IDŐK GERINCE A SEMMI CSÚCSÁN
Tasi83Fülszöveg:
Létösszegző vers
Az ember-lábak mindig felismerik
lét-ösvényeik egyedüli véges célját,
mégis megalkuvó,
áligazságok morzsolgatják őket
nap mint nap egyre kisebbre,
mert vannak dobbanó
szív-kamrák melyek
egész egyszerűen otthontalanok.
Jó volna – persze csak -,
amolyan vándormadár-fészkekre
találni még félúton,
mielőtt késő lesz,
mert most még súlytalannak
fényben érik avarszagú
terhe az ősznek is.
Szándékok meg-megszakadó
huzavonája mintha egyre
kötözné az átlagot;
odabent mindenkinek
ismerős a Lét-kálvária.
Sokszor már senki sem lehet
másabb, csupán szerepét
szándékosan vesztett statiszta;
önző lúzer-bukások közt
térdelni kényszerült
– nem csupán a bűnbánó,
de felismerések megfejthető
corpusa is, félreértések kakofóniás,
méltatlan hangzavarában tán jobb,
ha az ember végleg elenged
sok agymosott, velejéig
számító ellenérvet,
hiszen sajnos bölcselkedve
is tudnak nyakig
mihaszna-ostobák lenni.
Jó volna megpihenni
kicsit az Idők gerincén,
melyet a visszaszámlált
születés kezdetén még
mindenki ajándékba megkapott,
bukott angyalok kara lángol
a Semmi csúcsán,
őrt állva s tán még megóva
az emberség Cassandra-jóslatát…
Miért kell egy halandóságnyi
elvesztegetett időn át
arra várakozni fokozott,
ideiglenes figyelemmel
miként áll lesben a Lét után
az Alvilági mélység?!
Kicsinyeskedő hazugságok
beömlő láva-folyama
mindennapok szervesült
részeként fertőz;
meg kellene felszínre
mosni kétszínű Janusz-arcuk.
Eltékozolt, számító évtizedek
rakódnak ránk észrevétlen,
akár a lappangó öregség,
s egyre kevésbé vagyunk
képesek tudatosítani, miszerint:
mindenhova megkésve jövünk s érkezünk.