Lépcső utca
horvath_doraFülszöveg:
Történet az elmúlásról egy régi fénykép kapcsán.
Tegnap voltam itt… Elmentem megnézni a Lépcső utcát, sok-sok év után. De ez az „itt” már nem az az „itt”. Nincs már meg Pósa bácsi kis házának barna ablaka, ahonnan annyiszor kikiabált, ha – ahogy ő nevezte – valami galádságon kapta a kölyköket.
Egy szuvenírbolt bejárata van a helyén. Nem surran elő alkonyatkor Micó macska vagy sokadik utódja, a kockaköveket főiskolás lábak tapodják.
De jól van ez így. Fiatalok.
Egyébként nem is Lépcső utcának hívják már. Valami „Sétáló-köz” lett belőle, láttam a táblát.
Egyszer ezen a lépcsőn lábad törted, mert mindenáron ki kellett próbálnod, hogy le tudsz-e rajta biciklizni. Persze nem tudtál. Hordhattam neked a leckét hetekig. Nagy kópék voltunk mi ketten, igaz-e?
Istenem, az a fehér nadrág… Édesanyád nem örült neki, nehéz volt tisztítani. Pedig hogy vigyáztunk rá… fess ruhában könnyű volt csókot lopni. Annak a csóknak az emlékét is őrzi ez az utca, melyet Katától először kaptam, pedig boldogságunk szövete rég szétmállott már. Tudod, hogy mennek ezek a dolgok, „az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket”. Na, hát így.
Ezt a képet a lányodtól kaptam. Mária ki akarta dobni mindet, de ő megérezte, hogy nekem fontos lehet. Így szeretek emlékezni magunkra. Gondtalan, jó svádájú ifjú emberek a való élet küszöbén…
Isten veled, drága barátom – mondta a férfi. Még egyszer, utoljára megnézte a megsárgult fényképet, majd óvatosan ráhelyezte a friss földhalomra.
Ihlet: http://www.fortepan.hu/?&img=10766