KAPITULÁLÓ KÖZ-ÉRZET
Tasi83Fülszöveg:
Létösszegző vers.
Minden lelki sebben
kicsit hajnalodó repedések érik.
A tetteknek s következményeknek
mintha már nem lenne
sem kezdete, sem vége;
miként s hogyan kapcsolódhatnak
haladék-Időkhöz?!
Mintha a vátesz, vagy épp
feltenni kívánt kérdéseket
egyszerűen le lehetne pöckölni
végérvényes akarattal
egy tátongó szakadékba.
Fuldokló szükség űzné egyik
embert a másik után nem
csupán könnyűvérű
légyott-örömöket keresni,
de a Lélek törvényszerű biztonságát,
mert az újszülött-szavakat sem biztos,
hogy fényesre
kinyalhatja az anya-nyelv.
A dagály s apály
a Létezés szilárdult örvényeiben
rendre itt hagyják
tanúskodásnak szánt lábnyomaikat.
Egyre többen faggatva
kérdeznék még:
,,hogy lehetséges,
hogy az ember dobbanó
szívében is hajléktalan,
amikor lenne Kedvese,
aki angyalként dédelgeti,
s megvigasztalja?!
– Felelet nincs, vagy tán nem is volt.
Az arcok keresztmetszetét
már minden esetben
összekarcolták a visszatartott
igazgyöngyök.
Mintha azok, kik átlépték
a zöld-határt a hátuk mögött
minden visszanőne viszonzatlanul.
Az ember önmagától
egyre messzibb jut,
mégis odabent egyre beljebb,
hogy a megismerés Odüsszeiáján
rátaláljon arra, amit mindig is keresett;
hiszen egyszerre fogoly s balek,
ki hagyta, hogy tudatosan
kihasználják, minden esetben
félreértésekkel szükséges dacolni,
kapitulál a gyáva közérzet.
Fojtott szemrehányás
– annyi se sok -,
s máris készen a Világ egésze,
hogy a sok bűnt, vétket
, s mocskot máris
szőnyegek alá söpörje.