KÓSZÁLÓ SORSOK, SZÉTHASAD PÓLUSOK

Tasi83

2025. október 7.

Látszatra – legalább is -,

úgy teszek, mintha

totálisan lenyugodtam volna,

már nem idegesíthetne fel semmi.

A téli időszámítást is

csupán szükségből elfogadom.

Mert – ha tetszik, ha nem -,

mégiscsak rendre

megérik ősszel a Világ;

egyszerre fogyatkoznak

s telnek meg kósza,

régmúlt emlékeim is,

hullámzik bennem

a végesült Idő,

akár tengerek hajótörötté

lett nyughatatlan hullámai,

melyeket még egyre

nehezebb megvigasztalni

s lecsillapítani.

 

Olyannak tűnhet immár

a nagy egész is,

mintha az embernek

szűkségképp egy nagy

férges lencse nagyítóján

át kellene néznie a nagy,

végtelenített semmibe;

biztos Hiány az mely

egyszerre lüktet

s kétségbe is ejti,

miközben kicsit önző

módon saját zuhanását várná.

 

A széthasadt bő pólusaiból

alamuszi hangyák,

pondró-férgek bújnak elő,

akárcsak a valódi nyerészkedő,

lejmoló életben,

mintha csak az elpergő

bűnök is ugyanazok volnának,

akik elkövették őket.

 

Mert nem volna szabad,

hogy az élet túlvilági

hóbort-dáridókhoz

hasonlítson, mert

az elmúlások nem arra valóak,

hogy önfeledt örömök

keringjenek bennük.

Egyszer tán még

fellibbenti a perc-pontos

dagály a hatásos ellenérveket.

 

Igen ám!

De mi lesz majdan az után?!

Szuszogva cipelik majd

az ember után is

a csupán csak egyetlen

személyes urnát,

mert az valamivel azért

mégiscsak olcsóbb,

mint a koporsó.

 

Kinyitható ajtókon

észrevétlen még beakar

szivárogni szorongások

sziromhalmai;

egy zsák szomorúság semmi több.

Ennyi maradhatott csupán

egy befejezhetetlen élet után!