Kérdések

Mohikan

Első levél

2020. szeptember 21.

A borzalmas nyár után

~Mi történt velünk? Hogyan lettünk azok, akik? Hová tűnt a szerelem, mely éveken át kísért minket? Mi vezetett el idáig? Át fogjuk vészelni?~

Kérdések, melyeket minden egyes nap feltettem magamnak. Amelyekre még mindig nem tudom a megoldást, hiába keresem. Fel nem foghattam, mivé lett az a sok éves kapcsolat. Miért lett belőle örökös gyűlölködés?

Amikor azokba az acélszürke íriszekbe pillantottam, megbizonyosodtam arról, hogy valami régen elveszett. De nem tudtam volna megmondani, pontosan mi. Már nem láttam a szemében megbúvó szeretetet és végtelen odaadást, mellyel pár hónapja illetett meg. Egy egész örökkévalóságnak érzem azt a pár hetet, melynek minden estéjét veszekedéssel töltjük. Kimerültem és ingerült voltam a napokig tartó kialvatlanságtól. És ezekre még egy lapáttal rádobott az, hogy két hónapos kismama voltam. Hiányzott az édesanyám, de legalább a férjem támogatása. Azt hiszem, a babatéma indította el ezt a lavinát, melynek nem látom a végét.

A férjem egyenesen hátat fordított nekem, pedig a házasságunk alatt talán most lenne rá a legnagyobb szükségem. Most pedig a hálószobába állva egymás torkának esve üvöltöztünk. Ennek nem így kellene lennie.

– Már bánom, hogy annak idején megszöktettelek! Miért is nem hagytalak az öcsém kezén?! – Sirius Black mély hangjára összerezzentem. Az a pár mondat, amit pedig kiejtett a száján – csak még jobban megforgatta a kést a szívemben.

– Hogy voltál képes ezt mondani? – Nem tudtam elhinni, hogy ezt kimondta, és még meg sem bánta. – Hol van az a Sirius Black, akibe én beleszerettem?

A velem farkasszemet néző férfi abban a pillanatban ingerülten a földhöz vágta az éjjeliszekrényen lévő képkeretet. Ijedten ugrottam arrébb, miközben az üveg pont mellettem tört darabokra. Hosszú fekete haja mögül zihálva, résnyire összeszűkült szemekkel nézett rám. Remegtem, életemben először komolyan féltem a férjemtől.

– Már régen elveszett! – Olyannyira halkan ejtette ki a szavakat a száján, hogy szinte nem is hallottam, amit mondott. Ezek után nagy hévvel kirontott a szobából, majdnem fellökve engem. Ekkor azonban nem bírtam tovább. Eltört a mécses. A könnyeim tengerként kezdtek folyni az arcomon. Még hallottam Sirius lépéseit, majd pár pillanat múlva a lépések zaját karmok csattogása váltotta fel. Ezt követően már nem hallottam tovább a hangját. Egy lépéssel arrébb léptem, és a könnyeim mögül kinéztem az ablakon. Egy fekete kutya futott el az éjszakába. Egészen biztos voltam benne, hogy a férjem volt. Ilyenkor mindig eltűnt pár órára, és csak reggel láttam őt újra. Mikor látótávolságon kívül ért, lehajoltam az elhajított képkeretért. Az üvegszilánkok alól az egyik esküvői fényképet szedtem ki. Nyeltem egy nagyot, de közben a zokogás még jobban elkapott. Csak néztem a képet, miközben lassan az ágynak dőltem. A könnyeim nem akartak elapadni, sűrűn folytak végig az arcomon. Most, hogy újra láttam ezt a rég nem látott fotót sok minden eszembe jutott, az emlékek előtörtek abból az aprócska képből. Hirtelen állok fel a padlóról, és indulok a szobában elhelyezett egyetlen régi komód felé. A legalsó fiókba nyúlok be, annak is a legaljára, hogy elővegyek pár régi, megsárgult levelet.

Felülök az ágyra, majd a falnak támaszkodom. A felső levelet a kezembe véve, kissé keserű szájízzel emlékszem vissza az 1977- es évre. Az volt az az év, amely a legtöbb változást hozta az életembe. Legalábbis az érzelmeimet tekintve.

1977. szeptember 1.

Drága Anya!

Egy újabb tanév kezdődött el, te pedig mindennél jobban hiányzol nekem. Most is szükségem lenne rád, így megint leveleket írok neked, miközben nagyon remélem, hogy fentről vigyázol rám.

A Kilenc és háromnegyedik vágány peronján álltam, ügyet sem vetve apám és a bátyám beszélgetésére. A piros vonatot és a tengernyi embert figyeltem.

– Marella! – Apám kedves hangja a frászt hozta rám. Mélybarna szemébe pillantottam, mellyel a tudtomra adta, hogy jobb, ha jó pofizom, mert nagyon csúnyán meg fogom bánni, ha nem. Gyűlöltem őt. Anyám halála óta úgy bánt velem, mint a kutyával. Nekem pedig kezdett elegem lenni.

– Igen! – Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra.

– Sok sikert a sulihoz, gyerekek! – A hideg rázott ettől a mézes-mázos hangtól, és legszívesebben kifutottam volna a világból. Mikor azonban magához ölelte a bátyámat, kicsit megkönnyebbülhettem, hisz hamarosan indulunk. Ezután engem vont az ölelésébe, persze csak a látszat kedvéért.

– Tudod, mi a dolgod ebben az évben is! És ne feledd a szerződést, illetve azt, hogy Regulusszal ti vagytok a Roxfort álompárja! Tartsd magad ehhez! – Ezeket a szavakat suttogta a fülembe. Nagyot nyelve bólintottam, hiszen nem tudtam mást tenni. Megtanultam már a hosszú évek alatt, hogyha ellenszegülők, annak soha sincs jó vége.

~*~

– Regulus! Kérlek, hagyj most békén! – A tömegben utat törtem magamnak, miközben Regulus a nyomomban volt. Már most elegem volt belőle, pedig még jóformán el sem kezdődött a tanév. A veszekedéseink már megszokottak voltak a Roxfort falai között, hiszen naponta kaptunk össze valami apróságon. Éppen ezért már nem kaptunk figyelmet a kis kirohanásomért.

– Rella! Most mi a baj? – Követett engem, de nem hagytam, hogy utolérjen. Ám hirtelen elkapta a kezem, még mielőtt befordultam volna az egyik üres kupé ajtaján. – Mi rosszat tettem?

– Nem is tudom! Talán mondjuk, megátkoztál egy elsőst, mert „sárvérű”! Nagyon jól tudod, hogy gyűlölöm ezt! – csattantam fel, miközben felé fordultam. – Nem is az a bajom, hogy „sárvérű”-nek nevezted, hanem az, hogy egy elsős… Még védekezni sem volt ereje… A saját súlycsoportoddal kezdj ki!

Ahogy zöldesbarna szemébe néztem, láttam rajta a feladás jeleit. Ezzel a megállapításommal már ő sem tudott vitatkozni. Egy bólintással konstatáltam, hogy győztem. A fiú követett volna a fülkébe, azonban egy határozott mozdulattal megfordultam, és a mellkasára tettem a kezem.

– Had legyek most egyedül! – Láttam a szemén, hogy nem fog követni, így immár egyedül ültem le az egyik helyre.

Hosszasan kifújtam a levegőt, és egy rövid ideig megnyugvás lett úrrá rajtam, ám kissé feszülten kaptam a fejem az ajtóhoz, mikor nyitódott. Elsőnek azokat az acélszürke szemeket pillantottam meg, melyből rögtön tudtam, ki volt az, aki benyitott, gondolom abban a reményben, hogy a kupé üres. Azonban ahogy meglátott engem, gyorsan megtorpant, mire a mögötte érkező barátja nekiment.

– Sirius! – Hallottam meg James Potter hangját. – Miért álltál…

A mondatot nem fejezte be, ugyanis észrevett engem, én azonban a legkisebb érdeklődést sem mutattam irányába. Sirius szürke tekintete fogva tartott, és nem sokat érzékeltem abból, ami körülöttünk történt.

– Úgy látom, ez a fülke nem szabad! – James valahogy sohasem bírt engem, amit meg is tudtam érteni. Hiszen mégis csak Regulus Black barátnője voltam, és nem utolsósorban Mardekáros is, ő pedig nem ismert engem.

Sirius azonban nem figyelt a barátjára, és úgy tűnt, neki nem volt szándéka a távozás.

– Szia, Rella! – Mély hangjára a hideg is kirázott, de abban a jó értelemben. Félénken köszöntem neki vissza, erre ő James felé intézte szavait. – Azt hiszem, Marella nem bánja, ha csatlakozunk hozzá.

Azzal leült az előttem lévő székre. Miközben James is követte volna, ám őt Remus húzta vissza. Ezek után már csak azt láttam, hogy valamit suttogott a fiú fülébe, és továbbálltak. A kis közjáték után ismét a velem szemben helyet foglaló, idősebb Black fiúra pillantottam. Úgy láttam, ő nem vezette el a tekintetét rólam, végig engem figyelt. Nem tudtam, mit mondhattam volna a borzalmas nyár után. Ő tisztában volt minden részlettel, tudta, mit is éreztem valójában, ahogyan azzal is tisztában volt, mennyire nem szerettem Regulusszal lenni.

Követtem a tekintetemmel, ahogy felállt. Egy pillanatra azt hittem, el akar menni, de akkor helyet foglalt mellettem.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben kicsit szembefordultunk egymással. Ő a combomra tette a kezét, és azon a ponton bizseregni kezdett a bőröm.

– A körülményekhez képest igen! Köszönöm, hogy te legalább érdeklődsz irántam, és a hogylétem felől.

– Ez csak természetes, Rella! – Lélegzetelállító mosoly terült el az arcán, a gyomrom pedig beleremegett a látványába. Meg is értettem, hogy miért is vannak oda ennyire érte a roxforti lányok. Sirius pedig rendszerint kihasználta ezt a helyzetet. Nem tudtam érte hibáztatni. Azonban abban a pillanatban a Roxfort Expressz egyik kupéjában ülve, egy egészen más Siriust ismerhettem meg. Velem mindig is egészen máshogy bánt, mint a többi lánnyal, ezt pedig a tizenhat és fél éves fejemmel nem igazán tudtam hová tenni. Reguluson kívül nem volt még srác az életemben, és a vele való kapcsolatom sem nevezném igazi kapcsolatnak.

Csapongó gondolataimat Sirius újabb érintése szakította félbe. Hosszúkás, picikét szeplős arcomat simította meg az ujjával. Az érintése annyira gyengéd és puha volt. Lehunytam a szemem, és kiélveztem a pillanatot.

– Te sírsz! – Ezt inkább kijelentésnek szánta, mint kérdésnek, én pedig eddig észre sem vettem, hogy apró könnycseppek potyogtak le az arcomon. Ekkor nyitottam ki zöldes szemem, és pillantottam bele szürke íriszeibe. Gyönyörűnek találtam őket. Egészen különleges szeme volt, és megértettem, miért is mondta édesanyám, hogy a különleges szem mögött különleges lélek lakik.

Az idilli pillanatnak egy szempillantás alatt vetett véget a vonat féktelen csikorgása. Erre nekiütköztem Sirius mellkasának. A fiú a kezét körém fonta, én hirtelen megnyugvásra leltem, és egy percre azt érezhettem, senki sem tud bántani. Pár pillanat múlva azonban, mintha mi sem történt volna, ment tovább a szerelvény. Sirius pedig ezzel a lendülettel elengedett. Egy pár másodpercig még vágyakozóan néztem szürke íriszébe, mielőtt egy puszit nyomott volna a fejem búbjára, és távozott volna a kupéból.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig nézhettem utána, lefagyva.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy a fülke ajtaja kinyílt, rajta pedig nagy hévvel robbant be Regulus. Összerezzentem, miközben felpattantam ültő helyemből, és az ablak elé ugrottam. A fiú becsapta maga mögött az ajtót, majd lendületből az ablakhoz szegezett. Ziháló mellkasa hozzáért az enyémhez, fujtató lehelete pedig csiklandozta az arcom. Pupilláim kitágultak a meglepődöttségtől, és a pillanatnyi ijedségtől.

– Mit keresett itt a bátyám? – Az indulataihoz képest halkan beszélt, de erei kidagadtak a nyakán. Próbálta magát visszafogni, de nem tudtam, hogy miattam, vagy a vonaton lévők miatt, akik nagy valószínűséggel fültanúi ennek a beszélgetésnek.

– Üres helyet keresett! Ez annyira nagy baj? – kérdeztem megszeppenve, kissé eljátszva Regulus Black eszetlen, hülye és kissé buta barátnőjét, akinek amúgy is meg voltam bélyegezve. Azt persze kevesen tudták, hogy én közel sem voltam egy olyan liba. Pechemre Regulus viszont tudta, így nem volt túl okos ötlet annak a lánynak kiadnom magam. Regulus a testem mellől az államra vezette a kezét, melyet magabiztosan megtartott, és éppen hogy csak nem szorított meg. Zöld szeméből a harag és a Sirius iránti gyűlölet nézett vissza rám.

– Kérlek, ne játszd a hülye libát, Rella! Még egyszer kérdezem, mit keresett itt Sirius? – Nem kiabált, de a hangjától összerezzentem, miközben nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, milyen utálkozva és undorodva ejtette ki a bátyja nevét.

– Esküszöm, nem történt semmi! – Amint kimondtam ezeket a szavakat, meg is bántam, hiszen Regulus keze még jobban megkeményedett az államon, tekintete pedig a dühtől sötét és vészjóslóan örvénylő lett. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, a félelem másodpercek alatt átvette testem felett az irányítást. A pulzusom az egekbe szökött, és reflexből hátráltam volna, azonban már nem volt hova. Normál esetben tudtam, hogy Regulus engem sohasem bántana, azonban most kételkedtem ebben az állításban. Túlzottan dühös volt ahhoz, hogy most tisztán gondolkozzon. Bár már nem először találtam szembe magam feldühödött férfival, ez nagyon elütött Regulus babaarcától, és általában vidáman csillogó szemeitől. Az érzelmek kiemelték arisztokratikus vonásait, ezzel még ijesztőbbé téve őt. Egy egészen más szituációban talán még jóképűnek is találtam volna feldühödött állapotban. Bár azt sohasem cáfoltam meg, mennyire sármos is volt, és csakúgy, mint a bátyjáért, érte is odavolt a roxforti lányok nagy része. De az ő esetében mindezt eltitkolva tették, hiszen Regulus az én barátom, illetve most már hivatalosan a jövendőbeli férjem volt.

Lehunytam a szemem, ám éreztem, a nálam egy fejjel magasabb fiú arca még közelebb ért hozzám. Hirtelen haragú természete most először veszélyeztetett engem. Még nem volt olyan pillanat, mikor igazán dühös lett volna rám, ám úgy láttam ennek is eljött az ideje.

– Ha nem tudnád, a bátyám a nyár folyamán megszökött, ezzel pedig vérárulóvá vált! – A fogai között szinte sziszegve ejtette ki a szavakat, mire kinyitottam a szemem. „Ó, hogy én mennyire önző vagyok! Nem is kérdeztem semmit Siriustól, pedig nagyon jól tudtam, mi is történt a nyáron!” – De mivel látom, hogy igazat mondasz, jelenleg eltekintek ettől a piciny félreértéstől.

Az utolsó szavait suttogva ejtette ki, írisze pedig méregzöld árnyalatból visszaállt a megszokottra, miközben a düh szinte pillanatok alatt szökött ki a tekintetéből. Lazított a szorításán, s két keze közé fogta az arcom. Egy kissé erőszakos csókba kényszerített, mielőtt elhagyta volna a kupét.

– Öltözz át! Majd találkozunk kint – félvállról, felém sem pillantva vetette oda nekem az utasításnak hangzó mondatokat. Amint becsukódott az ajtó, szipogva, kissé megtörten csúsztam le az ablak mentén a földre. Össze kellett szednem magam, hogy ne kapjon el a sírógörcs, miközben kimegyek a folyosóra. Ám ekkor újra nyílt a kupé ajtaja, én pedig kissé ijedten kaptam a fejem abba az irányba. Tekintetem ellágyult, mikor Remus Lupin dugta be a fejét.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben közelebb sétált hozzám. Hangja lágy volt, tekintete pedig gyanakvó és aggódó.

– Hallottad? – Ezután rajtam volt a sor, hogy kérdezzek, és meglepődjek a válaszon. Remus egy nagy sóhajtással bólintott egyet, majd hozzátette.

– A szomszédos fülkékben mindenki! – Lassan közelített meg engem, mintha attól félt volna, hogy időzített bombaként robbanok fel.

– Sirius? – Csak ennyi csúszott ki a számon, az is szinte lehelve, olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, a fiú halotta-e.

– Jamesszel alig tudtok visszafogni. Rátok akart rontani, és most is ő akart bejönni hozzád. De úgy gondoltam, nem lenne túl bölcs ötlet!

– Igazad volt! – bólintottam, közben pedig egy percre sem vettem le a szemem a mellém telepedő Tekergőről. – És köszönöm!

Erre már nem válaszolt, csupán átkarolt és magához húzott. Remus volt az egyik legjobb barátom, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán az egyetlen igaz barátom is. Siriust nem tudtam a barátaim közé sorolni, hiszen ami köztünk volt, már nem egyszerű barátság volt. Valami sokkal több, és veszélyesebb kezdett kibontakozni kettőnk között, melynek, ha nem is most, viszont később meg is lett az eredménye… Mégpedig sokkal, de sokkal komolyabb következménye lett, mint bármelyikünk is számított rá…

~*~

Miután Remus segítségével megnyugodtam, pár perccel később már egy magabiztos Rella hagyta el a kupét. Végigsétáltam a folyosón, árgus, olykor gyűlölködő szemek kereszttüzében. Hiszen a legtöbb lány irigy volt rám, amiért Regulus Black barátnője lehettem. Én azonban bármikor helyet cseréltem volna velük. De már megszoktam azokat a tekinteteket, így mint mindig, most is emelt fővel vonultam végig közöttük. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, miközben észrevettem Regulust. Már leszállt a vonatról, és engem várt egy szexi mosollyal az arcán. Beletúrt barna hajába, mely a szemébe lógott, ám ezzel a mozdulattal sem lett jobb, hosszú hajszálai ugyanabba a helyzetbe ugrottak vissza. Pajkosan csillogó zöld szemei megtaláltak engem, én pedig igyekeztem magabiztosan viszonozni a szemkontaktust. A roxfortos tömeg kósza pillantásaitól kísérve értem oda a jegyesem elé. A lehető legszerelmesebben próbáltam ránézni, hiszen fontos volt, hogy mi maradjunk a varázslóiskola álompárja, amellyé az elmúlt években avanzsáltak minket. A fiatalabb Black fiú mellkasára helyeztem a kezem, miközben ő a derekamat fogta a tenyere közé. Olyan idilli pillanat volt, hogy szinte már elfelejtettem, mi is történt kevesebb mint fél órája a vonat egyik fülkéjében, a fél iskola füle hallatára. Jól, meggyőzően kellett eljátszanunk a szerepünket, hiszen az életünk olyanná vált, mint egy színházi darab. Csak egyszerű színészek voltunk, akiket a rendező, illetve rendezők, a szüleink irányítottak. Regulusszal pedig alkalmazkodnunk kellett, és mielőbb megbékélni egymással, ugyanis azzal a saját dolgunkat is megkönnyíthettük. Leszámítva a piciny vitáinkat, nem volt különösebb bajunk egymással. Csupán a kényszer és a nyomás taszított minket szét. Mindig is kettős érzéseim voltak vele kapcsolatban. Olykor a hátam közepére sem kívántam. Ez általában akkor fordult elő, ha a barátai vagy a családja körében voltunk. Ám amikor csak velem volt, teljesen megváltozott. Olyankor mindig kedves volt, és tudtam, hiába nevelték arra, ő sohasem lenne képes bántani engem. Bár a kupéban történtek után ebben az állításomban kezdtem kételkedni.

A jobb kezemet az arcára helyeztem, miközben a tekintetem végigvezettem markáns állvonalán, arccsontján, telt ajkain. A valódi koránál sokkalta idősebbnek nézett ki. Ezek után zöldesbarna íriszébe pillantottam, és megnyugodva tapasztaltam, már nyoma sem volt tekintetében a dühnek és a haragnak, melyet irántam érzett. Mondani akartam valamit, ám Regulus egy lágy csókkal belém fojtotta a szót. Felsóhajtottam, mikor a nyelve táncba hívta az enyémet. Teljesen a mellkasához húzott, miközben ő hosszú, vörös hajammal játszott. Bármennyire nem szerettem a tényt, hogy Regulus Black barátnője voltam – ez a poszt mégis kiváltságos volt, hiszen a legfiatalabbik Black fiúnak nem lehetett akárki a párja. Én pedig nem is akárki voltam. Nagyon is a jegyese, és az a személy, akivel le fogja élni az egész életét. Normális esetben örültem volna, ha a barátnője lehetek, és szerelemből választottuk volna egymást, viszont a mi helyzetünk közel sem volt normálisnak mondható.

Merengésemből az eddig engem ölelő fiú szakított ki.

– Rella? Minden rendben? – kérdezte fürkésző tekintettel.

– Persze! – mosolyogtam rá, miközben megfogtam a kezét, és így indultunk el a tömegben, egyenesen a kocsik és az őket húzó thesztrálok felé. Egy voltam azok közül az emberek közül, akik látták ezeket az állatokat. Tanúja voltam egy gyilkosságnak. Régen történt, de sohasem fogom tudni kitörölni az emlékeimből.

~*~

Újabb mosolyt erőltettem az arcomra, miközben Regulusszal kézen fogva, beszélgetve sétáltunk be az emberforgatag kellős közepében haladva a Nagyterembe. Mikor megérkeztünk a vacsora helyszínére, helyet foglaltunk a Mardekár asztalánál. A fiú boldogan üdvözölte barátait, akik mellé én is kényszerültem. Nem annyira kedveltem ezeket a srácokat, akiket Regulus a barátainak tart. Egészen addig számomra érdektelen dolgokról beszélgettek, amíg Dumbledore professzor szót nem kért az emelvényről. Ekkor a fiatalabbik Black fiú átfogta a derekamat, miközben még szorosabban húzott magához, így teljesen a mellkasának simultam. Jobb karomat simogatta, majd hosszú vörös hajam a bal vállamra dobta, hogy hozzáférjen a nyakam jobb oldalához. Apró csókokat lehelt az ütőerem környékére, amitől önkéntelenül rázott ki a hideg. Utáltam, hogy a testem önkéntelenül reagált minden érintésére. Eközben teljesen elvesztettem a fonalat az igazgató beszédéről, hiszen Regulus halk szavakat kezdett suttogni a fülembe. Annyit még láttam, hogy elkezdődik a beosztási ceremónia, de már a mögöttem ülő fiúról is elterelődött a figyelmem. Érdeklődésemet a Griffendél asztalánál ülő, viharszürke szempár keltette fel. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, miközben hatalmasat nyeltem. Abban a pillanatban megszűnt minden körülöttünk; csak Sirius és én léteztünk. A fiú íriszei tele voltak érzelmekkel. Egyszerre játszott a féltés, a féltékenység, a düh és a csalódottság. Szinte farkasszemet néztünk egymással.

Hirtelen arra eszméltem fel, hogy a kettőnk közti összeköttetés megszűnt, mégpedig azzal, hogy Sirius elemelte a szemeit, valamint a mögöttem ülő öccse bal karját a hasam köré fonta. Testtartása feszes lett, izmai megkeményedtek. Ijedten pillantottam fel az arcára, majd gyorsan követtem a tekintetét. Sajnos bebizonyosodott az, amitől féltem. Regulus észrevette a mi kis szemezésünk. Óvatosan, lassan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, miközben a két fiú között cikáztam. Végül megállapodtam a mögöttem ülő Black fiú arcán. Erre ő is rám emelte a tekintetét, melyből semmi jót nem tudtam kiolvasni. Nyeltem egyet. A bal kezemet Reguluséra vezettem, és megpróbáltam lazítani a szorításán, ő azonban nem engedett el, én pedig kezdtem egyre jobban pánikolni… és mindenféle elméleteket gyártani, hiszen még nem tudtam, mi fog alig fél óra múlva rám várni …