Hollókirálynő

LBRedding

3. Hogyan szökj meg onnan, ahonnét még senkinek se sikerült?

2018. május 30.

Robin már akkor rettegett, amikor még csak jó pár kilométerre volt az Asylum fegyháztól. Gyűlölte azt a helyet, már attól felfordult a gyomra, hogy egyáltalán rágondolt. Így hát nem csoda, hogy kis híján elájult, amikor rájött, hogy hova rángatták el a szolgálati lakásából.

Az Asylum fegyház nem tartozott a legszívmelengetőbb helyek közé. A mutánsbotrány kirobbanása után pedig a leginkább rettegett hellyé vált egész Amerikában, mint a különleges képességű bűnözők gyűjtőhelye. Nem mintha egészen addig nem lett volna az, de az utóbbi néhány hónapban már ártatlanokat és bűnösöket is kivétel nélkül ide zártak be. Rövid időn belül úgy nézett ki a börtön, mint egy heringesdoboz.

Robin Grayson joggal retteghetett az Asylum bentlakóitól. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt képessége. De jobbnak látták őt ide zárni, nem pedig egy hagyományos börtönbe, ahonnan még képességek nélkül is könnyedén kiszökhetett volna.

Maga az Asylum nem csak egy egyszerű mutánsbörtön volt. Lehetetlen volt megszökni belőle. És nem tudni, miért és hogyan, de senkinek sem sikerült használnia a képességeit a falakon belül. Egyvalakit leszámítva.

Úgy nagyjából másfél hónapja két új lakót kapott a fegyház, ami csoda volt, hiszen egy hónap után szinte már sehol sem maradtak mutánsok az országban, mert majdnem mindenkit sikerült elkapni, aki nem disszidált vagy bújt el kivételesen jól. Elég nagy port is kavart a két újonc, főleg, amikor valahogy kiszivárgott, hogy mindkettő kiskorú, holott gyerekeket nem nagyon zártak az Asylumba. Őket olyan helyre küldték, amiről nem tudott senki semmit. Az egyikük a pletykák alapján lekerült az Alagsorba, amitől nem hiába félt az összes fegyenc. Az Alagsorban két dolog volt csupán: a pszichiátria és a csatornarendszer bejárata, ami rejtegetett néhány érdekességet, leginkább víz alatti cellákat. És a gyereknél csak egy dolog volt sokkalta különösebb: az Amazon.

Az Amazon körülbelül Robin érkezése után egy héttel került az Asylumba, és már akkor felborzolta az őrök és a rabok idegeit egyaránt. Néhányan még látták is, amikor behozták, és azt beszélték, hogy első pillantásra nem több egy egyszerű kamaszlánynál, aki nagyjából Robinnal lehetett egyidős, vagyis úgy tizenhat-tizenhét éves. Akinek bokáig érő szőke hajkoronája van, és olyan bomba kinézete, hogy toronymagasan lekörözné az összes eddigi szépségkirálynőt. Aztán szigorított zárkát kapott – ami egyedül a legveszélyesebb raboknak járt ki –, és ezzel máris kiérdemelte az Asylum Legszexibb Közveszélyes Bűnözője címet.

Robin már egy jó ideje kénytelen volt az Asylum vendégszeretetét élvezni, és igyekezett meghúzni magát a rengeteg mutáns között. Leginkább csak csendben figyelt, és igyekezett minden számára lényegesnek tűnő információt összeszedni, miközben valahogy eltitkolni, hogy kiskorú, és összességében nem több egy mesterien kiképzett Vörösbegynél. Volt is oka eltitkolni, hiszen a Vörösbegyeket sehol sem tűrték meg igazán.

A Vörösbegyek lényegében egyszerű kölykök voltak, akiket valamilyen úton-módon megtalált magának a Fehér Ház, és „felkarolta” őket, ami nem állt másból, mint egy földalatti titkos bázison hat évig bérgyilkosnak képezték ki az innen-onnan összekapart, többnyire árva, utcagyerek, vagy a szülők által adományozott fiúkat. Összesen hatot, akik mind madárnéven folytatták a pályafutásukat, már akik túlélték.

Csak három fiú volt, aki képes volt végigcsinálni a képzést, és túl is élt a világban, miután kikerült a Fészeknek nevezett bázisról. Ebből az egyikük, a képzés befejezésekor csak nyolcéves Veréb még bent maradt a Fészekben, hogy tovább képezzék. Így hát Robint leszámítva – aki amúgy meg Vörösbegy kódnéven rótta az utcákat, és néhanapján visszatért aludni a szolgálati lakásába – egyedül egy Sólyom nevű fiú maradt, akit Robin nem is látott azóta, hogy a negyedik társuk, akinek sikerült a képzést befejeznie, Feketerigó egy közös küldetésben életét vesztette. Attól a naptól fogva a két madárfiú külön utakon járt.

Most is Sólyom járt az eszében. Igaz, Sólyom nem volt kimondottan az a bizonyos kedves és szociális áldott jó lélek, de sosem hagyta, hogy adósa legyen bárkinek is, és pedig Robinnak most épp az volt. Ő biztos kirántaná a szarból, ha tudná, hogy abban van – vélekedett Robin. De inkább meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot a régi társával. Inkább csak hallgatózott, és ha bárki a nem létező képességeiről kérdezte, szemrebbenés nélkül hazudta, hogy gondolatolvasó.

Pontosan tudta, miért van az Asylumban, és azt is, hogy kik vannak még, akik hasonló okok miatt kerültek ide. Mindezt annak köszönhetően, hogy volt rokona annak a projektnek a vezetőségénél, akik ide juttatták.

Három személy volt még rajta kívül, akik azért voltak itt, mint ő. A nemrég bekerült két kamasz, és az Amazon, akinek senki sem tudta a nevét. Elméletileg államtitoknak minősült, gyakorlatilag – és Robin ezt is a pletykákból derítette ki, amik a tapasztalatai alapján veszélyesen pontosak voltak az Asylumban – egyszerűen nem tudták kihúzni az Amazonból, hogy mi a neve. Hiába fenyegetőztek, könyörögtek, vetettek be erőszakot, a lány makacsul hallgatott, miközben olyan ártatlan szemekkel nézett a kihallgatóira, mint a ma született bárány.

Persze egyáltalán nem volt ilyen ártatlan kislány, de az nem derült ki, hogy vajon milyen képességeknek is van a birtokában.

A másik két tinédzserről, akik szintén nagy port kavartak, nem sok dolog derült ki, Robin is csak futólag látta őket. Két fiú volt, az egyikük valószínűleg egy kyborg, legalábbis a felemás szeméből és a testét itt-ott befedő ezüstszínű fémlapokból ezt lehetett kikövetkeztetni. Ő csupán néhány cellával Robin mellett kapott helyet, és a fiú egyszer meg is próbált beszélgetést kezdeményezni, sikertelenül. A másik új rabról nem sok dolog derült ki, mert mindössze annyi időre látták, amíg elvonszolták az Alagsorba. De Robin arra következtetett, hogy akit talpig véresen visznek az Alagsorba, sok minden lehet, de ártatlan és gyenge képességű biztos nem. Mindenesetre a kiskölyök – mert a magassága alapján nem lehetett több tizenkettőnél, habár Robin ennél idősebbnek tippelte a viselkedése alapján – nem volt épp piskóta, ugyanis nem egy őrt hordágyon hoztak fel az Alagsorból.

A kyborg srácot a naponta kötelező kint töltött időben látta legközelebb. Habár nem engedték, hogy a rabok együtt egyenek, még az Asylum sem bújhatott ki a kötelezettségek alól, szóval ha kellett, ha nem, a rabok minden nap legalább másfél órát kénytelenek voltak a cellájukon kívül, többnyire a kopár udvaron tölteni, ha esett, ha fújt.

Robin legnagyobb meglepetésére ez alkalommal a kyborg kezdeményezett beszélgetést.

– Te vagy rajtunk kívül az egyedüli kiskorú, ugye?

Robin megdermedt a kérdés hirtelenségétől, és egyáltalában attól, hogy valaki tudja, hogy még nincs huszonegy. Ez elvileg államtitok volt, senki sem tudhatott arról, hogy az Asylumban van, arról meg pláne, hogy még nem nagykorú.

– Lehetőleg halkan, ez titok – sziszegte, miközben próbált úgy tenni, mintha egy jelentéktelen dologról beszélgetne a több mint két méter magas, afro-amerikai kopasz sráccal, akinek a magassága és képességei miatt nem sok olyan rosszakarója maradt a börtönben, aki árthatott is volna neki. Ami azt illeti, még a börtönőrök is rettegtek tőle, és gyorsan ráragadt az Ólomkatona név. Ahogy Robinra is a Kismadár, mert mindenhol ottvolt és mindent hallott, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, hogy létezik. Akárcsak a madarak.

– Tisztában vagyok vele – sziszegte vissza Ólomkatona. – Vörösbegy csak azért kerülhet az Asylumba, mert egy másik börtön nem lenne számára kihívás.

– Honnan tudsz te a Vörösbegyekről? – dünnyögte Robin. Habár egyedül az ő kódneve volt a Vörösbegy, mert ő volt a program első alanya, a program neve miatt az összes madárnevű bérgyilkosfiút így hívták.

– Ne akard tudni – válaszolta Ólomkatona. – Az Asylumba csak akkor kerül kiskorú, ha arra nyomós ok van. És ez az ok valószínűleg ugyanaz mindkettőnknél.

– Erre én is rájöttem. A Titánium-különítmény. Tudod, Öngyilkos Osztag kamaszverzióban.

– Még szép, hogy tudom. – Ólomkatona szinte rá sem nézett Robinra, hanem a tekintete ide-oda ugrált az udvaron. A két szeme egymástól függetlenül forgott, ami elég egy horrorisztikus látványt nyújtott. A bal szeme élénk világoskék volt, míg a jobb szénfekete, és a tökéletesen kopasz fejének bal oldalát szinte teljesen elfedte egy szabálytalan formájú fémlap. Már ezért is igencsak rémisztően festett.

– Rajtunk kívül hányan vannak még? – kérdezte végül Ólomkatona egy némaságban töltött perc után.

– A haverod egész biztos azért van itt. Tudod, akit levittek az Alagsorba.

Ólomkatona elfintorodott.

– Ne is említsd, hova vitték. Az utóbbi másfél hónapban hol kísérleti laborból, hol pedig elmegyógyintézetből kellett összekaparnom a szerencsétlent, mert mindenhonnan szökni próbált. Többnyire sikeresen, én meg szöktem vele minden alkalommal.

– Mégis mi lehet a képessége, ha ennyire vigyáznak rá?

A kyborg megrázta a fejét.

– Ne akard tudni. Másokról tudsz? – váltott témát.

– Elvileg az Amazon is azért van itt. Velünk lehet egykorú, de nem szól egy szót sem, szóval nem tudni róla semmit. Elvileg nem hat rá a börtön, és még megvannak a képességei, hallottam két őrt arról beszélni, hogy látták, de meg sem próbál szökni.

– Rám se hat – vonta meg a vállát Ólomkatona.

– Hogy mi?! – kapta fel a fejét Robin. – És ezt csak most mondod?

– Nem kérdezted – vágta rá a kyborg. – Félig robot vagyok, ráadásul nem földi technológia, szóval nem hatnak rám az ilyenek. Annyira nem nagy ügy.

– Persze – bólintott Robin úgy, mint aki egyetért. Mint képesség nélküli ember, nem nagyon tudott hozzászólni a dologhoz.

– Meg tudnánk innen szökni – jegyezte meg Ólomkatona halkan, mire Robin meglepettségében félrenyelte a levegőt.

– Te most szórakozol velem?! Ez a hely egy kicseszett erődítmény… – Gyorsan elhallgatott, és halkabban folytatta. – Lehetetlen innen megszökni.

– Egyedül – mondta Ólomkatona. De nekem megvannak a képességeim. Az Amazonnak is. A kölyköt meg ki tudjuk hozni az Alagsorból. Ha itt hagyjuk, megdöglik. És hasznát vehetjük…

– Látom, szeretsz álmodozni – állapította meg Robin. – Ez LE-HE-TET-LEN.

– Haver – pillantott rá Ólomkatona jelentőségteljes pillantással. – Fél éve egy robbanásban szénné égett a fél testem, és csak azért éltem túl, mert az apám puszta véletlenségből rábukkant egy földönkívüli technológia által működtetett mesterséges intelligenciára, ami képes önállóan gondolkodni, és megfelelő gazdatestnek talált, szóval félig nem is én döntöm el, mit csinálok. Ezek után elég nehéz bármit is lehetetlennek hinni.

– Egy kicsit sokat árultál el magadról – jegyezte meg Robin.

– Viszont a segítséged nélkül nem tudnék megszökni innen, és ez fordítva is igaz – mutatott rá Ólomkatona. – És ha jól gondolom, baromira ki akarsz innen jutni.

– Ha akarnám, megtenném – vonta meg a vállát Robin. – Az első blikkre hibátlan megállapításod egyedül ott hibádzik, hogy én önként jöttem ide.

Ólomkatona azonnal elkomorodott.

– Tuti kamuzol. Ide önként nem jön senki.

– Hacsak nem valami célja van azzal, hogy ide jön – bólintott Robin. – Nekem az, hogy a nővérem és a lánya túléljék a nagybátyám haragját.

Ólomkatona arcán tisztán látszott, hogy nincs képben.

– A lényeg, hogyha nem engedelmeskedem a nagybátyámnak, aki egyben az egész Vörösbegy- és Titánium szarságnak a kitalálója, akkor nekik kampec – magyarázta el Robin tömören, mire Ólomkatona csak bólintott.

– Megoldjuk. Nyugi. Amint megszöktünk, találunk rá alkalmat, hogy értesítsed, én meg tudok néhány helyet, ahol elrejtőzhet a lányával együtt.

Robin igencsak kecsegtetőnek találta a gondolatot, és a kyborg is meglehetősen megbízhatónak tűnt, de a látszat számára nem nagyon volt elég ahhoz, hogy valakinek higgyen is.

– Honnan tudnám, hogy nem versz át? – kérdezte.

– Ha jól tudom, akkor erre is kiképeztek a Fészekben – vágta rá Ólomkatona.

Talált, süllyed. Robin tényleg észrevette, ha valaki hazudott, legfeljebb nem tette szóvá a dolgot. Többek között erre is megtanították. De még mindig nem stimmelt valami. Ennek a srácnak még a nevét sem tudta, de ő rengeteget tudott róla, Isten tudja, hogy mégis honnan. De egyelőre nem tartotta kimondottan veszélyesnek a fiút. Ennek ellenére nem bízta volna rá szívesen a nővére és az unokahúga életét.

– A rokonságomról inkább gondoskodom én. Amúgy megoldható – mondta végül, mire Ólomkatona kezet nyújtott neki.

– Amúgy meg Carl Logan vagyok – mutatkozott be. – Csak hogy ne a börtöni nevünkön szólítsuk egymást.

Robin csak némi hezitálás után fogott kezet vele. Rendes srácnak tűnt, de egyelőre jobbnak látta nem feltétlenül megbízni benne.

– Robin Grayson – mondta végül.

Megtervezni a szökést rejtélyes módon még csak nem is volt nehéz. Robin természeténél fogva jó stratéga volt, Carl meg olyan könnyedén számolt a robot agyának köszönhetően, hogy Robin fejében épp hogy csak megfogalmazódott valami, Carl már elő is állt a számadatokkal és a statisztikával. Nem volt ugyan egyszerű tervezgetni, mert csak abban a napi másfél órában beszélhettek, amikor mindenki kint volt az udvaron, és elég nehéz volt feltűnés nélkül a szökést tervezni. De végül sikerült megalkotni a mindkettőjük szerint tökéletes tervet, minden egyes rizikófaktorral együtt. Már a szökés időpontja is megvolt.

– Oké – sóhajtott Robin tíz nappal később, mikor ismét az udvaron kellett tartózkodniuk. – Akkor minden részlet világos?

– Mint a nap – emelte fel Carl a hüvelykujját.

– Akkor jó. Enyém az Amazon, te pedig addig előkaparod a haverodat az Alagsorból. Ahogy megbeszéltük.

Azon a napon pontosan este tizenegy óra ötvenkilenc perckor a biztonsági kamerák képei kimerevedtek. Mivel egy lélek sem tartózkodott a folyosókon, mert a rabok és az őrök (titokban) is az igazak álmát aludták, ez nem nagyon tűnt fel senkinek.

Az egyik folyosón egy test nélküli robotkéz rohant végig, mintha csak az Addams Family egyik jelenete elevenedett volna meg a börtönben. Elrohant a legközelebbi fémszekrényhez, amit többnyire csak a karbantartók nyitogattak, ha valami probléma merült fel az elektromos vezetékekkel.

Robin eközben csendben figyelte a celláján kívül zajló eseményeket, és összefont ujjakkal drukkolt, hogy sikerüljön a terv.

Öt percen belül velőtrázó robbanás rázta meg a folyosót, törmelékdarabokkal szórva tele mindent. Rögtön utána beindult a füstjelző, és aktiválódott a vészhelyzeti protokoll. A cellaajtók kinyíltak, a rabok kitódultak a folyosóra, és egymást kérdezgetve, totális káoszban viharzottak le az udvarra.

A nagy kavarodásban senkinek sem tűnt fel, ahogy Carl csuklójához ismét csatlakozik az elkóborolt robotkéz, és Robinnal együtt elsettenkedik a hátsó lépcsőhöz, ami ilyenkor üres volt,

mert egyedül a börtön dolgozói használhatták, akiknek most a rabok fegyelmezett vonulását kellett felügyelni.

– Akkor te mész a szigorított zárkákhoz fel, én meg az Alagsorba – foglalta össze Carl, mire Robin bólintott, és már mindketten elindultak a megbeszélt irányba.

Carl már előzőleg feltörte az Asylum rendszerét és letöltötte a nyilvántartást az alaprajzzal együtt, amit meglepő pontossággal felrajzolt egy újságpapírra, és egyik nap az udvaron Robin kezébe nyomta. Robin most előhalászta a rabruhája zsebéből a papírt, hogy az alapján tájékozódjon. Könnyedén megtalálta az Amazon celláját, mert Carl még a pontos helyet is bejelölte neki, hogy minél gördülékenyebben menjen az akció. Ha jól számolt, maximum fél órájuk van arra, hogy megszökjenek, mert annyi idő alatt simán kiérnek a tűzoltók, és sikerül visszaszorítaniuk a tüzet, amit a robbanás okozott. És egyedül a leltározásnál fog feltűnni, hogy eltűntek, ami valószínűleg csak a tűz eloltása után lesz, mivel senkit sem érdekel, hogy egyel több vagy kevesebb mutáns éli túl a „balesetet”. Talán ezért sem foglalkoztak nagyon azokkal még vészhelyzet esetén sem, akik szigorított zárkában vagy az Alagsorban voltak.

Robin viszonylag könnyen megtalálta az Amazon celláját, és amikor meglátta, még a lélegzete is elállt. Az, amit az Amazonról meséltek, egyáltalán nem is hasonlított a valóságra. Robin képtelen volt elhinni, hogy ilyen gyönyörű teremtmény egyáltalán létezik. Az Amazon maga volt a megtestesült istennő, és még az ormótlan narancssárga rabruhában is valami eszméletlenül festett. Arról nem is beszélve, hogy fejjel lefelé lebegett a cella kellős közepén, tökéletes nyugalommal, habár a cellája ajtaja nyitva volt, mert a vészhelyzeti protokoll életbe lépésekor minden ajtó kinyílik. Aranyszőke, hullámos haját rózsaszín tincsek tarkították, és olyan hosszú volt, hogy legalább a térdéig ért, legalábbis Robin így tippelte, mert nem nagyon látta. A bőre karamellszínű volt, arca szív alakú, szeme nagy, vonásai finomak.

Amikor az Amazon rájött, hogy figyelik, a szeme azonnal felpattant, és egyenesen Robinra meredt. Gyönyörű zöld szemei voltak, ezt Robin azonnal megállapította. Habár nem nézhette sokáig az Amazon szemeit, mert a lány azonnal odaröppent – igen, röppent, hiszen repülni is tudott –, és veszélyes közelségből belebámult Robin arcába. Robin pedig kis híján elolvadt az Amazon közelségétől. Ilyen kis távolságból még azt is látta, hogy az Amazonnal hatszög alakú pupillái vannak.

Aztán az Amazon nemes egyszerűséggel szájon csókolta. Nem tartott tovább egy másodpercnél, de Robin abban az egy másodpercben valahol a mennyekben járt, miközben úgy érezte magát, akibe belecsapott a villám, és egy bomba robbant volna a gyomrában, a gyújtózsinór meg a szájában volt.

A pillanat gyorsan elszállt, az Amazon elrántotta a fejét, és hátrált egy keveset, hogy megnézhesse magának Robint.

– Őszintén sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – mondta ártatlan hangon, tágra nyitott szemekkel.

– Semmi baj… – válaszolt Robin a csóktól még mindig kábán.

– Ezt örömmel hallom – állapította meg az Amazon. – Serayah Koriand’r vagyok a Tangeo bolygóról. A népünk ajakkapcsolat útján sajátít el nyelveket, így hát remélem érthető, hogy az előbb megcsókoltalak. Remélem, ez a gesztus nem jelent semmi rosszat ezen a bolygón.

– Nem, megnyugodhatsz… – hebegte Robin.

– Jó tudni – sóhajtott Serayah. – Van valami oka annak, hogy meglátogattál? El kell ismernem, ezek a földi vendéglátóhelyek elég barátságtalanok.

– Ez egy börtön. Itt sosem a legjobb a fogadtatás – próbálta megnyugtatni Robin.

– Különös, hogy börtönben vagyok, holott azt sem tudom, mit követtem el – állapította meg Serayah.

– Azt hiszem, felrobbantottál egy katonai bázist – mondta Robin, ugyanis Carl ezt is megtalálta Serayah Koriand’r aktájában. – Ami ezen a bolygón elég súlyos kihágás. Amúgy igazad van, nem fogadják valami szívesen az idegen bolygóról érkezőket. Tudod, az ember egy olyan egoista faj, ami meg van győződve róla, hogy a sajátján kívül más bolygón aligha van élet.

– Ezt meg fogom jegyezni – bólintott Serayah. – Szóval, kedves… még be sem mutatkoztál, elárulnád a látogatásod célját?

– A nevem Robin Grayson – mutatkozott be Robin, és meghajolt Serayah előtt, hogy illedelmesebbnek tűnjön. – És azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Habár ahogy elnézem, nem lett volna rá nagy szükséged.

Carl eleinte meglepődött, amikor viszonylag könnyen eltalált az Alagsorba, aztán megállapította, hogy rengeteg a túlzás a börtön biztonsági rendszeréről (talán azért, mert ez jobban megrémíti a rabokat, és így talán viselkednek). Bizonyos mértékig. Egyik zár sem okozott neki különösebb problémát, még egy kezdő hacker is könnyedén feltörhette őket, hát még ő, akit félig számítógép irányított. Nem is értette, Ben miért nem próbált kitörni, holott néhány helyen a rácsok is olyan rozsdásak voltak, hogy az Bennek semmi lett volna. Ha a kiskölyök innen nem próbált megszökni, komoly problémák lehetnek.

Az alagsor mennyezete az átlagnál is alacsonyabb volt, fényből is épp csak annyi volt, hogy ne vakon kelljen tapogatóznia az őröknek, akik jelenleg odafönt tartózkodtak a többi rabbal együtt. Az Alagsornak két osztálya volt, a „Mentálisan Sérültek Osztálya” – vagyis az őrülteknek fenntartott részleg, és az üzemen kívüli cellák, amik még lejjebb voltak, és már a nagy részüket elárasztotta a víz, mivel az Asylum nagyon közel volt a tengerhez. Na jó, inkább benne a tengerben. Mivel az Asylum egy mesterséges szigeten feküdt úgy két kilométerre Bostontól, és egy híd vezetett a parttól a börtönig. Carlnak nem okozott gondot kideríteni, hogy Ben valahol az egyik ilyen cellában van.

– Haver? – szólt be Carl a cellába, ahol elméletileg Bent tartották fogva. – Jól vagy?

Felelet nem jött, viszont a csobbanások és a fájdalmas sziszegés egyértelműen arra engedett következtetni, hogy van bent valaki. És a világító zöld szempár sem hagyott más lehetőséget.

– Ezt nemnek veszem – jegyezte meg Carl, és fél kézzel összezúzta a zárat.

Robin és Carl legközelebb a szemétlerakónál találkoztak, ahonnan hajók vitték el a szemetet hetente egyszer. Robin maga mellett terelgette Serayah-t, akinek, mint kiderült, könnyű elvonni a figyelmét, és Robin csak nehezen tudta megakadályozni, hogy a lány elkóboroljon valamerre, mert annyira érdekesnek találta a börtönt. Carl pedig a vállán cipelte Bent, mert a fiú az utóbbi két hónapban annyira legyengült, hogy lábra állni sem tudott.

– Basszus – szisszent fel Robin, amikor meglátta a hídon sorban közeledő tűzoltóautókat. – Ezek mellett hogy megyünk ki?

– Ahogy megbeszéltük – vágta rá Carl. – Elkötünk egy furgont, és szépen kimegyünk. Van rá négy egész percünk, az pontosan elég rá. Most pedig, ha megkérhetném, vigyázz a kölyökre, amíg kiiktatom a sofőröket. – Carl óvatosan leszedte a válláról Bent, és már rohant is a legközelebbi rabszállító felé, ami épp abban a percben parkolt le, és a sofőrök már készültek leszállítani azt az egyetlen rabot, aki a kocsiban tartózkodott.

Meglepően egyszerű volt leütni a két sofőrt, akiknek nem sok esélyük volt Carllal szemben. Carl gyorsan bevonszolta őket egy másik kocsi mögé, és fordult is volna Robinék felé, hogy jelezze, hogy indulhatnak, amikor valaki megbökte a vállát.

Carl meglepetten pördült meg a tengelye körül, és szembe találta magát egy szürke ruhás, beesett arcú, sötét hajú lánnyal, aki mereven bámult az arcába. Alig lehetett nála fiatalabb.

– Öh… helló – köszönt bizonytalanul a lánynak, aki amúgy meg talpig mocskos volt, és olyan sápadt és, mint egy kísértet.

– Szökni készültök? – kérdezte a lány rekedt hangon.

– Talán jönnél velünk? – kérdezett vissza Carl, mire a lány bólintott.

– Azért vagyok itt, mint ti.

– Jó neked – vágta rá Carl, és intett a szemétlerakónál várakozó társainak, hogy jöhetnek. Közben a derekánál fogva felemelte az ismeretlen lányt, és felrakta a rabszállítóra, mint ahogy a kisgyerekeket szokták feltenni valahova.

– Ez meg hogy kerül ide?! – mutatott Robin a lányra, miután felkapaszkodott a rabszállítóra, és felsegítette Serayah-t, és a lánnyal együtt megpróbálták Bent is valahogy feljuttatni a kocsira.

– Azt állítja, hogy ugyanazért van itt, mint mi – vonta meg a vállát Carl, és beült a volán mögé.

– Öhm… oké – harapta össze az ajkát Robin, és kissé félve a lányra pillantott, aki úgy ült a rabszállító sarkában, akár egy szobor. – Szia…

– Neked is szia – biccentett a lány.

Az ellenőrzésen könnyedén átjutottak, mert Carl ellopta az egyik leütött sofőr azonosító kártyáját, amivel nyitni lehetett a kapukat. Robin gyanúsnak találta, hogy eddig minden gördülékenyen ment, leszámítva persze a fura szürke ruhás lányt, aki nem szólt semmit egész úton, csak mereven nézte mindhármukat (Carlt nem nagyon tudta bámulni, mert ő vezetett).

– Orvos kéne neki – állapította meg végül a lány Benre pillantva, aki alig volt eszméleténél, és Robin meg Serayah között ült, hogy ne essen le a padlóra. Mindezt húsz perccel az után, hogy elindultak.

– Ezt mi is tudjuk – morogta Robin. – De mint láthatod, nem nagyon tudjuk dokihoz vinni, mert fél órája sincs, hogy megszöktünk Amerika legrettegettebb börtönéből.

– Nyughassatok ott hátul! – szólt hátra Carl.

– Különben is: még csak a nevedet sem tudjuk – jegyezte meg Robin.

– Rovena Roth – vágta rá a lány. – Így jobb?

– Egy fokkal – bólintott Robin.

– Clevelandból jöttél… ugye? – kérdezte Ben erőtlenül, mire mindannyian felé fordultak. Robin még nem hallotta, hogy a fiú egyáltalán megszólalt volna, egyedül a nevét tudta, azt is azért, mert Carl elárulta neki. Azt sem gondolta, hogy egyáltalán van még ereje beszélni.

Rovena kővé dermedt a kérdéstől, és villámló szemekkel Benre pillantott.

– Honnan tudod?

– Az árvaházban… ahol voltam… ugyanilyen… egyenruha volt… – sóhajtott Ben, aztán rögtön vissza is ájult.

– Jó tudni – bólintott Robin.

– Ki ért az elsősegélyhez? – kérdezte Rovena, mire Serayah csak megrázta a fejét, Robin meg értetlenül bámult rá.

– Nézd, öhm… Rovena, megértem, ha nem akarod, hogy kinyiffanjon a srác, de…

– Nem mondtam ilyet – felelte Rovena kifejezéstelen arccal. – Csak megkérdeztem, ki ért az elsősegélyhez.

– Itt annál többre lesz szükség – dünnyögte Robin.

Robin csak most döbbent rá, hogy egyáltalán nem gondoltak rá, hogy mi lesz az után, hogy megszöktek. Most, hogy sikeresen kijutottak az Asylumból, ahonnan elvileg lehetetlen megszökni – igaz, végül egyel több fővel távoztak a tervezettnél –, halványlila gőze sem volt, hova mehetnének. Az első dolog, ami eszébe jutott, az a cirkusz volt – az a cirkusz, ahol a gyerekkorát töltötte, és jelenleg a nővére is ott dolgozott, de gyorsan elvetette, hiszen a nagybátyja számít rá, hogy oda megy. A szolgálati lakása szintén kilőve, csakúgy, mint bármi vagy bárki más, ami a Vörösbegyekhez köthető.

– Valakinek valami tippje nincs, hova menjünk? – kérdezte, hátha a többieknek van ötletük.

– Az egyetlen helyről, amit ismerek, épp most jöttünk el – jegyezte meg Serayah ártatlanul.

– Nekem mondjuk van egy tippem… – vetette fel Carl. – De akkor még ki kell bírnunk egymást pár óráig. Hé, kölyök, menni fog? – pillantott rá Benre a visszapillantó tükrön keresztül.

– Szerintem ne kockáztassunk – motyogta Rovena, mire Robin dühösen szikrázó szemekkel meredt rá.

– Ide figyelj, kislány, jelenleg az életünk a tét, és az lenne a legjobb, ha nem tesszük fel a sajátunkat csak azért, hogy túlélje egy olyasvalaki, aki már amúgy is a végét járja. És jobb lenne nem elfelejtened, hogy hol a helyed. Egyedül azért vagy itt, mert Carl nem akart otthagyni téged az Asylumban, és az utolsó pillanatban felpakolt a kocsira, szóval azt ajánlom, húzd meg magad.

– Hé, Kismadár, vigyázz a csőrödre, mert ha én fogom be, annak nem lesz jó vége! – förmedt rá Carl Robinra. – A kiscsaj ugyanúgy a Titánium-program része, különben nem hozták volna az Asylumba. És ha már az Amazont kihoztuk, az a minimum, hogy ő is jön. Arról nem is beszélve, hogyha már fáradoztam azzal, hogy Bent kihozom az Alagsorból, akkor már nem hagyom kinyiffanni.

– Ki az az Amazon? – pislogott Serayah meglepetten.

– Ez a beceneved, mert nem tudják az eredetit – segítette ki Robin.

– Óh, elnézést – kapta Serayah a szája elé a kezét. – A nevem Serayah Koriand’r, ha valaki esetleg még nem tudná. De hívjatok nyugodtan Serának.

– Üdv, te Sera nevű űrbéli idegen, az én nevem Carl, és hívj nyugodtan Carlnak – vigyorgott rá Carl Serára a visszapillantóból. Sera válaszul csak kuncogott.

– Szóval UFO vagy – állapította meg Rovena.

– Nem hallottam még ezt a kifejezést, de ha te mondod, biztos – vonta meg a vállát Sera.

Ben ismét magához tért, de azúttal megpróbált lehetőleg úgy elhelyezkedni, hogy minél kevesebb kínt kelljen elviselnie. Rovena csupán a fiú arckifejezéséből megállapította, hogy ez nem sikerült.

– Menjünk csak… New Yorkba – fordult Carl felé, aki a fél szemét mindig Benen tartotta. – Max… megállunk valahol.

– Kölyök, észrevetted, hogy még mindig rabruha van rajtunk? – förmedt rá Robin. – Azonnal kiszúrnának!

– A Kismadár lakása itt van Bostonban – jegyezte meg Rovena, mire Robin meglepetten fordult feléje.

– Ezt meg honnan tudod?

– Bármily meglepő, vannak képességeim – dünnyögte Rovena. – Nem mehetünk fel, de ruhát biztos tudsz adni néhányunknak.

Sera, Ben és Carl egyszerre pillantott Robinra, aki csak összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Igen, itt van a lakásom. A két csaj és a kiskölyök kap kölcsönbe ruhát, Carl, bocs, de szerintem te nem férnél bele a cuccaimba.

Robin mindössze három percébe telt, hogy felrohanjon a lakásába, összeszedjen egy zsáknyi ruhát, és vissza is térjen a kocsiba. El is zavarta rögtön a lányokat átöltözni az egyik sikátorba.

– És te miért kerültél abba a… börtönbe? – kérdezte Sera, miközben belebújt Robin egyik pólójába.

– Bonyolult – vágta rá Rovena túlságosan is gyorsan. Monoton rángatta magára Robin ruháit. Igazából még örült is neki, hogy végre megszabadulhat a szürke, most már teljesen mocskos árvaházi egyenruhájától, ami összességében nem volt több egy rémes kinézetű pamut egyberuhánál. Igaz, Robin sem öltözködött valami sokrétűen, ezt könnyedén megállapíthatta, ugyanis piros, fekete és kék holmikból állt az egész ruhatára. Nem mintha Rovena bánta volna, mert szerette a feketét és a kéket, arról nem is beszélve, hogy Robin cuccai Playboy dezodor-,

frissen mosott ruha- és csokoládéillatot árasztottak magukból, ami elsőre elég morbid kombinációnak tűnik, de Rovenának tetszett.

– Te is egy másik bolygóról jöttél? – folytatta Sera a kérdezősködést.

– Nem tudom – dünnyögte Rovena. – Ha máshonnan is jöttem, régen volt, és nem emlékszem semmire.

– Kár – jegyezte meg Sera. – És mik a képességeid?

– Muszáj ennyit kérdezned?

Sera azonnal elkomorodott.

– Ne haragudj rám… még gyakorolnom kell a földi életet. Még nem tudom, mit nem illetlenség megkérdezni. De akkor a Földön nem illik ilyet kérdezni az emberektől?

– Tudod, nem mindenkinek van képessége – sóhajtott Rovena, miközben felkapott magára egy farmert, ami kis híján leesett róla, és olyan hosszú volt, hogy fel kellett hajtania a szárát. A biztonság kedvéért belefűzött egy övet is, hogy ne kelljen állandóan húzogatnia. – És az a kevés, akinek van, nem szeret róla beszélni. Ez amolyan tabutéma.

– Mi az a tabutéma? – kérdezte Sera olyan naivan, hogy Rovenának nem volt szíve nem válaszolni rá.

– Olyan dolog, amiről nem nagyon szabad beszélni, mert kínos, vagy ilyesmi. Tudod, mint… a menstruáció. Arról ugye tudod, mit jelent?

– Persze – bólintott a lány. – Szóval ezekről nem beszélünk.

– Vagy legalábbis nem nagyon szoktak – vonta meg a vállát Rovena. – A legtöbben nem szeretik a képességeiket. Mert ez mássá teszi őket a többi embertől. Kitaszítottá.

– És az rossz?

– Az embereknek a DNS-ükbe van kódolva, hogy féljenek a mástól.

– És mi mások vagyunk – Sera arcán tisztán kivehető volt, ahogy belé hasított a felismerés. – Ezért kell most menekülnünk… ugye?

Rovena bólintott.

– Furcsa egy hely ez a Föld, az biztos – állapította meg Sera. – Tudod, a saját bolygómon nem voltam kitaszított vagy furcsa.

– Már miért lettél volna az?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Sera. – De ezen a bolygón még jobban elítélik a furcsaságokat. Ha láttad volna, mennyire megrémültek a fogva tartóim, amikor meglátták, hogy tudok repülni.

Rovena válaszul csak felvonta a fél szemöldökét, de nem szólt semmit. Sera nem volt számára éppen a legszimpatikusabb lány, de tetszett neki, hogy mindenkivel kedves, függetlenül attól, hogy néz ki az illető. Nem nézett rá undorodva vagy meglepetten, és ilyen Rovenával nagyon régen fordult elő utoljára. Összességében szimpatikusak voltak mindannyian. Kérdés nélkül befogadták. Már amennyire. A fekete hajú fiú, akinek nem tudta a nevét, elég nyers volt vele, viszont kiolvasta a gondolataiból, hogy pusztán azért, mert nem ismeri. Amit meg is értett.

Miután mindkettőjüknek sikerült magukra kapniuk Robin cuccai közül néhányat, visszaindultak megkeresni a fiúkat. Igaz, Sera Rovena megállapítása szerint elég furcsán nézett ki Robin túlméretezett pólójában és farmerében (ami neki legalább nem volt túl hosszú, nem úgy, mint Rovenának, aki nem volt túl büszke a magasságára), de Rovena biztos volt benne, hogy ő sem néz ki jobban a dereka köré tekert nadrágszíjjal, és a pulóverrel, aminek Robin valószínűleg már korábban levágta az ujjait. Rovena inkább mélyen a fejébe húzta a csuklyát, mert nem akart kockáztatni azzal, hogy mindenkinek megmutatja az arcát.

Carl időközben – ki tudja, honnan – lopott egy minifurgont, amit azzal magyarázott, hogy egy rabszállító feltűnő lenne.

– Komolyan? – nyögött fel Ben, akire Robin a biztonság kedvéért ráterített egy dzsekit, és igyekezett megtartani a nála jóval alacsonyabb fiút.

– Beszélni bezzeg tudsz… – morogta.

– Ne cseszegesd – mordult rá Carl, és beült a volán mögé.

– Az, hogy ötször belelőttek, még nem ok a kivételezésre – dünnyögte Robin.

– Csakhogy ez… nem a Fészek… – vágta rá Ben, és igyekezett vigyort erőltetni az arcára, de végül csak egy fájdalmas grimaszra futotta. Rovenának eddig nem sok lehetősége volt megfigyelni Bent, főleg azért, mert a srác arca alig látszott ki a mocsok alól, de annyit könnyedén megállapíthatott, hogy a szóban forgó fiú nem sokat evett az utóbbi időben. Most viszont észrevette, hogy Ben leginkább egy vámpírra hasonlít a sápadt arcával, és a hegyes, leginkább agyarra emlékeztető szemfogaival.

– Na jó, meg eltört pár bordád, oké – ismerte el Robin kelletlenül.

Habár elsőre könnyűnek tűnt mindenkinek felpakolnia a kevéske (vagyis semennyi) motyójával, és eleinte még az is volt, gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem az. Annak ellenére, hogy Robin mindent felpakolt a lakásából, amire elméletileg szükség van, vagyis tetemes mennyiségű készpénz (amit elvileg Robin azzal keresett, hogy embereket ölt), stukker és egy öngyújtó.

Rovena csupán Ben megjegyzésének köszönhetően tudta meg, hogy az úti cél New York, azt viszont nem tudta, hogy miért. Szerencsére Robin rákérdezett helyette. Rovena gyorsan fejben kiszámolta, hogy megközelítőleg négy-öt órát kell kibírniuk egy légtérben, ha a legrövidebb úton haladnak. Aztán Carl gyorsan lelombozta azzal a kijelentéssel, hogy nem mehetnek az autópályán, hogyha nem akarnak feltűnést kelteni, szóval legalább hat órát fognak együtt zötykölődni.

A hat órából végül hét lett. Leginkább azért, mert Robin állandóan zsörtölődött, és ezzel az agyára ment majdnem mindenkinek a kocsiban. Talán egyedül Serát nem zavarta a dolog, viszont Rovenának nagyon kezdett elege lenni a dologból, még ha nem is tette szóvá. Megtette Carl helyette.

– Mondd, talán inkább utazol egy hullával egy légtérben? – förmedt rá, miközben fél szemét végig az úton tartotta.

– Az legalább csöndben van és nem hangos nyögések közepette haldoklik – morgott Robin, és lesújtó pillantást vetett Benre, aki a kinézetéből ítélve a végét járta. – Ha már mindenképp meg akar halni, akkor azt gyorsan és csendben tegye.

– Kínácsi lennék… te hogy viselkednél… öt lövés… után… – nyögött fel Ben.

– Oké – forgatta a szemét Robin. – Carl, keress egy vegyszerboltot.

– Azt meg minek? – kérdezte Carl.

– Megmentem a spanod életét – vágta rá Robin, mire Carl csak a fejét csóválta, és lekanyarodott az egyik közeli kisvárosba.

Húsz perc múlva Carl csikorogva fékezett egy vegyszerbolt előtt, hogy Robin szerezzen… valamit. Rovena gyorsan rájött, hogy miért is kellett vegyszerboltba menni, de inkább nem szólt semmit. A vegyszerek és a lőtt sebek között csupán két összefüggést talált, és egyik sem vidította fel.

– Ez egész biztos jó ötlet? – kérdezte Carl, miközben Robint figyelte. – Nem vagyok vegyész, de nekem ez nem tűnik veszélytelennek…

– Kórházba nem vihetjük, egy orvosi rendelőben meg elkerülhetetlenek lennének a felesleges kérdések – mondta Robin, miközben kloroformmal át egy rongyot. – Nem vagyok orvos, de tudom, hogy kell ellátni egy golyó ütötte sebet gyorsan, igaz, a legkevésbé sem fájdalommentesen. És mivel nem akarom, hogy a kölyök ordítozására idecsődüljön a fél állam, és azt sem, hogy elvérezzen…

– Ha nem… halok bele… felőlem oké – erőltetett magára Ben egy savanyú vigyort. Az utóbbi két hónap után neki már teljesen mindegy volt, hogy mit tesznek vele. Mivel nem nagyon kapott normális orvosi ellátást, szinte az összes sebe elfertőződött, és az sem tett neki valami jót, hogy egy olyan cellában kellett ücsörögnie, ahol térdig ér a sósvíz, ami rettenetesen marta a sérüléseit. És az meg csak rátett egy lapáttal, hogy csak akkor adtak neki enni, amikor kedvük szottyant.

– Jó, mert kurvára fog fájni, ha nem ütlek ki előtte. Igaz, beletelik majd pár percbe… – mondta Robin, és Ben arcára szorította a rongyot. Ben előre tudta, hogy ez lesz a dolog vége, de inkább nem mondott rá semmit, hiszen ennél rosszabb is lehetett volna a helyzet. Bár attól két másodperc után pánikba esett, hogy az arcára terítették a rongyot, csak annyi volt a szerencséje, hogy Carl lefogta, különben valószínűleg reflexből darálthúst csinált volna Robin arcából. A kloroformnak rémes szaga volt, amitől felkavarodott a gyomra, és mintha köd ereszkedett volna az agyára, pár másodperc elteltével már nem nagyon tudott tisztán gondolkozni.

Ösztönből menekülni (vagy támadni) próbált, viszont Carl erőszakkal lenyomta a furgon padlójára. Habár erősebb volt, mint amilyennek látszott, Carllal már nem tudott megbirkózni, mióta a legjobb barátjának az izmai is fémből lettek. Még úgy-ahogy hallotta, ahogy Robin Serát hívja, hogy segítsen be, és látta, ahogy a Rovena nevű lány inkább eltakarja a szemét, csakhogy ne kelljen látnia, mi folyik a méretes csomagtérben.

Rovena legszívesebben nem is nézett volna oda, de Robin a lelkére kötötte, hogy próbáljon meg segíteni valahogy, szóval inkább figyelt, habár rátört a rosszullét csupán a látványtól is. Nem tudta, Bennek milyen képességei vannak, amik miatt bezárva kellett tartani, de nem is volt rá kíváncsi. Csakúgy, mint a Robin által elvégzett instant műtétre, ami elméletileg abból állt, hogy kiszedte a golyókat, és kitisztította a sebeket (ami nem volt sem tiszta, sem pedig kellemes elfoglaltság), majd kiégette ezüstnitráttal, ami Robin szerint elég fájdalmas ahhoz, hogy Ben ne legyen eszméleténél közben. Rovenának volt egy olyan érzése, hogy Robin agyilag nem teljesen komplett, annak ellenére, hogy kifejezetten jóképűnek tartotta. És jó régen tartott bármilyen fiút is jóképűnek.

– Öh… azt hiszem, el kéne indulnunk – bökte meg Sera Carlt, ugyanis Robin őt tette ki a kocsi elé őrködni. Már rég felkelt a Nap, és nem volt épp a legbiztonságosabb egy elhagyatott vendéglő parkolójában sebtében megműteni valakit úgy, hogy a beavatkozást elvégző illetőnek valószínűleg még a vágóhídon sincsenek tapasztalatai – legalábbis Rovena így vélekedett.

– Mi van?! – kapta fel a fejét Robin.

Ekkor hallották meg a szirénákat.