Kényszer-iszony

Tasi83

2024. április 23.

Mintha a város már csupán
sűrített látomás-képekben
volna képes önmagáról gondolkozni;
mint egy könnycsepp,
galambok szállnak az erkély korlátjára,
és akár a béke, ha megkocogtatják az ablakot,
elszállnak egyből.
Az álmatlanság óráit
már csak poharanként tudja mérni.
Nincsen rend a Világban sem,
éjjel már csak a szerpentinek élnek távoli életet,
minden más rászűkül
az agyakba szándékosan
beleerőltetett híg propagandákba,
az idejutott utakat méricskéli.

Talán már mindenki képtelen elhinni,
hogy gyökerestül megváltozott minden.
Vaksi sunyikként botorkálnak vaksötétben,
akár kuporgó vakondokok.
Elvetemült, lapító férgek önzései
elég veremnek bizonyultak,
hogy mentőkötélnek
kevés belátó értelemet könnyedén elmetszék.

Tűntető, jólcsengő Bűntudat
és önsajnálatban nincs hiány.
Régi vakságok új agyzsongító
sötétséget szabadítanak föl.
Szívroham érhet, ha nem teljesíted
az aznapi munkahelyi éhbér-kvótát!
Depressziód rádkérgesült,
akár a nehezen nyitható dióbél.

A boldogság szaggatott vonalából
sosem derül fény a őszinte-valódibb
érzelmi hullámzásokra.
Minden olyan elgyötört,
mintha az éj sivatag benne,
csonka, szilánkosra tört.
Elköltöztek rég a józan érvek:
egy múltban elképzelt jövő a város,
rendezte a kétezres modern évek.
És hogy nyugtalanító ez az egész.

Meglehet az embernek már élnie sem kell,
hogy végképp elkopva elhasználja
önző-mohó szerveit,
ami egyébként is lassacskán felzabája őt?!
Földetlen, zárlatos idegrendszerünk
maradék roncsait nyaljuk fel,
akár a heggedni kívánt stigma-sebeket,
csak egyre kevesebb a használható ragtapasz.

Mákonyos hazugságok továbbra ragyognak;
és reggelre még többen lesznek
a megátalkodott hülyék,
a sunyi törekvők, az atyáskodó gonoszok.
A gipszből öntött istenek
soha sem gondoltak
az örökkévalóságra,
amíg kétes-hazug
történelmet hamísítottak.