Kedvencekhez adás
18

Hullámok szakadékán

Fülszöveg:

Természeti, táj vers

Hullámok, hullámok:
Álmaikkal ringatózik a tengerész,
s az élő akit nem nyelt el Atlantisz!
Tengerhabokból kilépett bikinis amazonok,
tengeristennők forralják véremet,
mint az álmok becézgető szavakat.
Romantikus bókokat remélnek.
Árok, völgyek, szakadékokat
nyit szét kapuk ajtóiként a Tenger:
Az ős-bölcselő!

Mormogó háborgó temető,
sziklák délceg csípőjét nyaldosó szerető!
Emlékek megtöretett morzsáin
rágódva apró pillanatoknak
tetszik mi megmaradt.
A nap vulkán késhegye
csipkedve még fölsebzi hólyagosodott
bőrömet:
álmatlanság köszönt rám,
valahányszor az éjjel lídérces fénye rám tekint!

Óvatosan merek csak lubickolni:
Küszködve fokozódó oxigénhiányom
a halálfélelemben megsegít;
létet becézgető buborékok
röppenésével veszélyekre figyelmeztet.
S minden lábnyom amit
valaha is halhatatlan érzelmek
róttak sivatagos homokdűnék otthonába
– megkövesedett kővé válik.

De megkérdezte-e valaki is,
miért vérzik a kő, ha víz éri?
Szívemet még most is hangulati
pesszimizmus uralja:
ahonnét csüggedés
s önsajnálat gyengéden világít kifelé!

Eddig magam sem sejtettem,
hogy az adott bombázó pillanatot,
mely örökkévaló mindenséget
közvetít rabul lehet ejteni!
– Szívem titkos, pezsgő bugyraiban
tündérek sejtjei szaladgálnak,
szüntelen, békésen.
Figyelem sorokat teremtő
gondolataimban légzésed
törékeny s apró üteme hogy változik,

s felbecsülhetetlen szíved hogy lassul
s hogy emelkedik mellkasod alatt!
Most már végképp sivár s kietlen
a megváltozott Világ;
nélküled minden érvényét veszti!