Kartonkoronás Requiem

Tasi83

2026. március 28.

Koszos kartonpapír-koronát

visel egy részeg hajléktalan,

girhes korcs-kutyusa

szimatolja folyton.

Mintha szándékos

torz-undorral tojnának

fejére nem csupán az emberek

– de serénykedő galambrajok is.

 

Valahogy az átlagember se veszi észre,

mintha ugyanígy nyomorulttá

züllesztené a megfeledkezett

humánum s emberi szándék,

hogy ti. emberek is voltunk egykoron,

s most roncsokká forgácsolt

bennünket a kíméletlen Idő.

 

Jó s rossz szándék ma mintha

ugyanúgy hirtelen eltűnne

a sohasem volt sohába.

 

Az ember önmagát kénytelen

dédelgetve vigasztalni,

mint síró kisgyereket,

aki egyfolytában megbocsátó

anyját követeli,

űzött homályos szemeivel

messzi távolok felé tekint.

 

Adós marad minden s mindenki

– nem csupán mostoha Sorsával,

de mihaszna életével is,

melyet születésekor még

ajándék gyanánt kaphatott.

– Illeszkedni muszáj volna

– jól tudhatják

ezt meglepően sokan -,

de vigyázat!

 

Nem behódolni,

és tilos is lenne seggeket kinyalni,

mert az átlag – akárhogy is akarná -,

csupán csak sötét gyalog

lehet méltatlan Léte ócska,

kiszolgált sakktábláján,

így hát – senki sem kérdi -,

tovább tűri emberi méltóságát

megcsúfolandó mocskát

a Világnak.

 

Mélységes verem

s dögkúttá lett a puszta Valóság,

melyből ritkán lehet csupán

végleges kiút; mohó kicsinyeskedőket

ma még űzi, hajtja egyre

a szilárdított koncra leső

búja mohóság, s két pad közt

könnyedén vermek szájába beleesnek,

mert kicsit nap-nap után

meghal az erkölcsi morál

az emberekben,

s nézni kénytelen hasztalan

címeres ökrök, bégető

agymosott birkák táborát,

ahogy mell döngetve

majdnem büszkén saját

életük kicsinyes vágóhidjára mennek.