem biztos megölnének miatta, így is épp elégszer kellett vádalkut kötnöm…

– Bocs, anya, ez nekem zavaros – nevetett fel Garfield úgy, mint aki nem nagyon hisz az anyjának.

– Éppen el próbálom magyarázni, szóval visszaülsz a seggedre, és meghallgatsz. – Rovena itt vette elő a kevésbé kedves és távolságtartó anyuka oldalát. Enyhe lelkifurdalása támadt, mert így beszél a fiával, de gyorsan elnyomta magában ezt az érzést, hiszen tíz éve tartogatja magában a titkait, éppen itt az ideje kitálalni, és nem mellesleg erről Garfieldnak tudnia kell, ha túl akar élni egy hétnél tovább Clevelanden kívül.

Rovena majdnem szívbajt kapott rémületében, amikor meghallotta a csapódó ajtót.

– ANYU! GAR! MEGJÖTTEM! – üvöltötte el magát Rachel a legjobb szokása szerint, ezzel halálra rémítve a ház jelenlegi állandó lakóit.

– Ja, hogy itt vagytok – dugta be a fejét a konyhába a magát Garfield nővéreként és Rovena lányaként definiáló Rachel Roth, akinek volt egy olyan rossz szokása, hogy mióta együtt élt a pasijával, bejelentés nélkül betoppant átlag havonta egyszer, hogy a nála jóval introvertáltabb családtagjait boldogítsa.

– Mint láthatod – komorodott el Garfield.

– Neked is szia – sétált be a konyhába Rachel, és összeborzolta Garfield amúgy is kócos szőke sörényét. – Jé, anyu, palacsintát sütöttél?

Rachel lehuppant az egyik üres székre, és szemrevételezte a lassan már kihűlőfélben lévő palacsintakupacot. Aztán észrevette az anyja zaklatott és az öccse zavart arcát. Nem kellett sok idő, hogy mindenre rájöjjön.

– Elmondtad neki? – kérdezte Rovenát.

– Az érkezésed félbeszakított – jött a felelet.

– Basszus – Rachel a tenyerébe temette az arcát. – Ne haragudjatok. Ha tudtam volna, átrakatom a ruhapróbát.

– Tényleg, a ruhapróba – sóhajtott Rovena. – Bocsánat, kicsim, teljesen kiment a fejemből, hogy ma megyünk ruhát választani.

– Átrakom egy másik időpontra – jelentette ki Rachel, világosan kifejezve, hogy a témát lezártnak tekinti. – Csak mondd végre el neki az egész sztorit, mert már engem idegesít, hogy állandóan titkolózunk. Akkor szerintem egyedül hagylak titeket, jobb, ha csak ketten vagytok, amikor megtudja – egy puszit nyomott Rovena arcára, és búcsúzóul ismét összekócolta az öccse haját, majd jó gyorsan elhagyta a házat.

– Ez mi a fene volt? – nézett Garfield az ablakon át a nővére távolodó kocsija után.

– Rachelen ne próbálj meg kiigazodni, mert még nekem se megy – legyintett Rovena. – Tiszta dédnagyapád, az sem volt komplett már harminc éve sem – tette hozzá, mire Garfield felnevetett.

– Visszatérve a témára – mondta Rovena. – Jobb, ha mindent elmondok. Mármint tényleg mindent, beleértve azt is, amiről a testvéreid nem tudnak.

– Szóval töriórára készülsz? – sóhajtott Garfield.

– A te szemeddel lehet akár arra is, hiszen 2045-ben már történelemnek számít minden, ami harminc évvel korábban történt – felelte a nő, és megkente Nutellával az egyik palacsintát. – Aztán egyél is, nem azért sütöttem palacsintát, hogy megromoljon itt a nyakamon. Nézd, rég volt már, amikor annyi idős voltam, mint te, de muszáj visszanyúlnom oda, ahol mindez kezdődött. És az már majdnem harminc éve volt.

– Az tényleg rég volt – hagyta rá Garfield.

– Ha úgy vesszük, annyira nem. A Harmadik Világháború kirobbanása szinte lehetetlenné tette a fejlődést, vagyis technikai szempontokból majdnem ugyanott állunk, ahol huszonöt éve, bár már akkor is régóta tartott a háború. Csak nem mondta ki senki hangosan. Ezt a háborút már a mutánsok vívják az emberek ellen, és elég nehéz eldönteni, hogy ki áll nyerésre. Én már megvívtam a magam harcát ebben a háborúban, igaz, amikor én harcoltam, akkor még a mutánsok estek egymásnak. Mára szerencsére észhez tértünk, szóval inkább megpróbálunk védekezni az emberek mutánsirtó hadjáratai ellen. Mondom, idő kérdése, és legalizálják a mutánsokon végzett kísérleteket és a levadászásukat. De másképp kezdődött. Először a saját oldalukra próbáltak állítani minket.