Kedvencekhez adás
13

Kényszerzubbony-Odüsszeia

Fülszöveg:

Arc poetika önvallomás.

Felkent kényszerzubbonyom

tán mindig is készen állt.

Mesterséges vágyaim

mind beprogramozva;

kiszolgáltatott,

tudatos szorongás

az észszerűség határpontjai között.

Az a legrosszabb,

mikor zéró empátia-toleranciával

akárhogy bebizonyíthatnám,

hogy tán érek annyit mint akárki más

a megélhetés szabályozásába is rút,

e világi eszközökkel belekötnek.

 

Az optimális tűrésmértékem

megijesztett viszolygást szül kóborló

lelkem pitvarában,

még kisfiús énem darabkáit

könnycseppek rendre felsebzik.

A jelenvalóságra való eltökélt ébredés

mindig újabb kiábrándító

meglepetése e mostani

agyoncizellált cyber-korszak.

Szobasarkok ketrecei gyakorta

vigyázzák álmaimat míg némán

követő árnyékom falak

börtön sávján táncolva mereng.

 

Beszélő szemeimben

régtől fogva gyanússá

lettem a nagy Egésznek.

Lakótelepek bátran penészesedő,

graffitis falára megint méltón

rátapadt az aznapi,

iszapos hányadék.

Bukolikus, idilli panoráma-látkép

már csak az érinthetetlen,

vad természet sajátja;

beton-dzsungelek mélyén

plázázgató pocsolya-tündérkék

smink s pasztellszínekké

folynak szét, mert képtelenek

voltak megtanulni az egyetemes,

emberi leckét: a lelkeddel is láss,

ne csupán szépségeket

ajnározó szemeiddel.

 

A szemek hűsítő,

friss mélyéről jégvirágos neszek

törnek elő; szivárványok boltíve

alatt kellene háborgó,

önmagával is viaskodó lelkem

elektronjait megnyugtatni

s tán újból összebékíteni.

Most még egymásba gabalyodó,

burukkoló galambok

üldözik sivár-tanyás háztömbök

szomszédságában a büszke fényt.

A nap önmagát megalkotó tájfestőnek

mutatja magát melyre összekarmolt

csillagokat rajzol büszkén

az éjszakai, céda ég!