Hollókirálynő

LBRedding

2. Három mutáns szökésben

2018. május 19.

Huszonnyolc évvel korábban

 

Amikor a Fehér Ház és a hivatalos védelmi szervek felsőbb köreiben terjedni kezdett a pletyka, miszerint a nagyvárosok védelmére a meta-humánokat – azaz mutánsokat fogják felbérelni, rengeteg dolog történt egyszerre.

Hirtelen az összes eddig nyilvántartott mutáns mintha eltűnt volna a föld színéről. Vagy személyazonosságot változtattak, vagy disszidáltak.

A védelmi szervek alacsonyabb beosztottjai testületestül tüntetésbe fogtak, amiért annyi pénzt készül áldozni a kormány néhány mutáns kölyökért, amiből rengeteg embernek kitelne a fizetésemelés.

Az árvaházak és iskolák dolgozói hasonlóan cselekedtek, mert a Vörösbegy-különítmény után ismét hatalmas pénzkidobásra készült volna a Fehér Ház, és nyílt titok volt, mire szánta eredetileg a pénzt: a gyámügy fejlesztésére.

Gombamód kezdtek szaporodni az illegális kísérleti laborok, ahol túlnyomóan emberek voltak a kísérleti alanyok. Legtöbbször gyerekek.

Az eltűnt kiskorúak száma drasztikusan nőtt.

Az akkor tizenhat éves Rovena Roth komolyan fontolgatta a szökést.

Meg kéne szökni – ez a három szó zakatolt a fejében hetek óta. Ahogy kinézett az árvaház mocskos ablakán, látta az előtte elhaladó autókat, azon gondolkodott, hogy vajon milyen nehéz lenne egyszerűen csak kiszökni. Undorodva nézett végig magán minden reggel a repedt fürdőszobai tükörben, miközben fogat mosott.

Újabban kétféle álom gyötörte minden egyes éjjel. Az elsőben kint áll az árvaház előtt, egyedül, a háta mögött elzúgnak az autók, és ő csak nézi a szürke épületet. Aztán végignéz magán, és észreveszi, hogy nincs rajta az egyenruhája. Teljesen normális, tinilányokra jellemző ruhában ácsorog egy árvaház előtt. Esik az eső, de ő mégis határtalanul boldog, mert végre szabad.

A másik többnyire azzal kezdődik, hogy felébred. Félálomban elcsoszog a fürdőszobába, hogy az összes többi lánnyal elvégezze a reggeli rutinját. Szokás szerint egyedül most fogat valamelyik mosdókagylónál, mert a többiek messze elkerülik. De nem zavarja, mert már hozzászokott. Jó szokásához híven belenéz a tükörbe, és itt két lehetőség áll fenn: vagy egy göndör barna hajú, kék szemű, pirospozsgás arcú lányt lát, amilyen egykor ő is volt, vagy pedig egy hozzá hasonló lányt, akinek csak az arca olyan, mint az övé, mert a bőre vörös, haja hófehér, a szemei meg sárgán izzanak. Ha az utóbbi következik be, akkor Rovena levegő után kapkodva, kiizzadtan riad fel a szobájában, ami az árvaház egy kihalt, felújítás alatt lévő részén fekszik, szóval soha nem jár arra senki.

Most viszont fogmosás közben nem látott semmi olyasmit a tükörben, amit ne látott volna tegnap, tegnapelőtt, vagy esetleg azelőtt. Legfeljebb a karikákat mélyen ülő, hatalmas szemei alatt, vagy a szokásosnál is beesettebb és sápadtabb arcát, meg a lelapult, ritkás, kékesfekete haját.

Ma sem változott semmi – gondolta, miközben megtörölte a párás tükröt. Még ő is bolondnak tartotta magát azért, mert hat éve folyamatosan azon reménykedik, hogy a jelenlegi bányarém külseje csak átmeneti.

Mivel aznap hétvége volt, senki sem kötelezhette arra, hogy emberek közé menjen, Rovena legnagyobb örömére. Bár biztos volt benne, hogy akkor sem vennék észre a hiányát, ha tényleg hiányozna valamelyik óráról.

– Mozdulj, boszorkány – lökte meg valamelyik lány oldalról, mire Rovena majdnem lefejelte a mosdókagylót, mert megcsúszott a vizes csempén. Innen-onnan nevetés harsant.

Rovena remegve tápászkodott fel, és lesújtva nézte elcsúfult arcát a tükörben. Nem az zavarta, hogy így néz ki. Hanem az, hogy ezt mások nem tolerálják.

Az árvaházba nem sok hír szivárgott be a külvilágból, olyan volt, akár egy buborék, vagy egy időhurok: nem lehetett érezni az idő múlását, minden egyes nap ugyanolyan volt. Legalábbis Rovena így érezte. És az árvaház szürkesége csak rontott ezen a helyzeten. Szürke szobák, szürke falak, szürke arcok, szürke egyenruhák. Mindenhol csak szürke. Talán ezért is szerette sokkal jobban a könyveket, mint a valóságot. Ha kinyitott egy könyvet – teljesen mindegy, mi volt az, akár szépirodalom, akár kalandregény, akár ismeretterjesztő, ha leült olvasni, akkor minden megváltozott. És ezért is tartották különcnek.

Az árvaház Rovena számára olyan volt, mint egy másik dimenzió, ahol nem érzi magát otthon. Mintha egy másik dobozból odakeveredett kirakósdarab lett volna, ami nem illik sehova, de azt sem tudni, hogy milyen dobozból van. Ezért is akart minél hamarabb elmenekülni innen. A reményvesztett, összetört gyerekek közül, akik már mindent elvesztettek, vagy soha nem is volt semmijük.

Nem akart egy szürke ruhás gyerek lenni a tömegben. De nem is akart feltűnést kelteni. Tartozni akart valahova, ahol nem undorodnak tőle, és elfogadják úgy, ahogy van.

Az örökbefogadás lehetőségéről már rég lemondott. Akárhányszor elvitte magával egy család, néhány héten belül vissza is hozta. Többnyire mert Rovenának semmi kedve nem volt az örökbefogadáshoz. Nem fűzték túlságosan szép emlékek a nevelőszülőköz. És egyszerűen képtelenségnek érezte, hogy akárkiben megbízzon saját magán kívül.

Féltette az embereket, legtöbbször saját magától. A furcsa külső nem járt egyedül. Rovena is nagyon jól tudta, hogy milyen szörnyeteget rejteget magában, és ha nem volt muszáj, nem engedte szabadjára.

Tízéves korában kezdtek kialakulni a képességei. Az első durvább kirobbanás a születésnapján történt, amikor néhány idősebb fiú megpróbálta megverni, mert legjobb szokása szerint csak azért nyitotta ki a száját, hogy valakit sértegessen. Darabokra törte az iskolaudvar betonját anélkül, hogy hozzáért volna. Attól a naptól fogva elkezdett megváltozni a külseje. Napról napra egyre több eltérést látott magán. A szem- és hajszíne megváltozott, az arca sápadt és beesett lett. Aztán lassan belül is kezdett átalakulni.

Először csak kisebb varázslatok voltak, amiket többnyire véletlenül hajtott végre. Kiégtek a villanykörték, ha valaki durván szólt hozzá. Felrobbantotta a tanár kezében lévő tollat, ha az be akart neki írni egy rossz jegyet. Kiborított egy vizeskancsót három méter távolságból. Eltüntette a dolgozatokat a tanári asztalról. Pislogásra késztette a kitömött állatokat. Csupa apró, eleinte csak zavaró varázslatból állt az ereje, amit képtelen volt kontrollálni.

De ahogy egyre idősödött, a varázsereje is nőtt. És Rovena szép lassan megtanulta irányítani a képességeit. A legnagyobb sikerélménye akkor volt, amikor tizenegy évesen sikerült végigcsúsztatnia a tolltartóját az asztalon, méghozzá önszántából. Attól a naptól fogva elkezdte hasznosítani azt a tehetséget, amit eredetileg átoknak vélt.

És amikor szépen lassan terjedni kezdett a hír, hogy azért nem kap pénzt a nevelőotthon, mert katonákat akarnak csinálni a mutánsokból, Rovena életében először komolyan félni kezdett a képességeitől. Mi van, ha megtalálják? Őt is elviszik? Gyűlölte ugyan az árvaházat, de tudta, hogyha valaha is rájönnek a képességeire, akkor sokkal rosszabb helyre kerül, mint a gyerekotthon. Onnantól fogva elnyomta az erejét. Eddig nem tudott senki sem arról, milyen erővel bír, de most már fokozottan figyelt rá, hogy még véletlenül se derüljön ki, mekkora hatalom van a kezében.

És ez lett a veszte.

A képességei elnyomása után három hónappal, nem sokkal a tanév vége előtt következett be az, amitől a legjobban tartott.

– El az útból, boszorkány – lökte neki valaki Rovenát a folyosói szekrényeknek. Rovena ijedtében még a könyvét is kiejtette a kezéből, ami egy hatalmas csattanással landolt a csempén. De ez még mindig nem csapott akkora robajt, mint az, hogy Rovena nekivágódott a szekrényeknek. Éles fájdalom hasított a vállába, ami miatt rá is harapott a nyelvére, hogy ne kiáltson fel.

A lökdöső Jared Grampus volt, aki két évvel volt idősebb Rovenánál, de mégis az eggyel alacsonyabb évfolyamba járt. A legutóbbi bukását annak köszönhette, hogy Rovena nem engedte, hogy lemásolja a dolgozatát, szóval nem volt csoda, hogy egyáltalán nem kedvelte a lányt. Termetében is legalább kétszer akkora volt, mint Rovena, az meg csak a bónusz volt, hogy előszeretettel ütlegelt akár nála jóval fiatalabb lányokat is. A szüleit lecsukták, ezért került gyerekotthonba.

– Nem vagyok boszorkány – mondta alig hallhatóan Rovena, Jared viszont erre is felfigyelt.

– Óh, tényleg? – fordult hátra kaján vigyorral a képén.

– Bár lehet, hogy egy babonás idióta szemében az vagyok – tette hozzá Rovena most már jóval bátrabban. Korábban is épp elégszer gyűlt meg a baja azzal, hogy egyedül akkor nyitotta ki a száját, amikor nem volt rá szükség, de jelenleg ez egyáltalán nem érdekelte.

– Ismételd meg! – lökte neki Jared ismét a szekrényekhez. Ezúttal Rovena sikeresen bevágta a fejét az egyik zárba. Felkavarodott a gyomra csupán Jared Grampus látványától is, attól meg pláne, hogy Jared egészen a képébe hajolt, olyan közel, hogy Rovena orrát megcsapta a fiú rémes szájszaga.

– Elnézést, elfelejtettem, hogy a szellemi fogyatékosoknak mindent meg kell ismételni – felelte tettetett nyugalommal, mire rögtön csattant az arcán az első ütés. Érezte, hogy a szája felrepedt, és valószínűleg az orra vére is eleredhetett.

– Még mindig így gondolod, boszorkány? – nevetett Jared Grampus, ismét ütésre emelve a kezét.

Rovena kilesett a szemébe lógó haja mögül. Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy féken tartsa a képességeit. A keze ökölbe szorult a feszültségtől, az ereiben érezte lüktetni az erejét a vérével együtt. Ez volt a képességei kulcsa: az adrenalin. Elég volt egy kisebb adrenalinlöket, ha valaki ráijesztett vagy meglepte, már robbant is a bomba. Így hát igyekezett megacélozni magát, és elzárkózni az érzelmektől. Ezúttal sikertelenül.

Enyhe léghuzat süvített végig a folyosón, ami ahelyett, hogy legyengült volna, egyre erősödött. A neoncsövek villódzni kezdtek a plafonon, a szekrények ajtajai ide-oda csapódtak, hatalmas zajt generálva. Aki tehette, bemenekült a közeli termekbe. De Rovena nem mozdult. Rezzenéstelen tekintettel állta Jared pillantását, és belül elégedettséggel töltötte el, hogy a fiú határozottan megrémült tőle.

– Soha többé ne hívj boszorkánynak – mondta már-már félelmetes nyugalommal, habár a folyosón uralkodó viharos állapotok hű tükörképei voltak a lelkében tomboló pániknak.

Azrath. Methron. Zynthos.

Ez a három szó – még ha nem is volt semmi értelmük – rengeteget jelentett Rovena számára. Fogalma sem volt, hogy miért, de amióta csak előjöttek a képességei, gyakran jártak ezek a szavak a fejében. Önkéntelenül is ezeket írogatta a füzetébe órán, véste a hálószobája falába, motyogta magában, ha meg akart nyugodni. De ez a három szó gyakran segített varázsolni, mintha megnyitottak volna egy képzeletbeli csapot, ami a képességeit szabályozta.

Most az utóbbi történt.

Elég volt csak gondolnia a mágikus szavakra, máris hatalmas robbanás rázta meg az iskola épületét. Rovena nem tudta, mi robbant fel, és nem is érdekelte. Az égők a plafonon egytől egyig szétrobbantak, sok szekrény ajtaja leszakadt a helyéről, a csapkodó ajtók darabokra törtek. Mintha egy tornádó költözött volna be a folyosóra, holott Cleveland környékén nem nagyon voltak hurrikánok.

Rovena védekezésképp az arca elé emelte a kezét, és összeszorított szemmel várta, hogy véget érjen a rémálom, amit ő maga okozott. Nyugodj meg, nyugodj meg, fejezd már be végre – könyörgött saját magának, és megpróbált a lehető leggyorsabban gátat vetni az érzéseinek.

A beltéri tornádó ahogy jött, úgy is ment el öt perccel később. Rovena remegve nyitotta ki a szemét, és nézett körül. A por még ott szállingózott a levegőben, a csempe megrepedezett, sok szekrényajtó kiszakadt a helyéről, a teremajtók közül is a legtöbb darabokban volt a sok csapódástól. A padlót deszka- és csempedarabok borították, a falról sok helyen szintén lejött a csempe vagy a vakolat. A folyosón nem volt senki, de a zaj alapján a termek tömve voltak, ahogy hirtelen mindenki bemenekült a hozzá legközelebb állóba.

Rovena óvatosan felvette maga mellől a könyvét, és csigalassan elindult a folyosón. A termek, amik mellett elhaladt, azonnal elcsendesedtek. Félelem. Érezte a diákok és tanárok rettegését a levegőben, a fejében üvöltött az összes gondolatuk, hogy mit gondolnak róla, és hogy hova fog kerülni szerintük. Inkább nem törődött velük, már megszokta a körülötte lévők gondolatait, amiket már évek óta hallott.

Itt az idő a szökésre. Egy napot se tudna tovább itt maradni. És az még inkább megerősítette az elhatározásában, hogy hallotta, ahogy az egyik nevelő a rendőrséggel beszél.

Ekkor kezdett el rohanni. Nem fogják bezárni. El kellett tűnnie az árvaháznak még a környékéről is, méghozzá minél gyorsabban. A léptei hangosan csattogtak a törmelékkel borított padlón. Fél füllel még hallotta, ahogy valaki azt üvölti, hogy ne hagyják elmenni. De aztán már nem érdekelte semmi, csak hogy minél messzebb kerüljön a nevelőotthontól, az emberektől, meg összességében minden eddig általa ismert dologtól.

Az ajtók maguktól nyíltak ki előtte, ő meg csak futott és futott… ismerte az egész nevelőotthon területét, akárcsak a tenyerét, könnyedén megtalálta a kijáratot, ami általában – vagyis szinte mindig – zárva volt. Most viszont könnyedén, igaz, kicsit nyikorogva kinyílt, Rovena meg gondolkodás nélkül kifutott rajta. Nem törődött vele, hogy merre viszi a lába, nem érdekelte, hogy alig járt még néhányszor az árvaházon kívül. Egyedül az volt a célja, hogy minél messzebb kerüljön az árvaházból. Eltűnni valamerre, ahol nem találja meg senki.

Majdnem elesett, ahogy bekanyarodott a sarkon. Felugrott az egyik buszra, ami éppen arrafelé állt meg, és lerogyott az egyik ülésre. Nem érdekelte, hogy nincsen jegye, csak hogy elszabadulhasson a börtönéből, amiben már tíz éve volt kénytelen raboskodni.

Legnagyobb meglepetésére senkinek sem tűnt fel, hogy egyáltalán a buszon van. Sem a sofőrnek, sem az utasoknak, még az ellenőrnek sem.

Néhány megálló után leugrott a buszról, és már rögtön rohant is keresni egy másik állomást. Nem tudta, merre megy, de mivel tudta, hogy az árvaház a város egyik szegényebb peremén fekszik, azzal is tisztában volt, hogy amint kiér a városból, sokkal könnyebb dolga lesz. Nem sokat járt az árvaházon kívül, mégis pontosan tudta, hogy merre kell mennie. Fel a buszra, végigutazni néhány megállót, leszállni, keresni egy újabbat, ami kijjebb visz a városból. Fogalma sem volt, hogy mit fog kezdeni magával, nem is igazán érdekelte. Újabban már nem lepődött volna meg semmin, akármibe is keveredett volna. Ezek után már biztos nem. Sikeresen romhalmazzá változtatta az árvaház iskoláját, elszökött, és úgy buszozott ki a városból, hogy senkinek fel sem tűnt a jelenléte. Az ilyet Rovena képességek nélkül lehetetlennek tartotta volna, de a jelenlegi helyzetében úgy gondolta, hogy boszorkányság, ami nem feltétlenül jelent egyet a képtelenséggel. Hiszen ő maga volt az élő bizonyíték arra, hogy a lehetetlen bizony lehetséges.

A város határába nem nagyon vitt busz, így Rovena nem is talált magának olyat, ami egészen kiviszi a kertvárosból is. Fogalma sem volt, mit kezdjen magával most, hogy meglehetősen távol került a gyűlölt árvaháztól. Emberekkel semmi kedve nem volt kapcsolatba lépni, egész eddig úgy tapasztalta, hogy az csak rosszul sülhet el. Inkább elindult gyalog abba az irányba, amerre eddig is vitte a busz, azt remélve, hogy előbb-utóbb kijut a városból. Már este felé járt, a Nap is lemenőben volt, és Rovena úgy tippelte, hogy nagyjából hét óra lehet, talán fél nyolc. A gyomra is kezdte jelezni, hogy hosszú ideje nem jutott ételhez, ugyanis az iskolában nem evett. Pénze viszont egyáltalán nem volt, és az egyetlen tárgy, ami nála volt, csupán Dante Isteni színjátékának egy viharvert, bőrkötéses példánya volt, amit még az anyja hagyott rá akkor, amikor otthagyta az árvaház előtt tíz évvel korábban. És ez is volt Rovena legkorábbi emléke. Akárhogy próbálkozott, semmi sem jutott eszébe az árvaház előtti életéből. A Cleveland szélén lévő gyerekotthon volt számára a világ, amit tíz év alatt sikerült felfedeznie, de nem jutott messzebb. Néha kijutott egy egynapos kirándulás erejéig, de ezek az utak is egy űrutazással értek fel Rovena szemében. És mindennél jobban visszavágyott ebbe az űrbe, de sosem volt bátorsága egyedül kimerészkedni. Most, hogy teljesen egyedül volt egy számára még új világban, nem tudta, örüljön-e neki. Egyszerre visított volna az örömtől és elsírta volna magát tehetetlenségében. Végül egyiket sem tette.

Ekkor hallotta meg a szirénákat. Rémületében megfagyott az ereiben a vér, mert nagyon is jól tudta, hogy érte jönnek. És nem biztos, hogy jó helyre kerül. Megmutatta, hogy képességei vannak, és pont a legrosszabbkor, hiszen vadásszák a mutánsokat. És Rovena nem akart csatlakozni a Fehér Ház mutáns hadseregéhez. Máshogy tervezte el az életét, igaz, az sem volt valami fényes jövő, de legalább szabad maradhatott. Nem úgy, mint a seregben, összezárva egy rakás különlegessel, akiknek talán még nála is nagyobb erejük van…

Nem volt más ötlete, mint hogy rohant. Ő sem figyelte, merre, csak sikerüljön leráznia az üldözőit. Mögötte a beton felhasadt, fák dőltek az útra, villanyoszlopok zuhantak a rendőrautók elé dominó módjára. Nem nézett hátra, és csak sejtette, mekkora pusztítást okoz csupán azzal, hogy menekülni próbál.

De ő maga is tudta, hogy esélytelen.

 

Még két hónappal korábban

 

– Mondd, komolyan olyan nehéz lett volna kivételesen lenyelni azokat a kibaszott ösztöneidet? – sziszegte Carl a vezetőülésről.

– Igen! – jött a szemrehányó válasz a furgon hátsó üléséről, egy hatalmas kupac rongyos, mocskos takaró alól.

– Hát ez fenomenális – forgatta a szemét a kérdező, miközben felhajtott az autópályára.

– A te ötleted volt, hogy lopjunk kocsit!

– De te kényszerítettél rá!

– Én nem kényszerítek senkit.

– Ja, persze, bocs, elfelejtettem, hogy te segget szoktál nyalni – javította ki magát Carl.

– Akinek nincs elég ereje a fenyegetéshez, az inkább nyaljon.

– Persze most nincs meg az a híres szupererőd.

– Kapd be, Kibi.

– Viszont kívánom, Kutya – vágta rá Carl vigyorogva. Az utasának itt lett elege, és rögtön ki is dugta hamuszürke arcát a takarók alól.

– Ha még egyszer Kutyának hívsz, nem marad más belőled, mint egy kupac véres kábel és egy akkumulátor.

– Oké, Benjamin…

– Komolyan beszélek! – förmedt rá Carlra a Benjamin nevű fiú, és rögtön vissza is bújt a takarók alá.

– Ugyan, Ben, ne játszd az eszed, amúgy sincs neked olyanod…

– Ajánlom, hogy ne bassz fel! – morgott Ben a takaró alól.

Carl ismét csak megforgatta a szemét, és visszatért az autópályához. Annak a története, hogyan kerültek egy lopott furgonnal az autópálya kellős közepére, elég hosszú volt, és ott kezdődött, hogy körülbelül nyolc évvel korábban a szomszéd házaspár örökbefogadott egy néma, szőke, szemüveges, mindentől rettegő hétéves kiskölyköt, nevezetesen Bent. Habár kettőjük között majdnem három év volt a korkülönbség, Carl attól a naptól fogva a legjobb barátjának tekintette Bent, és ez a mai napig így maradt. Na jó, tulajdonképpen nem volt egy barátja sem Benen kívül, őt is csak annak köszönhette, hogy egy iskolába jártak, és Ben a kezdetektől fogva a nyomában járt, mint az egyetlen ismerős arcnak egész New Yorkban. Először Carl hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy lekoptassa, aztán végül szép lassan megszokta a jelenlétét, és lényegében így lettek legjobb haverok. Ahogy teltek az évek, Ben egyre több hülyeséget művelt, és Carl egyre többször volt kénytelen kirántani a pácból. Volt is miért, hiszen mindkettőjüknek megvolt a maga baja. Carl már évek óta az apjával élt, miután az anyja és a húga meghalt, Ben nevelőapja meg nem volt épp a legkedvesebb személy, miután jócskán felöntött a garatra.

Az igazi problémák akkor kezdődtek, amikor Ben betöltötte a tízet, és kiütköztek rajta a képességek. Mármint azok a bizonyos szuperképességek, amikről Carl egész addig azt sem tudta, hogy léteznek, amíg meg nem hallotta azon a bizonyos októberi éjszakán a szomszéd udvarból a vonyítást. Onnantól fogva nem volt az a bizonyos látszatra csöndes, valójában közveszélyes Ben, csak a rémesen szemtelen, és még inkább közveszélyes kis szörnyeteg, kísértetiesen emlékeztetett egy hasonló nevű démonra, ami nemhiába köszönhetett magának egy saját creepypastát. Csak ő a valóságban is riogatta az embereket a puszta kinézetével. De Ben összességében megszólalásig úgy festett, mint aki tényleg egy ceepypastából lépett ki: festett szőke haj (az eredeti hajszínét jobb volt nem látni), hegyes fülek és fogak, hatalmas macskaszemek. Carl az elmúlt négy és fél évben bőven hozzászokott a dologhoz, akárcsak a hegekhez, amiket a legjobb barátja az utóbbi időben szerzett.

És most is Bennek köszönhetően voltak kénytelen mozgásban maradni, ugyanis a legjobb szokásához híven ismét képtelen volt legalább egy apró kísérletet tenni arra, hogy ne veszítse el a fejét. Carl meg megpróbált úgy tenni, mint az ilyen esetekben mindig: elsikálni, amit csak lehetett, ami egyet jelentett azzal, hogy felmossa a vért, ahol szükséges, eltakarítja a romokat, és halálosan megfenyegeti az esetleges szemtanúkat. Na, ez jelen esetben nem működött, mert az a bizonyos tanú jó gyorsan kihívta a zsarukat, aztán felszívódott. Aztán minden csak úgy… megtörtént. Carl feltörte és megbuherálta az első szeme elé kerülő kocsit, ami nevezetesen egy kisebb furgon volt, és azonnal felhajtott az autópályára, megcélozva az első eszébe jutó várost: Miamit. Rövidítve ennyi volt a szökésük története. Carl nem is nagyon akart visszagondolni az azt megelőző eseményekre. Az utóbbi hat hónap mindkettőjük számára épp elég szenvedéssel és titkolózással járt, legfőképp Carlnak. Ben már hozzászokott ahhoz, hogy festéssel, kontaktlencsével és némi sminkkel eltüntesse a képességeire utaló nyomokat, de Carl csak nemrég tanulta meg, mennyi problémával is képes járni egy képesség. Szóval egy ideje mindketten kénytelenek voltak meglapulni, és a lehető legkisebb feltűnést kelteni. Az iskola mellett pedig ez nem is volt egyszerű.

– Merre járunk? – kérdezte Ben a hátsó ülésről.

– Valahol Nyugat-Virginiában, az autópályán. Mint ahogy egy órával ezelőtt is – vágta rá Carl.

– Oké, de pontosabban?

– Charleston környékén, de ha még egyszer megkérdezed, hol vagyunk, itt helyben kiraklak, és gyalogolhatsz Floridáig! – dörrent rá Carl, mire Ben azonnal fedezékbe vonult.

– Oké – válaszolta a srác, de ez az egy szó leginkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: attól még, hogy félig robot vagy, nem kell bunkónak is lenned.

A következő egy óra többnyire szótlanul telt a két barát között. Ben jobbnak látta nem piszkálni Carlt többet, aki mostanában amúgy is többet morgott a megszokottnál. Ben meg inkább csendben tűrte, ha tehette. Mióta a legjobb haverja megnyomorodott, már nem nagyon volt önmaga, habár Ben néha még próbálkozott, hátha visszatér az a Carl, aki miatt még nem kötötte fel magát. Leginkább sikertelenül. Az a bizonyos robbanás nem csak külsőleg tette tönkre Carlt, hanem lelkileg is, amiért Ben nem igazán volt rá képes haragudni. Bár ez nem változtatott azon, hogy Carl továbbra is olyan nyers volt vele szemben, mint a hús a vágóhídon.

Carl – amióta csak megvoltak neki – soha nem volt jóban a képességeivel, amiket Bennel ellentétben nem családi örökségként szerzett. Ben legszívesebben depressziónak hívta volna, de Carl egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki depressziós. Legalábbis nem mutatta semmi jelét annak, hogy az lenne, nem zuhant magába vagy sajnáltatta magát, Ben meg inkább nem firtatta a dolgot, a saját tapasztalatai alapján ilyenkor jobb nem zargatni az embert, meg kell várni, amíg megemészti a dolgot. Igaz, a legjobb barátjának fél év alatt ez egyáltalán nem sikerült.

Hogy elüsse valamivel az idejét a furgonban, felkönyökölt az ülés hátuljára, hogy a hátsó szélvédőn keresztül figyelje az autópályát. Szokatlan szemszögből nézve minden sokkal nagyobb buli – vallotta, és eddig ez remekül be is vált, főleg, ha éppen nem látott semmi jó dolgot az életében és rájött az önpusztíthatnék (ami szerencsére mostanában egyre kevesebbszer fordult elő). És amúgy is az utóbbi egy órában szörnyű gyanúja támadt, mintha követnék őket. Nem volt épp a legjobb ötlet az autópályán nekivágni az útnak egy lopott kocsival, de ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy kereket oldjanak. És mivel mindig hallgatott a megérzéseire, amik az esetek majdnem kilencvenkilenc százalékában helyesnek bizonyultak, szeretett volna biztos lenni abban, hogy most mégis tévedett, és senki sem jött még rá, hogy hol járnak. Ami elég valószínűtlennek tűnt az autópályát figyelő kamerák és a lopott kocsi miatt, na meg azért, mert egy manószerű, százötven centis kölyök fekszik a hátsó ülésen, és a sofőr arcának bal fele (és még rengeteg más testrésze) fémből van.

– Kibi… szerintem térjünk le az autópályáról. Mintha követnének minket – jegyezte meg halkan, mikor meglátta a hatalmas fekete terepjárót maguk mögött, ami tömve volt izomagyú, kommandósöltözékben feszítő pacákokkal.

– Egy fenét térünk le, nem tudja senki, hol vagyunk, a rendszám lenyomozhatatla… – fortyant fel Carl, de rögtön a torkára forrt a szó, mikor belenézett a visszapillantó tükörbe. – Basszus, basszus, BASSZUS! – kiáltott fel végül dühösen, és akkorát csapott a kormányra, hogy az majdnem darabokra tört. – Miért csak most szólsz?

– Én is csak most láttam meg… – szabadkozott Ben.

– Most bezzeg nincsenek sehol az ösztöneid… – morogta Carl. – Oké, akkor tedd, amit mondok. Most szépen lehúzod az ablakot, és kiugrasz. Nem törődsz velem, felfogtad? Csak kiugrasz.

– Hogy mi van?! – nyögött fel Ben rémülten, és az ablakra sandított. – Száznegyvennel száguldozunk az autópályán, és te azt akarod, hogy kiugorjak? Van fogalmad róla, hogy…

– Kölyök, túl fogod élni – jelentette ki Carl, mint aki nem fogad el más végkifejletet. – Te mindent túlélsz. Fogtad?

Ben remegve bólintott.

– Haver, ez nekem nem hiszem, hogy menni fog…

– MÉG SZÉP, HOGY MENNI FOG, AZ ÉLETED A TÉT! – üvöltötte el magát Carl, és a visszapillantó tükörből gyilkos pillantást vetett Benre. – Figyelj, öcskös, bármily meglepő, kedvellek. És lassan már jobban ismerlek, mint te saját magadat. Nézz csak magadra. Szóval most szépen lehúzod azt a kicseszett ablakot, és kiugrasz rajta. Meg tudod oldani.

– Nem vagyok Deadpool. Nekem is vannak határaim… – próbálkozott Ben, de Carl egy jelentőségteljes pillantással elhallgattatta.

– Oké, megpróbálom – sóhajtott Ben, és letekerte az ablakot. Már épp készült kiugrani, amikor Carl rémülten felkiáltott:

– Vigyázz!

Habár Bennek szédületes reflexei voltak, egy száguldó golyó elől nem sok lehetősége volt elugrani egy szintén nagy sebességgel haladó furgonban. Carl még azelőtt észrevette, hogy célkeresztbe került, mielőtt még lőhettek volna rá, ezért még le tudott bukni, de Ben nem volt ilyen szerencsés. Épp csak annyira tudott elhajolni, hogy ne kapjon halálos sebet. A golyó viszont olyan erővel robbant a jobb karjába, hogy azt hitte, le is szakad. A lövés ereje nekivágta a vezetőülésnek. Éles fájdalom hasított a felkarjába, amihez foghatót még életében nem érzett. Nem bírt magában tartani egy dühödt káromkodást, miközben lehasalt a furgon padlójára, amire már javában záporoztak a lövedékek, nyomot hagyva a karosszériában és a szélvédőben. Carlt is eltalálta egy-két golyó, de szerencsére vagy csak súrolták, vagy egyszerűen lepattantak róla. Az első és hátsó szélvédőt is sikerült rövid időn belül szitává lőniük az üldözőiknek, és mint kiderült, nem csak egy terepjárónyi kommandós szemelte ki magának a két barátot és a furgonjukat. Carl ugyan tövig nyomta a gázt, de nem igazán volt esélye felvenni a versenyt egy csapat modern terepjáróval.

Ben úgy ahogy elvánszorgott az egyik ajtóhoz, épp csak annyira, hogy el tudja érni a kilincset. Felegyenesedni nem mert, és csak a bal kezére tudott támaszkodni, mert a meglőtt karját jelenleg egy nagy lüktető fájdalomcsomónak érezte, amiben még egy kést is megforgatnak minden egyes szívdobbanásánál.

– Ugorj ki! – fordult hátra Carl, miközben fél szemmel a golyók útját leste.

– Tesó, ez most komoly? – fakadt ki Ben.

– Vagy húsz kommandós próbál minket kinyiffantani, biztos szórakozásból mondom! Akkor háromra…

Ben nagy nehezen guggolásba kényszerítette magát, miközben a bal kezével kétségbeesetten kapaszkodott az ajtóba, hogy el ne essen még egyszer. Épp időben, mert az egyik terepjáró irdatlan erővel taszította a szalagkorlát felé a furgont.

– Három! – üvöltötte el magát Carl, mire Ben megacélozta magát az eddig a karjában tomboló fájdalom ezerszeresével szemben, kinyitotta az ajtót, és egy lendülettel átugrott a szalagkorláton.

Carl még látta, ahogy a legjobb barátja kiugrik a kocsiból, aztán egy gyors mozdulattal sebességet váltott, tövig nyomta a gázt, és nekihajtott annak a kocsinak, ami eddig őt próbálta leszorítani az útról.

Két perccel később azt láthatták az üldözőik, hogy egy afro-amerikai, fiatal srác mászik ki a roncsok közül felemelt kezekkel. Carl megadta magát.

Bent viszont már nehezebb volt megtalálni. Nem találtak mást, mint néhány vérfoltot, és ez órákon keresztül így is maradt. És amikor végre felbukkant, csak úgy a semmiből, már nem volt ereje védekezni, hagyta, hogy elkapják. Senki sem tudta, hogy élte túl, de mégis életben volt.

Mindketten pontosan tudták, hogy itt a vége.