Kedvencekhez adás
19

Kagylóból igazgyöngy

Fülszöveg:

Japán szamuráj és harcos természetű lányának története.

Élt Japánban egy nagypapakorú fegyverkovács Hiroyuki nagy ősz szakállt, és botot viselt, mert elég idős volt már hozzá, hogy elvégezhesse mindennapi rutinszerű kötelességeit, és egyedül nevelje lányunokáját Midorit, aki hamar elvesztette szüleit, és jóformán az egész világból csupán csak azt a kis halászfalut ismerhette, mely egy völgyben feküdt, és melyet ráncos hegyek határoltak. Cseresznyefavirágzás havában született, gombszemű kislány egyszerre volt pajkos, huncut-eleven, és ugyanakkor már egészen kiskorában megmutatkozott bátor talpraesettsége, hiszen a többi lánytól eltérően ő sosem szeretett szalmacsutka babákkal, és egyéb játékokkal játszani, sokkal jobban érdekelték nagyapja fegyverei. Sokszor nem értette, hogy a nőknek miért kell minden esetben meghajolniuk, és szolgamód teljesíteniük a férfiak minden apró parancsait és kívánságait. Ilyenkor az öreg fegyverkovács kedvesen megdorgálta és hollófekete hajára barackot nyomott, majd kiküldte a műhelyhez tartozó kis udvarra játszani, ahonnét, még mindig szemmel tarthatta a játékosan komoly kislányt.

Yasahiro szamuráj volt, méghozzá az egyik valaha élt legjobb kardforgató, akit méltán feljegyeztek az ősök krónikáiba is már életében. Egyik nap, amikor tavaszfelé járt az idő teljes, vörös páncélzatban kereste fel az idős kovácsot, és arra kérte kovácsoljon számára egy olyan különleges fegyvert, ami méltó, és becsületére válik minden szamuráj harcosnak.

– Eljöttem hozzád bölcs Hiroyuki, hogy készít nekem kardot! De jól figyelj, hogy olyan kard legyen, ami könnyen elvágja a legerősebb sziklát, az emberi csontot, vagy a legkeményebb gyémántot is!

Az idős mester – bár ropogtak, és fájtak csontkopásos ízületei tiszteletadásképpen egészen a földig térdelt, fejet hajtott a dicső szamuráj előtt, és két tenyerét is maga elé tette:

– Nagy uram! A kard készen lesz, ahogy kívánod!

Váratlanul a kíváncsi Midori kukucskált be a kovácsműhely ajtaján. Odakint cseppekként kezdett esni az eső, és minden sárrá változott, és mivel nem akarta összekoszolni ruhácskáját, ami kimonóra hasonlított úgy döntött, hogy behúzódik az eresz alá, míg elvonul a könnyed, futó förgeteg. Yasahiro ekkor vette észre a kíváncsi kislányt, és magához intette:

– Nocsak Hiroyuki! Milyen kíváncsi lányunokád van neked! Jer csak közelebb te gyermek! – invitálta kedvesen.

Midori tétován, kicsit félénken lépkedett aprócska lábacskáival a nagy harcos lábai elé, és egy sólyom precízségével vette szemügyre egész megjelenését. Roppant izgatott lett a szamuráj páncéltól, és ezt észrevette a dicső harcos is. Ugyanakkor íratlan szabály volt a társadalomban, hogy a lányoknak, és a nőknek szigorúan tilos a Bushido ősi művészetével megismerkedniük. Hadd vezessék csak a háztartást, és szüljenek gyermekeket!

– Midori kisunokám! Hajol a földig a nagy harcos előtt! Yasahiro megtisztelt bennünket látogatásával! – az idős mester abban a pillanatban a földig rogyott, amint a szavak kiejtette száján, azonban a nagyon kíváncsi, és élesszemű Midori nem hajolt meg, csupán kis fejét lehajtotta, és szófogadóan biccentett.

– No nézd csak! Látom te más lány vagy, mint a többi! Hiroyuki! Nemsokára visszajövök a pompás fegyverért! – meghajolt az öregember felé, és a kislány felé is meghajolt, ami merőben szokatlan volt egy dicső harcos magatartásához képest. Ilyesmit a legtöbb szamuráj nem vagy csupán csak a Shogun jelenlétében csinált.

Az idős kovácsmester – ahogy megígérte a dicső nagy harcosnak –, agyagkohóban kezdte hevíteni a nyersacélt, miközben harminchat órája figyelte, táplálta, dédelgette a tüzet, hiszen, ha kialszik a tűz a fémet már nem lehet megmunkálni, és a nagy szentségtörésnek számít. Midorinak sem volt kedve aludni, és ilyenkor csöndes egykedvűséggel, bámészkodással a műhely távolabbi sarkában telepedett le és mindent aprólékosan igyekezett megfigyelni, hogyha majd felnő ő is képes legyen fegyvereket és egyéb eszközöket készíteni.

Egy idős ember számára nehezen ment a munka, ám Hiroyuki a megtisztelő feladatot semmi pénzért sem cserélte volna el. Egy igazi szamurájnak fog kardot kovácsolni, és ez még a legkisebb falvakban is óriási kiváltságszámba ment, és persze hamar híre is ment.

Teltek-múltak a dolgok napok, majd hónapok míg végül majdnem két év kellett hozzá, hogy a szamurájkard eredeti pompájában megállja a helyét a legvitézebb szamuráj derekán is. Súlya könnyű volt, akár a tollpihe, és a kard pengéje olyan egyensúlyban állt az összes őselemmel, amire csak az igazi kovácsmesterek képesek. Azonban az idős kovácsmester a tél vége felé beteg lett, és a kis Midori igyekezett őt ápolni, és gyógyfüves teákkal gyógyítgatni, melyet egy másik asszonytól kapott a közeli faluban. Hiroyuki állapota azonban jottányit sem javult, és mire újra eljött a cseresznyefavirágzás kezdete az idős, sok mindent megélt mester örökre lehunyta szemeit, megbízván kisunokáját, hogyha a szamuráj visszajönne tisztelettel adja át számára a pompás kardot.

Midori nagyon el volt keseredve, és bár megtanulta, hogyha egy férfi sosem hullat könnyeket, akkor egy kislány sem fog szerető nagyapját méltóképpen, fehér ruhácskájában meggyászolta. Már nem maradt senkije, aki befejezte volna nevelését. Gyermekkorának ez a fejezete úgy tűnt lezárult, és örökre a múltba veszett.

Amint beköszöntött a tavasz a dicső szamuráj Yasahiro ismét eljött a kis halászfaluba. Most viszont egyszerű öltözetet viselt, és díszes páncélja nélkül.

– Hallottam a szomorú hírt kis Midori! Nagyon sajnálom nagyapád halálát! Eljöttem a kardomért! – szólt a könnyes szemű kislányhoz atyai hangon.

A kislány odalépett a kovácsműhely sarkához, és máris megtalálta, amivel nagyapja megbízta. A szamurájkard be volt csavarva-kötözve egy színes rongyba, és csupán csak gazdájára várakozott csöndesen. A kislány pufók kezecskéivel jószerivel megfogta, ám megérezte a súlyát, mert kissé tétován, és bizonytalanul nyújtotta át meghajolva a dicső harcosnak.

– Köszönöm Midori! – hajtott fejet előtte a szamuráj, majd óvatosan kicsomagolta új fegyverét, mely annyira büszkén csillogott, szikázott az éltető napfény sugaraiban, akár egy gyémánthegyű, éles tüske. – Á! Pompás fegyver! Nagyapád méltó volt hírnevére! – Párszor ügyesen megforgatta ujjai között, és pörgette-forgatta szúrt és vágott vele a levegőbe. A kislány félelemmel vegyes tisztelettel bámulta a nagy harcost.

Yasahiro visszadugta hüvelyébe a pompás fegyvert és éppen indulni készült, amikor Midori talpraesett makacsággal elé állt, és megszólalt:

– Bocsánat tiszteletreméltó Yasahiro! Nem maradt már senkim! Szeretném Önnel tartani! Megígérem, hogy nem leszek az útjában! – úgy a földig hajolt, akár egy borsószem. A dicső harcos mintha csak saját gyermekét látta volna viszont a karakán kislányban kézen fogta és felültette lovára:

– Elviszlek magammal kis Midori! – felelte, majd harcostól szokatlan módon kantárszáránál fogta a lovat, és úgy vezette gyalogolva a következő faluig a lovát Yasahiro, hogy a kislánynak ne kelljen gyalogolnia.

Telt-múlt az idő, és a régi, konzervatív Japánból valamivel modernebb szigetország lett hihetetlenül dinamikusan fejlődő technológiai újításokkal, okoseszközökkel, és csupa olyan dologgal, melyet egy szegény halászfaluban nevelkedett kislány nehezen ért meg és fog fel, ám Midori olyan gyorsan tanult, hogy már elmúlt tíz éves is, de egy macska ügyességével volt képes megállni a helyét a közelharcban éppen úgy, mintha egy balettnövendék lett volna.

Yasahiro dózsót nyitott a város egyik szegletében. Hozzá bárki betérhetett, még a nagyon szegény családok tagjai közül is akár. S bár ez ellenkezett az ősi törvényekkel késő este szigorúan elsötétített, és kíváncsi szemek elől gondosan elzárt teremben Yasahiro a nőknek is önvédelmi képzést, és harcművészetet kezdett oktatni, mert azt vallotta, hogy a nőnek egy megváltozott világban fontos, hogy képessé váljanak megvédi saját magukat, és kiálljanak önmagukért. Kissé fáradtabb, és valamivel lomhább lett az utóbbi időben, de az aikidóban bárkit pillanatok tört része alatt a padlóra fektetett úgy, hogy az illetőnek még a gerince is csak úgy ropogott egy-egy hátra dobástól.

Midori vezette a háztartást, és hamar, és szívesen beletanult a sütésbe-főzésbe. Egész rendesen elboldogult mind a halas, mind a tésztás ételekkel kapcsolatban. Sokszor előfordult, hogy játszott az ételek ízvilágával, és az evőpálcikákkal is. Egy tűhegyesre kihegyezett evőpálcika egy szakavatott harcos kezében éppen olyan jó fegyver, mint bármi más. Midori nemsokára serdülőkorba lép és ezért Yasahiro elkezdte őt a kardforgatás mellett különböző fegyverek ismeretére is részletesen kioktatni.

A nuncsakuval kezdetben jó párszor óvatlanságból, és dacból saját magát találta fejbe, ám egy-két hónap leforgása alatt szépen beletanult. Kedvence közé tartozott a japán harci legyező, mely egyszerre testesítette meg a kifinomult, művészi egyensúlyt, ugyanakkor, ha a legyezőt széjjel nyitotta apró, szikeéles pengék jelentek meg a legyező harmonikái fölött. A Sai villát azért kedvelte, mert fejleszthette fele finom, és motorikus képességeit mind a két kezén, ugyanakkor egyszerre lehetett vele szúrni, és döfni is, és a védekezésben is hasznosnak bizonyult.

– Midori! Túl sokat gyakorolsz! Miért nem barátkozol a veled egykorúakkal? Miért nem nézel szét a nagyvilágban? Hiszen sehol sem jártál még azelőtt? – kérdezte egyik nap a bölcs szamuráj, mikor félbeszakította gyakorlása közben.

– Mert ez a dózsó nekem biztonságot ad! Egyébként is nem te mondtad mindig, hogy a kinti világ megváltozott?! – kérdésre kérdéssel válaszolt.

– Enyje te lány! Ez nem járja! – csóválta a fejét Yasahiro, majd dolgára ment.

Gyorsan jöttek az évek, és sorrendben változtak az évszakok. Midoriból álomszépségű kamasz, majd fiatal felnőtt lány serdült, aki az iskolai tanulmányait egyetlen pillanatra sem hanyagolta el, és szeretett volna külföldön az U.S.A.-ban vagy valahol másutt tovább tanulni. Emellett hirtelen váratlanul szerelmes is lett egy csenevész, csetlő-botló fiúba, aki informatikusnak készült, és állítólag több cég is érdeklődött munkája iránt.

Yasahiro bölcs előrelátással a nagy út előtt magához hívatta a dózsóban nevelt lányát.

– Hát ez a nap is elkövetkezett Midori! Már régen nem vagy gyerek, de önálló, határozott felnőtté lettél, aki méltóvá vált apja örökségére. – méltóságteljesen kivett egy Katana-kardot az egyik szekrényből és a megilletődött fiatal hölgynek adta:

– Legyen veled ez a Katana-kard mindvégig! Egyszerre óvjon, védelmezzen, tanítson! – tisztelettel meghajolt, és Midori is viszonozta a meghajlást.

Midorinak nagyon fájt a szíve, hogy el kell hagynia a békés, biztonságos dózsó világát, ahol mindennek megvolt a maga rendje, de rájött arra, hogy az élet egyszerű törvénye már csak ez: ki kell lépni a nagyvilágba, és élni kell! Később Amerikában folytatta tanulmányait. Beilleszkedett, és olyan szorgalmasan, serénykedve tanult, hogy diplomája után saját vállalkozást, és iskolát is létrehozhatott, hogy segíthesse a nőket.

Pár évvel később, amikor már gyerekei születtek hírt kapott a dózsóból, hogy Yasahiro valószínűleg nem fogja megélni a következő cseresznyefavirágzást, ezért jó volna még egy utolsó találkozás. Midori azonnal otthagyta munkáját és Japánba repült, hogy végső búcsút vehessen mesterétől, és nevelőapjától.

Mire Japánba ért Yasahiro méltósággal örökre lehunyta szemeit. Egyetlen cetlit hagyott egy felirattal, melyen rejtélyes szöveg állt: ,,Kagylóból igazgyöngy!”